Ne félj, kis bolond, még nem vitte el senki, de nem is viszi. Leszakítok egy gyékénybuzogányt, fejbeütöm vele a siklót, száll alá poklokra, a vizek fenekére. De hát még nem vagyunk készen, a buta kis csirkét a sárból is ki kell szabadítanom. Igaz, hogy most már nemcsak térdig, hanem könyökig sáros leszek, de hát bizony a gondviselésnek sokszor be kell sározni magát, ha szerepét jól akarja betölteni.

Csak ahogy kivackolódtam az iszapból, és letappogtam magamról a sarat, akkor vettem észre, hogy hősi önfeláldozásom nagy részét megtakaríthattam volna. Éppen a bíbicfészek mögött visz el egy kis keményebbre taposott ösvény, ha előbb körülnézek, szárazlábú gondviselés is lehettem volna.

Visszakuporodtam a helyemre, és azon tűnődtem, nem lehetne-e ebből a sikló-ügyből valami szimbólumot kihozni a regény számára? A butomusok virágfeje helyeslő bókolással veregette a térdemet. Elő kellett volna vennem a noteszt, de a kezem fejére rászállt egy vízi szitakötő; azt vétkellettem volna elkergetni. Ez nem az a nagyfejű rabló, aki a nyári napban a száraz kórok hegyén libeg, és opálos szitaszárnyával csalogatja az embert. Ennek puha fekete szárnya van, és olyan nesztelenül libben vele, mint a pille. A németek „Wasserjungfrau”-nak hívják a misztikus teremtést. Ki tudja, milyen regénye van, hiszen már a neve is kész romantika! (No, a magyar neve nem, mert mi reális náció vagyunk, hála istennek. Az én gyerekkoromban gyászonc-szitár volt a neve a vizek szüzének.)

A libellula hirtelen elvált a kezemről, és kecsesen tovaringott, mint egy megelevenedett fekete árvácska. Addig néztem utána, míg lassankint úgy összeszűkült a szemem rése, hogy zöld csíkká keskenyedett az egész világ. Nemsokára az is eltűnt, már csak a vadméhek dongását érzékeltem, azon aztán egészen el is aludtam.

Arra ébredtem föl, hogy Istenes Tót András térdepel felettem és keményen markolássza a nyakamat.

– Itt a gyilkos! – ocsúdtam föl egyszerre, és éreztem, hogy a szemem tágra mered a rémülettől. De becsületemre mondom, hogy nem a magam gyilkosától borzadtam meg, hanem a festőétől.

– Alig bírtam lelköt verni az úrba – nyikordult meg a gyilkos hangja, s elvette rólam a kezét. Ejnye, az ördög vigye el, hiszen nem is a nyakamat szorongatta, hanem a mellényem ráncigálta. – Azért kerestem mög, mert itt a doktor úr, ű mondta, hogy híjjam elő az elnök urat.

Talpra ugrok, rendbe huzigálom a ruhámat, noteszem, ceruzám megtapogatom, megvan-e? – No, mehetünk, András.

– Hát ez-e? – nyújtja felém András a pénztárcámat. – Ez mög nem a maga bugyellárisa? Itt tanáltam a nádban, no, mondok, fölvöszöm, hamarább kerül ennek gazdája, mint a törött kantának.

Csakugyan az én piros pénztárcám volt, akkor csúszhatott ki a zsebemből, mikor a bíbicfiókért hajladoztam. Volt benne pár ezer korona, de ha azt elvesztem, nem bosszant úgy, mint a kapzsiság motívumának az elvesztése. Erre akartam fölépíteni a festő gyilkosának a karakterét. De hát most már ebből kifogytam. Nem marad más hátra, mint a féltékenység ördöge. Az ugyan penziónak ördög a modern irodalomban, ahol a férjek már inkább a gazdasági materializmus alapján állanak, de tán falun még lehet reaktiválni.

Magamat is meglepett, milyen arcátlanul neki mertem támadni a gyilkosnak a kérdéssel:

– Mondja csak, András, ismerte maga a piktort?

– Miféle piktort?

– Azt a Turbókot, vagy minek hívták szegényt.

– Aztat? Hát hogyne üsmertem volna, eleget egrecéroztattak miatta a törvényszékök, hogy én emésztöttem volna el a jámbort. Hanem az nem piktor volt, csak festő.

– Ugyan milyen embernek ismerte?

– Én? Olyan kis homályveres embör volt, oszt mindég a szájába vót a cigaretli, de sose égött.

Ez se rossz adat, bizonyos ideggyöngeségre lehet belőle következtetni. Lám, az én számban mindig ég a szivar, igaz, hogy sok gyufa kell hozzá, de annak nem én vagyok az oka, hanem ezek a mostani szivarok. Azonban nem ez az, amit én tudni akarok.

– Hát aztán szerette-e a szép asszonyokat az a Turbók?

– Hát mért ne szerette vóna, nézze. Nem vót ű pap, hogy ne szerethette vóna. A városbul gyüvögetett ki hozzá egy lenge nádszál-kisasszony, azt nyalta-falta mindég, mink mög csak nevettük a Márival. Neköm ugyan nem köllött vóna az a szűrött szúnyog, ha aranybul lött vóna is, de hát a nyavalya nem egyforma.

Hát ez a búcsúelüljáró vagy a legagyafúrtabb ember a világon, vagy a legnagyobb tökfilkó. Hogy adjam föl most már neki azt a kérdést, hogy szeretője volt-e a felesége a festőnek?

– Szeretni való ember volt különben a festő?

– Hát olyan tutyi-mutyi embör vót, tudja, nyafogós beszédű, a derekába mintha csont se lött vóna, de azért a fehérnéppel nagyon tudott patallérozni.

Az ördög vigye el a beszédjét ennek az Andrásnak, de nehéz rajta eligazodni.

– Hát érintkezett sokat a fehérnéppel? (Gondolom, a patallérozásnak valami ilyen értelme van. Így híjják magyarul a flörtöt.)

– Hát engöm nem hítt oda, kéröm, mikor érintközött, hanem azt a magam szömivel is láttam, hogy mikor minálunk lakott, mög-mögcsípködte az asszonyt, de olyanokat ütött a kézire a Mári, hogy eccörre lehervadt a karja a Turbók úrnak, a Mári mög csak nevette.

– De aztán siratta, ugy-e?

– Az mán az ű dóga, hogy siratta-e vagy nem. Ű mondani nem mondta, én mög azt űtőle, még élők, mög nem kérdözöm. Mióta kitisztálkodtam ebbül a lébül, akibe ű hajtott, azóta mink a muszájnál ögyebet egymással nem beszélünk.

Nohát, itt nekem sincs tovább mit beszélnem. Az életemet teszem rá, hogy ez az ember nem gyilkos, hanem mártír. Nem meri megkérdezni a feleségét, hogy bűnös-e vagy nem, mert attól fél, hogy az, pedig ő azt akarja hinni, hogy nem az. Ez elég közönséges férjprobléma. Nekem is van olyan barátom, aki inkább éhen marad, mint hogy a felesége távollétében benyúljon a spájzkulcsért a fehérneműs szekrénybe, ahova az asszony a leveleit is be szokta gyűrni az ingek alá. Tíz esztendeje mártírja a bizonytalanságnak, de inkább az lesz halálos holtáig, semhogy egyszerre pokolra zuhanjon.

A regényproblémának itt olyan hajtása fakadt, amely esetleg jobban kiterebélyesedik, mint az anyatörzs. De ennek már csak a Pengáló Mári lesz a megmondhatója.

Mári ott állt a halmon, a lassan mélyülő gödör mellett, hozta az urának az ebédet szép tiszta szalvétában. Most is olyan takaros volt, mint tegnap, csak nem selyemkendő volt a fején, hanem közönséges pipikendő. A szoknyájába Satyika kapaszkodott, a kezét meg egy úrféle szorongatta.

– Hát ez? – kérdem a búcsúelöljárót a hosszú Ferenc József-kabátos férfira mutatva. – Kántor-e vagy zsidó pap?

– Ez a doktor. Evvel vót utoljára sétálni a Turbók úr. Másnap a doktor elmönt katonaorvosnak, úgy beszélték, hogy el is esött a Zsemiszlibe, de hát asse vót igaz, mert csak rabságba esett.

Hosszú, sovány ember volt a doktor, se keze, se lába nem maradt oda a Zsemiszliba, hanem olyan volt, mintha a hadifogságban hagyogatta volna el a testrészeit, aztán külön-külön szerzett volna másikat mindenik helyett. Mintha négy-öt emberből raktak volna össze egy újat, s annak a tetejébe tettek volna egy feketebajuszos halálfejet. Ilyen volt az öltözete is, külön-külön minden darab elegáns, de együttvéve karikatúra. A tanítós-papos, különben jócskán megkopott Ferenc József-kabáttól felfelé fehér sisakban végződött a doktor, amilyen a trópusi angol katonáké, lefelé fehér vászoncipőben és hosszú harisnyában. (Magyarázatul ott hevert mellette a biciklije, amelynek csengője ezúttal kiszorította Satyika érdeklődésének homlokteréből a bárányt.) A koromfekete bajuszát úgy sütötte, mintha még most is Vilmos császár állatná haptákban a világot. Ebből láttam, hogy a doktor nem sokat járhat a városba, mert akkor tudná, hogy a császár portréja már a borbély-officinák ajtajáról is rég lekerült, illetve átborotválódott Mátyás királlyá; hja, most már a borbélyok is megtanulták az óvatosságot, és olyan címerférfiút választottak, akit akármilyen rezsim a magáénak ismerhet.

Különben még valami Vilmos-császáros volt a doktorban: rendkívül kemény, szigorú tekintete volt. De hamar rájöttem, hogy ez csak azért van, mert egy csöpp szempillája sincs.

– Üdvözlöm, mylord! – nyújtotta felém már messziről a kezét, a másikkal pedig monoklit igazított a balszemére; de hogy a szeme nem állta a kerek üveget, csak a kezével tartotta. – Igazán örülök neki, hogy végre egy kultúrember is vetődik erre az elátkozott vidékre. Balkán, Ázsia ez, én mondom önnek. Mit, Ázsia? Taskentben egy falusi akszakálnak több intelligenciája van, mint itt a miniszterelnöknek.

Szerényen bemutatkoztam és udvariasan megjegyeztem, hogy részemről a szerencse. Ahol olyan kiváló kultúremberek vannak, mint a főúr meg a jegyző úr meg a doktor úr, ott igazán nem szabad elkeseredni.

– Eh, monsieur – legyintett keserűen –, erről is tudnék mit beszélni.

Elejét akartam venni minden leleplezésnek, azért elajánlottam magamat. Nekem már elhúzták a levesnótát, mondom.

– Együtt mehetünk, mynheer – emelte föl a biciklit. Mielőtt azonban megindultunk volna, kezet szorított a Pengáló Márival. – Hát arról a dologról majd beszélgetünk még, goszpodina!

Az asszony nem szólt semmit, csak magához szorította Satyikát, de annyi gyöngédséggel, hogy a Madonna jutott eszembe, akit Fidél a padlásra vitetett. Nagyon szép lehet, ha ilyennek festette Turbók. Hát még ha egy kis Jézust képzel az ember az ölébe! Mert Satyika egy kicsit maszatos betlehemi kisdednek.

A doktor közel lakott a jegyzőhöz, sűrű-fás udvarú sárga házban. Olajfa is volt köztük, telelehelte a szagával az egész falut. Szúnyogháló az ablakokon, hőmérő az első ablak félfáján, boszorkánytükör a másodikban, amelyikből az egész uccát beláthatta a bentülő, minden járókelőjével, a kapirgáló tyúkokkal, a pimpimpárét csipegető libákkal, az árok fenekén gilisztázó malacokkal, mert mást itt nem mutogathat ez az emeletes palotákba való játékszer. De hát a kultúrember a pokolban is kultúrember.

– Legyen szerencsém egy percre, panye elnök. Szolgálok egy kis appetitóriummal.

Borzadva gondoltam a gyömbéres pálinkára és a barackesszenciára. De hát nem bánthattam meg a kultúrát azzal, hogy vonakodjam átlépni a küszöbét. Végre is a falu szellemi élete nem szenved olyan hipertrófiában, hogy a doktort negligálni lehetne. Különösen, mikor a „T. I.” notesz számára esetleg bő táplálék szerezhető tőle. Nohát gyerünk azzal a viperalikőrrel!

Cserepes tradeskanciák az előszoba tükörforgatójának asztalkáján, aspidistrák a kis ebédlőben, ahová betessékel. A doktor, úgy látszik, természetkedvelő ember. Pianíno, egy régimódi tölcséres gramofon, a doktor, úgy látszik, zenészember. Egy csomó festmény a falon, lombfűrész keretben, ki olaj, ki akvarell – ejnye, hol találkoztam én ezzel a dilettáns dialektusú festőművészettel a napokban? Hát persze, a templomban, a Szent Rókus van ebben a szobafestőstílusban megfejelve. Ezek itt nem szentek, de mégis csak olyanformák. Csupa fiatal leányok. De nem is leányok, csak egy leány, kékszemű, szőkehajú, hol kontyba fésülve, hol kalapban, hol kendőben. A szája egy kicsit nagyocska, nyilván azért, mert mindenütt nevet. Mernék fogadni egy hólyagos bronzkarperecbe, hogy ez a gyámleánya lesz a doktornak!

Hanem azért mégis nyeltem egyet, mikor a doktor bemutatásformán intett a képek felé:

– A gyámleányom! – Ez egyszer nem tette hozzá az urat semmiféle idegen idiómán.

No, most már biztos a viperalikőr! Még eddig mindenütt pálinka volt a tartozéka a gyámleánynak. Ha én ezentúl akárhol az életben árvával találkozom, az én fantáziám tálalóasztalán mindig egy pálinkás kupica jelenik meg.

Ok nélkül rémítgettem magamat. A doktor kijelentette, hogy ő, mióta a hadifogságból hazakerült, antialkoholista, sőt odakint egy Good-Templar páholy szónoka volt.

– Hanem tanultam én a tatárok közt olyan étvágycsinálót, hogy ahhoz képest az olimpusi nektár ecetes vinkó. Ezt kóstolja meg, effendi.

Befőttes üvegből kanalazott elő valami sárga kenőcsbe hempergetett gömbölyű fehérséget.

– Parancsoljon, szudi. Mézes fokhagyma. Ez az, amit még Mecsnyikov se ismer, pedig semmi se neveli úgy a fagocitákat, mint ez.

Minden porcikám vétót jelentett be. A méznek én már gyerekkoromban is csak egy fajtáját tudtam megenni, a cseresznyefa kérgén megolvadó macskamézet, aminek semmi íze sincs ugyan, de legalább rágni lehet; hanem az igazi mézet mindig utálatosnak találtam. Ami meg a fokhagymát illeti, én annak még örülni is tudok, de csak mikor máson érzem; mert ilyenkor mindig el tudom hitetni magammal, hogy én különb ember vagyok, mint más, soha idáig lealacsonyodni nem tudnék.

De hát mit tehettem volna? Egy vendégszerető úriemberrel, aki hozzá még orvos is, nem szállhattam szembe, mikor az nekem önzetlen jóakarattal életmeghosszabbító arkánumot kínált. Behunytam a szemem, és leküldtem a poklok fenekére a tatár étvágycsinálót.

– Parancsol még egy adagot, signore?

Lázadó indulataim szigorú visszaparancsolásával sikerült nemet intenem.

– De ugye nagyszerű aromája van, sire?

Az igent már a kisajtóból bólintottam. A doktor még az ablakon át is kiabált utánam:

– Majd meglátja, domnule, milyen étvágya lesz tőle!

Ebben csakugyan nem is hazudott. Ahogy hazaértem, az volt az első szavam Fidélhez:

– Van-e még abból a gyömbéres méregből?

– Ó, te boldogtalan – csapta össze Fidél a kezét –, tebeléd bizonyosan mézes fokhagymát diktált az a vén méregkeverő!

Ahogy egy kicsit életre pezsdített a gyömbéres szesz, megkérdeztem a papot, hogy miért mondja vénnek a méregkeverőt.

– Azért, mert az. Éppen egy héttel öregebb nálam.

– Hiszen szinte vadfekete a bajusza.

– Persze, mikor friss rajta a festék. Egyhetes korában vörös, kéthetes korában már fehér volna, ha zöld nem volna. Mikor a bóna rajta van, akkor nem festi meg, csak az egyik felét, ilyenkor úgy hívjuk, hogy Dr. Bicolor.

– Szimpatikus ember.

– Nono. Bogarasnak már a háború előtt is bogaras volt, falusi úriember rendesen előbb-utóbb megbogarasodik egy kicsit, én is úgy vagyok, meg a jegyző is. (Tudom, tudom: a gyámleány!) De a doktor, mióta visszakerült a háborúból, tisztára bolond és nincs teremtett lélek, akivel egy véleményen volna.

– Hogy nem tegeződtök vele se te, se a jegyző?

– A kommunizmus óta magázkodunk. Akkor megundorodott a sok tegezéstől, és azt hiszem, azóta önmagát is magázza.

– Igaz, kommunizmus. Itt is voltak vörösök?

– Hát persze. Mindnyájan azok voltunk. A jegyző kidoboltatta, hogy ezentúl a szegények lesznek az urak, és ennek nagyon örült mindenki, mert itt mindenki szegény, s Istenes Tót András a két macskalovával már a patrícius osztályt képviseli. Akkor aztán összedoboltatta a jegyző a plebejusokat, akiknek semmi egyebük a rajtukvalón kívül, és kikérdezte tőlük, melyik közülük a legszegényebb ember. Kiderült, hogy Penecilus Dili Gergő, mert a többinek mindnyájának volt egy-két malackája, de Gergőnek az egyetlen malaca is megdöglött. „Nohát akkor te leszel a népbiztos, Gergő fiam – mondta neki a jegyző –, ülj bele ide az én székembe és most már te igazgasd a népeket, én majd elmegyek kapálni.” Kapálódzott szegény Gergő, hogy nem bántott ő senkit, ne tegyenek vele ilyen csúfot, de a kőszívű jegyző csak a vállát vonogatta. Ő nem tehet semmit, kijött a törvény Pestrül, benne van az újságban is, hogy most az utolsókból lesznek az elsők, a legutolsókból a legelsők, ha Gergő szabadulni akar, állítson maga helyett még utolsóbbat. Erre aztán kiderült Gergőnek az arca, és ajánlotta népbiztosnak Énekes Pelyva Lázárt, aki még őnála is szegényebb, mert neki legalább megvan a két szeme, de Pelyva Lázár mind a két szemére vak, s bottal tapogatva jár koldulni. A jegyző elfogadta népbiztosnak Vak Lázárt, beültette az irodájába, kidoboltatta a népeknek, hogy ezután minden ügyes-bajos dolgukban a népbiztos elvtárshoz forduljanak s ebből olyan nevetség lett, hogy Vak Lázár megszökött és a kommunizmus megbukott.

– De hát a leszerelt katonák? Akik világot láttak, városba jártak, újságot olvastak. Azokat csak nem lehetett bolonddá tenni?

– Nem is akartuk. Elküldtük őket vörös katonáknak. Ha verekedhetnékjük van, inkább a cseheket verjék, mint itthon az ártatlan embereket. Mentek is bokrétás kalappal. Aki rokkant itthon maradt, az se sokat zenebonáskodott. Egyszer beállítottak hozzám vagy tízen, hogy ők kaszinót akarnak csinálni. „No, csak csináljatok, fiaim, majd én is abba járok” – mondom nekik. De hogy ők a templomban akarnak kaszinót csinálni, mondja Tarán Laci, félkarú őrmester, ott a zubbonyán a kisezüst, nagyezüst. „A templomban? Ejnye, ejnye.” „Ott ám, mert az isten úgyis el van csapva, mióta kommunizmus van” – mondja a Sismis-gyerek, akinek Przèmyslnél vágták le a fél fülét a hozzátartozó pofadarabbal együtt. „Hát ez mög mán micsoda beszéd? – förmedt rá a félkarú őrmester –, hiszön te rosszabb vagy a pogány kirgiznél. Az isten nincs elcsapva, csak föl van függesztve.” Hát ezen majd egymás torkának estek az én vitéz kommunistáim, de valamelyik elkiáltotta magát, hogy nem ér az az osztozás semmit, „telekszömlét” kell tartani a templomban, ezen aztán összebékültek. Kerestetem a harangozót, hogy majd átküldöm velük a templomba – mert én influenzás voltam, alig támolyogtam –, hát nincs a harangozó sehol se. No majd leszek hát én a kalauz. Ahogy nyitom a templomajtót, integet ám le kézzel-lábbal a harangozó a toronyablakból, mert odabújt a nyavalyás. Rángatja fölfelé a szemöldökét, simogatja a keze élével a nyakát. Ne, te, ne! – kiáltok föl neki – ki ne essen kend az ablakból! Hiszen ismerem én az én báránykáimat, nem esznek ezek meg senkit. Csakugyan nem is lett semmi baj se, föltekintették a templomot és megállapodtak benne, hogy ezt az isten is kaszinónak teremtette, csak egy kicsit cúgos, azt pedig nagyon megérzik a hadviselt csontok, az egyik oldalon be kell az ablakokat falazni. „Csakhogy van ám itt más baj is, emberek – fogódzok a Tarán gyerek üres zubbonyujjába. – Olyan kaszinót még nem láttatok, ugye, Oroszországban sem, amelyikben ne dohányoznának? Márpedig azt tudjátok, hogy a templomban tilos a dohányzás. Hát most már hogy lesz akkor itten kaszinózás?” „Abbiz isten, ez nekünk eszünkbe se jutott vóna, ejnye, de jó, hogy szólt a plébános úr” – csóválta meg a fejét az őrmester. „Hát csak jó az öreg a háznál” – fordítottam kedélyesre a beszédet. Egyik se tette utána a szokott goromba tréfát, hogy „ha egy csepp esze sincs is”. Hanem a félfülű mondott annyit, hogy „no hát, mönnyünk más helyiségöt keresni”. Azzal szépen keresztet vetettek a Szentháromság előtt, amit te ki akarnál hajítani a templomból és elmentek békességben. De a félfülű még vissza is szólt az ajtóból: „köszönjük is szépen a szüvességét”. A falu végén van egy üres pajta, kolerabarakk volt a háború alatt, ott csinálták meg a komenista kaszinót, odajártak diskurálni, még szét nem zavarták őket.

– Sokat befogtak azután közülük?

– Egy ujjal se nyúltak senkihez. Nem engedtem. Járt itt valami városi tacskó „rendet csinálni”, de annak megmondtam, hogy elhordja magát, még szépen van, mert ha én rászabadítom a népet, akkor nem ér haza egy darabban. Be is érte egy malacpaprikással, utána vedelte a karcost kancsóval, az aztán kivallatta belőle, hogy a vörösvilágban ő is bizalmiférfi volt. Mikor föltetettem a kocsira, olyan részeg volt, mint a csacsi, teletömtem a zsebét szivarral, aztán – vigye kend, András, és fektesse a fűre a városban a Szabadság-szobor előtt, de vigyázzon, hogy össze ne törje a szivarjait! Tudod, az emberek nem olyanok, amilyenek lehetnének, hanem olyanok, amilyenek lehetnek.

Ahogy ebéd után a noteszeimet rendezgettem, egyre a fametszetes kis bibliámnak azt a képét láttam magam előtt, ahol a Krisztus fölemelt jobb kézzel megáldja az eléje boruló apostolt. „Te Péter vagy, azaz kőszál, és e kőszálra építem az én anyaszentegyházamat.” Ennek a cinikus papnak a lelkében mély humusz van ebből a kőszálból, sajnos, én ezt a papot a regényemben mégsem használhatom. Hiszen mindjárt azt mondanák rólam, hogy klerikális vagyok, sőt annál is rosszabb: áruló. Eddig ugyanis inkább destruktív hírben álltam, mert minálunk mindenkinek kell valamilyen hírben állni, még az olyan együgyű öreg régésznek is, aki jobban otthon van a föld alatt, mint a földön. A szó köztünk maradjon, csakugyan van is valami gyanús minden régészben. Mire való fölforgatni azokat a halmokat, amelyek már mind olyan szépen meg vannak ülepedve? Egyszer például előadást tartottam arról, hogy az őskorban az emberek sokkal kisebb termetűek voltak, mint ma; a bronzkori kardok markolata ma csak egy gyerekkéznek felel meg. Avatatlan ember azt hinné, hogy ebben igazán nincsen semmi sérelme a társadalmi rendnek. Szerencsére vannak olyan éles szemek, amelyeknek figyelmét a legtitkosabb célzások se kerülik el. Mi következik abból, hogy az utolsó három-négyezer év alatt nagyobbak és erősebbek lettek az emberek? Az, hogy nem igaz, mintha az isten elsorvasztaná a bűnök fertőjébe merült emberiséget. Már pedig erre az igazságra szüksége van a társadalmi rendnek. Aki ezt kikezdi, az petrolőr, az csatornapatkány, az kommunista.

A jó isten azonban tárgyilagosan osztotta szét az emberek között az éles szemeket. Nemcsak egy rézpityke keverheti destruktív hírbe az embert, hanem egy olvasó-szemecske fűzőlyukán keresztül is látszhatik sötét reakciósnak. Ha búcsúsokkal találkozol az utcán, és áhítatuk előtt megemeled a kalapodat, akkor vakbuzgó pápista vagy. Ha temetésen szívedbe markol a miserere és kiesik a könny a szemedből, akkor farizeus vagy. Ha szájon felejtesz egy kölyköt az utcán, aki úgy szidja az Istent, mintha három hadgyakorlaton levizsgázott volna már az istenkáromlásból, akkor a gondolat– és szólásszabadság eltiprója vagy. Hát még ha író vagy és pappal dolgozol! Hát még ha olyan papot írsz le, mint az enyém, hát még ha olyannak írod le, mint amilyen! Akkor egyszerre kap be a Szkülla is meg a Kharübdisz, egyszerre leszel rosicrucianus meg ultramontán!

De ne tessék engem félteni, van énnekem magamhoz való eszem, ha én csak olyan célszörű szögény regényíró vagyok is! A papot nem veszem bele a regénybe, ez már el van végezve. Inkább lemondok a szociális háttérnek egy karajáról.

 

 

János fejvétele napján volt, amikor Angélát először láttam. Az embereim már akkor jól benne jártak a föld gyomrában – na, úgy jó másfél méternyire. De Tót András már abban bizakodott, hogy nem soká átérünk Emerikába, ott talán pótadó se lesz, a szél fújja el a haját, aki kitalálta.

Hanem az Átilla király pénzesládája csak nem akart előkerülni sehogy se. (Pedig hiszen még akkor nem is volt pénzügyminiszter. Legalább Priscus Rhetor nem említi.) Mindössze egy szamárállkapcsát találtunk. A pap természetesen azzal gratulált, hogy most már csak a filiszteusokat kell megtalálni hozzá, akiket Sámson ezzel vert agyon. A doktor méregbejött, mint mindig, ha bibliát emlegettek, és egy örmény bibliát idézett, amit ő Azerbajdzsánban látott; abban az volt, hogy Sámson a szamarakat verte agyon egy filiszteus állkapcsával. Persze, ez se igaz, ha már biblia, mind hazudik, mert hiszen a szamarak, messieurs, ma is megvannak. Amire a jegyző csak annyit mondott, hogy eggyel több van, mint amennyire tetszik gondolni.

Az emberek közt szintén többféle találgatások voltak az állkapocs felől. Kakas Márta azon erősködött, hogy a Toldi Miklós lova lehetett az valaha, „ügyeközzünk, embörök, majd möglássák kendtök, előkerül itt még az üllető is, aki a lóhoz tartozandó vót.” Az ő véleménye azonban kisebbségi vélemény maradt, mert a többség Bíbok sógornak adott igazat, aki arra szavazott, hogy „ez vót az a valódi tátos-paripa, akin a gyevi báró báróságot szolgált a Mária Terézia üdéjében”. Mert az úgy volt, hogy a régi gyevi bárónak nyakát vágták a törökök, arra aztán pályázatot hirdetett a Mária Terézia, hogy annak adja a báróságot, aki őneki három kérdésre meg tud felélni. Nohát, pályáztak ott mindenféle hercegek meg grófok a báróságért, de mind szamár volt, és azért a Mária Terézia mindnyáját lekisebbítette. Kapta magát erre a gyevi csikós, fölült a tátoslovára, odanyargalt a Mária Terézia elé. De olyan szép pörgebajuszú legény volt a csikós, hogy kilenc párnán ült a Mária Terézia, hanem ahogy a csikóst meglátta, három párna egyszerre kiesett alula.

– Mit nem jó választani gyertyavilágnál? – ez volt az első kérdése a Mária Teréziának.

Kimén a csikós a tátoslovához, mert azt csak odakötötte a kapufélfához, megkérdezi tőle, bemén a válasszal:

– Posztót meg feleséget, mert azt mind a kettőt napvilágnál köll megnézni.

– Ember vagy, csikós; azt mondd meg most már, melyik házasság a legjobb házasság? – ez volt a második kérdése a Mária Teréziának. Kimén a csikós a tátoslovához, megkérdezi tőle, megjelenti a Mária Teréziának:

– Az, ahol az asszony vak, az ember meg siket.

– No csikós, hát azt tudod-e, mit formáz legjobban az öreg asszony? – ez volt a harmadik kérdése a Mária Teréziának.

Kimén a csikós a tátoslovához, megkérdezi tőle, megmondja neki a ló az egyik fülibe, beszalad a legény, utána nyerít a ló, hogy majd a másik fülibe is súg valamit, de már azt a legény nem hallotta, így aztán ezt a választ adta a Mária Teréziának:

– Az öregasszony legjobban formázza a kutyát, mert mind a kettő bolhás, mind a kettő karikába fekszik, mind a kettő morog az emberre.

Hát megharagudott erre a Mária Terézia, mert már akkor ő is öreg asszony volt, és azt mondta a csikósnak:

– No, csikós, tied a gyevi báróság, de tudd meg, hogy azt köllött volna felelned, az öregasszony a galambot formázza legjobban, mert ő se szeret magában aludni, mindég turbékolhatnékja van, oszt annak is meglapul, aki nem kergeti. Ha ezt felelted volna, királynak tettelek volna.

Az urak nagyot nevettek a Bíbok-féle oknyomozó történelemnek, hanem engem az irigység evett belülről, ha mosolygást parancsoltam is a szám sarkába. Milyen táltosparipa ennek a fakó parasztnak a fantáziája az enyimhez képest, amely csak tengődik a noteszekben, mint a Toldi Miklós lova a szemeten! Megindult a szegény pára minden reggel, de mikor este megnéztem a taxamétert, az eredmény mindig az volt, hogy időben megint sokat vesztettem, de útban semmit se nyertem. Még mindig ott vagyok, ahol voltam, de még ott se, mert egyet-mást otthon felejtettem, azért vissza kell fordulni.

Mi legyen a regénynek a címe? „A festő halála” – ez volt az első gondolatom, de ezt mindjárt keresztül is húztam. Azt el nem kerülhetem, hogy a festő meghaljon, de mire volna jó már a címben ezzel rémítgetni az érzékeny lelkű olvasónőt? (A férfiolvasókra magyar író nem számíthat. Azok csak detektívregényeket olvasnak – leginkább harminctól lefelé és ötventől felfelé –, harminc és ötven közt pedig a Nagy István könyvét, amelyben minden ember keresheti a nemességét. Aki nem találja meg, az méltán szidhatja a magyar tudomány felületességét. Csak minálunk eshetik meg, hogy egy negyven évvel ezelőtt készült heraldikai könyvbe be nem vették azt a családi címert, amit az idei újesztendőkor eszelt ki az ember a vizitkártyájára. A. m. d. g., ad maiorem democratiae gloriam.^[5])

Beleverejtékeztem én a „T.IX”-be még egy tucat hátha-címet, csupa olyan lépvesszőt, amin okvetlen megragad a publikum, de hát ezeknek meg az a bajuk, hogy már túlságosan ki vannak próbálva. Apródonként rájöttem, hogy ezeket már mind elírták előlem a Couits-Mahlerek. Végre is úgy döntöttem, hogy a rímet utoljára hagyom. Ha a kormányoknak van hozzá jussuk, hogy utólag keressenek címet a kiadásaikhoz, akkor megvan az engedve egy ártatlan regényírónak is.

Sokkal nagyobb bajban voltam a nevekkel. A neveket nem hagyhatja utoljára az ember, mert abból nagy zavarodás lehet. S a nevek különben már azért is fontosak, mert a jellemalakításnál hozzájuk igazodik az ember. Ha a hőst Jakabnak hívják, akkor egész más karaktert kell neki szabni, mintha Rajmund a neve, s egy közönséges Ferenccel lehetetlen olyan dolgokat végeztetni, mint egy Ottóval. Pedig ez még csak a keresztnév, hol van még akkor a vezetéknév! Laikus embernek nincs arról fogalma, hogy mennyit gyötrődik a lelkiismeretes regényíró, míg a szülötteinek a fejcéduláját kitölti.

A vezetéknévnek manapság már valószerűnek kell lenni, mert a Szenvfi Lórántokkal és Esthajnali Kamillákkal kinevetik az embert ebben, a reális világban. Kis Jánosokat, Nagy Terikéket, Grün Manókat követel a korszellem, és Kakukmezei Estella csak akkor fogadható el, ha az író megsúgja, hogy a kisasszonyt az iskolában Steiner Gizinek hívták. Viszont ebből jogi kellemetlenségei származhatnak az írónak, különösen most, mikor az emberek rendkívül érzékenyek. Igaz, hogy az ilyesmi akkor is megeshetik, ha az óvatos író a legfantasztikusabb neveket eszeli ki. Emlékszem rá, milyen nagy por lett abból néhány esztendeje, hogy egy drámaírónk Tejbetök Andrásnak nevezte el a paraszttragédiája falusi Rómeóját, éppen azért, hogy a nagy számban található Kis Jánosokat magára ne haragítsa. A darab diadalmasan járta be az egész országot, valami vándortrupp elvitte Árokszállásra is, ahol csakugyan találtatódott egy Tejbetök András nevű kovácsmester, bíróviselt ember és hatgyerekes családapa. Azt sikerült vele megértetni, hogy a színészt, aki az ő nevében ígért házasságot a kocsmáros Rézijének, nem ütheti agyon, hanem az író ellen mégis csak megindította a pört. Gondolom, még most is folyik, mert a bíróság szakértőktől kért véleményt, s azok még nem tudtak megegyezni.

Sok tusakodás után arra határoztam el magamat, hogy Turbókot meghagyom Turbóknak, hiszen magános ember volt, senki atyafia nem maradt, s különben sem írok róla semmi rosszat. Aztán meg nem is fölakasztva találják meg, hanem a halászokkal húzatom ki a vízből. Ez mégis olyan halálnem, amely inkább megfelel az olvasónők ízlésének, s alkalmat ad egy alkonyati halászat színes leírására.

Hanem mi lesz az Andrással, meg a Márival? Azoknak tán nem is kellene vezetéknevet adni? Parasztoknál az ilyesmi figyelmen kívül hagyható, hiszen a regény se nem adókönyv, se nem sorozási lajstrom. Máskülönben pedig a paraszt „András”, meg „Mári”, mint ahogy a tehén „Bimbó”, a puli meg „Bodri”. Így volt ez már az ókorban is, az úr neve volt Cnejus Oppius Cornicinus Dolabella Petricus, a szolgáé meg csak Quintipor. Ami még csak nem is név, mert magyarul annyit, jelent: „ötödik fiú”.

Nem tudtam még magam mire szánni, mikor bekopogtatott hozzám a pap.

– Van-e kedved egyet fordulni vacsora előtt? Mindjárt itt lesz a jegyző is, meg a doktor is. Kimegyünk megnézni a tűzugrálókat.

Hát gyerünk ki. Legalább kiszellőztetem egy kicsit a fejemet, amiben a régészet húsz esztendő alatt nem tett semmi kárt, a regénytől meg egy-két hónap alatt beleütött a fájás. (A líráról nem is beszélek, mert az csak epizód volt, s orvostudományi tekintetben különben is közömbös tényező. A dalköltészet lesoványítja az embert, de az idegeit rendben tartja; viszont az ódaköltészet hizlal, de a szárny nélkül való röpülés elcsigázza a szimpatikus idegrendszert.)

A tűzugrálókról tudtam annyit, hogy azok alatt nem valami vallási szektát kell érteni, noha valamikor alighanem a napistennek gyújtogatták ezeket az áldozati tüzeket a nyári napforduló táján. Olvastam én erről Ipolyiban, de látni sohase láttam ezt az elkeresztényesített pogány misztériumot, amiben van valami különös magyar észjárás. Már Géza fejedelem is azt mondta a papoknak, akik szemére hányták a felemás kereszténységet, hogy el tud ő tartani két istent is, az Ázsiából hozottat is meg a keresztrefeszítettet is; ha azok közül egyik se panaszkodik, akkor a papok is hallgassanak. A fejedelem példáját követte a népe, csakhogy annak már több volt a praktikus érzéke: egy füsttel áldozott a két istennek. A tüzet a napistennek szánta, de a Keresztelő Jánosénak mondta, akit éppen erre a napra osztott be az egyház. Egy darabig nyilván szándékosan diplomatizáltak így a két istennel, de aztán az ázsiai isten feledésbe ment, s a tűz egészen Szent Iván tüzének maradt, az áldozati táncból meg Salome tánca lett. Rendesen így szoktunk mink járni a diplomatizálásainkkal.

Most azonban már a Szent Iván tüze is igen csak mindenfelé kiment az ezeresztendős divatból. Ki hisz már abban, hogy amelyik leány Szent János estéjén átugorja a rőzsetüzet, hétszerte szebb lesz, a legény meg hétszerte erősebb! Leány is, legény is tud már ma sokkal biztosabb kozmetikai szereket. Aztán mostanában a rőzse is nagyon drága lett, mióta az egész ország olyan nagy tüzet ugrott keresztül, hogy keze-lába leégett benne. Hogy ebben a csöndes zugban hogy maradt meg a Volga mellől hozott kultusz? Úgy, ahogy megmaradt ez az egész falu, amely megvolt már ezer esztendő előtt is, sokkal előbb, mint vele szemben a nagy város, s azóta nem lett se nagyobb, se kisebb. Lassan hömpölygött fölötte az idő, mint nádas házai tövénél a szőke folyó, s ha hoztak is új erkölcsöket a habok, a régiből is sokat konzervált az iszap. Itt még a leányok erősen leszíjazzák a mellüket, talán még a hitújítás idején tanították erre az ősanyákat a világi hiúságok ellen harcoló szigorú prédikátorok, akiknek az egész hittel együtt az emlékezete is rég kiveszett. Igaz, hogy a hajsütést azért igen kedvelik az ördög egyéb találmányaival kapcsolatban. Itt még élő-eleven az a szép szokás is, hogy mikor a násznép hazaért a templomból és letelepszik az asztal mellé, akkor a menyasszony anyját egy kis székre ültetik a sarokban, arccal a kuckónak, háttal a vigadóknak, s annak így kell ülve maradni az egész vacsora alatt. Ezt úgy hívják, hogy „anyósszoktató”, s ha módját tudom ejteni, ezt beveszem a regénybe. Azt hiszem, hamarább lesz belőle országos divat, mint a takarékosságból.

Mire kiértünk a töltésre, a legelőn már mindenfelé égtek a rőzsetüzecskék, de a füstjük több volt, mint a lángjuk, mert az eleven parázsra ráhintették a tejzsugorítófű sárga bugáit. Négyen-öten vettek körül egy-egy virágmáglyát, külön a fiatal leányok, külön a suttyó legénykék, külön a gyerekek, s még az egyikük kétszer-háromszor átugrotta a tüzet, a többiek körbe fogódzva seregtek körülötte méla ritmusú énekszóval:

Szent János, virágos,
Éjszakád világos,
Még előtted löszök,
Tüsztöletöt töszök,
Csak addég világos,
Lösz osztán homályos.
Hajtsuk, hajtsuk
A cserösnye ágát,
Most éli világát,
Hogy szakajtsunk
A szépibül,
Szeretőmnek
A szivibül,

 

A tüzek rőt nyelvecskéi, amelyek apró szikrákat köpködtek bele az égő füvek kesernyés füstjébe, a hirtelen megvilágosodó és gyorsan elhomályosodó alakok, az ide-oda ringó árnyékjegenyék, a leányok álmos melódiájú éneke, amelybe belehasítottak a legények szilajabb kurjantásai, a mondattöredékek, amelyekből évszázadok kikoptatták az értelmet, az ég ezüsthasú felhőhabjai, amelyekben hol lemerült, hol felbukott a hold aranycsónakja, egy percre szinte azoknak a füvellő turáni mezőknek a hangulatát éreztették velem, amelyek, azt hiszem, a valóságban sohase zöldelltek olyan gyorsan, mint a mi turanistáink fantáziájában. (Félős is, hogy hamarosan szikké kopárodnak.) Még az öregeknek is egészen turáni stílusuk volt, akik a töltésoldalban guggolva nézték a fiatalok játékát. Olyanok voltak, mint a délszibériai kurgánok csészetartó szobrai, akik, ha megelevenednének, csupa Istenes Tót Andrások és Cila Kakas Mártonok lennének. Ezt a szakmabeli észrevételemet azonnal közöltem is a doktorral, aki karját az enyémbe bújtatta.

– Yes, én láttam azokat a báránybőrsapkás kőszenteket. Hanem ezek a táncoló szüzek – mutatott le a lapályra –, nem olyanok, mint a kirgizleányok. Azokon proporciósan oszlik el hegy és völgy, ezek mindenütt olyan laposak, mint a gyúródeszka.

– Doktor – fordult hátra a jegyző –, maga szeretne összehasonlító geográfiai tanulmányokat végezni.

A tanulmányok azonban meg se kezdődhettek, mert ha valamelyik csoporthoz közeledtünk, a leányok nagy viháncolva mindjárt szétszaladtak.

– Jobbra át! – vezényelt a doktor, s hirtelen fordulattal sikerült elkapni a szemünkkel egy leányt, éppen ugróban a tűz fölött. Jól fölkapta a lábát, éppen csakhogy megvillant a fehérsége a láng pirosában, s el is csodálkoztam rajta, hogy ejnye, de bokából mozgó lába van ennek a hajadonnak!

Bámulatos, hogy a faluhoz milyen gyorsan hozzárusztikusodik az ember. Már megszoktam az italt (no, a mézes fokhagymát nem, mert többet nem mertem elmenni a doktorhoz), esténként a lórumozást négyesben s most vettem észre, hogy már a szabadszájúságra is rákaptam. Szívtam volna vissza, de már akkor kiszaladt a számon:

– Hát ennek a pesztrának melyik princnél szolgált az édesanyja?

Egyszerre három „pszt” sziszegett bele a fülembe, és három mutatóujj fenyegetett meg.

– A gyámleányom! – Ezt is egyszerre mondták mind a hárman.

Nem arra gondoltam, hogy milyen furcsa emberek ezek, akik hárman tartanak egy gyámleányt, hanem arra, hogy milyen nagy bolondságot mondtam. Siettem engesztelést hebegni.

– Bocsánat, nem akartam rosszat. Csodálatos, hogy parasztleánynak ilyen lába legyen. Igazán mondom, csak hercegnőknek szokott ilyen finom csuklójú lábuk lenni.

Nagy zavarba jöttem volna, ha megkérdezik, hogy ugyan melyik hercegnőnek láttam a lábát, mert biz énnekem egyik se mutogatta. Különben nem is hiszem, hogy a hercegnők számára külön lábat gyalult volna a jó isten. A történelem tudtommal csak egy magasrangú hölgyet emleget a lábáról, a Kis Pipin feleségét, Berta királynőt. Azt is úgy, hogy „au grand pied”. „Nagylábú Berta”.

Szerencsére az uraknak nem volt ilyen skrupulusuk s megelégedtek a helyreigazító nyilatkozatommal.

– Well – mondta a doktor –, nem is parasztleány az. Angéla kisasszony, a postáskisasszonyunk. Nem találkozott még vele, elnök úr?

– Nem, pedig már kétszer is jártam a postán. Egy éltesebb, magas, őszes úriasszony ült a ketrecben.

– All right, az az édesanyja, özvegy Pólingné úrnő.

– Kolléganő – figyelmeztetett a jegyző egy oldalbakönyökléssel arra, hogy most a doktor ugrani fog.

De a doktor nem ugrott.

– Stimmt. Én embereket gyógyítok, ő meg teheneket, lovakat, libákat, tyúkokat. Az ura állatorvos volt, attól tanulta. Higgye el, jegyző úr, bátran fölcserélhetnénk a pácienseinket.

– Csitt – békebíróskodott a pap –, inkább kísérjük haza Angélát.

A mezítlábas postáskisasszony azonban, ahogy észrevette a közeledésünket, kitépte magát a gyűrűből és elszaladt. Futtában föl-fölvágódott a kurta szoknyája, és egy-egy máglya lobogásában megvillant a lábakásája. A doktor majd kinézte a szemét, és nyilván szeretett volna utánaszaladni, de mégis eszébe jutott, hogy ő kultúrember, azért csak ballagott szép-öregesen a két gyámapatárs közt. Csak most vettem észre, milyen petyhüdt és fáradt öreg ember a doktor, mikor azt hiszi, hogy senki se nézi.

Az utolsó tűzbokornál azonban, már egészen a falu alatt, újra kipeckesedett. Pengáló Mári ült a tűznél, ölében Satyi, Satyi ölében pedig a csengettyűs bárány feje. Így meg már egészen madonnás volt a kép.

– Jó estét, szép Mári – állt meg a doktor, míg a pap és a jegyző, előrementek. – No, jön-e velem egy kicsit tüzet ugrálni? Nagyobbat ugrok ám én, mint az András.

– Hát csak ugráljon – mondta az asszony mogorván. – Addég ugrál az embör, még eleven. Én mán, nézze nem ugrálok.

Én meg Satyival próbáltam barátkozni, aki egy ujjnyi nagyságú ólomkatonát táncoltatott a tűz fényében. Az ólomkatona azonban nem ólomból volt, hanem makkokból. Egy szem makk, alul két cöveklábacskával, oldalt két cövekkarocskával: a katona teste. Ezen egy kisebb makkszem: a katona feje. Azon egy makk-kopáncs: a sisakturbán. Valóságos Tell Vilmos, makkból.

– Mi van neked, Satyi? – hajoltam le hozzá.

– Makkhuszár – mutatta a gyerek büszkén a kincset.

– Ki csinálta?

– Mári anyám.

– Szép huszár, Satyi.

– Nem szép. Nincsen neki bajnétja – komolyodott el a gyerek, sokkal meghatóbb fájdalommal, mint a királyok, ha az ő katonáiknak nincs már elég bajnétja.

Eszembe jutott, hogy van énnekem nyakkendőtűm is, noha csak a tárcámban, mert onnan könnyebb kivenni, ha meg kell regulázni a nem szelelő szivart. Elővettem és beleillesztettem a makkhuszár oldalába.

– No, most már van neki bajnétja, Satyi!

Ahogy odaadom a gyereknek a játékot, összeér a kezem az asszonyéval. Jó meleg, dologtalan, puha kéz, érzem rajta.

– Maga is szeretheti a gyerököt.

– De csak a másét – mosolygom el magam.

– Magának nincsen?

– Nincs nekem még feleségem se.

Az asszony rámnézett nagy, sötét szemével, és visszahúzta a kezét.

– Álmodj szépet, Satyi – cirógattam meg a gyereket –, álmodj egy makkcsikót a makkhuszárodnak.

A doktor meg a Márit cirógatta meg, a nagy csattanásra néztem fel. Mári a kezére ütött a doktornak, mint ahogy a kezére ütött a festőnek. Csakhogy akkor nevetett Mári, most pedig úgy nézett, mint aki mindjárt sírva fakad.

A templom faránál elbúcsúztunk a jegyzőtől, doktortól. A doktor „zdrawdjutye”-t mondott jóéjszaka helyett.

– Te, Fidél – kérdeztem a papot –, hány nyelvet beszél ez a te doktorotok?

– Nem beszél az a magyaron kívül semmit a világon. De mióta a hadifogságból hazakerült, az a mániája, hogy ő minden nyelvet tud.

– Pedig az asszonyokén nem nagyon tud, úgy nézem. Még a Pengáló Márit is a hideg leli, ha ott legyeskedik körülötte.

– Vén szamár a doktor – komolyodott el a pap. – Képzeld, még a postáskisasszonyra is rákívánt. De okos leány az, barátom; mikor a doktor már nagyon odavolt, ő csókolt kezet annak, és megkérte, hogy soha az életben el ne hagyja, legyen neki drága öreg barátja, ő meg szerető kisleánya lesz mind a sírig. Így lett a doktor Angyélnek a gyámapja.

– De hát a jegyző is az?

– Tudod, az egészen más dolog. A jegyző rendes ember, özvegy ember, azzal a szándékkal volt, hogy megkéri Angyélnak a kezét. Meg is kérdezte tőle, mit szólna hozzá, ha asszonyt vinne a házhoz. Angyél azt mondta, okosan teszi, akkora házhoz kell, aki rendben tartsa. Hát ahhoz mit szólna, ha a postán keresne magához való asszonyt? Erre Angyél azt szólta, hogy majd megkérdezi az édesanyját, s nagyon boldog lesz, ha a jegyző bácsit édesapjának nevezheti. A jegyző azonban nyelt egyet, megkérte a leányt, ne szóljon még, mégis csak meg kell gondolni a dolgot, mert ő öreg ember már, sok rigolyája van, senkit se akar szerencsétlenné tenni. Angyél nem szólt, hanem azóta jegyző-apámnak hívja az öreg testvért.

Hát te hogy lettél gyámapja a széplábú postáskisasszonynak? – ezt szerettem volna most már megkérdezni, ha mertem volna. De hiszen majd elmondja ezt nekem kérdezetlen is, ha nem a jegyző, a doktor.

Fidél azonban rámmosolygott és a vállamra tette a kezét.

– Szeretnéd tudni, nekem mi közöm a leányhoz? Hát én nem kértem meg a kezét, nem is udvaroltam neki, hanem a magam kezét rátettem a fejére, még az édesapja koporsójánál. Nem irgalmas szamaritánuskodásból – minek mondanám? Hiszen nem sírt a gyerek, csöndesen üldögélt a ravatal lábánál, gyászruhát varrt a babájának, még dúdolt is hozzá valami panci-manci nótát. Megsimogattam, rámnevetett, a karomra vettem, megölelt. Én nem tudom, milyen érzés lehet az az apának, mikor a gyereke megöleli; lehet, hogy akinek jussa van érezni, nem is érez semmit, talán, amihez akkor jut az ember, mikor akar, azt meg is unja – nekem a szívemig szolgált az az ölelés és másnap is, harmadnap is megkívántam és elmentem érte. Azt hiszem, mindenkibe szorult valami szeretet, és azt el kell használni, az már mindegy, hogy mire. Az egyik ember asszonyt öltöztet bele, a másik kutyát hizlal vele, a harmadik virágot nevel belőle, én erre a gyerekre terítettem rá. Én iskoláztattam, én tanfolyamoztattam, angolra, franciára én taníttattam, pesti nevelőbe járattam, és mikor a háború alatt azt írta haza az anyjának, hogy most már itthon akar élni őmellette, én jártam ki, hogy itt postát állítsanak, s abba őt, nevezzék ki. Mert dologtalanul élni nem akart, s kitelt volna tőle, hogy kijárt volna kapálni, ha egyéb munkát nem talál.

– Szép leány?

– Gyönyörű, barátom. A gyevi báró, ha otthon van, mindennap idelovagol bélyeget venni.

– De azért az mégse veszi el a bélyegáruló kisasszonyt. A gyevi csikóshoz meg nyilván nem menne el. Mi lesz az ilyen helyen az olyan intelligens, okos, szép leánnyal, amilyen ez az Angyél kisasszony lehet? Hiszen itt még csak szót se tud váltani hozzávaló fiatalemberrel Benkóczy segédjegyző úron kívül.

– No, ezt eltaláltad – derült föl a pap arca. – Mostanában még a postáról is kitiltotta Angyél a fiatal urat, annyira utálja a naplopása miatt. Azt mondja, máig is szégyenli, hogy Pesten szóba állt vele, de ott egész másnak ígérkezett. Fülem hallatára nevezte romantikus szamárnak a múltkor, meg is mondtam aztán neki, hogy mégse való fiatal leánynak ilyen hangon beszélni, de nekem is majd kiszedte a szememet, hogy mért fogom pártját az ilyen lusta mihasznának, akiből úgyse lesz soha semmi. Nagyszerű kisleány az, barátom, majd meglátod, te is megszereted, ha megismered.

A leányoknak én sohse voltam valami nagy kedvelője, mert mindig valami zöld-ízüket éreztem. Hanem a regénybe mégse ártana beállítani valami fiatal leányt, a rózsaszín szoknyácska nagyszerűen érvényesülne a sötét háttéren, s az ilyesminek mindig van kelete.

 

 

Kapóra jött, hogy másnap reggel pénzt avizált a harangozó, amit személyesen kell felvenni a postán. Negyvenhét korona ötvenhat fillér, az egyetlen igazságos centiméter-tarifa szerint a Budapesti Szemle küldte egy kis cikkemért, amelyben a legújabb Pompéji-irodalmat ismertettem.

Ezúttal csakugyan a gyámleány ült a ketrecben. No végre! Lássuk ezt a hétszerhét-szépséget, aki három öreg urat hajt a kocsija előtt jácint-vesszőcskével.

Egyszerre láttam, hogy én nem leszek a negyedik. Nőkben, már ameddig komolyabb stúdiumok ki nem szorították őket érdeklődési körömnek abból a keskeny szeletéből is, amelyben addig tartózkodtak, engem csak a szélsőségek tudtak megfogni. Azt hiszem, nem szokatlan jelenség olyan embernél, aki, mint én, aranyközépút gyanánt nyerhetett volna alkalmazást a horatiusi költészetben. A teát soha forrón nem ittam, a fagylalttól mindig tartózkodtam, a feketét csak tejjel szelídítve tudtam élvezni, de a nőkben csak a nagyon feketét, vagy a nagyon szőkét tudtam értékelni. Angyél kisasszony gesztenyés volt, árnyékban barna, napsütésben bronzos, egyébként hosszú a haja és puha ígéretű. Inkább magasnak becsültem, mint alacsonynak, a termete megfelelt a doktor kirgiz ideáljainak – már ami a proporciókat illeti-, a kezefeje keskeny volt, az ujjai a skandináv kései bronzkor asszonyainak finom ujjcsontjaira emlékeztettek. Persze bronz-kartekercsek helyett csak könyökig érő kartonmanzsetta volt a karján, ami az irodista-kisasszonyok rabszolgajelvénye. Egészben véve jóképűnek osztályoztam, noha a képét csak akkor láttam, mikor a rácsablakhoz állva jóreggelt kívántam, mire fölemelte a fejét a munkából. (Rubrikás íven dolgozott, még arra is emlékszem, hogy piros tintapoca volt az alján.) Kedves arca volt, de kánoni szépség nélkül való, napsütött fehér és szórványosan szeplős, a szeme bizonytalan színű, de föltűnően fényes, a tekintete nevetős, de gonoszkásan pajkos, az orra egy csöppet se antik szabású, de nem is operettesen fitos, csak olyan amorettesen, a szája egy kicsit nagyocska, de nagyon kedvesen tudott vele nevetni, amikor bemutatkoztam.

– Ó, én már ismerem az elnök urat – fehérlettek elő a fogai. Aprók voltak, de az egyik alsó metszőfoga egy kicsit előre sietett a többitől. Ennek az észrevételével be is fejeztem a leltározást, és most már igyekeztem – mégis csak a papom gyámleányával álltam szemben – világfi lenni.

– Honnan tetszik engem ismerni?

– A gyámapáim mindennap beszélnek önről, s különben is láttam már elnök urat messziről.

No nézd, a vén kujonok közül egyik se mondta nekem, hogy mindennap bejárnak ide a meteorológiai prognózistáblát megnézni az ajtó felett. (Aznapra zivataros esőt jósolt; csak később vettem észre, hogy három évvel ezelőttre szólt.) De hát ezért nem tehettem szemrehányást a kisasszonynak. Azt se mondhattam neki, hogy nekem is volt már szerencsém, láttam a kisasszonynak a lábát messziről. Hát most már mit beszéljek vele?

– S kitalálja-e, elnök úr, hogy mikor láttam? Az este láttam odalent a tüzeknél. De el is nyargaltam mindjárt, ahogy az urakat megláttam, mert Borcsának voltam öltözve. Ráfér az ilyen magamforma kislányra, hogy hétszerte szebb legyen, az én ruhámban meg nem lehet tüzet ugrálni, pedig ez is elég rövid.

Fölállt, hogy láthassam, milyen nem tűzugrálásra való ruha az övé. Pedig rövidnek csakugyan elég rövid volt. Jó arasztnyi kilátszott a fehér vászoncipős, szürkeharisnyás lábából. Harisnyában látszott csak igazán tenyérbe simuló szép lábnak. De hát nekem mit mutogatja? Élő asszonyi lábak az én tanulmányaim körébe már nem tartoznak. Engem már csak ezeresztendős hölgyek csontlábai érdekelnek. (És természetesen azok az elképzelt lábak, amelyeken majd regényem nőalakjai járni fognak. Hiszen csak megindulnának már egyszer!)

– Ajánlom magamat, kedves kisasszony!

Ránézek a leányra, ő is rámnéz, de mintha nem engem látna, hanem mögöttem valakit. Hátrafordulok: az a fiatalember halad el az ajtóban, az a hogy is hívják? Igen, Benkóczy úr. De nem jön be, persze nem szabad neki, csak levelet dob a postaládába, hallatszik a koppanása.

– Viszontlátásra, kisasszony!

Kicsit bambán néz rám a leány, de ahogy megrebben a szeme, egyszerre ráeszmél, ki vagyok.

– Hát a pénzt, elnök úr, nem tetszik elvinni?

Negyvenhét koronát nem olvas meg az ember, de „átvételi elismervényezni” azt is csak úgy kell, mintha negyvenhétmillió volna. Alá kell írni a nevemet a postai kézbesítő-könyvben is, meg az utalványon is. Még pedig tisztességesen kell írni, mikor egy idegen asszony-ember nézi az ember kezejárását. Szépíráshoz pedig jó toll kell, olyan közhivatal pedig még nem volt Magyarországon, ahol a közönségnek jó tollat nyomtak volna a kezébe. Azt hiszem, az utolsó hivatalos jó toll az volt honunk történelmében, amelyikkel a király a koronázási esküt aláírta. (Viszont ebből az látszik, hogy csakugyan nem szabad a hivatalokban jó tollat tartani.)

Időbe kerül az, míg a keresztbe tett lábú tollat szófogadásra bírom. Addig Angyél kisasszony kiszól Gábor bácsinak, a postakocsisnak, aki éppen a georginák töltögetésével foglalatoskodik az udvar-kertben, hogy „legyen szíves zsákolni, Gábor bácsi!” Ez annyit jelent, hogy ki kell szedni és zsákba kell rakni azokat a leveleket, amiket tegnap reggel óta dobtak bele az utcai postaládába.

Nagyon kis zsák kell az egynapi postának, ebben a társadalomban a levélforgalom nem mutat beteges tüneteket. Az egész posta egy levél, Gábor bácsi az orrom alatt nyújtja át a kisasszonynak:

– Tessék lebélyegezni, mert az én kezem sáros.

Az öt ujja nyoma már ott is van a levélen, mind olyan nagy, mintha Gábor bácsinak mind az öt ujja hüvelykujj volna. Nem tudom, mire véli majd a dolgot „őnagysága Kónya Bimbike úrhölgy”, akinek a levél címezve van, határozottan lírai lendületű betűkkel. A feladó nem csinál magából titkot, sőt mintha kérkedni akarna vele, hogy ő Kónya Bimbike úrhölggyel levelez. Mert nem a boríték hátsólapjára biggyeszti a saját nevét, mint más rendes ember, hanem a címoldalon mutatkozik be: „feladó: Benkóczy Elemér”.

Angyél kisasszony arcát szinte eltorzítja az undor, amikor hozzáér a levélhez, az ajka gúnyosan lepittyed, mint aki tudja, hogy mi van benne. Ahogy a bélyegzőt ráüti, mintha csak agyon akarná vele vágni a levelet. De azért énrám már mosolyog, mikor végre igazán sikerül tőle elköszönnöm, és kezet is nyújt könnyedén, természetesen. A kézfogásáról mindjárt ráismertem, hogy Angyél a Sacré Coeur növendéke is volt. Ilyen mesterkéletlen kecsességet csak ott lehet tanulni.

Lám, a Kakas Márta kézfogása már egészen más, amivel belém kapaszkodik és félrehúz, mikor a halomhoz kiérek. Nagy, bütykös ujjai karom módjára fogták át az enyimeket.

– Hallja-e – fúródik belém az éles szeme –, mi igaz abbul, amit Bíbok sógor beszél?

– Hát mit beszél Bíbok sógor?

– Aszongya, hogy maga a Rudolnak az emböre, oszt a puskákat keresi, akiket a régi időkben elrejtöttek. Oszt ha mögtanájja üket, akkor mögint mögindíjják a háborút.

– Ki az a Rudol?

– Ejnye no – kacsint az öreg –, hát a Ferenc Jóska fia, akit a Rócsild el akart enyészteni a lánya végett.

– Hát aztán kend tán szeretne hozzá beállani katonának?

Az öreg szemmelláthatóan megijed. Azt hiszi, most mindjárt besorozom katonának, és ehhez képest egyszerre alázatosra konyul a hangja:

– Nem arra való vagyok mán én kéröm szépen, mert az idő is eljárt rajtam, mög mejj-betegségöm is van, vagyis hogy úgynevezett szárazbetegség. Hanem egy puskát én is tudnék adni a Rudolnak, nézze, ki is hoztam, tekintse föl.

Lehív a domb alá, előhúz a nádból egy inszurrekciós karabélyt, legalább annak nézem, bár bizonyosat nem lehet tudni, mert az agya szétkorhadt, a vasát meg göröngyösre ette a rozsda.

– Ez sokáig vízben lehetett – mondom, mert valamit csak illik mondani.

– Lehetségös, kéröm, mert a kútbul vöttük ki, de úgy gondolom, annál értékesöbb. A Rudolnak mögszámítom ötszáz koronáért, abbul is százat magának ígérök a fáradságért.

– Szemétre való ez ingyen is, bátya. Ha a kocsiúton találná kend, bizonyisten nem venné fel.

– Nono, kéröm. Löhet még avval nímötöt lűni, ha egy kicsit mögagyusztálja a puskamíves.

Ha a tekintélyem csorbult is vele, meg kellett mondanom, hogy nem vagyok a Rudol embere. Rudolt már régen eltemették s akkor se kellene neki puska, ha élne, mert igen öreg ember volna már.

– Hát ha maga mondja, akkor hitelt adok benne, de azért csak nem igaz az, kéröm.

– Micsoda? Hogy meghalt?

– Az az egy nem löhet igaz.

– Mért nem lehetne?

– Azért az ögyért, mert ha ű möghalt vóna, akkor hogy indíthatta vóna mög tizönnégyben a háborút?

Ez ellen már igazán nem mondhattam semmit, mert hogy győzte volna meg a mindenféle „kék könyv”, „vörös könyv”, „fehér könyv” Kakas Mártát, mikor engem se tudott meggyőzni? Az öreg ilyenformán döntő diadalt aratott fölöttem, mindazáltal az erkölcsi világrendbe vetett hite megrendülhetett, mert a karabélyt egy darabig még bánatosan nézegette, de utoljára csak belehajította a mocsárba. Magára vessen Rudol, ha egyszer mégis csak előjön és nem lesz elég puskája nímötöt lőni!

Ahogy az öreg visszamászott a gödörbe, azonnal körülvették a többiek, alighanem beszámolót tartott nekik. Ámbár hiszen nem kerestek arra az én magyarjaim különösebb alkalmat, hogy letegyék az ásót. Ha Péter bácsi pipára akart gyújtani, akkor János bácsitól kérte el az „acskót”, István bácsihoz intézett interpellációt masina irányában, s amikor végre a kísérlet kivitelére került a sor, azt úgy nézte minden ember, mintha sohse látott volna még masinát meggyulladni ásó nyelén. Ha valami ráérő puli ürgét kergetett a csordajáráson, vagy gólya kóválygott a nád fölött, vagy nyúl szaladt ki a heréből, akkor minden embernek ásónyélre támaszkodva kellett hozzászólni a napirendhez. Hiába, akármit mondanak a rosszakaróink, ennek a népnek a legegyszerűbb gyermekei is mind nemzetgyűlési képviselőknek születtek! Hát még ha finánc tűnt föl a látóhatáron! Az tán már régen az igazak álmát aludta, már amennyire ezt egy pénzügyőr megteheti, mikor a Héthalom gyomrában még mindig állt a diéta, hogy mi járatban van a szemlész úr, hány csillagos, kinek a keresztfia.

Bosszantani bosszantott ez a naplopás, de hát csak nem pirongathatok meg ilyen öreg embereket jött-ment létemre a tulajdon falujukban? A doktor ugyan egyszer lepocskolta őket, de Istenes Tót András, mint búcsúelüljáró és amúgy is szavas ember, kiokosította, hogy „nini, uram, hiszen nem szalad el ez a föld.”

Mert András, mint világlátott ember – aki Radnára is többízben elvezérelte a búcsúsokat, addig, míg „vízom”-ot nem kellett váltani annak, aki istennek szent anyja elé akart borulni a radnai templomban –, András mint vitarendező becsülettel megszolgálja a napibért. Rendesen ő veti fel a témát, amit aztán Bíbok sógor mohón megragad és tovább hemperget.

Például most is azzal biztat meg András, hogy ha az isten segít, megtalálhatjuk még ebben a halomban NagySzer városát is, hallottam-e annak a hírét valaha?

– Nem én.

– Hát az Szabadkátul egész Kecskemétig ért, hallja – veszi át a szót Bíbok sógor, amit a többiek úgy magyaráznak, mintha „pihenj”-t vezényelne nekik. – Harminchárom templom vót benne, azt mind az őrgróf úrnak az ősei építették még az ótestámentumban. Mán, hogy az Árpád apánk idejében, tudja, mert itt mán akkor is a Palovics vót az úr.

Örülök neki, hogy ilyen hiteles helyről gyarapíthatom a Pallaviciniekről való történeti ismereteimet, akik íme, már az ótestámentumban is szerepeltek – nem hiszem azonban, hogy kedvükre való volna Ábrahámig vinni föl a családfát –, s adom tovább a szót a Kossuth-szakállas orákulum alá:

– Hát nagy úr az a Palovics, ugy-e, nagy úr?

– Hát az olyan nagy úr, hallja, hogy itten ővégette nem löhet hidat szolgalmazni a Tiszán.

Ide már csakugyan Rudolf kellene. Nem a trónörökös, hanem a kutyamosó, az én tudományos Rudolfom. Ő bizonyosan tudná, mi az a „szolgalmazás”, de én nem is konyítok hozzá. Meg is kérdem: mi az? Bizonyosan nem akar belesegíteni a Palovics a hídba, ugy-e?

Megint András kaparítja magához a szót, aki igen haragudhat a Palovicsra, mert nagyon pattogva beszél.

– Az nem nagy tralla vóna, tudja, mert fizetnek a népek ölég adót, abbul az állom mögkészíttethetné a hidat, ha az állomban is kutya nem volna. De az a legnagyobb baj, hogy a Palovics mögveti a lábát, oszt aszongya, hogy ne lögyön híd. Mert azon üneki is mög köllene fizetni a hídpénzt, oszt azt nem akari. Hát nem is lösz itt híd, akárki mit mond, még az öreg Palovics él.

Ha már így benne vagyunk az eszmecserében, szeretném tudni azt is, hogy s mint vélekednek a népek bizonyos világi dolgokról, amelyek miatt a városi hazafiak beverik egymásnak a fejét. De erre hiába várok, nem bírok ötven esztendőt várni, pedig például a nagy háború azon-innen itt nem igen lesz beszédtéma. Akkorra megöregszenek a fiatalok és amit ők próbáltak a szerb hegyeken, meg a lengyel mezőkön, azt majd tovább mondják az akkori fiataloknak. Az én öregeimre nézve a hazai történelem befejeződött Rudolf trónörökössel, a világtörténelem meg az orosz-japán háborúval, noha a búrokról kedveteltebben beszélnek. („A burokok is kis embörök vótak, mégis nagyot győztek” – mondja kötekedve Bíbok sógor a Csókaszemű Mityóknak, aki nagy égimeszelő, a sógor csak kötésig ér neki.) Tudnak ők arról is, amik azóta történtek a világi életben, de mire való volna arról beszélni, amit úgyis mindenki tud? A Mária Terézia, az más, meg az Árpád apánk is más, mert az ő történeteikben nem mindenki tudós, s még a hetvenéves embernek is lehet olyant mondani, amit sohse hallott. (Például, hogy a torójai háborúban a magyarok kapitányát Ág Illésnek hívták, az engem is meglepett. Igaz, hogy én még csak negyvenesztendős vagyok, hát nem csuda, ha nem tudok mindent. Annyit azonban sejtek, hogy ezt az Ág Illést a Hármas História Akhillészéből magyarosította el Bíbok sógor.)

A hazát itt nem szoktak emlegetni, mert csakugyan miről is emlegessék? Az adót az „állom”-nak fizetik, a háborút a császár parancsolja („látják kendtök, azóta háború se tud lönni, miután császár nincs”), a haza csak akkor van jelen, mikor a gyerek azt szavazza a vizsgán, hogy „tudjátok-e, mi a haza? Mindnyájunknak édös anya.” Ilyenkor könny szivárkodik a szemekbe, végig is csordul a ráncos orcákon, mert jaj, mi lett abból a szegény édesanyából? Kezét-lábát levágták a gonoszok, és vérét vették, mint a húsvéti báránynak. A vizsga azonban bevégződik, a gyerekből birkapásztor lesz vagy kisbéres, mindenkinek ki van rendelve a sors az istentől (még a végrehajtó is az ő teremtése, de hát mit csináljunk neki, ő szent felségével perbe nem szállhatunk) s a haza a jövő vizsgáig megint nem emlegetődik. Akire itt azt mondják, hogy „nagy hazafi”, azzal csak akkor állnak szóba, ha muszáj, mert itt az nagyszájú, kapcáskodó, bogáncsoskodó embert jelent.

S amiket a művelt társadalom „közállapotok”-nak mond, azokról itt szó sem esik soha, legföljebb csak követválasztáskor a városi urak szájából, mert nekik ez a mesterségük. Itt csak az asszonyok szoktak „állapotos”-ok lenni, de az csak az ő dolguk, férfiemberek egymásközt ilyesmiről nem beszélnek. Az adóról igen, már Szent István király óta; meg a „víz”-ről, amely lomhán kanyarog füzes partjai közt, és apró habokat vet, mint a paraszti életek; a bőgőshajókról és az uszályokról, amelyek jönnek és mennek, és nem hagynak több nyomot maguk után a vizek országútján, mint egy fodrot, amely szétloccsan a szakadékos parton; a malacról, aminek, hála istennek, nagyon szépen meneget fölfelé az ára, ezeknek előtte, a följebb való esztendőkben két házat lehetett volna egy koszos malacnak a mostani árán venni; a csizmáról, amiért maholnap egy ökör árát kívánják a városban, hogy az Isten süllyesztené el az egészet mindenestül; mindenekfölött pedig a földről, az egyetlenről és örökkévalóról, akit becsülnek, mint az édesanyát, szeretnek, mint a feleséget és becéznek, mint a gyereket. Istenes Tót Andrásnak szinte kisüt arcán a gyönyörűség, mikor kövér humuszrétegbe szalad bele az ásó, belemarkol, megmorzsolgatja a két tenyere közt, megszagolja s talán még meg is ízleli a nyelve hegyével, mint Árpád követe, Kusid fia ezer évvel ezelőtt.

– Ez ám a föld, embörök! Kár, hogy az úristen olyan alulra tötte. Majd ha a gödröket behúzzuk, ezt leginkább fölülre hagyjuk.

Hirtelen elhallgat azonban András, mert báránycsengő hallik a búzák közül: Mári jön a Satyi gyerekkel a barázdán. Még csak a fejkendője piroslik, mint a kalászok feje fölé nőtt nagy pipacs, de a búcsúelüljáró már elszótlanodik. Mindig így tesz; míg az asszony itt van, szó nélkül veszi el tőle a kenyeres szalvétát, vagy a leveses szilkét, és szótalanul adja vissza, ha kiüresedett. Az asszony ül vele szemben, maga alá szedett lábbal, és vagy néz maga elé a semmibe, vagy gyűrűt kötözget a fűszálakból Satyinak.

Ma azonban beszédesebb az asszony, mint máskor, noha csak foghegyről veti a szót.

– Vótam a jegyző úrnál.

András nem kérdezi, hogy minek. Szótalanul kanalazza a levest.

– Aszongya, majd ű szót ért az árvagyámmal. Csak arra nézvést köll írást beadni, hogy a kend nevére írassuk-e a gyerököt, vagy az enyimre.

– Én nem vállalom – mondja András keményen és fölnéz mogorván. Látszik a szemén, hogy szeretne még valamit mondani, de aztán csak lenyomtatja a szót egy nagy harapás kenyérrel.

Mári vállat von, lemén a szilkével a vízre, kiöblögeti, megmeríti, fölhozza Andrásnak. A szilke kézről-kézre jár, mint nagyon alkalmas ivóedény, az asszony addig perdül egyet maga körül, a szoknyájáról pergi le a ráhullott vadzabkalászokat. No, gondolom, megvárom én is, együtt megyünk le a faluba, lesz nekünk miről elbeszélgetni.

De mire Andráshoz visszakerült a szilke, és lapulevéllel szárazra törülgette, akkorára már nem lehetett elindulni, olyan csúnya tátorjánidő támadt. (Nem tudom az etimológiáját ennek a pogány hangzású szónak, de úgy érzem, hogy az ilyen gonosz időt nem is lehet másnak mondani, csak tátorján időnek. Ez a falusi nyelv majdnem úgy ragad az emberre, mint a pesti, ha nem olyan szép is.)

A meteorológiai prognózisnak mindig igaza van, csak ki kell várni. Most is olyan hirtelen megjött a három esztendővel ezelőttre jósolt zivataros eső, hogy észre se vették még a parti fecskék se, pedig azoknak ez kötelességük volna. Először forgószél kerekedett a kocsiúton, sodorta fel a port emberderék vastagságban, kútágas magasságra. Kakas Márta belehajította ugyan az ásóját – mert tudnivaló, hegy a forgószélben benne van a boszorkány, s ha az ember jól találja, agyon is lehet vágni, egy-két vércseppe jelzi a nyomát a homokban –, de már az se használt semmit. A Tisza mögül egy kis felhő fellopakodott az égre, de csak akkora, mint egy búzaszárító ponyva, annak nekiesett a szél, kigöngyölte, szétterítette, mint egy szemfödőt. Hirtelen sötétség lett, s a szél, ahogy odafönt dolgát végezte, leszökkent a földre, s még szárnyaival a fák koronájába kapott, lábával az égig rúgta a homokot. A nyolcával-tízével egymásba ragadt ördögszekér-bokrokat úgy ostorozta maga előtt, mint veszett farkascsordát. Fütyült, süvöltött, kacagott, jajgatott a magasban a poklok orgonája, a felhők felett először mintha hordókat gungorgattak volna, aztán mintha diót csörgettek volna óriás tarisznyában, végre egy tűzkorbács cikázott végig az égen, nagyot csattant, s azzal megnyílt a felhőzsákok szája: nem csöppekben, hanem egy síkban szakadt az eső.

Az emberek szanaszét szaladtak, partoldalban, bokrok alatt kerestek menhelyet, hiába biztatta őket Bíbok sógor, hogy „olyan ez csak, mint a víz.” De azért ő se akart megázni, kapta magát, lerántotta, ami kis ruha volt rajta, azt begyűrte a párszárító szélű szalmakalapja alá, s nyakig beleguggolt a nádas pocsolya vizébe, onnan kiabált ki, hogy tőle most már akár egész estig eshet, ő már meg nem ázik. Magam maradtam a dombon a bárányos Madonnával, aki ösztönösen a fejére borította kék perkálszoknyáját, mintha az mentség volna ebben a vízözönben. Körülnéztem, hova meneküljek. Egy miatyánknyira a halomtól, az országút túlsó oldalán gubbaszkodott egy rossz deszkabódé, az utászház. (Az utász alatt itt nem katona értendő, hanem útkaparó.) Fölkaptam Satyit a karomra, bebugyoláztam a vászonköpenyegemmel, rákiáltottam a Márira:

– Szaladjon utánam!

Mire beértünk a bódéba, akkorra megkezdődött odafönt a pergőtűz. Egy láng volt az ég és ropogott, mintha le akarna szakadni, közben pedig Satyi miákolt, mint a macska, ha a farkára hágnak:

– A bárány... a bárányom...

Ejnye, azt bizony kint felejtettük a nagy ijedtségben, lehet, hogy azóta sült bárány lett belőle ebben a nagy tűzben.

De olyan fájdalmasan bőgött szegény gyerek, hogy azt én nem bírtam tovább hallgatni. Nekikészültem az útnak, ha már úgy nem tehettem, mint Bíbok sógor, legalább a cipőmet rúgtam le.

– Jaj, ne mönjön – kapott utánam az asszony, mikor látta, mi szándékban vagyok. – Istenöm, mekkorát villámlott!

Magamnak is be kellett hunynom a szememet, annyira káprázott. Odakint hirtelen csönd lett, a szelet mintha elvágták volna, még az eső kopogása is meglassúdott. Az egek ágyúi közül a negyvenkettesnek a szavát várta a természet.

Akkorát dördült, hogy még Satyi is abbahagyta a bőgést, ahelyett ijedtében az ujját kapta a szájába.

– Ez itt csapott le! – rebegte Mári. Ránéztem, nem is sápadt volt, hanem zöld. – Az Isten szerelmére, ki ne mönjön!

Engem már nagyon régen nem féltett senki se, pedig volt úgy, hogy nekem arra nagy szükségem lett volna. Semmi nem teszi bátrabbá az embert, mint az, ha féltik.

– Hozom a bárányt, Satyi, várj csak!

Mindig sejtettem én azt, hogy a bárány csak szimulálja a bárgyúságot, mert tudja, hogy az emberek szeretik azt, akivel nagylelkűsködhetnek. De mikor maga van, akkor a birka is okos állat. A Satyié különösen az volt. Nem a bogáncsok közt keresett menedéket, hanem a herébe feküdt bele, ahonnan máskor mindig kikergették. Igen rossz néven vette, amikor fölkaptam, s még a bódé ajtajából is visszafelé forgatta a nyakát.

Satyi egyszerre felvidult, s maszatos arcát hozzáfente a bárány vizes pofácskájához. A Mári csak annyit mondott, hogy áldjon meg a radnai szűz, és alám tett egy útkaparólapátot, hogy legalább szárazon üljek.

A dörgés most már elhalkult, hanem az eső annál zuhogóbban szakadt. Egyszer csak végigszalad a nyakamon egy kövér hideg csepp, fölnézek, csurog a bódé teteje. Az pedig, ha cseppenként kapja az ember a nyakába a vizet, rosszabb, mintha vödörrel öntenek rá. Át kellett ülnöm a bódé másik sarkába, a Mári mellé. Nem kell azért semmi rosszat gondolni. Csak a vállunk ért össze. A térdeink közt, pedig azok az igazi villanyvezetők, ott kuporgott elszigetelőnek Satyi a báránnyal. Ha Dido és Aeneas közt Ascanius is ott ült volna a barlangban, akkor Vergiliusnak is máskép kellett volna megírni az Aeneist.

– Tótné – adom föl a szót, hogy az eső csak nem akar elállni –, hány esztendős házasok maguk?

– Tízesztendősek múltunk Jézus-nevenapkor – fordítja felém csodálkozva a szemét.

– Magának sohse volt gyereke?

Lehajtotta a fejét, és mintha nagyon nehéznek érezné, a tenyerébe fogta a homlokát:

– Hiszön ha énneköm az Isten gyerököt adott vóna, de sok mindön máskép lett vóna!

Sötéten meredt maga elé, aztán sírásba csukladozó hangon folytatta:

– Kétször csúsztam körül térdön a radnai szent Szűz oltárát, Szögedön is jártam a fekete Márinál, nem használt sömmit. Az embör is azért lött búcsúelüljáró, hogy majd akkor hamarébb ránk tekint az Isten, az is hiábavaló vót. Két esztendeig mögböjtöltem kenyérön, vízön szerdát, péntököt, szombatot, azt se vötte a jó Isten sömmibe. Már a csépai szent embörnél is jártam, az se tudott mondani sömmit. Elfeketödött már énneköm a világ.

– Majd kifényesedhet az még, lelkem – tettem a vállára a kezemet. – Hiszen maga is fiatal még, az ura se öreg ember.

– Az uram? – kapta föl a fejét dacosan. – Nem köll az neköm többet se testömnek, se lelkömnek.

– De nem rossz ember a maga ura, Tótné.

– Nem embör az az én szömembe, aki olyant tösz egy asszonnyal, mint ő tött énvelem.

– Hát mi rosszat tett magával az András?

– Lakott minálunk egy festő, akinek rossz vége lött, tán hallhatta is hírit. Be is volt fogva az embör, mintha az ű kezitül halt volna mög az ártatlan. Ebbül kitisztálkodott, de azóta úgy tösz énvelem Tót András, hogy jobb lött volna neköm űhelyötte a börtönben elrothadni.

– Üti-veri az ura? – néztem végig az asszonyon, aki rátapadt ruhájában úgy ült mellettem, mint egy Ceres-szobor az alexandriai iskolából. Akár gúzsba köthette volna a kis nyápic embert.

– Hiszön ha ütött-vert volna, azt mögköszöntem volna. Akit mögütnek, azt mög is simogatják. De engöm se tösz, se vösz Tót András, mintha nem is vónék. Bemöntem elejbe, mikor kierisztötték, mán akkor se szólt hozzám egy szót se, úgy gyüttünk kifelé az egész úton, mint két siketnéma. Még úgy se, mert azok legalább rágagyarásznak egymásra. Ez mög úgy forgatta tülem a fejit, mintha én volnék a vízi lele, oszt mögvakulna, aki rámnéz.

Satyi elaludt. Megbillent fejjel kibukott közülünk, ráesett a bárányra, és átölelte a nyakát. Kinéztem az ajtón, az eső már csöndesedett, de még mindig szálakban esett, ahogy a gyerekek rajzolják. Visszahúzódtam az asszony mellé.

– Hát nem szólt az András semmit?

– Nem mondta az még azt se, hogy eb, vagy kutya. Addig én se szóltam, még haza nem értünk, de mikor a mécsöt möggyújtottam, mert este vót mán, éppen mindönszentök napján, akkor fölsóhajtottam: „No, hála Istennek, csakhogy még egyször hazakerült, édös uram.” De hogy azt is hallatlaná tötte, én is vállat vontam, no, lelköm, majd mögbékül kend a maga kenyerin, gondoltam magamban. De azért csak kevertem neki egy kis rántottat, szép piros zsömlyét még a városban vöttem, mondok, möglepöm vele, majd kedves lösz neki a rabkenyér után. Hát ahogy beadom neki a vacsorát – a kanapé sarkában ült, mint a makktúz –, várom, mögkérdi-e, hogy én mit öszök, mondja-e, hogy én is üljek mellé. Nem mondta még azt se, hogy „eriggy arrébb”, csak övött mérgesen. A zsömlyét egészen mögötte, a tojást mög olyan féligformán, no, mondok, mégis csak van ebben az én embörömben lélek. Az ám, az öreg macskánk, a Gabó ott hízelködött az ölibe, azt föltötte az asztalra: „no, ögyél, szögény párajószág!” Pedig tudván tudta, hogy nincs nagyobb halálom, mintha a macska az asztalon öszik, az ételes tálbul, mikor ott van az ő kistányérja az asztalhídja alatt. Akkor osztán mán én se bírtam tovább a szívem fájását, átmentem a tiszta-szobába, leborultam a sütétben az asztalra, úgy ríttam. Egyször csak hallom, hogy zsivajognak az utcán, gyöttek haza az utcabeliek a temetőbül. Az ám, hiszön halottak estéje van, mondok, gyújtok én is egy szál gyertyát a szögény lelkökért. Vót énneköm a tiszta-szobámba egy kis Mária-oltárom, Mária-kép vót rajta, de csak akkora, mint a tenyerem, hanem akármerre mönt az embör, az mindig ránézett. A festő festötte eztet az eleven Máriát, de nem énrúlam festötte, csak úgy a fejibül, hanem az igaz, hogy aki möglátta, az mingyárt rám véleködött rúla. Ölég az hozzá, ahogy möggyújtom a gyertyát, leborulok a Boldogságos előtt, begyön az uram nagy fogcsikorgatva, a disznóölő nagykés a kezibe – fölállok, elejbe állok, no hála Istennek, majd csak mögszólal mán. De nem szólalt az most se, hanem mögtaszított egy kicsit, nekiugrott az oltárnak, mint a veszött állat, belevágta a kést a Szűzanyába, de még mög is forgatta benne, úgy hasította aztán végig körösztbe, hosszába – máig is négy darabban őrzöm a képet a sublótban. Azóta nem uram neköm Tót András, de nem is lösz többet az életben.

Én bizony, az igazat megvallva, egy percre elfelejtkeztem róla, hogy én most a regényem hősnőjét pszichoanalizálom. Nem a Pengáló Mári kezére tettem a kezemet, hanem a Tót Andrásnééra. Pedig tán nem is őt sajnáltam, hanem a szegény búcsúelüljárót, aki emiatt a némber miatt kést emelt az Isten anyjára. Ez az igazi tragikum, nem az, amit az írók kieszelnek. (Persze, erre én is csak most jöttem rá. A legtöbb írónak teleszkóp-szeme van, s még a ködfoltokba kukucskál témáért, nem veszi észre, ami csak egy karkinyújtásra van előtte. Ez is igazi tragikum, az író tragikuma.)

– Ne mondjon ilyent, Tótné. Nem lesz maguknál semmi baj se, csak egyszer öntse ki a szívét az urának. Tudja, hogy mondott szóból ért az ember.

– Olyan nincs! – kapta föl a fejét dacosan az asszony. Keményen összefogta a száját, amely csattanó piros volt, és szorosabbra kötötte az álla alatt a pipikendőt, amelyből csurgott a víz, mint egy Priessnitz-pólyából. – Attúl mán elkésött Tót András. Próbált mán ű azóta hozzám édösödni, de engöm nem mézeskalács-kovászbul gyúrtak ám!

Veszett szép volt az asszony, mikor ezt mondta s a térdemre ütött annak bizonyságául, hogy ő nem mézeskalács-kovászból van gyúrva. Tüzelt a szeme, mint az ugrásra készülő macskáé, s az arcán is lobbot vetett az indulat. Indíttatva éreztem magam arra, hogy rágyújtsak. Mert tudom én azt még fiatal koromból, hogy a szivarfüst nemcsak szúnyog ellen jó. Sok bolondságtól megőrzi az a szépasszony mellett ülő férfit, ha bagószagú a szája. (Persze azóta már a szépasszonyok ezt az önvédelmi fegyvert is kicsavarták a férfi kezéből. Most ők gyújtanak rá először.)

Találtam is szivart, de csócsává ázottan. A gyufám is mind belefulladt az esőbe. Kisegített azonban Maupassant. Egy novellája jutott az eszembe, amelyikben az asszony udvarlója kékre csipdesi mérgében a bölcsős babát, mert szegényke mindig abban a percben óbégatja föl a házat, amelyikben nem kellene. Én nem csíptem meg Satyit, hogy ne aludjon akkor, amikor ébren kellene lennie, hanem véletlenül a lábára hágtam a báránynak. A barika aztán fölbégte Satyikát, aki rögtön visszaegyenesedett izolátori helyzetébe. No, most már mehetünk tovább. Így már nem kell félni az istennyilától.

– Lássa, Tótné, nincs a maga urának egyéb baja, csak azt az egyet nem tudja, mi köze volt magának a festőhöz. Hát nem vette ezt maga észre két esztendő alatt?

– Dehogy nem vöttem! – rántotta föl a vállát kevélyen Mári. – Ha akkor megkérdezte vóna, mög is mondtam vóna neki. Sömmi ögyéb nem vót, mint amit a maga szömivel látott. Járta az eszit a festő, mint afféle fiatalember, tudta magát kedveltetni, én mög szüvelhettem, nem tagadom. De az egy óráig való életömre mondom, hogy soha én a szentségöt mög nem törtem.

– Ezt kellene az urának csak egyszer hallani a maga szájából!

– Kérdözhette vóna, vót rá ölég ideje, hét tél, hét nyár. De csak gyöttünk-möntünk egymás mellett, mint a kárhozott lelkök. Sokáig úgy volt, hogy elenyésztöm magamat, különösen a sütétbe kísértött a gonosz, mikor hajnalig hánytam-vetöttem magamat az ágyba, de aztán ez is csak elmúlt, hála légyön érte a Szent Szűznek. Én bizony nem viszöm a lelkömet örök kárhozatba egy fahitű embörért.

– Nem is kell, Tótné, majd meglátja, kivirágosodik még az élet az ilyen fiatal asszonynak, mint maga.

Pengáló Mári most a homlokán igazgatta meg a pipikendőt. Fejkendő-nyelven ez annyit jelent, „tudom én azt, hogy szép vagyok, de ha szemembe mondják, akkor szégyenlem magamat, és még szebb leszek”.

– A csépai szent takács is azt mondta – sütötte le a szemét. – Mert mögjártam én mán azt is, mögkérdöztem tűle, mit mondanak felülem a lelkök. Hát tiszta fehérbe látta a szent embör a lelköket, piros rózsa vót a keblükbe tűzve, és azt mondták, lögyek türelömmel, hét tél, hét nyár, aztán elnyeröm az élet koronáját.

A csépai szent takács? Hiszen ezt a parlagi prófétát én is ismerem. Ez léleklátó volt már az én kisgyerek-koromban is. Édesanyám is járt egyszer nála, később is mindig emlegette, hogy még olyan nagy akasztófáravalóval nem találkozott. Őneki azt mondta, hogy a nagyapám addig nem szabadul ki a purgatóriumból, ahova mint juhászember került, míg egy falka birka árát föl nem ajánlják érte Szent Vendelnek. Persze a közvetítő ő lett volna, mert ő minden szenttel tartotta a barátságot. A maga részére senkitől egy krajcárt el nem fogadott volna, csak a szentek dicsőségére szedte az adót.

– Vén Matuzsálem lehet már az a csépai szent takács. Hiszen az én édesanyám menyecske korában járt nála s már akkor is öreg ember volt.

– Ez mán a fia annak. Még nagyobb szent embörnek mondják, mint az apja vót, mert annak csak sütétbe mutatkoztak mög a lelkök, de ennek fényös délben is mögjelönnek.

Ez is magyar specialitás, hogy a prófétai mesterség is apáról fiúra szálljon, mint az egyetemi tanárság. Az ótestamentumi prófétáknak, ahogy én emlékszem, nem is igen volt fiuk.

– Hát aztán maga is látott lelket?

– Dehogy – mosolygott el Mári elnézően az együgyűségemen –, nem vagyok én arra méltó. Neköm csak a kártya vetötte ki.

– Micsodát? A lelket?

– Mán az ülletőt, akit a lelkök kijelöntöttek. Szép barna embör lösz, derék termetű, nagy nömbül való.

Nem szóltam rá semmit, mert annyit már megtanultam a falusi filozófiából, hogy „senkit se kell a hitiből kiverni”. Ebben a szegény Máriban az tartja a lelket, hogy várja a nagy nembül való szép barna embert. Hát csak hadd várja, még meg nem találja a doktorban, mert úgyis az lesz a vége. Utóvégre barnának az is elég barna, mikor friss rajta a festék.

Az eső már csak a tetőn csepegett be, odakint elállt. Szivárvány alsó vége sütött be az ajtón, és behallatszott a békák éktelenül vidám kuruttyolása a nádból. Örültek a vízi papucsos mesterek az égből hullott szubvenciónak, és lelkesen hirdették a munkaprogramot.

– Mit varrrsz, mit varrrsz, mit varrrsz?

– Pappucsocsocsocsot, pappucsocsocsocsot! Urrak a papok, urrak a papok!

A falu felől jött a pap, nagyokat ugrálva a szikes úton támadt tócsák közt.

– Gyere hamar – kiabált előre a tenyere tölcsérén –, mert mind elissza a levét a tüdős-táska!

– No, isten megáldja, lelkem! – intettem oda az asszonynak.

Már akkor ő is felcihelődött, kényesen igazgatta el magán a száradozó ruháját. Rámnézett, egy kicsit gondolkozóformán, aztán idenyújtotta a kezét:

– Köszönöm a hozzám való jóságát.

Az első gondolatom az volt, hogy ennek az asszonynak most a festő jutott az eszébe. Bizonyos, hogy a kézfogásra az szoktatta rá. Falusi asszonyoknál különben nem divat a köszöntésnek ez a formája. A második gondolatom nem is gondolat volt, hanem reveláció. „Köszönöm a hozzám való jóságát.” A regényem hősnőjéhez nem az érzékek országútján fog odatalálni a festő, hanem a lelkek ösvényén. Falusi asszony, egy „Mári”, aki a Márik animális életét éli. Nem tud semmit arról, hogy az életben más is van, mint káromkodások és fokhagymaszagú csókok. Soha a haját egy puha kéz meg nem simogatta, soha a homlokát egy éterikus csók virágszirma nem érintette, soha egy gyöngéd tekintet selyme be nem takargatta. Ezt mind a festőtől kapja, aki egy ismeretlen világ aranykapuját nyitja meg neki. A Mári Máriává válik, az apró kis folyófű fényérző indácskáival kinyúlakodik a pimpimpárék és pitypangok fölé, és a lélek heliotropizmusával kúszik föl a magasba a gyöngédség, a finomság, a napragyogás felé.

– Ez meg a tied – nyújtott át a pap egy levelet. – Bekergetett a vihar a postára, ott adta ide Angyél, hogy hozzam el, hátha sürgős.

Hiszen ha levél lett volna, de nyílt levelezőlap volt! A kiadó figyelmeztet, hogy el ne felejtkezzem a terminusról! Reméli, hogy a dolog drámai lüktetésű és gyors lepergésű lesz, ahogy a publikum szereti! Maradván a legőszintébb üdvözlettel stb.

Az istennyila üssön abba is, aki a levélkártyát kitalálta! De még abba is, aki írni szokott rá! Egy könyvkiadótól igazán elvárna annyi tapintatot az ember, hogy egy korona ötven fillér megtakarításért ne követne el ilyen indiszkréciót. Még szép tőle, hogy csak kéziratról beszél és nem regénykéziratról. Ugyan a pap belenézett-e? Nem, azt mégse hiszem, nem kíváncsi természetű ember. Hanem már Angyél kisasszonyért nem harapnám meg az ujjamat. Sehol nincs megírva, hogy éppen a postáskisasszonyok legyenek kivéve a kíváncsiság törvénye alól. Mindegy no, hátha nincs még elveszve minden.

– Ja, igen – gyűrtem zsebre a kártyát –, őszre egy könyvem jelenik meg a bronzkor mészbetétes edényeiről, annak a kéziratát sürgeti a kiadó.

– Igazán? Az nagyszerű lesz – udvariaskodott az én drága Fidélem. Azt hiszem, életében először hallott a mészbetétes edényekről. – Hű, de sok rusnya féreg! (Apró békák százai ugráltak a fűben, alig lehetett tőlük járni.) És készen van a kézirat?

– Van az ördögöt, dehogy van! Tudod, úgy számítottam, hogy majd idekint megírom, mert itt csönd van és békesség, de elfolyt az idő az ujjaim közt, mint a hó, biz én bele se fogtam.

– No hiszen őszig van időd bőséggel. Nagyszerű lesz az, barátom, hogy az én plébániámon íródik egy könyv a mészkori bronzbetétes edényekről. Márványtáblát tetetünk a falba az emlékedre. Ebben a faluban, mióta a világon van, egyéb könyvet még nem írtak, mint adókönyvet.

– De Fidélkém, csak nem gondolod, hogy őszig itt ülök a nyakadon? – adtam szemtelenül a szemérmes vendéget.

A pap olyan becsületes nyíltsággal nézett rám a szelíd, kék szemével, hogy igazán elszégyelltem magam. (Lám, nemcsak a szerelem teszi álnokká az embert, hanem a regényírás is. Bizonyos, hogy egyik se tartozik az erkölcsjavító foglalkozások közé.)

– Marcikám, miért bántasz engem az ilyen beszéddel? Nem érzed jól magad nálunk, ugy-e, azért akarsz itthagyni bennünket?

– Pajtás, ha énrajtam állna, beállnék hozzád harangozónak, úgy szeretek itt lenni. De nem olyan világ van most, hogy hónapszámra lengyelkedjünk a más házánál.

– Először is nem a más háza, hanem az eklézsiáé. Másodszor ha elfogy a tyúkunk, eszünk varjút. Harmadszor én már úgy megszoktalak, hogyha itt hagysz, beállok a Bánátba rác püspöknek.

Persze, hogy kezet adtam a papnak. Itt maradok, amíg a korszakalkotó mű elkészül, igyekszem összehúzódzkodni mentül kisebbre, hogy senkinek útjában ne legyek; amelyik zugba reggel begubódzom az írásaimmal, onnan estig elő nem bújok. Elértette a pap, hogy nekem csönd és nyugalom kell, megígérte, hogy még a talpas is lábujjhegyen jár a háznál; ha akarom, még az ebédemet is helyembe hozzák; csak egyet nem engedhet el, az esti kvaterkát.

Mire hazaértünk, akkorra megcsináltam magamban a számvetést. Reggel hattól dolgozom tizenegyig. Akkor elmegyek a postámért. (Mert azt többet nem bízzuk idegen kézre, lehetőleg még Gábor bácsinál lefüleljük, hogy Angyél kisasszony se üsse bele a fitoskáját.) Egyig ebéd. Háromig szundítás. Az én koromban ez már életmeghosszabbítás. Hatig munka. Hétig bolyongás a vízparton, a faluban, helyzetrajzi szemlék, holnapi gondolatok rendezése. Tízig vacsora, kvaterka, lórum, egyszóval társasélet. Tízkor „én lefekszem én ágyamba, mint egy testi koporsómba”. Persze, a föltámadás, sőt a halhatatlanság reményében. Tízíves lesz a halhatatlanságom, százhatvan oldal. Ilyen munkabeosztás mellett tíz nap alatt készen lehetek dicsőségem piramisával. Egy nap alatt dúdolva megírhatok egy nyomtatott ívet.

Hopp, az ásatást kifelejtettem! Azt bizony legokosabb volna abbahagyni, mert az ősöknek volt eszük, olyan halomban vettettek maguknak ágyat, amelyikről gondolták, hogy senki se turkál bele. Bolondság lenne a regényem honoráriumát csak azért elásatni, hogy Kakas Mártának olyan nagy dinnyéi teremjenek, amikhez ötszáz koronán alul hozzá sem szagolhat a városi nép. De hátha néha-néha szükségem lesz a búcsúelüljáróra meg a Pengáló Márira? Mégis csak úgy férek hozzájuk legkönnyebben, ha Andrást meghagyom a kultúra szolgálatában. De egymagában nem tarthatom meg, mert még agyondolgozná magát unalmában. A naplopáshoz legalább hárman kellenek. Hát akkor mellé fogom államtitkárnak Kakas Mártát, helyettesnek Bíbok sógort. A többi meg menjen, keressen magának más bolondot most már.

Hanem énbelőlem nagyon rossz király lett volna, mert én soha minisztert elcsapni nem mertem volna. Hát akkor ezeknek az ártatlan embereknek hogy mondhattam volna meg, hogy most már „obsit, amerre a nap süt”! Megkértem este a jegyzőt, hogy ő intézze el a dolgot, rövid úton.

– Rendben van, pajtás. Kirendelem a hét öreg tatát közmunkára. Megolvastatom velük, hogy hány eperfa van a határban, mert a földmívelési minisztériumot még a háború se tudta leszoktatni az eperfastatisztikázásról. Éppen tegnap jött meg a kérdőív „sürgős”! borítékban. Persze, Benkóczy úr egy ültő helyiben összeolvasta volna egy minutumban akár az egész megye eperfáit, de hát így még jobb lesz. Most már majd egész bátran odagondolhatom a jelentés végére, hogy vakuljon meg, aki nem hiszi. Doktor, maga kezdi! Nem a megvakulást, hanem az osztást!

Mégis csak erkölcsnemesítő foglalkozás a regényírás. Egyetlen hiteles eperfastatisztika lesz Magyarországon, s az is csak azért lesz, mert én regényt írok.

 

 

Az első nap nagyszerűen sikerült. Nem egy nyomtatott ívet írtam meg, hanem másfelet. Igaz, hogy a munkabeosztásból nem lett semmi. Postázás, szundikálás, terepszemlézés mind elmaradt. Az ihlet lovára nehéz felkapaszkodni az embernek, de ha egyszer nyeregben van, akkor nincs leszállhatnékja addig, míg le nem szédül. Lelkiállapotnak is valami nagyszerű az, mikor az ember a témával való mézesheteit éli. Az arca derültebb lesz, a szeme mosolygósabb, a szíve jobb, a dereka rugalmasabb, a keze frissebb. A papír sima, a nagyszerű toll nyargalva szalad rajta, a tintát kifogástalanul ereszti magából, s akár döglött elefánt is lehet a tintatartóban, mégse akad bele a tollba egy szőrszál se. Az ébresztőóra ketyeg az éjjeli szekrényen, szakasztott úgy, mint ahogy két hétig ketyegett, de csak most veszed észre, hogy milyen kellemes ritmusa van ennek a vekkernek: „ir-jad! irjad!” A karodon egy hangya mászkál már félórája; hadd mászkáljon szegényke, ha jól esik neki, hiszen nem árt vele semmit; most a nyakadhoz ért, s a hajad tövében izgatottan futkos előre-hátra; azt hiszi a bolondka, valami erdőbe ért; egész kellemes, ahogy a nyakszirtedet bizserkéli. A nyitott ablakon berepül egy bencés; nem barát, hanem poloska; odaül az írásodra, egyenesen a tollad útjába fekszik; még erre is azt mondod, ejnye, milyen szép kis bogár, s amikor barátságosan odább taszigálod a tollszárad végével, semmit se érzel abból a gyalázatos bűzből, ami miatt máskor a legpompásabb körtét káromkodva vágod ki az ablakon.

Mikor a lámpagyújtás után a lórum-partira összeültünk a tornácon, én voltam a megtestesült szeretetreméltóság. Máskor a jegyző szokta nekem azt mondani, ha megfogattam vele a vörös filkót, hogy „esedezz le a székrül”, most én mondtam neki, mikor az összes filkókat velem üttette el, hogy „látszik, jó belügyminiszter lenne belőled, mert egyszerre túladnál a filkókon”. A papnak azzal jártam a kedviben, hogy minden osztás után az ő jelszavával kaptam föl a poharat: „igyunk mohón!” Hogy a doktornak is mondjak valami szíve szerint valót, azt mondtam:

– Helyre kisleány ez az Angyél kisasszony. Kár, hogy olyan szeplős.

– Kicsoda? – meresztette rám a jegyző a szemét.

Még Fidélnek is megállt a poharat emelő keze, fele útjában a szája felé.

– Hogy Angyél volna szeplős? Hogy lehet ilyet mondani, te ember?

– Goddam – csapta a doktor dühösen az asztalra a kártyát –, az özbégeknél összeismerkedtem egy molláhval, akinek az volt a mániája, hogy ő himlőhelyeket lát a napban. De ez legalább tisztában volt vele, hogy nem a nap a hibás, hanem az ő szeme.

– Hát akkor lehet, hogy nekem is a szemem hibás – vontam vállat nevetve. – Nem jól láttam a kisasszony arcát abban a kalitkában.

Pedig jól láttam biz én, de hát mi közöm nekem a gyámkisasszony szeplőihez? Azok miatt bizony nem fogok összeveszni három kedves öreg fiúval, még ha gorombáskodnak is velem. Különben is szeretném én látni azt a gorombaságot, amivel meg lehetne haragítani egy írót, aki mámoros az ihlettől. Persze ezek a naiv emberek nem sejtenek semmit. Ezek azt hiszik, hogy az ő rizlingjüktől van „spicc”-em, s mulatok rajtuk, amikor rajtakapom őket, hogy összekacsintva mulatnak rajtam. De mégis akkor a legkedvesebbek, amikor magyarázgatják nekem, hogy azért vesztettem el a saját lórumomat, mert nyolcassal kezdtem alsó helyett. Persze mind ilyenek ezek a tudósok, még kártyázás közben is szamárságokon jár az eszük. Pedig bizony isten nem jár semmin se. Az alkotásnak ebben a stádiumában már magától nő a vetés. A mélység titkos erői munkában vannak, a sejtekben a nedvkeringés megindult, áramlik a tömörítő anyag a meseváz szálaiba, az egyik vegyi műhelyben kristályosodnak a jelzők, a másikban teremnek a színek, a harmadikban főzik az epizódok ragasztó mézgáját, a negyedikben desztillálják a humort. Úgy megy itt minden, mint a parancsolat, az üzemvezetőre semmi szükség, jobb is, ha nem lábatlankodik otthon, hanem leül kártyázni, és azon töri az eszét, hogy minden pirosat megfogjon-e, vagy egyet se.

Az ám, csakhogy kazánrobbanás is van a világon! Énnálam ez a kazánrobbanás már másnap beütött.

A katasztrófát bejelentő szortyogás mindjárt elkezdődött, mikor munkához láttam. A tollam az első mondatnál akadozni kezdett a papíron, és mezejét srapnell módjára telefröcskölte kis tintagolyókkal. Új tollat próbáltam, kiderült, hogy a papiros a hibás. Az új tollhoz új papírt vettem elő, ezen meg szétfolyt a tinta. Végre találtam olyan papírt és tintát, amik szimpatizáltak egymással. Le is írtam egy pár sort, de el kellett dobnom a „kutyanyelvet”, (így hívják tolvajnyelven a kéziratpapírt, vagy azért, mert az írás kutyamunka, vagy azért, mert lefetyelés.) Ahelyett, hogy „a festő homloka elborult”, azt írtam, hogy „a festő elboborult”. Tehát kevesebbet is, többet is írtam az elégnél. Nekem megvan az a hiúságom, hogy a saját kéziratomat is csak akkor szívelem, ha nincs benne kaparás, és nincs teleróva a margója a korrektúrajelek ruháival. Belegyűrtem a kutyanyelvet a papírkosárba, rágyújtottam egy új szivarra, az elhibázott két szó helyett újraírtam nyolc sort. Nem valami takarékos gazdálkodás, az bizonyos, de hát nem vagyok én kengyelfutó.

Nem ám, de azért kötélverő se vagyok, akinek hátrafelé kell szaladni. Már pedig nekem most azt muszáj csinálni. Nem az elrontott kutyanyelvet dobtam a kosárba, hanem a tegnapi kézirat utolsó lapját. Ahogy lehajolok, hogy előkotorásszam, égett szagot érzek. Még pedig ugyancsak éghet valami, ha már én is érzem, mert nagy dohányos lévén, rossz szagló vagyok. Körülszimatolok a szobában, kifordítom a papírkosarat, sehol semmi, de az égett bűz egyre erősödik. Átmegyek a pap szobájába: ott is érzem. Innen már szaladok a konyhába, rákiáltok a talpasra:

– Juli, itt valami ég!

A talpas összecsapja a kezét és hozzámvág valami vizes mosogatórongyot:

– Szent Isten, a tekintetös úrnak ég a kabátja!

Az ám, csakugyan, ahogy az előbb rágyújtottam, megloboztam a gyufát, hogy elaludjon, a földre akartam dobni, de az égő gyufa a bal zsebembe esett, ami nagyon kitátotta a száját a sok notesz miatt. Ott aztán el is aludt, de a zsebem bélése parazsat fogott, kiégett, s a csöndes tűz átlegelt a mellényemre is.

Rögtön levelet írtam Rudolfnak, csomagolja be a zsákvászon ruhámat, s a legelső postával küldje ki. Tegye hozzá Császár Elemér könyvét is, a magyar regény történetét, az ember sohse tudja, minek veheti hasznát.

Ezt a levelet most már expressz levélnek kellene feladni. Csakhogy, a talpas nem mehet vele, mert neki kavarni kell a rántást, más meg nincs a háznál senki. Már akkor inkább magam megyek kiégett ruhában is a postára, mint hogy lekozmásítsam a rántást. Ez az aggodalmam nem nekem támad, hanem a talpasnak, de én teljesen méltánylom, és magam indulok el a postára az expressz-levéllel. A kezemet beleteszem a balzsebembe, a karomat magamhoz szorítom, így senki se veszi észre leégettségemet. Amúgy se kell messzi menni, a posta itt van az első sarkon, a kertjét csak deszkakerítés választja el a pap kertjétől.

Nem is találkozom senkivel, a postán sincs senki. Angyél kisasszony egyedül szorgoskodik a ketrecben, éppen úgy, mint a múltkor. Levél is csak éppen egy van előtte, nini, tán még a levél is ugyanaz? Mert a lila tintáról, meg a polkázó betűkről egyszerre ráismerek Kónya Bimbike őnagyságára. Nem, mégse az a levél, mert nincs rajta a Gábor bácsi ötujjú tugrája. De a kisasszony se nézi most olyan undorodva, mint a múltkor, csak félrelegyinti nevetve, ahogy meglát.

– Jónapot kívánok, elnök úr, minek köszönhetjük ezt a szerencsét? – nyújtja ki a kezét a rácsablakon. Nemcsak a szája nevet, hanem a szeme is. Csak szürke a szeme, de olyan sugaras szürke, hogy az én szemem is mosolygóra hunyorodik tőle.

– Hoztam magának valamit – nyúlok a szabad kezemmel a korrekt zsebemhez. Hát a levél nincs benne. Persze, hiszen a másik zsebemben lapul a tenyerem alatt. Óvatosan csúsztatom kifelé a tenyerem, tapogatok az ujjam hegyével: itt sincs a levél. Addig szorítottam magamhoz, hogy útközben kicsúsztattam a lyukon.

No, mindegy, ezt most már be nem vallhatom, mert akkor kiderülne az is, hogy majdnem fölgyújtottam önmagamat. Isten látja a lelkemet, hogy nem nagyon töröm magam az emberek tetszése után, de nevetséges nem szeretek lenni. Például én a virágnak olyan bolondja vagyok, hogy legjobban szeretnék virágruhában járni, mint a tahiti emberek, de mivel attól félek, hogy levénszamaraznak, ha fölvirágzom magam, a városban sohse járok virággal. Falun azonban mindig virág van a gomblyukamban, még pedig rendesen olyan, amit más ember nem tűzne föl. Cicfark, pimpó tikszem s más ilyen földhöz ragadt istenszegénykéi, akiket mindig úgy szánok, mint az öregkisasszonyokat. Mire legyen virág a virág, ha senki se hajol érte le?

Most is ilyen proletár virág volt a gomblyukamban, de afféle bohém proletár, aki minden úri kertben otthon lehetne, ha több ambíció volna benne: vad bükköny. A húga például, a Lathyrus odoratus Angliában Painted Lady-nek hívatja magát, ha rózsaszínben jár, Princess Beatrice-nak karminban, The Queen-nek fehérben. Ő azonban minálunk megmaradt afféle szegény rokonnak, aki vetés széliben, temetők bozótjában lakik. Nincs is valami előkelő neve, csak földi mogyorónak hívják, annak is csak a kanászgyerekek, de ő ezzel nem sokat törődik. Piros pillangóival úgy nevet a világ szemébe, hogy akkor se lehetne jobb kedvű, ha mennyei császárbajusznak hívnák.

Hát bükkönyfürt piroslott a gomblyukamban, azt húztam ki és tettem a postáskisasszony hűvös tenyerébe:

– Ezt hoztam magának.

– Igazán nekem hozta? Jaj, pedig meg se érdemlem, mert ma nem tudok érte adni még csak egy levelezőlapot se. (Gúnyosan mosolyog-e vagy nem? Nem bírtam vele tisztába jönni.) Tessék parancsolni, erre balkézfelé.

– Ó, kérem, dehogy! Méltóztassék csak előremenni, utat mutatni!

Az kellene még, hogy én menjek előre! Mindjárt észrevenné, hogy kutya van a kertben a zseb körül.

Takaros kis falusi kert volt az Angyélé. Fehér violák benne, meg verbénák, pántlikafű, meg szép asszony tenyere, muskátli, petúnia, meg égőszerelem. Dupla mályvák viráglándzsája teljes díszben pompázott a kerítés mellett, hanem a dáliák még bölcsőben ringatták a virágukat. Igazán helyes kis kert volt, de az már nem volt helyes, hogy Angyél erővel a baloldalamra akart kerülni.

– Bocsánat – mondom neki szorongva, – még nem vagyok olyan öreg bácsi, hogy kisleányok a jobboldalukkal tiszteljenek meg.

– Ó, nem is azért, világért sem – zavarodott meg a leány –, csak ezen az oldalon nagyon a szemembe süt a nap.

A szeme most olyan színű volt, mint a páraharmatos zafír. Hanem az volt a furcsa, hogy a nap a hátunk mögött sütött. Úgylátszik, az öreg urak mégis csak ügyesebben tudnak hazudni, mint a fiatal leányok.

Az utcai kerítéshez értünk. Benkóczy segédjegyző úr félrecsapott kalappal, kidüllesztett mellel, fütyörészve ment a másik oldalon s úgy tett, mintha nem venne bennünket észre. Pedig ha oda nem nézett is, hallania kellett, ahogy Angyél kacagva kérdezte tőlem:

– Szereti elnök úr az égőszerelmet?

– Szeretni szeretném, csak az a baj, hogy már az nem nagyon szeretget engem. (Ha neki szabad bohóskodni, nekem gavallér kötelességem visszaütni a tréfa széllabdáját.)

– No, hát adok én magának egy szálat. A legszebb szálat.

Könnyű rózsaszín batiszt-ruhácskájában lepke módjára libegett a virágágyak között, s még a kis kerti olló is szinte kacagva csettegett a kezében. Jól esett rajta pihenni a szemnek, mint egy virágos mandulafán. Csak a kiégett zseb sötét gondja ne ült volna a nyakamban fekete lovasnak. Egész zsibbadt volt már a karom.

– Hát a nenyúljhozzámgavallért tetszik-e szeretni?

– Mindent szeretek a maga kertjében, ezt az egyet kivéve!

Fiatal fekete fenyő söprűs ágát ráztam meg, amely sötétzöld szárnyait úgy szegezte felém, mintha ki akarna tiltani a paradicsomból. Igazán nem szeretem a fenyőt a mi napos homokunkon, különösen fehér-violás kertben, ahol galambok tollászkodnak a kerítésen. Medvék közé való ez a mogorva fa, amit még az ember nélkül való ősvilág hagyott itt.

– Érdekes, éppen most gondoltam rá, hogy én ezt kidobatom innen Gábor bácsival. Egy kis virágágyat lehet itt kerekíteni a helyén. Tudja, mi jutott eszembe? Jaj, de örülök neki! Ilyen piros virágból ültetek ide ágyat. Bükkönymogyoró, vagy hogy tetszett mondani? Na, tessék parancsolni, ugy-e szép kis falusi bokréta?

Szépnek szép volt, hanem kicsinek nem volt kicsi. Egész elborította az egyik karját a sok levagdosott virág.

– No, most majd összekötjük egy kis pántlikafűvel. Ugye lesz szíves egy kicsit tartani?

Most ütött már be az ördög a határba. Ekkora bokrétának a tartásához két kéz kell. Vigyázz, Márton! – biztattam magamat, és ügyesen kikaptam a kezemet az égett zsebből. Alátartottam a csokor virágos felének, hogy azzal el legyen takarva a zseb, a száraz végét meg összeszorítottam a jobbkarommal.

– Tessék parancsolni.

– Szabad kérnem egy kicsit följebb emelni!

A szeme mintha leskelődve nézett volna a félszeg balkaromra. Magam is lesandítottam a szemem sarkával és ijedten vettem észre, hogy a zseb hajtókája fölfelé van fordulva a kiégett felével. Odakaptam a jobbkezemmel, hogy majd leigazítom, persze egyszerre lefordult a karomról az egész csokréta.

– Jaj, de ügyetlen vagyok! – kaptam utána mind a két karommal s már ekkor azt is éreztem, hogy végem van. Angyél kisasszony szeme megdöbbenten szegeződött bűnbeesett baloldalamra.

– Jézus, Mária, elnök úr! Mi történt a ruhájával?

Úgy álltam ott, mint a tetten kapott gyerek, és annak a módszeréhez is folyamodtam. Úgy tettem, mintha semmit se tudnék.

– Nini, hát ez mikor égett ki? Ennek a Juli csinálhatott valamit, mikor reggel kivitte kitakarítani.

– Bizonyosan vasalhatott mellette a mafla és rápattant a parázs – csóválta Angyél méltatlankodva a fejét. – Tessék besétálni, elnök úr, majd beöltöm legalább nagyjából. Meglesz egy pillanat alatt.

Ha veszteni vittek volna, nem lettem volna úgy kétségbeesve, mint most, hogy a postáskisasszony oldalán bementem a lakásba. Mi lesz most ebből? Még tán le is kell vetni a kabátomat! Ingujjban kell lennem egy idegen nőszemély előtt! Inkább feküdnék tüzes rostélyra nyakig begombolkozva. De talán mégse kívánja azt ez a leány, hogy halálra szégyelljem magam előtte, utóvégre őbenne is csak van szemérem. Hátha nem is talál tűt, meg cérnát! Úgy tudom, szokott az ilyesmi a nőkkel megesni.

De olyan rendes kis szoba volt ez, hogy minden a helyén volt benne. A két ablakpárkány alatt könyvespolcok, glédákban rajtuk a könyvek. A két ablak közt varrógép, azon szétnyitott és lapjával lefelé fordított könyv. Tauchnitz-kiadás, ráismerek. Odasandítok: Hall Caine, The Eternal City. Újra éled bennem a haldokló remény. Aki Hall Caine-t olvassa eredetiben, az nem tud zsebet varrni. Csakugyan megy is már Angyél a hátulsó ajtóra, konyhára nyílhat, mert ahogy kinyitja, becsap rajta a pirított vöröshagyma szaga.

– Anyuskám, kedves!

Belépett a magas, őszes úriasszony, akit már ismertem a postaketrecből. Szép, nyílt arca van, barátságosan nyújtja a kezét s egy cseppet se lepődik meg rajta, hogy én azt megcsókolom. Én jobban meg vagyok lepve, mert nekem nem szokásom a kézcsók. Persze, mikor a zsebét akarják varrni az embernek, akkor kisfiúnak érzi magát, s ha ez az ősz nő azt mondaná, hogy térdeljek a sarokba, azt is szó nélkül megtenném.

De nem azt mondja, hanem hellyel kínál.

– Igazán szép már, hogy egyszer minket is meglátogat, elnök úr – mondja kedves szemrehányással.

– Ó, ne hidd azt, anyus, nem a maga jószántából jött most se – csacsogta Angyél. – Nézd, mit csinált az az ügyetlen Juli a kabátjának! Így csak nem ereszthetem ki az utcára, legalább összefércelem szegénynek egy kicsit. Leszel szíves addig, ugye anyuskám, kivigyázni az irodába? Elnök úr pedig lesz szíves, ugye, leveti a kabátját? Segítsek?

Még csak az kellene, hogy hozzám is érjen! Hallatlan, hogy milyen merészek ezek a mostani leányok! Szeretném megkérni, hogy legalább forduljon el, de félek, hogy ez mégsem illenék. Legföljebb én fordítok hátat. De hiszen ez dupla illetlenség. Sietve visszaarcolok, és átnyújtom az átkozott kabátot.

– Tessék, kisasszony. De igazán ki nem mondhatom, mennyire restellem...

– Ugyan, ugyan! – kacag rám, a fogával tépve el a cérnát. – Ha ilyen nagyon szépen néz rám az elnök úr, akkor muszáj lesz foltot is keresnem, mert egy kis fércelésért nem jár ennyi hála!

Az ablakban a legyek szédelegnek a forróságtól, de engem a hideg ráz ingujjas pucérságom tudatában. Mégis megemberelem magamat, és felveszem a gépről az Eternal City-t.

– Megvan ez magyar fordításban is.

– Hiszen azért olvasom angolul. Először magyarban olvastam, s abból láttam, hogy ez nagyon érdekes könyv lehet eredetiben. A magyar fordítás ugyanis egyharmada az eredetinek. A leírások, a reflexiók mind ki vannak belőle hagyva. A fordító úr alkalmazkodott a magyar igényekhez.

(Ohó, ezt jó lesz megjegyezni! Úristen, három T.-notesz ott van a kabát ép zsebeiben!)

– Én nem tudom megszeretni ezt a Hall Caine-t. Félig elolvastam a Manxmant, de akkorra meg is elégeltem.

– Én nagyon szeretem, mert mindig érdekes.

– Persze, a kisasszony korában még csak a romantikát találja érdekesnek az ember.

– Nono, elnök úr – fenyegetett meg pajkosan a gyűszűs ujjával –, nem vagyok én még olyan öreg! (Nézd a kis szemtelent!) De tréfán kívül mondom, hogy a regényolvasásban nincs semmiféle elvi szempontom. Egyszer Victor Hugo esik jól, máskor Jacobsen. Egy ilyen ostoba kis nőtől igazán nem szabad kívánni, hogy mindig tájékozva legyen arról, mikor kit szabad szeretni. Így faluhelyen, ahová mindössze két újság jár, elvadul az ember, és azt olvassa, akihez kedve van. Meg persze, amit kap. Fidél apa sohase megy be a városba anélkül, hogy egy-két új könyvet ne hozna.

Arra hamarosan rájöttem, hogy a regényelmélethez nem is konyít a kislány, hanem regényt rengeteg sokat olvasott, és többet tud fecsegni róluk, mint a Literarisches Centralblatt, de sokkal jobban is áll neki. Különösen így kabátstoppolás közben, mikor a tűt nemcsak a szövetbe szúrja bele, hanem egyik-másik nagynevű kollégámba is. Ez bizony isten majdnem jobban esik az embernek, mintha őt magát cirógatnák bársonykavirággal.

– Na, még egy öltés és készen vagyunk – emelte rám a szemét és mindjárt el is sikította magát –, juj, de megszúrtam az ujjam!

Csakugyan kibuggyant belőle a vér, hirtelen lefutott az ujja hegyére, onnan rácsöppent a kabátra élő rubintnak. Megijedtem, és ha ő megnyugtatott is, hogy „ebcsont beforr”, most már igazán kötelességem volt megcsókolni a kezét. De már csak akkor, mikor benne voltam a kabátban. Egyszerre bátor férfi lett belőlem, sőt úgy elvakmerősödtem, hogy azt is megkérdeztem, kaphatnék-e levélpapírt meg borítékot.

– Hogyne, még pedig magyar királyit. Mert másforma most nekem nincsen. Jegyző-apa csak estére hoz ki a városból új dobozt.

Rudolfnak írtam az elveszett levél helyett másikat, bár nem egészen olyant. Nem a zsákvászonruhát kértem tőle, hanem a nyersselymet. Meg három világos selyemnyakkendőt.

– Hát bélyeget kaphatok-e? Expressz-levélre.

Kinyitja a fiókot: nincs egy szem bélyeg se. Hanem hiszen elmehet az a levél bérmentetlen is, ugye? De fölösleges megexpresszelni, úgyis mindjárt indul Gábor bácsi a postakocsival. Tessék takarékoskodni, elnök úr! Aztán nini, ha közönséges levélnek megy, van is egy bélyeg.

Hanem ezt az egy bélyeget nem a fiókból vette elő. Letépte az asztalon heverő lilabetűs levélről, rágumiarábizta az én borítékomra, a megbélyegtelenített levelet pedig bedobta a fiókba. S mindezt szemem láttára csinálta! Kezdem érteni, miért vesz el annyi levél a postán, noha eddigi tapasztalataim szerint csak a meg nem írt levelek szoktak elveszni.

Sajátságos, hogy bár nekem meglehetősen izgékony lelkiismeretem van, s még annak az őszibaracknak a morális súlya is nyom, amelyet gyerekkoromban a Hajnal szomszédok fájáról hívtam le, nagyon könnyen beletörődtem abba, hogy Angyél kisasszonynak én most bűntársa lettem egy egész bűnhalmozatban. Megloptuk Benkóczy urat, Kónya Bimbi kisasszonyt, megsértettük a levéltitok szentségét, és beleestünk a hűtlen kezelés vétségébe. Mindazáltal elég könnyű lélekkel indultam hazafelé, koromhoz nem is egészen illő gesztussal himbálván a bokrétát, ujjamat a csokorra kötött pántlikafűbe akasztván. Úgy éreztem, hogy a kazán ki van reparálva, és szinte hallottam lelkemben a regény hajtókerekeinek kattogását.

A láthatatlan kerekek kattogásába azonban éles csengettyűszó harsam bele, ahogy a sarkon befordultam. Pengáló Mári jött velem szembe, egyik oldalán Satyi fogta a szoknyáját, a másikon a bárány sündörgött. Ropogott a keményített szoknya Márin, konkolyvirág volt tűzve a kebelibe. Nocsak nem találta tán meg az élet koronáját?

– Magát várjuk – sütötte rám a ragyogó szemét. – Ezt elejtötte, mikor az előbb a postára mönt. Éppen ideértünk a sarokra, innen láttuk.

Az bizony csakugyan az én elveszett levelem volt, amit az előbb ejtettem el. Jó elébb volt, féltizenkettőkor jöttem a postára, most meg egy óra.

– De csak azóta nem engem várnak mindég?

– De ügön. Hanem most mán ügyeközzünk is, Satyika, mert majd mögéhözik az az embör.

– No de hát hogy szabad ilyent csinálni, Tótné lelkem? – feddőztem csodálkozó fejcsóválással.

– Nem tösz az sömmit – mondta kedveskedve a Mári, aztán hirtelen lesütötte a szemét. – Most mán maga nem jár ki többet a dombba?

– Dehogy nem. Amikor ráérek. Csak ma nem értem rá.

– Dolga vót, ugye, a postán? Ügön csak minden nap szokott ott dolguk lenni a többi uraknak is. No, Isten megáldja. Gyerünk, Satyika.

Satyika ment volna is, hanem a barika nem akart indítani. Míg beszélgettünk, a hátam mögé somfordált a gonosz, és ellegelte felét a lelógatott bokrétámnak.

– Hej, de huncut barika vagy te – fenyítette meg Mári a virágkedvelő állatot egy kézlegyintéssel, amely cirógatásnak is beillett.

Én nem találtam olyan mulatságosnak a dolgot, és nagy kedvem lett volna oldalba rúgni a huncut barikát, de hát egy ostoba bárányt csak nem üthet meg az ember?

Hanem a félbokrétát nem akartam az egész házon végigmutogatni. Megkerültem a házat, a nyitott ablakomon becsúsztattam a virágot, úgy kerültem vissza az utcaajtóra.

– Hát te? – fogadott a pap. – Azt hittem, bent dolgozol a szobádban.

– Levelet vittem a postára, elbeszélgettem egy kicsit az Angyél kisasszonnyal.

– Én meg róla beszélgettem a gyevi báróval. Éppen az elébb lovagolt el a ház előtt, a jegyzővel van valami dolga, mondta, hogy innen majd lemegy a postára bélyegért.

No, oda mehet, nevettem magamban. Benkóczy úr nem írt ám azóta másik levelet, amelyikről le lehetne nyalni a bélyeget. De hátha nem is éppen bélyegért megy a báró úr? Bánja a hólyagos himlő. Éntőlem romantikázhatnak, amennyi beléjük fér.

– Barátom, hiszed-e, arra gondolok néha, hogy ez az Angyél még szerencsét csinál? Emlékszel-e a Merán grófnő esetére? Az is postáskisasszony volt, mégis császári főherceg vette el.

Nem emlékszem én, mert nem akarok rá emlékezni. Azért, mert egy vén főherceg, akit Napóleon öt országon végigkergetett, bújában az aussee-i postamester leányának kapitulált, most már Póling Angéla kisasszonyból okvetlen gyevi bárónénak kell lenni? Hát a romantika bacilusával szemben csakugyan nincs immunitás sehol a világon?

Persze nem dughattam be a fülemet, és így az egész ebéd alatt a Merán grófnő históriáját kellett hallgatnom. Örült szegény Fidél, hogy végre ő is mondhat nekem valami olyant a történelemből, amit nem tudok, és nekem muszáj volt rá azt mondanom, hogy ez igazán nagyon érdekes.

– Hanem hát honnan tudod te ilyen alaposan ezt a szép történetet, Fidélkém? Ezt is az Ezeregyéjszaká-ban olvastad?

– Valami postás-almanachban találtam. Tudod, mióta Angyélnak az a bogara támadt, hogy ő postáskisasszony lesz, azóta belenézegetek a szakirodalomba.

A nyelvemen volt a kérdés, hogy „hát aztán, ha a kisasszonyból bárónő lesz, a nemesi almanachokat fogod tanulmányozni, öreg költőtárs?”, de csak leöntöttem a fullánkos tréfát a feketével, és szaladtam dolgozni. Estig be is hoztam felét az aznapi porciónak. A birka, úgy látszik, nem kedveli az „égőszerelmet”, mert azt nem cibálja ki a csokorból, hanem regényíróknak igen ajánlhatom. Valahányszor ránéztem, mindig nekilendültek a gondolataim. Azt hiszem, a színében lehet a stimuláló ereje, mert illata nincsen. Viszont az érett paprikának is ilyen vidámpiros színe van, de annak az ihletőerejét sohase tapasztaltam. Ezt a műhely-forgácsot tegyük félre a növénypszichológusok számára, mi pedig kapjuk be a vacsorát, és tegyük el magunkat holnapra.

A vacsora rövid volt és a lórum elmaradt. A jegyző hozta a hírt, hogy a doktor ma nem jöhet el, mert betege van. Bárányhimlőbe esett a Pengáló Mári fogadott fia, oda kell neki menni.

– Ejnye, de beleütött a lelkiismeret a doktorba – csodálkozott a pap.

– Ühüm. Én azt is tudom, miért.

– Megállj, mondok én neked ennél cifrábbat is! – nevetett a jegyző. – Délben nálam volt a gyevi báró, a községi árenda-földek ügyében, nem is mehettem be tőle a városba. Ahogy ott dolgát végezte, elment a postára bélyeget venni. Hát látom ám, hogy öt perc múlva lovagol visszafelé, de olyan kedvetlen, mint akinek megette a tyúk a kenyerét. Barátom, Angyél nem eresztette be a postára, csak úgy az ablakon szólt ki neki, hogy sajnálja, de elfogyott a bélyege, különben is, akinek annyi bélyeg kell, mint a báró úrnak, legokosabban teszi, ha a városban veszi a nagytrafikban. Hát ehhez mit szólsz, brúder?

– Ne beszélj! – sápadozott a pap. – Nem értem azt a gyereket. Hiszen eddig mindig olyan kedves volt a báróhoz.

– De én értem – vörösödött neki a jegyző. – Okos lány az Angyél, nem akarja hírbe hozatni magát azzal az ugrifüles tacskóval. Nem igaz, elnököm?

– Tudja Isten – luteránuskodtam –, igaza lehet a kisasszonynak, bár én igazán nem találok benne semmit, ha fiatal a fiatallal barátkozik.

Most meg a jegyző nézett úgy, mint a vasvilla, s hamarosan jóéjszakát is mondott. Én is elkezeltem a paptól, aki még legyűrte a „schlaftrunk”-ot. Neki most már derültebben csillogott a szeme.

– Te, Marcikám, mit gondolsz? Én azt hiszem, mégis csak fifika volt az egész.

– Micsoda? Hja, a Merán grófnő? Lehet öregem, leányoktól minden kitelik.

– Hát te is azt gondolod, ugye? – szorongatta ki belőlem a biztatást. – Hiszen emlékezhetsz, te is csak voltál fiatal.

Szeretem a falusi őszinteséget, de tudja Isten, talán abban is lehetne mértéket tartani; aki nem siheder, az még nem okvetlenül százesztendős jövendőmondó. Se pocakos nem vagyok, se totyakos; a homlokom ráncos ugyan, de az csak a gondolkozástól van; a fogaimnak nincs híja, szemüvegre nem szorulok, s az őszülő haj is szebb a semmilyen hajnál. A bajuszom pedig nem is ősz, s különben is már rég le akarom borotváltatni.

 

 

Aki nem próbálta, annak sejtelme se lehet róla, mennyi álmatlan éjszakájába kerül a regényírónak, míg elhatározza, milyen legyen a szereplőinek a külső figurája. A magasság és terjedelem méreteit aránylag gyorsan elintézi az ember. Derblay Fülöpnek délceg termetet kell adni, és Noémi alakját nem lehet Penthesileiáról, az amazonok királynőjéről mintázni. Hanem a szemmel, orral, füllel, szájjal, szóval az arcberendezéssel már baj van. Már tudniillik lelkiismeretes írónak. Mert a könnyelmű író meggondolatlanul hajigálódzik a fiziognómiával; ahogy esik, úgy pottyan, bánja is ő. Csak arra vigyáz, hogy a hősszerelmes, aki foglalkozására nézve betörő is lehet, sőt árvizsgálóbizottsági elnök is, olyan legény legyen, akinek minden olvasónő szívesen turkálna a hajában, ha senki se látná. S természetesen gondja van arra is, hogy a hősnőt – az esetleges férfiolvasóra való tekintettel – ne szalajtsa neki képpel a nádtetőnek; mert nem volt még a világon nagy író, még ha a legnagyobb idealista volt is, aki meg merte volna próbálni, hogy egy minden angyali tulajdonsággal megáldott, de ragyavert nőt fogadtasson el a férfiközönséggel ideálul. Himlőhelyből legföljebb egy engedélyezhető, azt aztán szerencséskezű író oly szépen oda tudja pöttyenteni az orr hegyére, hogy vannak, akik bájt találnak benne.

Ilyen szemfényvesztésre én természetesen nem vállalkozhatom, de nem eshetem abba a modern végletbe sem, amely beéri azzal, hogy megnevezi a szereplőket, legföljebb a foglalkozásukról tájékoztatja még az olvasót, de a személyleírásokat teljesen elmellőzi. Ez nagyon kényelmes dolog, de én mindig helytelennek találtam. Egy szál gyufánál nincs szükség a szabatos leírásra, mert egyik gyufa olyan, mint a másik. (A háború előtt mind egészséges volt, és most mind rokkant.) De ha egy regényt gyufaszálakkal játszana végig az ember, akkor még azokat is le kellene írni vázlatosan, hogy az olvasó fantáziájának legyen mire rárakni a húst.

Az ám: fantázia. Hiszen itt van Angyélka, akinek a fantáziája a regényalakok ezrein edződött meg. Úgyis átmegyek hozzá mindennap, majd próbát teszek vele. Én már őt úgyis sok mindenre tanítgattam a virágok életének titkaiból, a régészet elemeiből, sőt a csillagászatból is (sajnos, mindig csak nappal, mert esténkint a lórum gályarabja vagyok); csupa olyan dolgok ezek, amelyek igazán nagyon érdekelhetik az intelligens nőket, csakhogy persze a férfiak ezeket a magasabb lelkiszükségleteket nem tudják kielégíteni. Én már egész kis tudóst neveltem belőle – ezt nem én mondtam, hanem az anyja, aki végtelen hálás, hogy a regényeskedést ellensúlyozom az ő drágájában; hát most már én is hadd tanulok őtőle. (Énvelem regényeskedhet, abból nem lesz baj, ne tessék félni, Pólingné asszony!)

– Angyélka – kezdtem a vallatást –, emlékszik maga a Fekete gyémántokra?

– Elszavaljam belőle a Berend Iván nagy jelenetét Evelinnel?

– Inkább ne! Tudja, hogy nem szeretem a lírát. Hanem mondja meg nekem de hirtelen, milyennek képzeli maga el Berend Ivánt?

– Milyennek képzelem? – tágult rám a szeme meglepetten. – Hát... hát... karcsú férfinak, a fejét egy kicsit oldalt tartja, merengő nézése van, egy kicsit bánatos, nem tud másra gondolni, csak arra a nőre, aki neki kedvesebb az egész világnál és akiről azt hiszi, hogy az nem érez iránta semmit, pedig az alig várja, hogy a szívére borulhasson...

– Elég, elég – vágtam közbe nevetve –, ne mondja el az egész regényt. Nem így gondoltam én. Azt mondja meg például, hogy milyen a szája Berend Ivánnak?

– Piros, kicsi, lágyvonalú – mondta szelíden.

– Pörszö – csücsörítettem színházi parasztdialektusra a számat –, mindön száj püros, mög kücsüke. Próbáljunk mást, kedves. Milyen a haja színe Berend úrnak?

– Fekete. – Hirtelen elvörösödött és pajzánul hozzátette: – A halántékán már szép ezüstös. De hát mi baj van Berend Ivánnal? Csak nem körözik, mint bombamerénylőt?

– No, ez után a leírás után aligha tartóztatnák le – nevettem el magamat. – Én egész határozottan tudom, hogy Jókai másformának rajzolta Berend Ivánt. Hideg, komor arca van, a fejét nem lógatja, mint egy beteg kos, hanem kevélyen tartja, mint egy görög isten.

– Bánom is én. Azt mondja meg, mit akart ezzel a kérdéssel?

– Az nem kisleányoknak való!

– No, hát akkor örök-harag – szaladt ki a kertbe.

Az. „Még a kutya meg nem harap.” Nem olyan könnyen haragszol már te meg énrám, kislány!

De azért nem mentem utána a kertbe, hanem siettem haza. Ebédig még lehet egy órát dolgozni, s Angyélka most már átsegített a zökkenőn. Íme, nem nagyon lényeges a szereplők testi figurája. Senki emberfia olyan eleven képet nem tud rajzolni, mint Jókai tudott, s lám, az olvasónak ez nem elég. Neki egy eleven ember is kell, akit felöltöztethessen Berend Ivánnak, vagy Pickwick úrnak, a lawoodi árvának, vagy Crawley Becky-nek a Hiúság vásárá-ban. Ehhez persze nem kell arcképet festeni, a vázlat sokkal jobb, mert könnyebben alakítható. Persze olyan vázlat, amelyiknek mozog a keze, lába és hallatszik a lélegzése. Enélkül a fotográfiák se érnek semmit. Ezt bizony tudhattam volna magamtól is. Szegény Jósika Hat Uderszky-leány-ából egyetlenegyre se emlékszem, pedig azoknak talán minden hajszála külön meg van festve.

A harangozó kezdte húzni a levesnótát és az utca másik végén feltűnt Benkóczy úr karcsú alakja. Rendesen találkozni szoktunk a posta körül, de csak futólag köszöntjük egymást. Nem nagyon tetszik nekem ez a hóbortos fiatalember, és ő, úgylátszik, érzi ezt, mert a maga részéről szintén nem sokat törődik velem. Ha nem kerülheti el, hogy rám nézzen, akkor mindig olyan gúnyos gőg van a szemében, hogy akaratlanul is végigpillantok magamon, mi kicsúfolni valót lát rajtam.

Ezen a napon azonban, ahogy összeértünk, úgy oldalra hajtotta a fejét, olyan merengő-bánatos volt a nézése, hogy el kellett rajta mosolyodnom. No, ezt megmondom holnap Angyélkának, hogy az ő leírása szerint akár Benkóczy urat is le lehetne fogni Berend Iván képében.

– Jónapot kívánok, Varga úr! – Olyan alázatosan köszönt, hogy még a „Varga ur”-at se vettem most zokon tőle. Pedig néha bosszantani szokott ez a pökhendiség. Igazán nem tartok sokat magamról, de ha már mindenki „elnök úr”-nak szólít, ez a legényke is megadhatná nekem ezt a tiszteletet.

Olyan búnak ereszkedett volt szegény, hogy öröm volt látni. Öregedő embernek mindig életelixír, ha magánál fiatalabbat szánhat. Őszinte baráti jóindulattal nyújtottam neki kezet.

– Hogy van, kis Benkóczy? Régen láttam.

– Köszönöm szépen – vette le egészen a megemelt kalapját, és a másik kezével végigsimított vad, fekete haján, amelyikből kiruházkodhatna tizenkét pesti „beérkezett” lírikus. Szinte ijedten néztem rá: csak nem őszül a halántékán? – Utálom az életet.

– Ugyan, ugyan! – csóváltam a fejemet fokozódó elégedettséggel. – Hát szabad ilyent mondani egy huszonegyéves gyereknek??

– A huszonharmadikban vagyok – utasított rendre éledező gőggel.

– Kérem. Igazán nem akartam megsérteni. De még akkor is Isten ellen való vétek ilyent mondani.

– Isten? – mosolygott manfrédi keserűséggel. – Ugyan hol az az Isten? Ha van, akkor süket lehet mind a két fülére, mert nem hallja a vérző emberiség jajszavát.

Nem akartam hitvitát kezdeni Benkóczy úrral, mint vérző emberiséggel. Meg vagyok róla győződve, hogy a jó Isten, mikor ezt a blaszfémiát hallotta, nagyon jót mosolygott rajta.

– No jó, de hát más is van a világon, ugye? Dal, költészet, szerelem, miegymás.

– Hagyjuk ezt, kérem. Kiégett szívben nem terem virág, s a szerelem botor illúzió.

Ő persze nem vette észre, hogy versben beszél, de az én fülem egyszerre kiérezte a nemes pátoszból a jambus harangját. Meg tudtam volna ölelni a fiút, olyan drága volt, hanem Kónya Bimbike kisasszonynak meghúzom a fülét, ha valaha találkozom vele az életben. Hát szabad egy törekvő segédjegyzőnek a huszonhároméves szívét kiégetni? Ámbár talán nem is egészen Bimbike ebben a hibás. Bizonyos az, hogy a vérző emberiség jajszava eljut hozzá, és nem sikkad el az Angyélka fiókjában? Talán lehetne ott egy kis tréfás házkutatást tartani, és figyelmeztetni a kisleányt: vigyázat, ő is lehet még szerelmes, részesítse több gondban a mások szerelmi levelezését!

Hála a józanságomnak, hamar elhessegettem magamtól azt a gondolatot, hogy megint én legyek az isteni gondviselés. Elég ostobaság volt tőlem, hogy Pengáló Márit megpróbáltam összeboronálni az urával. Azóta a búcsúelöljáró úgy néz rám, mintha belém szeretné vágni az ásót. Ez kisebb baj, mert az ásatásnak felé se nézek, a heti napszámot is a harangozóval küldöm ki, s így András barátommal nemigen találkozom. Nagyobb baj az, hogy a bolondos Mári nem hagy békében. Hol menet, hol jövet mindig találkozom vele a posta körül, s mindig olyan könyörgő szemeket vet rám, hogy muszáj vele szóba állnom. Persze a tulajdon teóriám a lélek heliotropizmusáról. Vetettem szegény kiéhezett léleknek egy-két jó szót, látta, hogy tisztességes ember vagyok, nem olyan szándékkal kerülgetem, mint a doktor, most aztán szegény folyófüvecske tovább nyújtózkodik a nap felé. Nem tagadom, egy kicsit büszke is vagyok az emberismeretemre, ami annál csodálatosabb, mert én többet töltöttem az életemből régi csontok és cserepek, mint eleven emberek közt; s ha ráérnék, szívesen gyógyítgatnám ennek a jobb sorsra érdemes asszonynak a kedélyét. Azonban, sajnos, nekem más dolgom van, s ezért érthető, hogy egy kicsit idegesen füleltem hazafelé menet, nem hallom-e valamerről a csengettyűs bárányt.

Szerencsésen hazaértem, s nekiültem a munkának. Alig írok tíz sort, megverik az ablakot. Fölnézek mérgesen: hát a Mári áll ott.

– No, mi az, Tótné? – nyitom ki az ablakot, és ráncolom össze szántszándékkal a szemöldökömet. Hadd vegye észre, hogy most nincs tereferélhetnékem.

Olyan ijedt a nagy fekete szeme, hogy megszégyenlem magam, és visszaparancsolom a szigorúságot. Erre az ő szeme is kiderül.

– Ezt hoztam magának – nyújt be egy nagy mezei bokrétát. – Ahelyött, akit a bárány megövött a múltkor.

Csupa ismerős van a bokrétában, amit úgy, ahogy van, beledugok a vizeskancsóba. (Szinte kezet csókol érte, a szeme.) Hosszúszálú kígyószisz, amelyiknek kék szirmából teát főznek a szívbeteg falusi leányok; vérehulló fecskefű, aminek a sárgás tejével gyógyítja a szája sarkát a menyecske, ha kiveri a szerelemláz; búza közt termő csormolya, amelyiknek a magját, ha belesütik kilenc kút kilenc csepp vizével gyúrt pogácsába, attól csókolódzhatnékja lesz a férfinak. Ejnye, de csupa szerelemvirágot szedett össze véletlenül ez a Mári!

Volt a csokorban valami rezgőfű-fajta is, amire nem emlékeztem, hogy láttam volna már. Kinyitott tenyerű öt ujjacskáján kis piros zacskócskák reszkettek, egy lehelet lefújta őket, egyszerre tele lett velük az asztal.

– Hát ez? Van-e valami neve?

– Mink csak álomparéjnak híjjuk. Ezt köll egy pohár vízben möginni annak, akinek szívmátrája van.