ÉN ÉS A ZENE

Ne tessék rossz néven venni, hogy én vagyok előbb, mint a zene. Nem szerénytelenségből van ez így, hanem amilyen a kérdés, olyan a felelet. A kérdésben pedig ilyen volt a sorrend. Idézhetem szószerint is:

– Szíveskedjék lehetőleg érthetően és röviden arra a kérdésre felelni: milyen az ön viszonya: a) az énekhez, b) a zenéhez? Szíves válaszát a hó végéig kérjük, mivel akkor rovatunkat lezárjuk.

Ezt a kérdést Budapestről intézte hozzám egy olvashatatlan aláírású úr, és ellenjegyezte egy másik olvashatatlan aláírás. Az egyik mint szerkesztő, a másik mint kiadó. Közlik velem azt is, hogy ezt a kérdést hazánk több jelesének is föltették. A honorárium nem sok, csak tízezer korona. Tudniillik hogy hazánk jelesei tartoznak ennyit fizetni válaszuk közzétételéért, amire a zenekedvelő magyar közönség rendkívül kíváncsi.

Nem tagadom, nagyon jólesett ez a figyelem. Először azért, mert ritkán van alkalma az embernek a mai világban tízezer koronáért hazánk jelesének érezni magát. Másodszor azért, mert így végre magam is tisztába jöhettem vele, hogy milyen is az én viszonyom az énekhez és a zenéhez. Szégyen, nem szégyen, eddig sohse gondoltam rá. De ha már a zenekedvelő magyar közönséget is úgy gyötri ezirányban a kíváncsiság, akkor illik, hogy magam is számot vessek magammal.

Hát az ének ügye nem éppen komplikált. Tegnap délután nekem kellett elaltatnom az unokámat. Az elaltatásnak többféle módja van. Az ember a bal karjára veszi az elaltatandót a pólyában, megy vele le és fel a szobában, s a szabad kezével ott ütögeti a pólyát, ahol leggömbölyűbb benne a gyerek. Lehet úgy is csinálni, hogy az ember föl se kel az íróasztaltól, hanem a babakocsit egy zsineggel hozzáköti a lábához, aztán hol előre rúgja a lábát, hol hátrarántja. Én azonban szeretek előírásos nagyapa lenni, s régi szép családi novellákból úgy tudom, hogy a rendes nagyapák dallal altatják el unokáikat. Hát megpróbáltam a rendes nagyapaságot. Az eredmény magamat is nagyon meglepett. Az unokám most tette életében az első öntudatos mozdulatot: bedugta mind a két fülecskéjét.

Azt hiszem, a kérdés a) pontjára lehetőleg értelmesen és röviden feleltem.

A zenéhez való viszonyom már komplikáltabb.

Olyan ötesztendős lehettem, mikor a kocsiúton találtam egy rézből való aranykrajcárt. Első, utolsó talált pénzem volt ez életben. Az apám ezt is el akarta tőlem venni azzal az indokolással, hogy azon a pénzen, amiért nem dolgozott meg az ember, úgy sincs isten áldása.

Ebből látnivaló, hogy az apám kissé doktrinér ember volt, ami a szűcsipari pályán különösen megbecsülni való erény. Én azonban már akkor is gyakorlati észjárású férfiú voltam. Befektettem a talált pénzt. Mégpedig körtemuzsikát vettem rajta a ponyván áruló tótoknál.

A körtemuzsika nagyon elegáns hangszer volt, az egyik oldala piros, a másik sárga, addig, amíg hol a szájával, hol a kezével le nem szedte róla az ember a festéket. De szépen szóló muzsikának akkor is megmaradt, mikor az eleganciáját elvesztette. Kár, hogy kiment a divatból. Filharmonikusok ugyan nem igen használhatnák, de például a parlamenti harmóniát nagyon eredményesen lehetne vele szolgálni. Azt hiszem, a házelnök is méltányolná úgy, mint ahogy Borbás keresztanyám méltányolta, akit először bűvöltem el zeneművészetemmel.

Megálltam az ablak alatt, és megrikkantottam a körtemuzsikát.

Keresztanyám bazsarózsaképe mindjárt kipiroslott a zsalun.

– Ejnye, te vagy az, gyerekem? Azt hittem, valami eltévedt rigó. No tartsd a kalapodat! Ezt azért adom, mert olyan szépen fújod!

Egy aranykrajcár hullott a kalapomba. Öt perc múlva mellé pendült a második.

– Ezt meg azért adom, hogy most már ne fújjad!

Így bukott meg öt perc alatt az apám puritán közgazdasági elmélete. A talált krajcár már fiadzott kettőt, pedig még csak egy keresztanyámnál próbáltam szerencsét.

A szegénysoron ugyanis másképp látják el az embert keresztanyákkal, mint a királyoknál. A princeknek egy keresztanyjuk van és sok keresztnevük. A szegényember gyerekének keresztneve csak egy van, de annál több a keresztanyja, és ez sokkal okosabb berendezkedés. Most már öreg ember vagyok, de még most is sajnálom a szegény kis princeket, hogy mennyit sírhatnak azok, míg valamennyi keresztnevüket megtanulják! Sokkal jobb az, ha csak egy keresztneve van az embernek, de azon tizenöt keresztanya becézgeti, hullatván a kalapjába az aranykrajcárt.

Tizenöt keresztanyához természetesen legalább tizenöt keresztapa is tartozik. Azokról azonban meg kell állapítanom, hogy nem mutattak annyi fogékonyságot a zenéhez, mint a nők. Ők mindjárt a második krajcáron kezdték, és azon az óhajtáson, hogy álljak odébb egy házzal.

Rám estellett, mire alvéget, felvéget bejártam és minden komán, komaasszonyon, sógoron behajtottam a zenepénzt. Úgy tele lett a kalap, hogy alig bírtam. Mire a magunk ablaka alá értem, le is kellett tennem a földre. Isten látja a lelkem, hogy nem a pénzvágy, hanem a tiszta művészi ambíció vezetett, mikor itt is megszólaltattam a szépen szóló muzsikát.

Már alig lihegtem, mikor kiszólt az apám:

– Ejnye, de fene-szépen szól!

– No – gondoltam magamban –, most jön az aranykrajcár.

De hát megcsalt az emberismeretem. Nem az aranykrajcár jött. Az apám jött, egy frissen hasított szíjostorral.

– Eddig fújtad, most már járjad – mondta minden harag nélkül, az elfogulatlan műbíráló hangján.

De itt olyan intim részlet következik, amely nem tartozik a haza zenekedvelő közönségére. Érje be azzal, hogy azóta nem foglalkozom zenével, legföljebb nádihegedűvel. Az a szokásom azonban azóta is megmaradt, hogy szótfogadok azoknak, akik unják a nótámat. El lehet engem hallgattatni, csak a kalapom kell kibélelni aranykrajcárral.

TETRAKONTAOKTAÉDEREK

Ma reggel, ahogy átmentem egy kis zöld-szagért Újszegedre a füzesbe, örvendetes találkozásom esett egy régi ismerősömmel, akihez harmincvalahány esztendeje nem volt szerencsém. Neki, szegénynek, most se volt se öröme, se szerencséje, amennyiben meglehetősen züllötten feküdt egy pad alatt, mind a negyvennyolc oldalán.

Nem móka ez, kérem szépen; a szóban forgó egyénnek a szó legszorosabb értelmében negyvennyolc oldala van, tehát nagyszerű városatya lenne belőle. (Hirtelenében nem jut eszembe sokoldalúbb foglalkozás, de úgy látom, a városatyák csakugyan mindenhez hozzászólnak. Bizonyosan azért, mert mindenhez értenek.) Éle is van vagy hetven, tehát lehetne színikritikus is. Sarka, gondolom, huszonhat van, tehát kész politikai talentum, mert minden helyzetben a sarkára tud állni. S ez a tömérdek képességű egyén még se megy se városatyának, se színikritikusnak, se követnek, hanem beéri azzal, hogy test gyanánt szolgál a haza ifjúságának. No, nem kell rosszat gondolni így érettségis időben; csak olyan mértani testet értek, akin a kis diákok a kristály alakokat tanulmányozzák.

Az én ismeretségem is még diákkoromból való a tetrakontaoktaéderrel. Innen a gyűlölség is, amely harminckét esztendő után durva bosszút állatott velem a tetrán a világ minden kis diákjai nevében.

– Ó, gonosz, gonosz, gonosz! – döfködtem bele a botomat az ocsmány kéregpapírfigurába, és addig tapostam a cipőm sarkával, míg nem maradt rajta mértani ábrázat.

Mert én is voltam valaha kis diák, én is tanultam test-eket szerkeszteni!

Ó, milyen öröm volt a nádtetejes házakban, mikor a szabályos jegecrendszer első alakjait összebarmoltuk, mink, nehézkezű szegényember-gyerekei!

– Mártony – állt ki estefelé a kisajtóba Puci takács, a homlokára tolt okuláréval –, oktajédert csinál a gyerek! Mit szól ehhöz, Mártony?

Márton, az édesapám, nem szólt semmit e hívságos kérkedésre. Volt neki magának is elég ügye-baja – mert szűcsmester volt, s abban az időben mifelénk még a szenátor is subában reprezentált –, és soha nem avatkozott a gyerekei dolgába. Ha tanultunk, tanultunk, ha nem, nem – bizony miértünk nem hajtogattak malacot a professzor urak udvarába.

Legföljebb én voltam a malac, mire elkészültem egy-egy testtel. De azért megcsináltam őket, ha nyakig belecsirizesedtem is az igyekezetbe. A hexaéder, az oktaéder, az ikositetraéder, a pentagondodekaéder mind ott merészkedett már a kemencenyakon. Igazság szerint nem ott lett volna a helyük, de szegény anyám így könnyebben fölhívhatta rájuk a szomszédasszony figyelmét. Még most is hallom, ahogy mondja panasznak álorcázott szemérmes kevélységgel:

– Nézze már, Ágneskám, milyen bolondokat csináltatnak mostanában a szegény diákfiammal azok a kórságos perfesztorok. Nagy ész kell ehhez, tudja, meg az a temérdek petlóreum, mikor hajnalig is elkínlódik velük.

Hát még mikor a rettenetes tetrakontaoktaéder jött! A negyvennyolclapú, a hetvenélű, a huszonhatsarkú állat. A gyémánt kristályalakja! Ezzel a barommal nem boldogultam sehogyse. Összenyirbáltam a test vázának egy félmázsa kéregpapírt (most nem futná az árát egyhavi fizetésem), egy rizsma kékpapírt borítólapnak, kétannyi sárgát az éleknek, – csak nem akart az szerves egésszé kögülni. Se ételem, se italom egy hétig; egyik éjszakám álmatlanabb, mint a másik; ha elaludtam, százmillió tetrakontaoktaéder százbillió csúcsa szurkált föl álmomból; sápadtan bolyongtam, mint a hazajáró lélek, s azt hiszem, fekete hajamban akkor jelentek meg az első ősz szálak. Hiába, a negyvennyolc lap csak nem gömbölyödött eggyé.

Mikor aztán semmi se segített, a legősibb metódushoz folyamodtam: a zálogos tehénéhez. Édesapám erre csakugyan tudomást vett rólam, és a nyakam közé szedett egy frissen hasított szíjjal (bárányéból hasította, nem az én bőrömből), hogy legyen miért sírnom. Azután kérdezte meg: mi lelt.

– A tetrakontaoktaéder... – bömböltem keservesen.

Apám megint a kezébe vette a szíjat, mert nem szerette, ha csúnyákat mondanak. Sietve siettem a magyarázattal:

– Apám, nem tudom megcsinálni a testet, a negyvennyolcast...

Apámnak erre fölragyogott a mély árnyba bújt szeme. Micsoda? Negyvennyolcas? Az már beszéd! Az aztán iskola, ahol ilyent tanítanak! – S fölugrott a verpánk mellől, kapta a görbe szabókést, fogta a kéregpapírt, s egy kis félóra múlva olyan tetrakontaoktaédert kanyarított, hogy azt a Kohinoor is megkívánhatta magának.

Ki nem mondhatom, micsoda örömmel vittem az iskolába a nevezetes állatot. Először annak örültem, hogy nekem van, másodszor annak, hogy másnak nincs. Negyvenünk közül egy se tudta megcsinálni. Tanárom a szívére ölelt és genie-nek nevezett. (Persze e nélkül, de g-vel.) Én ugyan zs-vel se tudtam volna, mi az, de így is nagyon tetszett a szó. Elhatároztam azonban, hogy jogos tulajdonosának, az apámnak nem adom át, mert megint megver. Azt hiszi, csúfolom.

A tetrakontaoktaéder elemeit ilyenformán egész az év végéig az én példányomon tanulmányozta az osztály. Exámen után szétbontottam a kis húgom kedvéért. S akkor derült ki, hogy nem is negyvennyolc oldala volt, hanem negyvenkilenc. Szegény apám szélső függetlenségi volt világéletében.

EGY GYÁSZJELENTÉS SZÉLÉRE

Minden gyászjelentést megsóhajtok egy kicsit, amikor szétnyitom, de úgy elborongani nem igen szoktam egyiken se. Nem vagyok irigy természetű ember, és senkitől se sajnálom az örök békességet, ami mégis csak a legnagyobb jó az életben.

– No, te szegény, te már elvégezted? – mondom a szomorodott szívvel jelentett névnek, amire már senki se ért, és akár ismertem, akár nem, ültetek a sírjára egy kis virágot, amilyen hitem szerint éppen megilleti. Kisgyerekek sírjára mandulavirágot gondolok, fiatal lányokéra tubarózsát, szép asszonyokéra lafránszot, öregemberekére császárszakállt, anyákéra golgotavirágot, államférfiakéra kakastaréjt, tudósokéra vadsárgarépát, írókéra délignyitót, és a kormányfőtanácsosokéra pénzecskevirágot.

Ma reggel kaptam egy gyászjelentést, mely kibuggyantotta a szememből a könnyet, és ahogy a reszkető prizmán át néztem a Flórián páter nevét a falusi nyomdában összebarmolt gyászlapon, egyszerre papucsvirágokká formálódtak előttem a keret kacskaringói.

Sok-sok éve már annak, amikor utoljára láttam Flórián pátert, aki nyugalmazott katonapáternak került a vidékünkre és arról volt nevezetes, hogy nyáron is báránybőr sapkában járt. Beszélték, hogy régebben más furcsaságai is voltak, például, hogy a kis kápolnában, ahol misézni szokott, két töltött puskát tartott az oltár mellett, és azokat mindig elsütötte, mikor a glóriá-t mondta, mert regimentspáter korában úgy szokta meg, hogy a díszlövés hozzátartozik az Isten dicsőségéhez. Ez egy ideig nagy gyönyörűsége volt az ájtatos híveknek, de egyszer valami öreg templompribék, akit kikergetett a páter a templomból, mert meg akarta vele szenteltetni a piócákat, amikkel kereskedett, följelentette a tisztelendőt a püspöknél. Úgy hírlett, hogy akkor nagyon csúffá tették odafönt Flórián pátert, a puskákat is elvették tőle, és attól fogva az öreg tisztelendő csak csöndes misét mondott a templomban, és káromkodni is nagyon csöndesen káromkodott, ha mise után szilvórium helyett törkölyt öntött a pohárkájába Csillag úr, akinek kocsmacégérjén egy Molináry-baka nyakalta az ákovitát, merev ujjával peckesen mutatva a bakancsa felé, amelyet ez a felírás koszorúzott: Zum Soldaten.

És mikor már ilyen nagyon csöndes ember lett a páter, akkor érte a legnagyobb szégyen: valami jótét lélek feljelentette a váci püspöknek, hogy a tisztelendő úr papucsban mondta a hajnali misét.

Zimankós téli hajnal volt akkor, és kegyetlenül rázták a szelek a Hatrongyost, amely pestises betegek lazarétuma volt valaha, s mikor már annak se volt jó, akkor Flórián páternek csináltak belőle enyhelyet. Szelemenjeit megőrölte a szú, zsindelyét lerothasztotta az eső, a padlata penészes volt, a falai repedezettek, és nem volt egyetlen csukható ablaka sem. Mármost tessék elképzelni egy téli hajnalt, mikor havas eső esik, és üvölt a temető felől a felszél, és csak azért nem viszi el a Hatrongyos tetejét, mert már rég nincs neki teteje. Még sűrűllik a sötét mindenütt, csak egy ablakon szivárog ki a mécsvilág: Flórián atya már talpon van, készül a hajnali misére.

Persze körülményes dolog a készülődés, mert törődött ember már Flórián atya, és sok motyót kell öreg testére szedni, hogy kibírja a kápolna gyilkos hidegét, ahol abban az időben igen szegényesen lakott a jó Isten. Igaz, hogy ami szél a repedt ajtón befütyült, az kimehetett a törött ablakon. De közben a csontja velejéig didergett az ember. Különösen a láb, a láb – azt nem győzi már felfűteni a fáradt, öreg vér!

Szerencsére Flórián atya jól el van látva meleg lábbelivel. Borjúbőr csizma, bélés is van benne, húsz esztendeje szolgál, de csizma az még most is, nemhiába, hogy keresztapja cselekedte, aki híres-nevezetes vargamester volt valaha Kukáliában, az Isten nyugtassa szegényt!

Én ismertem e hosszú életű csizmát, és ismertem azt a cinegeképű kisfiút is, aki éppen akkor zörgette meg az ajtót, mikor Flórián páter beleigazította magát a kukáliai bőripari remekbe.

– Ki van ott?

– Ego sum Franciscus discipulus. Laudetur Jesus Christus.^[9] Minisztrálásra jöttem, domine páter.

– In aeternum, amen.^[10] Gyere be, fiam.

Becsusszan az ajtón a Franciscus discipulus. Csupa lucsok a gyerek, átáztatta a hólé a felső temetőtől a kis kápolnáig. Vacog a foga az isten szegénykéjének, tócsa marad a lába nyomán.

– Per amorem Dei^[11] – hőköl vissza az öreg katonapap –, hát a te lábadon mi az a kék?

– A bőröm – mondja a cinegeképű.

– Hát csizmád nincs?

– De van, csakhogy azt most édesanyám húzta föl, mert a vásárkútra kellett neki menni vízért.

Flórián atyának fáztában is melege lett. Úgy ágaskodott föl a három szál haja a kopasz fején, mint Szent Péteré az oltárképen.

– Gyere ide, te trifurcifer, húzd le a csizmámat.

A cinegeképű megtette.

– No, most húzd föl!

A cinegeképűnek most még könnyebb volt szót fogadni. Derékig belesuttyant a csizmába.

– No, most eredj, zörgess be a harangozónak, azután várj meg a porticusban.

S ahogy a cinegeképű elcsuszogott, Flórián atya előkaparászta az ágy alul a keshedt papucsait. Bizony a lábujja kikéredzett belőlük, mire az oltár elé került, de hát azért a Rorate coeli^[12] így is csak föltalált az égbe.

Sohase tudtam meg, mit szólt a váci káptalan a papucsos miséhez, hanem abban bizonyos vagyok, hogy mikor most Flórián páter a csillagmorzsával kavicsolt tejúton ballag a mennyei parókia felé, a jó Isten fele úton elejbe szalajtja a legkedvesebb angyalkáit, hogy papucsban kattyogó öreg lábai elé a legpuhább felhőcskéket terítsék szőnyegül...

 

ISTEN ÁLDJA A TISZTES IPART!

Éppen a magyar kisipar szomorú helyzetéről szóló elkeseredett vezércikket fejeztem be a helyi lap számára, mikor hallom, hogy valaki az udvaron a mindenszentek litániáját imádkozza.

Ez a ház, amelyikben lakom, nincs éppen kongregációs szellemmel telítve, azért kissé meglepődve néztem ki az ajtón. Tán búcsúsok mennek keresztül a két utcára néző udvarunkon?

Nem, csak a feleségem állt a spájzajtóban kisírt szemekkel, és éppen ott tartott, hogy „Szent Özséb püspök, könyörögj érettünk!”

– Mért éppen Szent Özséb? – bámultam rá.

– Azért, mert az lakatos volt, mielőtt püspök lett volna. Én még szegény nagyanyámtól tanultam, hogy azt kell segítségül hívni, ha a kulcs nem akar kijönni a zárból.

– Hát mért nem szólsz nekem? – kérdem bosszúsan. – Nem vagyok én még annyira az ördögé, hogy egy megvetemedett kulcsot ki ne bírnék rántani az ajtóból!

Kár volt az ördögöt emlegetni, mert a tenyerem már olyan volt, mint egy vértanúé, de a kulcs csak nem akarta a jót követni. Pedig már a martirológiát is elmondtam, noha más hangsúllyal, mint a feleségem.

– Mért szólsz ilyenkor nekem? – fakadtam ki utoljára férfiúi következetességgel. – Én író vagyok, nem lakatos.

A feleségem csak rám nézett, de nem mondta ki, amit gondolt: hogy mennyivel többet érne, ha lakatos volnék!

Ami igaz is, mert akkor helyben lett volna a lakatos, de így el kellett érte küldeni a Jolán szobalányt. (Mári ugyan ő és szolgáló, de ha már belekerül az újságba, mégis csak előkelőbb így.)

Jolán tehát elment lakatosért déli harangszókor, és odajárt érte esti harangszóig. Nyolc lakatosműhelyben járt és mind a nyolc helyen azt mondták neki, hogy ebben a drága világban egy rongyos kulcsért nem érdemes kifáradni. Már azon tűnődtem, hogy minden zárat elpusztítunk a spájzajtó kedvéért – vannak erre történelmi analógiák is –, de akkorára megérkezett Jolán a kilencedik lakatostól. Ez a kilencedik lakatos nagyon emberséges ember volt, fölemelte az eléje térdelő leánykát, és megígérte neki, hogy ha legközelebb dolga akad valahol a környéken, akkor ide is benéz, de azt csakugyan ne kívánják tőle, hogy ilyen locspocs időben, pocsolyákon keresztül ugráljon ide egy kulcsért. Ha meg lefagy a hólé, akkor nagyon csúszós lesz, és ő már negyven év óta nem szeret iringálni.

Úgy számítottuk ki, hogy ilyen körülmények közt húsvétig nemigen számíthatunk a lakatos látogatására, és mivel élni addig is kell, legjobb lesz érte egy konflist küldeni.

A feleségem ugyan attól félt, hogy megsértődik a mester, amiért nem kétfogatút küldtem érte, de úgy látszik, a szerencse mellém szegődött, mert a mester az egyfogatún is megjelent. Elszívta egy szivaromat, megcsipkedte Jolánt, kifejtette, hogy a lakatosipar helyzetén csak az segítene, ha minden városban csinálnának internáló tábort, és annak minden celláján két lakat volna, aztán föltette a szemüvegét, megnézte a kulcsot, és azt mondta:

– A helyzet behatóbb körültekintést igényel.

– Mi? – meredtem rá megdöbbenten.

– Igen, igen – azt mondja –, holnap is el fogok jönni. Akkorára talán a helyzet is megfordul, és felülkerekedik az országos kormányzatban a zsenialitási eszmeerő.

Nem mondhatom, hogy a mester ne lett volna szótartó, mert csakugyan megjelent másnap, és most már sokkal itthonosabbnak érezte magát nálunk. Megjegyezte, hogy ő a kubát jobb szereti, mint a rövid szivart, a nagyságos asszony jobban tetszik neki, mint a szobalány, ha zsidók volnánk, akkor nem állna velünk szóba – végre pedig felszólított, hogy menjek be a spájzba, és toljam belülről a kulcsot, ő majd húzza kívülről.

Alázatosan szót fogadtam, s el kell ismernem, hogy a mester értette a dolgát... Nem telt bele félóra, mire elkiáltotta magát:

– Megfordult már!

Nem a kormányzati helyzetre értette, hanem a kulcsra, amely nagy csattanással csakugyan elfordult, azonban úgy látszik, megbánta elhamarkodott lépését, mert aztán többet nem fordult se te, se tova.

– No, ezzel megjártuk! – kacagja a mester elégedetten.

Én azonban rosszat sejtve rugdostam meg az ajtót:

– Nyissa ki!

– Nono, kérem – nyugtatott meg a zsenialitási eszmeerő hitvallója –, sohse volt jó az a nagy sietség. Majd később visszajövök.

Ennek már négy órája, de a mester még nem jött vissza. Pedig már háromszor küldtünk érte, ígérve neki négylovas hintót, esperesi cingulusos szivart és a Notre Dame de Sionból kikerült valódi szobalányt. Attól tartok, hogy legközelebbi vezércikkemet a lakatosipar szomorú helyzetéről még mindig mint internált fogom megírni.

HARMADIKON

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem szoktam harmadik osztályon utazni, mert a sportnak ezt a nemét fölöttébb kedvelem. Azért utazom harmadik osztályon, mert én vidéki író vagyok és vidéki múzeumigazgató, azoknak pedig ez a klasszis dukál. Egészen más volna, ha például a toronygombaranyozók szaklapjának kiadóhivatali segédfőnökhelyettese lennék, és a keresztanyám jóban volna valamelyik társadalmi egylet alelölülőjével. Akkor nekem elsőosztályú szabadjegyem volna, és nemcsak a sürgönykarók állnának előttem haptákot, hanem az állomásfőnökök is, mikor a fönntartott szakaszomat megmutatnák. Azonban az a jó asszony, aki keresztelésemkor képviseletemben mondott ellene az ördögnek és minden incselkedéseinek, már harminc esztendeje meghalt. S noha kvalifikált kijáró lett volna, mert se írni, se olvasni nem tudott, mégse tehetett volna értem semmit, mert nem mívelek szakirodalmat.

Így aztán nemcsak szabadjegy-képes nem vagyok, hanem még annyi vasúti kedvezményem sincs, amennyi minden tisztviselőtársamnak kijár, úgy tudom, az útkaparónak is, meg a hóhérsegédnek is. No igen, mert a hóhérsegéd szorosan végzi a dolgát, ezért úgynevezett szorosan vett közigazgatási tisztviselő. Ellenben mivel negyven évvel ezelőtt kimondta az akkori magas kormány, hogy a könyvtár, a múzeum, az úgynevezett kultúra csak magánvállalata a városnak, az efféle pántlikamérések hivatalnokai máig is nem szorosan vett közigazgatási tisztviselők, akiknek nincs jussuk azokra az állami kedvezményekre, amikre a vármegyei útkaparók érdemeseknek találtatnak.

Pár esztendővel ezelőtt azonban, mikor divatba jött a „kultúrfölény”, Rubinek Gyula, mint kereskedelmi miniszter, kicsit megbolygatta az ősi tradíciót. Kiterjesztette a vasúti kedvezményt – mindazokra a hajdúkra, akik addig nem voltak benne. Attól kezdve aztán az én szolgáim is kijártak Szatymazra bort kóstolni minden héten kutyástól, macskástól, és szívből sajnálták az igazgató urat, aki nem hajdú minőségben kaparja a kultúra útját.

Engem nem hívnak bort kóstolni sehova se, mert nem igen élek vele, hanem akkoriban valami díszülésre hívott a Petőfi Társaság, emlékbeszédet vagy mit kellett tartanom. Megírtam, hogy ez a tisztesség nekem félhavi fizetésembe kerül, s mivel a feleségem nem akar belemenni abba a rekompenzációba, hogy majd az utódomnak is félhavi fizetésébe kerül az én felmagasztalásom, hát eszeljek ki valamit. Azt eszelték ki, hogy hivatalosan kértek a számomra egy utazásra szóló szabadjegyet. A kereskedelmi miniszter gyorsan intézkedett, értesítvén a Petőfi Társaságot, hogy a kérés teljesítésével az államháztartás büdzséjét megrendíteni nem lehet. A különben igen szép stílusú aktát nyílt ülésen olvasta fel Szávay Gyula bátyám, a közönség élénk érzelemnyilvánításai közt. Hiába, a szép stílus mindig megkapja az embereket.

Nekem akkor majd leégett az arcomról a bőr, hogy olyan sok ember előtt ért ez a tisztesség, azóta azonban látom, hogy az Isten valóban a legnagyobb rosszat is jóra tudja változtatni. Mert az a sok ember, aki ott volt, mind tanúságot tehet róla, hogy amennyiben némileg megrendült azóta a magyar állam büdzséje, nem énmiattam rendült meg.

Hanem azért én nem haragszom, s a harmadik osztály ablakából is nyájasan fogadom a váltók mellett álló vasúti bakterek szalutálását. (Tudom, hogy nem nekem köszönnek, hanem a Rendnek, a Fegyelemnek, de mindig sajnálom az olyan szegény köszönőket, akiknek nem köszön vissza senki.) Mért is haragudnám? Hátha az állambölcsesség arra gondol, hogy Kant Immanuel azért lett olyan okos ember, mert negyven esztendeig nem mozdult ki Königsbergából, és mibelőlünk is Kant Immánueleket akar nevelni? Csak azt nem tudom, hogy mit csinál aztán majd ez a kis ország annyi öreg bölccsel. Mert vagyunk vagy kilencen ilyen büdzsérengető vidéki múzeum-chefek.

Ezek után be is ülhetnénk a harmadikba, ha az olyan könnyen menne. De hát először mindenféle udvarias vasutasok figyelmeztetik uraságomat, hogy a második osztály hátra van. Mikor aztán kinyilvánítom, hogy én csak a harmadikba igyekszem, akkor már nem igazít útba senki. Négy zárt ajtó után sikerült kinyitnom az ötödiket, amely aztán nem akar becsukódni. Szemnek, orrnak kicsit szokni kell a nem színtelenül, se nem szagtalanul kavargó füstóceánhoz. Kofák, napszámosok, nincstelen kis-parasztok szirtellenek ki belőle. Csupa olyan nemzetfönntartó elem, aki nem tudja, hogy ő az. (Aki kisgazdának hívja magát, az leginkább a másodikat kultiválja, ha már vonatra szorul.)

Ahogy belépek, csakugyan egyszerre megmerevednek, mint a szirtek. Csak a lábukat vetik széjjelebb, hogy kevesebb legyen a hely.

De hát nekem eszemben sincs leülni. Tudom, hiszen hallom, olvasom eleget, hogy én nem vagyok nemzetfönntartó elem, ennélfogva ahhoz képest is viselem magamat. Nekivetem a hátam az ajtónak, amely rosszul záródik, és fölfogom a hideget, amely beszivárkodik rajta. Ezt ugyan még nem javallta nekem egyik orvosom se, de legalább ezzel tagadhatatlan szolgálatot teszek a nemzetnek.

Egy kicsit várják, hogy mi lesz, de mikor látják, hogy nem lehetek valami zenebona ember, nem törődik velem senki. Az első, aki megszólal, egy tömpe orrú kofa. Azt mondja:

– Hát csak nem akar nyár lönni.

Ez olyan észrevétel, aminek a helyességét nem lehet kétségbevonni. Egy ködmönös öreg azzal járul hozzá az előtte szóló véleményhez, hogy bizony foga van az időnek.

– Kilenc fog vót máma – mondja egy báránybőrsipkás tatár kán. – Hallottam, ahogy az alorvos jelöntötte a fölorvosnak az ispitában.

Kórházjárt embertől mégis csak illendő megkérdezni, hogy mi keresete volt ott.

– Tán heptikéje van kendnek? – hajolt előre a kofa. Nagy bivaly ember a tatár kán, a kofa is tudja, hogy ennek sohse lesz a tüdejével baja, de bizonyosan tud valami érdekes tüdővészes-esetet, azt szeretné elmesélni.

De a tatár kán rázza a fejét:

– Nem a’, csak a formátlan üdő mögkörnyéközte a lábamat.

Ez úgy értendő, hogy a kánnak megfagyott a lába, és ez valóban olyan téma, mint az akadémián a székelyek eredete. Hogy a faggyúgyertya jobb-e a fagyott lábnak vagy a hordóskáposzta, az csakugyan nagyon meggondolni való. Jánosszállásig csak annyi van eldöntve, hogy okos ember nem mén vele orvoshoz, mert az mindgyárt le akarja vágni.

Jánosszálláson azonban hátba üt valaki az ajtóval, és szidja a marha istenemet.

– Gyün a kalóz – morogja valaki, és ez öreg globe-trotter lehet ezen a tájon, mert a fiatalabb nemzedék már kalahuz-nak tiszteli a jegyeket követelő gentlemant, aki az én gyerekkoromban még a kondoktor címet viselte.

A lámpás ember rám világít, és egy kicsit megszégyenli magát.

– Mért nem adnak kendtök helyet ennek az úrnak? – mondja mérgesen.

A nemzet nevében a kofa válaszol:

– Aki úr, az mönjön az urak közé!

Látom, hogy mindenki egyetért a kofával és én magam is érzem, hogy igaza van.

– Úr a fene – mondom –, hiszen én csak esernyőcsináló vagyok. De azért énmiattam ne legyen semmi violencia, hoztam én magammal ülést.

Azzal fogom a kis faládámat, és ráülök. Az emberek kezdenek rám barátságosabban nézni. A ködmönös ember összébbhúzza a lábát. Ez annyit tesz, hogy ha van magához való esze az esernyőcsinálónak, ide is leülhet.

Én azonban önérzetes férfi vagyok még esernyőcsinálónak is. Ügyet se vetek az útitársaimra. Szivart veszek ki a nagykabátom zsebéből. Ez növeli a szimpátiát, mert ha úr volnék, akkor tárcából venném elő a szivart. A szivar törött, de azért szívom, mert így kívánja a becsület. Meleg részvét áramlik felém mindenfelül.

– Ehhöz is marha tüdő köll ám, hallja – mondja őszinte elismeréssel egy juhász-féle atyámfia. – Ezt még én se győzném szusszal.

– Pedig a kend dohánya is fán termett – mondom neki félvállról, orientálódván az illat után.

– Jól mondja – vette ki a pipát a szájából. – Möggyfalevél.

Most már aztán egészen rendben vagyunk. A nemzet érzi, hogy itten közéje tartozandó emberrel van dolga, és a tatár kán föláll.

– Egészen elmacskásodott a lábam – azt mondja –, üljön mán ide az én helyemre.

– Már hogy ülnék – mondom –, csak maradjon kend a helyén, és tegye föl a fájós lábát ide a ládám szélire.

– Hiszön van itt hely – mondják három felül is, s hozzáteszik azt is, mint ilyenkor szokás, hogy sok jó ember elfér kis helyen.

A kofa erőszakoskodott legjobban, hát ő mellé ültem, és meghallgattam a heptikás Mári esetét. Ugyan csak odáig értünk, hogy a Márinak volt egy muszkája, és azért kapta a száraz betegséget, mert akkorára Csengelére értünk, és megint bejött a kalauz.

– No embörök, ki vösz bőröndöt? – lóbált meg egy kopott bőrtáskát. Valami nemesi címer is volt rajta, ezüst griffmadár, ki tudja, melyik zászlós úr járt vele valaha első osztályon Károly-feredőre?

Az emberek nem mutattak túlságos érdeklődést a tisztes ócskaság iránt, csak a juhász kérdezte meg, hogy hát aztán mire való ez.

– Hát arra, hogy ha utazik kend, ebbe töszi a ruháját, hogy össze ne gyűrödjön – magyarázta a kalauz.

– No, akkor nem vöszöm mög – határozta el a juhász –, mert akkor becsuknának.

– Hát mán mért csuknák be kendőt?

– Hát mán hogyne csuknának, ha abba tönném a ruhámat, én mög meztelen járnék?

A kalauz kiment, mivel így csúffá tette a juhász, de úgy látszik, a bőrönd mégis ébresztett némi történelmi reminiszcenciákat a lelkekben. Egy eddig nem hallott reszketős hang kiszólt az egyik sötét sarokból:

– Ugyan, az az Appóni él-e még?

Némi vita árán tisztázódott, hogy él még az Appóni és azt Apponyinak kell mondani, és olyan görbe orra van neki, mint a kisteleki korcsmárosnak. Valamint az is kiderült, hogy a kérdés fölvetője szőregi szerb ember, és szerb karácsonykor töltötte be a nyolcvanhatodik esztendejét.

– No hát akkor volt ideje ilyen szépen mögtanulni magyarul – dicsérte meg a tatár kán.

– Aj – csikorgott az öreg hang –, minálunk szerb mind tudja magyarul, magyar mind tudja szerbül.

– Hát megvannak szép békességben, ugy-e? – kérdem az öreg testvért.

– Magyar is megvan szegény, szerb is megvan szegény, hát mi bajuk volna egymással?

– No – mondom –, azért negyvennyolcban a szőregi szerbek is csak ráfogták a kaszát a magyarokra.

– Aj, az nem úgy volt – nyöszörögte az öreg. – Én tudok, mert én voltam már akkor kanászgyerek. Az úgy volt, hogy magyar bakter mondta: „gyinnek rácok, megölnek benneteket”, rác bakter mondta: „gyinnek magyarok, megölnek benneteket”. Addig beszélte magyar bakter, rác bakter, még a népek csakugyan megöldösték egymást.

*

Az nem baj, hogy én harmadik osztályon szoktam utazni, mert abból nem lesz háború. Hanem az nagy baj, hogy mindenféle népek különvonaton járó nagy bakterai nem szoktak harmadik osztályon utazni.