VII.
„Hatalmam alá rendelem Artois-t!”

Poitiers-i Fülöp másnap felkereste anyósát, hogy értesítse közeli elutazásáról. Mahaut d'Artois most a Szajna és a Marne összefolyásánál, a charentoni új Conflans-kastélyban lakott, amelynek berendezését és csinosítását még nem fejezték be.

Beatrice d'Hirson is jelen volt a találkozásnál. Amikor Poitiers grófja elmesélte a templomos kihallgatását, a két asszony egy pillanatra összenézett, és mindkettőjüknek ugyanaz a gondolata támadt. Szembeszökő hasonlatosságokat fedeztek fel a Caetani bíboros felbérelte személy meg amaz álgyertyamártó között, aki két évvel korábban segített nekik Guillaume de Nogaret megmérgezésében.

„Roppant különös lenne, ha két azonos nevű volt templomos létezne, és mind a kettő járatos lenne a boszorkányságban. Nogaret halála jó ajánlólevél lehetett számára Bonifác unokaöccsénél. Nyilván azért ment oda, hogy arról az oldalról is megfizettesse magát! Eh, mindenképpen csúnya ügy ez …” – gondolta Mahaut.

– Milyen ennek az Évrard-nak a … külseje? – kérdezte Fülöpöt.

– Sovány, fekete ember, kissé bolondnak látszik, és fél lábára sántít.

Mahaut Béatrice-t figyelte. A leány igent intett a szemével. Artois grófnője szinte érezte, miként görnyed meg válla a szerencsétlenség terhe alatt. Évrard emlékezetét bizonyára alaposabban is kifaggatják majd az erre szolgáló, hatásos eszközök segítségével. Ha pedig egyszer beszélni kezd … Nem mintha X. Lajos környezetében nagyon sajnálták volna Nogaret-t, de sokan örülnének, ha e gyilkosság ürügyén perbe foghatnák Mahaut-t. Micsoda hasznot húzna mindebből Robert! Márpedig félő, hogy Évrard beszélni fog, ha ugyan már eddig is meg nem tette … A grófnő terveket kovácsolt. „Egy királyi börtön mélyén meggyilkoltatni egy foglyot nem könnyű dolog … És ki segít ebben nekem, ha ugyan még van rá idő? Fülöp … nincs más, csak Fülöp; mindent be kell vallanom neki. De hogyan fogadja majd mindezt? Ha nem hajlandó támogatni, akkor végem …”

– Kínpadra vonták? – kérdezte. Beatrice torka is kiszáradt.

– Nem volt rá idő … – felelte Poitiers, és lehajolt, hogy megigazítsa cipője csatját –, de …

„Hála Istennek – könnyebbült meg Mahaut –, még nincs veszve semmi. Nos, akkor hát ugorjunk fejest!”

– Fiam … – kezdte.

– … de nagy kár – folytatta megkezdett mondatát, még mindig a cipőjén babrálva Poitiers –, mert ezután már nem tudhatunk meg tőle semmit. Ugyanis Évrard ma éjszaka felakasztotta magát a Petit-Chatelet börtönében. Valószínűleg félt, hogy ismét kínpadra vonják.

Két mélyről fakadó sóhaj hallatszott. Fülöp felegyenesedett, és csodálkozott, hogy a két asszony ennyi részvétet tanúsít egy ismeretlen és méghozzá ilyen hitvány fickó iránt.

– Mondani akart valamit, anyám, de félbeszakítottam. Mahaut a ruháján keresztül ösztönösen megérintette a keblén viselt ereklyét.

– Azt akartam mondani … Valóban, mit is akartam mondani … Ó, igen, Johanna leányomról szerettem volna beszélni … Persze … magával viszi utazására?

Ismét fellelte gondolatai fonalát és természetes hangját. Mennyire megrémült, Uramisten!

– Nem, anyám. Azt hiszem, Johanna állapota ezt nem engedi – felelte Fülöp. – De én szintén róla kívánok szólni. Még három hónapja van hátra, könnyelműség lenne, ha a rossz utakon rázatná magát. Sokat kell majd utaznom …

Beatrice d'Hirson ezalatt emlékei világában kalandozott. Újra látta önmagát a Bourdonnais utca egyik hátsó bolthelyiségében, újra érezte a viasz, a faggyú, a gyertya szagát, bőrén újra felidézte Évrard durva kezének érintését és a furcsa érzést, mintha csak az ördöggel közösült volna. És lám, az ördög most felakasztotta magát…

– Miért mosolyog, Beatrice? – kérdezte Poitiers grófja.

– Semmiért, nagyuram … hacsak nem azért, hogy mindig öröm számomra kegyelmedet látni és hallani.

– Szeretném, anyám – folytatta Fülöp –, ha távollétem idején Johanna itt élne, a közelében. Anyám kellő gonddal veheti körül, sőt, ha kell, meg is tudja védeni. Őszintén szólva, tartok Robert rokonunk vállalkozásaitól, mert ha nem tud elbánni a férfiakkal, asszonyokra támad.

– Ez azt jelenti, fiam, hogy kegyelmed engem a fériak közé sorol? Ha ez bók, úgy tetszésemre szolgál.

– Valóban, bók volt – biztosította Fülöp.

– De ugye, mindenképpen visszaérkezik Johanna szüléséig?

– Nagyon szeretném, de nem ígérhetem biztosra. Ezt a konklávét oly ügyesen összekuszálták, hogy türelem híján aligha tudom kibogozni a szálakat.

– Nagyon aggaszt ez a hosszú ideig tartó távollét, Fülöp, mert ellenségeim ebből nyilván hasznot fognak húzni Artois-t illetően.

– Eh, hivatkozzék távollétemre, és semmiben ne engedjen, ez lesz a legokosabb – tanácsolta Fülöp búcsúzás közben.

Néhány nappal később Poitiers grófja elindult Délre, Johanna pedig beköltözött Conflans-ba.

Amint Mahaut előre sejtette, Artois helyzete csaknem azonnal rosszabbra fordult. A tavasz csábítására a szövetségesek előbújtak kastélyaikból. Tudták, hogy a grófnőt félreállították, és úgyszólván kegyvesztett. Elhatározták, hogy közvetlenül maguk igazgatják a tartományt, de ezt a feladatot nagyon rosszul látták el. Viszont az anarchikus állapot meglehetősen tetszett nekik, és tartani lehetett tőle, hogy példájukat a szomszédos grófságokban is követik.

Az ismét Vincennes-ben tartózkodó X. Lajos úgy döntött, hogy egyszer és mindenkorra véget vet az ügynek. Kincstárnoka is biztatta, mert Artois többé egyáltalán nem fizetett adót. Mahaut könnyen mondhatta, hogy a rákényszerített helyzet miatt képtelen behajtani a kivetett adót, de a bárók is hasonló kifogásokkal hozakodtak elő. Ez volt az egyetlen pont, amelyben az ellenfelek megegyeztek.

– Nem akarom többé összehívni a Nagy Tanácsot, nem akarom többé az udvariaskodó küldöttek alkudozását hallani, hiszen mindenki hazudik mindenkinek, és semmi eredményre nem jutnak – jelentette ki X. Lajos. – Ez alkalommal közvetlenül tárgyalok Mahaut grófnővel, és rá fogom kényszeríteni, hogy meghajoljon akaratom előtt.

A Civakodó az utóbbi időben a lehető legjobb egészségnek örvendett. Ritkán fogta el rosszullét vagy köhögőroham, és a régebben oly gyakori kínzó hasfájása sem gyötörte. A Klemencia elrendelte ájtatos böjtölés nyilván üdvös volt számára. Mindebből azt a következtetést vonta le, hogy a rontás hatástalan maradt. Elővigyázatosságból azonban hetenként mégis több ízben áldozott.

Közben a várandós királynét nemcsak a királyság legnevesebb bábaasszonyaival vétette körül, hanem a Paradicsom legilletékesebb szentjeivel is, többek között Szent Leóval, Szent Norberttal, Szent Colette-tal, Szent Júliával, Szent Druonnal, Szent Margittal és Szent Felicitasszal. Ez utóbbival azért, mert ez a szent csak fiúgyermekeket hozott a világra. Napról napra újabb ereklyék érkeztek; lábszárcsontok és zápfogak halmozódtak a királyi kápolnában.

Egy olyan utód reménye, aki minden kétséget kizáróan tőle származik, bevégezte a király átalakulását, és csaknem normális átlagemberré változtatta.

Azon a napon, amikor Mahaut grófnőt magához hívatta, szemmel láthatóan nyugodt, udvarias, fesztelen hangulatban volt. Charentontól Vincennes-ig rövid az út. Hogy a találkozó bizalmas családi légkörét hangsúlyozza, Lajos a felesége lakosztályában fogadta Mahaut-t. A királyné kézimunkázott. Lajos békülékeny hangon kezdte:

– Pusztán a forma kedvéért adja pecsétjét az általam hozott döntésre, kedves rokonom, mert úgy látom, csak ezen az áron teremthetünk békét. Aztán a többit majd meglátjuk! Végre is a Szent Lajos korabeli szokások nincsenek olyan pontosan meghatározva, és önnek mindig lesz lehetősége, hogy egyik kezével visszavegye azt, amit a másikkal látszólag nyújtott. Tegyen úgy, amint én tettem a champagne-iakkal, amikor Champagne grófja és Saint-Phalle úr az oklevelüket követelték. A charta végére odaírattam: „kivéve azokat az eseteket, amelyek a régi szokások szerint az uralkodóra tartoznak és senki másra.” így aztán, ha most valamely eset vitásnak bizonyul, az a király hatáskörébe kerül.

Beszéd közben szívélyes mozdulattal tolt a grófnő elé egy serleget, amelyből ő maga is egy-egy szem cukrozott mandulát kapott be.

Mahaut óvakodott emlékeztetni a királyt, hogy a leleményes formula, amellyel most büszkélkedik, Enguerrand de Marignytól ered.

– Az a helyzet, Sire, felséges rokonom, hogy mindez nem vonatkoztatható az én esetemre – felelte –, mivel én nem vagyok uralkodó fejedelem.

– Ez nem fontos, mert az uralmat én gyakorolom ön felett! Ha nézeteltérés merülne fel, az ügy elém kerül, és én azt az ön javára fogom eldönteni.

Mahaut egy maroknyi cukorkát vett ki a serlegből.

– Nagyon finom, nagyon jó … – csámcsogott teli szájjal: időt akart nyerni. – Nem nagyon kedvelem az édességet, de el kell ismerni, hogy ez felettébb ízletes.

– Szeretett Klemenciám tudja, mennyire szeretek édességet ropogtatni, és ügyel, hogy szobájában mindig legyen belőle – fordult Lajos a királyné felé az olyan férj mosolyával, aki jelezni óhajtja, hogy mennyire kényeztetik.

Klemencia felnézett hímzőrámájáról, és visszamosolygott Lajosra.

– Nos, kedves rokonom, megpecsétli? – kérdezte a király. Mahaut a fogával összemorzsolt egy szem cukrozott mandulát, és csak aztán felelt:

– Nem, Sire, kedves rokonom, nem adhatom pecsétemet. Igaz, hogy most felséged személyében igen jó királyunk van, és nem kétlem, hogy felséged az imént említettek alapján döntene. De felséged nem él örökké, és nekem még kevesebb időm van hátra. Felséged után – adja Isten, hogy a lehető legkésőbb! –, felséged után olyan királyok jöhetnek, akik nem ilyen méltányossággal ítélnének. Kénytelen vagyok örököseimre gondolni, nem tehetem ki őket a királyi hatalom önkényének jobban, mint amennyire ez kötelességünk.

Bármily árnyalatosnak is tűnt a forma, a visszautasítás félreérthetetlen volt. Lajos, aki azt állította, hogy egyéni diplomáciájával inkább meggyőzi a grófnőt, mint nyilvános nagy tárgyalásokkal, gyorsan türelmét vesztette: hiúsága forgott kockán. Járkálni kezdett a teremben, hangja élesebbé vált, rácsapott az egyik bútorra, de amikor magán érezte Klemencia pillantását, elvörösödött, és igyekezett visszanyerni királyi méltóságát.

Érvek tekintetében Mahaut bizonyult erősebbnek.

– Képzelje magát az én helyembe, kedves rokonom – mondta.

– Felséged most örököst vár, elviselné-e, hogy megcsorbított hatalmat adjon át neki?

– Ej, asszonyom, éppen úgy nem hagynék rá megcsorbított hatalmat, mint ahogy annak emlékét sem, hogy gyenge apja volt. Végül is túlzásba viszi az ellenkezést! De mert oly makacsul dacol velem, ezért közvetlenül hatalmam alá veszem Artois-t! Elhatároztatott! Hiába gyürkőzik neki, nem ijedek meg öntől. Mától kezdve grófságát az én nevemben főuraim egyike fogja kormányozni, akit majd e tisztséggel megbízok. Ami önt illeti, kijelölt tartózkodási helyétől két mérföldnél messzebb nem áll jogában eltávolodni. Többé pedig ne mutatkozzék előttem, mert látása nem okoz örömet nekem.

Az ütés telibe talált. Mahaut erre nem volt felkészülve. A Civakodó határozottan megváltozott.

A baj sohasem jár egyedül. A váratlanul elbocsátott Mahaut kezében, amikor kilépett a királyné lakosztályából, még egy szem cukrozott mandula maradt. Gépiesen kapta be, és oly dühösen harapott rá, hogy egyik foga kettéhasadt.

Egy hétig úgy járkált Mahaut Conflans-ban, mint a ketrecébe zárt tigris. A Szajnára nyíló lakosztályokból erélyes férfiléptekkel ment az árkádokkal körülvett főudvarig, ahonnan a vincennes-i erdő lombjai felett látni lehetett a királyi kastély lobogóit. A grófnő haragja nem ismert határt, amikor május tizenötödikén X. Lajos – tervét végrehajtva – Artois kormányzójának kinevezte Champagne marsallját, Hugues de Conflans-t. Mahaut ebben a választásban szándékos gúnyt érzett, és a legnagyobb, mindent betetőző sértésnek tekintette.

– Conflans! Conflans! – hajtogatta. – Ide zárnak Conflans-ba, és Conflans-t nevezik ki kormányzónak, hogy ellopja vagyonomat!

Törött fogától is kegyetlenül szenvedett: tályog nőtt rajta. Mahaut szüntelenül tapogatta a nyelvével, nem tudta megállni, hogy ne élessze fel újra meg újra a fájdalmat.

Haragját egész környezetével éreztette: istentisztelet alatt egyetlen elvétett hang miatt felpofozta kápolnája kántorját, Renier mestert. Törpéje, Bohókás Jankó a legtávolabbi sarokba húzódott előle, ha észrevette. A grófnő kifakadt Thierry d'Hirson ellen: őt, valamint hivatalával visszaélő családját tartotta minden baj okozójának. Még Johanna leányának is szemére vetette, hogy nem tudta otthon tartani a konklávéra igyekvő férjét.

– Ugyan kinek fontos az a pápa, amikor éppen kiforgatnak bennünket a vagyonúnkból? – kiabálta. – Nem a pápa fogja nekünk visszaadni Artois-t!

Egy reggel ráförmedt Béatrice-ra:

– Te sem tudsz kitalálni valamit? Csak arra van eszed, hogy kicsald a pénzemet, rongyokat aggass magadra, és a farod riszáld az első jöttment előtt? Tehát elhatároztad, hogy semmiben sem leszel segítségemre?

– Hogyan, úrnőm … a szegfűszeg, amit hoztam, nem enyhítette fájdalmát?

– Most nem a fogamról van szó! Ez egyszer vastagabb fogat kellene kihúzni, te is tudod a nevét. Bezzeg, ha szerelmi bájital kell, fickándozol, töröd magad, felkutatod a varázslóasszonyokat! De ha igazi szolgálatra van szükségem …

– Úrnőm nagyon feledékeny … Hamar elfelejti, hogyan füstöltem ki az árnyékvilágból Nogaret urat … és hogy mennyi kockázatot vállaltam úrnőmért.

– Nem felejtettem el, dehogy felejtettem. Ma azonban Nogaret csak holmi apróvadnak számít.

Ha Mahaut a bűntől magától nem is riadt vissza, nem szívesen nevezte nevén a gyermeket. Beatrice jól ismerte úrnőjét, és most álnokul azon mesterkedett, hogy nyílt színvallásra kényszerítse. Hosszú, fekete szempillái résén keresztül nézte asszonyát, és vontatott, enyhén gúnyolódó hangján, megnyújtva a szavak végét, kérdezte:

– Valóban, úrnőm? … Ilyen magas rangú halottat kívánna?

– Hát mit gondolsz, te tökkelütött, mi jár az eszemben már egy hét óta? Szerinted mit tehetek még azon kívül, hogy hajnaltól estig és estétől reggelig kérem Istent, hogy Lajos lováról leesve nyakát törje, vagy fulladjon meg egy száraz diótól?

– Talán gyorsabban ható eszközök is akadnak, úrnőm …

– Menj hát és szerezz nekem belőlük, ha olyan ügyes vagy. Ez a király amúgy sincs hosszú életre szánva, csak hallani kell, amikor köhög. De én azt szeretném, ha most döglene meg … Nem is lesz addig nyugtom, amíg el nem kísérem Saint-Denis-be.

– Mert így talán Poitiers nagyuram lehetne a királyság régense … és ő visszaadná úrnőmnek Artois-t …

– Ez az! Te csodálatosan megértesz, kicsi Béatrice-om, de azt is tudod, hogy ez nem könnyű vállalkozás. Ó, ha valaki egy jó receptet adna, hogy megszabaduljak tőle, nem fukarkodnék a jutalmul szánt arannyal, erről biztosítlak.

– Fériennes asszony ismeri a recepteket …

– Varázslattal, olvasztott viasszal vagy megbabonázó igékkel? Úgy tudom, Lajost már megrontották, legalábbis azt beszélik, de nézz csak rá! Soha nem volt jobb bőrben, mint éppen ezen a tavaszon. Mintha csak az ördöggel kötött volna szövetséget.

– Ha az ördöggel kötött szövetséget, talán nem is olyan nagy bűn a pokolba küldeni … egy megfelelően elkészített étellel.

– És hogyan kezdenél hozzá? Odamégy és azt mondod: „Íme, finom ribizlitortát hoztam. Felséged Mahaut rokona küldi, aki annyira szereti felségedet…” Ő pedig behunyt szemmel beleharap … Tudd meg, hogy még a télen valami hirtelen támadt félelem fogta el, és azóta minden feltálalt fogást háromszor is megkóstoltat. Két fegyvernök kíséri az ételt a kemencétől az asztalig! Ej, ez az ember éppolyan félénk, mint amilyen gonosz.

Beatrice a levegőbe nézve, ujja hegyével simogatta a nyakát.

– Úgy mondják, gyakran áldozik … az ostyát pedig bizalommal nyelik le.

– Ez olyasmi, ami könnyen az eszébe ötlik az embernek, hogy óvakodjon. A káplánra is ügyelnek. Mathieu de Trye állandóan tarsolyában hordja a szentségtartó kulcsát. Netán onnan akarnád elemelni?

– Nos, mit lehessen tudni? – mosolygott Beatrice. – A tarsolyt az öv alatt viselik … De azért ez mégiscsak kockázatos lenne.

– Ha lesújtunk, gyermekem, akkor legyen biztos az ütés, és ne tudhassa senki, hogy honnan eredt …

Egy ideig mindketten hallgattak.

– Úrnőm valamelyik nap panaszkodott, hogy erdeiben elszaporodtak a szarvasok – szólalt meg Beatrice –, és kikezdik a zsenge fákat … Semmi rosszat nem látok abban, ha valami hatásos mérget kérünk Fériennes-től, amelybe belemártják a nyilat, mielőtt célba veszik a szarvast … A király meglehetősen kedveli a vadhúst.

– Persze, aztán az egész udvar beledöglik! Én természetesen nem kockáztatok semmit, mert engem ott többé nem látnak vendégül. De ismétlem, mielőtt asztalra adnák, minden fogást kipróbálnak az inasok, és ráadásul még az egyszarvúval is megérintik.* Hamar kiderülne, hogy melyik erdőből való a szarvas … De végre is … megszerezni a mérget … ez az egyik, és felhasználni … az a másik dolog. Menj, készíttesd hát el nyomban a mérget, gyors hatású legyen, és ne hagyjon nyomot … Beatrice, az a márványos mintájú köpeny, amit a koronázásra menet viseltem, azt hiszem, nagyon tetszett neked. Nos, legyen a tiéd.

– Ó, úrnőm … milyen nagylelkű. És Beatrice megölelte Mahaut-t.

– Aj, a fogam! – kapta kezét arcához a grófnő. – És éppen az a cukorka az oka, amellyel Lajos megkínált …

Elharapta a megkezdett mondatot, és szürke szeme felcsillant a szemöldöke alatt.

– A cukorka – dünnyögte. – Nos, Beatrice, megvan! Szerezd meg azt a mérget. Mondd, hogy a szarvasaimnak szánom. Azt hiszem, hasznát vesszük.