IV.
A Notre-Dame fehér volt

Az íjászok láncot alkottak, hogy a tömeget távol tartsák a Notre-Dame szűk terétől. A környező házak minden ablakában kíváncsiskodó fejek szorongtak.

A köd felszállt, és halvány napfény világította meg a párizsi Notre-Dame fehér köveit. A székesegyház hetven éve készült el, s még most is szüntelenül szépítgették. Még újszerűén ragyogott, s a fény kiemelte a csúcsívek hajlatait, a középső ablakrózsa csipké-zetét, kidomborította az előcsarnok felett sorakozó szobrok sokaságát.

A baromfiárusokat, akik reggelenként a templom előtt árusították portékájukat, a házfalak mellé szorították. Egy ketrecében vergődő szárnyas rikácsolása belehasított a csendbe, ebbe a természetellenes csendbe, amely az imént annyira meglepte d'Artois grófját a Rőfös Galéria kapuinál.

Alain de Pareilles kapitány mozdulatlanul állt katonái előtt.

A templom előteréről felvezető lépcsősor tetején, háttal a tömegnek állt a négy magas rangú templomos, szemben a főkapu nyitott szárnyai között elhelyezkedő egyházi törvényszékkel. A püspökök, kanonokok és teológusok két sorban ültek.

A tömeg érdeklődése főleg a pápa által küldött rendkívüli követekre, a három bíborosra irányult, akiknek jelenléte mutatta, hogy az ítélet ellen sem fellebbezéssel, sem panasszal nem lehet élni a Szentszéknél, valamint Sens fiatal érsekére, a királyság rektorának öccsére, Jean de Marigny őeminenciájára, aki a franciaországi főinkvizítorral együtt irányította a pert.

Az ítélőszék tagjai mögött mintegy harminc szerzetes barna vagy fehér csuhája látszott. Ε gyülekezetben az egyetlen világi ember Párizs város bírája, Jean Ployebouche volt, ötven év körüli, zömök férfiú, kelletlen arccal, mint aki nagyon viszolyog, hogy jelen kell lennie az ítélethirdetésnél. A királyi hatalmat képviselte, és őt bízták meg a rend fenntartásával. Tekintete a tömegről az íjászok kapitányára, s a kapitányról Sens érsekére vándorolt.

A halvány nap gyenge fénye ott játszadozott a papi süvegeken, a pásztorbotokon, a kardinálisok ruhájának bíborán, a püspöki köpenyek pirosán, a palástok hermelinjén, a mellkeresztek aranyán, a páncélingek, sisakok és fegyverek acélján. Ε csillogás, e fény, ezek a tobzódó színek még inkább kiemelték az ellentétet az ítélőszék tagjai és a vádlottak között, akik miatt ezt a pompázatos gyülekezetet összehívták. A négy toprongyos, öreg templomos szorosan egymás mellé húzódott, s csoportjukat mintha hamuból faragták volna ki.

Őeminenciája Arnaud d'Auch, albanói bíboros, az első pápai legátus, állva olvasta fel az ítélet indokolását. Lassan, pátosszal ejtette a szavakat, s miközben élvezte a hangját, igen elégedett volt önmagával, s azzal, hogy látványosságul szolgál az összeverődött hallgatóságnak. Olykor megjátszottá az általa felsorolt bűnök nagyságától borzadó embert, aztán ismét kenetteljes fenséggel idézte az újabb sérelmeket, újabb gaztetteket.

– … Meghallgatván Géraud de Passage és Jean de Cugny testvéreket, akik számos személlyel egyetértőén azt állítják, hogy a rendbe való felvételük alkalmával a kereszt leköpésére kényszerítették őket, mondván, hogy az csupán egy darab fa, s hogy az igaz Isten az égben honol … Meghallgatván Guy Dauphin testvért, akitől – ha magasabb rangú testvéreinek egyike húsa által gyötör-tetvén véle akart kielégülni – megkövetelték, hogy hajlandó legyen megtenni mindent, amit tőle kívánnak … Meghallgatván Jacques de Molay nagymestert, aki a feltett kérdésekre elismerte és bevallotta …

Az emberek ugyancsak hegyezték fülüket, hogy a fellengzős előadásmód miatt eltorzult szavakat megértsék. A pápai legátus eltúlozta dolgát, és túl hosszúra nyújtotta beszédét. A nép türelmetlenkedni kezdett.

A vádak, a hamis tanúvallomások, a kicsikart beismerések hallatán Jacques de Molay hang nélkül suttogta:

„Hazugság … hazugság … hazugság …”

A düh, amely már idejövet eluralkodott rajta, egyre tombolóbbá vált benne. Beesett halántékán mind erősebben dobolt a vére.

Semmi nem történt, ami megállította volna e lidércnyomásos eseményeket. A régi templomosok egyetlen csoportja sem bukkant elő a tömegből.

– … Meghallgatván Hugues de Payraud testvért, aki elismerte, hogy az újoncokat Krisztus háromszori megtagadására kényszerítették …

A fővizitátor fájdalmas arccal fordult Jacques de Molay felé.

– Testvérem, testvérem, mondtam én ilyesmit valaha? – kérdezte.

A négy magányos, Istentől és embertől elhagyott templomost mintegy óriási harapófogóba szorította a katonaság és az ítélőszék: a királyi hatalom és az egyházi hatalom a bíboros-legátus minden szava szorosabbra zárta e fogót.

Miért, hogy a vizsgáló bizottság, jóllehet százszor megmagyarázták, nem akarta elfogadni és megérteni, hogy a tagadás próbája kötelező volt az újoncok számára, mert ezzel szilárdították lelküket, ha netán a muzulmánok fogságába kerülve hitük megtagadására kényszerítenek őket.

A nagymester fékevesztett vágyat érzett, hogy a főpap torkának ugorjon, arcába vágjon, és megfojtsa. De nemcsak a pápai legátust szerette volna szétmarcangolni, hanem az ifjú Marignyt is, ezt a püspöksüveget viselő nyegle piperkőcöt, aki most bágyadt pózokban tetszelgett. És főleg három igazi ellenségét akarta volna szétzúzni, azokat, akik nem voltak jelen: a királyt, a pecsétőrt és a pápát.

A tehetetlenség dühe vörös fátylat táncoltatott a szeme előtt. Valaminek történnie kell … Oly erős szédülés fogta el, hogy attól tartott, a kövezetre roskad. Nem vette észre, hogy társában, Geoffroy de Charnay-ban ugyanilyen harag tombol, s hogy Normandia precep-torának sötétvörösre gyúlt homlokán hófehéren világít a sebforradás.

A legátus félbeszakította a szónoklatát, s a kezében tartott pergamentekercset lejjebb engedve, fejét könnyedén jobbra, majd balra fordította az ülnökök felé. Aztán ismét arca elé tartotta a pergament, s ráfújt, mintha egy porszemet akart volna eltávolítani róla.

– Tekintettel arra, hogy a vádlottak vallottak, és beismerték vétkeiket, életük végezetéig négy fal közé való elzárattatásra és örökös némaságra ítéljük őket, avégett, hogy a megbánás könnyei révén elnyerhessék bűneik bocsánatát. In nomine Patris …

A pápai legátus lassú mozdulattal vetett keresztet, méltóságteljesen helyet foglalt, majd összecsavarta és az egyik teológus felé nyújtotta a pergament.

A tömeg előbb közömbösen hallgatott. Ennyi bűn felsorolása után a halálos ítélet oly magától értetődőnek tűnt, hogy a „négy fal”-ra ítéltetés, azaz életfogytiglani szigorú börtön, megláncolva, kenyéren és vízen, már szinte kegyelemnek számított.

Szép Fülöp helyesen okoskodott. A közvélemény minden nehézség és ellenvélemény nélkül fogadja majd ama tragédia befejezését, amely hét esztendőn át nyugtalanította a népet. Az első pápai legátus csaknem észrevétlen cinkos mosolyt váltott Sens ifjú érsekével.

– Testvéreim, testvéreim – hebegte a fővizitátor –, jól hallottam volna? Nem ölnek meg bennünket! Megkegyelmeznek!

Szemét elfutotta a könny, és töredezett fogú szája tágra nyílt, mintha nevetni készülne.

Az örömnek ez az iszonyatos megnyilvánulása megnyitotta a zsilipeket.

A lépcsősor tetején váratlanul fenyegető hang harsant:

– Tiltakozom!

A hang oly erőteljes volt, hogy először senki nem hitte, hogy a nagymester kiáltott.

– Tiltakozom az igazságtalan ítélet ellen, és állítom, hogy a bűnök, amelyekkel bennünket vádolnak, kitalált bűnök!

A tömeg mintha nagyot sóhajtott volna. Az ítélőszék megbolydult. A bíborosok elképedten meredtek egymásra. Erre senki nem számított. Jean de Marigny felugrott. Most már abbahagyta a lankatag pózolást: sápadt volt, és remegett dühében!

– Hazudik! – kiáltotta a nagymesternek. – Vallott a vizsgáló bizottság előtt!

Az íjászok, parancsra várva, ösztönösen szorosabbra vonták soraikat.

– Nem vagyok bűnös – folytatta Jacques de Molay –, csupán abban, hogy engedtem a rábeszélésnek, a fenyegetésnek és a kínzásoknak. Isten előtt vallom, aki most hall bennünket, hogy a rend szent és ártatlan.

S valóban úgy tűnt, hogy Isten hallja őt. Mert a nagymester hangja behatolt a székesegyházba, s a boltozatokról visszaverődve, visszhangként dübörgött, mintha a templomhajóban egy sokkal mélyebb hang ismételt volna meg minden egyes szót.

– Bevallotta, hogy szodómiában éltek! – kiáltotta Jean de Marigny.

– A kínpadon! – vágott vissza Molay.

„ … a kínpadon …” – zúgott a hang, amely mintha a Szentségházból zengett volna.

– Meggyónta az eretnekséget!

„ … a kínpadon …” – ismételte a Szentségház.

– Visszavonok mindent! – kiáltotta a nagymester. „ … mindent …” – zúgott az egész székesegyház.

Ekkor egy újabb személy avatkozott e különös párbeszédbe. Geoffroy de Charnay Sens érsekére támadt.

– Visszaéltek a gyengeségünkkel! – mondta. – A kegyelmetek összeesküvésének és hazug ígéreteinek áldozatai vagyunk! Gyűlöletük és bosszújuk veszejt el minket! De Isten előtt vallom: ártatlanok vagyunk, és akik mást állítanak, szemérmetlenül hazudnak!

Az ítélőszék mögött felsorakozott szerzetesek ordítani kezdtek:

– Eretnekek! Máglyára velük! Tűzre az eretnekekkel! De kirohanásuknak nem volt meg a várt eredménye.

A nagylelkű méltatlankodás hulláma, amely oly gyakran szövetségese a balsors sújtotta bátraknak, a nép többségét a templomosok pártjára sodorta.

Az emberek öklüket rázták a bírák felé. A tér minden zugában verekedések robbantak ki. Az ablakokban szorongok rikoltoztak. Attól lehetett tartani, hogy mindez nyílt lázadássá fajul.

Alain de Pareilles parancsára az íjászok fele kordont vont, s karjukkal összeakaszkodva felkészültek az ellenállásra, mialatt társaik előre-szegzett lándzsákkal néztek farkasszemet a tömeggel.

A királyi poroszlók liliomvirágos pálcáikkal vaktában hadakoztak a tolongásban. A baromfiárusok ketrecei felborultak, s a legázolt szárnyasok rikácsolása belevegyült a hangzavarba.

Az ítélőszék már talpon állt. Jean de Marigny a párizsi városbíróval tanácskozott.

– Bármit, eminenciás uram, határozzon bármit – könyörgött Párizs város bírája –, de itt nem maradhatnak! Mindnyájunkat elsodornának. Eminenciád nem ismeri a párizsiakat, ha háborogni kezdenek.

Jean de Marigny magasra emelt püspökkeresztjével jelezte, hogy szólni kíván. De senki nem akarta hallani. Szitkokkal halmozták el.

– Hóhér! Álérsek! Majd megbüntet az Isten!

– Beszéljen, eminenciás uram, beszéljen! – sürgette a városbíró.

Féltette állását, és a bőrét is féltette. Még emlékezett az 1306-os zendülésekre, amikor feldúlták a polgárok házait.

– Az elítéltek közül kettőt visszaeső bűnösnek minősítünk – kiáltott az érsek, de hiába erőltette a hangját. – Visszaestek az eretnekség bűnébe! Elutasították az egyház igazságos ítéletét, ezért az egyház elveti és átadja őket a királyi igazságszolgáltatásnak!

Szavai elvesztek a tumultusban. Az ítélőszék tagjai, akár egy riadt gyöngytyúkfalka, sietve vonultak vissza a Notre-Dame-ba, amelynek kapuja azonnal bezárult mögöttük.

A városbíró intett Alain de Pareilles-nek, s egy csapat íjász indult a lépcső felé, ugyanakkor megjelent a szekér, és az elítélteket lándzsanyéllel taszigálva kényszerítették, hogy felmásszanak rá. Ők megadóan engedelmeskedtek. A nagymester és Normandia preceptora kimerültnek, de egyben megenyhültnek érezte magát. Végre megbékéltek önmagukkal. Két másik társuk már semmit nem értett az eseményekből.

Az íjászok utat nyitottak a szekérnek, s ezalatt Ployebouche városbíró parancsot adott poroszlóinak, hogy a legrövidebb idő alatt ürítsék ki a teret. Teljesen feldúlva forgolódott maga körül.

– Vigyék vissza a foglyokat a Temple-ba! – kiáltotta Alain de Pareilles-nek. – Én futok és jelentem a királynak!