II.
Enguerrand de Marigny

Mint mindig, most is titkárok és fegyvernökök kíséretében tért haza Enguerrand de Marigny; két poroszló haladt előtte, liliomos pálcával. A nagyúr fuldoklott dühében. „Ez a gazember, ez a kurafi azzal vádol, hogy kufárkodtam az egyezményekkel! És éppen 6 tesz szemrehányást, aki élete során mindig a legtöbbet ajánlónak adta el magát … Aztán ez a királyocska, akinek nincs több esze, mint egy légynek, és annyi méreg szorult belé, mint egy darázsba, egyetlen szót sem szólt hozzám, kivéve, amikor megvonta tőlem a kincstár kezelését!”

Útközben meg sem látta az utcákat és a járókelőket. Oly magasról és oly régóta irányította az embereket, hogy már figyelemre sem méltatta őket. A párizsiak kitértek útjából, meghajoltak előtte, és fövegüket nagy ívben leemelve köszöntötték, aztán háta mögött néhány keserű megjegyzést téve bámultak utána. Nem szerették, vagy már nem szerették.

A Fossés-Saint-Germain utcai palotájába érve, szapora léptekkel ment át az udvaron, köpenyét odavetette az első útjába kerülő szolgának, és irattartóját szorongatva sietett fel a kanyargós lépcsőn.

A palotában csupa nehéz, tartós bútor állt: testes ládák, vaskos gyertyatartók, nehéz szőnyegek, súlyos kárpitok. Valóságos szolgahad állt a gazda rendelkezésére, s egy írnokhad dolgozott a királyság szolgálatában.

Enguerrand benyitott abba a szobába, ahol a felesége szokott tartózkodni. Az asszony a tűz közelében hímzésével foglalatoskodott» mellette ült nővére, Chanteloup úrasszony, egy fecsegő özvegy. Lábuk előtt két Itáliából származó fázós törpeagár ugrándozott.

Férje arcát látva Marigny úrasszony nyugtalankodni kezdett:

– Mi történt, kedves barátom?

Marigny úrasszony, született Alips de Mons csaknem öt esztendeje csodálta ama férfiút, aki második feleségéül őt választotta. Állandó és szenvedélyes odaadással lángolt férjéért.

– Az történt – felelte Marigny –, hogy miután nincs többé Fülöp király, aki ostorával megfékezze őket, a kutyák rám vetették magukat.

– Segítségére lehetnék valamiben?

Férje megköszönte, de eléggé nyersen, s hozzáfűzte, hogy ő maga is tudja, mit kell tennie. A fiatalasszony szeme könnybe lábadt. Enguerrand hozzáhajolt, és homlokon csókolta.

– Tudom, Alips, hogy önön kívül senkim sincs, aki szeressen. Ezután dolgozószobájába ment, és irattartóját az egyik ládára

hajította. Egy ideig ablaktól ablakig járkált, hogy értelmének ideje legyen leküzdeni dühét. „Elvette tőlem a kincstárat, ifjú felség, de megfeledkezett a többiről. Várjon csak: ilyen könnyen nem fog összetörni.”

Megrázott egy csengőt.

– Négy poroszló jöjjön tüstént! – szólt a belépő ajtónállóhoz. A poroszlók az őrség szobájából jöttek fel. Marigny kiadta utasításait :

– Te menj, és keresd meg Alain de Pareilles urat a Louvre-ban! Te elmégy érsek fivéremért, aki a mai napon bizonyára a püspöki palotában tartózkodik! Te pedig Dubois és Raoul de Presles urakért mész, te pedig Le Loquetier úrért! Ha nincsenek palotájukban, kerítsétek elő őket! Mondjátok meg nekik, hogy elvárom őket házamban!

A négy poroszló távozása után Marigny félrevonta az egyik kárpitot, és benyitott a magántitkárok szobájába.

– Jöjjön valaki, diktálni akarok!

Az egyik írnok máris jött; magával hozta az íróállványt és a tollakat.

Marigny háttal a tűznek fordulva, kezdte a tollbamondást: • – „Nagyon hatalmas, nagyon szeretett és nagyon rettegett Sire Edward, Anglia királya, Aquitánia hercege … Sire, jelenlegi helyzetemben, miután uralkodóm, uram és parancsolom, a nagyon megsiratott Fülöp király, a legnagyobb fejedelem, akit e királyság valaha is ismert, megtért Istenhez, felséged színe elé járulok, s oly dolgokról kívánok szólani, amelyek mindkét nemzet érdekeit érintik …”

Itt félbeszakította a diktálást, és ismét megrázta a csengőt. A belépő ajtónállónak utasítást adott, hogy kerítsék elő fiát, Louis de Marignyt. Ezután folytatta a levelet.

1308 óta, amikor Franciaországi Izabella és II. Edward, Anglia királya házasságot kötött, Marignynak számos alkalma nyílt, hogy politikai és személyes szolgálatot tegyen az angol uralkodónak.

Az aquitániai hercegségben mindig nehéz és feszült volt a helyzet, ennek az idegen uralkodó birtokában lévő hatalmas francia hűbéri tartománynak különleges státusa miatt. Több mint száz év óta a szakadatlan háborúk, a szüntelen viszályok, a vitatott és megtagadott egyezmények káros következményei mindmáig fennmaradtak. Amikor a guyenne-i vazallusok saját érdekeiktől vagy vetélkedésüktől függően hol az egyik, hol pedig a másik uralkodóhoz folyamodtak, Marigny mindig azon igyekezett, hogy a konfliktust elkerülhesse. Másrészt Edward és Izabella házasélete sem volt harmonikusnak mondható. Amikor Izabella felpanaszolta férje természetellenes hajlamait, és szemére hányta kegyenceit, akik ellen nyílt harcot folytatott, Marigny a királyság érdekében nyugalomra és türelemre intette. Végül pedig: Anglia államkincstára is gyakori nehézségekkel küzdött. S ha Edward a szokásosnál kellemetlenebb pénzzavarba jutott, Marigny intézte el, hogy kölcsönt szavazzanak meg részére.

Ennyiféle közbenjárás köszöneteképpen Edward a múlt évben ezer livre évjáradékkal jutalmazta a koadjutort.*

Most Marignyra került a sor, hogy az angol királyhoz forduljon, és támogatást kérjen tőle. A két királyság között fennálló jó viszony fenntartása végett fontos volt, hogy Franciaország ügyei ne fejlődjenek az eddigitől eltérő irányba.

– „… Itt többről van szó, mint saját helyzetemről vagy vagyonomról, Sire. Felséged látni fogja, hogy birodalmak békéje forog kockán, ezért is vagyok és leszek örökre felséged nagyon hűséges szolgája.”

Az elkészült levelet felolvastatta magának, majd néhány javítást eszközölt rajta.

– Másolja le, és mutassa be aláírás végett.

– A levelet lovasok fogják továbbítani, nagyuram? – kérdezte a titkár.

– Nem. És magam zárom le a kis pecséttel.

A titkár kiment. Marigny szűknek érezte gallérját, és megtágította ruhája felső részét.

„Szegény királyság! – gondolta. – Micsoda bajba és nyomorúságba taszítanák, ha én nem akadályoznám meg! Hát ezért dolgoztam annyit, hogy most minden erőfeszítésem romba döntve lássam?”

Azok az emberek, akik nagyon hosszú ideig gyakorolják a hatalmat, végül is önmagukkal azonosítják feladatukat, s a személyüket ért minden támadást az államérdek ellen elkövetett közvetlen támadásnak tekintenek. Marigny is eljutott idáig, s anélkül, hogy tudatában lett volna, mit cselekszik, kész volt a királyság ellen dolgozni attól a perctől kezdve, mikor korlátozták hatalmában. Ilyen lelkiállapotban fogadta időközben megérkezett fivérét, az érseket.

A lila köpenybe burkolt, hosszú, vékony Jean de Marigny mindig mesterkélt modorát nem szívelte a koadjutor. Gyakran kedve támadt, hogy rárivalljon: „A kanonokjaid előtt vágj ilyen képet, ha úgy tetszik, de ne előttem, aki láttalak, amikor a levesedbe nyálaztál, és az ujjaiddal törölted az orrod!”

Enguerrand tíz mondattal beszámolt öccsének, hogy mi történt a reggeli tanácsülésen, aztán ugyanolyan ellentmondást nem tűrő hangon közölte vele utasításait, mint ahogy írnokaival beszélt.

– Pillanatnyilag nem akarok pápát, mert amíg nincs pápa, addig a markomban tartom ezt a gonosz kis királyt. Tehát szó se essék összegyűlt bíborosokról, akik készek meghallgatni a Nápolyból visszatérő Bouville-t. Szó sem eshet békéről Avignonban. Csak marakodjanak ott, csak gyötörjék egymást. Kegyelmed, öcsém, mindent el fog követni, hogy így legyen.

Jean de Marigny kezdetben úgy tett, mintha méltatlankodna a hallottakon, de amint a konklávéra terelődött a szó, azonnal elkomorult. Pásztorgyűrűjét nézegetve töprengett.

– Nos, öcsém? Várom beleegyezését – sürgette Enguerrand.

– Nyilván tudja, fivérem, hogy én mindenben szolgálni óhajtom, és úgy vélem, ezt még eredményesebben tehetném, ha egy napon bíboros lehetnék. Ha pedig a konklávéban még több egyenetlenséget szítanánk, mint ami már van, ez nagymértékben kockáztatná egyik vagy másik pápajelölt barátságának elvesztét. Példának okáért Francesco Caetaniét, aki – ha később őt választanák meg – megtagadná tőlem a bíborosi kalapot…

Enguerrand-ból kitört a harag:

– A bíborosi kalapja! Mondhatom, jókor említi! Ha valaha is birtokában lesz e kalap, szegény Jeanom, akkor én teszem a fejére, mint ahogy a püspöki süvegét is én szőttem. De ha ostoba számít-gatások miatt kíméli ellenfeleimet, s köztük ezt a Caetanit, én mondom, hogy hamarosan nemcsak kalap, de cipő nélkül marad, mint holmi nyavalyás szerzetes, akit hamarosan valamelyik kolostorba dugnak. Túl gyorsan felejti, Jean, mivel tartozik nekem, s hogy alig két hónapja milyen ballépést tettem jóvá, amikor a templomosok javaival üzérkedett. Erről jut eszembe … – tette hozzá.

Pillantása szikrázóbb, élesebb lett a vastag szemöldök alatt.

– … erről jut eszembe: remélem, megsemmisítette a bizonyítékot, amelyet oly óvatlanul Tolomei bankárnál hagyott, s amelyet a lombardok arra használtak fel, hogy követeléseik teljesítésére kényszerítsenek ?

Az érsek bólintását igennek lehetett érteni; de tüstént szófogadóbb lett, és részletesebb utasításokat kért fivérétől.

– Küldjön Avignonba két megbízottat – kezdte Enguerrand –, két tökéletesen megbízható egyházi férfiút, azaz olyan embereket, akik teljesen kegyelmedtől függenek. Sétáltassa meg őket Carpentras-ban, Chateauneufben, Orange-ban, szóval mindenütt, ahová a bíborosok szétszóródtak, s terjesszenek e helyeken egymásnak teljesen ellentmondó híreket, olyan meggyőzően, mintha értesüléseiket a királyi udvartól nyerték volna. Az egyik mondja azt a francia bíborosoknak, hogy az új király megengedné, hogy a Szentszék ismét visszaköltözzön Rómába; a másik híresztelje el az olaszok között, hogy a pápaságot még közelebb kívánjuk telepíteni Párizshoz, mert így még inkább fennhatóságunk alá kerülne. Végső soron mindkettő megfelel az igazságnak, minthogy a király képtelen dönteni ilyen ügyekben, s Valois Rómában akarja látni a pápát, én meg ragaszkodom hozzá, hogy Franciaországban éljen. A király csak házasságának megsemmisítésére gondol, ennél messzebbre nem lát. A döntést meg is fogja kapni, de csak akkor, amikor én akarom, és a nékem megfelelő pápától … Most tehát késleltetnünk kell a választást. Ügyeljen, hogy a két küldött között ne legyen kapcsolat, sőt kívánatos lenne, ha nem ismernék egymást.

Ezek után Marigny elbocsátotta öccsét, hogy az előcsarnokban várakozó Louis fiát fogadja. Amikor a fiatalember belépett, Marigny még egy ideig hallgatott. Szomorúan, elkeseredve gondolt öccsére: „Jean el fog árulni, mihelyt úgy látja, hogy hasznot húzhat belőle …”

Louis de Marigny karcsú, jó megjelenésű, választékosán öltözködő fiatalember volt. Arca meglehetősen hasonlított érsek nagybátyjáéra.

Olyan személyiség fia lévén, aki előtt meghajolt az egész ország, az ifjú Marigny – aki az új király keresztfia volt – nem ismerte a küzdést, az erőfeszítést. Ha bizonyos csodálatot és tiszteletet mutatott is apja iránt, titokban szenvedett erőszakos önkényétől és durva módszereitől, amelyek a tettei által magasba emelkedett embert jellemzik. Szinte mintha szemrehányással illette volna apját, mert az nem született előkelőbb családba.

– Készüljön fel, Louis – kezdte Enguerrand –, azonnal indul Londonba, hogy ott átadjon egy levelet.

A fiatalember fancsali képet vágott:

– Nem lehetne ezzel holnaputánig várni, apám, vagy nem akadna más, aki helyettesítsen? Holnap a boulogne-i erdőben kellene vadásznom … szerény kis vadászat, mert gyász van, de mégis . ..

– Vadászat! Szóval csak a vadászaton jár az esze! – tört ki Marigny. – Soha nem kérhetem hát a legcsekélyebbet sem az enyéim-től, akikért mindent megteszek, anélkül, hogy ne kezdenének fintorogni? Tudja meg, most éppen rám vadásznak, hogy lenyúzzák a bőröm, s egyúttal az önét is … Ha valamely futár megfelelne, ez magamtól is eszembe jutott volna! Én azért küldöm önt az angol királyhoz, hogy levelem kézből kézbe jusson, s ne forogjon közkézen másolatban, amelyet a szél idefújhat az ablakomba. Anglia királya! Ez talán eléggé hízeleg hiúságának, hogy lemondjon miatta egy vadászatot?

– Bocsásson meg, atyám – szólalt meg Louis de Marigny –, kész vagyok engedelmeskedni.

– Ha levelem átadja Edward királynak, emlékeztesse, hogy a múlt évben kegyeskedett önt észrevenni Maubuissonban, aztán mondja el neki azt, amit nem írtam meg a levélben: Charles de Valois fondorlatos módon ismét meg akarja házasítani az új királyt. Azt szeretné, ha egy nápolyi hercegnőt venne el. Ez a frigy szövetségeinket észak helyett inkább dél felé fordítaná. Ezt tudassa vele. Remélem, megértette. S ha Edward király megkérdi, mit tehet értem, mondja, hogy sokat segítene, ha erőteljesen beajánlana sógora, Lajos király kegyeibe … Vigyen magával kellő számú csatlóst és egyéb kísérőt, de ne éljen hercegi módra. Költségeire száz livre-t vegyen fel kincstárnokomtól.

Az ajtó felől néhány koppantás hallatszott.

– Pareilles úr megérkezett – jelentette az ajtónálló.

– Jöjjön be … Isten áldja, Louis. A titkárom majd átadja önnek a levelet. Isten kísérje útján.

Enguerrand de Marigny átölelte fiát. Ez szokatlan cselekedet volt részéről. Aztán a belépő Alain de Pareilles felé fordult, karon fogta, és a kandalló előtt álló egyik székre mutatva, mondta:

– Melegedj, Pareilles.

Az íjászok kapitányának acélszínű haja volt, arcát megedzette a kor és a harc. Szeme annyi csatát, erőszakot, lázadást, kínzást és kivégzést látott, hogy már semmi nem tudta meglepni. A Mont-faucon akasztottjai megszokott látványt jelentettek számára. Csupán ebben az esztendőben ő kísérte a templomosok nagymesterét a máglyára, a d'Aunay fivéreket a kerékre, a királyi hercegasszonyokat a börtönbe.

Ő parancsolt az íjászcsapatoknak és minden erőd fegyveres őrségének, az ő feladata volt a királyságban a rend biztosítása, csakúgy, mint a megtorló vagy büntető igazságszolgáltatás által elrendelt ítéletek végrehajtása. Marigny családjának egyetlen tagját sem tegezte, de ezt az öreg bajtársat, az államhatalom e hibátlan és hajthatatlan, pontos eszközét igen.

– Két feladat van itt részedre, Pareilles – szólalt meg Marigny –, mindkettő az erődök felügyeletével függ össze. Először is kérlek, menj Chateau-Gaillard-ba, és tanítsd móresre azt a szamarat, aki a vár kapitánya … Mi is a neve?

– Bersumée, Robert Bersumée.

– Mondd hát meg ennek a Bersumée-nek, hogy jobban igazodjék a kapott utasításokhoz. Megtudtam, hogy Robert d'Artois ott járt, és bejutott a burgundi hercegasszonyhoz. Ez a parancsok megszegésével történt. A királynét – ha királynénak lehet tekinteni – az ítélet szerint négy fal közé zárták, ami azt jelenti, hogy senkivel nem érintkezhet. Semmiféle menlevél nem jogosít fel a vele való találkozásra, ha nincs rajta az én pecsétem vagy a tiéd. Csak a király látogathatja meg, de vajmi kevés az esély, hogy erre kedve támad. Tehát: se követ, se üzenet. És jól jegyezze meg az a szamár, hogy kitépem a fülét, ha nem engedelmeskedik.

– Mit kívánsz, nagyuram, mi történjék Margit úrasszonnyal? – kérdezte Pareilles.

– Semmi. Éljen. Ő az én túszom, és meg akarom tartani. Ügyeljenek a biztonságára. Szükség szerint tegyék elviselhetőbbé az ellátását és szállását, ha az ártalmas az egészségére … Másodszor: amint visszatérsz Chateau-Gaillard-ból, három íjászszázaddal délre indulsz, és beszállásolod őket a Villeneuve erődbe, hogy Avignonnal szemben álló helyőrségünket megerősítsük. Kérlek, feltűnést keltő módon érkezz, íjászaidat hatszor is vonultasd el az erőd előtt; így a túlsó partról azt hihetik, hogy legalább kétezren vannak. Ε harci parádét a bíborosoknak szánom, s ez majd kiegészíti a másik oldalról indított cselt. Ha mindez megtörtént, azonnal visszajössz, mert jelenléted igen fontos lehet számomra ezekben az időkben …

– … amikor a környéken fújdogáló szelek cseppet sem tetszenek nekünk, ugye, nagyuram?

– Nem bizony … Isten áldjon, Pareillles. Az utasításokat leíratom számodra.

Marigny kissé megnyugodott. Kirakós játékának darabkái kezdtek összeilleszkedni. Amikor egyedül maradt, egy ideig gondolkodott. Aztán átment a titkárok szobájába. A falakat félmagasságban elfedve, faragott tölgyfa karszékek sorakoztak ott, akár egy templom kórusán. Minden karszékhez egy-egy írótábla tartozott, amelyről súlyok lógtak, hogy kifeszítve tartsák a pergament. A karszékek könyöklőjére szarv formájú kis tintatartókat erősítettek. Négyoldalas, tengelyük körül elforgatható polcok tartották a különféle listákat és okmányokat. A csendes helyiségben tizenöt írnok körmölt. Marigny menet közben aláírta és lepecsételte az Edward királynak szóló levelet, majd a következő szobába lépett, ahol az összehívott jogtudósok gyülekeztek, köztük Bourdenai és Briangon is, akik saját elhatározásukból jöttek, híreket hallani.

– Uraim – kezdte Marigny –, kegyelmetek nem részesültek abban a megtiszteltetésben, hogy meghívást kapjanak a ma reggeli tanácskozásra. Ezért most magunk között egy nagyon szűk körű tanácskozást fogunk tartani.

– Amelyről csupán felséges urunk, Fülöp király fog hiányozni – mosolygott szomorkásán Raoul de Presles.

– Imádkozzunk, hogy lelke itt legyen velünk – mondta Geoffroy de Brian9on.

Nicole Le Loquetier még hozzátette:

– Ő nem kételkedett bennünk.

– Foglaljunk helyet, uraim – mondta Marigny. Amikor mindenki leült, folytatta:

– Mindenekelőtt közölnöm kell, hogy a kincstár kezelését megvonták tőlem, s hogy a király számadásaim felülvizsgálatára készül. A sértés egyaránt érinti kegyelmeteket és engem. Őrizkedjenek, uraim, a felháborodástól, most másra kell tartogatnunk erőinket. Ugyanis én nagyon tiszta számadást kívánok felmutatni, s hogy ezt megtehessem …

Rövid szünetet tartott, és kényelmesebben elhelyezkedett a széken.

– … hogy ezt megtehessem – ismételte –, lesznek szívesek utasítani a tartományokban és a körzetekben minden elöljárót és adószedőt, hogy haladéktalanul fizessék meg tartozásaikat. Rendezzék a szállítók számláit, a folyamatban lévő munkákra vonatkozó számlákat s mindazt, amit a korona rendelt, nem feledkezvén meg a Navarrai-ház kiadásairól sem. Mindaddig fizessenek, amíg el nem fogy a pénz. Még azt is fizessék ki, ami egyébként halasztható lenne. Egyenlegként készítsenek kimutatást az adósságokról.

A jogtudósok előbb Marignyra, aztán egymásra néztek. Mindent értettek, és nem nagyon tudták titkolni mosolyukat. Marigny megropogtatta ujjait, akárha diót törne.

– Tehát őkegyelmessége, Valois grófja meg akarja kaparintani a kincstárat? – kérdezte gunyorosan. – Nos, akkor véresre kaparhatja a körmét, a cselszövényeihez szükséges aprópénzt mégis máshonnan kell előteremtenie!