III.
A király menyei

Liszt, forró vaj és méz ínycsiklandozó illata terjengett az utcai ostyasütő körül.

– Friss meleg az ostya, friss meleg! Nem jut mindenkinek belőle! Rajta, polgárok, egyetek! Friss meleg az ostya! – kiáltozott az árus, aki egy szabad ég alatt álló tűzhely mellett szorgoskodott.

Mindent egyszerre csinált: elsimította a nyers tésztát, levette a tűzről a megsült lepénykéket, aprópénzt adott vissza a vevőknek, és ügyelt a suhancokra, nehogy elcsenjenek valamit.

– Friss meleg az ostya!

Munkája annyira lefoglalta, hogy nem vette észre a vevőt, akinek fehér keze egy rézpénzt csúsztatott elé, egy tölcsérré sodort, aranyszínűre pirult, ropogós ostyáért. Csak annyit látott, hogy ugyanez a kéz visszateszi a lepényt, amelyből csak egy falatot harapott le.

– Ez aztán finnyás ember! – morgott az árus a tüzet élesztgetve. – Az ilyennek aztán mesélhetek, hogy tiszta búzából készült, vaugirard-i vajjal …

Közben felegyenesedett, s amikor észrevette, hogy kihez intézi szavait, torkán akadt a mondat, és tátva maradt a szája. A nagyon magas termetű férfi, akinek óriási halvány szeme volt, fehér uszályos sapkát és rövid köpenyt viselt …

Mielőtt még az ostyaárus megkísérelhette volna, hogy mélyen meghajolva valamiféle mentegetődzést dadogjon, a fehér sapkás férfi már továbbment, s mialatt elvegyült a tömegben, az árus karjait lógatva bámult utána, s közben éppen sülő ostyái majdnem megégtek.

A Cité kereskedő-utcái az Afrikát és a Keletet megjárt utazók állítása szerint meglehetősen hasonlítottak egy arab város bazárjához. Ugyanaz a szüntelen nyüzsgés, ugyanazok az egymás mellé szoruló apró butikok, ugyanaz az égett zsír-, fűszer- és bőrszag, ugyanazok a lassan ténfergő vásárlók, akik minduntalan útjába akadnak a szamaraknak meg a teherhordóknak. Minden utcának, minden sikátornak megvolt a maga jellegzetessége, sajátos arculata: itt a takácsok, boltjaik mélyén álló szövőszékeikkel, ott a vasállványaikon kopácsoló foltozóvargák, távolabb az árjaikkal bökdöső nyergesek, aztán a magas zsámolyok lábait esztergályozó asztalosok.

Ott volt még a Madarak utcája, a Fűszerszámok és a Zöldségek utcája, és az üllők csengésétől visszhangzó Kovácsok utcája. Az ötvösök a nevüket viselő rakpart mentén kis faszénkemencéik mellett dolgoztak.

Odafenn, a fából és vályogból épült házak csaknem egymást érő oromfalai között csak keskeny szalagja látszott az égnek. Az utcákat kellemetlen szagú latyak borította, amelyben az emberek, társadalmi rangjuk szerint, mezítláb, fatalpú saruban vagy bőrcipőben caplattak.

A magas, fehér sapkás férfi, hátán összekulcsolt kézzel, lassan bandukolt a sokaságban, s úgy tűnt, nem sok ügyet vet az egymást taszigáló járókelőkre. Sokan félrehúzódtak előle, és mély meghajlással köszöntötték. Ő ezt csak kurta fejbólintással viszonozta. Erőteljes atlétatermete volt, göndörödő végű, vörösesszőke, selymes haja csaknem válláig ért, szabályos és ritka szép vonású arcát keretezve.

A sétálót tisztes távolból három királyi poroszló követte, anélkül, hogy szem elől tévesztették volna. Kék öltönyt viseltek, s karjukra fektetve vitték a tisztségüket jelző liliomos pálcát. Ha a férfi megállt, ők is megálltak, s ha továbbment, ők is elindultak.”

Ekkor az egyik kis utcából, pórázon vezetett három hatalmas agártól vonszolva, testhezálló zekébe öltözött fiatalember bukkant elő, s beleütközve, csaknem feldöntötte a sapkás férfit. A kutyák egymásba gabalyodva vonítottak.

– Ejnye, nézzen hát jobban a lába elé! – kiáltotta a fiatalember, jellegzetes olaszos kiejtéssel. – Kis híján a kutyáim közé esett. Nem bántam volna, ha megmarják.

Az arányos, de alacsony termetű, fekete szemű és finom arcélű fiatalember legfeljebb tizennyolc éves lehetett, de igyekezett hangját férfiasabbá mélyíteni:

A pórázt igazgatva folytatta:

– Non si puo vedere un cretino peggiore …^[2]

Eközben már körülvették a királyi poroszlók. Az egyik karon ragadta, s csak egyetlen szót súgott a fülébe. A fiatalember azonnal lekapta sapkáját, és mélységes tisztelettel hajtotta meg magát.

Ezalatt kisebb csődület támadt körülöttük.

– Ezek aztán szép vadászkutyák, ugyan ki a gazdájuk? – kérdezte a sétáló férfi, mialatt tágra nyílt, hideg szemével a legényke arcába meredt.

– Nagybátyámé, Tolomei bankáré, szolgálatára – felelte a fiatalember, másodszor is mélyen meghajolva.

A fehér sapkás férfi szó nélkül folytatta útját. Amikor kissé eltávolodott, s a királyi poroszlók is követték, a bámészkodók összeröffentek az ifjú olasz körül, aki dermedten állt, s úgy tűnt, csak nehezen emészti meg ballépését. Még a kutyák is némán lapultak.

– Ni csak, már nem pöffeszkedik olyan nagyon! – nevettek az emberek.

– Nézzétek, majdnem feldöntötte a királyt, s ráadásul még sértegette is!

– Úgy készülj, hogy ma éjszaka a börtönben hálsz, fiú! Harminc korbácsütéssel a hátadon!

Az olasz szembefordult a szájtátókkal.

– No és? Soha nem láttam, hogyan ismerhettem volna fel? Aztán tudjátok meg, jó emberek, hogy én olyan országból jöttem, ahol nincs király, aki elől a falak mellé kell húzódni. Az én hazámban, Sienában, minden polgár király lehet, amikor rákerül a sor. Ha pedig valaki ujjat akar húzni Guccio Baglionival, az csak szóljon!

Úgy ejtette ki nevét, akár egy kihívást. A toszkánaiak érzékeny gőgje sötétítette el pillantását. Oldalán egy cizellált tőr lógott. Senki nem erősködött tovább, a fiatalember ujját pattogtatva noszogatta kutyáit, majd folytatta útját, kevésbé magabiztosan, mint amilyennek szeretett volna látszani, s azon töprengett, hogy ostobaságának nem lesznek-e kellemetlen következményei.

Mert akit az imént csaknem fellökött, maga Szép Fülöp király volt. Ez az uralkodó, akivel hatalom dolgában senki nem vetekedhetett, szeretett így, egyszerű polgárként sétálgatni városában: megtudakolta az árakat, megkóstolgatta a gyümölcsöket, megtapogatta a kelméket, és hallgatta a beszélgetéseket. így mintegy kipuhatolta a nép hangulatát. Olykor egy-egy idegen megszólította, és útbaigazítást kért tőle. Egyszer egy katona állt elé, és hátralékos zsoldját követelte. Minthogy szavaival éppúgy fukarkodott, mint pénzével, sétái folyamán csak ritkán fordult elő, hogy három mondatnál többet szólt, vagy három sóinál többet költött volna.

A király már a húspiacon járt, mikor megkondult a Notre-Dame nagyharangja, s ugyanakkor a környező utcákon felmorajlott a tömeg.

– Itt vannak! Itt vannak! – kiáltozták mindenfelől.

A lárma egyre közeledett, s a járókelők futni kezdtek a zaj irányában. Bárddal a kezében egy kövér hentes lépett elő az egyik mészárostőke mögül.

– Halál az eretnekekre! – ordította.

A felesége belecsimpaszkodott az inge ujjába.

– Eretnekek? Csak úgy, mint te! – mondta megvetően. – Jobban teszed, ha a vevőkkel törődsz, mihaszna naplopója!

Veszekedni kezdtek. Körülöttük azonnal összecsődült a nép.

– Vallottak a bírák előtt! – bizonykodott a hentes.

– Bírák? – mondta valaki. – Azok mind egyformák. Annak a javára döntenek, aki megfizeti őket.

Mindenki hallatni akarta véleményét.

– A templomosok szent emberek. Mindig bőségesen osztogatták az alamizsnát.

– El kellett volna venni a pénzüket, de nem kellett volna megkínozni őket.

– A király volt a legfőbb adósuk. Ha nincs többé templomos, nincs többé adósság.

– A király helyesen cselekedett.

– Akár király, akár templomos – rikkantott közbe egy inas –, egyik kutya, másik eb! Hagyni kell a farkasokat, csak egyék meg egymást, legalább addig nem minket falnak fel.

Ε pillanatban az egyik asszony megfordult, elsápadt, és intett a többieknek, hogy hallgassanak. Szép Fülöp állt mögöttük, és jeges tekintettel figyelte őket. A királyi poroszlók észrevétlenül, beavatkozásra készen közeledtek. A csoport egy szempillantás alatt felbomlott, az emberek futólépésben széledtek szét, miközben torkukszakadtából ordítoztak:

– Éljen a király! Halál az eretnekekre!

A király mintha nem is hallotta volna az elhangzottakat. Arcán egy vonás se rezdült, semmiféle érzelem nem tükröződött szemében. Ha örömét lelte benne, hogy meglepje az embereket, az titkos Öröm volt csupán.

A zsivaj egyre növekedett. A templomosok kísérete az utca végénél haladt el, s a király a házak között egy pillanatra láthatta a szekeret és négy utasát. A nagymester mereven tartotta magát, inkább mártírnak látszott, semmint legyőzöttnek.

Amíg a tömeg a látványosság felé sietett, Szép Fülöp egyenletes léptekkel indult meg a hirtelen kiürült utcák során palotája felé.

A nép szitkozódhat egy keveset, s a nagymester is kihúzhatja megkínzott, öreg testét. Egy óra múlva minden véget ér, s az ítélet, egészében, majd kedvező fogadtatásra talál. Egy óra múlva teljesen befejeződik hét esztendő megfeszített munkája. A püspöki ítélőszék döntött, az íjászok felsorakoztak, s a poroszlók ügyelnek az utcákon. Egy óra múlva a templomosok ügyét törlik a közügyek listájáról, s ebből a küzdelemből a királyi hatalom megnagyobbodva és megerősödve kerül ki.

„Még Izabella lányom is elégedett lesz. Teljesítettem kérését, s oly módon, hogy az mindenkit kielégítsen. De éppen ideje volt befejezni ezt az ügyet” – gondolta Fülöp király.

A Rőfös Galérián át lépett a palotába.

A régi római alapokra épült, s a századok folyamán oly sokszor átalakított palotát Fülöp nemrég teljesen rendbe hozatta, és jelentékenyen megnagyobbította.

Ez a kor az építés kora volt, s a fejedelmek e téren egymással vetélkedtek. Ami Westminsterben folyamatban volt, az Párizsban már befejeződött.

A régi épületek közül Fülöp csak a Sainte-Chapelle-t hagyta érintetlenül, amelyet nagyapja, Szent Lajos épített. Tiszteletet parancsoló, erőteljes és hatásos volt a Cité új összképe, a Szajnában tükröződő magas, fehér tornyokkal.

Fülöp király nagyon ügyelt az apró kiadásokra, de nem fukarkodott, ha az állam hatalmát kellett bizonyítani. Mivel semmiféle hasznot nem vetett meg, évi bér ellenében megadta a rövidárúkereskedőknek ama kiváltságot, hogy boltokat nyissanak a palota nagy árkádjai alatt, amit ennek következtében, mielőtt még Kereskedő Galéria lett a neve, Rőfös Galériának neveztek.*

Ez a hatalmas csarnok – magas és tágas, akár egy kéthajós székesegyház – kivívta az utazók csodálatát. Az oszlopfőkön negyven szobor ábrázolta a negyven királyt, akik az ősök, Pharamond és Merovée óta egymást követték a francia királyság élén. Szép Fülöp képmásával szemben emelkedett Enguerrand de Marignynak, a királyság koadjutorának és rektorának szobra, aki az itt folyó munkálatokat sugalmazta és irányította.

A Galéria mindenki előtt tárva-nyitva állt, a séták, a tárgyalások és a gáláns találkák színhelye volt. A párizsiak itt intézhették napi bevásárlásaikat, s közben találkozhattak a hercegekkel is. Itt született a divat. Szüntelenül özönlő tömeg járkált a kirakott áruk között, a hatalmas királyi szobrok árnyékában. Hímzések, csipkék, selymek, bársonyok, olcsó gyapjúszövetek, paszományok, díszek, apró ékszerek halmozódtak, csillogtak-villogtak az esténként felcsapott tölgyfa pultokon, a kecskelábú asztalokon vagy rudakra akasztva. Udvarhölgyek, polgárasszonyok, szolgálók sétálgattak kirakattól kirakatig. Tapogatták az árut, tanakodtak, ábrándoztak, lustán lézengtek ide-oda. Itt minden zug zsongott a vitától, az alkudozástól, a csevegéstől, a nevetéstől, s mind e zsibongást túlharsogta a kereskedők vevőcsalogató handabandája. Sokan idegen, főleg olasz és flamand kiejtéssel beszéltek.

Egy nyurga legény a földre terített kenderponyváról hímzett zsebkendőket kínált.

– Ah, szép hölgyeim – kiáltotta –, nemde szánalomra méltó, ha orrocskájukat az ujjúkba vagy a ruhájukba kell törölniök, holott ezt megtehetik e finoman díszített vásznakkal is, amelyeket kecsesen csuklójuk vagy alamizsnás tarsolyuk köré köthetnek!

Néhány lépéssel odébb egy másik kikiáltó malines-i csipkeszalagokkal bűvészkedett, s oly magasra dobálta őket, hogy fehér arabeszkjeik Kövér Lajos király kősarkantyújáig röpködtek.

– Végeladás! Leszállított áron! Egy rőf csak hat dénár! Kinek nincs hat dénárja, hogy ingerlőbb mellecskéket mutasson?

Szép Fülöp végigment a Galérián. A férfiak többsége meghajlással köszöntötte, az asszonyok bókoltak előtte. Bár nem mutatta, a király kedvelte a Rőfös Galéria élénkségét és a kinyilvánított hódolat jeleit.

Még zengett a Notre-Dame nagyharangja, de a harangszó itt sokkal fojtottabban, tompábban hallatszott.

A Galéria végén, nem messze a nagy lépcsőtől, háromtagú csoport álldogált: két nagyon fiatal nő meg egy ifjú ember, akiknek szépsége és öltözéke csakúgy, mint sugárzó önbizalma magára vonta az arra járók tapintatos figyelmét.

A fiatal hölgyek a király menyei voltak, a három közül az a kettő, akit „burgundi nővéreknek” neveztek. Alig hasonlítottak egymásra. Az idősebb, Johanna, Szép Fülöp második fiának, Poitiers grófjának felesége, alig lehetett huszonegy éves: magas, nyúlánk, hamvasszőke, kissé mesterkélt modorú. Hosszúkás, ferde agárszeme volt. Egyszerű öltözéke már csaknem, keresettnek tűnt. Ezen a napon világosszürke, feszes ujjú bársonyruhát viselt, amelyre hermelinnel szegélyzett, csípőig érő köntös borult.

Húga, Blanka, a legifjabb királyi herceg, Franciaországi Károly felesége, kisebb, gömbölyűbb, rózsásabb, természetesebb volt. Mindössze tizennyolc éves, s arca megőrizte gyermekies gödröcskéit. Melegszőke haja, nagyon fényes, világos gesztenyebarna szeme és apró, áttetsző foga volt. Az öltözködés számára nem játékot, hanem szenvedélyt jelentett, amelynek oly különcködő hóborttal áldozott, hogy az nem a legjobb ízlésről tanúskodott. Homlokát, ruhája gallérját és ujját, övét több ékszer díszítette, mint illett volna, s magát a kelmét gyöngyökkel és aranyszállal hímezték. Ám annyi báj nyilvánult meg benne, és annyira önelégültnek látszott, hogy szívesen elnézték neki az effajta ártatlan tobzódást.

A két hercegnő mellett álló ifjú ember olyan öltözéket viselt, amely az uralkodóház tisztjéhez illett.

Ε kis társaságban valamiféle öt napról volt szó, s visszafojtott élénkséggel, halkan vitáztak erről.

– Hát érdemes ennyit gyötrődni öt nap miatt? – kérdezte Poitiers grófnéja.

Ε pillanatban az egyik oszlop mögül, amely jöttét fedezte, előlépett a király.

– Jó napot, leányaim – szólalt meg.

A fiatalok hirtelen elnémultak. A csinos fiú mélyen meghajolt, és földre sütött szemmel lépett odébb. A két ifjú hölgy, miután térdet hajtott, elpirult, és kissé zavartan hallgatott. Mindhárman úgy viselkedtek, mint akiket rajtakaptak valami csínytevésen.

– Ej, leányaim – mondta a király –, úgy tűnik, mintha társalgásukban felesleges lennék. Miről volt hát szó?

A fogadtatás egyáltalán nem lepte meg, mert megszokta, hogy az embereket, még családtagjait és legközelebbi rokonait is megfélemlíti a jelenléte. Mintha jégfal választotta volna el mindenkitől. Már nem csodálkozott rajta, de szenvedett tőle. Úgy érezte, mindent elkövet, hogy megnyerő és szeretetre méltó legyen. Elsőnek az ifjú Blanka tért magához.

– Meg kell bocsátania nekünk, Sire – mondta –, de szavaink aligha alkalmasak arra, hogy azokat elismételjük felséged előtt.

– Miért?

– Mert … mert rosszat mondtunk felségedről.

– Valóban? – kérdezte Szép Fülöp, nem tudván, miképp fogadja e tréfálkozást.

Tekintete a félrevonult fiatalemberen állapodott meg, és állával feléje intett.

– Ki ez az ifjú nemes? – kérdezte.

– Philippe d'Aunay, Valois nagybátyánk fegyvernöke – felelt Poitiers grófnéja.

A fiatalember ismét meghajolt.

– Nincs önnek egy fivére? – kérdezte a király.

– Van, Sire. Fivérem Poitiers grófjának házához tartozik – felelt a fiatal d'Aunay remegő hangon, fülig pirulva.

– Úgy van, s én mindig összetévesztem önöket – bólintott az uralkodó.

Majd ismét Blankához fordult:

– Nos, mi rosszat mondottak rólam, leányom?

– Johanna meg én egyetértettünk abban, hogy mindketten felettébb haragszunk felségedre, király-atyám, mert íme, egymás után Öt éjszaka telt el anélkül, hogy férjeink szolgálatunkra álltak volna, minthogy felséged oly kései órákig tartóztatja őket a Tanács ülésein, vagy pedig a királyság ügyeiben küldi őket távoli vidékekre.

– Leányaim, leányaim, ilyen szavakat nem szokás hangosan kiejteni! – mondta a király.

Természettől fogva szemérmes volt, s úgy hírlett, hogy kilenc éve, mióta elözvegyült, szigorúan önmegtartóztató életet él.

De úgy tűnt, hogy Blankára nem tud haragudni. A fiatal nő élénksége, vidámsága, szókimondó vakmerősége lefegyverezte. Mulatott rajta, de egyben meg is botránkoztatta. Mosolygott, ami havonként csak egyszer szokott előfordulni nála.

– És a harmadik, ő vajon hogyan vélekedik? – kérdezte.

A harmadikon Burgundi Margitot értette, Johanna és Blanka unokanővérét, aki Lajos trónörökös, a navarrai király felesége volt.

– Margit? – kiáltott Blanka. – Ő bezárkózik, szomorkodik, és szerinte felséged éppoly gonosz, mint amilyen szép.

A király ez alkalommal ismét tétovázott, mintha azon tanakodna, miként fogadja ezt az utolsó megjegyzést. De Blanka tekintete oly tiszta, oly ártatlan volt! Ő az egyetlen, aki ilyen hangon mer beszélni vele, s aki nem remeg a jelenlétében.

– Nos, nyugtassák meg Margitot, és nyugodjanak meg önök is, Blanka. Két fiam, Lajos és Károly a mai estét a társaságukban tölti. A mai nap szerencsés a királyság számára – mondta Szép Fülöp. – Ma este nem lesz tanácskozás. Ami az ön férjét illeti, Johanna, ő Dole-ba és Salins-be ment az ön grófságának ügyeit intézni, de nem hiszem, hogy egy hétnél tovább marad távol.

– Akkor felkészülök, hogy megünnepeljem visszatértét – hajtotta meg szép nyakát Johanna.

Fülöp király számára ez a társalgás már túlságosan hosszúra nyúlt. Hirtelen sarkon fordult, és búcsú nélkül indult a lakosztályához vezető nagy lépcső felé.

– Hála Istennek! – szorította kezét keblére Blanka, és a távozó után nézett. – Most majdnem megjártuk.

– Azt hittem, elalélok félelmemben – szólalt meg Johanna. Philippe d'Aunay a haja tövéig vörös volt, de most már nem zavarában, hanem dühében.

– Nagyon köszönöm – nézett hidegen Blankára. – Kellemes volt végighallgatni mindazt, amit az imént mondott.

– Hát ön szerint ugyan mit kellett volna tennem? – kiáltotta Blanka. – Talán tud valami jobbat? Hiszen elakadt a szava, és csak hebegni tudott. Mire észrevettük, már itt volt a nyakunkon. A királyságban neki van a legélesebb füle. S ha netán valamit meghallott a beszélgetésből, ez volt bizony a legjobb mód, hogy megtévesszük. S ahelyett, hogy szemrehányásokat tesz, Philippe, inkább dicsérnie kellene.

– Ne kezdjék elölről – szólt közbe Johanna. – Induljunk el, menjünk közelebb a kirakatokhoz, esne álljunk itt, mintha összeesküvők lennénk.

Továbbsétáltak, s időnként viszonozták a tiszteletteljes köszöntéseket.

– Uram – kezdte újra Johanna félhangosan –, felhívom figyelmét, hogy ostoba féltékenysége révén éppen ön az oka ennek a riadalomnak. Ha Margit miatt nem kezd oly fennhangon siránkozni önnön sorsán, nem kockáztattuk volna, hogy a király túl sokat halljon meg e panaszkodásból.

Philippe d'Aunay továbbra is mogorva maradt.

– Valóban igaz – mondta Blanka –, hogy a fivére szeretetre-méltóbb önnél.

– Nyilván azért, mert jobban bánnak vele, s ennek őhelyette is nagyon örülök – válaszolt a fiatalember. – Valóban ostoba vagyok, mert hagyom, hogy megalázzon egy asszony, aki lakájként kezel. Ha kedve tartja, ágyába hív, ha kedve telt, elküld. Napok múlnak el, ő életjelt sem ad magáról, s ha találkozunk, úgy tesz, mintha nem ismerne. Végül is, miféle játékot űz velem?

Philippe d'Aunay, Charles de Valois kegyelmes úr fegyvernöke, négy év óta volt Szép Fülöp legidősebb menyének, Burgundi Margitnak a szeretője. S ha ilyen hangon mert beszélni Burgundi Blanka., Franciaországi Károly felesége előtt, ez azért volt lehetséges, mert Blanka a fivérének, Gautier d'Aunay-nak, a poitiers-i gróf fegyver-nőkének volt a szeretője. S ha ily nyíltan beszélt Burgundi Johanna, Poitiers grófnéja előtt, ezt azért tehette, mert ez utóbbi, jóllehet még nem volt viszonya senkivel, mégis pártfogolta, félig gyengeségből, félig szórakozásból a király két másik menyének szerelmi ügyét, szervezte találkáikat, és megkönnyítette együttlétüket.

Eszerint 1314-ben, e kora tavaszi napon, amikor ítélkeztek a templomosok felett, s amikor e súlyos államügy volt a korona legfőbb gondja, a francia király két fia, Lajos, a legidősebb, és Károly, a legifjabb, szarvakat viselt két nemes ifjú jóvoltából, akik közül az egyik nagybátyjuk, a másik fivérük háza népéhez tartozott, s történt mindez Johanna sógornőjük jóváhagyásával, aki állhatatos, hű hitves, de önkéntes kerítőnő volt, és zavaros gyönyört talált mások szerelmének átélésében.

– Mindenesetre, ma este szó se essék a Nesle-toronyról – jelentette ki Blanka.

– Számomra ez egyáltalán nem jelent különbséget az előző napokhoz képest – felelte Philippe d'Aunay. – De elönt a düh, ha rágondolok, hogy Margit ma éjszaka Navarrai Lajos karjában bizonyosan ugyanazokat a szavakat fogja ismételni …

– Ah, barátom, ez már túlzás – szólalt meg nagyon dölyfösen Johanna. – Az imént ok nélkül vádolta Margitot, hogy más szeretőt is tart. Most pedig meg akarná akadályozni, hogy férje legyen. Az önnek juttatott kegyek miatt túlságosan is elfeledi, hogy ön kicsoda. Azt hiszem, holnap azt fogom tanácsolni nagybátyámnak, hogy néhány hónapra küldje Valois grófságba, ahol az ön birtokai vannak, s ott kiszellőztetheti az agyát.

A szép Philippe d'Aunay azonnal lecsillapodott.

– Ó, úrnőm – suttogta. – Azt hiszem, belehalnék.

Így sokkal elbűvölőbb volt, mint haragosan. Az ember szívesen ráijesztett volna ismét, csak hogy láthassa, amint lehull hosszú, selymes szempillája, és fehér álla könnyedén megremeg. Hirtelen oly szerencsétlennek, oly szánandónak tűnt, hogy a két fiatal nő, feledve az előbbi ijedséget, nem tudta elnyomni mosolyát.

– Majd mondja meg Gautier-nak, a fivérének, hogy ma este nagyon fogok vágyakozni utána – mondta Blanka a világ leggyengédebb hangján.

Nem lehetett tudni, hogy őszintén beszél-e.

– Nem kellene netán … – szólalt meg kissé habozva d'Aunay

– az imént hallottakról értesíteni Margitot, arra az esetre, ha ma estére már úgy készült, hogy …

– Efelől Blanka határozzon, én már nem vállalkozom semmire – tiltakozott Johanna. – Nagyon megrémültem. Nem akarok többé belekeveredni az ügyeikbe. Mindez egy napon rosszul fog végződni, s akkor én tulajdonképpen semmiért veszélyeztettem magam.

– Igaz, hogy te nem használod ki a lehetőségeidet – mondta Blanka. – Férjeink közül éppen a tiéd van leggyakrabban távol. Ha Margitnak vagy nekem ilyen szerencsénk lenne …

– De ha egyszer nincs hozzá kedvem – vetette ellen Johanna.

– Vagy a bátorság hiányzik – csipkelődött Blanka.

– Ez igaz, mert ha még akarnám, akkor sem tudnék olyan ügyesen titkolódzni, mint te, húgom, s meggyőződésem, hogy azonnal elárulnám magam.

Mialatt ezeket mondta, Johanna elmerengett. Nem, annyi bizonyos, hogy nem volt kedve megcsalni Fülöpöt, Poitiers grófját, de már nagyon belefáradt, hogy erénycsősznek tartsák …

– Úrnőm – szólította meg Philippe –, nem bízhatna rám egy üzenetet unokanővére számára?

Johanna a szeme sarkából ellágyult elnézéssel, figyelmesen szemlélte a fiatalembert.

– Nem tud hát a szép Margit nélkül élni?– kérdezte. – Nos, akkor jó leszek kegyelmedhez. Vásárolok néhány apróságot Margit számára, s ezeket kegyelmed fogja átnyújtani neki az én nevemben. De ez az utolsó eset.

Közelebb léptek a kirakott árukhoz, és a két hölgy tanácskozni kezdett. Blanka egyenesen a legdrágább holmikat kereste, s ezalatt Philippe d'Aunay-nak ismét eszébe jutott a király váratlan megjelenése.

„Valahányszor meglát, a nevemet kérdi. Ez már hatodszor fordul elő. És mindig célzást tesz a fivéremre.”

Tompa szorongást érzett, s töprengett, vajon miért fogja el mindig oly heves nyugtalanság az uralkodó jelenlétében. Kétségtelen, hogy a szeme miatt, e túlságosan nagy, mozdulatlan, különös, a szürke meg a halványkék között ingadozó, bizonytalan színű szemek miatt, amelyek olyanok, mint téli hajnalokon a tó jege, szemek, amelyeket még órákig lát, miután tekintetük találkozott.

A három fiatal közül egyik sem vette észre azt a hatalmas termetű, vörös csizmás nemesurat, aki a nagy lépcső közepe táján álldogálva, már egy idő óta szemmel tartotta őket.

– Philippe uram, nincs nálam elegendő pénz, lenne szíves fizetni ?

Johanna szavai kizökkentették gondolataiból Philippe d^JAunay-t. A fegyvernök sietve engedelmeskedett. Johanna egy bársonyövet választott Margit számára, amelyet áttört ezüstmotívumok díszítettek.

– Ó, én is szeretnék ilyet! – kiáltotta Blanka.

De nála sem volt pénz, s a vételárat ugyancsak Philippe fizette ki.

Ez mindig így történt, ha elkísérte őket. A hölgyek ugyan megígérték, hogy visszafizetik a kölcsönt, de az ígéretről azonnal meg is feledkeztek, ő pedig volt olyan lovagias, hogy nem figyelmeztette őket mulasztásukra.

– Vigyázz, fiam – mondta neki egy napon atyja, Gautier d'Aunay úr –, a leggazdagabb asszonyok kerülnek a legtöbb pénzbe.

Ezt a saját kárán tapasztalta. De csak nevetett rajta. A d'Aunay család tagjainak nem kellett garasoskodniuk. Birtokaik: Vémars és Aunay-lés-Bondy – Pontoise és Luzarches között – tekintélyes jövedelmet biztosítottak számukra.

Most viszont Philippe d'Aunay jó ürügyet talált, hogy a Nesle-palotába siessen, ahol Navarra királya és királynéja lakott, a folyó túlsó partján. A Saint-Michel hídján átkelve az út csak néhány percig tart.

Búcsút vett a két hercegnőtől, és megindult a Rőfös Galéria kijárata felé.

A vörös csizmás nemesúr tekintete egy vadász pillantásával követte Ez az úr Robert d'Artois volt, aki néhány nappal ezelőtt tért vissza Angliából. Most elgondolkodott, majd lement a lépcsőn, és ő is kifordult az utcára.

Odakint a Notre-Dame nagyharangja elhallgatott, és a Cité szigetén szokatlan, döbbent csend honolt. Vajon mi történt a Notre-Dame-ban?