II.
A londoni út

Vannak, akik mindig utazásokról és kalandokról álmodoznak, hogy ezáltal mások és a maguk szemében is hősöknek tűnjenek. Ám amikor már félúton vannak, és valamiféle veszély mutatkozik, észbe kapnak: „Miféle ostobaság sodort idáig, miért kellett belekeverednem?” Pontosan ez történt Guccio Baglionival is. Semmire nem vágyott annyira, mint megismerni a tengert. De most, hogy tengerre szállt, sokért nem adta volna, ha másutt lehetne.

Ezen a napon napéjegyenlőségi árapály volt, s csak nagyon kevés hajó szedte fel horgonyát. Guccio tőrrel az oldalán, vállra vetett köpennyel, kissé hetvenkedően sétálgatott a calais-i parton: végül talált egy hajósgazdát, aki hajlandó volt útra kelni. Este indultak, s amint elhagyták a kikötőt, csaknem azonnal kitört a vihar. A fedélzet alatt, a főárboc szomszédságában levő kis odúban szorongva … „itt himbálódzik a legkevésbé” – mondta a gazda … ahol egy falba épített, lecsapható deszka szolgált fekhelyéül, Guccio élete legnehezebb éjszakáját töltötte.

A hullámok, mint faltörő kosok, csapódtak a hajó oldalának, s Guccio körül imbolygott a világ. Fekhelyéről a padlóra gurult, s hol a hajóváznak, hol a sós víztől megkeményedett kötélhalmoknak ütközve vergődött a vaksötétben. A hajótest minden pillanatban széteséssel fenyegetett. A vihar tombolása közepette Guccio hallotta a vitorlavásznak csattogását és a fedélzetre zúduló víztömegek robaját. Attól tartott, hogy a legénységet már talán elsodorta a vihar, s hogy ő maradt az egyetlen élőlény a hasznavehetetlen hajón, amelyet az ár hol az ég felé repített, hol meg a mélységekbe taszított.

„Bizonyosan meg fogok halni – gondolta Guccio. – Milyen buta dolog az én koromban így végezni, elsüllyedni a tenger közepén. Soha nem látom viszont Párizst, sem Sienát, sem a családomat, soha többé nem pillantom meg a napot. Ha csak egy-két napot vártam volna Calais-ban! Micsoda ostobaság! De ha megmenekülök, a Madonnára esküszöm, hogy Londonban maradok, rakodómunkás leszek, naplopó vagy bármi más, de soha többé hajóra nem teszem a lábam.”

Két karjával görcsösen átölelte a főárboc tövét, úgy térdelt a sötétben, remegve, s émelygő gyomorral, átázott ruhában várta a halált, miközben felajánlásokat tett a Santa Maria delle Nevinek, a Santa Maria della Scalának, a Santa Maria dei Servinek, a Santa Maria del Carminénak, és mindama templomoknak, amelyeket csak ismert Sienában.

Hajnaltájt lecsillapult a vihar. A kimerült Guccio körülnézett. Mindenfelé ládák, vitorlák, kátrányos ponyvák, vasmacskák és kötelek kavarogtak rémisztő összevisszaságban, s a meglazult hajópallók között, a hajófenéken locsogott a víz.

A fedélzetre vezető csapóajtó megnyílt, és egy durva hang kiáltotta:

– Hé, signor! Tudott aludni az éjjel?

– Aludni? – kérdezte Guccio szemrehányóan. – Akár meg is halhattam volna.

Egy kötélhágcsót eresztettek le, és segítettek neki felkapaszkodni a fedélzetre. Heves, hideg szél rohanta meg, és megborzongott ázott ruhái alatt.

– Miért nem figyelmeztetett, hogy vihar készülődik? – kérdezte a hajósgazdát.

– Az már igaz, nemes uram, hogy rossz éjszakánk volt. De kegyelmednek mintha sietős lett volna az útja. Aztán, tudja, nálunk az ilyesmi mindennapos dolog – felelt a gazda. – De már közel járunk a parthoz.

A hajósgazda őszes hajú és szakállú ember volt, s kissé gúnyosan nézegette Gucciót.

A ködből kifehérlő vonal felé nyújtva karját, hozzátette:

– Amott az már Douvres.

Guccio, szorosabbra vonva magán köpenyét, felsóhajtott:

– Mennyi idő múlva érkezünk oda? A másik vállat vont:

– Minthogy levantei szél fúj, elég lesz két-három óra.

A fedélzeten három, fáradtságtól elcsigázott matróz hevert. A negyedik a kormányrúdba kapaszkodva rágcsált egy darab sózott húst, de szemét le nem vette a hajó orráról meg az angliai partról.

Guccio az öreg tengerész mellé telepedett, egy vékony deszkafalhoz húzódva, amely elfogta a szelet, s a nappali világosság, a hideg és az erős hullámzás ellenére mély álomba merült.

Mire felébredt, már előtte terült el a douvres-i kikötő szögletes medencéje, s azon túl a kőnehezékekkel megrakott tetejű, göcsörtös falú, alacsony házak sora. Jobbra állt a seriff háza, előtte fegyveresek őrködtek. Az ereszek alatt felhalmozott árukkal zsúfolt rakparton zajos tömeg nyüzsgött. A szél a halak, a kátrány és a korhadó fa szagát hozta. Mindenfelé halászok baktattak, nehéz evezőkkel a vállukon, és hálót húztak maguk után. A macskaköves utcákon gyermekek önmaguknál jóval nagyobb és nehezebb zsákokat vonszoltak.

A hajó bevonta vitorláját, és befutott a kikötőbe.

Az ifjúság gyorsan nyeri vissza erejét, s ezzel együtt illúzióit is. A leküzdött veszélyek csak növelik az önbizalmat, és újabb vállalkozásokra serkentenek. Gucciónak elegendő volt két órai alvás, hogy elfeledje az éjszaka megpróbáltatásait. Szinte már ott tartott, hogy saját érdemének tartotta a viharon aratott győzelmet, s jó csillaga egyik megnyilvánulását vélte látni benne. A hódító kevély pózában, a kötélzetet megmarkolva állt a fedélzeten, és szenvedélyes kíváncsisággal nézte, miként közeleg feléje Izabella királysága.

Robert d'Artois üzenetét, amelyet ruhájába varrtak, s a tarsolyában levő ezüstgyűrűt a jövő fényes zálogának tekintette. Egyszer majd ő is bizalmas kapcsolatba kerül a hatalommal, királyokat és királynékat ismer meg, megtudja a legtitkosabb szerződések tartalmát. Reményeitől megrészegülten elébe vágott az időnek, s már tekintélyes követnek látta magát, a nagyurak bizalmas tanácsadójának, aki előtt a legmagasabb rangú személyiségek is meghajolnak. Részt fog venni a fejedelmek tárgyalásain … Mint például két honfitársa, Biccio és Musciato Guardi, e két nagy hírű toszkánai pénzember, akiket a franciák csak Biche-nek és Mouche-nak neveztek, s akik több mint tíz esztendeig kincstárnokok, követek és a zord Szép Fülöp meghitt emberei voltak. Ő többre viszi, mint ők, s egy napon híre megy majd a híres-nevezetes Guccio Baglioninak, aki azzal kezdte pályafutását, hogy egy utcasarkon csaknem fellökte Franciaország királyát … A kikötő lármája máris úgy hangzott a fülében, mintha őt éljenezné a tömeg.

Az öreg tengerész egy deszkát fektetett a hajó és a rakpart közé. Guccio kifizette az átkelés költségeit, majd elhagyva a tengert, kilépett a szárazföldre.

Mivel nem hozott magával semmiféle árut, elkerülhette a vámosokat. Az első, útjába akadó suhanccal elkísértette magát a helybeli lombardhoz.

Ε kor olasz bankárjainak és kereskedőinek saját futár- és fuvarszolgálatuk volt. „Társaságokba” tömörültek, amelyek alapítójuk nevét viselték, s minden fontosabb városban és kikötőben voltak fiókjaik.

Egy-egy ilyen fiók egyszerre volt bank, magán-postahivatal és utazási iroda.

A douvres-i lombard az Albizzi-társasághoz tartozott. Boldog volt, hogy a Tolomei-társaság főnökének unokaöccsét fogadhatja, és a lehető legelőzékenyebben bánt vele. Guccio megmosakodhatott, ruháit megszárították és kivasalták, francia pénzét átváltották angol pénzre, s bőséges ebédet tálaltak elé, amíg lovat nyergeitek számára.

Evés közben Guccio a tengeren átélt viharról beszélt, s a történetben igen előnyös szerepet osztott magára.

A douvres-i lombard házába előző este egy Boccaccio vagy Boc-cace nevű férfi érkezett, aki a Bardi-társaság megbízásából utazott. Ő is Párizsból jött, és indulása előtt részt vett Jacques de Molay kivégzésén, saját fülével hallotta az átkot, s e tragédiát oly metsző és hátborzongató gúnnyal adta elő, hogy elbűvölte az olasz asztaltársaságot. Boccaccio mintegy harmincéves, értelmes és élénk arcú, keskeny ajkú férfi volt, s tekintetéből azt lehetett kiolvasni, hogy bármit lát vagy hall, minden mulattatja. Minthogy ő is Londonba igyekezett, Guccióval elhatározták, hogy együtt teszik meg az utat.

Déltájban indultak.

Visszaemlékezve nagybátyja tanácsaira, Guccio inkább a társát beszéltette, aki csak éppen erre várt. Signor Boccaccio az általa elmondottak alapján már sok mindent láthatott. Járt Szicíliában, Velencében, a Pireneusi-félszigeten, Flandriában, Németországban és Keleten, sikeresen került ki jó néhány kalandból, ismerte az említett országok szokásait, megvolt a személyes véleménye a különféle vallások értékéről, némi megvetéssel szólott a szerzetesekről, és gyűlölte az inkvizíciót. Úgy látszott, hogy érdeklődik az asszonyok iránt, és sejttette, hogy már sokat megszerzett közülük, s egész csomó sikamlós történetet tudott róluk, híresekről és hírhedtekről. Nem sokra tartotta a női erényt, s oly csípős-zamatos hangnemben nyilatkozott az asszonyokról, hogy Gucciót valósággal álmodozásba ringatta. „Kétségtelen – gondolta – ez a signor Boccaccio szabad szellemű férfiú, s magasan felette áll az átlagembereknek.”

– Ha lett volna időm, bizony szerettem volna megírni azokat a történeteket és eszméket, amelyeket utazásaim során összegyűjtöttem – mondta Gucciónak.

– S most mi akadályozza ebben, signor? – kérdezte a fiú. A másik akkorát sóhajtott, mintha csak valamiféle teljesíthetetlen

álmáról vallana.

– Már késő … Az én koromban már nem válik pennaforgatóvá az ember – mondta. – Ha az a mesterségünk, hogy pénzt keressünk, harminc év után már aligha tehetünk egyebet. Aztán, ha mindazt leírnám, amit tudok, talán meg is égetnének érte.

Ε nagyon figyelemreméltó emberrel való közös utazás a szép, zöld vidéken át, elragadtatással töltötte el Gucciót. Gyönyörűséggel szívta be a tavaszi levegőt, a lovak patkói jókedvű nótát csattogtak a fülébe, és oly jó véleménye kerekedett önmagáról, mintha szomszédjának minden kalandját megosztotta volna.

Este megálltak egy fogadónál. Az ilyen pihenők kedveznek a bizalmaskodásnak. A tűz mellett üldögélve, sűrűn hajtogatva a borókamaggal, borssal és szegfűszeggel fűszerezett, erős sörrel teli kan-csókat, Boccaccio elmondta: van egy francia ágyasa, aki az elmúlt évben fiúval ajándékozta meg; a gyermek a keresztségben a Giovanni nevet kapta.

– Azt mondják, hogy a házasságon kívül született gyermekek élénkebbek és erősebbek, mint a többiek – jegyezte meg tudálékosan Guccio, akinek mindig volt a tarsolyában néhány jó közhely a társalgás ébren tartására.

– Isten bizonyára szellemi és testi adományokkal kárpótolja őket vigaszul, mert meg vannak fosztva az öröklés lehetőségétől, s attól, hogy tiszteletre méltó emberek lehessenek – felelte signor Boccaccio,

– A kegyelmed fiának mindenesetre olyan apja lesz, aki sok mindenre megtaníthatja.

– Feltéve, hogy nem haragszik majd az apjára, mert ilyen rossz sorsra nemzette – mondta a Bardi-társaság embere.

Az éjszakát egy szobában töltötték. Virradatkor ismét útra keltek. A földhöz itt-ott még ködfoszlányok tapadtak. Signor Boccaccio nem volt híve a hajnalnak. Mélyen hallgatott.

Hűvös volt, s az ég csakhamar kiderült. Guccio felfedezte a tájat, amelynek bája elragadta. Habár a fák még kopáran álltak, a levegőben már érzett a rügyek illata, és a földeken már üde, zsenge fű zöldellt. A réteket és dombokat számtalan sövény szelte keresztül. Az erdőkkel szegett, kies vidék, az egyik domb tetejéről megpillantott Temze zöld és kék ragyogása, a közelben elszáguldó falka, nyomában a lovasokkal, mindez elragadtatással töltötte el Gucciót. „Izabella királynénak ugyancsak szép királysága van” – gondolta.

A királyné személye mérföldről mérföldre több helyet foglalt el gondolataiban. Miközben végrehajtja küldetését, miért ne próbálna meg tetszeni neki? A fejedelmek és birodalmak története számtalan> még meglepőbb példával szolgál. „Ha valaki királyné, azért még nem kevésbé nő, mint a többi. Izabella huszonkét éves, és a férje nem szereti. Az angol nagyurak bizonyára nem mernek szerelemmel közeledni hozzá, mert félnek, hogy kegyvesztettek lesznek a királynál. Én pedig megjelenek, titkos üzenetet viszek neki, s hogy ezt megtehessem, még a viharral is szembeszálltam … Fél térdre ereszkedem, süvegemet mélyen leemelve köszöntöm, és megcsókolom a ruhája szegélyét…”

Már csiszolgatta a szavakat, amelyekkel szívét felajánlja az ifjú, szőke királynénak … „Úrnőm, én nem születtem nemesnek, de mint Siena szabad polgára, ugyanannyit érek, mintha nemes lennék. Tizennyolc éves vagyok, és nincs hőbb vágyam, mint hogy szépségét csodáljam, és felajánljam felségednek lelkem és vérem …”

– Hamarosan megérkezünk – szólalt meg signor Boccaccio. Guccio észre sem vette, hogy már London külvárosában járnak.

Az út mentén egyre sűrűsödtek a házak, az erdő jó illata eltűnt, s égett tőzeg szaga érződött mindenfelé.

Guccio meglepetten nézett körül. Tolomei nagybátyja egy csodálatos városról beszélt, s ő nem látott egyebet, mint a megfeketedett viskókból álló falvak végtelen sorát és piszkos utcákat, ahol nehéz terhet cipelő asszonyok, rongyos gyermekek és rossz arcú katonák jártak-keltek.

A londoni hídnál azonban az utazók váratlanul egy emberekből, lovakból és szekerekből összetorlódott nagy csődületbe ütköztek. A híd feljáratánál két négyszögletes torony őrködött, amelyek között esténként láncokat feszítettek ki, és hatalmas kapuit bezárták. Guccio elsőnek egy véres emberi főt pillantott meg a kapuk fölött meredező lándzsák egyikére tűzve. A kivájt szemű arc körül hollók röpködtek.

– Ma reggel már működött az angol király igazságszolgáltatása – jegyezte meg signor Boccaccio. – Itt így végzik a bűnösök, vagy akiket bűnösnek mondanak, azért, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljanak tőlük.

– Ugyancsak furcsa cégér az idegenek fogadására – mondta Guccio.

– Ez is az egyik módja, hogy megmutassák nekik: nem a virágok és a szelíd erkölcsök városába érkeztek.

Akkoriban még csak ez az egyetlen híd szelte át a Temzét. A híd valóságos utcát alkotott a víz felett, az egymás mellé szorult fabódékban a legkülönfélébb kereskedések találtak itt helyet.

Húsz, egyenként hatvan láb magas boltív tartotta e rendkívüli építményt. Csaknem száz évig épült, s a londoniak igen büszkék voltak rá. A hídlábak körül zavaros víz örvénylett, az ablakokban fehérnemű száradt, s az asszonyok a folyóba ürítették vedreiket.

A londoni hídhoz képest a firenzei Ponte Vecchio játékszernek tűnt, és az Arno a Temzéhez hasonlítva patakocskának. Guccio ezt meg is mondta útitársának.

– Mégis mi tanítjuk meg a többi népet mindenre – felelt a másik.

A tolongás miatt csaknem egyharmad órára volt szükségük, hogy a másik partra érjenek, miközben erőszakos koldusok lépten-nyomon csizmáikba kapaszkodtak.

A túlsó parton, jobb kéz felől, Guccio megpillantotta a londoni tornyot, amelynek hatalmas, fehér tömege élesen kirajzolódott a szürke égre, majd signor Boccaccio vezetésével behatolt a Citybe. Az utcákon harsogó lárma, a nyüzsgés, a különféle idegen hang, az ólomszínű ég, a várost átitató nehéz füstszag, a kocsmákból kihallatszó kiáltások, az arcátlan leányzók vakmerősége, az ordítozó katonák durvasága megdöbbentette Gucciót.

Háromszáz lépéssel odébb az utazók balra fordultak, a Lombard Streetre, ahol minden olasz banknak megvolt a maga épülete. Az egy-, legfeljebb kétemeletes házak kívülről nem sokat mutattak, de viasszal fényezett kapuikkal és rácsos ablakaikkal nagyon tisztáknak és ápoltaknak hatottak. Signor Boccaccio az Albizzi-bank előtt vált el Gucciótól. Az útitársak meleg búcsút vettek egymástól, kölcsönösen örvendeztek most született barátságuknak, és fogadkoztak, hogy majd Párizsban hamarosan viszontlátják egymást.