IX.
Az éjszakai tolvajok

A Nesle-toronyból kilépő d'Aunay fivérek határozatlanul topogtak a sárban, és a sötétséget kémlelték. A révész eltűnt.

– Sejtettem. Ez a csónakos egyáltalán nem tetszett nekem – mondta Philippe. – Nem kellett volna megbízni benne.

– Túl sok pénzt adtam neki – felelte Gautier. – Az akasztó-fáravaló úgy gondolta, eleget keresett egy napra, és elment megnézni a kivégzést.

– Ha csak erről van szó, annyi baj legyen.

– Miért, szerinted még miről lehet szó?

– Nem tudom … Ez az ember maga ajánlkozott, hogy áthoz bennünket, s nyöszörgött, hogy egész nap nem keresett semmit. Megmondtuk neki, hogy várjon ránk, és mégis elment.

– De mit tehettünk volna egyebet? Nem volt más választásunk. Egyedül volt.

– Ez igaz – mondta Philippe. – De aztán túl sokat kérdezősködött.

Fülelt, nem hall-e evezőcsapásokat, de csak a folyó csobogott, és a párizsi otthonukba visszatérő emberek zsibongtak a távolban. Amott, a Zsidók szigetén, amelyet holnaptól kezdve a Templomosok szigetének fognak nevezni – minden elcsendesült. A Szajna jellegtelen vízszagába füstszag vegyült.

– Nem marad más hátra, gyalogszerrel kell visszamennünk – vont vállat Gautier. – Derékig sáros lesz a nadrágunk. De ez nem nagy ár a sok gyönyörűségért.

Elindultak a Nesle-palotát övező árokban, s összekapaszkodtak, nehogy elcsússzanak.

– Csak tudnám, hogy kitől kapták? – szólalt meg váratlanul Philippe.

– Mit?

– A tarsolyokat.

– Még mindig ezen töröd a fejed? – kérdezte Gautier. – Bevallom, ez nekem nem okoz gondot. Ha kedves az ajándék, mit számít, honnan ered?

Megérintette az övén függő tarsolyt, s ujjai kitapogatták a drágaköveket.

– Valamelyik rokontól … De nem az udvarból – kezdte újra Philippe. – Margit és Blanka nem mernék kockáztatni, hogy valaki felismerje rajtunk az erszényeket. Feltéve … feltéve, ha csak úgy mondják, hogy kapták, holott a saját ládikájukból fizették ki az árát.

Most már hajlandó volt Margitnak tulajdonítani minden lelki finomságot.

– Mit szeretsz jobban? – kérdezte Gautier. – Tudni vagy bírni?

Ε pillanatban valaki füttyentett a közelükben. A két testvér összerezzent, és egyforma mozdulattal kapott tőréhez. Ebben az órában és ezen a helyen találkozni valakivel, minden bizonnyal kellemetlen találkozás lenne.

– Ki van ott? – kiáltotta Gautier.

Újabb füttyszót hallottak, s még annyi idejük sem maradt, hogy védekező állásba helyezkedjenek.

Az éjszaka sötétjéből hat férfi bukkant elő, s a testvérekre vetették magukat. Hárman Philippe-et ostromolták, s karját lefogva igyekeztek a falhoz szorítani, hogy ne használhassa fegyverét. A másik három kevésbé sikeresen küzdött Gautier-val, mert az utóbbi földhöz teremtette az egyik támadót, vagyis inkább az vetette magát a földre, hogy elkerüljön egy tőrdöfést. A másik kettő közrefogta Gautier-t, és csuklóját csavarva kényszerítették, hogy elengedje fegyverét.

Philippe érezte, hogy ellenfelei az övén függő tarsolyt igyekeznek megkaparintani.

Lehetetlen volt segítséget hívni. A segítség csakis a Nesle-palotából jöhetett volna. A két férfi vaktában és némán hadakozott. Vagy a saját erejükből kell győzniök, vagy sehogy sem.

Philippe hátát a falnak vetve dühödten verekedett. Nem akarta, hogy elvegyék tarsolyát. Ε tárgy egyszeriben a legértékesebbé vált számára e világon, s mindenre kész volt, hogy megmentse. Gautier inkább hajlott az egyezkedésre. Rabolják ki őket, de hagyják meg életüket. Persze, az majd elválik, hogy meghagyják-e, vagy pedig a Szajnába hajítják kifosztott tetemüket.

Ekkor egy újabb árnyék vált ki az éjszakából. Az egyik támadó felkiáltott:

– Vigyázzatok, cimborák, vigyázzatok!

A jövevény a dulakodók közé vetette magát, s a sötétben egy rövid tőr acélja villant.

– Ah, semmirekellők! Akasztófavirágok! Gazfickók! – kiáltotta egy érces hang, amelynek tulajdonosa kapásból osztogatta a csapásokat.

A rablók szétrebbentek, akár a riadt verebek. Az ismeretlen galléron fogta a keze ügyébe akadt egyik haramiát, és a falhoz vágta. A banda erre megelégelte a mulatságot, kereket oldott, s a menekülők lépteinek dobogása csakhamar elhalt az árok végén. Aztán néma csend lett.

Philippe d'Aunay lihegve lépett bátyjához.

– Megsebesültél? – kérdezte.

– Nem – tapogatta a vállát Gautier. – És te?

– Én sem. De csoda, hogy megúsztuk.

Egyszerre fordultak megmentőjük felé, aki tőrét hüvelyébe taszítva tért vissza. Magas, széles vállú, hatalmas termetű férfi volt. Vadul fújtatott.

89

– Ó, uram – kiáltotta Gautier –, igen nagy hálával tartozunk kegyelmednek. Segítsége nélkül nyilván már a Szajnán úsznánk, hassal felfelé. Szabad volna tudnom, hogy kinek vagyunk adósai …

A férfi harsány, bár kissé erőltetett nevetésre fakadt. A szél kergette fellegek most szertefoszlottak a hold előtt, s a két fivér felismerte Robert d'Artois-t.

– Az istenért, hát kegyelmed az, nagyuram! – kiáltott fel Philippe.

– Az ördögbe is, nemes uraim – felelt a férfi –, de hisz én is ismerem kegyelmeteket! A d'Aunay fivérek! Az udvar legcsinosabb legényei! Az ördög vigyen el, ha sejtettem … Itt jártam a parton, hallom a lármát, mondom magamban: „Nyilván valami jámbor polgárt zsebelnek ki.” Mert való igaz, hogy Párizsban hemzsegnek a zsiványok, s a városbíró, ez a Ployebouche … akit inkább Ployeculnek^[3] kellene nevezni … Marigny talpát nyalja, ahelyett, hogy a város tisztogatásával foglalatoskodna.

– Nagyuram – kezdte újra Philippe –, nem is tudjuk, miként fejezzük ki hálánkat …

– Semmi az egész! – tette súlyos mancsát Robert d'Artois Philippe vállára, aki ettől csaknem összerogyott. – Nagy örömet jelentett számomra. Minden nemes ember természetes érzése, hogy segítségére siet a megtámadottaknak. De kettős az élvezet, ha ismerős urakról van szó, s nagyon elégedett vagyok, hogy Valois meg Poitiers rokonaim számára megőriztem legkiválóbb fegyvernökeik életét. Egyetlen bánatom, hogy olyan sötét volt. Hej, ha a hold korábban mutatkozik, néhányat összekaszaboltam volna ezzel a gyíklesővel … Vaktában nem mertem döfni, attól tartva, hátha kegyelmeteket nyársalom fel … De mondják csak, nemes uraim, miféle andalognivalójuk akadt itt ebben a sáros zugban?

– Mi… mi csak sétáltunk – mondta zavartan Philippe d'Aunay. Az óriás hahotázni kezdett.

– Sétáltak! Szép helyen és jókor jutott eszükbe! Sétáltak, tökig sárosán! Ezek is jól adják! És azt szeretnék, hogy én ezt elhiggyem! Ej, ilyen a fiatalság! – kedélyeskedett, ismét lecsapva Philippe vállára. – Mindig szerelem után koslat, és szinte lángot vet a nadrágja eleje! Hja, szép dolog az ifjúság!

Ekkor vette észre a holdfényben csillogó tarsolyokat.

– Teringettét! – kiáltott fel. – Lángol a nadrágjuk eleje, de

ugyancsak csinosan felékesítették! Szép cifraság, ifjú uraim, szép cifraság! Megemelgette Gautier tarsolyát.

– Ügyes munka … Értékes anyag … És vadonatúj … Ilyen tarisznyára nemigen telik a fegyvernöki zsoldból … Bizony jó fogást csináltak volna ezek az útonállók!

D'Artois továbbra is mozgott, hadonászott a félhomályban, vörösen, hatalmasan, hangoskodva, és sikamlós tréfákat eregetve. Már igencsak terhére volt a két testvérnek. De hogyan mondják meg annak, aki az életüket mentette meg, hogy csak a saját dolgaival kegyeskedjék törődni?

– Jól fizet a szerelem, úrficskáim – folytatta az óriás kettejük között lépkedve. – Azt kell hinnem, hogy szeretőik magas rangú hölgyek és igen nagylelkűek. Az ifjú d'Aunay fivérek! Ugyan ki hitte volna róluk?

– Nagyuram téved – szólt közbe Gautier ridegen. – Ε tarsolyok a családunk értéktárgyai közül származnak.

– Persze, ebben bizonyos voltam – bólintott d'Artois. – A családjuké, és ezt a családot éjféltájban látogatják meg, a Nesle-torony falai tövében! … Jó, jó, erről nem beszélünk! A szépeik iránt érzett tisztelet ezt parancsolja. Igazuk van, kedveskéim. Meg kell védeni ama hölgyek hírnevét, akiket megölelünk! Isten segítse nemes uraimékat! És ne mászkáljanak éjnek idején derekukon a családi kincstárrral.

Ismét hahotázni kezdett, s egy széles ölelő mozdulattal mintegy összekoccantva a két fivért, sarkon fordult, és gyors léptekkel távozott, annyi időt sem engedve a nyugtalan és bosszankodó fiatalembereknek, hogy ismét köszönetet mondhassanak. D'Artois keresztülment az árkon átvetett kis hídon, aztán a réteken át sietett tova Saint-Germain-des-Prés irányába. A d'Aunay testvérek a Buci-kapu felé tartottak.

– Jobb lenne, ha nem beszélné el az egész udvarnak, hol találkozott velünk – szólalt meg Philippe. – Képesnek tartod rá, hogy tartsa a nagy pofáját?

– Azt hiszem – felelte Gautier. – Nem rossz fiú ez. A nagy pofája, ahogy mondod, meg a hosszú karja nélkül nem itt tartanánk. Ne legyünk hát máris hálátlanok iránta.

– Egyébként mi is megkérdezhettük volna tőle, hogy mit keres ezen a vidéken.

– Esküdni mernék, hogy szajhákat hajkurászott! Most pedig bizonyára valamelyik bordély felé igyekszik – mondta Gautier.

Tévedett. Robert d'Artois csupán egy kerülőt tett a Pré-aux-Clercs felé. Aztán visszatért a partra, a torony környékére. Ott füttyentett egyet, éppen olyan könnyed füttyentéssel, mint amilyen a verekedés előtt hangzott fel.

S akárcsak az imént, most is hat árnyék lépett elő az éjszakából, aztán egy bárka mélyéről egy hetedik emelkedett fel. De az árnyak ez alkalommal tisztelettudó távolságban álltak meg.

– Rendben van, jó munkát végeztetek – mondta d'Artois. – Minden úgy történt, ahogy kértem. Nesze, Carl-Hans! – szólította meg a zsiványok főnökét. – Osztozzatok meg rajta!

S egy erszényt dobott feléje.

– De durván vállon csapott ám, nagyuram – panaszkodott a haramia.

– No lám … de ez benne volt az alkuban – nevetett Artois grófja. – Most pedig tűnjetek el! Ha újfent szükségem lesz rátok, majd értesítlek benneteket.

Aztán beült a folyópart és az árok találkozásánál veszteglő bárkába, s az lesüllyedt a súlya alatt. Az evezők után nyúló férfi azonos volt azzal a révésszel, aki a d'Aunay fivéreket szállította.

– Meg van elégedve, nagyuram? – kérdezte.

Már nem nyekergett, s mintha tíz évet fiatalodott volna, nem takarékoskodott az erejével.

– Tökéletesen, derék Lormet-m! Csodálatosan játszottad a szerepedet előttük – mondta az óriás helyeslőn. – Most már tudom, amit tudni akartam.

Hanyatt dőlt a bárkában, kinyújtotta hatalmas lábszárait, és nagy mancsát a Szajna fekete vizébe lógatta.