IV.
Egy szolgálólány barátsága

Néhány többé-kevésbé nyugalmas hét virradt Artois-ra. Az ellenfelek Arrasban, majd Compiégne-ben találkoztak, és a király megígérte, hogy még karácsony előtt meghozza döntését. Az átmenetileg lehiggadt szövetségesek visszatértek komor váraikba.

A kopár földek sötéten terültek el, a birkák a karámokban bégettek. A decemberi hajnalok köde a nyers fából rakott tűz füstjére hasonlított.

Az erdőkkel körülzárt vincennes-i kastélyban Klemencia királyné megismerkedett a francia téllel.

Délutánonként kézimunkázott. Egy nagy oltárterítőt hímzett, amely a Paradicsomot ábrázolta. Az egyhangúan kék ég alatt zöldellő citrom- és narancsfák árnyékában sétálgattak a kiválasztottak; ez a Paradicsom a nápolyi kertekre emlékeztetett.

Klemencia gyakran ismételgette nagyanyja, Magyarországi Mária szavait: „Nem azért királyné valaki, hogy boldog legyen.” Nem mintha kifejezetten boldogtalan lett volna; erre semmi oka nem volt: „Igaztalan vagyok – intette önmagát –, hogy nem adok hálát minden pillanatban a Teremtőnek mindazért, amit kaptam tőle.” Nem tudta okát adni a nap nap után ránehezedő fáradtságnak, mélabúnak és unalomnak.

Hát nem vették körül ezerféle gondoskodással? A királyság legelőkelőbb asszonyai közül választott hat udvarhölgy, számtalan szolgálólány váltotta egymást mellette, hogy teljesítse legapróbb kívánságát, megelőzze legkisebb mozdulatát, hordozza imakönyvét, előkészítse hímzőtűjét, tartsa a tükrét, fésülje, s köpenyt borítson a vállára, ha hűvösebbre válik az idő …

Vágtató lovasok hozták-vitték Nápoly és Vincennes között nagyanyjával, nagybátyjával, Róbert királlyal és minden rokonával folytatott levelezését.

Ezüstzablával, aranyszállal átszőtt selyemkantárral felszerszámozott négy fehér kanca állt rendelkezésére. Hosszabb utazásra oly szép és gazdag, napként ragyogó kerekű nagy batárt kapott, hogy mellette Mahaut grófnőé csupán szénásszekérszámba mehetett.

És Lajos nem volt-e a földkerekség legjobb férje?

Amikor Klemencia első ízben meglátogatta Vincennes-t, a kastélyt igen szépnek találta, és megemlítette, hogy ott szeretne lakni. Lajos azonnal elhatározta, hogy oda költöznek. A királyt utánozva, számos nagyúr is a környéken rendezkedett be. Klemencia akkor még nem tudta, hogy milyen a vincennes-i tél, most pedig nem merte bevallani, hogy szívesen visszatérne Párizsba.

A király valóban mindennel elhalmozta. Nem múlt el nap, hogy ne hozott volna valami újabb ajándékot.

– Azt akarom, kedvesem – mondta hitvesének –, hogy a világon mindene meglegyen.

De vajon szüksége volt-e három aranykoronára? Az egyik tíz hatalmas balasz-rubinnal, a másik négy nagy és tizenhat kisebb smaragddal és nyolcvan igazgyönggyel, a harmadik ugyancsak gyöngyökkel, smaragdokkal és rubinokkal volt kirakva.

Asztalára Lajos tizenkét zománcozott, aranyozott ezüstből készült fedeles serleget vásárolt, a francia és a magyar címerrel díszítve. S mert Klemencia ájtatos természetű volt, és Lajos felettébb csodálta jámborságát, nyolcszáz livre értékű ereklyetartót ajándékozott neki, az Igazi Kereszt egy szilánkjával. Ennyi jóakarat megcsúfolása lett volna, ha Klemencia megvallja férjének, hogy imádkozni egy kert közepén is lehet, s hogy a világ legszebb szentségtartója – az ötvösök minden tudománya és a királyok minden gazdagsága ellenére – a tenger felett feszülő kék égen ragyogó napkorong.

A múlt hónapban Lajos számos birtokot adományozott neki, de azokat majd egy kedvezőbb évszakban fogja meglátogatni: mainneville-i, hébécourt-i, saint-denis de fermans-i, wardes-i és dam-pierre-i birtokait és udvarházait, Lyon és Bray erdőségeit.

– Édes uram – tiltakozott Klemencia –, miért fosztja meg magát ennyi gazdagságtól a kedvemért, amikor én mindenképp csak szolgálója vagyok, és csupán felségeden keresztül élvezhetem mindezt?

– Semmitől sem fosztom meg magam – felelte Lajos. – Ezek mind Marigny birtokai voltak, és mivel ítélettel szereztem vissza őket, tetszésem szerint rendelkezhetem velük.

Klemencia utálkozott, hogy egy akasztott ember javait örökölje, de visszautasíthatta-e, amikor mint szerelmi zálogot ajánlották fel neki, s amikor szerelmét a király még az adományozási okiratban is kinyilvánította: „a vidám és kellemetes társaságért, amelyet Klemencia szeretetreméltóan és alázatosan nyújt nekünk …”

A corbeili és a fontainebleau-i palotákat is átengedte hitvesének. Mintha minden vele töltött éjszaka egy-egy kastélyt ért volna. Ó, igen, Lajos úr felettébb szerette őt. Jelenlétében soha nem adta tanújelét civakodó természetének, ezért Klemencia nem értette, miért kapta gúnynevét. Vita vagy veszekedés soha nem fordult elő közöttük. Isten valójában jó férjjel áldotta meg.

Mindezek ellenére azonban egyre csak unatkozott, és sóhajtozva öltögette az aranyszállal a hímzett citromokat.

Hasztalan próbált érdeklődést mutatni az artois-i események iránt, amelyekről Lajos néha esténként a teremben fel-alá járkálva beszámolt neki.

Klemenciát elriasztotta Robert d'Artois hevessége, amikor oly hangos kiáltással „húgom”-nak nevezte, mintha csak kutyafalkáját akarná megállítani. Ezt a férfit mindenekelőtt a rókák gyilkosának tekintette.

Charles de Valois gyakran kötekedett a királynéval:

– Nos, húgom, mikor szándékozik örököst adni a királyságnak?

– Amikor Isten akarja, bátyám – felelte ilyenkor szelíden. Valójában egyetlen barátja sem akadt. Mivel finom lelkű volt, és nem ismerte a hiúságot érezte, hogy az iránta megnyilvánuló figyelmességet érdekek irányítják. Megértette, hogy a királyokat soha nem önmagukért szeretik, s hogy az emberek, amikor eléjük térdelnek, a hatalom lehullott morzsáit igyekeznek felszedegetni a szőnyegről. „Az ember nem azért királyné, hogy boldog legyen, sőt, meglehet: ha valaki királyné, az már eleve kizárja, hogy boldog lehessen” – tűnődött Klemencia azon a délutánon, amikor Valois nagyúr a tőle megszokott sebbel-lobbal berontott hozzá.

– Olyan hírt hozok, húgom, amelyik fel fogja kavarni az udvart. Sógornője, Poitiers úrasszony gyermeket vár. Terhességét a bábaasszonyok ma reggel hitelesen megállapították.

– Ennek nagyon örülök, Poitiers úrasszony miatt – felelte Klemencia.

– Ő pedig hálás lehet önnek – folytatta Charles de Valois –, mert jelenlegi helyzetét húgomnak köszönheti. Ha húgom az esküvője napján nem kér számára kegyelmet, kétlem, hogy Lajos ily gyorsan megadta volna neki.

– Lám, Isten ezzel bizonyítja, hogy helyesen cselekedtem akkor, mert megáldotta frigyét.

– Úgy veszem észre, hogy húgomét kevésbé gyorsan áldja meg. Mikor szánja rá végre magát, hogy követi sógornője példáját? Igazán nagy kár, hogy a grófné megelőzte. Nos, Klemencia, eíngedje meg, hogy úgy beszéljek önnel, mintha az apja lennék. Tudja, hogy nem szoktam előre megrágni a mondókámat … Lajos megfelelően tölti be feladatát húgom mellett?

– Lajos a legfigyelmesebb férj a világon.

– Jól figyeljen, húgom, én a keresztény férj feladatára gondolok, a testi feladatra, ha így jobban tetszik.

Klemencia homlokát elöntötte a vér. Hebegve próbált válaszolni:

– Nem valószínű, hogy Lajost szemrehányás illethetné e téren. Alig öt hónapja vagyok férjnél, nem hiszem, hogy ennyi idő után volna ok az aggodalomra.

– De végül is, rendszeresen megtiszteli húgom nyoszolyáját?

– Csaknem minden éjszaka, bátyám, ha mindenáron tudni akarja, de azon kívül, hogy óhaja szerint rendelkezésére állok, többet nem tehetek.

– Nos, reménykedjünk, reménykedjünk! – mondta Charles de Valois. – De értse meg, húgom, ezt a házasságot én hoztam össze, nem szeretném, ha szemrehányás érne, hogy rosszul választottam.

Klemencia ekkor érzett először haragot. Letette hímzését, felállt székéről, és az öreg Mária királyné hangjára emlékeztető eréllyel csattant fel:

– Mintha feledné, bátyám, hogy nagyanyám tizenhárom gyermeket hozott a világra, s hogy anyámnak, Habsburg Klemenciának, jóllehet csak annyi idős volt, mint én, már három gyermeke volt, amikor meghalt. Margit néném, kegyelmed első felesége sem adott okot a panaszra, amennyire tudom. Családunk asszonyai termékenyek, ezt számos királyságban bizonyították. Ha netán mégis valamiféle akadálya lenne a kegyelmed által kinyilvánított óhajnak, az nem az én véremen múlik. Erről a tárgyról, uram, ma már eleget beszéltünk, és ez vonatkozik a jövőre is.

A királyné ezután bezárkózott szobájába, és egyetlen udvarhölgye sem követhette.

Két órával később itt talált rá Eudeline, a fehérneműk gondozónője, aki azért jött, hogy az ágyat megvesse. A királyné az ablaknál ült. Odakünn már leszállt az est.

– Hogyan, úrnőm – kiáltotta Eudeline –, megfeledkeztek a gyertyákról? Azonnal szólok!

– Nem, nem, senkit nem akarok látni – tiltakozott bágyadtan Klemencia.

Eudeline felszította a hamvadó tüzet: egy gyantás faágat dugott a parázsba, és amikor az ág lángra lobbant, meggyújtotta vele az egyik vasállványra erősített viaszgyertyát.

– Ó, úrnőm sír? – kérdezte. – Bánatot okoztak önnek? A királyné megtörölte szemét.

– Méltatlan érzelem zavarja lelkem nyugalmát – szólalt meg hirtelen. – Féltékeny vagyok.

Eudeline csodálkozva nézte.

– Úrnőm féltékeny lenne? Miféle oka volna erre? Bizonyosan tudom, hogy felséges Lajos urunk nem csalja meg, eszébe se jutna ilyesmi.

– Poitiers úrasszonyra vagyok féltékeny – folytatta Klemencia. – Irigylem, mert gyermeket vár, amikor én még nem is reménykedhetem. Ó, nagyon örvendek az ő állapotának, bár nem sejtettem, hogy mások boldogsága ily erősen megsebezhet.

– Ah, ez így van, úrnőm, mások boldogsága nagy fájdalmat tud okozni.

Különös hangon mondta ezt Eudeline, nem mint egy gazdája szavait helyeslő cseléd, hanem mint egy asszony, akit már hasonló kín gyötört, és ezért oly megértő. Mindez nem kerülte el Klemencia figyelmét.

– Neked sincs gyermeked? – kérdezte.

– De igen, úrnőm, egy leányom van, aki a nevemet viseli, és most múlt tízesztendős.

Elfordult, és az ágy körül kezdett matatni: lesimította a brokátból és a szürke mókusprémből készült takarókat.

– Régóta foglalkozol ebben a kastélyban a fehérneműkkel? – faggatta tovább Klemencia.

– Tavasz óta. Úrnőm érkezése előtt kerültem ide. Addig a Cité-ben lévő palotában felséges Lajos urunk fehérneműit gondoztam, miután tíz éven át apját, Fülöp királyt szolgáltam.

Csend lett, csak Eudeline tenyere csattogott, amint a párnákat paskolta.

„Bizonyára ismeri a ház minden titkát … és az itteni ágyak titkait is – gondolta a királyné. – De nem kérdezek tőle semmit, nem faggatom. Helytelen dolog szolgálókat beszéltetni … Nem méltó hozzám.”

De ki más adhatna felvilágosítást, ha nem éppen egy szolgáló, egy olyan lény, aki részese a királyok magánéletének, anélkül, hogy hatalmuknak részese lenne? A Charles de Valois-val történt beszélgetés óta a lelkét égető kérdéssel nem mert volna a családhoz tartozó hercegekhez fordulni; de ha mégis megtenné, vajon kapna-e tőlük valaha is őszinte választ?

Az udvar magas rangú hölgyeiben sem bízott, egyik sem volt igazán a barátnője. Klemencia idegennek érezte magát körükben, idegennek, akinek felületes dicséretekkel hízelegnek, de közben figyelik, lesik, és legapróbb hibáját, legcsekélyebb gyengeségét sem nézik el. így csupán cselédei előtt engedhette el magát. Főképp Eudeline látszott megbízhatónak. Az őszinte tekintetű, egyszerű modorú, ügyes, nyugodt mozgású asszony napról napra figyelmesebbnek mutatkozott, de előzékenységében nem volt semmi tüntető.

Klemencia elszánta magát.

– Vajon igaz-e, hogy a kis navarrai hercegnő – szólalt meg –, akit távol tartanak az udvartól, és akit csupán egyetlen alkalommal láttam, nem a férjem gyermeke?

S ugyanakkor keresztülvillant az agyán: „Talán előbb kellett volna érdeklődnöm a korona titkairól? Nagyanyámnak alaposabban kellett volna tájékozódnia, mert valóban eléggé tudatlanul léptem házasságra.”

– Ugyan, úrnőm – veregette tovább Eudeline a párnákat, mintha a kérdés nem lepte volna meg különösebben. – Azt hiszem, ezt senki nem tudja, még felséges Lajos urunk sem. Erről mindenki azt mondja, ami számára a legkedvezőbb. Akik azt állítják, hogy a navarrai hercegnő a király leánya, azoknak érdekükben áll ezt állítani, és mások ugyancsak érdekből tartják fattyúnak. Olyan is akad, mint Valois kegyelmes úr, aki már egyszer megalkotott véleményét hónapról hónapra változtatja, holott csak egyféle igazság lehetséges. Az egyetlen, aki felfedhetné a valót, az a burgundi hercegasszony, de az ő szája már földdel van teli …

Eudeline elhallgatott, és a királynéra nézett.

– Úrnőnk nyugtalan, mert tudni szeretné, hogy felséges király urunk …

Ismét elnémult, de Klemencia a szemével biztatta.

– Nyugodjon meg, úrnőm – folytatta Eudeline –, Lajos őfelsége nem képtelen a nemzésre, amint a rossz nyelvek állítják a királyságban, sőt, még az udvarnál is.

– Ki tudja? … – suttogta Klemencia.

– Én tudom – felelte vontatottan Eudeline –, és igen jól gondoskodtak arról, hogy én legyek az egyetlen, aki tudom.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Az igazat, úrnőm, mert én is súlyos titkot takargatok. Nyilván továbbra is hallgatnom kellene … De oly előkelő születésű és oly kegyes hölgy számára, mint úrnőm, nem lehet sértő, ha bevallom, hogy leányom Lajos őfelségétől való.

A királyné határtalan megdöbbenéssel bámult Eudeline-re. Hogy Lajosnak már volt felesége, ez aligha okozott személyes problémát Klemenciának. Lajos, mint minden királyi herceg, államérdekből házasodott. Egy botrány, a börtön, végül a halál elválasztotta a hűtlen asszonytól. Klemencia soha nem töprengett a volt házastársak magánéletén vagy meghasonlásuk titkain. Sem kíváncsiság, sem a képzelet nem zaklatta gondolatait. Most viszont a szerelem, a házasságon kívüli szerelem jelent meg előtte e szép rózsás, szőke, viruló harmincéves asszony személyében, és Klemencia fantáziája működni kezdett …

Eudeline a királyné hallgatását helytelenítésnek vélte.

– Nem én akartam, úrnőm, higgye el, ő erőltette. Aztán oly ifjú korban még megfelelő ítélőképességgel sem rendelkezett. Egy rangjabéli hölgy nyilván visszariasztotta volna.

Klemencia egy kézmozdulattal jelezte, hogy nem kíván további magyarázatot.

– Látni akarom a leányod.

Az asszony arcán félelem suhant át.

– Megteheti, úrnőm, természetesen, megteheti, hiszen királyné. De kérem, ne kívánja, mert akkor kitudódik, hogy fecsegtem. Leányom annyira hasonlít apjára, hogy Lajos őfelsége, attól tartva, hogy látása sértené úrnőmet, zárdába küldte őt úrnőm érkezése előtt. Havonta csak egyszer látogatom meg, és amint eléri a kort, végleg kolostorba zárják.

Klemencia első megnyilvánulásai mindig nagylelkűek voltak. Egy pillanatra megfeledkezett saját drámájáról.

– De miért? – kérdezte halkan. – Miért tette ezt? Hogyan hihették, hogy ilyesmi megnyerheti tetszésemet? Miféle asszonyokhoz szoktak hát ezek a francia hercegek? Szegény Eudeline-em, így hát miattam fosztottak meg leányodtól. Kérlek, bocsáss meg nekem ezért.

– Ó, úrnőm – felelte Eudeline –, jól tudom, hogy nem ön az oka.

– Nem én vagyok az oka, de miattam történt – gondolkodott hangosan Klemencia. – Nemcsak helytelen cselekedeteinkért tartozunk számadással, hanem a rosszért is, amit – akár tudtunkon kívül – okoztunk.

– Engem pedig, úrnőm – folytatta Eudeline –, aki a palota első fehérneműgondozónője voltam, Lajos őfelsége ide küldött, Vin-cennes-be, alacsonyabb tisztségbe, mint Párizsban. A király akarata ellen nem szegülhet senki, de ez valóban csekély köszönet hallgatásomért. Lajos őfelsége nyilván engem is el akart rejteni; nem sejtette, hogy úrnőm jobban fogja kedvelni ezt az erdei kastélyt a citébéli palotánál.

Most, hogy gyónni kezdett, nem tudta abbahagyni.

– Bevallhatom, úrnőm – mondta tovább –, hogy érkezésekor csupán kötelességből és nem örömmel akartam szolgálni. Nagyon nemes hölgynek kell lennie, úrnőm, és szép arcához illő jó szívvel kell bírnia, hogy szeretet ébredt bennem ön iránt. Úrnőm nem tudja, mennyire szeretik itt az egyszerű emberek. Bárcsak hallaná, miként beszélnek a királynéról a konyhákban, az istállókban, a mosóházakban! Úrnőm itt talál igazán odaadó lelkekre, nem pedig a főrangú bárók között. Úrnőm mindenki szívét megnyerte, még az enyémet is, amely pedig a legzárkózottabb volt, és most nincs nálam ragaszkodóbb cselédje – ragadta meg Eudeline a királyné kezét, hogy megcsókolja.

– Visszakapod a leányod – mondta Klemencia. – Majd én megoltalmazom. Erről beszélni akarok a királlyal.

– Kérem, úrnőm, ne tegyen semmit! – kiáltotta Eudeline.

– A király ajándékokkal halmoz el, amelyeket nem kívánok, egyszer olyat is adhat, amely tetszésemre van.

– Nem, nem, könyörgök, ne tegyen semmit! – rimánkodott Eudeline. – Inkább lássam leányomat fátyolban, semmint a föld alatt.

Klemencia a beszélgetés kezdete óta most mosolyodott el először, csaknem kacagott.

– Itt, Franciaországban, a hozzád hasonló emberek ennyire félnek a királytól? Vagy tán a kegyetlennek mondott Fülöp király emléke nehezedik még rátok?

Eudeline igaz szeretetet érzett a királyné iránt, de nem kevésbé neheztelt a Civakodóra: most alkalma nyílt, hogy mindkét érzelmét jóllakassa.

– Úrnőm még nem ismeri úgy Lajos őfelségét, mint itt mindenki. Még nem mutatta meg úrnőmnek lelke fonákját. Senki nem felejtette el – halkította le hangját –, hogyan kínoztatta meg Lajos urunk palotája szolganépét Margit asszony pere után, és hogyan találtak nyolc megcsonkított, összetört hullát a Nesle-torony tövében. Mit gondol, úrnőm, talán véletlenül estek ki az ablakon? Nem szeretném, ha a véletlen leányomat és engem is oda juttatna.

– Ezek csak pletykák, amelyeket a király ellenségei terjesztenek …

Mialatt ezt mondta, Klemenciának eszébe jutott Duéze bíboros célzása, Avignonban.

„Egy kegyetlen emberhez mentem nőül?” – gondolta.

– Sajnálom, ha túl sokat mondtam – szólalt meg ismét Eudeline. – Adja Isten, hogy úrnőm ennél rosszabbat soha ne tudjon meg, s hogy nagy jósága őrizze meg tudatlanságában.

– Mi az a rosszabb, amit még megtudhatnék? … Talán Margit úrasszony halálára vonatkozik? …

Eudeline szomorúan megvonta a vállát.

– Úrnőm az egyetlen az udvarnál, akiben kétely él az ügyet illetően. Ha úrnőmet még nem tájékoztatták efelől, ez azt jelenti, hogy egyesek csak megfelelő alkalomra várnak, amikor inkább árthatnak vele úrnőmnek. A király megfojtana Margit úrasszonyt, ezt mindenki tudja. Chateau-Gaillard környékén nyíltan beszélik … De aki úrnőmet ismeri, az végül is a királynak ád igazat.

– Istenem, Istenem, hát lehetséges … lehetséges, hogy gyilkoltak, csupán azért, hogy nőül vehessen ? – nyögte fel Klemencia kezébe temetett arccal.

– Ó, ne kezdjen ismét sírni, úrnőm – mondta Eudeline. – Nemsokára itt a vacsora ideje; ilyen állapotban nem mutatkozhat. Fel kell frissítenie az arcát.

Egy tál hideg vizet és tükröt hozott, nedves ruhával borogatta a királyné arcát, és egyik megoldódott hajfonatát is feltüzte. Mozdulataiban nagy szelídség és valami védelmező gyengédség nyilvánult meg.

A két asszony képe egy pillanatra felvillant a tükörben. Két szőke, aranyszínű arc egymás mellett, ugyanazzal a tágra nyílt, kék szempárral.

– Tudod, hogy hasonlítunk egymásra – mondta a királyné.

– Ez a legszebb bók, amit valaha is kaptam. Szeretném, ha igaz lenne – felelte Eudeline.

Mély megindultságukban, és mert mindketten barátságra vágytak, egyazon érzelemtől hajtva borultak össze, és egy pillanatra megölelték egymást.