MÁSODIK RÉSZ
A HÁZASSÁGTÖRŐ HERCEGNŐK

 

I.
A Tolomei-bankház

Spinello Tolomei mester mélyen elgondolkodó arcot vágott, aztán suttogóra fogott hangon, mintha félne, hogy valaki hallgatód-zik az ajtó mögött, kérdezte:

– Kétezer livre előleg? … Ez a szép kis összeg megfelel eminenciádnak?

Bal szemét lehunyta, jobb szeme ártatlanul, nyugodtan csillogott.

Jóllehet sok évvel ezelőtt települt Franciaországba, mindmáig nem tudott szabadulni olaszos kiejtésétől. Barna bőrű, dupla tokás, kövér ember volt. Gondosan nyírt, szürkülő haja finom posztóból készült, szőrmével szegett ruhájának gallérjára omlott. Körte alakú pocakján derékban megfeszült a kelme. Beszéd közben két kövérkés, elkeskenyedő ujjú kezét melle magasságában gyengéden egymáshoz dörzsölgette. Ellenségei szerint nyitott fél szeme a hazugságé volt, a másikat, az igazságét, mindig behunyta.

Ez az ember, Párizs egyik legtekintélyesebb bankárja szinte püspökként viselkedett. Legalábbis most, amidőn egy prelátushoz intézte szavait.

A prelátus Jean de Marigny volt, vékony, elegáns fiatalember, ugyanaz, aki előző nap a püspöki ítélőszék tagjai között, a Notre-Dame kapuja előtt lagymatag mozdulataival vonta magára a figyelmet, mielőtt oly hevesen kikelt a nagymester ellen. Sens érseke lévén, alárendeltje volt a párizsi egyházmegye, s mint Enguerrand de Marigny fivére, igen közelről ismerte a királyság ügyeit.*

– Kétezer livre? – kérdezte ő is.

Hogy elrejtse a bankár által említett összeg hallatán érzett nagy örömét és meglepetését, úgy tett, mintha drága kelméből készült lila ruhája ráncait simítaná el térdén.

– Hát igen, ennyi elegendőnek tűnik – igyekezett közönyös arcot erőltetni. – Szeretném persze, ha a dolgok a lehető leggyorsabban rendeződnének.

A bankár úgy figyelte, ahogy egy nagy macska les egy szép madárkát.

– Itt, most azonnal rendezhetjük is … – jegyezte meg.

– Nagyszerű – mondta az ifjú érsek. – És mikor óhajtja, hogy átadják önnek azokat a …

Hangja elakadt, mert zajt vélt hallani az ajtó mögött. De nem. Minden csendes volt. Csak a szokásos reggeli lárma hatolt a szobába a Lombardok utcájából: a kardköszörűsök, a víz-, a fűszerszám-, a hagyma-, a böjtfű-, a túró- és a faszénárusok kiáltásai. „Tejet vegyenek, asszonyságok, tejet! .. . Finom champagne-i sajtom van! … Faszén! Egy zsák egy dénár! …” A sienai módra készített hármas csúcsívű ablakon beáradó fény halványan megvilágította a dús kárpitokat, a tölgyfa pohárszékeket, a vasalt, hatalmas ládát.

– … azokat a … tárgyakat? – fejezte be Tolomei az érsek megkezdett mondatát. – Amikor eminenciádnak megfelel, amikor eminenciádnak megfelel.

Felnyitotta a ládát, kiemelt belőle két zacskót, s egy lúdtollakkal, pergamenekkel, írótáblácskákkal és apró, hegyes, réz írószerszámokkal telezsúfolt írópultra helyezte.

– Mindegyikben ezer livre van – magyarázta. – Ha óhajtja, máris magával viheti. Eminenciád számára készítettük elő. És kegyeskedjék eminenciás uram aláírni ezt az elismervényt …

Papírlapot meg lúdtollat nyújtott át Jean de Marignynak,

– Nagyon szívesen – mondta az érsek, és kesztyűjét le sem húzva, kezébe vette a tollat.

De mielőtt a nevét aláírta volna, kissé habozott. Az elismervény felsorolt minden „tárgyat”, amelyet át kell adni, hogy Tolomei áruba bocsáthassa: templomi kegytárgyakat, arany ostyatartókat, értékes kereszteket, ritka fegyvereket. Mind e drágaság a templomosok hajdani kommendáiban elkobzott és az érsekség területén őrzött javakból származott. Ezek a javak pedig részben a királyi kincstárat, részben az ispotályos lovagrendet illették. Amit most az ifjú főpap idejét nem vesztegetve elkövetett, sikkasztás volt, hűtlen kezelés. Aláírni ezt a hosszú listát, amikor csak az este égették meg a nagymestert.. .

– Jobban szeretném, ha … – kezdte tétován.

– … ha ezeket a tárgyakat nem Franciaországban értékesíteném? – vágott közbe ismét Tolomei. – Ez magától értetődik, eminenciás uram. Non sono pazzo, ahogy hazánkban mondják, nem vagyok bolond.

– Azt akartam mondani, hogy … hogy ezt az elismervényt …

– Rajtam kívül soha senki nem fogja látni. Ez nekem legalább annyira érdekem, mint eminenciádnak. Mi, bankárok, csaknem olyanok vagyunk, mint a papok, eminenciás uram. Kegyelmedék a lelkeket gyógyítják, mi az erszényeket, s mi ugyancsak titoktartásra vagyunk kötelezve. S minthogy tudom, hogy ez a pénz csupán eminenciás uram kimeríthetetlen irgalmasságának céljait szolgálja, egy szót sem ejtek róla. Legfeljebb abban az esetben, ha baj érné egyikünket vagy másikunkat … amitől Isten óvjon bennünket.

Keresztet vetett, majd az asztal mögött, hogy távol tartsa a gonoszt, bal keze két ujjával szarvat mutatott.

– Nem lesz ez nehéz eminenciádnak? – mutatott a zacskókra, mint aki lezártnak tekinti a vitát.

– Odalenn várnak a szolgáim – nyugtatta meg az érsek.

– Akkor … ide, ha szabad kérnem – tette ujját Tolomei a papírra, ahol az érseknek alá kellett írnia.

Jean de Marigny nem visszakozhatott. Ha valaki cinkosokra szorul, bíznia kell bennük …

– Amint látja, eminenciás uram – folytatta a bankár –, ekkora összegről lévén szó, aligha számíthatok nyereségre. Csak nehézségeim lesznek, de hasznom semmi. De én kedvezni akarok eminenciádnak, minthogy befolyásos ember, és a befolyásos emberek barátsága értékesebb, mint az arany.

Mindezt jámbor hangon mondta, de bal szemét továbbra is csukva tartotta.

„Végül is ez az ember igazat beszél” – gondolta Jean de Marigny. És aláírta az elismervényt.

– Erről jut eszembe, eminenciás uram – mondta Tolomei –, nem tudja véletlenül, hogy a király – Isten óvja őt! – miképpen fogadta a tegnap néki küldött vadászkutyákat?

– Á, mit mond? Szóval kegyelmedtől származik az a nagy agár, amely nem tágít mellőle, s amelynek a Lombard nevet adta?

– Lombardnak nevezte el? Örülök, hogy ezt hallom. A mi felséges urunk ugyancsak szellemes – nevetett Tolomei. – Képzelje, eminenciás uram, tegnap reggel …

Belekezdett a történetbe, de kopogtak az ajtón. Egyik írnoka jelentette, hogy Robert d'Artois kíván beszélni vele.

– Igen, azonnal megyek – bocsátotta el emberét egy kézmozdulattal Tolomei.

Jean de Marigny elkomorodott.

– Jobban szeretném, ha … nem találkoznék vele – mondta.

– Persze, persze – bólogatott hízelkedően a bankár. – D'Artois kegyelmes úr nagyon is bőbeszédű.

Megrázott egy asztali csengőt. Az egyik kárpit meglebbent, s egy testhezálló zekébe öltözött fiatalember lépett a helyiségbe. Ez volt az az ifjú, aki előző nap csaknem fellökte Franciaország királyát.

– Kísérd le, öcsém, az érsek úr őeminenciáját – szólt a bankár –, de kerüld el a csarnokot, s ügyelj, hogy senkivel ne találkozzék. Ezt pedig vidd le az utcára – nyomta a két arannyal telt zacskót a legény karjába. – Viszontlátásra, eminenciás uram.

Spinello Tolomei mester mélyen meghajolt, hogy megcsókolja a prelátus ujján fénylő ametisztgyűrűt. Aztán félrevonta a kárpitot.

Midőn Jean de Marigny távozott, a sienai visszament az asztalhoz, és gondosan összetekerte az aláírt elismervényt.

– Coglione! … – dörmögte. – Vanesio, ladro, ma sopratutto coglione.^[4]

Bal szeme egy pillantásra felnyílott. Miután az írást bezárta a vaspántos ládába, maga is elhagyta a szobát, hogy másik látogatóját fogadja.

Lement a földszintre, és végighaladt a hatablakos nagy csarnokon, ahol a pultok voltak elhelyezve, mert Tolomei nemcsak bankár volt, hanem ritka áruk behozatalával és értékesítésével foglalkozó kereskedő is. Ezeken a pultokon a fűszerektől és a cordobai bőrtől a flandriai posztóig, az arannyal hímzett ciprusi szőnyegekig és az arábiai illatszerekig minden fényűzési cikket meg lehetett találni.

Egy tucatnyi segéd foglalkozott a szüntelenül érkező és távozó ügyfelekkel; a számvevők számításokba merülten dolgoztak, különleges számolótábláik segítségével, amelyeknek rekeszeiben rézérmék halmozódtak, s a tágas csarnok visszhangzott az alkudozók tompa zsibongásától.

A kövér sienai gyorsan végigment a csarnokon, útközben üdvözölt egy ismerőst, kijavított egy hibás számot, leszidott egy segédet, és a foga között elmormogott „nienté”-vel elutasított egy hitelkérelmet.

Robert d'Artois egy levantei fegyverekkel megrakott pult fölé hajolt, s egy arannyal díszített súlyos tőrt latolgatott a tenyerén.

Amikor a bankár megérintette a karját, az óriás hirtelen hátrafordult, és kedélyesen parasztos képet erőltetett magára, mint általában, ha megnyerő akart lenni.

– Nos, kegyelmes uram – szólalt meg Tolomei –, szüksége van rám?

– Igen – felelt az óriás. – Két dolgot kérnék magától.

– Az első, gondolom, pénz?

– Pszt! – pisszegett d'Artois. – Hát mindenkinek tudnia kell, hogy egész vagyonnal tartozom magának, vérem szipolyozója? Gyerünk, tárgyaljunk inkább odafenn.

Elhagyták a csarnokot. Az első emeleti irodában, a becsukott ajtó mögött szólalt meg ismét Tolomei:

– Ha újabb kölcsönről van szó, nagyuram, attól tartok, hogy ez már nem lehetséges.

– Miért nem?

– Kedves gróf uram – érvelt higgadtan Tolomei –, amikor kegyelmed pert indított Mahaut nagynénje ellen Artois grófság örökléséért, én fizettem a perköltségeket. Ezt a pert nagyuram elvesztette.

– Álnokság miatt vesztettem el, s ezt kegyelmed nagyon jól tudja! – kiáltott fel Artois grófja. – Annak a szuka Mahaut-nak az ármánykodása okozta, hogy dögöljön meg a nyomorult! … Megkapta Artois-t, hogy aztán a leánya révén Franche-Comté visszaszáll j on a koronára. Piszkos ügylet! Ha volna igazság, akkor most nekem a királyság pair jenek és Franciaország leggazdagabb bárójának kellene lennem. És az is leszek, Tolomei, hallja-e, az is leszek!

Hatalmas ökle lecsapott az asztalra.

– Kívánom kegyelmednek – mondta Tolomei továbbra is nyugodtan. – De addig is, nagyuram a per vesztese.

A bankár már nem szertartásoskodott, s d'Artois-val sokkal bizalmasabban tárgyalt, mint az érsekkel.

– Azért mégis megkaptam a conches-i várbirtokot, és nekem ígérték Beaumont-le-Roger grófságot is, ötezer livre jövedelemmel – válaszolt az óriás.

– De nagyuram még nem kapta meg a grófságról az adomány levelet, és adósságából még semmit nem törlesztett. Sőt ellenkezőleg …

– Még nem sikerült behajtani a jövedelmeimet. A kincstár is több évi járadékommal tartozik …

– … amelynek nagy részét már előre lekötötte nálam. Nagyuramnak pénzre volt szüksége, hogy rendbe hozassa Conches várának tetőit meg az istállókat.

– Leégtek – védekezett Robert.

– Jó. Aztán ismét pénz kellett, hogy megtarthassa artois-i híveit …

– Mire mennék nélkülük? Ε hű barátok, a Fiennes-ek, a Sou-astre-ek, a Caumont-ok meg a többiek segítségével viszem majd egyszer győzelemre az ügyemet, ha kell, akár fegyverrel is. Aztán mondja csak, bankár uram …

Az óriás most hangot változtatott, mintha elege lenne a megdorgált iskolás fiú szerepéből. Hüvelyk- és mutatóujja közé csippentve a bankár ruháját, szelíden a levegőbe kezdte emelni Tolomeit.

– Mondja csak … maga fizette a peremet, az istállóimat, a híveimet, ez mind igaz … De nem tett szert néhányszor busás kis haszonra általam? Ki jelezte magának hét évvel ezelőtt, hogy a templomosokat csapdába csalják majd, akár a nyulakat? És ki tanácsolta, hogy vegyen fel kölcsönt tőlük, amit soha nem kell visszafizetnie? Ki figyelmeztette magát jó előre a pénzrontásra? Ez lehetővé tette, hogy minden pénzét áruba fektesse, amin aztán háromszoros nyereséggel adott túl? Nos, ki tette mindezt?

A pénzvilágnak örök hagyományai vannak, s a nagy bankoknak mindig megvoltak a kormányokhoz közel álló tájékoztatói. Spinello Tolomei mester legfőbb hírforrása Robert d'Artois gróf volt, a király testvérének, Charles de Valois kegyelmes úrnak a barátja és eszem-iszom cimborája; Valois pedig, a szűkebb Tanács tagja lévén, mindent elmondott Artois grófjának az ország ügyeiről.

Tolomei kiszabadította magát Robert d'Artois markából, elsimította ruhája ráncait, s bal szemét továbbra is lehunyva, mosolyogva mondta:

– Elismerem, nagyuram, elismerem. Kegyelmes uram néhányszor igen hasznos felvilágosításokkal szolgált. De sajnos …

– Mi az, hogy sajnos?

– Sajnos, a kegyelmed révén szerzett nyereség távolról sem fedezi az előlegezett pénzösszegeket.

– Ez igaz?

– Igaz, nagyuram – nézett rá Tolomei a legártatlanabb és a legmélyebb sajnálkozást tükröző arccal.

Hazudott, de tudta, hogy büntetlenül teheti, hiszen Robert d'Artois bármily ügyes volt is a cselszövésben, alig konyított a pénzügyi műveletekhez.

– Ah! – bosszankodott az óriás. Vakaródzott, és jobbra-balra ingatta fejét.

– De mégis, a templomosok … Ma reggel csak elégedett? – kérdezte.

– Igen is, meg nem is, nagyuram, igen is, meg nem is. A templomosok már régóta nem avatkoztak az üzleti ügyeinkbe. S most majd kire fogják hárítani a felelősséget? Ránk, a lombardokra, ahogy elneveztek bennünket. A pénzzel való kereskedés egyáltalán nem könnyű mesterség. És mégis, nem nélkülözhetnek minket … Most jut eszembe – változtatott témát Tolomei –, Valois kegyelmes úr nem említette, hogy ismét megváltoztatják a párizsi livre árfolyamát? Mert ez a hír járja.

– Nem, nem, semmi ilyesmit nem mondott. De ez egyszer – folytatta előbbi mondókáját d'Artois – markomban van Mahaut. Markomban van, mert a leányai meg az unokahúga is a markomban vannak. És megfojtom őket, így ni! … mint a kártékony görényeket!

A gyűlölettől megkeményedtek a vonásai, hogy szinte megszépült az arca. Ismét Tolomeihez lépett. A bankár elgondolkodva nézte: „Hogy bosszút állhasson, ez az ember mindenre képes … Mindenképpen kölcsönzők neki még ötszáz livre-t …”

– Miről van szó? – kérdezte fennhangon.

Robert d'Artois suttogóra fogta hangját. Szeme ragyogott.

– A kis lotyók szeretőt tartanak, s ma éjszaka óta szeretőjük nevét is tudom. De erről egy szót se! Egyáltalán nem akarom, hogy kiderüljön … egyelőre még nem.

A sienai újfent gondolataiba merült. Erről már hallott valamit rebesgetni, de nem akarta elhinni.

– És ez mi módon lehet hasznára nagyuramnak? – kérdezte végül.

– Hasznomra? – kiáltott fel ismét d'Artois. – Hát mondja csak, bankár, el tudja képzelni a szégyent? Franciaország leendő királynéját és sógornőit rajtakapják, akárcsak holmi ribancokat a ficsúrjaikkal … Ez hallatlan botrány! A két burgundi família nyakig merül a mocsokba, Mahaut minden hitelét elveszti az udvar előtt, a házasságokat felbontják, az örökségek a koronával kapcsolatos reményekkel együtt eltűnnek! Akkor majd kierőszakolom perem újrafelvételét, és meg is nyerem!

Fel-alá járkált a szobában, s lépteitől megrendült a padló, a mennyezet meg a bútorok.

– És nagyuram fogja felfedni a szégyent? – kérdezte Tolomei. – Csak úgy beállít a palotába, és megkeresi a királyt …

– Dehogy, uram, nem én … Engem meg sem hallgatnának. Valaki más lesz az, sokkal alkalmasabb személy … De az illető nincs Franciaországban … S éppen ez a másik ügy, amit kérni akarok. Egy megbízható és nem túl feltűnő emberre lenne szükségem, aki Angliába vinne egy üzenetet.

– Kinek, nagyuram?

– Izabella királynénak.

– Á! Csak nem? – dünnyögött a bankár.

Aztán csend lett, csak az utca zsivajgását lehetett hallani.

– Igaz, hogy Izabella királynét nem úgy ismerik, mint aki nagyon kedvelné franciaországi sógornőit – mondta végül Tolomei, akinek nem volt szüksége bővebb magyarázatra, hogy megértse, miképp szövi ezt az összeesküvést d'Artois. – Azt hiszem, nagyuram igen jó barátja Izabella királynénak, és néhány napja Angliában járt?

– A múlt héten tértem vissza, s azóta nagyon sokat tettem.

– De miért nem saját emberét, vagy Valois kegyelmes úr egyik lovasát küldi Izabella őfelségéhez?

– Az én embereimet, csakúgy, mint Valois kegyelmes úr embereit ismerik abban az országban, ahol mindenki figyel mindenkire, s nagyon gyorsan meghiúsítanák terveimet. Azért gondoltam, hogy egy szemfüles kalmár is megfelelne. Kegyelmednek sok olyan embere van, akik megbízásából utaznak … Egyébként az üzenet nem tartalmaz olyasmit, ami bajt okozhatna a hírvivőnek …

Tolomei az óriás szemébe nézett, eltűnődött, végül megrázta a bronz-csengőt.

– Megkísérlem, hogy ismét szolgálatára legyek – mondta. Szétnyílt a kárpit, és az a fiatalember lépett a szobába, aki az

érseket az imént kikísérte. A bankár bemutatta:

– Unokaöcsém, Guccio Baglione, most érkezett Sienából. Nem hiszem, hogy Marigny barátunk tisztviselői és poroszlói már ismernék … Jóllehet – tette hozzá halkan Tolomei, és tettetett szigorral nézett az ifjúra – szép kis hőstettet hajtott végre tegnap reggel a francia király színe előtt … Milyennek találja a fiút? Robert d'Artois szemügyre vette Gucciót.

– Csinos legényke – nevetett. – Jó formájú, kemény inú, karcsú derekú, trubadúrszemű. Őt indítaná útnak, Tolomei mester?

– Unokaöcsém az én második énem – mondta a bankár –, csak kevésbé kövér és jóval fiatalabb nálam. Képzelje, egykor én is épp ilyen voltam, de erre már csak én emlékszem.

– Felkészülhet rá, hogy ha az a buzeráns Edward király megpillantja, ez a legényke soha nem tér vissza kegyelmedhez.

Az óriás falrengető nevetésben tört ki, a nagybácsi meg az unokaöcs is vele nevetett.

– Guccio – mondta Tolomei –, megismerkedsz Angliával. Holnap kora hajnalban indulsz Londonba, s ott felkeresed rokonunkat, Albizzit …

– Albizzi … ismerős név … – szólt közbe d'Artois. – Á, persze, Izabella királyné egyik kalmárja …

– No, látja, kegy elmés uram … Tehát felkeresed Albizzit, s az ő segítségével eljutsz Westmoutiers-be, ahol átadod a királynénak – és csakis neki, saját kezébe – azt az üzenetet, amelyet a kegyelmes gróf úr most meg fog írni. Később majd részletesen elmondom a teendőidet.

– Jobban szeretném tollba mondani az üzenetet – jelentette ki d'Artois –, mert jobban bánok a kopjával, mint a maguk átkozott lúdtollaival.

Tolomei elgondolkodva nézte: „Ráadásul bizalmatlan is a fickó, nem akar nyomot hagyni.”

– Ahogy tetszik, nagyuram. Hallgatom.

És tollbamondásra saját kezével írta meg az alábbi levelet:

 

Úrnőm!

Mindaz, amit előre megmondtunk, igaznak bizonyult, és még szégyenletesebbnek, semmint gondolni lehetett. Ismerem a személyeket, s oly sikeresen felfedtem őket, hogy ha gyorsan cselekszünk, nem menekülhetnek. De csakis felségednek van elegendő hatalma, hogy végrehajtsa, amire készülünk, és idejötte által véget vessen e nagy ocsmányságnak, amely felettébb befeketíti rokonai becsületét. Nincs egyéb vágyam, mint hogy szívvel-lélekkel mindenben híven szolgáljam felségedet.

 

– Az aláírás, nagyuram? – kérdezte Tolomei.

– Itt van! – húzott elő erszényéből egy hatalmas ezüstgyűrűt d'Artois, és a fiatalember felé nyújtotta.

Hasonló, de aranyból készült gyűrű díszítette hüvelykujját.

– Ezt add át Izabella királyasszonynak, ő mindent tudni fog … De biztos vagy benne, trubadúr, hogy megérkezésed után azonnal fogad a királyné?

– Hát persze, nagyuram – legyintett Tolomei. – Mi egyáltalán nem állunk rosszul Anglia uralkodóinál. Tavaly, amikor Edward király itt járt Izabella felséges asszonnyal, húszezer livre-t vett kölcsön bankjainktól. Több társaságnak kellett összeállnia, hogy kérését teljesíthessük. Ezt az összeget még nem fizette vissza.

– Ő se? – kiáltott fel d'Artois. – Az ám, bankár, és az … az első dolog, amit az imént kértem?

– Ah, soha nem tudok kegyelmességednek ellenállni – sóhajtott fel Tolomei.

A ládából egy zacskót emelt ki, és d'Artois markába nyomta.

– ötszáz livre – mondta. – Ez az egész, amit adhatok. A számlájára írjuk, csakúgy, mint küldönce útiköltségét.

– Hej, bankár, bankár, te igazi jóbarát vagy! – kiáltotta d'Artois, és széles mosolya egész arcát beragyogta. – Ha visszakapom atyáim birtokát, kincstárnokot csinálok belőled.

– Számítok rá, nagyuram – hajolt meg Tolomei.

– Ha pedig ez nem sikerül, akkor magammal viszlek a pokolba, hogy megvásárold részemre az ördög pártfogását.

Az óriás távozott. Miközben kilépett a számára meglehetősen szűk ajtón, akárcsak valami labdát, a tenyerén táncoltatta a pénzes zacskót.

– Már megint pénzt adott neki, bácsikám? – rázta fejét rosz-szallóan Guccio. – Pedig azt mondta, hogy …

– Guccio mio, Guccio mio – nézett rá gyengéden a bankár, s most mindkét szemét tágra nyitotta –, emlékezz mindig szavaimra: e világ nagyjainak titkai a nékik kölcsönzött pénz kamata. Éppen ma reggel kaptam Jean de Marigny őeminenciájától és Artois grófjától egy-egy, minden aranynál többet érő hitellevelet, amelyet, a maga idején, majd értékesíteni fogunk. Ami pedig a pénzt illeti … majd abból is visszaszerzünk egy keveset.

Néhány percig tűnődött, aztán megszólalt:

– Angliából visszatérőben Neauphle-le-Vieux felé kell kerülnöd.

– Rendben van, bácsikám – bólintott lelkesedés nélkül Guccio.

– Ottani megbízottunk nem tudja behajtani Cressay váruraival szemben fennálló követelésünket. A családfő nemrég halt meg. Az örökösök nem akarnak fizetni. Azt hiszem, semmijük sincs.

– És mit lehet tenni, ha semmijük sincs?

– Ugyan! Vannak falvaik, van földjük, s talán rokonaik is vannak. Vegyenek fel valahol kölcsönt, s abból fizessenek nekünk. Ha pedig nem tudnak fizetni, elmégy a montfort-i elöljáróhoz, és lefoglaltatod, majd eladod mindenüket. Tudom, ez nehéz ügy. De egy bankár szokj a meg, hogy kérlelhetetlennek kell lennie. A kisebb ügyfelek számára nincs irgalom, mert akkor nem tudnánk kiszolgálni a nagyokat. Mire gondolsz, figlio mio?^[5]

– Angliára, bácsikám – felelte Guccio.

A neauphle-i kerülőt, habár ráállt, robotnak tekintette. Most már minden kíváncsisága, minden kamaszos álma London felé irányult. Első ízben fog tengerre szállni … A lombard kalmár élete határozottan kellemes élet, és váratlan meglepetéseket tartogat. Útra kelni, végigszáguldani az országutakon, titkos üzeneteket vinni hercegeknek …

Az öregember mélységes gyöngédséggel figyelte unokaöccsét. Ravasz és fáradt szíve egyedül Guccio iránt érzett szeretetet.

– Szép utazásban lesz részed, irigyellek érte – mondta. – Kevés hozzád hasonló korú ifjúnak van alkalma ennyi országot látni. Tanulj, szimatolj, figyelj meg mindent, beszéltess másokat, de magad keveset szólj. Vigyázz, ha valaki itallal kínál; ne adj több pénzt a lányoknak, mint amennyit érnek, és vedd le a kalapod, ha körmenettel találkozol … S ha ismét egy király útját keresztezed, azt úgy tedd, hogy ez alkalommal ne kerüljön nekem egy lóba vagy egy elefántba.

– Igaz-e, bácsikám – mosolygott Guccio –, hogy Izabella királyné olyan szép, amilyennek mondják?