– Te átkozott hülye, a másikat rántottad le – ordította Matrózzsák, mert Világítótorony a hadi ösvényre lépve kettejük után vetette magát.

– Gyorsan a kötelet… – kiáltotta Andy. – A kötelet! Fürge belefojtotta a szót Andy be, mert lasszóként rádobta a kötelet, és a földre rántotta.

– Ne engem, ne engem, az ingyánt kapd el! – kiáltotta a kétségbeesett Andy.

Világítótorony most engem szemelt ki célpontjául. Úgy vonított, mint egy prérifarkas. A fehér ember vérét szomjazta, bosszút akart állni a törzséért. Habozásra nem volt idő. Lehajoltam, gyorsan megragadtam egy sörösüveget.

– Igyál egy sört – mondtam.

– Hűha, kösz Mac – mondta az ingyán. Leszedte az üveg kupakját, nagyot húzott belőle. Az összegabalyodott rohamcsapatok ekkor már talpon voltak, és egyszerre vetették magukat rá. Világítótorony nagy ívben rám köpte a pofa sört. Tizenöt perces heves kézitusa után sikerült az ágyára szíjazni. Oldalt fordítottuk a fejét – ez volt az egyetlen mozgatható testrésze – és egy sörösüveget nyomtunk a szájába.

– Ha végeztél vele, énekelj egyet – mondta neki Andy.

Világítótorony elmosolyodott, megköszönte figyelmességünket, aztán biztonságos kötelékében kortyolgatni kezdett.

Néhány perc múlva Burnside tántorgott be a sátorba.

– Megvertem McQuade-et! Halljátok! Legyőztem azt a cukorseggű tengerészt, huszonnyolc üveggel huszonhárom ellen… – Azzal összecsuklott. Óvatosan felemeltük a földről, ágyára dobtuk.

– Hát tuggyátok, fiúk – mondtam –, ez az egész tengerészgyalogság legremekebb alakulata. Fiúk, ti olyanok vagytok, mintha a fiaim lennétek… Ide süssetek!

– Te vagy a napsugaram, egyedül csak te – énekelte az ingyán.

– Andy, adjál Világítótoronynak még egy üveg sört; nem hallod, énekel.

– Az lenne a legokosabb, ha egyenesen Truk-szigetén szállnánk partra ezzel a csapattal, egyenest a császári flotta kellős közepibe.

– Vagy Wake-en.

– Vagy Friscóban.

– Aggy még egy üveggel.

– Megér egy rongyos fontot, pajtikám.

– Tudjátok mit, fiúk – dadogta L. Q. – Együtt kéne maradnunk akkor is, ha már vége a háborúnak.

– Mit gondolsz erről, Mac?

– Bizony, bizony.

– Írjuk le, L. Q., és aki megszegi az egyezséget, mocsok rohadék.

– Eeegen.

– Hát te, Mac?

– Számíthattok rám, még ha szolgálatból kell is lelépnem, hogy találkozzak veletek.

L. Q. papírlapot húzott elő a mappájából, leült az ágyára. Sörösüvegekkel fölfegyverkezve ültünk melléje. Az ágy nagyokat nyikkant a súlyunk alatt.

– Tartsa valaki ide a lámpát, nem látok.

– Mikor találkozzunk?

– Egy évvel a háború vége után – pontosan egy év múlva.

– Mindenki egyetért, fiúk?

– Eegen.

– Megvan -jelentette ki L. Q. – Los Angelesben, a Pershing téren találkozunk, álarcosbáli öltözékben.

– Remek!

– Eegen.

L. Q. fogta a papírt meg a tollat, írni kezdett. Nagyokat böfögve lestünk át a válla felett.

„1942. december 22. Alább következik egy szent egyezség. Mi vagyunk Huxley kurváinak pontoktól-vonásoktól megkótyagosodott, hónaljverejték-szagú. fattyúi. Ezennel megállapodunk abban, hogy egy évvel a háború vége után találkozunk Los Angeles városában… „

– Te vagy a napsugaram, egyedül csak te…

– Adjál az ingyánnak még egy üveg sört.

L. Q. folytatta a megállapodás szövegezését. Előírta, hogy a találkozóra mindenki köteles a maga államának valamelyik jellegzetes állatát is magával hozni: iowai kant, marylandi dobozpáncélú teknőst, prérifarkast, texasi marhát, pumát, bikát Spanyol Joe-nak, kecskét pedig Burnside-nak, mert ő nem egyéb, mint egy zerge. Nekem egy tengerészbulldogot kell majd hoznom. De amikor Skihez értünk, elakadtunk, mert nem jutott eszünkbe, milyen állat őshonos Philadelphiában. Végül a tisztekre emlékezve a bűzös borzban egyeztünk meg.

Az okmány a továbbiakban előírta, hogy mindenki országának népviseletébe öltözve jelenjék meg. Az ingyánnak harci díszben, kifestve kell jönnie, L. Q.-nak pedig barettben és sötét szemüvegben. Nekem felmentést adtak – nem kell levetnem az egyenruhámat. L. Q. a szerződést a következő szavakkal zárta: „Ha bárki az alulírott srácok közül elesik és nem jöhet el, szeretett emléke tiszteletére berúgunk. Aki megszegi ezt az egyezséget, mocskos rohadék. Becsület szavunkra.”

Valamennyien lemásoltuk magunknak a szöveget, és mindegyiket aláírtuk.

– Most pedig pecsételjük meg vérünkkel a szerződést – szólított fel minket L. Q. Elkértük Spanyol Joe tőrét, megszúrtuk az ujjúnkat, és a véres ujjat odanyomtuk az aláírásunk mellé. Patakzott a könny a szemünkből, egymás kezét rázogattuk, és örök barátságot fogadtunk ebben a megszentelt pillanatban – majd nagyokat böfögve újabb rund sörbe kezdtünk.

– Te vagy a napsugaram, egyedül csak te…

5.

Vajon hová kerülünk? A hideg verejték kivert bennünket, amikor rádöbbentünk a valóságra. A „rémséges négy” a wellingtoni kikötő mólója mellett horgonyzott, készen rá, hogy fedélzetére vegye a 6. tengerészgyalogos ezredet. A Jackson, az Adams, a Hayes és a Crescent City nagy becsben állt a tengerészgyalogosok körében. Ez a négy szállítóhajó vitte az első csapatokat Guadalcanalra. Ez a négy úgy szedte le a japán Zéró gépeket az égboltról, akár a tekéző a bábukat.

Kiürült az utolsó sörösüveg is, túl voltunk az utolsó mólén is. Amikor az ember felszedi a sátorfáját, elfogja a türelmetlenség. Szeretné, hogy minél előbb a hajó fedélzetén legyen, minél gyorsabban rendeljék el a kifutást – akkor talán megszűnik az émelygés a gyomrában. Nem azért voltunk Új-Zélandon, hogy élvezzük a táj szépségeit meg a nőket, nem is ezért álltunk be tengerészgyalogosnak.

Szokás szerint vért izzadtam, hogy munkabrigádokba osszam be a rajt. Ezúttal tehénkolompokkal és riasztócsengőkkel szerelték fel a sátrat, így a bejárati sátorlap puszta érintése pokoli ricsajt váltott ki. Mihelyt közeledtem, hogy munkára vezényeljem őket, a hátsó sátorlapokon átbújva menekültek.

Végre-valahára felmasíroztunk a. Jackson hajóhídján, tisztelegtünk az őrségnek és a lobogónak, aztán megkerestük a szálláshelyünket. A patkánytartály Bobo után pompás meglepetésben volt részünk. A parancsnoksági század az elülső hajófenékrekeszben helyezkedett el, közvetlenül átellenben a matrózok szálláshelyének lejárójával.

– Ide süssetek! A haditengerészet első osztályú kabinokban hajózik, meghiszem azt.

– Hát ez tényleg más, mint az a disznóól.

– Hé, Mac. Matrózzsákot elkapta a tengeribetegség.

– Hogy a fenébe? Még a mólónál állunk.

– Amint rálépett a hajóhídra, elhányta magát. Pontosan úgy, mint legutóbb.

– Annak a farmernak elég, ha ránéz egy hajóra, attól is rókázik.

– Mit szólsz ehhez a matrachoz!?

Gyorsan elrendezkedtünk, vártuk, hogy valamennyi hajón befejeződjék a rakodás, és nekivágjunk a tengernek.

A karácsonyi istentiszteletet a wellingtoni kikötő egyik raktárában tartották. Előbb karácsonyi énekeket énekeltünk, meghallgattuk Peterson lelkész és McKale atya prédikációit, aztán valamennyiünket elfogott a katonáknál oly gyakori nyomasztó hangulat. Andy, Danny, Marion és a többiek is mind csendesek, bűntudatosak voltak. Azt kívántam, bár felébrednék, és kiderülne, hogy még el sem kezdődött a karácsony, már véget is ért. Nem volt kedvünk beszélgetni, üldögéltünk csak, ügyet sem vetve egymásra. Danny valami régi levelet olvasott, Marion kinyitotta tárcáját, vágyakozva nézte a vörös hajú lány fényképét. Még Ski is – noha csak keserű emlékei maradtak –, Susan fakuló képét szemlélgette. A sok gondolkodás tönkreteheti a harci szellemet. De hát mi egyebet tehet valaki karácsony estéjén?

A szakácsok pulykavacsorát főztek a hozzá való cafranggal; de ez se sokat lendített a dolgon. Nem ételre vágytunk. Persze, a magamfajta veteránt nem kapta el a honvágy, legfeljebb azért fohászkodtam, adnának eltávozást az embereimnek, hogy én is alaposan beszívhassak. L. Q. megpróbált kiragadni bennünket a komisz hangulatból, de tréfái valahogy üresen pufogtak el.

Ski szétnyitotta a levelet, újraolvasta elölről. A húga írta. A levél beszámolt alig egy évvel ezelőtti álmának teljes összeomlásáról. Susant az apja kidobta otthonról, most szállodában lakik a férjével. Az anyja betegeskedik, de leginkább Ski miatt eszi magát. A húga pedig, jóformán még gyerek, máris katonákkal randizik, és arra készül, hogy otthagyja az iskolát, jól fizető hajógyári munkát akar vállalni.

– Gyere, Ski! – szólt rá Danny. – Épp az előbb fújtak vacsorára. Remek kaját készítettek, pulykát és ami hozzájár.

A hajó hangszóróiban felharsant a fedélzetmester sípja.

– Figyelem, figyelem! Eltávozást kap minden törzsőrmester és azon felüli rangban levő tengerészgyalogos.

– Kikapcsolni! – ordította egy alacsonyabb rangú tiszthelyettes.

Ami engem illet, éppen jókor jött az eltávozás. Úgy éreztem, hamarosan becsavarodok. Arra gondoltam, hogy Burnside-dal az egész raj helyett is berúghatunk. Ledobtam a gyakorló egyenruhát, elő a kimenőt. Már a zubbonyom utolsó gombját igazgattam, amikor Andy tűnt fel mögöttem. Kétségbeesett arcot vágott.

– Nincs mit tenni, Andy. Begőzölök, ha továbbra is itt kell rostokolnom – mondtam.

– Csak arra gondoltam, hogy talán… Szóval, elmondtam neked, hogyan áll a dolog Pat és közöttem…

Elfordult. Nem puhított meg, de úgy gondoltam, gondoskodnom kell róla.

– Andy – kiáltottam. Andy villámgyorsan fordult vissza. Széles mosoly terült az arcára. Kibújtam a zubbonyból, odadobtam neki. Andy boldogan megölelt.

– Ki a fene vágyódik arra, hogy egy izomkolosszus svéd érzelegjen vele karácsony estéjén? Eriggy már, húzz el, mint a veszett fene, mielőtt meggondolom magam!

A priccsemhez léptem, mélységesen utáltam magam érzelgős kitörésemért.

Keats fedélzeti tiszt lépett a hálóterembe: Mariont és engem szólított.

– Látta valahol Gomezt, Mac?

– Nem uram, nem láttam.

– Hát maga, Hodgkiss?

– Nem, uram.

– Gondoltam. Engedély nélkül lelécelt. Mihelyt visszaér, bármilyen késő legyen is, küldjék fel a szállásomra. Ezt az utat sitten tölti.

– Igen, uram.

– Hodgkiss tizedes, úgy látom, maga az egyetlen ember a században, akiben megbízhatok. Maga veszi át húsztól huszonnégy óráig a tatfedélzeti őrséget -mondta. – Itt az eltávozáson levő tiszthelyettesek névsora. Mindenkit kihúz a listáról, amint feljön a hajóhídon. Ha alacsonyabb rendfokozatú egyén megkísérel a hajóra lopakodni, telefonál az őrszobára.

– Értettem, uram.

A fedélzeti tiszt kifelé indult. Utánamentem, a lejárónál utolértem, vállára tettem a kezem.

– Tudom, mit akarsz kérni, Mac, és a válasz: nem! Az öreg Jack Keats „musztáng” volt, vagyis olyan

tiszt, aki legénységi sorból küzdötte fel magát, s jól tudta, mit érez a legénységi állományú katona szentestén egy idegen kikötőben. Még nem is olyan régen együtt voltunk tizedesek, együtt vedeltük a sört Sanghajban. Elgondolkodva dörzsölte az állát.

– Mac, az isten szerelmére, ha kiviszed őket a partra, addig gyertek vissza, amíg Hodgkiss van őrségben, vagy ott leszünk, ahol a part szakad.

– Boldog karácsonyi ünnepeket, Jack.

– Eredj a pokolba, Mac.

Behívtam a rajt a mosdóba, s amikor valamennyien ott voltak, bereteszeltem az ajtót.

– Hát ide figyeljetek, nyomorultak, találkozunk a parlament épülete előtt huszonhárom óra ötvenkor, de ott legyetek mind, mert az isten legyen irgalmas annak a fejnek, aki nincs ott időben. Ne feledjétek, Mary éjfélkor adja le az őrséget, addigra itt kell lennünk. Világítótorony!

– Uff!

– Te velem jössz. Semmi haditánc, velem jössz.

– Oké, főnök – törődött bele a sorsába.

Pontosan negyvenöt másodperc múlva egyetlen rádiós se maradt a Jackson fedélzetén. Bárcsak a rádióikat helyeznék üzembe ilyen gyorsan, gondoltam.

A botanikai kertben találtak üres padot. Andy rágyújtott két cigarettára, az egyiket odanyújtotta Pat-nek.

– Nem valami vidám karácsony, igaz Andy?

– Megszoktam a havat az Államokban. Pat elnevette magát.

– Itt nálunk már-már mindenki csomagol, hogy elutazzék a tengerpartra. Gondolom, mi egyszerűen a fejünk tetején állunk.

– Örülök, hogy sikerült találkoznunk.

– Rendes volt Mactől, hogy feláldozta a kilépőjét. Fura egy öreg szivar.

– Az öreg tengerészgyalogos – ilyen pasasok alkotják a tengerészgyalogság gerincét.

– Mit gondolsz, hová visznek? – A jó fene tudja.

– Olyan jó volt, hogy itt voltatok.

– Pat.

– Tessék.

– Te… örültél, hogy találkoztál velem?

– Én… Magam sem tudom, Andy.

Andy meglazította a túlságosan feszes zubbonyt, elgondolkozva nézte a lány arcát. Ebben a pillanatban Pat fásultnak látszott, mintha gondolatban a múltban járna, és szeme előtt más istenhozzádok vonulnának el. A fivére és a férje. Tőlük is búcsút vett, és most meg volt rémülve.

– Úgy érzem, eléggé kedvellek, talán ezért sajnálom, hogy találkoztunk. – Kihúzta magát, hogy úrrá legyen remegésén.

– Nézd csak… Pat… Nem is tudom, hogyan mondjam, de azt szeretném, ha tudnád, boldog vagyok, hogy Új-Zélandra kerültem, és boldog vagyok, hogy rád találtam. Teljes zűrzavar van bennem – talán jó is, hogy elindulunk… Talán sikerül tisztába jönnöm magammal.

– Ez a legjobb mindkettőnk számára, Andy. Mielőtt még belegabalyodnánk valamibe, amit egyikünk sem akar.

– Eegen – kiáltotta Andy –, pontosan így van. Minden a feje tetejére állt – az egész világ. Az ember nem kötheti le magát, amikor azt se tudja, máról holnapra mi történhet vele. Különösen egy olyan alakulatnál, mint a tengerészgyalogság – egyik nap itt, a másik nap ott.

– Mit gondolsz, visszajössz valaha is Új-Zélandra?

– Nem tudom… Talán, ha majd távol leszünk, és tisztába jövök magammal, és te is tisztázhatsz magadban mindent. Lehet, hogy visszajövünk. Az ember sohasem tudhatja a tengerészgyalogságnál.

– Hagyd abba, Andy! Ostobaságokat beszélünk. Mindketten tudjuk, hogy nem jössz vissza… A háború, a háború… ez az átkozott háború.

– Pat, drágám, egészen kiborultál. Pat lehunyta a szemét.

– Mindjárt rendben leszek.

– Megtennél nekem valami egészen különöset?

– Igen.

– Nézd csak, jól tudom, hogy mi csak barátok vagyunk és így tovább. De azért írnál nekem? Úgy értem, rendszeresen. Még sohasem kaptam rendszeresen leveleket egy lánytól, mint a többi srác… Úgy értem, nem kell azt érezni sem neked, sem nekem, hogy foglaltak vagyunk, de olyasmiről írhatnál, hogy mi van a gazdaságban, hogy vannak a tieid és hogy vagy te magad. Irtó jó lenne ilyen leveleket kapni.

– Ha akarod, akkor írok neked.

– Én meg írok neked, Pat, és egy napon…

– Nem… Semmi „egy napon”, Andy! Én már nem akarok semmiféle egy napot.

– Úristen! Mindjárt éjfél. El kell húznom, Pat, kísérj el a kikötőbe – vagy úgy illik, hogy megkérjelek rá?

Pat bólintott, gyors léptékkel, némán indultak el a kihalt utcán. A villamosmegállótól a rakparton levő őrbódé bejáratához mentek.

– Örülök, hogy találkoztam veled, Pat, és szívem mélyén remélem, hogy visszajövök még Új-Zélandra. Akár még… – Elharapta a szót. – Isten veled, Pat.

Megcsókolta az arcát. Egy pillanatra szorosan magához vonta, aztán hátralépett.

– Isten veled, jenki, sok szerencsét!

Andy belépett a kapun, elindult a hajó felé. Lépései visszhangosan koppantak az elhagyatott raktárban, alakjának körvonalai elmosódtak Pat előtt.

Pat Rogers belekapaszkodott a vasrácsba, ellenállhatatlan zokogás fogta el.

– Isten veled, drágám – sírta az éjszakába.

Éjfél előtt öt perccel a rajom föltántorgott a hajóhídon. Tisztelegtem Marionnak, és jelentettem.

– Mac műszaki főtörzsőrmester.

Marion viszonozta a tisztelgést, kipipált a listáról.

– Huxley ezredes – vetette oda kurtán L. Q.

– Halsey tengernagy, Halsey, a bika – böfögte Matrózzsák.

– Dühöngő Ló Főnök, a rettenthetetlen harcos, aki Little Big Hornnál lemészárolta a sápadtarcúakat…

– Fogd már be a szádat, ingyán… Föl akarod verni a hajót?

– Jamamoto – közölte orrhangon Fürge. – Elvesztettem a hajómat.

– Vakmerő Fosdick, az emberszabású légy – jelentette Danny.

A lógós maradt utóvédnek.

– Csak egy egyszerű Bili – sóhajtotta, és elnyúlt. Letereltcm a társulatot, betuszkoltam őket a hálóhelyiségbe. Valamennyien rendben megjöttek – valamennyien, az egy Spanyol Joe kivételével. Ő már lelécelt, mielőtt a fedélzeti tiszt zöld utat adott nekünk.

Marion egyre-másra az órájára pillantott: már csak két perc volt hátra, és Joe még nem mutatkozott. Föl-alá járkált a fedélzeten, azon tépelődött, riassza-e a fedélzeti tisztet, vagy sem. Egyszerre csak árnyat látott kirajzolódni a rakpart felől. Az árny egy üres raktárépület körül cikázott. Marion visszahúzódott a sötétbe. Az árny hirtelen gyors vágtában a raktárépülettől a hajó oldalánál termett, és ott elnyúlt. Spanyol Joe volt az! Mozdulatlanul állt, körbetekintett, majd egy fekete párduc könnyedségével szökkent az egyik vastag kötélhez, amellyel kikötötték a hajót. Lassú, nesztelen mozdulatokkal araszolt felfelé a kötélen. Előbb egyik kezével nyúlt fel a korlátra, majd a másik kezével. Lassan megjelent a feje búbja is. Orrát nekitámasztotta a korlátnak, gyorsan körbepillantott. Ugyanebben a pillanatban Marion villámgyorsan ott termett, előrántotta' pisztolyát, és egyenest Joe szeme közé nyomta a csövét. Spanyol Joe Gomez pedig – legalábbis így tartja a tengerészgyalogos-legenda – felemelte mindkét kezét, és immár orránál fogva csüggött a korláton.

A Bobo nyomorúságos bejárató útja után a Jackson csodálatos volt. A szálláshelyek megfelelőek voltak, a katonák tisztességes kaját kaptak naponta háromszor-szolid, az utolsó babszemig rendesen megfőzött haditengerészeti kaját. A mosdókban édesvízi zuhanyozókat rendeztek be, ami ritka fényűzésszámba ment, a legénység pedig kifogástalanul karban tartotta a hajót, olyan büszkék voltak rá, mint egy nyoszolyólányra.

A Jackson matrózait őszinte barátság fűzte a tengerészgyalogosokhoz. Voltaképpen nem látványos feladatot kaptak: katonákat kellett az ellenséghez szállítaniuk, de láthatóan egyenrangú társaknak érezték magukat a vállalkozásban, s tudták, hogy életeket kell megvédelmezniük. A „rémséges négy” dicsőséges szolgálati lappal büszkélkedett. Ezek voltak a második világháború úttörő amerikai szállítóhajói, rendre verték vissza a japán légitámadásokat. Először még azokban a bizonytalan időkben, 1942. augusztus 7-én vitték el a háborút az ellenséges vonalakba, s a tengerészgyalogosok különleges vonzalmat éreztek irántuk. Mi is biztonságban éreztük magunkat e hajókon, nem akadt tengerészgyalogos, akit ne járt volna át melegség, ha szóba került a „rémséges négy”.

Munkabrigádokat alakítottunk: kimázoltuk a mosdókat, felsúroltuk a fedélzeteket, elláttuk az étkezdéi szolgálatot, őrségeket vállaltunk. A rádiósrajra azt a feladatot rótták, hogy az ételt két fedélzet mélységből felcipelje a mélyhűtőkből a kantinokba. A fiúk eleinte morogtak, hogy ők híradókatonák, de Burnside-dal személyesen vettük kézbe a dolgot, így aztán nem volt lógás. Naponta három órán át kúsztunk lefelé a meredek vashágcsókon, odalent száz font súlyú krumpliszsákokkal rakodtunk meg, s kapaszkodtunk vissza velük.

A magam részéről mindig szerettem azt az életmódot, amely egy jó hajón folyik. A régi időkben a tengerészgyalogos-szolgálat java része a tengeren folyt. Van valami megragadó és békés abban, ahogy az ember az esti étkezés után a korláthoz áll, és szívja a kapadohány cigarettáját. Gyakran előfordult, hogy egy pillanatra megfeledkeztem ilyenkor, voltaképpen ki is vagyok, és hová tartok, de a raj hamarosan a nyomomba szegődött, és akkor körülnéztem, megláttam az ütegeket meg a kezelőket a 37 milliméteresek mellett, és nyomban visszacsöppentem a való világba.

Éjjel ránk zárták az ajtót. Pókereztünk. Ez a póker tulajdonképpen soha nem kezdődött el, és nem is ért véget. A kártyapakli, a játékosok, a helyszín változhattak, de a pókerparti vég nélkül folyt. Felszerelésünket tisztogattuk, leveleket írtunk, majd takarodó előtt összegyűltünk a bedeszkázott rakodótérben, Fürge rágyújtott valami dalra, s az egész raj vele tartott. Ez a banda szeretett énekelni, veszettül jól zengett a kórusuk; az egyetlen kivétel L. Q. volt, aki iszonyúan hamisan énekelt. Ha már minden elcsendesedett, és a hajó nyugovóra tért, Fürge megpendített néhány hangot az egyik újonctól kölcsönkért gitáron. Olvadékony, tiszta hangján balladákat adott elő. Az ember teste végigbizsergett, ha Fürge ezt énekelte:

Mondják,– elhagyod majd drága völgyünk,

mosolyod s hangod nem lesz velünk,

ha felrémlik a Vörös Folyó völgye…

– Föld!

Felugrottam hálóhelyemről, felkapaszkodjam a fedélzetre. Gőzölgő, forró reggel volt. A szállítóhajók szinte teljesen leállították gépeiket, lassan araszoltak a tengerből közvetlenül előttünk kiemelkedő terrakotta színű, barna dombos sziget felé. Csend ülte meg a hajókat. Egyre-másra húztunk el lehorgonyzott hajók mellett, amelyek fedélzetén árva lélek se mutatkozott. Akadtak közöttük rozsdásak, amelyeket már-már ellepett a víz. Akár a kísértethajók. Keskeny víziösvényen haladtunk közöttük az élettelennek tűnő szárazföld felé. Vékony ködcsík úszott felettünk. A mozdulatlan hajók és a háttérben a kísérteties, kopár szirtvonülatok hátborzongató látványt nyújtottak – mintha a világ végére érkeztünk volna.

– Hol vagyunk? – kérdeztem.

– Új-Kaledóniában. Noumea kikötője felé tartunk. Kísérteties, mi?

– Mondhatom, mint az ördög birodalma.

Az elaknásított, sodronyhálókkal lezárt csatornákon át bejutottunk a kikötőbe. És akkor megláttam az Egyesült Államok hajóhadát. Amerre a szem ellátott, csatahajók, repülőgép-anyahajók, cirkálók, rombolók horgonyoztak. Tehát itt rejtőznek!

Felharsant a fedélzetmester sípszava.

– Figyelem! Figyelem! Minden tengerészgyalogos térjen vissza posztjára. Felkészülnek és készenlétben állnak teljes felszereléses partraszállási gyakorlatra!

A gyakorlat teljes kudarcba fulladt. A magas hajóközéphálóra vezényeltek bennünket. Úgy látszott, mintha ötszáz láb magasságban lennénk a víztükör fölött. A partraszálló csónakokba történő leereszkedés során ketten a lábukat törték. A tömött felső és alsó zsákok, hálózsák, a lőszer, a rádió ólmos súlyától szinte átszakítottuk a csónakfenekeket. Vagy egy órán át sodort a víz, mire visszatértünk a hajó oldalához.

Világítótorony megdermedt a hálón, Huxleynak kellett fölhúznia a fedélzetre; az őrnagy a hajóhídon állva káromkodott a teljes zűrzavar láttán.

Kíméletlen, ostoba dolog volt így ráengedni a zöldfülű társaságot a veszedelmesen csalóka hálókra. Még szerencsések voltunk, hiszen akár tucatnyi szerencsétlenség is történhetett volna. A gyakorlat után boldogan fellélegeztünk. Igaz, ezt követően a könnyebb felszerelés és az alacsonyabb hálók miatt a további gyakorlatok gyerekjátéknak hatottak.

A gyakorlat után zsúfolt volt a zuhanyozó, ezért éppen csak az arcom mostam meg, majd felsiettem a fedélzetre. Valami dereglyébe mindenféle felszerelési tárgyakat engedtek le, aztán ledobták a kötélhágcsót. Ketten kapaszkodtak fel rajta. A felderítőktől LeForce hadnagy és Paris őrmester fogadta őket. A tiszt bemutatkozott.

– Davis százados, a hadosztály felderítőktől. Seymour őrmester a munkatársam.

– LeForce hadnagy. Paris őrmester a törzsfőnököm.

Ő szerez szállást az őrmesternek. Kérem, Davis százados, jöjjön velem. Huxley őrnagy várja. Paris megpillantott, hozzám lépett.

– Ez Seymour a felderítőktől. Most érkezett vissza Guadalcanalról.

– Örülök, hogy itt van a hajón – üdvözöltem, fürkészően néztem a fakó arcú, deszkavékony tengerészgyalogost.

– Hát még én mennyire örülök, hogy itt vagyok – mondta gúnyos mosoly kíséretében.

– Mac az egyik híradófőnökünk. Van nálatok hely Seymournak? Nálam minden zsúfolt.

– Gondolom, lesz – feleltem.

Pucchi főtörzsőrmester magában motyogva közeledett a kötélhágcsóhoz.

– Hé, Pucchi, hová a fenébe igyekszel?

– A partra.

– De hát azt mondták, hogy amint a többi hajó befejezte a gyakorlatozást, kifutunk.

– Eegen, tudom, de én ezen az istenverte szigeten húzom ki ezt az istenverte háborút!.

– Micsoda?

– Ezek a kurvák közölték velem, hogy főtörzsekre nincsen szükség. Itt kell maradnom kartotékokat vezetni.

– Szerencsés kurafi – vetette oda Paris.

– Nyomorultul érzem magam. Hat év óta először kerülök ki a századból.

– Ne edd magad. Majd szólok Hermannak, rakjon félre neked egy csíkot.

– Fejezd be a bohóckodást, Paris. Azt képzeled, örülök, amiért itthagynak? – A kiégett, kopár hegyekre pillantott, arcizma megrándult. – Remélem, a srácok nem azt hiszik majd, hogy beszartam. Nem az én ötletem volt.

– Peched van, Pucchi – mondta Paris. Barátságosan hátba vágta.

– Van valami ezen a pokolszigeten? – kérdeztem Seymourt, rámutatva a nap perzselte földcsíkra.

– Egy lepratelep és egy kurva. Katonai rendőrök tartják a rendet a sorbanállók között. Úgy értem, ha van gyomrod hozzá, hogy megbassz egy ötvenéves kurvát, akinek még a három kölyke is ott van az ágyban. Egyébként nem lenne rossz hely, ha valakinek eszébe jutna, és egy fát ültetne.

Pucchi szeme könnybe lábadt. Átlépett a korláton a kötélhágcsóra.

– Sok szerencsét, srácok – motyogta. Lemászott a várakozó csónakba.

– Vannak, akik nem tudják, mikor ütötték meg a főnyereményt – Seymour kiköpött. – Hol a hálóhelyem, Mac?

Amint a konvoj észak felé, az Egyenlítőhöz közeledett, egyre melegebb lett. A hajó gyomrában gatyára kellett vetkőznünk, akkora volt a hőség. A konvoj hajói egyenletes ütemben, enyhén ringatózva haladtak előre, a hajógépek dohogása pillanatig sem szünetelt.

Éjszaka a szálláshelyeken a pókerezők fojtott hangja, kiszámított mozdulatai jelentették az élet jelét. Ődöngtem körülöttük, vártam, hátha kidől valaki, és beülhetek a helyére. Észrevettem Keats fedélzeti tisztet, az ajtóban állt, integetett. Odamentem hozzá. – Mi van, Jack? – kérdeztem. Ha négyszemközt maradtunk, tegeztem. Keats titkolózva elvezetett a sarokba. Törtem a fejem, mi baj lehet. – Csak nem jött rá Huxley, hogy lelógtunk a hajóról karácsony este?

Keats körülnézett, meg akart bizonyosodni, hogy senki sem figyel bennünket, benyúlt az ingébe, átnyújtott egy üveget.

– Ez a rajodé, Mac. Boldog újévet.

– Whisky, igazi skót whisky! Szent isten, egészen megfeledkeztem róla, hogy szilveszter van… Ezerkilencszáznegyvenhárom! Kösz, Jack.

– Boldog újévet, Mac! Remélem, a hajó kapitányának nem tűnik fel, hogy hiányzik egy üveggel.

A hálóhelyünkhöz mentem, felkeltettem a fiaimat. Ajkamra tettem az ujjam, nehogy elfecsegjék a titkot. Seymour, a felderítő, felült, macskaszerű mozdulattal talpon termett. Meghívtam, tartson velünk. Kilógtunk a fedélzetre, behúztuk magunk mögött az ajtót. Kinyitottam az üveget.

– A fedélzeti tiszt egészségére – mondtam. – Boldog újévet, fiúk!

– Újév?

– Hát ehhez mit szóltok?

– Skót whisky.

– A fene látott ilyet!

Körbeadtuk az üveget. Marion továbbadta az italt anélkül, hogy megkóstolta volna, de gondosan figyelte Spanyol Joe-t. Joe húzott egyet, Marion elkapta Joe szájáról az üveget, és továbbnyújtotta.

– Ugyan, Marion, azt hittem, nekem adod a tiédet is.

Fejenként három korty jutott mindenkinek. Felébredtünk tőle valamennyien, a hajófenék nemigen vonzott senkit, így aztán dumáltunk.

– Szilveszter – szólalt meg L. Q. – Tudjátok-e, hol lennék most? Az öregem kocsijában egy nővel, éppen indulnánk vendégségbe. Tudjátok, ott lenne az egész középiskolai banda. Lehajtanánk néhány pohárkával, táncolnánk és egyre jobban éreznénk magunkat. A lányok felmennének aludni az emeletre, mi pedig odalenn aludnánk a díványon, meg a földön. Hat óra tájban kocsiba ülnénk, elmennénk egy éjszakai kifőzésbe, óriási tál sonkás tojást vágnánk be, épp amikor felkel a nap.

– Mi is így ünnepeltünk -jegyezte meg Danny. – Az öregeink egyszer egy évben szabadjára engedtek bennünket – tudjátok, hogy van ez, összetartozó banda voltunk, mindenki ismert mindenkit.

– A szilvesztert kuplerájban kell tölteni – jelentette ki Spanyol Joe. – A lányok ilyenkor ellágyulnak, és ha kicsit is ügyes az ember, fizetni se kell…

Marion elvörösödött. Spanyol Joe elharapta a szót, bocsánatkérően nézett rá. Eltűnődtem, vajon véletlen vagy szándékos volt-e?

– Tudjátok, fiúk, a legokosabb, ha az ember ilyenkor a szabadban van. Szilveszteri utcabál, annál nincs jobb

– mondta a tengeribeteg Matrózzsák.

– Mi ott ünnepeljük a szilvesztert, ahol érjük – szólalt meg Burnside. – A tengerészgyalogosnak egyre megy.

– Én mulatóban szeretek lenni szilveszterkor, egy jó ócska, zajos mulatóban, pocsék műsorral és tízdolláros beugróval – közölte Seymour. A fény felé emelte az üveget. ~ Én mindig ilyesmit ittam – folytatta –, de lassan, kortyolgatva, hogy kiélvezzem a zamatát. Sohasem szabad keverni. Hadd csöpögjön a jégkockákra. A jó skót whiskyt nem szabad úgy bekapni, mint a főtt sonkát.

Valamennyien a beesett arcú férfit néztük. Nem lehetett megállapítani a korát. Igaz, mást se nagyon. Nyilvánvalóan jó volt az ízlése, de ha mindenki egyenruhában van, nehéz megkülönböztetni a gazdagot a szegénytől, műveltet a tudatlantól.

– Te vagy az a pofa a felderítőktől, Guadalcanalról?

– kérdezte L. Q.

– Igen. Most jöttem vissza Guadalcanalról.

– Milyen ott, nagyon pocsék, mi?

– Pocsék? – Seymour letette az üveget. – Igen, pocsék.

– Na halljuk, add elő.

– Rendben, előadom.

Felült egy mosdókagylóra. Szeme keskeny résnyire szűkült.

– Mi voltunk az elsők, akik a japánokkal szemben partra szálltunk. Az 1. tengerészgyalogos-hadosztály szállt partra Guadalcanalon, a 2. ezred és az ejtőernyősök a Pacsirta-csatornán túli szigeteken: Tulagin, Gavutun és Tanembogón, ez a három a Floridasziget egyik búvóöblébe van beékelve. Vagy húszórányi élelmiszeradaggal szálltunk partra. – Hangja elbicsaklott. – Ide figyeljetek, srácok, hadd mondjak meg valamit. Tanulmányoztam hadjáratokat, rengeteget…

– Te egyetemista vagy? – kérdeztem.

– A Cornellt végeztem, harmincnyolcas évjárat. – Kesernyésen kuncogott. – Lehet, hogy voltak nagyobb és véresebb csaták a guadalcanaliénál, de ha megvonjuk a mérleget, feltétlenül Guadalcanal kerül majd első helyre.

Seymour iszonyatos történetet mondott el. Szomorúan kezdődött: maroknyi katona talpalatnyi hídfőn, a hatalmas japán birodalom teljes ereje ellen.

Seymour cigarettát húzott elő. Rágyújtáskor tölcsért formált a tenyeréből, hogy megállítsa keze remegését.

– A flotta partra rakott, aztán elhúzta a csíkot. A szárazföldi hadsereg és Fedezék Doug* pedig hátradőlt, és várta, mi lesz.

– A pokolba velük.

– De mennyire! – csattant fel Seymour. Beszélt arról, milyen kétségbeesett erőfeszítéseket tettek a japánok, hogy a tengerbe szorítsák a tengerészgyalogosokat. Óriási légiflottával támadtak, és néhány béna tengerészgyalogsági repülőgép szállt szembe velük, azok is aggkori végelgyengülésben szenvedtek, csak pilótáik szíve vitte őket előre. Joe Foss, Carl és Boyington Kurafiai – ők és társaik próbálták megállítani a japán légierőt. S a Tokió Expressz csak ezután következett! Megjelent a Császári Flotta, közvetlen lőtávolságból okádta rájuk a tüzet: csak néhány furnérlemez kiképzőhajó állta az útjukat.

A japánok sokezres létszámú sereget tettek partra a tengerészgyalogság vonalai mögött, ők pedig tehetetlenül ültek „és vártak. Azután a csaták. A tenarui, a matanikaui – a japánoknak egyszer sem sikerült áttörni a vonalakat. Rönkökként torlaszolták el a folyókat, de a japánok csak jöttek és jöttek. Minden perc új tengerészgyalogos hősöket szült. Megbénult katona adott utasítást a megvakultnak, hová irányítsa a géppuskát.

– Ahol tehettük, visszaütöttünk. Járőröket küldtünk ki, hogy nyugtalanítsuk, bomlasszuk őket. Ha ötvenen indultak járőrbe, talán öt visszatért. Éjszaka harcoltunk, többnyire az őserdőben, a folyóparton, szuronynyal, puszta kézzel. A japánok ordítoztak a sötétben. Azokkal a tengerészgyalogosokkal, akiket nem kaszáltak le golyók, a malária, a sárgaláz, a vérhas végzett.

Seymour elnyomta a cigarettáját, sajátos fény villant fel a szemében.

– Láttam őket heverni a folyóparti fűben negyvenfokos lázzal. A hasmenés annyira legyengítette őket, hogy lábra se tudtak állni, de kitartottak őrhelyükön, amíg csak maradt bennük annyi erő, hogy elhúzzák a ravaszt.

Végre segítség érkezett. A szárazföldi hadsereg egyik nemzetigárda-alakulata, amely úgy küzdött, akár a tengerészgyalogság, a felejthetetlen 164'. ezred.

A 8. tengerészgyalogos-ezred, amelynek katonái legyengültek a Samoa-szigeten szerzett mumu-láztól, kénytelen volt visszavonulni – mesélte Seymour.

– A 6. ezred sohasem fog visszavonulni – jelentette ki Burnside.

Végül eljött az iszonyatos éjszaka, amikor a Tokió Expressz elkapott négy cirkálót, s sorra elsüllyesztette a mozgásképtelenné vált hajókat. Seymour annak tulajdonította flottánk óvatos magatartását, hogy megpróbálja kicsalogatni a japikat a nyílt vízre, nehogy benyomuljanak a keskeny öbölbe. A japik viszont átláttak a szitán, szorosan a parthoz tapadtak.

– Bokáig jártunk vérben, betegek voltunk, és kimerültek. A Tokió Expressz teljes csatarendbe felfejlődve közeledett, és csak a vitéz kis kiképzőhajók próbálták megállítani. – Ismét cigarettára gyújtott. – November 15-én eljött a döntés órája. Ching Lee a Washingtonnal az élén megjelent a keskeny öbölben, és váratlanul rajtaütött a japikon. – Hangja, amely az előbb még szinte rikácsolóan éles volt, már-már elhalt. – A japán flotta többé nem tért vissza, mi pedig végre kimászhattunk lövészgödreinkből, és üldözőbe vettük őket. Csend támadt a mosdóban. Andy szólalt meg.

– És most mi van ott?

– Hosszú háború lesz ez, öregem. Nézd csak a térképet. Rohadt egy terep, az idők végeztével is rejtőznek majd ott japik. Az első hadosztály Ausztráliába indul, lehet, már úton is van, a második és a nyolcadik tengerészgyalogos-ezred teljesen kimerült. Harminc mérföldet kell megtennetek.

– Nesze neked Wake-sziget.

Seymour vécécsészébe pöccintette a csikkjét, a kijárathoz lépett. Kinyitotta az ajtót.

– Mondjátok majd el az unokáitoknak, hogy a tengerészgyalogosok voltak az elsők. Bár lehet, hogy semmit se kell elmondanotok nekik. Talán még ők is itt fognak harcolni – visszanézve halkan énekelt:

A hadsereget nemrég Tulagiba küldték,

de Douglas Mac Arthur azt mondta: fityiszt!

Ennek semmi rezonja,mert nincs most szezonja,

s ott különben sincs US-tiszt.

Hirtelen fordult sarkon, kiment a mosdóból.

6.

A zsúfolt csónak lassan pöfögött a part felé. A „szörnyűséges négy” horgonyt vetett az öbölben. Nyújtogattuk a nyakunkat, a korlátnál tolongtunk, hogy mielőbb meglássuk a szigetet. Úgy festett, mint a sokat reklámozott „csendes-óceáni paradicsom” turistairodai plakátja. Tiszta aranysárga part, sok mérföld hosszúságban nyílegyenes pálmasorok, a háttérben dombok, enyhe lejtők, távolabb a sziget belsejében zord hegyvonulatok.

– Hát gyönyörű, annyi szent.

– Eegen. Kíváncsi vagyok, zenekarral fogadnak-e? Amint közeledtünk a part felé, a levegőben sok mérföldes szaggatott piros vonalat pillantottunk meg.

– Ez mi volt, Mac?

– Géppuska nyomjelző lövedékei. A vörös villanás megismétlődött.

– Úgy látszik, arrafelé van az arcvonal.

A csónak fölfutott a partra, a rámpa lecsapódott. Majd szétvetett a kíváncsiság, nyílegyenesen a parton magányosan álldogáló tengerészgyalogos felé indultam. Arca sárga volt az atabrintól, fonnyadt az alultápláltságtól.

– Mondd, öregem, miféle város ez?

– Canalon vagy, kisfiam. Ne haragudj, nem értettem, milyen alakulat vagytok?

– Hatodik tengerészgyalogos-ezred.

A tengerészgyalogos megfordult, odakiáltott a part felé tartó néhány társának:

– Hé, Pete, dobold össze a bandát. A Nyalókás Hatosok megérkeztek!

Megfordult, faképnél hagyott.

– Hát ez nem valami vendégszerető fogadtatás a fickó részéről. Hol lehet a legközelebbi pálinkafőzés?

– Rendben, emberek, sorakozó, futólépés!

Kókuszpálmaerdő szegélyén jelölték ki a körletünket, Kokum közelében. Mindenütt fák, amerre a szem ellát, takarosan ültetett sorokban. Nyilván a Lever Brothers ültetvénye lehetett.

Most is majd belegebedtem, amíg a felszerelésünket partra szállíttattam, és tábort vertünk. A raj egyszerűen lerakta a cuccát, szétszéledt, hogy megtudja a legfrissebb híreket. Hamarosan előkerültek a helybeliek, ⁴ épp olyan kíváncsiak voltak, mint a tengerészgyalogosok. Nyúlánk, sovány, koromfekete emberek, mindössze ágyékkötőt hordtak. Karjukon, mellkasukon kék tetoválások. Tőben vörösre festett fekete hajuk több hüvelyk magasságra meredezett. Fülbevalót viseltek, fogaikat tűélesre csiszolták. Döbbenetes látványt nyújtottak.

Néhány pidgin-angol szó segítségével megkezdődött a cserekereskedelem. Egy-egy cigaretta fejében villámgyorsan felkúsztak a pálmafára, és vagy tucat kókuszdiót ráztak le. Alig néhány pennyért rohantak a szennyesünkkel a folyóhoz.

Fürge egy különösen csúf férfinak mutogatással jelezte, hogy ki kellene mosni az egyenruháját. A férfi a tenyerét tartotta, Fürge pedig új-zélandi hatpennyst nyomott bele. A férfi rápillantott a pénzérmére, kiköpött és visszaadta.

– Nem kell nekik ez a pénz.

– Merikai, merikai! – hajtogatta a férfi. – Angol nem.

– Úgy látszik -jegyezte meg Marion –, nem nagyon rajonganak hajdani kizsákmányolóikért.

Folytatódott a cserekereskedelem, hamarosan valamennyiünknek elege lett a kókusztejből. Nemsokára besorjáztunk a gyengélkedőbe, rettenetesen elcsaptuk a hasunkat.

Andy hosszasan méregetett egy fát, kihozott pár sarut, amelyekkel telefonpóznákra másztunk, s pillanatok alatt véget vetett az üzletnek. Valahányszor csak elhangzott a „japi” szó a nemzetközi kereskedelmi konferencia során, a helyiek nyomban feltartották két, három, négy vagy még több ujjukat jelezvén a „fogás”-ukat, majd lassan végighúzták tenyerük élét a nyakukon, mutatván, mit csináltak a japánokkal, végül pedig kiköptek a földre. A legfolyékonyabban ezt a két szót tudták kiejteni: – Lehet kapni? – ehhez máris nyújtották a tenyerüket.

Teltek-múltak az órák, partra szállítottuk a felszerelést, tábort vertünk. Vad rémhírek keringtek.

– Ma éjszaka százezer japit tesznek partra, már elindultak Rabaulból.

– Azt hallottam, hogy Henry Ford vadonatúj kocsit ajándékoz minden tengerészgyalogosnak, aki Guadal-canalon harcol.

– Egyenest a frontra megyünk, befejezzük a felgöngyölítést, aztán mindjárt visszavisznek az Államokba, hogy részt vegyünk Frislcóban a Market Street-i díszszemlén.

– A japik már tudják, hogy megérkezett a Hatodik, ma éjszaka ötszáz repülőgépet vetnek be.

Csodálatos, hihetetlen érzés volt partra szállni a guadalcanali Lungánál, Guadalcanalon, ahol először támadtak amerikai csapatokat. Guadalcanalon, a legendává vált szigeten.

– Nézzétek csak, ott van a Keskeny-öböl, ott a Pacsirta-csatorna, odaát meg Florida és Tulagi. Vajon merre lehet a Henderson repülőtér? Hol van Tenaru?

Hát igen, megérkeztünk oda, ahol· a történelem formálódik. Ezernyi kérdés, rémhír vetett véget a józan gondolkodásnak.

Spanyol Joe – Burnside és jómagam kivételével — röpgyűlésre hívta össze a raj valamennyi tagját. – Egy mérföldre innen a hadseregnek van egy utánpótlásraktára – közölte. – Tele van Garand-fegyvérekkel. Ki tart velem?

– Lőszer van-e? – Dögivel.

– Én mellette szavazok – jelentette ki Andy. – Dobjuk a francba ezeket az istenverte Reisingeket

– Gyerünk – mondta Matrózzsák.

– Hát te, Marion? – kérdezte Danny. Szorongva vártak, Marion fontolóra vette a dolgot.

Fegyverére pillantott, nagy rozsdafoltok ültek rajta, mert a víz ráfröcskölt a partraszálláskor. Az arcvonal irányába nézett.

– Számíthattok rám.

Mire leszállt az éj, csak Burnside-nak és nekem volt Reising-fegyverem. Irigykedve sóhajtoztam, amint fegyverem rozsdás csövét néztem.

Besötétedett, de a sátortábor még valósággal font. Végigmentem a raj sátrain.

– Ma éjszaka a jelszó: Philadelphia-közöltem. Igazi jelszó egy igazi arcvonalon – felragyogott a szemük. A jelszavakat úgy választottuk meg, hogy két vagy több „1” betű legyen bennük. Úgy tudtuk, a japik nemigen tudják kiejteni, mert a japán nyelv nem ismeri az „l”-t.

Szerte a táborban fecsegés hallatszott. Mindenki el akarta mondani a rémhíreket, a sajátos, új föld felfedezésének élményeit, és újra meg újra elhangzottak ugyanazok a kérdések. Az eseménydús naptól kimerült katonákat csakhamar elnyomta az álom.

L. Q. Jones megtapogatta új Garand-fegyverét, és az őrhelyére indult. Vaksötét volt, néma csend. A partnak verődő hullámtörés zaja szorongással töltötte el. „Csak tudnám, milyen messze van innen a front – gondolta. – Vajon a közelben is vannak japik? Úristen, micsoda csönd!”

Felkattintotta világító karórájának fedelét. Még három óra. Agyoncsapott egy moszkitót. Benyúlt sisakja alá, előhúzta fej hálóját, és arca elé vonta. Másik moszkitó az egyenruháján keresztül csípte meg. Tucatnyi követte.

Még két óra és ötven perc. „Mi volt ez! Valami mozog!” L. Q. hasra vágta magát, lassan, óvatosan kúszott a zaj irányába. „Talán föl kellene ugranom, ordítani kellene… csak lassan, fiam, ravaszok ezek. Először állapítsd meg, mi van, aztán ordíts.” Villámgyorsan előrekapott a kezével, megragadott valami mozgó tárgyat.

Andy felpattant. Egyik kezében kés villant, másikkal elkapta L. Q. torkát. Egymásra meredtek.

– Mi a fenének fogtad meg a lábam, te őrült!

L. Q. minden ízében remegett. Kínosan vigyorgott, elnézést kért. Mindketten megkönnyebbültek, és szinte egyszerre mondták:

– Azt hittem, japi vagy.

„Még két óra. „Ezek megőrültek, minek hagynak valakit egyedül őrségben. Hát ez mi volt!? A fészkes fenébe, ez mozog…” Gyorsan leeresztette fegyverét. Az ösvényen alacsony alak homályos körvonala tartott a tábor felé. Alacsony, vékony… nézzük csak – japi!”

– Állj! Jelszó?

– Jelszó?

– Háromig számolok, aztán lövök!

– Hé, várj egy pillanatig, tengerészgyalogos vagyok.

– Egy, –

– Egy város. Dayton… Boston… Baltimore… Florida…

– Kettő…

– Ne lőj! Tengerészgyalogos vagyok… San Diego… Albany… Chicago…

– Három! Dörrenés.

Ragyogó Világítótorony térdre rogyott. '

– Philadelphia! Beszarok, megvan, Philadelphia!

A lövés fölriasztotta a tábort. Pillanatokon belül minden oldalról lövések dördültek. Bumm… Rat-a-tat… Bumm… Bing! Lövedékek süvítettek, gránátok robbantak. Az emberek fejvesztetten rohangáltak a sötétben, fegyverük tüzet okádott.

– Philadelphia!

Sam Huxley kirohant a sátrából, sípjába fújt. A tüzelésnek ugyanolyan hirtelen szakadt vége, mint ahogy elkezdődött.

– Mi a fene ütött magukba? Olyanok, mint lövöldözésre vágyó újoncbanda. A front tíz mérfölddel arrább van! Bryce! Ellenőrizzen mindent, és állapítsa meg, történt-e sebesülés. Alvás, hogy az isten verje meg!

L. Q. kétségbeesetten kért újra meg újra elnézést, miközben a félelemtől remegő ingyánt a sátrába vonszolták és lefektették.

Még egy óra… Azt sem bánom, ha az egész japi hadsereg veti rám magát, a kisujjamat sem mozdítom. .. Mi ez!? Szirénavijjogás hasított a csöndbe.

– Légitámadás! – üvöltött L. Q. – Légitámadás!

Fénypászták szöktek fel az égre, a katonák a sebtében ásott fedezékekbe rohantak. A távolból motordübörgés hallatszott.

– Mosógép Charley – suttogta valaki.

– Eegen.

Magányos j apán repülőgép került a reflektorok fény-csóvájába. Távol, a Henderson-légitámaszponton felugattak az ütegek. A repülőgép felett és alatt fustpama-csok nyíltak szét az égboltozaton.

– Hissz…Vam!

– Bombákat dob!

– Mit képzeltetek, mannát hullajt?

– Minden éjszaka megjelenik – mondta Seymour. – Csak azért, hogy az újonnan érkezetteket ne hagyja aludni.

– Eltalált már valamit?

– Egyszer telibe, egy klotyót. Igaz, tiszti klotyó volt – elég jó eredmény.

Huxley kurvái kimerülten belebújtak hálózsákjaikba, mire lefújták a riadót mélyen aludtak.

A szárazföldi hadsereg alacsony, vékony, őszülő tábornoka mutatópálcával kezében járkált fel-alá a hatalmas falitérkép előtt. Pritchard dandártábornok valamennyi Guadalcanalon állomásozó amerikai egység parancsnoka volt. Előtte állt – ült egy gyülekezetre való őrnagy, alezredes és ezredes. Cigarettáztak, szivaroztak, pipáztak. Pritchard letette a mutatópálcát asztalára. Megdörzsölte szemét, szembefordult a tisztekkel.

– Igen nagy súlyt helyezek arra, hogy végrehajtsuk a támadást. – A sátor bejárata mellett szorongó kis csoport tengerészgyalogos-tiszthez intézte szavait. – A Camdiv – a szárazföldi hadsereg és a tengerészgyalogság vegyes hadosztálya – példátlan feladatot kap a hadműveletben. Hozzátehetem, mind a Pentagon, mind a haditengerészet rendkívül nagy figyelemmel kíséri a fejleményeket. Ez a háború első igazi offenzívája. Amint rámutattam, a támadásnak sok újszerű és kísérleti eleme lesz, s nagy befolyással lesz az eljövendő hadműveletekre is. Hogy úgy mondjam, kísérleti terepet kaptunk. A flotta ágyútűzzel támogatja az előnyomuló szárazföldi csapatokat, lángszórókat kapunk, erős légi fedezetet, hogy csak néhány új ötletet említsek. – Felvette a mutatópálcát, tenyerébe ütögetett vele. – Van valakinek kérdése? Nincs? Nos, rendben, uraim. Minden további értesítést szolgálati úton kapnak meg. Tizedikén, nulla hat negyvenötkor kezdünk. Sok szerencsét.

A tisztek kitódultak a sátorból, elindultak dzsipjeikhez. Sam Huxley a bejáratnál várta meg, amíg mind eltávoztak. A sátorban rajta kívül csak Pritchard maradt a segédtisztjével. Huxley egyik kezéből a másikba tette sisakját, a tábori íróasztal elé lépett. Pritchard feltekintett a térképből.

– Tessék.

– Huxley őrnagy, hatodik tengerészgyalogos-ezred, második zászlóalj, uram.

– Miről van szó?

– Igénybe vehetnem tábornok úr türelmét néhány percre?

– Valami nem világos, őrnagy?

– Minden világos, uram.

– Akkor mi nyomja a lelkét?

– Tábornok, kivetnivalót találna egy javaslaton? Pritchard hátradőlt vászon tábori székén, lassan hintázni kezdett.

– Üljön le, őrnagy. Az én parancsnokságomon sohasem találunk kivetnivalót javaslaton.

Huxley állva maradt. Mély lélegzetet véve az asztal fölé hajolt.

– Pritchard tábornok, tartsa távol a fronttól a hatodik tengerészgyalogos ezredet a hadműveletben.

– Eltévesztette a házszámot, őrnagy? Az ilyesmi nem tartozik beosztott tisztekre.

Huxley idegesen feszengett.

– Őszintén beszélhetek uram?

A tábornok tömpe ujjaival dobolni kezdett a térképen, szemügyre vette Huxleyt, végül azt mondta:

– Feltétlenül, Huxley, mondja csak el, ami a szívét nyomja.

– Úgy vélem, főtisztjeink az állandó mámor állapotában leledznek, és nem fogják fel, mi is a helyzet. Vagy lehet, hogy felfogják, de úgy határoztak, hogy mámoros állapotba isszák magukat.

– Szíveskedjék a tárgyra térni! Huxley ökölbe szorította a kezét.

– Tábornok, a hatodik tengerészgyalogos ezred túlságosan jó ahhoz, hogy ilyen típusú hadműveletre fecséreljék el.

– Már megbocsásson?

– Ismeri, uram az alakulat történetét? Ön a parancsnoka a körzet valamennyi egységének. Ismeri a helyzetet. Csapásokat terveznek feljebb, a Salamon-szigeteken is.

– Mi köze van ennek…

– Fölös számban állnak rendelkezésére a szárazföldi hadsereg alakulatai. Két hadosztály és egy harmadik részei egyedül csak ehhez a guadalcanali támadáshoz. Könyörgök, tábornok, adjon nekünk egy szigetet, távolabb fönt, amelyen partra szállhatunk. Ez az ezred támadásra való. Kemény, kiválóan képzett katonák. Jobb eshetőséget érdemlünk.

Pritchard elmosolyodott.

– Meglehetősen jól ismerem a hatodik tengerészgyalogos ezred történetét, őrnagy. A legutóbbi háborúban kapitányként szolgáltam. Egy tengerészgyalogos tizedes a szuronyát a fenekemnek irányítva hajszolt át az egész Belleau-erdőn.

Huxley nem értékelte a tábornok békítő szándékú humorát.

– Akkor adjon nekünk egy szigetet, uram. Megteheti. Csupán ki kell adnia az utasítást, hogy visszatart bennünket, mert partraszállási céljai vannak velünk a következő hadműveletben.

A tábornok nyájas hangulata egyszeriben szertefoszlott.

– Mondja, Huxley. Őszintén úgy gondolja, hogy a maga emberei túl értékesek ahhoz, hogy harminc mérföldeket caplassanak az őserdőben, barlangokat vájjanak maguknak, bunkerokat robbantsanak fel, és átgázoljanak az iszapon? Vagy úgy véli, ebben az esetben kevesebb dicsfény övezi majd magát?

– Egyszerűen csak nem a mi asztalunk, uram. Fölös számban állnak rendelkezésére a szárazföldi hadsereg…

– Más szóval, Huxley, a piszkos munka a bakáknak való. Maga inkább egy kicsivel több vért szeretne látni.

Huxley arca bíborvörösben játszott. Nehezére esett egyetlen szót is kinyögnie.

– Majd én válaszolok maga helyett, Huxley – mondta Pritchard. – Úgy gondolja, maguk túlságosan jók ahhoz, hogy vállvetve harcoljanak velünk, igaz? Úgy gondolja, hogy a maga ezrede felér az én egész hadosztályommal?

– Pontosan így! Odakinn az óceánon sok ezernyi sziget van. Ha a hadsereg hat hétig el akar gecizni, az az ő dolga. Soha az életben nem fejezzük be ezt a háborút, különösen akkor nem, ha a kevés rendes alakulatainak egyikét eltékozolja. Mi harcosok vagyunk, hídfőt akarunk.

– Talán engedélyezzük Washingtonnak, hogy mérje fel, meddig fog tartani a háború.

– Távozhatok, uram?

– Nem! Leül, a keservét! – A kis tábornok kihúzta magát teljes öt láb hét hüvelyk magasságára, majd föl-alá lépdelt Huxley előtt. – Átkozottul elnéző voltam magával, Huxley. Maga távolról sem lenne ennyire liberális valamelyik saját tisztjével szemben. A háború ocsmány dolog, és az egyik legocsmányabb dolog, amit maguknak, tengerészgyalogosoknak le kell nyelniük az, hogy a hadsereg parancsol maguknak. Ha arra vágyik, hogy szétlőjék a fejét, akkor áthelyeztetjük olyan helyre, ahol valami finom kis ültetvényt támadhat meg. Nem értek egyet, és soha nem is fogok egyetérteni a maga pszichológiájával, azzal, hogy maga szerint hogyan kellene megvívni ezt a háborút. Azzal, hogy bevetem ezt a tengerészgyalogos-ezredet, több ember életét mentem meg, többet a magukéból, és többet az enyéimből. El fogunk jutni Esperance-ig, méghozzá lassan és biztonságosan. Nem fogunk bevetni embereket ott, ahol tüzérséget is bevethetünk, akkor sem, ha egy hónapot kell várnunk, amíg a tüzérség megérkezik. Egyetlen vérszomjas tengerészgyalogos sem fogja előírni, hogyan irányítsam a hadműveletemet! Figyelmeztetem, őrnagy, ismételten figyelmeztetem: nem tűröm, hogy a tengerészgyalogosok fejetlenül végigszáguldjanak azon a parton. A szárnyait sértetlenül meg kell őriznie, és velünk egy ütemben fog előnyomulni! Most pedig visszatér az alakulatához!

Sam Huxley dühtől remegve állt fel. Pritchard összevonta szemöldökét.

– Úgy fest, mint aki jelenetet akar rendezni. Nos, rajta.

– Azt gondolom, tábornok, tőlem foghatja az egész istenverte szárazföldi hadsereget, és tudja, mit csinálhat vele…

Kiviharzott a sátorból.

A tábornok segédtisztje némán szemlélte Huxley dühkitörését. A tábornokhoz fordult.

– Csak nem hagyja meg parancsnoknak ezt az alakot, uram?

Pritchard gondolataiba mélyedt. Tűnődve szólalt meg:

– Ha kirúgom vagy hadbíróság elé állítom, annak fene nagy ára lenne. Egy csapásra megszűnne minden támogatás, amit a haditengerészet jelenleg nyújt nekünk, vagy amit a jövőben remélünk tőlük. Hála a jóságos úristennek, csak egy ezredet kaptunk. Annyi bizonyos, hogy nagy ricsaj lesz még, mielőtt vége a háborúnak. Túlságosan is eltérően gondolkodunk.

– Minden rokonszenvem a katonáké, akiknek ilyen tisztjeik vannak -jegyezte meg a segédtiszt.

– Nem tudom – felelte Pritchard. – Magam sem tudom. Fura egy szerzet. Maga vagy én sohasem fogjuk követni a gondolatmenetüket. De ha odakinn lennék az első vonalban, s az életemért harcolnék, s választhatnék, kiket szeretnék magam mellett tudni, akkor két tengerészgyalogost választanék. Azt hiszem, olyanok, mint a nők… Nem lehet velük együtt élni, de isten látja a lelkemet, nem lehetünk meg nélkülük sem.

Wellman őrnagy, a zászlóalj csöndes, kiválóan dolgozó törzsfőnöke ijedten pillantott ki a sátorból. Huxley kocsijának fékje csikorgott.

– Mit végeztél, Sam?

– Tizedikén indul a támadás – felelte Huxley. Igyekezett leplezni a hadsereggel lezajlott összecsapása hatását. – A második és nyolcadik tengerészgyalogos-ezred tartja a part mentén a jobb szárnyat, míg a szárazföldiek elfoglalják a sziget belsejében a kiindulási helyzetüket. A szárazföldiek benyomulnak a hegyek közé, hogy elvágják a visszavonulás útját.

Wellman szétteregetett egy térképet, pipára gyújtott. A térképen követte Huxley magyarázatát.

– Úgy számítják, három nap kell nekik a kiindulóállások elfoglalására…

– Három nap? – Wellman vállat vont. – Mennyit vetnek be, egy ezredet?

– Egy hadosztályt.

– Egy hadosztályt? Wellman a fejét vakarta.

– Egy hadosztályt. Eljutnak a hegyek lábáig. Tizenharmadikán felváltjuk a második és a nyolcadik ezredet, megkezdjük az előnyomulást a tíz mérfölddel arrább levő Kokumbona folyóhoz.

– Hát a japik?

– Be vannak ásva, barlangok meg bunkerek… Fanatikus, feláldozható alakulatok. Nem lesz gyors dolog.

– Pompás. Nehéztüzérség?

– Néhány 108 milliméteres. Pisztoly Petiknek nevezik őket. A területen hemzsegnek az orvlövészek meg a géppuskaíeszkek.

– Tovább.

– A bal szárnyunk elvegyül az Americal-hadosztály alakulataival. Pritchard pompás dolgot főzött ki. „Tengerészgyalogos- és hadseregvegyeshadosztály”-nak keresztelte el.

– Uramisten! Majd szuronnyal kell toszogatnunk őket, hogy lépést tartsanak velünk.

– Tévedés-javította ki Huxley. – Menetelünk, nem rohanunk Esperance-ig.

– Csak várj, mi lesz, ha a fiúk megtudják, hogy bakák lettek.

– A Kokumbonától tóvábbnyomulunk Tassafaron-ga Point felé, s ezzel nagyjából vége is a dalnak. Úgy számítanak, hogy majd néhány szárazföldi alakulat felgöngyölíti a maradékot.

– Mit mond a felderítés?

– Bármennyien lehetnek kétezer és tízezer között, fogalmuk sincs róla. Többségüket a mi szakaszunkon, a part mentén vonták össze.

– Elkeseredett ellenállásra számítanak?

– Megkísérelhetnek partra szállni mögöttünk, fentről, a Salamon-szigetekről kiindulva. Nem tudjuk.

– Flotta?

– Lehet, hogy megpróbálják. Attól függ. Leírták-e a szigetet, vagy sem.

– Légierő?

– Erős légi tevékenységgel kell számolnunk, de a Henderson repülőtéren most jó gépeink vannak. F4U-jaink és a szárazföldi hadsereg P-38-asai.

– Meddig tart az egész, Sam?

– Tudom is én. Eltarthat egy hétig, eltarthat egy hónapig, de lehet, hogy tovább. Hívd össze a tiszteket tizennégy nulla nullára. Most pedig hívd ide Keatset. Meg akarom beszélni vele a híradósügyeket. Adass ki külön fejadagokat, és add ki a parancsot, tartsák készen a menetfelszerelést.

– Borotvakészleteket vigyenek? – kérdezte Wellman. Ismerte Huxley elvét, hogy a katonának mindig kifogástalan külsejűnek kell lennie.

– Nem lesz elég vizünk. Ha vége az egésznek, majd szakállversenyt tartunk. – Elgondolkodva cigarettára gyújtott. – A Hatodik támadó él, Wellman. Csak azért imádkozom, hogy az él ne csorbuljon ki túlságosan abban az átkozott őserdőben.

Eldobáltuk gázálarcainkat, dobozaikban tartalék zoknit és élelmiszert vittünk. A Lunga Point-i Kokum-ból a kókuszdió-ültetvénnyel párhuzamosan futó úton indultunk el. Iszonyúan meleg nap volt, és tudtuk, hogy hosszú menetelésre kell számítanunk, de élénk, hetyke beszélgetés zsivaja hallatszott. A parancsnoksági század élén szokás szerint Huxley haladt, néhány lépéssel mögötte Ziltch, a kis tisztiszolga lépegetett. A hadsereg táborai mellett a bakák szájukat tátva álltak az út mentén. Kihúztuk magunkat, megvető pillantással Jtnéregettük őket. Hála a gyéren őrzött utánpótlásraktárnak, a szárazföldi hadsereg ellátott bennünket a legkorszerűbb harci eszközökkel. Egyszerre csak dzsip száguldott a menetoszlop élére. Megálltunk. A szárazföldiek ezredese tárgyalt valamit Huxley őrnaggyal.

A tárgyalás színhelyéről Keats közeledett felénk.

– Valaki ellopta annak az ezredesnek a gyöngyház nyelű negyvenötös pisztolyát, és addig nem engednek minket a frontvonal közelébe, amíg vissza nem szolgáltatják neki. Nézzék, én egyiküket se gyanúsítom, de tíz percet adtak nekünk, hogy „megtaláljuk” a pisztolyt, mert ha nem, utána hipis lesz. Szóval, a srác, aki „kölcsönvette” a pisztolyt, szíveskedjék sürgősen visszaszolgáltatni, és fátylat borítunk az ügyre.

Valamennyien Spanyol Joe-ra néztünk. Joe elvigyorodott, átadta a pisztolyt. Kijelentette, találta, ott feküdt a földön. Folytattuk az utunkat Bryce hadnagy kivételével, aki feljutott egy szállítódzsipre.

Amint közeledtünk az arcvonalhoz, a szorongás és a növekvő feszültség következtében egyre jobban verejtékeztünk. S akkor megpillantottuk őket – a 2. és a 8. tengerészgyalogos-ezred visszafelé tartó katonáit. Többségük kölyök volt, akárcsak a mieink, de vénembereknek látszottak. Kiéhezett, csont-bőr, elcsigázott vénembereknek. Tehergépkocsijaik elhúztak mellettünk. Pillantásunk rátapadt a beesett arcokra, véraláfutásos szemekre, csapzott, mocskos szakállakra. Alig beszéltek. Legfeljebb fáradt kézlegyintésre tellett tőlük, vagy néhány kierőltetett tréfálkozó szóra.

– Hát megjött a Nyalókás Hatodik.

– Hát igen, ti most hazatértek, mert megjött egy igazi frontalakulat.

– Remélem, fiúk, nem bánjátok, hogy a mocskos földön kéli aludnotok?

– Van tisztességes ellátás?

– Majd meglátod, Nyalókás.

– Hé, te, miféle város ez? Biztosan Hollywood felé közeledünk, hiszen a Nyolcadik tengerészei még mindig filmszínészt alakítanak.

– Soha nem hittem volna, hogy örülök majd a Hatodiknak, de istenuccse, pompásan néztek ki. Nézzétek csak ezeket a jóvágású, kiglancolt fiúkat.

A gépkocsioszlopnak nem akart vége szakadni. A teherkocsikon koravén katonák, kifejezéstelen, döbbent szemmel – tekintetük a semmibe révedt. Mi verejtékben úsztunk.

Esni kezdett, lehűlt az idő. Az utolsó mérföld… Hátra ne nézz, vagy meglátod, hogyan festesz egy hónap múlva. Előre nézz, a füves lejtőkre, az őserdőre, a barlangokra. Előre nézz – mögötted a semmi van.

7.

1943. január 19.

Mennyi ideje döglünk a sárban? Csak hat napja? A segglukunkba is befolyik az iszap. Beesteledett, hamarosan ismét esni kezd, és még nagyobb lesz a sár. A szurdokban közel térdig áll a sár. A dombok csúszósak, nyálkásak. A levegő megtelt a halottak szagával. Egy mérföldnyire is érezni lehet a bűzt, A szakállverseny javában tartott, csak éppen nem lehetett látni a szakállakat, valamennyiünk arca ragadt a sártól. Olyan vastag rétegben száradt arcunkra, testünkre, a gyorsan rothadó egyenruhánkra, hogy úgy tűnt, nemcsak ez a legújabb divategyenruha, de valósággal összenőtt a bőrünkkel-húsunkkal.

Az előnyomulás lassúnak bizonyult, rádiózásra szinte nem volt szükség. Mindössze egyetlen készüléket, egy TBX-et üzemeltettünk, hogy kapcsolatot tartsunk az ezreddel. Az ezred fedőneve Topeka, a mienk Topeka Fehér. A csigalassúságú ütem és a terep következtében a telefonosraj cipelte a híradófelszerelés nagy részét. A fiaim úgy meg voltak rakodva, mint a málhás öszvérek. Ha szükségesnek mutatkozott, segítettek a telefonosoknak. Naponta többször lementek a partra az ellátási raktárhoz. A kétmérföldes út tükörsirjla hegygerinceken át vezetett. Aztán vissza a harcállásponthoz, immár a tűző napon, ötgallonos víztartályokat cipelve. Létfontosságú utánpótlási vonal volt ez. Megrakodtak lőszeresládákkal, C fejadagokkal, D fejadagokkal, csokoládébevonatú cukorrudakkal, amelyeknek olyan ízük volt, mint a hashajtónak, de annyi vitamint tartalmaztak, hogy azzal egy ember elélt egy napig. Mint a hangyaoszlop, úgy tették meg sántikálva, kúszva a pokoli utat a raktárig és vissza, elcsigázva, kifacsarva, aztán újra meg újra visszatértek a raktárhoz további rakományokért.

Sötétedéskor az iszapba vájt gödrökbe bújtak, hogy szundikáljanak, amíg rájuk kerül az őrség sora. Alvási kísérletek – körös-körül rajzottak a rovarok, főként a gyűlölt anipheles moszkitó csapott le újra meg újra, s szívta a vérüket. Csíptek-haraptak, és a halálra fáradt tengerészgyalogosoknak nem maradt erejük, hogy elhessegessék őket.

Egyetlen japit sem láttunk. Pontosabban egyetlen élő japit sem. Csak bűzlő hullákat. A lövészek otthagyták nekünk, hadd élvezzük a társaságukat. De azért voltak ott élők is. Mindenütt érezni lehetett a jelenlétüket, fák tetejéről kémleltek bennünket… Az aljnövényzetből. .. Éber szemek kísérték minden mozdulatunkat.

Éjszakánként a gödörben odabújtunk a társunkhoz, hogy ne remegjünk annyira. Megkaptuk a maláriát? Egy fenét, csak bőrig áztunk, az iszap befolyt a bakancsunkba. Túlságosan kimerültek voltunk, hogy gondolkodjunk, még az otthonra sem tudtunk gondolni. Nehéz volt elaludni… Az őserdőből harsogott a csend. Beletelt egy időbe, amíg meg tudtuk különböztetni a szárazföldi tarisznyarákot a japitól. Egyik éjszaka Ky-ser doki beleengedett egy egész géppisztolytárat egy bokorba, és kiderült, hogy szárazföldi rákot lőtt. Hamarosan már azt sem bántuk, ha a rákok végigmásztak az arcunkon. Gépies mozdulattal nyúltunk a késünkért, ledöftük és kihajítottuk őket a gödörből. Aki több döglött rákot halmozott fel, mint a szomszédos lövészgödör lakója, az néhány cigarettát nyerhetett, ha fogadott, természetesen.

A szomjúság… Szüntelen vízéhség. Sózott vizet kaptunk, amitől felfordult a gyomrunk. Nagy néha lelki szemünk előtt megjelent egy karcsú, gyöngyöző pohár jeges sör képe. De nem volt mit tenni, az ajkunkat nyalogattuk duzzadt, száraz nyelvünkkel, megkíséreltük megfeledkezni az egészről.

Mióta vagyunk a sárban? Még csak hat napja.

Beköltöztünk az új harcálláspontra, s vártuk, hogy az esőtől mélyebbre süllyedjünk a talajba.

– Oké, fiúk, ássátok be magatokat.

– Hová a fenébe ássunk? Már benne vagyunk.

– Hát a lejtőkön, ahol száraz a föld, te balfasz. Bryce hadnagy közeledett a Lógóshoz. Lógós térden

állva csákányozott, mellette Danny lapátolt.

– Ski – szólította meg Bryce.

– Igen.

– Ha befejezte a gödrét, ásson nekem is egyet. -Bryce kinyitotta a hóna alatt hozott összecsukható hordágyat. – Úgy intézze, hogy ez beleférjen.

Zvonski földhöz csapta a csákányt, felállt.

– Ássa meg maga a saját istenverte gödrét, hadnagy. Tizenegy órája cipelem a vizestartályokat.

– Ne szólítson rendfokozaton – sziszegte Bryce. – Itt nincsenek rendfokozatok. Azt akarja, hogy egy orvlövész meghallja?

– De mennyire, hogy azt!

– Ezért haditörvényszék elé állíttatom!

– Egy nagy fenét fog. Sam aszonta, ássuk meg mind a magunk gödrét. Fogjon csak neki – de ne itt a közelben!

Bryce sarkon fordult, elsietett. Ski odament Keats fedélzeti tiszthez.

– Jack, Bryce elemelt a kötözőből egy hordágyat, azon akar aludni.

– Az a rohadt… Törődj a magad dolgával, Ski – mondta Keats, és Bryce nyomába eredt.

A fejük felett tüzérségi lövedék süvített el. A túloldali hegyoldalban robbant fel.

– Mondjátok csak, a Tizedik kissé későig lövöldöz ma, nem?

– Feltehetően csak a hatás kedvéért pufogtatnak. Újabb becsapódás, ezúttal alig kétszáz yarddal odább tőlünk, a hegygerincen.

– Őrültek, hülyék, hát nem tudják, hogy mi vagyunk itt lent?

Huxley a kapcsolótáblához ugrott.

– Azonnal kapcsolja az ütegparancsnokot. Túl közel lőnek. – Újabb becsapódás, a légnyomás a cuppogó sárba vágott bennünket. Ezúttal saját hegyoldalunkba csapott be.

– Halló – ordította Huxley, amikor egy újabb lövedék majdnem telibe talált. – Itt Topeka Fehér. Maguk egyre közelebb lőnek a harcálláspontunkhoz.

– De uram! – válaszolta a hang a vonal másik végéről. – Reggel óta nem is tüzeltünk.

– Uram Jézus! Hasalás! Ez Pisztoly Peti!

Szétszóródtunk, de a japik 108-asainak a nézőkéjében nyilván felfedeztek bennünket. Négykézláb kúsztunk be az iszapos mocsokba, fák és sziklák mögé rejtőztünk. Lövészgödreink még nem készültek el. Szvisss… Vummmm! Vummm! Vummmm! Sorra csapódtak be a lövedékek, a föld felszökött körülöttünk, sár, srapnelszilánkok röpködtek mindenütt.

Andy és Ski kis barlangra bukkant a hegyoldalban. Bevették magukat az üregbe, és mindjárt majd kővé váltak. Szemben velük japán katona ült. Halott volt. Szemét kiették a kukacok. Pokolian bűzlött.

– Gyerünk ki – mondta Ski. Andy visszaráncigálta.

– Tarts ki, Ski! Szétlövik a seggünket. Gyerünk le a fejjel, okádj!

A légnyomás előredöntötte a japánt. Előrebukott, teste derékban kettétört. Ski öklendezett.

Spanyol Joe a sártengeren át Marionhoz kúszott. Átölelte, magához szorította Mariont.

– Miért nem maradtál ott, ahol voltál? Ott biztonságosabb.

– Én… én… nekem látnom kell valakit – nyüszített Joe.

Nyakigláb állva kémlelte az eget. Rajta kívül senki sem állt. Ügy gázolt át az iszapon, mintha búvárdugattyú lenne a lába.

– Emberek, húzódjanak a másik lejtőre – kiáltott rá egy csoportra. A .kapcsolóasztalhoz küzdötte előre magát, de menet közben is parancsokat osztogatott. – A Tizediket kapcsolja… Az ütegparancsnokot… LeForce, eredj a hegygerincre, próbáld meg megállapítani, hol lehetnek. Hallo, itt Topeka Fehér… Peti egyenest ránk céloz… Nem tudnának segíteni rajtunk? Egy perc múlva fent lesz egy megfigyelőm.

– Hasra, Sam! – VUMMMM!

– Halló, itt Huxley beszél, Topeka Fehér… körülbelül kétezer yardra tőlünk balra. Halló, itt Topeka…

Két óra hosszat tartott. Már sötét volt, mire előmásztunk. Beástuk magunkat, azonnal elaludtunk, még annyi fáradságot sem vettünk, hogy szárazföldi rákokra vadásszunk.

L. Q. Jones leguggolt a bozótos közepén, ellenőrizte, hány óra. Még egy órája volt hátra. Kínkeservvel tartotta nyitva a szemét. „Tarts ki… Csak egy óra, és alszol… Csak egy óra. Úristen, hogy szúr az oldalam… Nem tudom nyitva tartani a szemem… El ne aludj! A fenébe is! Szedd össze magad… Csak ne izzadnék és remegnék annyira. Biztos megfáztam. Még ötvennyolc perc. Le ne ülj… Térdepelj, térdelve nem lehet elaludni… ha elszundikálsz, eldőlsz és felébredsz. Csak ne görcsölne a hasam. Kilencszer szartam éjjel. Biztos vérhas…”