Teltek-múltak az órák, s egyre világosabban felismertem, hogy Nyakigláb nem tréfál, vérre megy a dolog. Olyan gyilkos iramot diktált az élen, hogy az utóvéd század futott, nehogy túlságosan széthúzódjon az oszlop. Tűrőképességünk végső határáig feszítette a húrt. Tegnap áztunk, ma verejtékeztünk. Szerencsénkre az enyhe téli napsütés szövetségesünkül szegődött. Faltuk a mérföldeket. Még nem vettem részt hosszú menetgyakorlaton, amelyen ilyen őrült iramot diktáltak. A pihenőknél leroskadtam a földre, kortyoltam kis vizet, elszívtam egy cigit, és meglazítottam zsákom szíjait. Valójában csak a lábam aggasztott. A fájdalom pihenőről pihenőre hasogatóbbá vált. Valahányszor ismét a műútra léptünk, az első tíz percen át a poklok kínjait álltam ki, aztán az aszfalt érzéketlenné döngölte a lábakat. Déli kajaosztáskor már úgy éreztem, izzó parázson járok.
Bekaptuk a kétszersültet és a vagdaltot, s most először döbbentünk rá, mennyire éhesek vagyunk. Tüzet raktunk, kávét főztünk. Mennyei érzés volt, amint végigcsurgott a gyomrunkig. Gyorsan toldoztam-foldoztam valamit a lábamon. Két sarkamon akkorák voltak a vízhólyagok, mint egy-egy huszonötcentes. Körülvágtam őket, bedörzsöltem jóddal. Csíkokra szakítottam egy alsónadrágot, s kis darabokra hajtogatva a csíkokat körültamponoztam a sebeket. Szorosan leragasztottam, nehogy elcsússzanak, aztán három pár száraz zoknit húztam, és szorosra fűztem a bakancsomat.
A déli kajapihenő után az első húsz percben az egész menetoszlop sántikált. Kiváltképpen Sam Huxley. Hatalmas, nagydarab ember lévén duplán kínos volt számára. Fájt a lába. Én tudtam, hogy így van, és örültem. Huxley ránk való tekintettel álcázni próbálta sántítását, ezért mindjárt induláskor ismét gyorsította a menetütemet.
A tengerészgyalogosok mérföldeken át dühöngtek, káromkodtak. Fel-le, fel-le – szinte kitetoválták az utat. Annyira gyötört a lábam, hogy jóformán észre se vettem a hátamba, csípőmbe, nyakamba nyilalló fájdalmat. Ám hamarosan minden tagom éppúgy sajgott, mint a lábam. Úgy éreztem magam, mintha ledaráltak volna. Még egy mérföld… Még egy… És még egy. Kifulladtam, ami ritkán esett meg velem, sík terepen tartott menetgyakorlaton. Lehunyt szemmel fohászkodtam. Nem dőlhetek ki! Mit gondolnak a fiaim? Nem egy közülük rosszabb állapotban volt nálam, mégis kitartott… Ki kell tartanom…
Minden lépés elviselhetetlennek tűnt. Úgy éreztem, mindjárt üvöltve fogom követelni, hogy álljunk meg. Pihenők után alig mertem lábra állni. Szemem előtt elvonult egész életem története. Hogy a fenébe kerültem ebbe a csávába? Híradóiskolára akartak küldeni oktatóként. Miért utasítottam el az ajánlatot…? Micsoda seggfej vagyok! Megint lenyomtunk egy mérföldet. ,. Még egyet… Manakau… Oahu… Hála az istennek!
Letértünk az útról, nagy mezőre.
Azonhelyt le akartam roskadni, de kiderült, még munkánk is akad. A híradókatona munkájának soha nincs vége. Olyan jól sikerült a napi teljesítmény, hogy Huxley korai takaródót rendelt el, mielőtt megkezdődnék a finis. A szakaszból még senki se dőlt ki, de az eddigiek már alaposan megviselték őket. A levegő langyos, az est enyhe volt. Takarodó előtt még cigarettáztunk. Beszélgetés közben vízhólyagokat nyitottam fel, lábakat kötöztem be. A segélyhely zsúfolt volt, én meg amúgy is neves vízhólyag-specialista hírében álltam. Kiteregettem száradni a nedves holmimat, bebújtam a hálózsákomba.
Fürge, útban a TCS melletti hajnali ügyeletre, odajött hozzám.
– Hallod-e, Mac…..
– Hogy s mint vagy?
– Azt hiszem, az az istenverte jenki megőrült, örülök, hogy már csak egy napunk van hátra ebből.
– Tudod, ha majd túl leszünk az egészen, irtó nagy mellényünk lesz.
– Mondd csak, Mac, de őszintén: voltál már ilyen erőltetett menetgyakorlaton?
– Rengetegszer, Fürge, csak az ember mindig azt hiszi a legnehezebbnek, amelyiken éppen részt vesz. De nem hiszem, hogy ezt hamar elfelejteném.
– Ide figyelj, Mac, van még pár percem, mielőtt átvenném az őrséget. Mondhatok valamit bizalmasan?
– Hát persze, nem látod, hogy lelkészi rangjelzésem vari?
– Nem akarom, hogy kitudódjon, hogy én mondtam el, de láttam, amikor Levin lehúzta a bakancsát. Véres a lába. Jó volna, ha megnéznéd.
– Ha segítségre van szüksége, majd jelentkezik a gyengélkedőn.
Fürge feszengett.
– Nézd, Mac, megkérdeztem Pedrót. Nem jelentkezett. Talán jobb lenne, ha föltennéd holnap a dzsipre. Akár Helyettem is.
– Majd felül, ha rákerül a sor. Nem kivételezünk.
– Az isten szerelmére, Mac, lötyögött a vér a bakancsában. Tudom, hogy mennyi zűr van, de…
– Fürge! Levin nem dől ki. Bizonyítani akar.
– Nekem?
– Felejtsd el. Eredj, vedd át az őrséget.
Huxley átvert bennünket. Megrövidítette az alvást, hajnali négykor ébresztőt rendelt el. Sötét volt, csak a vékony holdsarló és a csillagok világítottak.
Szédelegve bontottunk tábort, de nem egészen negyven perc alatt – mindössze egy tábla csokoládéval a gyomrunkban – újra ott caplattunk az országúton. Huxley úgy tervezte, hogy félálomban kap el minket, így csak félig, érezzük a megfeszített iramot, a fájdalmat. Számítása bevált. Kábultan haladtunk át a Levin nevű városkán. Néhány gyönge tréfa hangzott el Jake Levin és a Levin nevű helység kapcsolatáról, de ez nemigen volt humornak nevezhető.
Ezen a napon az vitt előre, hogy tudtam, elérhető közelségben van a gyakorlat vége. Ügy éreztem, nincs nálam nyomorultabb, fájdalomtól sajgóbb pária a földön, s először fordult elő pályafutásom során, hogy hajlandó lettem volna bedobni a törülközőt. Huxley minden energiát kivert belőlem. Szédelegtem, akár egy roggyant ökölvívó, akit már-már kiszámolnak, s aki csak azért áll a lábára, mert tudja, hamarosan megszólal a gong és bevonszolják a szorító sarkába. Foxton, gondoltam, talán már ott van az első hegy mögött vagy a következő útkanyarnál.
Első ízben fordult elő, hogy nem a vasúttal párhuzamosan haladtunk. Levint elhagyva utunk dombosabb vidéken vezetett. A felkelő nap kábult tökfejekből álló társulatot látott, amely sántikálva vonszolta magát előre.
Minden pihenőnél összeszedtük az erőnket, arra számítva, ez az utolsó erőfeszítés. Talán már egy óra múlva Foxtonban leszünk. Foxton helyett azonban újabb és újabb pihenők következtek. Huxley nem ismert irgalmat. Magamban sajnáltam azokat a szerencsétlen nyomorultakat, akik esetleg arra vetemednek majd, hogy megpróbálják megdönteni a rekordunkat. A mérföldek nem akartak elfogyni. A korai indulás feleslegessé tette az egyórás déli kajaidőt – ez is Huxley újítása volt.
Hát csak próbáljanak legyőzni minket, hadd próbálják csak meg azok az őrült nyomorultak. Csak gyilkolják magukat azok a kurafiak, ha rá akarnak verni Huxley kurváinak rekordjára. Azt hiszem, voltaképpen senki sem tudja, mennyit bír ki. A hajnalt megelőző órákban úgy éreztem, elérkeztem a legvégső tűrési határig. Mégis túljutottam minden válságon, és továbbügettem őrült iramban – szinte kivétel nélkül valamennyien tartottuk magunkat.
Levin kínszenvedése bátorságot öntött belém. Nem parancsolhattam rá, hogy álljon ki a menetből. A titkot meg kellett őrizni, ha belehal, akkor is.
Tizenegy óra tájban valami azt súgta, Foxton már nem lehet messze. Az él előretört, szinte futólépésre váltott, úgy kereste azt a várost, amelynek a neve most már egyet jelentett számunkra a pokoléval vagy a mennyországéval. Pokol, amíg odajut az ember, mennyország odaérkezni. Délben egyre sűrűbben érték egymást a házak az út mentén, s végre-valahára a hegytetőről megpillantottuk a várost. Az utolsó két mérföldet fel se vettük. Amint az ablakokban és a járdákon szorongó polgárok integetése közepette végigcaplattunk az álmos kisváros utcáin, kis csalódottságot is éreztünk. Megállás nélkül átvonultunk Foxtonon, s hamarosan ismét az országúton meneteltünk.
Elfogott a rémület. Csak nem akar Huxley Palmers-ton North-ba meneteltetni bennünket! Még ezen se csodálkoztam volna. A menetoszlopból egyre hangosabb szófoszlányok hangzottak, aztán rákanyarodtunk egy földútra, majd bekerített mezőre értünk az óceán partján.
Nyakigláb arcán széles mosoly terült el, amikor az időt ellenőrizte. Persze akadt még munka, de már semmi sem esett annyira nehezünkre. Vége az egésznek, megkönnyebbültünk, és átkozottul büszkék voltunk. Komótosan tábort vertünk, kezelésbe vettük málladozó lábainkat, sőt a régen várt postát is szétosztották.
A zászlóalj elcsigázottan, de boldogan pihenőre tért. Spanyol Joe néhány csirkét meg egy disznót „kölcsönzött” valami közeli farmról, így aztán pompás rostonsültet ehettünk. Kicsit énekelgettünk a tábortűz körül. A fiúk úgy határoztak, hogy feltétlenül szükségük van némi folyékony felüdülésre Foxtonban. Matrózzsák kifejtette, igen rossz fényt vetne ránk, ha ilyen messzire elsétálunk, és még csak nem is akarunk találkozni a helyi lakossággal. A körletet erősen őrizték, de Matrózzsák eszén nem tudtak túljárni. Szerzett néhány „expedíció” feliratú karszalagot, és úgy tervezte, hogy ezek segítségével kisétálunk a kapun, miközben „kipróbáljuk” az új SCR-ek hatósugarát.
Nekem nem volt kedvem hozzá, aludni vágytam, de megígértem nekik, hogy rajta tartom a szemem az ingyánon, és megakadályozom, hogy szétverje a vidéket. Mire bebújtam a hálózsákomba, a fiúk a kapunál jártak, elvonultak az őrök előtt, úgy tettek, mintha kísérleti adásokat végeznének a rádiókon.
Kyser doki besántikált a parancsnoki sátorba. Ráförmedt Sam Huxleyra:
– Elment az esze?
– Lépjen beljebb, doktor. Már vártam.
– Huxley! Részt vettem már néhány kis expedícióján, mindig befogtam a szám. De most aztán elég volt!
– Ne dobbantson akkorát, biztos sebes a lába. Az orvos az asztal fölé hajolva hadonászott.
– Megőrült maga? Nem teheti meg, hogy gyalog viszi vissza őket a Russelba. Idáig húsz embert vesztettünk – addig nem nyugszik, amíg az egész zászlóalj kórházba nem kerül. Ne próbáljon átverni engem.
– Ne aggódjon, doki. Három nap eltávozást ígértem nekik, ha visszafelé megdöntjük a saját rekordunkat.
– Hát éppen erről van szó. Most már a legmagasabb helyhez fordulok. Több kínzást nem vagyok hajlandó végignézni. Hadbíróság elé állíttatom, ha addig élek is.
Huxley ráordított.
– Üljön le, az isten verje meg! Kyser leült.
– Ha nem bírja, hát hordja el magát a zászlóaljamból, doki. Háború van. Ezeket a fiúkat meg kell edzeni. Igen, hajszolom őket, hajszolom magamat is, de el akarom érni, hogy a mienk legyen a legjobb alakulat az egész tengerészgyalogságban. A második zászlóaljban nem lesz egyetlen lemaradó se, nem fog meghalni senki azért, mert gyönge. Ha pedig nem tetszik, fel is út le is út!
A barátságos kis orvos magába roskadt.
– Úristen – suttogta –, mi baja magának? Miféle pokoli tűz égeti magát belülről? Ügye, már induláskor tudta, hogy visszafelé is gyalog tesszük meg az utat?
– Igen. Kyser felállt.
– Sok a dolgom.
Elindult a sátor kijárata felé.
– Doki – szólt utána halkan Huxley. Az orvos megfordult és lesütötte a szemét. – Megesik, hogy saját magam sem állom magamat… Most is így van. De a fiúk érdekében meg kell tennem, doki… Ugye megérti?
– Igen – felelte Kyser. – A tengerészgyalogság hála istennek bővelkedik olyan őrült tisztekben, mint maga. Máskülönben talán nem is tudnánk helytállni. Mennem kell.
Amikor meghallottuk, úgy éreztük, belénk csapott a mennykő! A hír futótűzként terjedt. Biztosan valami hülye tréfa, mondogatták. Meneteltünk zuhogó esőben a kedvéért, megszereztük neki a rekordját – ez az egész teljesen hihetetlennek tűnt.
Lassan rádöbbentünk, szó sincs tréfáról. Huxley igenis gyalog hajt vissza, ráadásul még rövidebb időt követel. A bejelentést követő zavart döbbenetben iszonyú düh halmozódott fel az emberekben. Az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy visszavonja a parancsot. Az emberek átkozódva vették hátukra a cuccot.
Mindössze egyetlen vigaszunk volt: Huxley is velünk fog menetelni. Az él megfogadta, olyan iramot diktál, ami még a vasembert is térdre kényszeríti.
Huxley éppen arra az őrült vágyra számított, hogy vele akarunk majd végezni. Tudta, szenvedélyes elszántságot kell felkorbácsolnia bennünk, ha azt akarja, hogy teljesítsük a feladatot.
Visszafelé az első nap olyan dühösek voltunk, hogy fájdalmunknak, óvatosságnak fittyet hányva félig-meddig futva tettük meg az utat. Kíméletlen volt a menetütem. Átkokat szórva vonultunk dél felé. Sohasem láttam még, hogy katonák így hajtsák magukat. Minden pihenő még inkább felszította bennünk az őrült vágyat, hogy menjünk… Menjünk, menjünk… Fogalmam sem volt, vajon a rajom meddig bírja.
Az első nap estéjén túlszárnyaltuk saját részidőnket. Végigkáromkodtuk Levint, elcaplattunk egy táborhelyig, félúton valahol Ohau és Manakau között. Hűvös esti szél támadt, az embereket hideglelés, láz verte le a lábukról, majd kiokádták a belüket. A malária rendeket vágott sorainkban. Besötétedésig beszélgettünk, végül Ohaun túl, réten táboroztunk le.
Tökéletesen kikészültünk. Egyszerre csak áramütésként járta át a zászlóaljat a teljes kimerültség. A fiúk bukdácsoltak, dőltek jobbra-balra, elájultak a sátrakban, mint a halál mezsgyéjén járó súlyos sebesültek. Csak eszelős őrültek próbálnák meg gyorsabban megtenni náluk az aznap megtett utat – hacsak nem Huxley fivére a parancsnokuk.
A második nap – lidércnyomás. Az érzelmi hajtóerő kimerült, szembe kellett nézniük a víz, a málha, az út, a sajgó láb valóságával – vagy azzal, ami még megmaradt mindezekből. Ilyen fizikai fájdalmat életemben nem éltem át. Sántikálva, nyögve indultunk neki a rohadt útnak a csupán egy tábla csokoládéból álló reggeli után. A zászlóalj valamennyi katonája azért fohászkodott a mennybélihez, hogy segítse valahogy összeszedni utolsó erőtartalékát. A menetoszlop ritkulni kezdett. Délre már csigatempóban haladtunk.
Egyre több áldozatot szedett a malária. Spanyol Joe összeesett, kikészült. Pihenő alatt halotti csendben ültünk, ettük a fejadagunkat. Úgy látszott, Huxley terve dugába dől.
Huxleynak csodára volt szüksége. Még másfél napunk van hátra. Ha így megy tovább, legjobb esetben ötven emberrel érkezik vissza a táborba. S akkor kudarcot vallott.
Nekivágtunk. Huxley sántikált, mint a nyomorék. Teste aránytalannak tűnt, minden lépésnél remegett. Az oszlopon végigcikázott a hír, hogy Huxley alig vonszolja magát. Csakhogy ekkor már az élben sem élt a szenvedély, s nem maradt bennük annyi energia se, hogy fokozva az iramot, térdre kényszerítsék parancsnokukat. Talán csak színlel, hogy együtt tartsa az alakulatot? Nem, szó sem lehetett színlelésről. Szenvedett, és minden lépés nyomán fájdalom nyilallt a lábából föl, egészen az agyáig, szinte újra meg újra megbénítva.
Nyakigláb összefog esni… Nyakigláb össze fog esni… Nyakigláb össze fog esni… Ennek az ütemére léptünk, raktuk reszkető lábunkat. Ez a néma menetdal volt minden ajkon, minden szem Huxleyra tapadt. Huxley arca eltorzult a fájdalomtól, összeszorított foggal küzdött. Huxley összecsuklik… Huxley összecsuklik… Egy mérföld, még egy. Ismét Otaki felé közeledtünk. Jószerint nem is haladtunk előre. Gyors egymásutánban öten dőltek ki a sorból. Megálltunk.
Kikészültünk, ezt mindenki tudta. Az utolsó napot nem bírjuk. Ötven emberünk dőlt ki, s hol volt már az az idő, amikor sorra küzdöttük le a válságokat. Túljutottunk a telítettségi ponton. Csoda pedig nem történt.
Sam Huxley egy álló órán át csipkedte, dörzsölte a lábát, hogy visszatérjen bele az élet. Hátát fatörzsnek vetve ült, s ideges kandúrt idézve újra meg újra az órájára pillantott. Egyetlen parancsot adott ki: minél előbb hozzák előre a tábori konyhát. Semmi értelmét nem láttuk, miért állíttatja fel olyan közel az úthoz. Már megint miben töri a fejét? Egyszerre csak talpra ugrott, elkiáltotta magát:
– Csajkát fogni, sorakozó az úton! Kajaosztás! Futólépés!
Felvonszoltuk magunkat az útra, arrafelé, ahol a tábori konyha állt. Nyolcszázötven tengerészgyalogos, az oszlop élén a tisztek. Huxley másodpercenként nézte az óráját. Végül elmosolyodott, mert meghallotta az Otaki hídon átdübörgő teherkocsikat. Mégiscsak sikerült a csoda!
A kocsik mellettünk húztak el. A Pawnee Kék emberei ültek rajtuk, a 3. zászlóalj tért vissza Foxtonból. Seggen ülve!
– Cukorseggű tengerészek! – harsant fel sorainkból az út mentén. – Cukorseggű tengerészek! – A 3. zászlóalj katonái egy szót se válaszoltak, szégyellték a helyzetet. – Cukorseggűek… cukorseggűek!
– Mondjátok csak, milyen alakulat ez?
– De hát sógor, ez a harmadik zászlóalj!
– Annyit se érnek, mint csöcs a bikán!
– Hát nem édesek!?
– Mi baj, cukorseggűek? Túl kemény az út, fiúkák?
– Talán Doug katonái.
A teherkocsik eldübörögtek. Pompásan éreztem magam. Mintha mindjárt szétvetne valami. Huxley asztal tetején állt, csípőre tett kézzel. Felénk kiáltott.
– Nos, rendeljem ide a teherkocsijainkat, vagy gyalogol a második zászlóalj?
– A fenébe a kajával!
– És ha bevonulunk a tábor kapuján – harsogta túl a zajt Huxley –, mutassuk meg nekik, milyen a tengerészgyalogság legjobb alakulata!
Akár a rugó, úgy feszült bennünk a büszkeség, amint ismpt délnek vettük az utat. Méltó betetőzése volt az elképesztő vállalkozásnak. Tudtuk, olyan hallatlan teljesítményt viszünk véghez, amiről száz év múlva is beszélni fognak Samoától San Franciscóig a tengerészgyalogosok. A második zászlóalj olyan csúcs felállítása felé tart, amelyet megközelíteni se fognak többé sehol. Amint mérföldről mérföldre közeledtünk a táborhoz, egyre több ismerős tereptárgy tűnt a szemünkbe. Ez a tengerészgyalogság legjobb zászlóalja – ennek az ütemére lépkedtünk.
Elhagytuk Paraparaumut. Az éltől hátraüzentek, hogy igazodjunk, hozzuk rendbe magunkat. Nyolcszázötvenen húzták ki magukat, és L. Q. Jones rázendített:
Magasságos Jézus Krisztus,
nézz ránk, és csodálj!
Mi vagyunk az Istenverte
Huxley Kupleráj.
A hideg futkosott a hátamon, amíg hallgattam a menetoszlop énekét. Befordultunk a tábor fokapuján, az utat a 2. és 8. ezred tengerészgyalogosai szegélyezték, eljöttek, hogy megbámulják az őrült menetelőket. Az országúton egymást érték a tiszti dzsipek; hadnagytól ezredesig mindenki, aki tehette, eljött a hadosztály valamennyi táborából. Szájuk tátva maradt a tiszteletteljes csodálattól. Egyenes sorokban vonultak előttük a kemény fickók, ráadásul még torkaszakadtukból énekeltek is.
Foxtonba igyekeztünk
a minap, fiúk,
de az ördög tudja, mért,
nem arra vitt az út.
Huxley az íróasztalára rakta meztelen lábát. Meg-csördült a telefon. – Itt Huxley.
– Hello, Sam, Malcolm ezredes. Windsorban mindenki magáról beszél. Csodálatos az alakulata. Bryant tábornok személyesen fog gratulálni magának. Csodálatos, Sam, csodálatos.
– Köszönöm, Malcolm ezredes. Egyébként három napra szabadságoltam a fiaimat.
– Remek, Sam. És mikorra? -Mától.
– Sam, ez lehetetlen! Maguknak kell táborőrséget adniuk.
– Ez a maga problémája, ezredes.
– Micsoda?
– Már eltávoztak a táborból.
– A fenébe is. Maga nagyon jól tudta ezt. Normant a guta üti meg, ha újra az ő zászlóalját rendelem őrszolgálatra.
– Elnézést kell kérnem, ezredes, de teljesen megfeledkeztem róla. Milyen ostoba is vagyok!
Patakokban ömlött a világos és a barna sör, s szóban valamennyien újra megtették az utat Foxtonig. A raj néhány tagja úgy berúgott, hogy a fájdalomról is megfeledkeztek, és végigtáncolták eltávozásuk első éjszakáját. De a második és a harmadik éjszakát már mindenki ágyban a barátnőjével vagy gólyalábú bárszékeken töltötte.
9.
Szeptember és tavasz. Véget ért a latyakos tél, a nedvesség. Egyre hosszabbra nyúltak a menetgyakorlatok, egyre több lett a terepgyakorlat. A 2. zászlóalj számára mindez semmiség volt, a foxtoni menet után. A maláriarohamok száma és hevessége is csökkent, új fegyverek használatára, új taktikák alkalmazására tanították őket.
A hadosztályon úrrá lett a mehetnék. Naponta újabb meg újabb hajók futottak be a Wellington-öbölbe, s egyszer csak felgyorsultak az események. A3, tengerészgyalogos-hadosztály Aucklandben és az 1. tengerészgyalogos-hadosztály Ausztráliában befejezte az utolsó előkészületeket is, hogy megindítsák háromágú hadműveletüket a térképen számtalan apró ponttal jelölt déltengeri szigetvilágban.
Megszűnt a hadosztályok vetélkedése. Amikor élethalálról volt szó, senkit sem érdekelt, hogy az ember melyik alakulatba tartozik, az számított csak, hogy tengerészgyalogos.
Űj-zélandi tartózkodásunk utolsó idejében mind több Anzac-egység érkezett vissza a Közel-Keletről. Az új-zélandiak hároméves távolléte alatt a lányokat elhódították a tengerészgyalogosok, ráadásul úton-útfélen belebotlottak a hazájukat jóformán megszállva tartó pimasz jói öltözött, jól fizetett amerikaiakba – mindez szinte azonnal feszült légkört teremtett. A kiwiket nem fogadták diadalkapuval; a gazdasági helyzet bánatos volt, mint a kekiszínű egyenruhájuk. Sokan elkeseredtek, és nem is lehetett kárhoztatni őket ezért. Persze az új-zélandiak se sokat törődtek a görög férfiakkal, ha beszabadultak Athénba, de hát ez nem kárpótolta őket azért, hogy a tengerészgyalogosok voltak nyeregben.
Néhány elszigetelt pofozkodás után a Szövetséges Katonai Klubban robbant ki az általános verekedés. Jóllehet a tengerészgyalogosok számszerűleg kisebbségben voltak, megfutamították az Anzac-katonákat, mert szíjcsatjaikat is küzdelembe vetették. Mindez csak élezte a helyzetet. Városszerte beszéltek, hogy a sivatagi dicsőséget szerzett maori zászlóalj a hét végén kiveri a tengerészgyalogosokat Wellingtonból.
Bryant tábornok, a tengerészgyalogosok parancsnoka nem volt heves vérmérsékletű, és sehogy sem volt ínyére az új-zélandiak fenyegetőzése. Nyomban parancsba adta, hogy az egész 2. hadosztálynak eltávozást kell adni, vegyenek részt a lóversenyidény nyitónapján. Az intézkedés sajátosnak látszott, mert Bryant gyűlölte a lovakat. Nem volt nehéz a sorok között olvasni – minden tengerészgyalogos, akinek jártányi ereje van, siessen Wellingtonba, s tartsa készenlétben derékszíj csatját.
Felkészültek az eseményre. Én megelégedtem a derékszíjcsatommal. Mások zokniba csúsztatott szappanrúddal, szövetbe göngyölt söréttel, rézbokszerral, késsel, fojtogató dróttal, egyéb civilizált eszközökkel fegyverkeztek fel. Mire a tengerészgyalogosok beértek a városba, minden útkereszteződést négytagú katonai rendőrjárőr – két tengerészgyalogos és két kiwi – őrzött. Húszezren voltunk. Lassan, nyugodtan széledtünk szét négyes csoportokba, és vártuk a maori zászlóalj meg a többiek látogatását. De nem mutatkoztak, s hamarosan elült a háborgás.
A raj szomorúan csomagolt; éreztük, többé nem térünk vissza Új-Zélandra. A fiúkat befogták a nagy forgalmú kikötőbe tartó és onnan visszaérkező teherkocsik rakodására. A legszomorúbb dolog a klubterem lebontása volt. A bútorzatot apácazárdának ajándékoztuk – e hittérítőket tengeralattjárón szöktették el a Salamon-szigetekről a háború elején. Végezetül sorsot húztunk a klubfalakat díszítő dedikált sztárfotókra. Én Myrna Loyét kaptam. A csupasz falak láttán hirtelen mindenkinek sietős dolga támadt. Szerettük Új-Zélandot, rettegtünk egy esetlegesen hosszan elhúzódó búcsúzkodástól.
Nem vártunk soká. Hajónk, a J. Franklin Bell ormótlan alkotmány volt, nagyjából a Böbo és a Jackson közé sorolnám. Feltűnt rajta egy újítás: a partraszálló csónakok többsége nem hálókon, hanem csónakdarukon függött, teljesen megrakott állapotban is vízre lehetett bocsátani őket.
A hajó hajmeresztő sebességgel lőtt ki a kikötőből. A nyílt tengeren tudtuk meg, hogy ez az ellenség megtévesztését szolgálta. A hadosztály gyakorlatra indul a Hawke's-öbölbe, több száz mérföldre feljebb a part mentén. Nyílt kérdés, vajon sikerült-e ezzel megtévesztenünk a japánokat, vagy sem. Mindenesetre a Hawke's-öbölben végrehajtott partraszállás a legnagyobb szervezett káosz volt, amit valaha láttunk. A viharos vízben több csónak felborult, embereket, felszereléseket nyelt el a víz, sok volt az anyagi kár. A tengerparton felborult a rend, teljes összevisszaság uralkodott, a híradóberendezéseket helyrehozhatatlanul összekuszálták. Több szállítóhajó megsérült a víz alatti szirteken, és néhány zátonyra futott a homokpadokon.
Partra szálltunk. Snipes dandártábornok, a hadosztály helyettes parancsnoka vicsorogva figyelte a katasztrófát. Az eredetileg rohamcsapat-parancsnok Snipes szerette a viharos tevékenységet, ritkán mutatta ki érzelmeit. Szóbeszéd tárgya volt, hogy még sohasem látták mosolyra derülni cserzett arcát. A tengerészgyalogosok körében a Snipes „az örömfiú” gúnynevet érdemelte ki. A robusztus testalkatú, égővörös hajú veterán káromkodva nyargalt a partszakasz egyik végéből a másikba, amint befutottak a jelentések szerencsétlenségekről, hibás számításokról. Nagy sokára a hajóhad visszafordult, elkanyarodott Wellingtonba, hogy pótolja az elveszett felszerelést, és pátyolgassa megrokkant önbecsülését.
A tengerészgyalogosokat idegesítette, hogy a szétdúlt táborba kellett visszatérniük. A napok hetekké nyúltak, aztán újra behajóztunk a J. Franklin Bélire. Behajóztunk, és az öböl közepén vártuk, amíg a hadosztály többi alakulata is végez. Matrózzsák szokás szerint abban a pillanatban betegszobára került, amint lába a hajó fedélzetét érte.
Esténként szabadságoscsónak indult a Bellről a partra. Minden nap más-más srác adta át kimaradási papírját Andynek. Teltek-múltak a napok, ott horgonyoztunk az öböl közepén, s kissé aggódni kezdtem Andy miatt. Érzékennyé, megközelíthetetlenné vált.
Tudtam, milyen kínszenvedésen mehetnek át Pattel, hiszen minden éjszaka az utolsó lehetett. Micsoda kín nem tudni, hány év múlva, vagy egyáltalán találkoznak-e még az életben. Amikor leállították a kimaradásokat, Andy egy „expedíció” feliratú karszalag segítségével lógott ki estéről estére. Nem szóltam senkinek, de éjszakánként ébren vártam, mikor lopózik vissza bűntudatosan, és zuhan nyugtalan álomba, lesve az újabb lógási alkalomra.
A mólók sorra kiürültek. Kevés idő, talán mindössze egyetlen éjszaka volt hátra, és kifutunk a kikötőből. Aggódtam Andy miatt, szüntelenül az motoszkált bennem, hogy a tagbaszakadt svéd le akar lécelni. Úgy határoztam, mihelyt négyszemközt kapom, beszélek vele. Napnyugtakor a hajó tatján találtam, sóvárogva nézte a várost.
– Andy, lenne egy feladatom a számodra.
– Nem nagyon akarózik – felelte.
– Gyerünk, Andy, most rajtad a sor. Elborult az arca.
– Fogd a feladatokat, és töröld ki vele a seggem.
– Hát rendben van, öregem, ki vele, mi baj?
– Hagyjál békében.
– A fenébe is, ide gyere!
Andy komoran, hanyag testtartással lépett elém.
– Nem bírom tovább, Mac, nem bírom…
– Ha esetleg azt forgatnád a fejedben, hogy lelépsz, verd ki a fejedből, Andy.
– Ne próbáld megakadályozni, vagy megöllek!
Bementem Keats fedélzeti tiszthez, arra kértem, engedjen partra, ha legközelebb útnak indítják az ellenőrző csónakot. Keats nem kérdezett semmit, elkeseredett hangomból kitalálta, hogy sürgős az ügy. Külön kis csónakról gondoskodott, amely visszahoz majd. Éppen a kötélhágcsóhoz igyekeztem, tenyér nehezedett a vállamra. Sam Huxleyé.
– Mac!
– Huxley ezredes… Sajnálom, uram, megijesztett.
– Mac, sikerülnie kell. Túl rendes lány. Nem akarom vasra verve elhozni tőle…
– Remélem, nem kerül rá sor.
– Sok szerencsét.
Tábori egyenruhában voltam, nem volt feltűnő a városban. Körülöttem ugyanígy öltözött tengerészgyalogosok nyüzsögtek, sétáltak, beszélgettek barátnőikkel, búcsúzkodtak. Wellington úgy festett, mintha gyászolna. A rakpartok közelében vörösre sírt szemű lányok bóklásztak, várták az utolsó szabadságoscsónakokat. Indulnak a tengerészgyalogosok, soha többé nem térnek vissza. Közjáték a szépség szigetén, a háború tengerének közepén.
Kopogtam Pat ajtaján. Az ajtó kitárult. Pat elgyötört arccal üdvözölt.
– Sajnálom, hogy megijesztettem. Telefonálnom kellett volna.
_ Jöjjön csak be, Mac. – mondta. A nappaliszobában észrevettem, reszket.
– Elnézést a külsőmért. A kimenőinket már becsomagolták.
– Nagyon kérem, üljön le, Mac. Készíthetek teát? Először megpróbáltam elindítani a beszélgetést, de aztán odaléptem hozzá, vállára tettem a kezem. Karosszékbe roskadt, úgy suttogta:
– Mi van, Mac? Mondja meg.
– Andy… Le akar lépni. Ma este partra jön.
Pat némán ült. Cigarettára gyújtottam, őt is megkínáltam.
– Mit kíván tőlem? – kérdezte.
– Úgyis tudja, mit kell tennie.
– Hogy tudom-e, Mac? Tudom-e? Valóban tudom?
– Lenne az életében egy nyugodt pillanata, tudva, hogy a másik fiú ott fekszik egy krétai sírban?
– Nincs joga ezt mondani.
– Azt akarja, hogy ez a tagbaszakadt svéd lövedékké alakuljon át? Önmagát és magát is megöli.
– Legalább az enyém lesz. Ó, Mac, hogy kérhet tőlem ilyesmit?
– Azért kérem, mert… Maga sohasem tudná elárulni.
– Kinek árulnám el? – Pat fölállt. – Ó, istenem, tudtam, hogy bekövetkezik. Miért is engedtem? Hol a mi háborúnk, Mac, mondja meg nekem… Miért kell őt is elvinnie, mondja meg nekem!
– Mit mondhatnék? Azt akarja, hogy azt mondjam, minden rosszul van? Azt akarja, hogy azt mondjam, fussanak, hadd legyen katonaszökevény? Azt mondjam, itt az ideje, hogy többé ne gyilkoljuk egymást, mint az állatok? – Szemem Pat fagyos pillantásával találkozott. – Andy férfi, tennivalója van. Ne kérdezze tőlem, miért. A fenébe is, Pat, maga se más, mint sok millió nő ebben a háborúban… Hát tessék, fusson, rejtőzzön él… Fogja őt is, vigye, húzódjanak meg valahol, árnyékban. A pokolba mindkettőjükkel!
Pat az ablakhoz lépett, megmarkolta a függönyt, hogy ujjai kifehéredtek.
– Pat, sokszor azt kívánom, bárcsak olyan bátor lennék, mint a nők. Ha mindent összevetünk, azt hiszem az, amit egy férfitól kérünk, jelentéktelen semmiség ahhoz képest, amit egy nőnek kell elviselnie.
Szembefordult velem. Szemét lehunyta. Lassan bólintott.
Az asztalhoz léptem, fejembe nyomtam a sapkát, összehajtogattam a ponchómat.
– Mac.
– Tessék.
– Sok szerencsét kívánok valamennyiüknek, írjon, nekem… És vigyázzon rá.
Aznap Andy izgatott volt. Az ajtó kinyílt, s máris egymás karjában voltak.
– Szoríts… Erősen szorítsál.
– Félek, nehogy megsérüljön a kicsi.
– Szoríts, drágám, szoríts.
– Drágám, olyan zaklatott vagy. Itt vagyok, itt vagyok. .. Psszt, drágám, psszt.
Pat összeszedte magát, kiment a konyhába teát készíteni. Andy utánament, nekidőlt az ajtókeretnek.
– Pat. Nem megyek vissza a hajóra. Pat nem válaszolt.
– Azt mondtam, nem megyek vissza.
– Vártam ezt.
Andy Pathez lépett, hatalmas tenyerét a karjára tette.
– Meg tudjuk tenni, Pat! Már kigondoltam, hogyan. Találtam egy helyet Nagióban, ahol meghúzhatom magam. Aztán megszökünk. Elrepülünk a Dél-szigetre… talán Ausztráliába. Három-négy év, és visszajöhetünk. Sokat gondolkodtam, megtehetjük.
– Rendben, Andy.
– Komolyan mondod, drágám? Komolyan gondolod?
– Igen.
Idegesen matatott a süteményeskosárban. Kis süteményeket tett tányérra, cukrot vett ki a szekrényből. Mélyeket lélegzett, attól félt, megbicsaklik a hangja.
– Azonnal csomagolnunk kell – mondta Andy.
– Okosabb, ha nem hozom a rádiót – szólalt meg Pat.
– Miért nem?
– Biztos nem akarsz híreket hallani a zászlóaljadról.
– Pat!
Pat hirtelen fordult felé.
– Hogyan is kereszteljük majd el a kicsit, Andy? Talán lehetne Rogers is a neve… de nem, még ez sem elég biztonságos. Timmy Huxley Smith. Ez az, Smith, ez olyan jó, mindennapos név… Remélem, Andy, a haverjaid ép bőrrel megússzák.
– Fel akarsz hergelni!?
– Nem, megyek… Megyek– Pat zokogni kezdett. – Meneküljünk!
– A fenébe is, mivel tartozunk ennek a rohadt háborúnak? Mit köszönhetünk a tengerészgyalogságnak?
– Egymást.
– Téged az egész nem érdekel. Én nem is érdekellek téged… Meglesz a gyereked – úgyis csak azt akartad.
– Hogyan merészelsz… Hogy mersz így beszélni velem!?
– Pat… Nem így értettem. Nem így gondoltam.
– Tudom, Andy.
– Úgy érzem, megőrülök. Nem akarlak elhagyni.
– Ha akarod, veled megyek. Andy cigarettát keresett a zsebében.
– Azt hiszem, őrültség volt erre kérni téged… sohasem sikerülhet.
Pat úgy érezte, összeesik. Belekapaszkodott a mosogatóasztalba.
– Szóval, okosabb, ha most visszamegyek a hajóra.
– Kabátot veszek.
– Nem, jobb, ha egyedül megyek. Szeretsz, Pat?
– Nagyon szeretlek drágám, nagyon, nagyon. Andy magához” vonta, a haját simogatta.
– írsz majd nekem… Mindig?
– Mindennap.
– Ne aggódj, ha nem hallasz rólam. Tudod, hogy van a hajókon, meg ez az egész… És vigyázz magadra és a kicsire.
Pat bólintott, Andy mellébe fúrta az arcát.
– Ha szerencsénk van, újra itt találjuk magunkat… Úgy értem, ha vége lesz a háborúnak…Amint tudok, jövök vissza.
Pat lehunyta szemét. Magához szorította Andyt, megpróbált minden pillanatot örökkévalósággá nyújtani.
– Nem bántad meg, hogy összekerültünk, Pat? – Nem.
– Én sem. Csak még egyszer mondjad, szeretsz.
– Szeretlek, Andy.
S azután üres lett a karja. Az ajtó bezárult. Andy elment.
Pat egész éjszaka az öbölre nyíló ablaknál virrasztott. Közvetlenül hajnal előtt belebújt kabátjába, céltalanul ődöngött Wellington utcáin. A ködös napfelkelte a kikötővel szemközti Tinokori hegyen találta. Hűvös fuvallat csapta meg, összehúzta kabátját a hasa felett, megérezte a növekvő kis élet első rúgását.
Mélyen alatta a sűrű ködben hajók szürke körvonalai rajzolódtak ki. Sorra siklottak ki a nyílt tengerre, üres víztükör csillogott utánuk.
V. RÉSZ
ELŐSZÓ
Wellman őrnagy, a zászlóalj törzsfőnöke belépett Huxley irodájába. Személyi dossziét dobott az íróasztalra.
– Tessék, itt van.
Huxley összevont szemöldökkel ütötte fel a vaskos dossziét, és figyelmesen nézegette Max Shapiro százados fényképét. – Nem tudom, Wellman. Nem tudom, nem követek-e el nagy hibát. – Lapozgatott a dossziéban, amely áthelyezésekről, lefokozásokról, hadbírósági tárgyalásokról, bátor magatartásért való kitüntetés-előterjesztésekről és előléptetésekről vallott. Ellentmondásos anyag volt.
Wellman leült, kiverte a hamut a pipájából.
– Ez a Shapiro valóságos legenda. Elképesztő történeteket hallottam róla.
– Ne hagyja ki azokat sem a számításból – mondta Huxley. – Semmit se hagyjon ki a számításból, amit a fickóról hall.
– Remélem, nem orrol meg, ha kérdezek valamit?
– Persze hogy nem.
– Shapiro nyilvánvalóan bajkeverő. Több mint egy tucat parancsnoki posztról kikopott, méteres a hadbírósági tárgyalásai listája. Miért éppen őt emelte ki az utánpótláskeretből? Az igazság az, nem is kellett verekednie érte, senki másnak nem kellett.
Huxley elmosolyodott.
– A dosszié csupán a történet egy részét tartalmazza, Wellman.
– Kétpisztolyos a gúnyneve. Nagy céllövő?
– Ellenkezőleg, pocsék céllövő. Gyenge a szeme. Azt beszélik róla, egészen közel kúszott egy japihoz, két teljes tár negyvenötöst kilőtt rá, és egyszer sem találta el.
Wellman vállat vont.
– Nem értem.
Huxley a mennyezetet bámulta. Gondolatai a múltban jártak. – Mikor is hallottam róla először… Lehet vagy tíz éve. Az apja valami kisebb pártfunkcionárius volt Chicagóban, és benyomta West Pointra. Az osztályában hátul kullogott. Egy nyáron átment Európába valami lány után, feleségül is vette. A lány szülei semmissé nyilváníttatták a házasságot, őt pedig kirúgták az Akadémiáról. Másnap közkatonaként állt be a tengerészgyalogsághoz. Pályafutása éppenséggel nem nevezhető ragyogónak. Hat éven át jojózott a közlegénység és az őrvezetői fokozat között. Sitt, kenyéren és vízen, megrovások – mindez hatástalannak bizonyult vele szemben. Nem volt valami nagy ütése, de sohasem lapított, ha verekedésre került a sor. 1937-ben Sanghajban, amikor Smedley Butler a Hatodikat küldte a nemzetközi negyed védelmére, Shapiro megmutatta oroszlánkörmeit a japik elleni harcban.
Huxley kis szünet után folytatta. – Pályafutásában két évvel később fordulat történt. Őrségre vezényelték egy tábornok háza elé Camp Quanticóban. A tábornok legidősebb lánya beleszeretett a konok kis őrvezetőbe, aki valóban más volt, mint azok a tagbaszakadt, napbarnított, illedelmes ürgék, akikkel addigi élete során összeakadt. Szóval, megtörtént, aminek meg kellett történnie. Röviddel ezt követően a lány azzal lepte meg az apját, hogy gyereket vár Shapirótól. Olyasmit vitt véghez, amire addig más képtelennek bizonyult. Az öreg tábornok tombolt, de az egyetlen ésszerű dolgot cselekedte. Titokban házasodtak össze, Max Shapirót pedig tiszti iskolára vezényelték, hogy egy tábornoki leány gyermekének apjához illő rangot szerezzen. Két évvel később elváltak. Ezt követően Shapirót egyik állomáshelyről a másikra küldözgették, félreeső íróasztalok mögé száműzték, vagy isten háta mögötti alakulatok élére állították, örökké tartozik alakulata katonáinak, akik egyébként Maxnek szólítják.
– Egyéniség – vélekedett Wellman. Ő is tanulmányozta a személyi dosszié elképesztő anyagát.
Huxley komoly arccal fordult felé.
– Hazárdjáték, amit vele folytatok. Ha sikerül kézben tartanom, olyan gyalogosszázadot kapunk, amely párját ritkítja.
– Abból, amit itt látok, nagy fába vágta a fejszéjét, Sam.
– Alaposan felkészülök. Ha mégsem sikerül, bajban leszek.
– Az áll itt– mondta Wellman –, hogy nemrégiben megkapta a második Haditengerészeti Keresztjét egy guadalcanali őrjáratért.
– Több volt őrjáratnál. Megmentette a guadalcanali hadműveletet.
Wellman ismét meggyújtotta pipáját, feszülten figyelt.
– A japánok iszonyú nyomást fejtettek ki a Teneru folyó mentén kiépített vonalra. Sok ezernyi utánpótlást tettek partra. Úgy tűnt, hogy a hídfőállásunk hamarosan összeroppan. Coleman rohamegysége az Aola-öbölben, vagy negyven mérföldre a hídfőtől keletre szállt partra. Valóságos terroruralmat vezettek be az ellenséges vonalak mögött. Megszakították az összekötő vonalaikat, felégették raktáraikat, addig mészárolták a japikat, míg félőrültek nem lettek a rettegéstől.
– Jól emlékezem rá – mondta a törzsfőnök. – A hídfőállásban a mieink lélegzetvételnyi szünethez jutottak. De hogy illik bele a képbe Shapiro?
– A kommandók felfedezték, hogy újabb japi oszlop van úton vonalaink felé. Ed Coleman húsz emberrel Shapirót küldte ki, hogy támadják meg a japánok utóvédj ét, miközben ő főerőivel a japán oszloppal párhuzamosan halad a dzsungelben. Coleman híres volt a taktikájáról, hogy elhiteti az ellenséggel, a kommandók a hátukban vannak. Valójában alig néhányan voltak mögöttük, vagyis csak Shapiro csoportja, a többiek pedig lopakodtak, alig néhány méter őserdő választotta el őket egymástól. Coleman egy pihenő során rajtuk ütött, negyedóra alatt hatszázat megölt közülük. Shapiro alakulata viszont elszakadt a zászlóaljtól. Úgy határoztak, ott maradnak a japi vonalak mögött portyázni, nem térnek vissza saját vonalaikba. Közel kilencven napig tartottak ki, japán fegyvereket használtak, zsákmányolt ételt ettek. Isten tudja, hányszor csaptak le rájuk, hány raktárt semmisítettek meg. Úgy számítják, közel ötszáz japit öltek meg. Huszonegyen voltak mindössze, ne feledje. Állandóan úton voltak. Malária, éhség, japik – semmi sem állíthatta meg őket. A végén négyen maradtak. Emlékszik még Seymourra, arra a harcundorban szenvedő őrmesterre, aki feljött a hajónkra, úton Canal felé?
Wellman bólintott. Hát ő látta visszaérkezésükkor azt a négyet. Meztelen csontvázak voltak. Véresek, nem is volt emberi külsejük. Még beszélni se tudtak összefüggően.
Huxley felállt, az ablakhoz lépett.
– Persze, tudom, hogy nehéz eset. – Hirtelen sarkon fordult. – De valami azt súgja nekem, hogy amikor vérre megy a dolog, Shapiro meghálálja a bizalmat.
Rajom odagyűlt a zászlóaljirodaként szolgáló nagy kunyhó köré. Óriási volt az izgalom. Max Shapiro századost áthelyezték a 2. zászlóaljhoz, ő veszi át a Fox-századot. A hírhedt, messze földön híres Kétpisztolyos Shapiro, Coleman rohamegységéből, aki a Makin-szigeti támadás során szerzett egy Haditengerészeti Érdemkeresztet – és egy hadbírósági tárgyalást. Több kitüntetése és hadbírósági tárgyalása volt, mint az utána következő három tengerészgyalogos-tisztnek együttvéve. Két lábon járó legenda. Amikor a dzsip bekanyarodott, tolongtunk kifelé, hogy megnézzük magunknak.
A dzsip a zászlóaljiroda előtt állt meg. Leesett az állunk. Alacsony, tömzsi, göndör fekete hajú, sűrű bajszú, szemüveges férfi ült benne.
– Jesszusom, ez a Kétpisztolyos Shapiro?
– Más nem lehet.
– Én rabbinak nézném.
– Hát annyi szent, nem látszik kemény legénynek. Shapiro nehézkesen kászálódott ki a dzsipből. Az iroda felé menet majd hasra esett, belebotlott az egyik lépcsőfokba. Csalódottan tértünk vissza sátrainkba.
Shapiro százados lerakta a cuccát a „zászlóaljparancsnok” feliratú ajtó előtt, kopogott, és válaszra sem várva belépett. Sam Huxley felpillantott az íróasztala mögül. A zömök emberke odalépett elé, kezet nyújtott.
– Shapiro a nevem, Max Shapiro. Én vagyok az új századosa, Huxley.
Nyakigláb résen volt. Alig néhány perce fejezte be a százados személyi dossziéjának tanulmányozását. Huxley komor pillantására Max visszahúzta kezét, felült az ezredes íróasztalának sarkára, s az asztalra dobott egy pakli cigarettát.
– Gyújtson rá egy staubra, Huxley. Melyik lesz az én századom?
– Foglaljon helyet, Shapiro.
– Ülök már. Szólítson Maxnak.
– Beszélgessünk, százados – mondta Huxley. – Meglehetősen terjedelmes személyi anyag előzte meg az érkezését a zászlóaljhoz.
Shapiro vállat vont.
– Ne ijedjen meg tőle.
– Ellenkezőleg. Én emeltem ki az utánpótláskeretből az első helyen. Úgy tűnt, nem nagy a tolongás. Senki sem akart hallani magáról. .
– Szólítson Maxnak.
– Azt hiszem, a legokosabb, ha minél előbb tisztázzuk a dolgokat. Először is, most már nem a rohamegységnél szolgál. Hangsúlyozni kívánom, hogy a tengerészgyalogságnál nálam jobban senki sem tiszteli Ed Colemant. Csakhogy mi itt nem portyázó csapat vagyunk, és szeretjük, ha tengerészgyalogosoknak látszunk.
– Szentbeszéd, mi? Ide figyeljen, Huxley, eszem ágában sincs megkeseríteni az életét, ha maga nem keseríti meg az enyémet. Fejezze be ezt a dumát.
– Ebben a zászlóaljban betartjuk a szabályzat előírta udvariassági formákat. Maga engem mindig és minden körülmények között Huxley ezredesnek szólít. Az egyetlen eset, amikor egyénieskedést várok el öntől, az harc közben van, s éppen ezért kértem magát. Maga olyan századot tud faragni a Foxból, amilyenre nekem szükségem van. De amíg az én parancsnokságom alatt áll, betű szerint betart minden szabályt és szabályzatot. Világosan beszéltem?
– Tyúkszaralakulat.
– Nem egészen. Tisztában vagyok azzal, hogy sohasem juthatunk el a rohamcsapatok minőségéig, de azért ezt az alakulatot egyetlen másik sem előzi meg a tengerészgyalogságnál. S azt is tudjuk, hogyan kell úriemberként viselkedni, amit maga a korábbi szolgálati helyein figyelmen kívül hagyott.
Shapiro elvörösödött, összeharapta ajkát.
– Nehogy azt képzelje, Shapiro százados, hogy ebben a zászlóaljban több porondon párhuzamosan folyik majd az előadás. Túladni sem fogok magán, csak azért, mert nehéz eset. Átveszi a Fox századot, és a világ legjobb gyalogosait faragja belőlük – de a feltételeket én diktálom. – Huxley teljes hosszában a kis százados fölé magasodott. – S ha a katonai fegyelem semmit sem jelent a maga szemében, akkor gyerünk ki most azonnal a szabadba, és döntsük el, ki a főnök itt.
Max Shapiro arcára széles vigyor ült ki.
– Ilyet még nem pipáltam. Most már úgy beszél, ahogy szeretem. Mi ketten prímán megleszünk egymással. Semmi kedvem most mindjárt megverekedni magával, de csodálom a bátorságát – mondta, alulról pillantott fel Nyakigláb arcába. – Rázzunk kezet, ezredes, ígérem, átkozottul kemény alakulatot adok magának.
Huxley és Kétpisztolyos Shapiro melegen kezet rázott.
– Nos, uram, szeretnék megismerkedni az embereimmel.
– Helyes, százados. A legényem elvezeti a századkörletbe.
– Erről jut az eszembe, ki a század szolgálatvezető tiszthelyettese, és ki lesz a törzsfőnököm?
– McQuade a szolgálatvezetője – príma ember. A Fox átszervezés alatt áll, még nem neveztem ki új törzsfőnököt… A szentségit, meg is találtam a megfelelő embert magának. Ziltch! – A kis küldönc bepattant az ajtón. – Küldje be Bryce hadnagyot. Futólépés!
1.
Hajnalodott. November elseje volt. A J. Franklin Bell kiúszott a Wellington-öbölből a nyílt tengerre, elfoglalta helyét a konvojban. A víz óráról órára sötétebb kék színben játszott, a látóhatáron újabb és újabb hajók tűntek fel. A második nap szertefoszlott a remény, hogy ismét csak hadgyakorlatra indulunk. Amint a hajó észak felé haladt és közeledett az Egyenlítő felé, mind melegebbé vált az idő.
Elült a kezdeti izgalom, megszoktuk, hogy a hajók cikcakkban haladnak előre. Kiderült, hogy hosszú útra kell számítanunk ezen a lassú járatú teherhajón. Harmadik nap kialakult a zsúfolt hálótermekben a csapatszállító hajókon megszokott egyhangú életritmus. Tornáztunk, pókereztünk, leveleket írtunk, énekeltünk, újra meg újra megtisztogattuk, ellenőriztük már amúgy is ragyogóan fényes felszerelésünket.
A zsúfolt hálótermek miatt ajánlatos volt, hogy a lehető legtöbb időt a fedélzeten töltsük. Minél melegebbre fordult az idő, annál elviselhetetlenebbé vált odalenn a levegő, érzékeink eltompultak, s amint csapatszállító hajókon történni szokott, úrrá lett rajtunk a restség. Olyannyira, hogy valósággal fárasztó munkának tartottuk, ha becsoszogtunk a mosdóba, hogy a ragacsos sós vízben lezuhanyozzunk, és nagy kínszenvedés közepette lenyúzzuk a szőrt arcunkról.
Sehogy sem tudtuk megállapítani, hány csomó lehet Új-Zéland és közöttünk, annyira csalinkázva tartottunk észak felé. A víz ismét zöldre váltott át, ami azt jelezte, hogy szárazföld közelében járunk. A perzselő déli napfényben sziget jelent meg a láthatáron. A fedélzeten, a korlát mentén tolongtunk, fecsegtünk, s hálásak voltunk, amiért megtört a látszólag céltalan, rettenetesen hosszú út unalma. Az a hír járta, hogy a Francia Új-Hebridákba hajózunk, pontosabban az Espiritu Santótól délre fekvő Efate-szigetre. Jellegzetes, napfényben fürdő „csendes-óceáni paradicsom” partja mellett húztunk el, s megpillantottuk Havannán Har-bort. Életemben nem láttam még ehhez foghatót. Több hadihajó tolongott benne, mint amennyi zokni volt a zsákomban. A fedélzeten lebzselő matrózok fölismerték a Colorado és a Tennessee csatahajókat, a Mobile, Birmingham, Portland és a Santa Fé cirkálókat. De akadtak repülőgép-anyahaj ók is, fedélzeteiken egymás mellett sorakoztak a vadászrepülőgépek és a zuhanóbombázók, s megpillantottam az öreg Maryt, vagyis a Maryland csatahajót. Meleg érzés járta át a szívem. Valamikor két évet húztam le rajta matrózinasként, és örültem, hogy sikerült kiemelni Pearl Harbor-i tengeri sírjából.
A Mele-öbölben vetettünk horgonyt. Nyomban vad mendemondák keringtek. Kacska Philips, vagyis Tod Β. Philips vezérőrnagy, a flotta tengerészgyalogságának parancsnoka, maga a nagyfőnök tartózkodik a szigeten Parks tengernaggyal, az 5. hajóhad parancsnokával. Valamennyi hajót bejárta a hír, hogy visszafoglaljuk a Wake-szigetet. A J. Franklin Bellen ujjongtak ennek hallatán. Arra számítottunk, hogy bizonyára a 6. tengerészgyalogos-ezrednek szánják a dicsőséget, hogy hídfőt alakítson ki a szigeten.
Mivel csak Wake-szigete és a bosszú járt a fejünkben, az Új-Hebridák pokolbugyra édeskeveset érdekelt bennünket. Alig vártuk, hogy útnak induljunk. Még az sem csigázta fel érdeklődésünket, hogy állítólag ritka csinos szárazföldi hadseregbeli ápolónők tartózkodnak a szigeteken.
Kifutás előtt gyakorlatot tartottunk. Jelmezes főpróbát, amelyen szivarjával egyetemben maga Kacska is részt vett. Aggasztott, hogy a partraszállási manőver zökkenőmentesen zajlott le. Rég feledésbe merült iskoláskorom színjátszócsoportjának aranymondása jutott az eszembe: rossz főpróba – sikeres premier. A magam részéről ezért kiegyeztem volna a hawke-öbölbeli káoszban.
Miközben peckesen tettük-vettük magunkat a tengerparton, Dannyt, Levint, és mindazokat, akiknek valami közük volt a flotta tüzérségéhez, átvitték egy rombolóra, hogy közelebbről megismerkedjenek a küszöbönálló hadművelettel.
A mocskos tengerészgyalogosok felkúsztak a Vandervort romboló fedélzetére. A csapatszállító hajón eltöltött hét következtében külsejük éles ellentétben állt a matrózokéval. Csak úgy bűzlöttek koszos gyakorló egyenruháikban. Szíjaikon valóságos halálgyár lógott: karabély, lőszer, késgyűjtemény és mesterségük egyéb eszközei. Amikor a matrózok megpillantották félelmetes külsejű, torzonborz vendégeiket, visszahőköltek. A tengerészgyalogosok félelmetes társaságnak látszottak. A matrózok három lépés távolságot tartva kezdtek beszélgetni velük, körbevezették őket a hajón, elmagyarázták a hajóágyúk tüzének bonyolult mechanizmusát, amit majd az ő partról küldött üzeneteik hoznak működésbe. A Vandervort lőgyakorlatra a nyílt tenger felé tartott. A tengerészgyalogosok úgy viselkedtek a fedélzeten, mintha a hajót éppen megszálló kalózok lennének, s még csak meg sem kísérelték titkolni, menynyire megvetendőnek tartják a flotta szerepét a hadműveletben.
Amint a romboló nyílt vízre ért, gyorsított, lassan imbolyogni kezdett, s a hetyke tengerészgyalogosok elzöldültek. Súlyos csorbát szenvedett az áhítatos tisztelet, amellyel a matrózok addig a nemzet színe-virágára tekintettek. Döbbenten nézték, hogy a félelmetes külsejű tengerészgyalogosok egy emberként sorakoznak a korlát mellé és okádnak az ócánba.
Port Efate-ből harci lázban égő hadosztály futott ki a tengerre. Még soha ilyen grandiózus, lenyűgöző látványban nem volt részem. A szürke csapatszállító hajókat a történelem leghatalmasabb flottája vette körül. Az élen büszkén haladt zászlóshajónk, a Mary. Körötte az 5. hajóhad tízezer hajóágyúja meredt északnak, egyik végétől a másikig megtöltötték a szemhatárt. Mindenütt hajók – a halál szürke hírnökei egyre közelebb araszoltak a japán birodalom külső védelmi gyűrűjéhez.
A parancsnoksági század eligazításra bevonult a tiszti étkezdébe. Végre talán megerősítik, hogy valóban visszatérünk a Wake-szigetre. Izzadtan telepedtünk le a padlóra, vakartuk az arcunkat, mert a Huxley által naponta megkövetelt sós vizes borotválkozástól nagyon viszketett. Wellman őrnagy lépett be, pihenjt vezényelt, hatalmas térképet szegezett a falra.
– Dohányzószakasz – közölte, és megtömte a pipáját. Szuronnyal a térképre mutatott. Elszorult a szívem. Nem Wake volt az. Helyette rejtelmes alakú, leginkább rozmárhoz hasonló szigetet láttam, felette a fedőneve: HELEN. Másik, még nagyobb térképen szigetcsoport; a szigetek között voltak alig néhány négyzetyardosak, de több mérföld hosszúságúak is. Közel negyvenet számoltam össze. Minden szigetnek lánynevet adtak: SARAH, NELLIE, AMY, BETTY, KAREN és így tovább, egészen az utolsóig: CORA. Atoll volt. A legtöbben közülünk nem sokat tudtak a Csendes-óceán közepe tájára oly jellemző atollokról, vagyis a lagúnákat körülzáró korallzátonyokról, s elképedve olvasták le a léptékről, hogy Helen alig két mérföld hosszú, s mindössze néhány száz yard szélességű. Miféle célpont ez egy hadosztálynak?
– Oké, emberek – szólalt meg Wellman –, mindenki kényelmesen ül? Erre nem kell válaszolni. Ez a szexis csaj Helen néven fut. Ne tévessze meg magukat a mérete. Mikronéziában járunk, a Csendes-óceán középső részén. A sziget korallzátony, atoll. A geológusok szerint ezeket a szigeteket a tengerfenék horpadásai hozták létre. Amikor nagyobb szigetek elsüllyedtek, a felszínen otthagyták ezeket a kemény héjú kis korallszigeteket.
– Uram – szakította félbe valaki –, úgy látom, ez az atoll pontosan olyan, mint egy karkötő. Milyen mély a víz a szigetek között?
– Dagály idején át lehet gázolni egyik szigetről a másikra. Apálykor akár száraz lábbal is át .lehet kelni. Pontosabban: a lagúna felőli oldalról. Nos, az egész atollt körülöleli egy korallszirt. – Wellman letette a szuronyt. – A japánoknak ötezer főnyi elitalakulatuk van Helenen, jobban mondva Betión, mert ez az igazi neve. A mikronéziai atollok több szigetcsoportra oszlanak – az Ellice-szigetek, a Gilbert-szigetek és északabbra a Marshall-szigetek. Mint tudják, az Ellice-szigeteket ellenállás nélkül foglaltuk el, a következő lépés pedig a Gilbert-szigetek. A Gilbert-szigetek szolgálnak ugródeszkául a Marshall-szigetek felé.
Átment a termen, átlépett a földön ülőkön, s a csendes-óceáni térség nagyléptékű térképe elé állt.
– Ezek az atoll-láncok Hawaii és a japán belső védelmi vonalak között húzódnak. Sok ezer mérföldet nyerhetünk, ha ezt a csapást egyenest a japik lágy részébe mérjük. Tudom, hogy valamennyien hallották a jó hírt: a harmadik hadosztály elérte Bougainville-t. Láthatják tehát, alulról hatolunk be a Salamon-szigetekre, ez pedig központi csapás lesz a Gilbert-szigetekre. Ezzel a hadművelettel csapástávolságba kerülünk a nagy japán támaszpontokhoz: Trukhoz, Palauhoz, sőt a Mariana-szigetekhez. Lehet, hogy egy szép nap mi magunk is ott leszünk.
– És mi van a Wake-kel, őrnagy?
– Jól tudom, valamennyien hogyan érzünk a Wake-kel kapcsolatban, de a stratégia szemmel láthatóan az, hogy megkerüljük.
– Egy szart.
– A Wake most viszonylag jelentéktelen a számunkra. Valamennyien szeretnénk feltörni ezt a diót, de térjünk vissza a Helenhez…
Wellman ismertette a tervet: a lagúnán át kell lecsapni. A legzöldfülűbb újonc logikája is azt diktálta, hogy Bairikit és Sarah-t kell elfoglalni. Wellman azonban kifejtette, hogy mi tengerészgyalogosok vagyunk, nem azért megyünk harcba, hogy kiéheztessük az ellenséget, hanem hogy megöljük. A továbbiakban arról tájékoztatott minket, hogy ugyanabban az időpontban, amikor mi partra szállunk Betión, a szárazföldi hadsereg egy hadosztálya elfoglalja Makint.
– Uram, egy évvel ezelőtt nem háromszáz rohamosztagos dúlta fel Makint?
– Úgy van, Coleman kommandóegységei.
– Akkor mi a fenének kell egy egész szárazföldi hadosztály a visszafoglalására?
– Nézzék, fiúk, valószínűleg megbotlanak majd egy lövészárokban behatolás közben. Úgyis tudják a választ. (Harsány nevetés és ujjongás.)
– Vannak ott csajok… Szóval, úgy értem, helyiek, őrnagy?
– Vannak, több ezren. Polinézek, akár a maorik. Baráti érzelműek, hosszú évek óta angol alattvalók. Az atollon hittérítők is tartózkodnak, de valószínűleg nem találkozunk velük. Tudomásom szerint Peterson lelkész és McKale atya brosúrát állít össze a bennszülöttekről. (Újabb nevetés.)
– Moszkitók vannak?
– Vannak, de nem a maláriát terjesztő fajtából.
– Hűha.
Folytatódott az eligazítás. Wellman vázolta a terveket, melyek szerint a flotta és a légierő iszonyatos ágyú-tüzet zúdít a japánokra. Nem zárta ki egy újabb főpróba eshetőségét. Telt-múlt az idő, és az az érzés lett úrrá rajtam, mintha túlbecsülnék a japánok erejét Betión. Ostobaságnak látszott egy egész hadosztályt lekötni ilyen tenyérnyi szigeten. Abból, ahogyan Wellman beszélt, meg a teremben ülők hangulatából, amikor leírta az előpuhítási folyamatot, arra következtettem, hogy tutira megyünk. Az őrnagy végül rátért a harci feladatok kiosztására.
– A második tengerészgyalogos-ezredet jelölték ki egyes számú harcegységként. Ők rohamozzák meg az egyes, a kettes és a hármas kék partokat. Ha segítségre lenne szükségük, a nyolcadik tengerészgyalogos-ezredet vetik be hadosztálytartalékként.
– Hát velünk mi lesz, őrnagy?
– Úgy van, uram, a Hatodik csak hajókázni jött? Wellman széttárta karját.
– Mi vagyunk a tengerészgyalogság tartaléka. Tartalék Betio számára, és tartalék a szárazföldiek számára Makinon. Ott vetnek be minket, ahol szükség lesz ránk. – Az istenverte Második arat le mindent!
– Átvertek bennünket…
A kitörés után a megbeszélés utolsó része dühödt némaságban telt el. Majd agyvérzést kaptunk, amikor arra gondoltunk, hogy újra mi leszünk a nyoszolyólányok. Szitkozódva emlékeztünk a kemény kiképzés hónapjaira – mindaz semmiért. Ráadásul nemcsak más tengerészgyalogos-alakulatok aláztak meg minket, a Hatodik egy bakahadosztály tartaléka lesz! Szitkokat mormolva baktattunk ki a tiszti étkezdéből. Odakinn már felsorakozott az Ε század, várta az eligazítást.
– Jól kibasztak velünk – morogta Burnside, amikor mellém lépett a korlátnál. Rágyújtottunk, néztük a sok száz hajót.
– Ha engem kérdeznek, hát kidobják az ablakon az adófizetők pénzét – szólalt meg L. Q.
– Hat hónapon át ajnároztam azt az istenverte TCS-dzsipet, most meg közlik velem, hogy egy TBX-szel szállok partra. Nem vihetem magammal a dzsipet – siránkozott Danny.
– Szar, fos, korrupció – dörmögte Fürge.
– A Második és a Nyolcadik többé nem száll le rólunk. Ó, persze, a főparancsnok rajta tartja a szemét ezen az alakulaton… Egy lófaszt. Szeretem a hajnalt.
– Mi a fenét mondott Wellman őrnagy, hogyan is hívják azt az atollt?
– Elfelejtettem… Ta… Mi is volt, Mac?
– Tarawa – feleltem.
– Eegen, úgy van, ez volt az. Tarawa.
2.
A konvoj északnak tartojt. A fedélzeten töltött forró nappalokat elviselhetetlen éjszakák követték a zsúfolt, párás hálótermekben. Égett a bőr a képünkről a feladat miatt. Abban reménykedtünk, hogy a második tengerészgyalogos-ezred nem ütközik komoly ellenállásba, s akkor a Hatodikat majd átvezénylik valami más partraszálláshoz. Egyszer, miközben ügyeletes voltam a rádiószobában, felfedeztem egy helyiséget, ahol a vattázott tartalék mentőmellényeket tárolták. Engedélyt szereztem, hogy a rajom ott aludhasson – csodálatos élmény volt a fedélzet alatti pokol után, ahol képtelenség volt aludni. Ráadásul a mellények pompás matracokként szolgáltak.
A hajóhad a leglassúbb járatú hajó sebességével haladhatott, s természetesen cikcakkos útvonalat követett. Az egyik csapatszállító hajó kormánya beragadt, ez némi izgalmat hozott az egyhangúságba. A hajó őrült iramban forgott a tengelye körül, tucatnyi romboló vette körül, amíg nem sikerült kiszabadítani a kormányát s visszaállt a sorba. Újra meg újra tükörfényesre pucoltuk fegyvereinket, azonkívül a nekünk kiosztott hullámhosszukat és kódokat magoltuk. A hatodik ezred új fedőneve LINCOLN lett; a mi zászlóaljunk volt a LINCOLN FEHÉR. Embereim szinte egész nap az óriási jelzőfedélzeten tartózkodtak, ahonnan pompás kilátás, nyílott az északnak tartó töméntelen hajóra. Zászlójelzéseket gyakoroltak, átvették az őrséget a villantólámpák mellett, tanulták a hajók egymás közötti kapcsolattartását. Mindennemű rádióadást betiltottak, mert az adásokat a konvoj közelében ólálkodó japán tengeralattjárók is foghatták volna.
Óránként újabb meg újabb rémhírek terjedtek. A legfrissebb az volt, hogy a japiknak inukba szállt a bátorságuk, és elhúzták a csíkot… Egy órával később az a hír járta, hogy a Marshall-szigetekről további húszezer fő erősítést kaptak. Az igazság az, hogy a Helen az utolsó percig nem okozott fejfájást nekünk. A konvoj szinte egykedvű nyugalommal közeledett a sziget felé.
Amikor célunk kézzelfogható közelségébe értünk, a nyugalom helyébe halálos csend lépett. Jóformán a hajógépek dohogásából és az emberek mozgásából is arra lehetett következtetni, hogy a Tarawa atoll közel van.
Hajóink lassítottak. A mienkével azonos nagyságú konvoj úszott el mellettünk. A szárazföldi hadsereg hadosztálya tartott Makin felé. Főpróba vagy nem főpróba, tartalék vagy nem tartalék, mindenki újra megtisztogatta a fegyverét, megírta levelét haza – és várt. Az alattomban ránk nehezedő feszültség és az \ egymásnak ellentmondó rémhíráradat nyomán lassanként szorongani kezdtünk a küszöbönálló hadművelettől.
A konvoj előreküldött hajói a betiói ütegek lőtávolságán kívül vetettek horgonyt. Az 5. hajóhad cirkálói nyitották meg a tüzet a víziló alakú, női fedőnevű szigetre. Három nap választott el bennünket a támadás időpontjától. Az első éjszaka szüntelenül narancsvörös robbanások villogtak a szemhatáron. Fényes sugárnyalábok martak a korallkőzetbe, ontották dühüket a már amúgy is roskadozó erődre. Másnap Phoenixről, Ellice-ről és Samoáról felszálló bombázógépek jelentek meg, mögöttük az anyahajók harcias kis vadászrepülőivel, és végigpásztázták a szigetet.
Shibu tengernagy ötezer emberével dühödten várakozott a betonfalak mögött. Tíz láb vastagságú vasbeton falak mögött ásták be magukat tömör korallkőzet-be, s erre sok láb vastagságban kókuszpálmatörzseket, homokzsákokat tornyoztak. Csak nevették, amint a soktonnás bombák szakadatlan robbanása lerepítette a fejük fölül a fatörzseket. Nőttön-nőtt a dühük. Vártak.
Levin a fedélzetre kipányvázott imádott TCS-dzsipjéhez lépett. Már vagy századszor vette szemügyre, szomorúan sóhajtott, mert arra gondolt, hogy a partraszálláshoz nem viheti magával. Leült egy fedélzeti nyílászáróra, megpróbálta elkapni a lenyugvó nap utolsó sugarát. Lassú léptekkel Fürge jelent meg mellette. Levin felállt, indulni készült.
– Levin.
– Mit akarsz?
– Beszélhetnék veled egy percet?
– Nem akarok zűrt.
– Levin – folytatta Fürge. – Most harcba megyünk és… Szóval, a fenébe is, fogjunk kezet, és felejtsük el a szarakodást.
Mosoly villant át Levin arcán.
– Hát persze, Fürge, csapj bele. Kezet ráztak.
– Szóval, Levin, a srácok megrágták a dolgot… És…
– Szóval… Valamennyien úgy gondoltuk, hogy… Szóval, itt van, Levin.
Papírlapot nyomott Levin markába.
Levin hunyorogva olvasta az alkonyi fényben: „Huxley kurváinak pontoktól-vonásoktól megkótyagosodott, hónaljverejték-szagú fattyúi…”
– Tudod, ez olyan klubféleség, amit nagyon régen alakítottunk. És most valahogy úgy gondoljuk, hogy te is tag vagy már. Az összes srác aláírta. Aláírhatod az én példányomat, ha akarod.
– A szentségit, Fürge, kösz. Gyújtsál rá.
Odafenn álltunk a fedélzeten, amint az 5. hajóhad ágyúi célba vették a távoli pálmákat, és sortüzek hasogatták fel a hajnali csendet. Fülrepesztő dördülések, a lövedékek piros csíkot húzva csapódtak be Betión. Csapataink a fedélzet alatt tartózkodtak, de az én embereim ott voltak a rádiószobával szomszédos tartalékraktárban. A csatahajók órákon át dörögtek és dörögtek, félelmetesen inogtak a parányi korallzátonyra kilőtt robbanóanyag hatására.
– Úristen – suttogta Andy –, ezt senki se ússza meg élve.
– Lángba borult az egész sziget. – Úristen.
– Nézzétek csak, a cirkálók közelebb merészkednek! A Portlandról, majd a Marylandról félelmetes oldalsortüzek dördültek el. Kis rombolók öthüvelykeseikből szakadatlanul tüzelve, kihívóan merészkedtek lőtávolságra. A hadihajók ágyúiból lángnyelvek csaptak ki.
Amikor horgonyt vetettünk a szállítási övezetben, órámra pillantottam. A 2. tengerészgyalogos-ezred a ROCKY fedőnevű Marylandról várt üzenetet.
Közeledett a 4 óra, a támadás kitűzött időpontja. A hajóhad valamennyi hajója – kivéve a fedezetet alkotó rombolókat – ontotta a tüzet. A rombolók a csapatszállító hajók körül keringtek, hogy elijesszék az ellenséges tengeralattjárókat. Parks tengernagy kijelentette, elsüllyeszti Betiót. Nem mertem volna vitába szállni vele.
– Nem tehetek róla – szólalt meg Danny –, de valahogy sajnálom azokat ott. Képzeljétek el, ha mi lennénk az ő helyükben.
A kíméletlen ágyúzás elérte a csúcspontját, Betio szigete eltűnt az ég felé törő füstfelhő mögött.
Egyszerre csend borult a tengerre.
A 2. tengerészgyalogos-ezred katonái felrohantak a fedélzetre, kiinduló állásaikba.
– Remélem, a flotta hagyott még nekünk pár japit.
– Öregem, mit oda nem zúdítottak az öreg Helenre.
– Figyelem, figyelem: Egyes osztag, csónakba.
– Gyerünk, fiúk, indulás lefelé.
– Öregem, fogadni mernék, a Nyalókás Hatodikat eszi a méreg.
– Hát igen, mi vagyunk az örök menyasszony, sose leszünk nyoszolyólányok.
– Gyerünk, srácok, csipkedjétek magatokat. Tizenöt perccel azt megelőzően, hogy a terv szerint
a 2. tengerészgyalogos-ezrednek partra kellett szállnia a Kék parton, egy felderítőkből és mesterlövészekből álló válogatott szakaszt küldtek előre, hogy megtisztítsa a betiói hosszú mólót. A móló a 2. Kék part és a 3. Kék part között nyúlt ki ötszáz yardra a tengerbe, a korallzátonyon át vezetett ki a mély vízig. Utánpótlás kirakására valamint hidroplán-leszállópályának is használták.
A keménykezű Roy hadnagy parancsnoksága alatt álló felderítők és mesterlövészek feladata erősen emlékeztetett a rohamcsapatok tevékenységére.
A haditerv a támadás előtti percekben vált világossá. A nagy csatahajók visszahúzódtak, s ettől fogva csak a közvetlen partraszállási területet ágyúzó rombolók viszonylag csendes tüze hallatszott. A lagúnában aknaszedő hajók cikáztak. A 2. tengerészgyalogos-ezred katonái már a partraszálló csónakokban ültek, úgy köröztek az irányítóhajó körül, mint indiánok az ekhósszekér-sor körül. Megkezdték az átszállást a lapos fenekű kétéltű partraszálló járművekbe. A Maryland zászlóshajó hadműveletirányító-termében elkönyvelték az első kudarcot. Rossz irányba fújt a szél. Le kellett mondani az álcázó füstről.
Tod Philips tombolt. Mesterséges ködöt akart adni az első támadó hullámnak. Időegyeztetést kért, mert már ide kellett volna érniük Samoáról a nehézbombázóknak, hogy „százszorszépvágókkal” (közvetlenül a talaj felett robbanó srapneles lövedékekkel) szőnyegbombázást hajtsanak végre Betio ellen. Beütött a második kudarc: a repülőgépek túl sok bombaterhet vittek magukkal, kénytelenek voltak visszafordulni, mert néhány felszállás közben lezuhant.
Miközben a 2. ezred tengerészgyalogosai folytatták az átszállást a kétéltűekbe, a mennybolt zuhanóbombázók valóságos ernyőjévé vált, ugyanakkor géppuskáikból tüzet ontó vadászgépek centiméterekkel a fák koronája fölött elzúgva végigpásztázták a szigetet egyik végétől a másikig. Egyszer csak, amikor még támadó repüléseik fele hátra lehetett, a repülőgépek visszatértek anyahajóikra. Kiderülj hogy a Helent egyszerűen nem lehet hatékonyan bombázni. Annyi volt a lángnyelv, olyan sűrű volt a füst, hogy a repülők nem látták a sziget célpontjait.
Az ellenség még egyetlen lövést sem eresztett meg, a Maryland hadműveleti termén mégis kínos hangulat lett úrrá. A vadászrepülőgépek jóformán el sem tűntek, amikor az irányítófedélzetről a következő rádióüzenet futott be: „Hét kétéltűt vesztettünk teljes legénységével, miközben átrakodtunk a partraszálló hajókból.”
A több mint száz katona vízbe fulladása döbbent csendet teremtett a zászlóshajó hadműveleti szobájában. Kacska Philips kettéharapta szivarját. A megzavarodott segédtisztek kérdően tekintettek a tábornokra és Parks tengernagyra.
– A megmaradt kétéltűek fejlődjenek fel, álljanak készenlétben – adta ki a parancsot nyugodt hangon Philips tábornok.
Hát nem gyakorlat volt! Az eget-földet rázkódtató tüzérségi előkészítés után sajátos csend ülte meg a tengert. Lélegzet-visszafojtva vártunk, miközben a 2. tengerészgyalogos-ezred kétéltűinek sora kiegyenesedett, készen arra, hogy meginduljon a sziget ellen. Hirtelen megrázkódott a szoba. Én a rekeszfalba estem, Danny rám zuhant. Szédelegve tápászkodtunk fel. Körülöttünk sápadt, szederjes ajkú matrózok.
A japánok visszalőttek!
Szorongva pillantottunk egymásra. A kíméletlen valóság felrázott bennünket önelégültségünkből. A hadosztály harcban állt.
– Egyszerűen nem értem – panaszkodott nagyjából ugyanebben az időben Parks tengernagy a Marylandén. – Valamennyi ágyúnkból lőttük őket!
Philips ordított.
– A keserves istenit, Parks, ezek nyolchüvelykes parti lövegekkel lőnek. Hallgattassa el őket, mielőtt eltalálnak egy szállítóhajót!
– A Mobile és a Birmingham azonnal induljon az O-T célpont ellen.
– Igenis, uram.
– Érthetetlen – sopánkodott Parks.
Bryant tábornok, a hadosztályparancsnok előrehajolt.
– Majd én megmagyarázom, tengernagy. A hajóágyúk pályagörbéje lapos. Nem lőnek a föld alá.
Philips ököllel verte az asztalt.
– A szentséges úristenit, hát nem értik: lehet, hogy egyetlen kurva japit sem öltünk meg az egész istenverte bombázás alatt!
– Érkezett valami fontos Roy felderítőitől és mesterlövészeitől?
– Nem, uram. Még mindig csak készenlétben állnak.
– Okosabb, ha nem küldjük őket a mólóra, amíg nem lőttük ki a parti ütegeket -jegyezte meg Bryant. – Angol lövegek, Singapore-ban zsákmányolták őket. Az angolok jó ágyúkat gyártanak.
Sápadt, minden ízében remegő segédtiszt lépett az asztalhoz. Dadogott.
– Uram, a bombázás alatt kilőttük saját rádióinkat. Nincs összeköttetés.
– Hát akkor használjanak világítórakétákat, bármit! Használjanak hordozható rádiókat! De tartsák az összeköttetést az irányítóhajóval.
– Most aztán szorulunk, Tod – súgta Bryant.
– Uram, a Ringgold romboló a lagúnában találatot kapott.
– Súlyos?
– Azt üzenték, ott maradnak, amíg kitart a lőszerük, vagy el nem süllyednek.
– Helyes. Utasítsa őket, hogy folytassák a tüzet. Philips egyik verejtékező segédtisztjéhez fordult. – Induljanak Roy felderítői és mesterlövészei.
A Wilson támogassa őket.
– Igen, uram.
– Nem odázhatjuk el a végtelenségig a támadás megindítását. Csak azért fohászkodom, hogy a fiainknak szerencséjük legyen, Don.
Amint Roy hadnagy szakasza partra ugrott a móló végén, a japánok felgyűlt dühe iszonyú erővel zúdult rájuk. A bunkerekből gyilkos kereszttűz fogadta őket. A felderítők és a mesterlövészek hullottak, mint az őszi legyek. Roy igyekezett, hogy kifüstölje az ellenséget fedezékeiből. Szakasza derékig érő vízen át kézigránáttal és szuronnyal tört utat. Kifüstölte a japánokat a cölöpműből, megvetette lábát a 2. Kék parton, és a védőgát mögé kuporodott. A rádiósához fordult.
– Adja le: a mólót megtisztítottuk.
– Megsebesült – mondta a rádiós.
– Adja le: a mólót megtisztítottuk – ismételte Roy, bekötözte szétroncsolt karját, aztán az ötvenöt katonájából megmaradt tízet elosztotta a gát mögé.
Végül megadták a jelt – indulás a Kék partokra.
Amint a tengerészgyalogosokkal zsúfolt lapos fenekű kétéltűek a korallzátony széléhez közeledtek, oda, ahol a móló végződött, dühödt géppuskatűz fogadta őket. Az egyik csónak legénysége kiugrált a mólóra. Két percen belül valamennyit lekaszabolták.
Egy haditudósító megbökte egy fiatal fiú karját, és amint a lassú, nehézkes kétéltű előrebotorkált a robbanó lövedékek közepette, belekiáltotta a fülébe:
– Hogy hívnak, öcsi?
– Martini. Martini őrvezető, San Franciscóból… Géppuskás vagyok.
– Félsz?
– Egy fenét. Tengerészgyalogos vagyok!