Rackley mélyen meggörnyedve ereszkedett lefelé a lejtőn. Lába alól kicsúszott a talaj, félúton a lejtőn elvágódott, gurult lefelé. A hegy lábánál, cikcakkban szaladt sziklától szikláig a mezőn, elért a japán tábor közvetlen közelébe. Felemelte kezét, jelt adott.

Harper a fűben hasalt. Letekintett a völgybe.

– Oké, rádiós, indíts lefelé!

Danny négykézláb kúszott a hegygerinc pereméig. Ski odakapott, erejét megfeszítve tartotta. Odasiettem hozzájuk, hogy megnézzem, mi a baj. Ski farkasszemet nézett velem. Kisvártatva megszólalt: – Tartsad itt Dannyt. Én megyek le.

A következő pillanatban túl is volt a gerincen.

– Úristen, Mac, hiszen engem jelöltél ki, hogy le menjek – mondta Danny.

– Jobb így, ő akarja. Tartsd vele az összeköttetést.

A figyelőcsoport tagjai egyenként jutottak el a tisztásra. Utolsónak Harper indult. Előtte magához intett.

– Ha valami történne velünk odalenn, átveszi a parancsnokságot, Mac. – Bryce meg sem próbált vitatkozni, valósággal halálra vált. – Ha kelepcébe esünk, először közli Topeka Fehérrel, utána készenlétben állnak. Senkit nem küld le, amíg parancsot nem kap tőlem.

Harper, Paris, McQuade és Rackley jókora szikla mögött hasalt.

– Mondja meg a rádiósnak, húzza be az antennáját. Rackley visszakúszott Skihez.

– Hányat lát onnan, Paris?

– Hatszázra becsülném őket. Látta, McQuade?

– Eegen, nyüzsögnek.

– Én tizennégy géppuskát és két 108-ast számoltam eddig. Az meg úgy fest odaát, mint egy ezredes… Biztos ő a fejes.

– Úgy tűnik, mintha az egész tábor beszívott volna szakéból. Biztos tudják, hogy ők a kiválasztottak.

Harper szétterítette térképét. Paris egy X-et rajzolt rá.

– M-7 hajszálpontosan. Gyerünk, szedjük a lábunkat, húzzunk el innen.

Visszakúsztak Skihez.

– Van összeköttetésed Mackel? A Lógós bólintott.

– Hogyan kell beszélni ebbe az izébe?

– Nyomja be a mikrofongombot. Szóljon majd nekem, amikor vételre akarja.

– Halló, hegytető… Itt Harper.

– Halló, Harper, itt a hegytető… Mondja.

– Hatszáz japi, tizenöt géppuska, vagy egy tucat aknavető, két Pisztoly Peti, a többi kézifegyver, rengeteg lőszer. Úgy látszik, egy ezredes a főfejes. A tábor szétzüllött, alkalmas célpont meglepetésszerű támadásra. Harcképteleneknek látszanak. Pozíció pontosan M-7. Danny visszamondta a szöveget. Harper bólintott.

– Adják le Topeka Fehérnek, és készüljenek fel a visszavonulásra. Tartsák velünk a kapcsolatot, amíg visszamegyünk.

Eleredt az eső, sűrű pasztákban zuhogott.

– Szerencsénk van, jól fedez. Oké, rádiós, maga megy elsőnek!

Ski kikúszott a szikla mögül, lekuporodott. Pakk! Pakk! Pakk!

Ski megfordult, sebesen visszakúszott. Arca eltorzult a fájdalomtól.

– Feküdj! – parancsolta Harper. – Felfedeztek. Nem telt bele egy perc, a japán tábort harsány kiáltozás verte fel.

– Ne tüzeljetek, amíg közvetlenül a közelünkbe nem érnek!

Japán csatárlánc jelent meg az erdő felől, élén kardját lengető tiszttel.

– Banzai! Banzai!

A tengerészgyalogosokon kiütött a verejték. Megcélozták a rohamozókat.

– Tűz! – vezényelt Harper.

– Banzai!

A sziklák mögül sortűz dördült, a lövedékek lekaszálták a japánok első hullámát. De mindjárt jött a vadul rikoltozó második hullám.

– Minden lövés találjon!

– BANZAI!

Újabb sortűz. A japánok visszahúzódtak. Pedro Rojas, a szanitéc kúszott hozzájuk. Vérzett a válla.

– Nézzétek meg Skit, eltalálták.

Pedro a hátára fordította a Lógóst. Az eső Ski kíntól eltorzult arcára zuhogott. Pedro föltépte Ski nadrágjának szárát.

– Szűzmáriám – suttogta, és gyorsan keresztet vetett.

– Hol sebesült meg?

– Átlőtték a térdkalácsát.

– Itt a hegytető… Pókereztek odalenn?

– Itt Harper. A szurdok fölött vagyunk. Nem hiszem, hogy újra megpróbálnak rohamozni.

– Itt a tető. Fedezni tudunk, ha egyenként próbáltok kitörni.

– Itt Harper. Nem tudunk… A rádióst eltalálták. Várjatok. – McQuade-hez fordult. – Mi a véleménye?

– Képtelenség felvinni a hegyre. Most már síkos, mint az üveg.

– Jobb lenne megvárni az alkonyatot – mondta Rackley. – Nincsenek jó lövőhelyzetben. Ha mozdulatlanul fekszünk, nem találnak el.

Harper rágógumija ide-oda vándorolt a szájában. Végighordozta tekintetét az osztagon, végül Skire pillantott.

– Valakinek itt kell maradnia hátvédnek. Browningos, ide a fegyverét. És szükségem van valamennyi kézigránátra is. ,

– Hagyja, Harper. Magának az a dolga, hogy visszavigye a járőrt. Majd én maradok– mondta McQuade.Harper felcsattant.

– Ez parancs, ezen nincs mit tárgyalni!

– Ide figyeljen…

– Hagyjátok abba, ne játsszatok meg a tengerészgyalogost. Pucoljatok innen – szólalt meg Ski. Area sápadt volt. Remegett. Valamennyien Pedro felé fordultak.

Pedro közelhajolt Skihez.

– Kikészült a térded, Ski.

– Azt hiszed, nem érzem, te segg.

Pedro négykézlábra ereszkedett, fejét ingatta.

– Mi baj, Pedro?

– Ahogy lefelé jöttem, eltaláltak… Csak a vállam. Tegyetek rá egy szorítókötést… Nem lesz semmi baj.

McQuade nekitámasztotta egy sziklának és munkához látott.

– Á rohadtak leisszák magukat szakéval, összeszedika bátorságukat, és újra banzaioznak – mondta Rackley. Szemét összehúzva kémlelt az esőfüggönybe. Paris és Harper odahajolt Pedróhoz.

– Ski fel tudja tartóztatni őket?

– Iszonyú fájdalmai vannak… Irtó rendes fickó.

– Fel tudja tartóztatni őket?

– Isten segítségével, igen – felelte Pedro. Szakadt az eső. Az erdőből kiáltozás hallatszott. Újabb rádióhívás.

– Itt a hegytető… Mi a helyzet?

– Itt Harper. Várjuk, hogy besötétedjen. Egyenként törünk ki. A rádiós nem juthat ki. Ő lesz az utóvéd.

Harper az ajkába harapott. Ski hunyorított, átérezte a tiszt kétségbeesett tehetetlenségét. Mosoly húzódott az ajka köré.

Elállt az eső. Az alkony szürke gyászlepelként kúszott föléjük. Gyengéden felemelték a Lógóst, olyan helyre tették, ahol biztonságosan ülhetett, és a sziklatömb hasadékán kiláthatott. Harper átadta neki az automata Browningot, a kézigránátokat meg a pisztolyát.

– Tudja, hogyan kell lőni vele, Ski?

Ski bólintott. Már nem érzett fájdalmat. Harper puskatussal szétverte a rádiót, elásta a roncsot. Már majdnem besötétedett. Az erdőből egyre harsányabb kiáltások hallatszottak.

– Van valami… Bármi, amit tehetnék? Ski ajka szétnyílt.

– Van valakinek rózsafüzére? Az enyém a zsebemben van. Nem… tudom… elérni.

Pedro megcsókolta a magáét, odaadta neki.

– Kösz, Pedro… Mondd meg Dannynek, ne egye magát. Nekem már úgyis minden mindegy. Susan… Susan… Eh, srácok, húzzátok el a csíkot…

– Fáj, Ski?

– Nem, semmit se érzek.

A rózsafüzért markolta. Szemöldökére yerejtékcsöppek ültek ki.

– Indulás Pedro – rendelkezett Harper.

– Én utolsónak megyek. Meg akarom mondani neki, mit tegyen, ha visszatér a fájdalom.

Harper Parisra intett. Paris vállon veregette Skit, darabig laposan kúszott a sárban, majd felugorva a hegy felé rohant.

– Már felkészültek a rohamra – suttogta Harper. -A fenébe is, nem hagyom itt ezt a kölyköt!

Pedro megmarkolta a tiszt karját.

– Ski nem fél. Inába szállt a bátorsága, Harper?

– Ó, istenem – kiáltott fel Harper. Futni kezdett a hegygerinc felé.

– Kényelmesen ülsz, Ski? – kérdezte Pedro.

– Eegen.

– Minden éjjel imádkozom majd a lelki üdvödért.

– Imádkozz a magad seggéért. Én tudom, hová megyek.

Pedro eltűnt a fekete éjszakában. Ski magára maradt.

Most már mind biztonságban vannak, odafenn a kegytetőn, gondolta… életemben csak egyszer tüzeltem ezzel az átkozott automata Browninggal… remélem, emlékezni fogok rá, hogyan kell… Már megint itt a fájdalom…

Amikor a fű mozogni kezdett előtte, ujja az elsütő-billentyűre kúszott. Üdvözlégy Mária… Istennek anyja… könyörögj érettünk… most és… halálunk… órájában…

– Tengerész! Meghalsz! Felsegítettem Pedrót a gerincre.

– Húzzunk el innen – mondta Harper.

– Kezdenek alaposan befűteni neki.

– Tengerész! Meghalsz!

A vérfagyasztó visszhang felkúszott hozzánk.

– Remélem, nem kerül élve a kezükbe.

Danny felkapott egy automata Browningot, a gerinc széle felé rohant. Elkaptam és megpenderítettem.

– Nem hagyhatjuk lent! – kiáltotta Danny. – Miféle beszari társaság ez? Én lemegyek!

Addig pofoztam, amíg az arca egészen kifehéredett. Zokogva hanyatlott hátra.

– Ο tudta, Danny! Tudta, hogy nem jön vissza. Tengerészgyalogos vagy. Viselkedj is úgy – mondtam neki csendesen.

– Tengerész! Meghalsz!

– Indulás fiúk.

Megfordultam, még egyszer lenéztem a sötétbe.

IV. RÉSZ

ELŐSZÓ

Véget ért minden, de a ricsajozás folytatódott. Az én rajomnak nem volt kedve ricsajozni. Nem volt elég erőnk – vagy kedvünk hozzá. Guadalcanal után semmi sem olyan volt, mint régen. Nem voltak többé srácok. Látták és elviselték Guadalcanalt s tudták, még sok hasonló vár rájuk.

A lehetőség, hogy hosszasan fürödhettünk a tengerben, új életerőt öntött tagjainkba. Kényelmesen heverésztünk, hagytuk, hogy a hullámverés rétegenként mossa le rólunk a piszkot, mocskot – a pihenés ugyanilyen hatást gyakorolt az agyunkra. Kimostuk szakadt egyenruháinkat, keféltük a fogunkat, „kölcsönvettünk” némi ruházatot a szárazföldi hadsereg egyik raktárosától. Valójában csak akkor ébredtünk rá, hogy vége az egésznek, amikor gőzölgő, forró csésze kávékat kaptunk.

A zászlóalj katonái istenítették Sam Huxleyt. Jobban mondva, addig istenítették, amíg egy napon vissza nem utasította a szárazföldi hadsereg által küldött csapatszállító kocsikat, és elrendelte, hogy a tizenhét mérföldet vissza a táborig gyalog tegyük meg. A tűző napon is álltuk a sarat, sőt még sikerült kihúznunk magunkat, amikor elhaladtunk a szárazföldiek táborai előtt. A düh tartotta lábon az embereket – dühösek voltak Sam Huxleyra – meg az elszántság, hogy össze nem csuklanak, amíg az a kurafi is áll a lábán, és maga is velük menetel.

Egy ízben térdre buktam, kétségbeesve próbáltam leküzdeni a kábultságot, amely már-már úrrá lett rajtam. Zihálva pillantottam az út túloldalán az árnyékra, megkíséreltem négykézláb átmászni az árnyékba – én, Mac, a veterán tengerészgyalogos!

Danny levette rólam a hátizsákot, fa alá ültetett, letörölte az arcom. Csak ültem a fa törzsének dőlve, levegő után kapkodtam. Együtt próbáltunk annyi erőt gyűjteni, hogy elővegyük a kulacsainkat. Még csak nem is káromkodtunk– túlságosan kifulladtunk hozzá.

A táborban, Huxley nyomban helyreállította a legszigorúbb fegyelmet. Ha tengerészgyalogosok henyélnek, abból csak baj lehet. Árkot ástunk, csikket szedtünk, ellenőrző szemléket tartottunk, gyakoroltuk a rejtjelzést, minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy kezünk-lábunk egy percig se álljon meg. Disznókként éltünk, amíg a helyzet úgy követelte, de most nem volt szükség rá.

A híresztelések özöne pillanatra sem apadt el, naponta száz rémhír is lábra kapott. Hallottuk, hogy a Hatodik hamarosan partra száll odafenn a Salamon-szigeteken, de a józan ész azt súgta nekem, hogy egyelőre képtelenek lennénk ismét bevetésre indulni. Nem voltunk elragadtatva attól, hogy elpucoljuk az első hadosztály meg a második és a nyolcadik tengerészgyalogos-ezred által hátrahagyott mocskot. Úgy véltük, jogunk Volna hozzá, hogy elfoglaljuk a magunk szigetét, hadd pucoljanak mások miutánunk. Azt is tudtuk, a többi alakulat örökké az orrunk alá dörgöli majd, hogy a Hatodik még egyetlen partraszállásban sem vett részt.

Végül eljött február 19-e. Csodálatos nap volt – nem kellett hajtóvadászatot rendeznem, hogy a szakasz emberei jelentkezzenek munkabrigádba. Senki sem húzta ki magát a munka alól. A négy csapatszállító hajó horgonyt vetett a Pacsirta-csatornában, készen, hogy elszállítsanak bennünket. Hajóra szálltunk, kezet ráztunk régi barátainkkal, boldogan értesültünk róla, hogy odalenn forró, édesvízi zuhany vár mindenkit, utána ünnepi vacsora következik mindazzal, ami vele jár.

A fedélzetmester a sípjába fújt.

– Figyelem, figyelem… A kapitány üzenetet olvas fel valamennyi tengerészgyalogoshoz…

A kapitány egy halom „remek munkát végeztetek”-kommünikét olvasott be, amelyben seregnyi tábornok és tengernagy kívánta kifejezni elismerését robotosai-nak.

A keservit, igazán ilyen remek fickók vagyunk?

– Eegen, a meghatottságtól összepisáltam magam. A Jackson felszedte a horgonyt. A jelzőfedélzetről fényjelek villantak a konvoj többi hajójának. Előttünk romboló haladt kiszámíthatatlan cikcakkvonalban. (Kíváncsi lennék, hogy egy ilyen pléhládán szolgáló tengerész valaha is hajózott-e már egyenes vonalban?) A Jackson megremegett, meglódult, elfoglalta helyét a konvojban.

A fiúk a korlát mentén tolongtak, hogy még egy pillantást vessenek Guadalcanalra. A sziget csendes, békés volt, olyan, amilyennek az első napon láttuk. Akár valami egzotikus hollywoodi táj, de a teste, mint istennőé, a lelke, mint boszorkányé.

Isten veled, te ócska kurva, gondoltam.

Ismét megszólaltak a hangosanbeszélők.

– Figyelem, figyelem… A kapitány közli: úti célunk. az új-zélandi Wellington.

Wellington! Harsány éljenzés. A fiúk összeölelkeztek, egymás hátát, csapkodták. Visszamegyünk hát az országba, amelyet annyira imádtunk. Magam is elérzékenyültem. Átöleltem Andy vállát. Kitekintett a tengerre, mélyen elgondolkodott. A hajó egyre sebesebben haladt, megcsapott a hűvös éjszakai levegő.

– Pont ezt rendelte nekünk az orvos – mondtam.

– Hűvösödik, Mac – felelte. – Azt hiszem, okosabb, ha lemegyek.

1.

Ismét a fedélzeti korlátnál tolongtunk, mint kisdiákok az iskolai kiránduláson – figyeltük, hogyan bukkan fel a szemhatáron Új-Zéland. Az enyhén domboruló zöld hegyek, a sajátosan színes házak a lejtőkön -minden pontosan úgy festett, mint amikor elhagytuk. Ismét olyannak láttuk, akárcsak azon az emlékezetes reggelen, mikor megpillantottuk a Boboról, és arra gondoltunk, hogy ez a világ legszebb országa. A kikötő, a környező dombok San Franciscóra emlékeztettek -nem nagyon, éppen csak valamennyire. A konvoj beúszott az Oriental-öbölbe, a dokkok felé tartott, zenefoszlányok úsztak elénk üdvözlésképp. A hadosztályzenekar rázendített a Semper Fidelisre.

A második, a nyolcadik, a tizedik és a tizennyolcadik ezred díszőrsége vigyázzba merevedett, amikor a matrózok kidobták a köteleket. A zenekar eljátszotta a tengerészgyalogos-indulót. A legtöbbünk már ezerszer hallotta, de dallama újra meg újra megbizsergette hátgerincünket. Aztán megkezdődött az ugratás.

Rakpart: Node, node, hát mi tartott olyan sokáig? Csak nem ütköztetek mesterlövészbe, srácok?

Hajó: Srácok, erősítsétek meg az őrséget, eredjetek vissza a táborba, megjöttek a fejvadászok.

Rakpart: Hallom, a hatodik rendkívüli kitüntetésben részesül: minden ember doboz nyalókát kap.

Haß: Igazi harcosokra volt szükség, hogy befejezzék, amit a hollywoodi tengerészgyalogosok elkezdtek.

Rakpart: Sajnos minden nő foglalt, fiúk… Sajnáljuk. Jobban teszitek, ha elpucoltok a táborba felvételezni az új nyalóka-fütyülőitöket.

Nekünk, a hatodik tengerészgyalogos-ezred katonáinak kisebbrendűségi komplexumunk volt. Igaz, dacosan hordtuk vállunkon megkülönböztető jelzésünket, a fémszálas, sodort pántot, de a második és a nyolcadik ezred sokkal hosszabb ideig harcolt iszonyatos körülmények között, mint mi. Persze szívünk mélyén tudtuk, hogy a három ezred közül a hatodik a legjobb. Sőt a hatodik a legjobb az egész tengerészgyalogságban… Nem könnyen nyeltük le a csipkelődést. Sok fog törött ki, ha felhangzott a gúnykiáltás: „Hé, nyalókás!” Ráadásul a többi ezred katonái elhíresztelték, hogy a harcedzettséget jelző vállpántunk voltaképp csak az önkéntesek jelzése.

A McKay-táborba, régi körletünkbe – amely vagy két mérföldnyire feküdt Peakakarakitól – a második tengerészgyalogos-ezred költözött be. A nyolcadik ezred Peakak mellett táborozott, a tizennyolcadik utászezred és a tizedik tüzérezred pedig Wellingtonhoz közelebb, a Titahi-öbölnél, és Plimmertonban állomásozott.

Új táborunk, a Russel-tábor a McKay-táborral átellenben épült, csak az út választotta el a kettőt., Míg a McKay-dombon terült el, a mienk síkságon volt, a tenger mellett. Amint leszálltunk a vonatról, kiderült, hogy a Russel-tábor befejezésén még lázasan dolgoznak. Tudtuk, hamarosan beköszönt a tél, jönnek a sarkvidéki szelek, esők. De az új tábort szépen eltervez«» ték, az ezred testére szabták.

,Sok munka volt hátra, mindenkit befogtak kirakni a teherkocsikat, amelyek csak úgy ontották a felszerelést a Jacksonról. Lehordták tengerészzsákjainkat is a raktárból. Úgy éreztük, régi barátainkat köszöntjük. Izgatott kézzel nyitottuk ki őket, s boldog mosoly köszöntötte, ha rég elfeledett tárgyak bukkantak elő. Sátrakat vertünk, tábori ágyakat, párnákat, tartalék pokrócokat hurcoltunk. Veszekedtünk, kinek melyik hely jusson a sátorban.

Kaja, mély lélegzet a tiszta levegőn, cigi, zuhany. Csodálatos érzés, amikor szilárd talajt érzünk a talpunk alatt olyan helyen, amelyet már-már otthonunknak tekintettünk.

A mosdók még nem kerültek tető alá. Új-zélandi építőmunkások teherautói száguldoztak fel-alá az országúton. Nem egynek női sofőrje volt. Ha kint ültünk a klotyón, integettünk nekik, ők meg visszaintegettek.

Hulladékfát gyűjtöttünk tüzelőnek. A tisztek haladéktalanul őrt állítottak a zászlóalj tüzelőanyag-raktára elé. Véget értek a harcok, a tiszteket ismét „uram”-nak kellett szólítani.

A még szervezetlen, de elcsigázott és boldog táborban takaródéra fújtak. Amikor elaludtunk, édes álmot láttunk: Wellingtonban ránk váró tárt karokról álmodtunk.

Andy benyitott az Üdvhadsereg női szállásának élőcsarnokába. A pult mögött álló egyenruhás nő kitörő örömmel üdvözölte.

– Mister Andy! Isten hozta újra nálunk.

– Hello, Mrs. Cozzman!

– Mindnyájan olyan izgatottak vagyunk, hogy visszajöttek a mi hatodikunk tengerészgyalogosai. Hogy van?

– Pompásan, asszonyom.

– Hála annak a magasságosnak, hogy jól van. Tudja, azok a másik tengerészek, akik most itt állomásoznak, nem egyebek, mint huligánok.

– Már nagyon régen távol vannak az otthontól. Meglátja, lecsillapodnak majd.

– Úgy vélem, nagy részük jobban tenné, ha Istenhez, nem pedig a whiskyhez fordulna.

– Igen, asszonyom… Mrs. Rogers itt van?

– O, Mrs. Rogers a múlt héten elköltözött. Andy elsápadt.

– A Dumbark Streeten vett ki lakást. Mindjárt az Aota-öbölnél, a hegyekben. Villamossal néhány perc innen. Hová is tettem a címét? No, itt is van.

– Köszönöm, Mrs. Cozzman.

– Isten áldja, Andy. És nézzen be máskor is.

– Megteszem, asszonyom, meg bizony… Jó éjszakát. Andy kifulladt az úton. Barna tetős nagy ház előtt állt meg. Tekintete végigfutott a postaládák során: Mrs. Patricia Rogers, 3. sz. Benyitott a kapun, hamarosan a 3. számú lakás előtt állt. Halkan kopogott, az ajtó kinyílt. Fiatal új-zélandi matróz állt előtte. Egymásra meredtek. Andyt elfogta a düh, fejébe szökött a vér, sarkon fordult.

– Andy Hookans! – kiáltott a matróz.

Andy hátrafordult. A matróz a kezét nyújtotta.

– Hát persze, nem ismersz meg ebben a maskarában… Mármint Őfelsége haditengerészetének egyenruhájában. Henry Rogers vagyok, Pat unokafivére. A farmon találkoztunk tavaly nyáron. Szabadságon vagyok, az utolsón, bevetés előtt… Gyere már be, öregem. Ne álldogálj odakinn.

Kezet ráztak. Andy nagyon ostobán érezte magát. Belépett a lakásba.

Pat felállt a székéből. Megkapaszkodott a lámpaasztalban. Arcán szorongás, elfojtott mosoly suhant át, már-már könnyekben tört ki, hosszan, hitetlenül bámult Andyre. Andy lesütötte a szemét.

– Hello, Pat.

– Andy – suttogta Pat.

– Most érkeztetek Canalról, mi? – kérdezte a matróz. – A fejem rá, csuda nehéz napokat láttatok… Hát nekem mennem kell, tudom, nincs rám szükségetek.

Rákacsintott Andyre.

– Nem… ne menjél – kérlelte Andy. – Nem akarlak elüldözni.

– Jól van, jól. Várnak a haverok a kocsmában. Késő van. Kösz a kaját, öreglány. Örülök, hogy visszajöttél, Andy.

– Hívjál fel telefonon, ha újra kapsz eltávozást, Henry.

– Megteszem, Pattv. Viszlát.

– Viszlát.

– Kikísérlek, Henry. Sajnálom, hogy elpuskáztam a…

– Csak maradj, ismerem az utat.

Búcsút intett. Elment.

– Nem ülnél le, Andy? – kérdezte Pat. Andy kínosan feszengve leereszkedett egy szék szélére.

– Szép a lakásod, Pat.

– Egy mastertoni barátnőmé volt. A férjét ide vezényelték. Behajózták a tengerentúlra, ő meg hazament.

– Hát igen, szép…

– Kérsz-e egy csésze teát?

– Kösz.

– Hogy ment a sorotok?

– Ski meghalt, Red Cassidy elvesztette a fél lábát. – Ó…

– Nekem semmi bajom.

– Lefogytál.

– Pár hét, és rendbe jövök. Tudod, a hőség meg minden.

Pat csurig öntötte a teáscsészét. Andy felemelte a csészét, keze megremegett. A tea kiloccsant.

– A fene!

– Ó, Andy, megégetted magad? Nem kellett volna annyira teletöltenem.

– Á, kicsit rozoga vagyok. Pár nap alatt rendbe jövök.

Félretolta a csészét. Nézték egymást, egyikük sem tudta, hogyan oldhatnák fel a feszültséget.

– Sétáljunk egyet, vagy menjünk moziba vagy bárhová – szólalt meg Andy.

– Hozom a kabátomat.

Mihelyt berendezkedtünk a táborban, tíznapos szabadságot kaptunk három csoportban, meg engedélyt, hogy bárhová utazhatunk az országban. Figyelmeztettek, hazánk méltó képviselőiként viselkedjünk.

McQuade őrmester, Burnside törzsőrmester és Joe Gomez közkatona egy levini söntés pultján könyökölt. Testtartásuk az utóbbi hat nap folyamán alig változott. Nyílt az ajtó, hét tengerészgyalogos sorjázott be lányokkal, helyet foglaltak egy nagy boxban. A három koma merev tekintettel szemlélte söröskancsóját. Egyik sem akart lemaradni a tíznapos versenyben.

Az újonnan érkezettek közül a roppant kövér tengerészgyalogos észrevette Gomezen, Burnside-on és McQuade-en a vállpántokat. Ráhunyorított haverjaira.

– Mondjátok csak: van valamelyikteknél nyalóka?

– Hányan vannak? – McQuade a pult mögötti tükörbe sandított.

– Heten – morogta Burnside. – Meg a nők.

– Ide figyeljetek, van itt pár pofa nyalóka-fütyülővel… Talán fújnak nekünk valami nótát – kiáltott a bokszból egy másik katona.

– Úgy hangzik, mintha a hollywoodi nyolcadik ezredből lennének – súgta Burnside.

– Foglalkozzam velük? – kérdezte McQuade.

– Szállj le róluk – mondta Spanyol Joe. – Különben is, túlerőben vagyunk… A szegény fiúk megkapták a mumut Samoán.

A jövevények fő tréfamestere teletöltötte söröskancsóját, felállt.

– Igyunk a hatodik tengerészgyalogosaira. Mind együtt, fiúk!

Kórusban rázendítettek:

„Én Hatos tengerész vagyok, a puskám csöppet sem ragyog, és nem kellenek váll-lapok, hogyha nyalókát kaphatok”

– Most megkapjátok – sziszegte Spanyol Joe. Lehajtotta maradék sörét. A két őrmester unott képpel újra töltött magának.

– Kiálts, ha szorul a kapca – vetette oda Joe-nak McQuade.

A hét tengerészgyalogos röhögött, amikor Spanyol Joe peckesen odaállított a boxuk elé. Joe leült, rákönyökölt az asztalra.

– Sziasztok, srácok – mosolyogva rájuk villantotta hófehér fogsorát.

– Kopj le, nyalókás!

Spanyol Joe átnyúlt az asztalon, elkapta a dagadt grabancát, megigazította a nyakravalóját.

– Nem arra tanítanak, hogy takarosan öltözködjetek, fiúk? – búgta behízelgő hangon.

– Nekünk nincsenek ilyen szép vállszalagjaink — felelte a dagadt.

– Ugyan, ne vegyétek a lelketekre. Hiszen ti majdnem olyanok vagytok számunkra, mintha szövetségeseink lennétek.

– Nézd, öregem, tréfáltunk kicsit. Nem akarunk zűrt. Látod, lányok is vannak velünk.

– Ó! Már szépen összemelegedtetek, mi?

– Csak lassan a testtel… Rendes lányok.

– Ó, rendes lányok. De azért megteszik?

Ezzel megkezdődött a bál. Spanyol Joe vitte be az első ütést. Sőt, az első hármat. Szélsebesen leütött három katonát, a maradék négyet beszorította a boksz sarkába, ahonnan nem tudtak kikászálódni a visítozó lányok miatt. Burnside és McQuade akkor lépett közbe és intézte el a maradékot, amikor szék reccsent Spanyol Joe fején. A hét aléltan heverő testen át vonszolták az ajtó felé Joe-t.

– Úristen, a derék Spanyol Joe már nem a régi -sopánkodott McQuade.

– Hát igen, Canal kivett belőle jócskán.

– A pokolba is, ez volt a szabadság alatt az első igazi mulatságunk!

– Térítsük magához. Még van négy napunk.

Fürge Gray, Matrózzsák és az ingyán éppen akkor vágtatott ki a táborból, amikor Gomez, Burnside és McQuade betántorgott.

Fürge Gray egy rozoga ágy támlájának támaszkodott, kiejtette kezéből az üres üveget. Az üveg másik üres flaskához ütődött. Matrózzsák hétrét görnyedve hintázott a székén. Bagócsomót köpött a félig nyitott ablak párkányára. A párkány barna volt a célt tévesztett bagóköpetektől.

– Disznó – mondta Fürge.

– Pofa be, öregem, lepucolom, mielőtt még vége a szabadságnak.

A nagy wellingtoni penzió földszinti szobájának padlóján üres palackok sorakoztak. Az ágy harmadik napja vetetlenül állt, a három tengerészgyalogos borostás arccal üldögélt. Az intézmény vagy húsz – hadimunkásként dolgozó – lánynak adott „otthon”-t. Matrózzsáknak remek kapcsolatai és megnyerő modora együttes latba vetésével sikerült megszereznie a tíznapos szabadság idejére a földszinti szobát. Két szobát béreltek ki, a másik az előtér túlsó oldaláról nyílt. Ezt késő esti élvezetes órák számára tartották fenn, melyeket az otthon lakóival töltöttek el.

– Príma szabadság ez, annyi szent – mondta Fürge, és lustán lehunyta a szemét.

– Hát bizony, az.

– Remélem, az ingyán ideér az üvegekkel. Már az utolsóval is végeztünk. Ha nem gyünnek vissza, megborotválkozom, és magam szerzek párat.

– Hát, bizony.

– Az ingyán asszonta, hogy visszagyün, akkor mondta, mielőtt elment Otakiba. Megígértem az öreg Meg-nek, hogy szerzek neki egy ingyánt. Irtón csalódott lesz, ha lelécel.

– Hát bizony. Matrózzsák köpött.

– Te disznó.

– Remek lány az a Meg, remek lány. Vasból van. Valaki kopogott az ajtón.

– Lépj be szerény hajlékunkba.

Ragyogó Világítótorony palackok alatt görnyedezett. Fürge feltápászkodott, szemügyre vette a szobát, hová rakhatná az utánpótlást. Berakta az üvegeket a mosogatóba, hangosan olvasta a címkéket:

– Bistro's Joyjuice, Manhattan Cocktail… Csak effélét tudtál szerezni? Torkig vagyok ezzel a szarral.

– Ennél jobb nem volt.

– Tápászkodjatok fel, haverok, tartsunk szünetet -mondta Fürge, maga pedig visszahanyatlott az ágyra.

– Hol a csaj, hol az a csaj? – érdeklődött az ingyán.

– Még nem gyütt vissza a munkából. Csak nyugi, vannak elegen, jut mindenkinek.

Világítótorony kihúzta egy üveg dugóját, kortyolt belőle, továbbadta az italt.

– Ha nincs itt, el kell tépnem Otakiba. Van ott egy squaw, nála lehetek a szabadság végéig.

– Maradj – nyögött Fürge. – Megígértem Megnek, hogy kap egy ingyánt, még életében nem kurta meg ingyán.

– Egyébként megvolt már neki minden más, öregem. – Eegen, de hát neki pont egy ingyán kell.

– Rendben – nyilatkoztatta ki Világítótorony. – A kedvetekért, haverjaim, megteszem.

– Ez az igazi bajtárs.

– Mikor szokott hazajönni?

– Az isten szerelmére, nyughass már.

– Van esély rá, hogy felszedjek egy trippert?

– Nagyon is jó esélyed van rá.

– A fenébe is, nem akarok bekerülni a tripperbarakkba!

– Hová lett a kalandkedved?

– Meg a mennyekbe megy ma éjjel. Szereztem neki egy ingyánt…

Fürge szájához emelte a félig üres üveget, lehunyta a szemét.

Amint Fürge és Matrózzsák betántorgott a táborba, Danny, Marion és L. Q. nekivágott az útnak.

A Tararua és Ruahine hegyláncok menti északi túrájuk során lélegzetelállítóan szép látványokban volt részük. A lehető legjobban akarták kihasználni idejüket, ezért lemondtak eredetileg tervezett kirándulásukról a Déli-szigetre, és olyan hely felé igyekeztek, ahol mégjavában tartott a pisztrángidény. Mérföldnyi mély fjordokat, zúgó folyamokat, zöld hegyeket láttak, miközben a takaros kis vonat zakatolva vitte őket a Hawke-öböl felé. A jóságos Teremtő nyilván túlságosan sok természeti csodát hagyott Új-Zélandon, és szűkmarkúan mért a világ egynémely más részén. Besüppedtek az első osztályú fülke mély bőrfoteljaiba, szemüket nem tudták levenni az ablak előtt elvonuló szín– és formacsodákról.

Minden állomáson – Featherton, Carterton, Master-ton, Ejetahuma, Pahiatua, Woodville, Dannevirke –, akárcsak az odavalósiak, leugráltak a vonatról a peronra. A pultokon mindenütt gőzölgő teával teli csészék, süteményes tálak várták a vonatérkezést. Felkapták a tálcát, hatost dobtak a pultra, és már újra a vonaton voltak. A következő állomáson leadták az üres csészéket, s friss teát tankoltak a pultokról. Teát szürcsölve gyönyörködtek a pompás tájban.

Végül megérkeztek Waipukuraúba, amelynek közelében a Wiapawa, a Makaretu, a Tukituki és a Manga-onuku folyók kanyarogtak. A folyókban nyüzsgött a barna– és a szivárványpisztráng. A közeli hegyekben rengeteg volt a rőtvad, dámvad, jávorszarvas, himalájai kecske, zerge. A lagúnákban és a mocsarakban rengeteg a madár – vadkacsa, kanalas réce, böjti ruca, fekete hattyú, kanadai lúd, kaliforniai fogoly, pukeko és chukor. A márciusi levegő hűvös, friss, édes illatú volt.

Hátukra szíjazták a zsákjukat, vállra vetették puskájukat, s újonnan beszerzett horgászfelszerelésüket cipelve leszálltak a vonatról.

Kis hegyi fogadóban szálltak meg, Waipukurautól néhány mérföldnyire. A robusztus, de fényűzően berendezett ház beleolvadt a környező hegyekbe. Hatalmas kandalló, faborítású falak tizennégy szarvasaganccsal, hatalmas tűzdelt paplanok az ágyban, kerek szőnyegek – minden vadász álma az ilyen szoba.

A horgászidény vége felé járt, alig néhány vendég tartózkodott a fogadóban. A szarvasvadászcsoportok, a vadmadárvadászok a szabadban tanyáztak. Mr. Portly fogadóját támaszpontként használták. Ä közelben állomásozó lovas nemzetőröd esténként betértek az ivóba. Az ivó bőségesen el volt látva mindenféle régi whiskyvel, meg olyan italokkal, amelyekhez városokban ritkán lehetett hozzájutni. Mariont mindez nem érdekelte, szárcsagyökérből készült szörpöt ivott.

Haie Hendrickson, aki egy személyben volt farmer, vadász és úttörő, néhány mérföldnyire a fogadótól kis farmot hasított ki a vadonból. Felesége, lánya és kisfia naphosszat beszélgetett az arra vetődőkkel; sóvárogva várták az idősebb fiú visszatérését a Közel-Keletről. Két fiuk már elesett a harctéren. Hendrickson három lovat bocsátott új tengerészgyalogos barátai rendelkezésére – hadd lovagoljanak. Mivel művelt, jó ízlésű ember volt, kölcsönadta Marionnak nagy klasszikuslemez-gyűjteményét és gazdag könyvtárának néhány kötetét.

Egyik este Danny az ágyában feküdt. Olvasott. Marion szemüvegét igazgatva görnyedt az íróasztal felett. Az asztalon rengeteg kéziratpapír hevert szanaszét. A gramofonon lejárt a lemez. Marion levette a korongról.

– Szép dallam. Mi volt ez? – kérdezte Danny.

– A Gyöngyhalászokból van, Bizet írta.

– Mi az a Gyöngyhalászok?

– Opera.

– Azt hittem, Bizet csak a Carment írta.

– Szó sincs róla, írt szviteket, szimfóniákat, a legkülönfélébb zeneműveket.

– Egyszer majd nekiülök, tanulok valamit a zenéről.

– Rendes volt Mr. Hendricksontól, hogy kölcsönadta a lemezeket. Most jut az eszembe: ma estére valamennyiünket meghívták vacsorára.

– Benne vagyok, öregem·

– Jobban teszed, ha vigyázol magadra, Danny. Azt hiszem, a lánya szemet vetett rád.

– Pompás. Hogyan haladsz a novelláddal?

– Egész jól. Pár perc múlva elolvashatod az első változatot…

– Tedd már fel azt a Grieg-concertót. Szeretem. Mintha beleillenek a tájba.

– Rendben.

– Milyen fura – morfondírozott Danny, amint felhangzottak az első akkordok–, azelőtt azt hittem, hogy Glenn Miller és T. Dorsey a világ egyetlen muzsikusai. Középiskolás koromban Glenn Miller játszott hetenként háromszor a rádióban a Supper Club adásában. Mint egy szertartást, úgy hallgattuk. Egészen megvadultunk, amikor a Volgai hajóst játszotta.

– Én is szeretem Millert – mondta Marion.

– Kíváncsi vagyok, tudok-e még szvingelni. Most úgy látszik, mintha csakis ennek éltünk volna – táncoltunk, kugliztunk meg efféle. Kathy szereti a klasszikus zenét. Olykor jól lehordott, mert sehogy sem érdekelt ez a zene. Sokat ugrattam is miatta.

Marion a székével együtt fordult hátra, Danny szemébe nézett.

– Ugye milyen réginek tűnik minden?

– Az elmúlt két hétben elkapott a honvágy. Azt hiszem, most esett meg először, hogy volt pár percünk arra gondolni, mi lehet otthon.

Marion felállt, a kandallóhoz lépett. Széttépett valami papírt, aprófát rakott a tetejére. Gyufát gyújtott, a láng szökellő árnyakkal népesítette be a falat. Megböködte a pattogó aprófát, majd súlyos rönköt rakott a tűzre, aztán csak állt, kezét dörzsölgette, a lángokba meredt.

– Marion?

– Tessék.

– Megpróbáltál már elgondolkodni azon, hogy voltaképpen mit is keresünk mi itt? Úgy értem, a világ túlsó felén?

– Gyakran.

– Tudom, hogy tengerészgyalogos vagyok, és háború van. De csak úgy ölni, nincs ez rendjén, Marion.

– Eléggé értelmetlennek tűnik, ha így fogalmazod, nem?

– Csak azt remélem, hogy igazságos ügyért harcolok, Marion.

– Csakis ezt érezheted, Danny, máskülönben nem tudnál harcolni.

– Igen, én is így gondolom… Különben is, túl nehéz ez az egész tizedeseknek. Gondolod, hogy a következő hadjárat után hazaküldenek?

– Úgy néz ki, javul a helyzet. A szárazföldiek előrenyomulnak a Salamon-szigeteken és Új-Guineán. Azt hiszem, az első és a harmadik tengerészgyalogoshadosztály is hamar elindul.

– Annyi átkozott sziget van, annyi átkozott sziget van odakinn.

L. Q. dübörgött be a szobába, az ágyra vetette magát, többször rugózott a pehelypaplanon.

– Hogy az isten verje meg! Soha többé nem ülök lóra! ι

– Mi történt?

– Csak azért tettem, hogy elszórakoztassam a Hendrickson csajt, különben halálosan rettegek a lovaktól. Ennek az átkozott farmernek csak hatalmas, ostoba igáslovai vannak, valóságos kannibálok, én mondom nektek. Hatszor dobott le. Úristen, minden tagom fáj.

Marion és Danny nevetett.

– Kishitű szív még soha nem nyert meg szép hölgyet -jelentette ki Marion.

– Szép hölgy, az anyja valagát. Ezek az átkozott csajok olyanok, mint az amazonok. Mindenesetre utánad nyújtogatja a csápjait, Danny. Mi baja velem?

Talán büdös vagyok, vagy mi a csoda? Peches vagyok, ez az igazság… Nekem mindig ütődöttek jutnak.

– Hagyd abba, L. Q., okosabb volna, ha hideg vízben zuhanyoznál.

– Egy frászt! – kiáltott fel L. Q. – Egy percig sem bírom tovább ebben a lyukban. Túl csendes. Becsavarodok.

– Azt hittem, békés nyugalomra vágyódsz.

– Eegen, de nem síri némaságra. Vadászat és pecázás – ezzel hitegetett az ügynök. Az utolsó nadrágomat is kiszakítottam a horgokkal. Áz egyik nemzetőr srác azt mondta, a vasútvonal mentén az egyik város, Pahiata gyárváros, és nyüzsögnek benne a csajok.

– Azt hittem, hogy Wellingtonban lehorgonyzói Fürgével és Matrózzsákkal.

– Tudjátok, mi történt? Hát elmondom, hogy mi. Az a Meg úgy beleesett az ingyánba, hogy rám se nézett. A végén egy almazabáló jutott nekem. Istenuccse, az agyban is almát evett.

– Ezért csak hálás lehetsz. Azok hárman azóta a Silverstream Kórház tripperbarakkjában vannak fegyelmi büntetéssel.

L. Q. kapkodva csomagolt.

– Nem bírom tovább – mormogta. – Danny, öreg haver, valamit tegyél meg nekem. Háromfontos előleget adtam erre a szobára. Ügy teszek, mintha elkapott volna a maláriaroham, talán Mr. Portly visszaadja a lóvét.

Danny vállat vont, kinyitotta az ajtót.

– Várj egy percig, Danny. Bevizezem az arcom, hogy lássa, izzadok.

Danny karon fogta L. Q.-t, kivezette az előcsarnokba. Mr. Portly párnákkal telezsúfolt karosszékben a Free Lance-et olvasta. Feltekintett, és azt látta, hogy Danny szomorúan ingatja a fejét.

– Mi van, vitézek? – kérdezte Mr. Portly.

– Szegény jó öreg L. Q.

– Mi a baj a kenyerespajtásoddal, Danny?

– Üzemzavar, Mr. Portly.

Alig hangzottak el ezek a szavak, L. Q. hevesen rázkódni kezdett.

– Üzemzavar… Miféle üzemzavar?

– Elkapta a malária, Mr. Portly. – L. Q. foga hangosan vacogott, olyan jelenetet rendezett, hogy még Marion is hallotta odabenn a szobában.

– Te szentséges ég! – kiáltott fel Mr. Portly.

– Guadalcanal – súgta Danny, s gyöngéden megsimogatta a gyászos külsejű L. Q.-t.

– Szegény fickó.

– Jobb, ha visszamegy Wellingtonba, mielőtt… Mielőtt…

– Mielőtt mi?

– Mielőtt… – Danny odahajolt Mr. Portlyhoz, és a fejére bökött.

A Hendrickson család szívből kacagott, amikor Danny elmondta L. Q. ál-maláriarohamának és menekülésszerű távozásának történetét. Vacsora után a család tagjai és vendégeik átmentek a nappali szobába. Marion, meg Mr. Hendrickson élénk eszmecserébe merült James Joyce-ról. Danny udvariasan hallgatta a szakszerű részletekbe menő vitát. Fellélegzett, amikor Nőnie Hendrickson sétálni hívta.

A lány kötött kendőt kanyarított a vállára, elindultak a háztól a pajtáig húzódó kerítés mentén.

– Apának kevés alkalma nyílik arra, hogy könyvekről és zenéről beszélgessen. Ne haragudjon érte.

– Remélem, egy szép napon majd én is vitatkozhatom vele.

– Szegény L. Q. Milyen kár, hogy meg kellett szöknie.

– Ha maga egy kicsit kedvesebb lett volna hozzá, maradt volna még.

– Nem az esetem – felelte Nőnie.

Danny megállt, nekidőlt a fél rönkökből húzott kerítésnek. Hosszan elmerült a vadon közepén épült farm nyers, csodálatos szépségének látványában.

– Nehéz napokat élhettek át Guadalcanalon.

– Nem volt nehezebb, mint a maguk fiainak Krétán.

– Elesett valaki a haverjai közül is?

– Egy, aki igazán közel állt hozzám. – Danny rágyújtott, Skire gondolt. – Csuda békés itt, annyi szent.

Nonie nevetett.

– Annyira békés, hogy néha majd beleőrülök. Danny szemügyre vette a lányt. Nagyon fehér bőrű,

szőke, sudár volt. Erős, telt keblű. Az itteni kemény élet a nőktől is erőt követelt. Arca, ruhája egyszerű, de ha az ember mélyebbre tekintett a felszín alá, kiderült, hogy unatkozik és magányos. Talán úgy érezte, hogy megfosztották valamitől. Nem is tudja, mennyire szerencsés, gondolta Danny.

– Nos – súgta Nonie halkan.

– Nős vagyok.

– Nekem meg vőlegényem van. Már három éve. Hadifogoly.

Danny elfordult.

– Ugye nem tart valami csinosnak?

– Dehogynem!

– De nem vagyok olyan csinos, mint az amerikai lányok. A háború előtt járattam az amerikai képeslapokat. Nekik annyi a…

– Vannak emberek, Nőnie, akik nincsenek tudatában annak, milyen jó dolguk van. Fura gondolataik támadnak. Sok lány boldogan cserélne magával.

Egyszerre csak karján érezte a lány kezét. Megdermedt.

– Nagyon kérem, csókoljon meg – mondta Nőnie. Dannyt elöntötte a vágy, hogy karjaiba vegye. Megrázta fejét.

– Hát igazam volt – mondta Nőnie. – De értse meg, ez a legjobb ruhám.

– Téved, Nonie. Szeretném megcsókolni, de félek, nem tudnék megállni.

– Bánom is én.

– De én igen.

Nőnie arca sértett kifejezést öltött.

– Értse meg, Nőnie, nem magáról van szó. Ami engem illet, a világ valamennyi lányáról van szó. Maradjunk ennyiben.

Danny rádöbbent, Nőnie most közönségesnek érzi magát. Már korábban is hűtlen volt a fogolytáborban senyvedő fiúhoz. Most újra próbálkozik – ő pedig nem kívánja a lányt.

Miit Norton szavai villantak át az agyán, az amit a háborúkról meg a nőkről mondott. Nincs jelentősége annak, milyen származásúak… Háborúban ősidők óta így van ez…

2.

L. Q. fellélegzett, a vasútállomás büféjének pultjánál csésze teát rendelt. A faliórára pillantott. Még volt néhány perce a vonat érkezéséig. Észrevette, hogy középkorú férfi méregeti. A jól öltözött férfin szürke sávos kék öltöny feszült. Halántéka őszült, ami jól illett ősz bajszához. Új-Zélandon szokásos hagy, szarukeretes szemüveget viselt, keménykalapját fejébe húzta. Egyik karján gyapjúkabátot és fényes sétabotot tartott. L. Q. elmosolyodott, bólintott a férfinak.

– Estét, jenki – szólalt meg a férfi. – Engedelmet az alkalmatlankodásért, de nem ismerem a karján azt a sodort szalagot.

– Fourragére-nek nevezik. A hatodik tengerészgyalogos-ezredet, ez az alakulatom, tüntették ki vele Franciaországban, az első háborúban.

– Valóban? Errefelé kevés amerikait látunk. Guadalcanalról tért vissza?

– Úgy van, uram.

– Rohadt hely lehetett.

– Bizony, uram.

– A nevem Busby – a férfi kezet nyújtott. – Tom Busby, a Dunmore Gépkereskedelmi Vállalat helyi képviselője. Van egy új téglagyártó gépünk, tömöret és lyukacsost is lehet vele készíteni, roppant egyszerű, gyerekjáték a kezelése. Semmi döngölés, semmi vibráltatás. – Könyökkel oldalba bökte L. Q.-t. – De hát magát ez úgyse érdekli. Mi a fenét keres Waipukurau-ban?

– Tíznapos szabadságomat töltöm, uram.

– Gyönyörű vidék, gyönyörű. Nem értettem, hogy hívják?

– Lamont Jones. A barátaim L. Q.-nak szólítanak.

– L. Q., ez remek név! – Kezet ráztak, – Gondolom, úton vissza a táborba?

– Nem, még közel egy hetem van. A haverjaim Mr. Portly fogadójában szálltak meg. Én Pahiatuába tartok.

– Pahiatuába? Mi a csudát keres abban a sárfészekben?

– Kicsit szórakozni akarok, uram.

– Most odamegy a pénztárhoz, azonnal átváltja a jegyét…

– Micsoda?

– Hazajön velem, fiam. Pahiatuában semmi keresnivalója.

– De…

– Csak semmi ostobaság, L. Q. Mondja meg a pénztárosnak, hogy adjon magának jegyet Palmerston Northba.

– De hát Mr. Busby, nem törhetek be az otthonába.

– Szamárság. Mit képzel, miféle pasas vagyok én, majd elengedek egy amerikai barátot Pahiatuába. Az otthonom a rendelkezésére áll, fiam. Gyerünk, mozgás.

– De…

– Hagyja már, fiam, akad elég Sheila Palmerston Northban, ha emiatt aggódik. Rengeteg a lány.

– Nem is tudom, mit mondjak.

– Tom a nevem, L. Q. Most pedig szedjük a lábunkat, mindjárt itt a vonat.

Kellemesen eltársalogtak Palmerston Northig. Amikor L. Q. Los Angelesről beszélt, Tom Busby elnémult, feszült figyelemmel hallgatta. A vonat befutott az állomásra. L. Q. aggodalmaskodóan tekintett körül.

– Ne félj, L. Q., Grace, az öreglány nem esz meg. Alacsony, kövérkés, negyvenes évei elején járó asszony és tizenkét éves formájú kisfiú fogadta őket. Tom és a felesége tartózkodóan, angol módra csókolták meg egymást, az ügynök beletúrt a kisfiú hajába.

– Jól sikerült az utam, öreglány, meglepetésem van a számodra. – L. Q.-hoz fordult, aki feszengve állt mögöttük. – Bemutatom L. Q. Jonest, most érkezett vissza Guadalcanalról. Szabadságon van, és képzeld, nem talált jobb helyet, Pahiatuába akart menni!

– Igazi jenki! – kiáltott fel Ronnie Busby. – Nálunk fog lakni?

– Ne haragudjon, a férje ötlete volt, Mrs. Busby.

– Hát nagy néha támad jó ötlete is. Jöjjön csak, biztos majd éhen hal. A kocsi ott áll az utca túloldalán.

– Hát még mindig döcög az öreg Bety? Pokolian sok bajunk van vele, L. Q. Tudod, nem kapunk pótalkatrészeket.

– Hogy tetszik magának Új-Zéland, L. Q.?-kérdezte Grace.

– Csodálatos, Mrs. Busby.

– Vihetem a puskádat, L. Q.?

– Hát persze, kisöreg.

Benyomakodtak az 1935-ös évjáratú Fordba. Grace benyomta az indítógombot. A kocsi meg sem moccant.

– Már megint az az átkozott akkumulátor – dühöngött Tom Busby.

– Már megint az az átkozott akkumulátor – visszhangozta Ronnie.

– Elhallgassatok mind a ketten.

– Próbálja meg a kürtöt, Mrs. Busby. Lehet, hogy csak beszorult az indító – javasolta L. Q.

– Ó, a kürt már egy éve nem működik.

L. Q. megkereste a fényszórókapcsolót a számára zavaróan idegen jobboldalivezető-üléses kocsiban. A fényszórók kigyulladtak.

– Nem az akkumulátorral van a baj. Kapcsolja alacsony sebességre. Megpróbálom beindítani.

Sikerült kiszabadítaniuk az indítót, a motor beugrott.

– Elképesztő, egyszerűen elképesztő. Maga autószerelő, L. 4?.

– Nem, dehogyis, de hébe-hóba mindenki elvacakol kocsikkal.

– Remek ötlet. Reggel az első dolgom lesz, hogy megkérem, nézzen be a fedél alá, pótolhatja a férjem rég elhanyagolt feladatait. Ha kalapácsot fog a kezébe, olyan gyámoltalan, mint egy csecsemő – és ha meggondolom, hogy gépeket ad el…

– Elhallgass már, Grace, elijeszted a fiút.

– Boldogan megteszem – ajánlkozott L. Q.

– Na látod, Tom, ugye megmondtam?

– El tudom énekelni a tengerészgyalogosok indulóját – közölte Ronnie.

L. Q. felnyitotta szemét, pillantása körbejárt a Park Road-i kertes ház kellemes, derűs szobáján. Az ablakon beáradt a napfény. Felült, nyújtózkodott. Kopogtak az ajtón.

– Tessék – mondta.

Grace, Tom és Ronnie Busby nyomakodott be a szobába. L. Q. maga köré tekerte a takarót. Grace hatalmas tálcát rakott az ölébe.

– Ne, hagyja csak, Grace. Olyan kínos ágyban reggelizni, különösen pizsamában.

Tom Busby tartózkodóan nevetett.

– Hozzá kell szoknia a rebarbarához, L. Q. Tudja, éppen a rebarbaraidény kellős közepén vagyunk.

– Nagyon kérem… majd felkelek, és megreggelizem az asztalnál.

– Ostobaság.

– Mondják, hány óra van?

– Néhány perc múlva egy. Úgy aludt, mint a tej.

L. Q. rámeredt a pompásan illatozó étellel zsúfolt tálcára, megvakarta a fejét.

– Hát irtó rendesek maguk.

– Gyerünk, fiúk, kifelé, Hadd egyen. Kifelé – nógatta őket Grace.

– Csipkedd magad, L. Q. Egy óra múlva a klubban kerti kuglipartim van. Pompás sport, jó fogyókúra -mondta Tom. Meglapogatta hasát. – Már körbetelefonáltam mindenkit, elmondtam, hozok egy tengerészgyalogost. Szeretnék fölvágni veled, L. Q.

Miután behúzták maguk mögött az ajtót, L. Q. Jones pillanatig fejcsóválva üldögélt az ágyban.

Kis idő múltán L. Q. a Palmerston Northi teniszklub szélesen mosolygó női tagsága előtt állt.

– Ne engedje el a kezem, Grace. Ezek úgy néznek ki, mint egy keselyűraj.

– Nézze azt a sötét hajút az asztal végén. Gale Bond a neve. Tom őt szemelte ki magának. Vacsorára átjön hozzánk.

L. Q. fölsorakoztatta a gyerekcsapatot az üres telken.

– Nos, srácok, megértettétek a játékszabályokat? Ez más, mint a krikett.

– Értettük, L. Q.

– Rendben, akkor válasszunk oldalt.

– Én akarok a dobóember lenni.

– Nem, én leszek a dobóember.

– L. Q. azt mondja, a dobóember a legfontosabb játékos.

– Várjatok– mondta L. Q. – Minden játékos fontos. Nézzük csak, ki lesz az első ütőember. Ezzel a partvis-nyéllel… úgy értem, ütővel válasszatok.

A tengerészgyalogos Ronnie füléhez hajolt.

– Emlékszel még, mit mondtam? – súgta.

– Igen, L. Q. – Ronnie villámgyorsan sarkon fordult, szembenézett a csapatával. – Oké, gyerünk csak odabe a pályára, beszélgessünk egy kicsit, madárkáim, csipkedjétek magatokat – kiáltotta éles gyerekhangon, és ráhunyorított L. Q.-ra.

– Kezdés! – vezényelte L. Q.

A Ford egyenletesen búgott, a vízcsapok nem csöpögtek, a Busby-házban felújított lámpák és szerelvények csillogtak. Gale Bond és a Busby család tagjai az állomás peronján álltak a tengerészgyalogosukkal.

– Ugye, ír nekünk, L. Q.?

– Ígérem, Grace.

– S ne feledd, bármikor szabadságot kapsz, fel a vonatra! Nem kell táviratozni, telefonálni, egyszerűen csak jössz.

– Úgy lesz, Tom.

Ronnie L. Q. baseballkesztyűjét szorongatta, az apja mögé bújt, hogy elrejtse könnyeit.

– Köszönet a pecabotért és a zsinegért, L. Q.

– Örültem, hogy megszabadulhattam tőlük, Tom.

– Remélem, amikor legközelebb jön, már túl leszünk a rebarbaraidényen.

– Küldök majd teát, Grace, és neked is, Gale. A kantinban bálaszámra áll. Hozzá se nyúlunk.

– Vigyázzon magára, L. Q. – mondta Grace. Megölelte. Feltűnt a vonat. L. Q. kezet rázott Tómmal.

– Nem is tudom, hogyan köszönjem meg nektek.

– Ugyan már, fiam, ugyan már… Fel a fejjel, L. Q. L. Q. megcsókolta Gale Bondot. Azután még egyszer

megcsókolta. Végül letérdelt a szipogó fiú elé.

– Hé, Ronnie, azt hittem, tengerészgyalogos akarsz lenni. A tengerészgyalogos nem sír.

– Én… Majd gyakorlatozom, ahogy meghagytad nekem… És egy napon a Dodgers dobóembere leszek.

L. Q. felkapta a fiút, magához ölelte. Befutott a vonat. Letette Ronnie-t, felugrott, integetett az ablaka alá gyűlt barátainak.

A vonat kipöfögött a Palmerston Northi állomásról.

Grace Busby a férje zsebkendőjével törölgette a szemét, aztán felszárította Ronnie könnyeit, végül átadta a zsebkendőt Gale-nek, az továbbadta Tom Busbynak, aki harsányan kifújta bele az orrát, és visszagyömöszölte a zsebébe.

Andy nagyot nyújtózott a karosszékben, elnyomta cigarettáját.

– Pat.

– Tessék.

– Nem haragudnál, ha ma éjszaka csak üldögélnénk és beszélgetnénk? Valahogy nincs kedvem elmenni.

– Ahogy akarod.

Pat a konyha felől jött be, kezét valami teafogókendőbe törölgette. Levette kötényét, összehajtogatva félrerakta, Andyhez fordult. Összevonta a szemöldökét.

– Uram isten, betegnek látszol, Andy.

– Én… Nincs is melegem… Csak émelyeg a gyomrom.

Feje félrecsuklott, szeme elhomályosult. Homlokán kiütött a verejték.

– Te beteg vagy.

Andy összerezzent, hideg futott végig a gerincén. Pat a homlokára tette a kezét.

– Lázas vagy. Telefonálok taxiért. A legjobb, ha azonnal bemégy a kórházba.

– Fenét, nem megyek semmiféle kórházba.

– Ne makacskodj.

– Csak rám jött a maláriaroham. Láttam már nem egy srácnál. Egy nap alatt túl vagyok rajta, amint lemegy a láz.

Arca verejtékben úszott.

– Beteg vagy. Beviszlek.

– Pat, hat napom van még a szabadságból, és ide a rozsdás bökőt, ha ezt a hat napot valami kórházban töltőméi.

– Úgy viselkedsz, mint egy konok svéd.

Andy feltápászkodott, a fal mellett tapogatózott előre.

– A zubbonyomban… Van pár kinintabletta. Elemeltem a gyengélkedőből… Adj ide hármat…

– Andy, ezt nem lehet!

– Úristen, asszony, ne vitatkozz. Nem megyek kórházba. Hívj kocsit, megyek vissza a szállodába. Majd kiizzadom… Rendbe' leszek. Pár nap múlva felhívlak.

– Andy! – kiáltotta Pat, amint Andy a karjába zuhant.;

– Úgy látszik, elkapott a nyavalya… Irtón szédülök, Pat. Vigyél a szállodámba.

Pat átvetette vállán a fiú karját.

– Na gyere, lefekszel.

– Csak… Vigyél… A szállodámba…

– Nem hagylak egyedül. Nagyon kérlek, menj be a kórházba. – Fenét. Még van hat napom… Egy nagy fenét… -Hát jó. Andy az ágyra rogyott, hideglelősen remegett. – Takarj be, takarj be. Megfagyok… Takarj be… Három kinin négyóránként… sok vizet…

Zihálva lélegzett, szemét lehunyta. Pat üggyel-bajjal levetkőztette, betakarta.

– Ski, rohanjál, Ski! Egyetlen nő sem éri meg. – Andy a térdét markolta, csapkodott a takaró alatt. – Ne félj, Ski… Visszajövünk, kihozunk onnan, Ski! A fűben kúszva jönnek.

A kis lámpa homályos fénybe vonta a szobát. Pat megmoccant az ágy mellett székekből, párnákból összetolt fekhelyén. Andyre pillantott. Csuklóját a fiú homlokára tette… A láz elmúlt. Pat alkoholos kendővel letörölgette Andy arcát, nyakát, vállát. Andy felnyitotta szemét. Úgy érezte, mintha éles csengő szólna a fejében. „A kinintől…”

Könyökére támaszkodott, megrázta fejét, visszahanyatlott. Arca sápadt volt. Kinyújtotta karját, megtapogatta feje alatt a párnát. Tekintete végigfutott a szobán. Lehunyta szemét, sóhajtott, aztári ismét körülnézett. Meglátta Patet. Hosszú köntöse alatt hálóing volt rajta… Csésze teát nyújtott felé. Andy megdörzsölte a szemét. Szájában áporodott, száraz ízt érzett.

– Hogy érzed magad? – kérdezte Pat.

– Mennyi… Mennyi ideje vagyok itt?

– Közel három napja. Andy mélyet lélegzett. ^ä -Jó nagy zűrt csinálhattam.

– Hogy érzed magad?

– Mintha egymilliót nyertem volna.

– Fel tudsz ülni? Idd meg ezt. Készítek forró húslevest.

Andy felült, ismét fejét rázta, hogy megszabaduljon a csengéstől. A dögcédulája után nyúlt. Nem volt a nyakában.

– Hol a bárcám?

– Levettem. Attól féltem, megfulladsz. Andy magára húzta a takarót.

– Le kellett vetkőztesselek… Csuromvíz voltál. Andy a szájához emelte a csészét. A csésze felett

Patet nézte. A lány szeme alatt sötét karikák húzódtak.

– Sajnálom, Pat. Pat elmosolyodott.

– Megijesztettél.

– Sokat beszéltem? Pat bólintott.

– Úristen, képzelem, hogy utálsz most…

– örülök, hogy túl vagy rajta, Andy. Kérsz cigarettát?

– Kérek.

Lassan tért magához. Mélyen leszívta a füstöt. Pat az ágya szélére ült. Hosszan, merően nézték egymást. Andy elnyomta a csikket a hamutartóban.

– Szegény drágám, micsoda pokol lehetett ott.

– Sajnálom, hogy végig kellett hallgatnod, Pat.

– Örülök, hogy nem engedtelek vissza a szállodába. Megőrültem volna az aggodalomtól.

Andy végigpillantott az éjjeliszekrényén sorakozó orvosságokon, meg az összetolt székeken, amelyeken Pat éjszakánként őrködött mellette.

– A legjobb az lesz, ha készítek neked valami ennivalót – suttogta Pat.

– Várj egy percig, Pat. Még soha, senki sem tett értem ilyesmit…

– Ugyan, Andy…

– Kimerültnek látszol. Egyáltalán, aludtál te? J

– Néha bóbiskoltam. De semmi bajom. – Pat?

– Tessék.

– Úgy tűnt, mintha többször felnyitottam volna a szemem, kinyújtottam a kezem és tapintottam… Valami meleget… Téged éreztelek. De azt hiszem, csak álmodtam.

– Nem álmodtál. Megrémisztettek a hideglelős rohamaid. – Kinyújtotta kezét, megérintette a fiú meztelen mellkasát. – Féltettelek.

Andy megfogta a kezét, szájához emelte. Magához húzta Patet, s a lány odahajtotta fejét a mellére. Csendesen sírt.

– Drágám, annyira meg voltam rémülve…

Andy magához vonta az arcát, megcsókolta. Pat lehunyta szemét.

– Ó, Andy… Andy…

Újra megcsókolták egymást, átölelte Andyt. Andy a lány köpenyének övén matatott.

– Ne, Andy. Túl gyönge vagy még. -Semmi bajom.

– Beteg vagy még, Andy… – Pat, Pat…

Pat kinyitotta köpenyét, megölelte a fiút.

Andy kinyitotta szemét, tapogatózva kereste az ágyban Patet. Hirtelen ült fel, s amint Pat tálcával kezében megjelent a küszöbön, visszafeküdt a párnára. Pat megigazította Andy párnáját.

– Most pedig gyerünk, táplálkozni!

Andy lassan engedte le torkán a forró levest. Pompás meleg járta át a testét. Pat lesütött szemmel az ágy szélén ült. Ujjaival beletúrt a fiú csapzott hajába, megsimogatta arcát. Andy a villájával nekiesett a salátának, befalta.

– Szörnyen érzem magam – szólalt meg Pat. Andy letette a kanalat.

– Sajnálod, ami történt, Pat?

Pat szája szögletében halvány mosoly jelent meg, szeme megcsillant.

– Dehogyis, te buta. Úgy érzem, gonosz voltam, hiszen még beteg vagy.

Andy újabb adag salátát gyömöszölt a szájába.

– Percig se fájjon a fejed emiatt. Mi, tengerészgyalogosok szívósak vagyunk, mint a cédrusok, különösen mi, svédek.

Pat fölállt, félig elfordult tőle.

– Most biztos azt hiszed, hogy én is olyan vagyok, mint azok a lányok, akikről beszéltél.

– Az isten szerelmére, Pat.

– Az igazság az, hogy igazából nem is érdekel.

– Ne beszélj így.

– Semmi baj, Andy. Nem kell megjátszanod magad. Nem várom el tőled.

– Ez nem te vagy, te is nagyon jól tudod.

– De így van. Most már így van!

Andy megtörölte a száját. A poharát a tálcára állította, félretolta a tálcát. Pat kezéért nyúlt, maga mellé húzta az ágyra.

– Ide figyelj, Pat, drágám.

– Andy, nem kell mondanod semmit, igazán nem kell. – Megcsókolta a fiú arcát, elhúzódott tőle. – Tudom, mit gondolsz a nőkről, hogyan érzel. Andy, amikor elmentél, olyan volt, mintha másodszor is meghalnék, csak még rosszabb volt.

– Nem tudtam.