– Hát persze, hogy nem tudtad, drágám. Amikor jöttek vissza a tengerészgyalogosok, és tudtam, hogy te is visszajössz, én… Biztosan szörnyűnek ítélsz majd, de nem érdekel. Akkor én kivettem ezt a lakást. – Pat Rogers kiegyenesedett, kinézett az ablakon. – Már nem teszek lámpást az ablakba, nem várok arra, mikor tűnik fel egy hajó az öbölben. Ez a háború elintézett engem. Most itt vagy, egy ideig még itt leszel. Világosan, egyszerűen beszélek, Andy. Kívánlak, nem érdekel az se, mit gondolsz rólam. Nem érdekel. Már régen elhatároztam. Amikor újra elmégy, végem van.

Lerogyott az ágyra, lehunyta a szemét, ajkába harapott.

– Nem szeretem, ha így beszélsz, Pat. A lány szeme elhomályosult.

– Ha nem vennéd észre, ajánlatot tettem neked. Andy a karjába vonta, szorosan magához ölelte. Pat lehunyta szemét, ajka a fiú nyakát becézgette, karja a nyaka köré fonódott.

– Több vagy mindenkinél, Pat, mindenkinél. Ezt tudnod kell.

– Ne hízelegj, drágám. Itt vagy, biztonságban vagy. Egy ideig az enyém leszel. Csak ez érdekel, semmi más. Ma, ebben a percben – a fenébe az öbölben feltűnő hajókkal, a fenébe a várakozással, a fenébe azzal, hogy az ember szüntelenül rettegjen. Most már bűnös asszony vagyok, és nem bánom… Nem bánom, Andy, nem bánom.

– Eh, hallgass már el!

Andy megcsókolta, betakarta. Pat a karjába bújt, elégedetten sóhajtott.

3.

Pucchi törzsőrmester lépett be a sátorba, nyomában közepes termetű, jelentéktelen külsejű tengerészgyalogos jött.

– Jelentkezik Macnél, ott ni. Ő a híradók főnöke – mondta Pucchi. – Mac, az új rádiósod.

Felálltam, a fickó a földre ejtette a tengerészzsákját. A raj tagjai rágógumit rágva üldögéltek, felszerelésüket „ tisztogatták; feltekintettek. Csend borult a sátorra.

– Levin a nevem, Jake Levin. Szóval itt lakunk?

– A nevem Mac.

– Örülök az ismeretségnek, őrmikém. Akad számomra egy fing-zsák?

Fitogtatta tengerészgyalogos szlengjét, hogy mutassa, belevaló srác.

– Megkaphatod az enyémet – mondta Fürge. – Én átköltözöm a telefonosokhoz.

Fürge mindjárt el is hagyta a sátrat.

Levin vállat vont, körbejárva bemutatkozott. Egyedül Marion üdvözölte szívélyesen, kézfogással.

– Isten hozott az alakulatba, Levin.

– Kösz, haver.

Az új fiú leült Fürge ágyára.

– Hová valósi vagy, öregem?

– Brooklyn.

– Mindjárt gondoltam.

– Viharos volt az út. Szörnyű egy csónak… Úgy értem, hajó. De hát, mondom magamnak, a fenébe is, úgy kell venni a dolgokat, ahogy vannak.

– Mikor jöttél ki az újonctáborból?

– Két hónapja. Szóval, ahogy mondtam, remélem, majdcsak boldogulok. Legalább nem önként jelentkeztem ebbe a micsodába, így azután nincs mit nyafognom.

– Hogy érted ezt, öregem?

– Besoroztak, így értem, besoroztak.

– Valami bűzlik itt benn – szólalt meg Matrózzsák.

– Rajtam van a cipőm – jelentette ki Világítótorony, és már indult is kifelé a tábori útra. A többiek követték. Utánuk mentem…

– Úristen, Mac, nem szabadulhatunk meg ettől a hangoskodó szarházitól?

– Nyugi, nyugi. Eleinte minden pótlás zajong. Megpróbálnak tekintélyt szerezni. Valójában kínosan érzik magukat.

– Jó, jó, de hogy egy istenverte besorozott mit keres a tengerészgyalogságnál…

– A háború maga a pokol – sóhajtottam.

– Sehogy sem tetszik nekem ez a zsidó kölyök -mondta Fürge, és köpött egyet.

– Sehogy sem tetszik nekem ez a beszéd, Fürge -intettem. – Még kiderülhet, hogy a sráccal nincsen semmi baj. Ne ítélkezzetek fölötte, amikor még féllábbal van a sátorban.

– Gyerünk a kantinba, haver. Nálad van a fejadagjegyed?

– Eegen, gyerünk. Undorodom. Visszamentem a sátorba. Levin abbahagyta a csomagolást, felállt.

– Mi ütött ezekbe? Nem valami udvarias, hogy egyszerre mind kilógnak.

– Levin, ez a társaság jó ideje együtt van. Néhányan már több mint tíz éve. Olyan ez, mint a zárt körű klub.

– Mit akarsz ezzel? |

– Várj kicsit, Levin. Tudom, sokat hallottál a tengerészgyalogosok durva beszédéről. Csakhogy ennek használatát ki is kell érdemelni. Mi örülünk, hogy tengerészgyalogosok lehetünk.

– Nem tehetek róla, hogy besoroztak.

– Nagyon megkönnyíthetnéd a dolgod, ha elhatároznád, hogy nem sajnálod magadat. Adok neked néhány ingyen tanácsot, Levin. Ezek a srácok átestek már a tűzkeresztségen, neked pedig még sok bizonyítanivalód van. Rendes társaság, mind nagymenők, te pedig még csak potyajegyes vagy.

Levin lehajtotta fejét.

– Csak megpróbáltam barátságos lenni. Nem vagyok nagypofájú. Csak megpróbáltam úgy viselkedni, ahogy ők.

– Ne hajtogasd állandóan, hogy téged csak besoroztak tengerészgyalogosnak, vagy megkeseríted az életedet. Nem szeretném, ha mindjárt az elején elvétenéd a lépést.

– Összeszedem magam – ígérte.

– Remélem is. Úgy megdolgoztatunk, hogy a porban húzod magad után a seggedet. Ha egyetlen percet sem lógsz, akkor elátkozod még a napot is, amikor anyád megszült.

Otthagytam.

– Úristen – füttyentett Levin. – Azt hittem, túl vagyok az újonckiképzésen. Mibe csöppentem?

– Ne szarj be Mactől, Levin – mondta Marion. -Különben máris van egy barátod.

– Kösz, tizedes.

– Kapd össze magad. Csak arról van szó, hogy féltékenyek vagyunk. Tudod, az a srác, aki helyett ideküldtek, jó fej volt. Megmentett egy egész őrjáratot Guadalcanalon.

– Húha! – Levin megint füttyentett.

– A húgának megküldik a Haditengerészeti Érdemkeresztet.

– Te jó isten!

– Gyerünk, körbeviszlek a táboron.

– Rendes srác vagy, tizedes. Kiléptek a sátorból.

– Mondd, olvastál te valaha is klasszikusokat? – kérdezte Marion.

– Levin!

– Igen, őrmester.

– Éjszakai őrségbe osztottalak be a kapcsolóasztalhoz.

– Igen, őrmester.

– És ne képzeld, hogy sokáig húzhatod a lóbőrt reggel. Ébresztőkor jelentkezel különleges gyakorlati kiképzésre, hozod magaddal az áramfejlesztőt. És valahányszor a legközelebbi két hétben üzemel a generátor, te kurblizol.

– Levin!

– Igen, tizedes.

– Munkabrigádot szervezünk, új klotyókat ásunk ma.

– Igen – felelte, és indult a szerszámkamra felé. Matrózzsák vödör kreozolt, kanna lúgot cipelt. Adag bagót kapott a szájába, és ráérősen leült. Két személyre szóló munka volt, legalábbis annak adták ki.

– Gyerünk már – szólalt meg. – Nyomás. így sohase' pucolod ki azokat a mosdókat.

– Már végeznénk, ha segítenél.

– Látod ezt a csíkot? Mit jelent?

– Azt, hogy őrvezető vagy.

– így van. Fogj neki.

– Oké, Matrózzsák.

– Mac, van egy embered szemétlapátolásra?

– Príma emberem van erre a célra.

Hajnali kettőkor az őrségen álló katona elbóbiskolt a tiszti farakás előtt.

– Pssszt!

– Állj! Ki vagy?

– L. Q. és az ingyán.

– Mit akartok, srácok?

– Kölcsönkérünk két rönköt a tűzhelybe.

– Jön az ellenőrzés, és mielőtt kettőig számolhatnék, sittre vágnak.

– Csuda rendes srác.

– De mit is várnál egy besorozottól?

– Méghozzá egy brooklynitól.

– Eh, rendben van. Mozogjatok, nehogy az őrparancsnok őrmester ittkapjon benneteket.

Eltökéltem, úgy megdolgoztatom, hogy a nyelve kilóg, de Levin állta a sarat. Mihelyt túljutottak az első megdöbbenésen, a raj tagjai befogadták. Spanyol Joe a sörfejadaglapját csikarta ki barátsága fejében. Amikor végül odaengedtem a rádióhoz, azt tapasztaltam, hogy kivételesen jó rádiókezelő, s persze szíves örömest befogadtuk, amikor az is kiderült, hogy príma borbély. Banks, az expedícióból már több mint egy éve nyírta-szabdalta hajunkat, ráadásul vágásonként két ficcset számolt. Mi, a raj tagjai, magyaráztam Levinnek, jogosultak vagyunk ingyen hajnyírásra, időnként pedig samponos hajmosásra és borotválásra is.

Elsőként L. Q. fogadta szívébe Levint. Akkor közel egy hónapon át konyhamalackodott, s még további szolgálatot is rásóztak.

– Szia, Levin, meg akarsz szabadulni a konyhai szolgálattól? – kérdezte L. Q.

– Le kell szolgálnom az időt.

– Eegen, csakhogy még két hetet sóztak rád aljasságból. Hallottam, amint a szakács azt mondta, olyan keményen dolgozol, hogy megpróbál állandóra odavinni.

– Bánom én.

– Megmondom, mit csinálj. Tudod, melyik az a szappan, amit a tiszti kantin evőeszközének a mosogatásához használnak?

– Eegen.

– Figyelj: karcold meg a kezedet, utána dugd egy ilyen oldatba – mindjárt elfertőződik, és akkor le kell váltaniuk.

– Nem csinálok ilyesmit.

– Hagyhatsz szappanhabot a tisztek edényén. Úgy fosnak majd, mint annak a rendje.

– Mindenesetre köszönet…

Az áttörés akkor történt, amikor Levin megnyerte az ezred softballbajnokságát a parancsnoksági századnak a 3. zászlóalj Κ századával vívott drámai meccsen. Közülük hárman kidőltek maláriával, ketten megsérültek, hármat kizártak a játékból, mert szidalmazták a két bírót, Huxleyt és Peterson tábori lelkészt, amikor vitás esetekben nyilvánvalóan ellenünk ítélkeztek. Levin egymaga megmentette Huxley kurváinak becsületét, nem is szólva a fogadásaink tétjéül szolgáló sörökről. Győzelemre vezette csapatunkat, és megnyerte a szívünket.

Csak Fürge Gray, a texasi kerülte a mérkőzés után is. Tovább is megragadott minden lehetőséget, hogy aljaskodjon Levinnel. De hát a fanatizmus olyasmi, amit – ellentétben a kaméleon színével – nem lehet máról holnapra megváltoztatni.

L. Q. ébresztő előtt az ágyán hevert. Hideg reggel volt. Ezekben az utolsó drága percekben a névsorolvasás előtt gyűlöltük a legjobban a tengerészgyalogságot. Az ébrenlét első dermedt perceiben, amikor az ember még szundítana egyet, a természet jelentkezett, és követelte a magáét. L. Q. átkozta magát. De hiába minden. Feltápászkodott ágyáról, begyújtotta a kályhát. Ez egyébként Levin dolga volt, csakhogy Levint aznap őrségbe osztották be, s L. Q. volt az első, aki felkelt.

Félig csukott szemmel botorkált végig a keskeny ösvényen a még sötét sátrak között a mosdók felé. összefagyva, keserves sorsát átkozva felemelte tekintetét. Megdermedt. Mellette, szinte a vállát súrolva arany csíkot látott. Jobbra pillantott – két ezüst századosi csík. A sötétben a tiszti klotyóba tévedt be.

A két tiszt jeges pillantással méregette a közöttük trónoló őrvezetőt. L. Q. kínosan feszengett. A százados dobolt a lábával, a hadnagy undorodva sóhajtott. L. Q. elvörösödött. Egész délelőtt szorongott, de a tisztek végül mégsem jelentették, hogy behatolt megszentelt birodalmukba.

Herman őrmesternek, a raktárosnak vérzett a szíve. Minden elnyűtt ruházati darabot kicserélt, vadonatúj cuccot kellett kiadnia. Befejeztük az új felszerelés vételezését, aztán libasorban járultunk az asztal elé, ahol két tiszt ellenőrizte régi fegyvereinket. Kipipálták leltárba vett ósdi Reisingjeink számát. Elsőnek Mac lépett az asztalhoz, beszolgáltatta fegyverét, új karabélyt, tölténytárakat, harmincas kaliberű pisztolylőszert és pisztolyszíjat kapott.

Matrózzsák Garand-fegyvert nyújtott át a tiszteknek.

– Honnan szerezte ezt a fegyvert, Brown?

– Harc közben elvesztettem a Reisingemet, uram.

– Rendben, a következő.

Spanyol Joe Thompson-géppisztolyt rakott az asztalra.

– Hol a Reisjngje, katona?

– Elvesztettem harc közben, uram. Danny automata Browningot adott le.

– Hol a… De nehogy azt mondja, hogy harc közben elvesztette!

– Igen, uram.

A raj boldogan dédelgette az új, könnyű karabélyokat. Gyönyörű fegyvereket kaptak. Éppen olyanokat, amilyenekre régóta szükségük volt. Pontosan lőttek kétszáz yardig, félautomaták, könnyűek, jó szerkezetűek. Egy napon sem lehetett említeni őket a hírhedt Reisingekkel. Az új fegyvereknek azonban komoly áruk volt. Huxley úgy vélte, túlságosan sok Reising veszett el harc közben, ezért minden Reising után 64 dollárt számított fel, amit három részletben, zsoldfizetésekkor kellett törleszteni.

Divito, a dzsipsofőr beüvöltött a sátrunkba.

– Itt van!

Kitülekedtünk a sátorból, megláttuk – őt. Hinni sem akartunk a szemünknek. Új TCS rádiósdzsipünk megérkezett. Hátsó ülésébe gyönyörű rádiót építettek be.

– Azzannyát! Nézd csak…

– Andy! – kiáltottam rá'–, el a mancsokkal a tetőről, össze akarod koszolni?

Újra meg újra körüljártuk a dzsipet, megállapítottuk, hogy a gumiköpenyek kifogástalanok, a dukkózás rendben van. Senki se merte megérinteni az adót és a vevőt. Attól féltünk, szétfoszlik, mint valami káprázat. Megilletődötten állítottam be a tárcsákat…

– Príma kis áru… Príma áru.

– Uramisten, pont olyan, amilyen a szárazföldieknek van.

Úgy ültem a kezelői székbe, mint a király a trónusára.

– Ehhez mit szóltok? Egyenesen a motortól kapja az áramot.

– Ki próbálhatja ki elsőnek, Mac?

– Hát… Szóval… A tengerészgyalogságnál a leszolgált idő számít.

– Csalás!

– Nos… Először is meg kell bizonyosodnom, hogy működik-e. Mozgás, állítsd fel a TBX-et, és létesíts összeköttetést ezzel a kis aranyossal. – Szivarra gyújtottam, mindig volt nálam különleges alkalmakra számítva, és hátradőltem. – Gyerünk sétakocsikázásra, Divito… Ki akarom próbálni…

„Drága Marion,

Örülök,-hogy rendben megkaptad a csomagot. Már úton van a következő. Nem csak te vagy lángész. Az áruház annyira elégedett volt eladói munkámmal, hogy osztályvezető-helyettesnek léptettek elő. Ez sokkal jobb, mint napi nyolc órán át a pult mögött állni. Nagyobb a felelősségem, és öt dollárral felemelték a fizetésemet.

Megpróbáltam elolvasni a könyvet, amelyről írtál nekem. Őszintén szólva, talán egyszerűen túl buta vagyok hozzá, de gondolom, más az, hogy most nem vagy itt, és nem magyarázod el mindazt, amit nem értek. Olyan jó lenne, ha itt lennél, és felolvasnál nekem. Lejátszottam az összes lemezedet, sokat kétszer is. Legjobban Csajkovszki Rómeó és Julia-nyitánya tetszik (biztosan rosszul írtam). Csakhogy mi nem érünk majd olyan szomorú véget, mint ők…”

4.

Egyenruhánk színe beleolvadt a rét zöldjébe. A hatodik tengerészgyalogos-ezred háromezer katonája felsorakozott, feszes vigyázzban állt. Fegyverrel tisztelegtünk, amint a zászlóvivők, s nyomukban a hadosztályzenekar díszlépésben elvonult előttünk. Aztán dobpergés, és az induló hangjára ismét vigyázzba vágtuk magunkat. Bryant vezérőrnagy, a hadosztály parancsnoka, Shipes dandártábornok, a helyettese, és Malcolm ezredes, a hatodik ezred parancsnoka, törzseik kíséretében felsorakozott tizenöt hősünk előtt.

A vasalt egyenruhás, kisuvickolt tengerészgyalogosok hármas sora nyílegyenesen húzódott a réten. Az ezredzászló rúdján egy-egy ezüstkarika jelezte a hadjáratokat. A zászló közepén, vörös mezőben aranyozott földgömb, horgony, sas, felette félkörben felirat: HATODIK EZRED, EGYESÜLT ÁLLAMOK TENGERÉSZGYALOGSÁGA.

– Díszszemle, pihenj!

Lépést tartva vonultunk a parancsnoki emelvény elé. A második tengerészgyalogos hadosztály törzstisztjei egyenként léptek hivatalos hőseik elé. A segédtiszt felolvasta a parancsot a kitüntetésről, majd Bryant tábornok feltűzte a kitüntetettek mellére az érdemrendet. Kezet fogott velük, tisztelgett.

„Sámuel Huxley alezredes, EÁTGY. Bátor magatartással vezette harcba lövészzászlóaljat az ellenséges erők ellen a brit Salamon-szigetekbeli Guadalcanalon, számos esetben leleményességet és vitézséget, mindenekelőtt pedig hivatástudatot tanúsítva…”

„Pedro Rojas gyógyszerész tiszthelyettes, EÁHT. Az ellenséges vonalak mögötti őrjáraton figyelmen kívül hagyva sebesülését bekötözte, ellátta őrjáratának sebesült tagját, a haditengerészet dicső hagyományainak szellemében…”

„…ezért halála után a Haditengerészeti Érdemkereszttel tüntetjük ki a kötelességen túlmenő bátorságért Constantine Zvonski közkatonát…”

– Ezred, vi-i-gyázz!

– Díszmenet indulj! Jobbra nézz! Fegyverrel tisztelegj!

Díszlépésben vonultunk él hőseink előtt, a zászlóalj-és századlobogókat meghajtották. A kitüntetettek viszonozták a tisztelgést, s amikor a harmadik zászlóalj nyílegyenes sorai meneteltek a parancsnoki emelvény előtt, a zenekar rázendített a tengerészgyalogos-indulóra.

4.

A ceremónia után az ingyán megszólalt.

– Gyerünk, gratuláljunk Pedrónak. – Jól van – mondta Andy.

– Mi a fenének? – vetette oda Fürge.

– Kiérdemelte – vélekedett Andy.

– Hát persze, csak adják az istenverte érdemrendeket a tiszteknek meg a dögészeknek!

– Ne légy ünneprontó, Fürge – mondta Világítótorony.

– Az a rohadt mexikói semmivel sem érdemelte ki jobban, mint Matrózzsák. Matrózzsák kapott valamit?

– A fenébe is – vetettem közbe –, ha mindenkinek érdemrendeket adnának, aki megérdemli, akkor az ezredből szinte minden srácnak kapnia kellene.

– Eegen, de ez most nem számít. Ha az az olajosképű kapott, akkor Matrózzsáknak is kijárt volna. Hát Red Cassidyvel mi vari? Matrózzsák odalépett hozzánk.

– Gyere, Fürge – mondta. '

– Hová mégy?

– Fizetek egy sört Pedrónak.

Jóformán nem múlt el nap, hogy hajnalban ne ráztak volna fel.

– Hé, Mac – suttogott valaki a sötétből. – Spanyol Joe-t elkapta a nyavalya.

– Hívj szanitécot.

Álomittasan feltápászkodtam, meggyújtottam a petróleumlámpát. Odaléptem vele az éppen kidőlt tengerészgyalogos priccséhez. Mintha ugyanaz a jelenet ismétlődne százszor.

– Hé, Mac, az ingyánt elkapta a nyavalya…

– Hé, Mac, Matrózzsákot elkapta a nyavalya…

– Hé, Mac, gyere gyorsan. Dannyt elkapta a nyavalya. Nincs eszénél. Azt motyogja, nem lő nyulakra.

Az arcuk verejtékben úszott, dobálták magukat, nyögtek, igyekeztek szabadulni a lidércnyomástól. Ezt követte a bélgörcs, úgy remegtek, mint kutya, amikor fosik. Gyorsan fogyott az erejük. Szörnyű érzés volt nézni, hogyan sorvadnak. Semmit sem tehettem értük. Kinint adtam be nekik, hagytam, hadd feküdjenek remegve, nyögve – az otthonról és más effélékről kiabálva–, amíg nem szűnt meg a láz. Krétafehéren tértek magukhoz, szemük alatt fekete karikák húzódtak, jártányi erejük nem maradt, fejüket majd szétvetette a kinin okozta zúgás.

A második hadosztály állományának kilencvenöt százaléka előbb vagy utóbb átesett a malárián. Én magam tízszer estem vissza. A többség ötször-hatszor kapta meg.

Minden ezrednek megvolt a maga kis kórháza, de ezek hamarosan zsúfolásig megteltek. A hadosztálykórházba csak a súlyos eseteket szállíthatták be. Upper Hutt közelében, Silverstreamben volt a nagy támaszpontkórház, rengeteg haditengerészeti ápolónővel. Sil-verstreambe az egész csendes-óceáni térségből hoztak sebesülteket. Gyönyörű hely volt. Igazi kórház. Hatalmas, tiszta kórtermek, vöröskereszt, miegymás és utókezelési központ. Persze ahhoz, hogy bekerüljön az ember, félholtnak vagy tisztnek kellett lennie. Én a nyolcadik visszaeséskor jutottam be.

A haditengerészeti ápolónők többsége jószerint csak dísznek szolgált – csinos társadalmi pillangók voltak. A munka nehezét szanitécok végezték. Pökhendi módon viselkedtek, durvábban parancsolgattak, mint a tisztek.

Mivel valamennyi kórházi ágy megtelt a maláriával fertőzött hadosztály katonáival, minden zászlóalj berendezett egy barakkot tábori ágyakkal, ahol az enyhébb eseteket kezelték. De a szükségkórházak sem tudták ellátni az összes beteget – markunkba nyomtak néhány pirulát mondván, menjünk a sátrainkba, és izzadjuk ki a lázat.

Amikor az ember lázban fetreng, hideg leli és hasogató fájdalmakkal hánykolódik a sátorban, rádöbben, hogy mit is jelent a bajtárs szó – megfürdetni egy beteg srácot, etetni, ellátni. Ezek a fiúk úgy szerették egymást, hogy ezt soha, egyetlen nő sem értheti meg. Fiúk, akik együtt jártak meg minden poklot, annyi gyöngédséggel törődtek egymással, amihez semmiféle női gyöngédség nem fogható. Hány éjszaka feküdtem hideglelősen a tábori ágyon, fejemet L. Q. vagy Danny vagy Matrózzsák fogta, s megpróbáltak valamennyi gyümölcslevet belém diktálni.

– Gyerünk, szaros veterán, nyisd ki a redves pofádat, mert ha nem, hát beléd nyomom oldalról.

Ilyen éjszakákon néha fölnyitottam a szemem, még rázott a hideg, de láttam, hogy a tűzhelyben ropog a tűz, lopott fából rakták, közben meg a hideg, nyirkos eső a sátortetőn dobolt – milyen jó volt ilyenkor egy mosolygós, figyelő arcot látni magam felett. Nedves ruhával törölgették az arcom, én pedig megittam, amit elcsórtak számomra valahonnan. Hamarosan megjelent kései őrjáratán Pedro vagy valamelyik elcsigázott szanitéc, igyekeztek enyhíteni fájdalmaimon. Éjjel-nappal dolgoztak, hogy tőlük telhetőleg enyhítsék kínjainkat.

Ha éppen elfogyott a kininpirula, folyékony kinint erőltettek belénk. Szinte képtelenség volt meginni. Néha úgy éreztem, inkább a halál, mint lenyelni ezt a borzalmat.

Az Új-Zélandon töltött hetek során percig sem szünetelt a malária, s a rohamokból legyengülve, megrokkanva kerültünk ki. Tudtuk, ha újra megkezdődik a kiképzés, kegyetlenebb lesz, mint bármi, amit eddig ismertünk. Ha valaki egészségileg nincsen rendben, úrrá lesz rajta a honvágy és a magány érzése. Hétvégeken a sárga földig leittuk magunkat – siettetni akartuk a malária kitörését, és menekülni akartunk a katonáskodás taposómalmából. A malária legalább kéthetes pihenőt biztosított számunkra.

Mi voltunk az ezred legjobb énekesei, labdajátékosai, és a parancsnoksági század katonáinál jobb haverok nem voltak az egész tengerészgyalogságban. Persze nálunk versengtek a szakaszok, a felderítők az egészségügyiekkel és így tovább, de azért úgy összetartottunk, mint kézen az ujjak. A barátság ragályos volt. Az utánpótlásként érkezett új emberek csak ámuldoztak rajta.

Századunk kisebb létszámú volt, mint a többi század, nekünk az étkezőben feleannyi hely kellett, mint más századnak. L. Q., a lelkes szervező, egy nap tervvel állt elő. Ismertettük a többi szakasszal is, valamennyien nagy lelkesedéssel fogadták. L. Q. azt javasolta, osszuk ketté az étkezőt, és építsünk saját klubot. Nem vártunk hivatalos jóváhagyásra, felderítő csoportokat küldtünk ki. Ahol szerét ejtettük, furnérlemezeket, faanyagot lopkodtunk. Nagy lendülettel fogtunk a terv megvalósításához.

Valamennyien „társadalmi munká”-ban dolgoztunk. Spanyol Joe a „kölcsönző” csoportok felbecsülhetetlen értékű tagjának bizonyult. A tábor legszigorúbban őrzött zugaiban is felkutatott egy-egy kiló szöget, szabadon heverő faanyagot. Amikor az étkező felét elfalaztuk, „kölcsönvettük” a hasas kályhát, valamint faanyagot, amiből pingpongasztalt, székeket, asztalokat eszkábáltunk össze.

Nyakigláb eleinte dühöngött a tolvajlások miatt, végül azonban áldását adta a tervre, de kikötötte, hogy a jövőben fizetünk a berendezésért.

Nagy palavert tartottunk, meghallgattuk L. Q. lelkesítő szónoklatát, és úgy határoztunk, felépítjük Új-Zéland legszebb klubját. Mindenki havonta lecsíp egy fontot a zsoldjából, letétbe helyezi Pucchi páncélszekrényébe. Mariont, Parist, Pedrót meg engem megválasztottak vagyonkezelőnek. A hozzájárulások szigorúan önkéntesek voltak, de a rajparancsnokokat figyelmeztettük, gondoskodjanak róla, hogy zsoldnapokon az emberei önként fizessenek.

Már a legelső zsoldfizetéskor szertefoszlott minden kétely. Kiküldött csoportunk használt bútort kajtatva végigfésülte egész Wellingtont, s a klubszoba hamarosan hat kőkeményre tömött dívánnyal, tucat kényelmes karosszékkel dicsekedhetett. Nagy rádiót vásároltunk, és olyan antennát építettünk, amellyel a világ bármely állomását foghattuk. Ezt követte a gramofon meg több száz lemez beszerzése. Mivel Marion tiltakozást jelentett be, sőt a zenekedvelők aláírásával ellátott petíciót is benyújtott, vásároltunk néhány komoly zenei albumot is. Zsoldfizetési napok után lámpákkal, szőnyegekkel, levélpapírral, zsámolyokkal, több kézi festésű aktképpel, írógépekkel és számtalan egyébbel árasztották el a klubot.

L. Q. nagybátyja kistisztviselő volt valamelyik hollywoodi filmstúdióban. Küldött kétszáz fényképet – a filmvilág szinte minden csillaga és csillagocskája személyesen dedikálta képét a század számára. Velük tapétáztuk ki a falakat.

Az étkező asztalaira viaszosvásznat vettünk, még fűszerespolcokat is felszereltünk. Végül leválasztottuk a klub egyik sarkát, bárt rendeztünk be benne. Az ország legjobb bárját – ez volt az egyetlen bárpult, amelyen lábtámaszról is gondoskodtak. A bárt fenyőfa borítású, politúros falak meg a városban kapható legnagyobb tükör díszítette, valamint a legszexisebb csajfigura, amit sikerült felhajtani.

Huxley túltette magát minden hagyományon, engedélyezte, hogy a század egy tételben vásárolhassa meg sörfejadagjait. Mivel sokan nem ittak, és mindig voltak néhányan eltávozáson is, a fejadagok jelentős hányadát nem váltották ki. Azzal, hogy egy tételben vásároltuk meg az összes söradagot, számos többlet láda sörhöz jutottunk. Eredetileg tartottak is tőle, hogy ha éjszakánként korlátlanul vedelünk, abból baj támad. De mi szerettük volna megőrizni a kiváltságunkat, árgus szemmel figyeltük egymást, és a nagyivókra sörivási normákat, szigorú bírságot vagy időleges absztinenciát szabtunk ki. A sört felárral árusítottuk, ami lehetővé tette, hogy kedvünkre igyunk, a klubtagsági díjat pedig havi hat shillingre csökkentsük.

Klubunk az egész tengerészgyalogságon belül páratlan volt. Féltékenyen őrködtünk felette. Csakis saját embereinket láttuk szívesen. Egész nap őrség posztolt előtte. Két embert felmentettünk minden egyéb munka alól, reggelenként ők takarították ki a klubhelyiséget. A század tagjai a fűtött klubban töltötték idejüket, s ez boldog pillanatokat jelentett számukra. Megerőltető menetgyakorlatok vagy terepkiképzés után csodálatos érzés volt megtisztálkodni, belépni a bajtársiasság kősziklájára épült kis birodalmukba. Az emberek itt fecseghettek, írhattak, ihattak, zsugázhattak, meghallgathatták a hazai rádióadók katonai műsorait, vagy a tréfa kedvéért akár Tokyo Rose-t is foghatták. Egyik éjszaka Tokyo Rose el is gondolkodtatott bennünket; azt állította, hogy a wellingtoni parlament órája két percet késik. Csakugyan így volt.

A tél beköszöntével a klubot betöltötte a meleg és a meghitt fény. A tűz lobogott a kályhában, segített elfelejtetni, mennyire magányosak vagyunk. Megesett, hogy egy-egy estén, közvetlenül takarodó előtt a gramofonból fölcsendült valami dal az otthonról, s egyszeriben vége lett az ivászatnak, csend ereszkedett a helyiségre. Jól láttam a fiaim szemét: sóvárogtak az otthon után, vágyódtak arra, ami minden nappal távolabb került tőlük. Szó nem hangzott el; nyeldekelték a torjukat fojtogató gombócot.

Amikor a tábori zenekar rázendített a takarodóra, kisorjáztunk a klubból, a zuhogó esőben elindultunk a keskeny pallón a sátor felé aludni. Másnap menetgyakorlat várt ránk.

Minden száraz napot a terepen töltöttünk, gyakran az esős napokat is. Egy éjszaka Világítótornyot és Levint berendelték a különleges fegyverek századához, előre kidolgozott gyakorlati probléma megoldására. Érdekelte őket, hogy üzemeltetjük hordozható rádióinkat. Azt bízták rájuk, segítsék visszaverni az óceán partján az első zászlóalj által végrehajtandó álpartra-szállást.

Ormótlan ponchókba burkolták a rádiókat, hajnal előtt indultak el a gyakorlótérre.

Délidőig vízzel teli lövészgödrökben kuporogtak. A dombok felett, ahol a 37 millimétereseket beásták a partraszállás visszaverésére, fagyos szél fütyült. Aztán parancs érkezett, hogy biztosítsanak és vonuljanak vissza másik védelmi állásba.

– Öregem, én aztán boldog vörös bőrű vagyok, hogy ennek a gyakorlatnak is vége – szólalt meg az indián, és megrázkódott. – Most biztos elkap a malária.

– Nincs még vége, Világítótorony. A parancs az, hogy vonuljunk vissza.

– Látszik, kevés ilyen gyakorlaton vettél részt.

– Hogy érted ezt?

– Látod a dombot? – Eegen.

– Körülbelül öt perc múlva azon keresztül támad az első zászlóalj.

– Na és?

– Akkor égnek emeled a kezedet, megadod magad, és máris hadifogoly vagy. Visszaküldenek a táborba.

– De hát ez szigorúan tiltva van!

– Nézd, Levin, átáztam. Megfázom. Ha te körbe akarsz rohangálni a hegyeken, a te dolgod. Én fogságba esem.

– Te, én nem merem.

– Nem árullak el. – Mégse merem.

Amikor megadták a visszavonulás jelét, Levin felállt, de majd elvágódott. Közel három óra hosszat ült mozdulatlanul a jeges vízben. Világítótorony sarkon fordult, felemelte mindkét karját.

– Kész, fogoly vagyok.

Nyurga tizedes „hadifogoly” feliratú szalagot húzott Világítótorony karjára, s Világítótorony a kásás latyakban visszasántikált a táborba.

Levin négy órával később érkezett: Lehántotta magáról vizes cuccát, kioldott cipőjét, leráncigálta tocsogó harisnyáját. Lábfeje jéghideg, dermedt volt. A tűzhelyben lobogó láng felé nyújtotta a lábát. Mélyet sóhajtott, valami érzésféle tért vissza végtagjaiba. Beléptem a sátorba.

– Hé, Levin, mi a fenét csinálsz?

– Melegítem a lábamat, Mac. Majd lefagyott.

– Őrült, azonnal vidd a lábad a tűztől!

– Miért?

– Lefagy a lábad!

Levin visszahanyatlott a priccsére, szárítgatta magát. Egyszer csak talpra ugrott, vakarni kezdte a lábát. – Viszket! – ordította, és körmével tépte a húst. Vakarta, könnyek csorogtak a szeméből. Segítettem, hogy valahogy visszagyömöszölje lábát a bakancsba, elvittem a betegszobába. Szörnyű fájdalmai voltak, könyörgött a szanitécoknak, hogy vakarják a lábát. Valamennyien elképedten állták körül. Pedro elrohant Kyser dokiért.

Kyser, feldühödve amiért egy pókerparti kellős közepéből rángatták ki, beviharzott az egészségügyi barakkba. Átfurakodott a szanitécokon, megragadta Le vin lábát, erőteljesen masszírozni kezdte, amíg a vérkeringés újra megindult. Vége szakadt az iszonyatos viszketésnek, Levin lekászálódott az asztalról, hálásan szorongatta a doki kezét.

– Kisebb méretű fagyás – állapította meg Kyser. -Fagydaganatnak nevezik. Néhány napig ne engedjék lábra állni. Ne húzzon színes harisnyát, holnap reggel jelentkezzék. És az isten szerelmére, ezzel a lábbal a közelébe se menjen kályhának! Még hónapokig érezni fogja – ha jön a viszketés, csak masszírozza a lábát, semmi mást ne tegyen.

Visszatámogattam Levint a sátorba.

– Úristen – szólalt meg. – Rettenetesen sajnálom, Mac.

– Ugyan mit?

– Hát ahogyan viselkedtem. A srácok azt hiszik majd, beszari vagyok.

– Ne rágd magad miatta. Több eszed is lehetett volna.

Levin kétségbeesetten üldögélt. Cigarettával kínáltam.

– A legokosabb, ha a TCS-dzsipen maradsz, amíg a doki kiír teljes szolgálatra.

– A srácoknak nem tetszik majd. Még hogy én kezeljem a dzsiprádiót!

– Ide figyelj, Levin, ha megkönnyebbülsz tőle, elárulhatom, tudom, milyen stiklit csinált ma az indián.

Ezek az alakok évek óta megadják magukat. Senki sem panaszkodik a munkádra. Pár hónap múlva még csíkot is kaphatsz.

– De hát… Világítótoronynak és Joe-nak nincs még csíkja.

– Azt hiszem, soha nem is lesz nekik, de ha megkapják, az első kimaradás után tuti, hogy lefokozzák őket.

Némán nagyokat szívott a cigarettáján.

– Figyelj, Levin. Tudom, majd megszakadtál, hogy bizonyíts. Lazíthatsz. Megálltad a próbát.

– Nem álltam meg. Nem álltam meg a próbát, amíg nem estem át a tűzkeresztségen. Úgy, mint ők. Addig semmi sem számít.

– Teszerinted, vagy őszerintük?

– Szállj le rólam, Mac.

– Mondd, Levin, miért igyekszel olyan fenemód? Azért, mert zsidó vagy?

Levin elsápadt. Átkaroltam a vállát.

– Nem akartalak megbántani. Egy idő után úgyis tudod, hogyan gondolkodik a másik. Fürge gyötör?

– Nem tudom, miért nem bír engem. Mindent megtettem, hogy megbarátkozzunk. Nem akarok semmi zűrt, Mac, de isten úgy segéljen, szétverem a pofáját, ha nem száll le rólam. Azt se bánom, ha hadbíróság elé kerülök. Tudom, a többiek csak zrikálnak, de Fürge nem.

– Fürge se rossz srác. Eljön a nap, amikor jobb belátásra tér.

– Azt mondja, a zsidók miatt kell háborúznunk. Azt mondja, a zsidók gyávák… Kibelezem, Mac… Eddig is csak azért nyeltem le, mert nem akarok zűrt.

– Nézd, Levin, az ilyesmit nem lehet egyszerűen kiverni egy emberből. Gyere, menjünk a klubba.

Az öböl közepén ültünk. Rettenetesen dühöngtünk. Reggel, délben, este mászkáltunk fel-alá a hálókon, tanítottuk a zöldfülűeket, mit kell csinálni partraszállás alkalmával. Naponta háromszor kiugráltunk a hajókból a fövényre, onnan a partra. Gyanítottuk, hogy ezt a mozzanatot Huxley kívánságára tűzték a műsorunkra.

Az alacsony parton túl öt láb magas rakparti fal húzódott, mögötte Petone városka egyik utcája nyílt. Első partraszállásaink során megrohamoztuk a partot, átvetettük magunkat a falon és be a kocsmákba. Lehörpintettünk egy-egy korsó sört, felhívtuk barátnőinket, elnézést kértünk, amiért aznap nem tudjuk meglátogatni őket, majd visszarohantunk a partra. A helybeliek roppantul élvezték, hogy a partraszállók szerepét alakítjuk. A második napon már asszonyok, gyerekek tolongtak a partfalon, s kibicek hada ordított, biztatott bennünket, tapsolt, amint a csónakokból a csípőig érő vízbe ugráltunk, cikcakkban rohantunk a homokon.

– Gyerünk, jenkik!

– Nyasgem – lihegtük kifulladva.

A második napon tábori rendőrök áttörhetetlen sorfala is várt bennünket, hogy inváziónkat a tengerpartra korlátozzák. Amikor azonban eltávozáson lévő tengerészgyalogosok is lejöttek a szájukat tátani, azt egyenesen megalázónak éreztük.

– Hé, fiúk, nézzétek csak, micsoda pompás társulat!

– Pompás, pompás.

– Hé, haver, hol hagytátok a nyalóka-fütyülőiteket?

– Megadod a csajod telefonszámát, nyalókás? Megmelegítem ma éjszaka.

A tábori rendőrök szorítottak vissza bennünket, különben nekik ugrottunk volna.

A hajóra visszaérve átöltöztünk, de mielőtt belefeledkezhettünk volna a pókerbe, vagy szundikálhattunk volna, a hangosanbeszélő felverte hálótermeink csendjét. Megint minket maceráltak.

– Figyelem: tengerészgyalogosok, foglaljátok el partraszállási kiindulóhelyeiteket.

A negyedik nap az éjszakai partraszállást gyakoroltuk, aminek vagy egy tucat sebesült lett az eredménye.

Közülük hárman kiérdemelték a Silverstream Kórházat. Néhánynak piszok szerencséje volt, elkapta őket a malária, és elszállították őket. De mi, többiek, fel-le mászkáltunk a hálókon, óramű egyhangúsággal újra meg újra megrohamoztuk a partot.

A Feland hadihajón megrendezett nagy zárószínjáték teljes kudarcba fulladt. A zöldfülűek mindent elfelejtettek, amit egy héten át beléjük sulykoltunk. Azt hiszem, mi magunk is felejtettünk valamicskét. A partraszállás tulajdonképpen azért torkollt zűrzavarba, mert az járt az eszünkben, hogyan szabadulhatnánk meg és lóghatnánk ki egy éjszakára Wellingtonba.

Danny órák hosszat cipelte a hordozható rádiókészüléket, ő tartotta az összeköttetést a parti ellenőrökkel. Egy percre se tehette le a hátáról, hogy kicsit megmozgassa a derekat. A tisztek megszakítás nélkül üzemeltették a rádiót megkísérelvén rendet; teremteni a parti káoszban. A partraszálló hajók késtek, rossz irányba haladtak, a felszerelést rossz helyeken tárolták, a nehézfegyveres század a rohamcsapatok előtt ért partot. Az utászok, akiknek a feltételezett akadályokat kellett volna elhárítaniuk utunkból, két órát késtek, a tüzérség saját harcálláspontunkat lőtte szét. Légi fedezetünk az öbölben horgonyzó szállítóhajókat géppuskázta, a hadihajók ágyúi a célpontok helyett a kórházat lőtték. Vérplazma helyett C fejadagok érkeztek, végezetül pedig nem üres olajkannákat, hanem sebesülteket dobáltak a vízbe. Jellegzetes tengerészgyalogos-hadgyakorlat volt. Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy a japik nem fogják kiismerni magukat rajtunk.

Danny-nek a rádió hordozószíjai olyan mélyen vágódtak be a vállába, hogy a válla elhalt. Végre-valahára a partraszálló hajók, inváziós csónakok a parton egy mérföldre lejjebb húzódó hosszú mólók felé indultak. Kiszállhattunk, visszatérhettünk csapatszállító hajónkra. Danny a törzstisztekkel maradt, tartotta az összeköttetést, amíg az egész zászlóalj hatvanas csoportokban csónakokba ült, s visszatért a Felandre.

A rádió hat órán át nem került le a hátáról. Deréktól felfelé teljesen elzsibbadt. Az utolsó szállítócsónakba került, még akkor is tartotta az összeköttetést a hajón maradt Marionnal. A csónak bukdácsolt a változó irányú hullámok között, végül odaevickélt az orrháló alá. A gyűlölt orrháló, amely a fedélzet legmagasabb pontjáról csüngött alá, szabadon lengett, az ember sehol sem vethette meg rajta a lábát. Amint Danny kikecmergett a csónakból és megkapaszkodott a hálóban, a kormányos beugratta a motort, és a csónak kisiklott Danny alól. Danny addigra teljesen elgyengült. Felhúzódzkodott néhány hágcsófokon, aztán elkövette a hibát, és lenézett a vízre. Észrevette, hogy a csónak eltűnt alóla.

Összeszedte erejét, felmászott még néhány fokon. A hátán a súly kezdte hátrafelé húzni, mígnem már-már vízszintes testhelyzetbe került. Az öböl vizébe dobta sisakját, lőszerét, minden izmát megfeszítette, hogy kiegyenesedjék.

Kiütött rajta a hideg veríték, mert először a lába, azután egyik keze is megcsúszott. Karját a hálóba fűzte, mozdulatlanná dermedt. Újra lepillantott a vízre, fogát csikorgatta. Rádöbbent, hogy utolsó ereje is elfogyott. Úgy érezte, mintha a víztükör egyre magasabbra emelkedve elnyeléssel fenyegetné. Kétségbeesve tekintett fel a fedélzetre, azután felordított:

– Ledobom a rádiót… Nem bírom tartani! – Kapaszkodj! – kiáltottam. – Fűzd a karodat a hálóba, és ne nézd a vizet!

Villámgyorsan indultam lefelé a háló egyik oldalán, a másikon Sam Huxley száguldott.

– így már kibírja, följut? – kérdezte Huxley.

– Azt hiszem, igen. Az az istenverte rádió hátrahúzott.

Elvettük tőle a rádiót, és Danny felvergődött a fedélzetre. Nagyot sóhajtott.

– Jól van, fiam, a fejét használta – dicsérte Huxley. – Most már rendben van?

– Kitűnően, uram, csak fáradt vagyok. Letekintett a mélybe. Egyszer csak elsápadt, minden ízében remegni kezdett. Huxley elnevette magát.

– Késleltetett reakció. Vigye a betegszobába, Ivlac, adasson neki egy dupla brandyt!

Spanyol Joe háttal dőlt a sötétbarna söntéspultnak, és ordított:

– Nem vagyok én olyan erős, még Joe Luis is kiüthet. Hirtelen mozdulattal megfordult, közben levert egy nagy söröskancsót.

– Ide nézzetek!

Az ivóban tartózkodó új-zélandiak gyűrűt vontak köréje. Gomez mosolyt villantott feléjük, sötétbarna arcából vakító fehéren villogtak fogai.

– Nézzétek a pasas szalagjait – mondta az egyik új-zélandi. Joe kidüllesztette széles mellkasát, hogy csodálói jobban láthassák kitüntetéseit, amelyeket a Lambdon rakparton, Mulvaney Hadsereg és Haditengerészeti Boltjában vásárolt.

– Jó sok bevetésen voltál, igaz-e, tengerész?

Spanyol Joe Gomez a figyelem középpontjába került. Közömbösen vizsgálgatta körmét, porszemet pöckölt le az ujjáról.

– Hát édes öregem, ez a srác sok helyen megfordult. Több matrózzsákot koptatott el, mint ahány zoknid van.

Spanyol Joe pillantása átfúrta az angol dohány lassan terjengő füstjét, a kilencszázalékos barnaspr szúrós illatfelhőjét. Nyújtott karral galléron ragadta egyik hódolóját.

– Ezt nézd meg, kiwi!

– Látom.

– Ezüst Csillag, harc közben tanúsított bátorságért Guadalcanal.

– Marha jól néz ki.

Joe kibontott egy csomag cigarettát, odafricskázta a söntéspultra.

– Szívjatok egyszer egy tisztességes staubot. Tuggyátok, egyszer őrjáraton voltam, túl a Kokombona folyón, Tassafaronga Point közelében, öt mérfölddel a japi vonalak mögött. Felderítőként vetettek be, merthogy belevaló srác vagyok.

A söntés túlsó végében álltam. Mivel vagy százszor hallottam Joe szabványdumáját, pillantásommal Ma-riont kerestem. Végül megláttam: egyedül üldögélt. Odaóvakodtam hozzá.

– Mit olvasol? – kérdeztem, s lehorgonyoztam az asztalnál. Marion lerakta könyvét, levette szemüvegét, megdörzsölte szemét.

– Tolsztoj Háború és béké-t. Nagyon érdekes.

– Úgy nézem, Joe belehergeli magát.

– Elszakadt a járőrtől, öt mérföldre az ellenséges vonalak mögött. Micsoda helyzet. Gyöngébb ember ott helyben összeszarta volna magát. Gondolom, megérdemel egy mellszobrot.

– Szóval, ideérek erre a tisztásra – folytatta Joe –, perzselően süt a nap, százhúsz fok árnyékban – széles mozdulatokkal festette alá elbeszélését, útvonalát a bárpulton sörösüvegekből és hamutartókból kirakott térképen mutogatta.

– Erről jut az eszembe – jegyeztem meg. – Megvágott tíz shillingre, és elvitte Andy ingét.

Marion előhúzta noteszát, felvéste a tételeket.

– Nem is áll rosszul ebben a hónapban. Mindössze három fonttal és nyolc shillinggel tartozik. Majd zsold-fizetéskor gondoskodom rólad meg a fiúkról.

– Rendben.

– …csak úgy csurgott az izzadság rólam. Fáradt voltam, és olyan éhes, hogy szőröstül-bőröstül felfaltam volna mindent, ami az utamba kerül… Balra pislantok, hát mit látok…

– Mondjad már, jenki, mit?

– Egy orvlövész éppen rám emeli a fegyverit. Úgy álltam ott, mint dudor a fatörzsön. Még most is a hideg futkos a hátamon, ha csak rágondolok…

Joe előhúzott egy zsebkendőt, és megtörölgette a homlokát.

– Aztán mi történt?

– Gyorsan körbenéztem, értitek… és megláttam, hogy a tisztás szélén, pontosan rám irányítva egy japi géppuska mered rám!

– Az anyja keservit!

– Spanyol Joe, mondok magamnak, hát ma azután Chicagótól Dagóig száz csaj is sirathat téged. Lehajtottam a fejemet, aztán szuronyt szegezve, mint egy megvadult bika rájuk vetettem magam! – Lazított a nyakravalóján, a söntéspultra dőlt, közönségére vigyorgott.

– Mondjad már, öregem, mi történt?

– Hát mi a fenét gondoltok, mi történt? Megöltek, hülye! – Joe hátravetette a fejét, harsányan röhögött. – Hé, csapos, ismételd meg a rundot!

Remekül szórakoztam rajta, milyen bárgyú képet vágnak Joe hallgatói, amikor elbeszélésének ehhez a pontjára érkezik. Mosolyogva fordultam Marionhoz.

– Van híred Rae-ről? Bólintott.

– Nézzed csak, Mac.

Kinyitotta tárcáját, elém tolta az asztalon. Füttyentettem.

– Remek lány ez a Rae. Igazi úrihölgy.

– A háttérben, az a házam, a szobám itt van, a sarkon túl. A képen nem látszik.

– Ugye boldog vagy?

– Szerencsés ember vagyok – felelte.

– Mondd, történt valami Joe és közted Rae miatt? Marion lehajtott fejjel töprengett.

– Nem tehetek róla, néha magam is így érzem, Mac. Amikor megdühödik, azt mondja nekem, kopjak le róla, de mindig visszajön és bocsánatot kér. Sohasem említi őt, de kénytelen vagyok azt gondolni…

– Mit?

– Nehéz ezt pontosan megfogalmazni. Tudom, hogy egyszer cserben fog hagyni.

– Joe a lelke mélyén gyáva. Már beszéltünk erről. Hetvenkedik, de valójában gyáva.

– Nem így értettem, Mac. Azért jön vissza hozzám, mert én vagyok az egyetlen barátja.

– Miért barátkozol piti tolvajjal?

– Magam sem tudom. Azt is mondhatnám, hogy életemben nem akadt még dolgom nála rohadtabb alakkal. Talán, mert megpróbálom megmenteni azt a morzsányi tisztességet, ami megmaradt benne? Aztán meg úgy gondolom, a többi srác kedvéért kell féken tartanom.

– Dörzsölt – mondtam. – Még sohasem sikerült hazugságon kapnunk, vagy rábizonyítanunk, hogy elemelt egy alsóinget.

A füstön át a söntés felé néztünk. Joe zavaros szemmel tántorgott.

– Még egy rundot! Az asztal alá tudok inni bárkit ebben a lebujban… Ki állja? És ha befejeztem, szerzek egy csajt. Nem tudják, mi az, hogy kefélni, amíg Spanyol Joe még nem dugta őket.

– Igaz, hogy a háború előtt marhatolvaj voltál? – kérdezte egy kiwi.

– Fenéket, azok az istenverte tehenek csak megkedveltek, és követtek hazáig.

Marion elmosolyodott.

– Még három pohár, és kikészül. Körülnéztünk az ivóban, a füstön át megpillantottuk

Pedro Rojast.

– Hé Pedro! – kiáltottam. – Itt vagyunk!

Pedro már egy kicsit beszívott. Leroskadt a Marion melletti székre, zsebkendőt húzott elő, megtörölgette verejtékes arcát.

– Ó, az én kiváló barátaim, Mac és Maria szenyorok.

– Szia, Pedro.

– Látom, bébiszitteltek.

Spanyol Joe felé bólintott. A pincér teli pohárral cserélte fel az időközben kiürült kancsómat. Marion elé újabb szörpöt állított. Pedro kortyolt a söröskancsójából, összevonta a szemöldökét. Cuppantott.

– Ti ketten jó barátaim vagytok. Ti ketten remek, megértő fickók vagytok… Tengerészgyalogos létetekre.

– Mi bánt, Pedro?

– Pedro ma éjjel nagyon szomorú! Pedro nagyon szomorú, mert annyira boldog…

– Pedro tökrészeg – mondtam.

– Igen, barátom, részeg vagyok. De a mélységes bánattól vagyok részeg. Bárcsak sohasem jöttem volna Új-Zélandra!

– Azt hittem, tetszik neked itt, Pedro. Gyönyörű ország.

– Gyönyörű, Maria, túlságosan is gyönyörű. Ezért szomorú Pedro, mert olyan boldog itt.

– Nem értelek, Pedro.

Pedro Rojas a söröskancsójára meredt. Megfogta a korsó fülét, és lassan forgatni kezdte.

– Nem akarok én terhelni a bajaimmal az én jó barátokat, különösen nem, amikor részeg vagyok.

Szájához akarta emelni a korsót, de lehúztam a karját.

– Mi bánt? – kérdeztem. Staubot nyújtottam neki, és a sajátommal gyújtottam meg. Pedro előregörnyedt.

– Ti két remek fickó vagytok. Mélyebben éreztek a legtöbb embernél.

– No, ki vele. Le akarod rázni a csajodat?

– Nem ilyen egyszerű ez, Mac. Jártál már San Anionéban, Mac? – Arca elkomorodott, amint gondolatban a hatezer mérföldnyire levő városkában járt. – Jártál-e a mexikóiak lakónegyedeiben a város szeméttelepei körül? Igen, szomorú vagyok, mert rátaláltam erre az országra. Tudjátok, hogy ez az első eset, amikor fehér emberrel együtt léphettem be vendéglőbe vagy kocsmába? Igen, igen, még San Diegóban is úgy néznek rám, mint a leprásra. De itt az emberek mosolyognak, és azt mondják: „Hello, jenki.” És amikor azt mondom, hogy texasi vagyok – hát életemben először szólít valaki texasinak. Részeg vagyok. A pokolba is. Elnyomta a cigarettáját, felhajtotta sörét.

– Tuggyátok, mi történt ma este? Pedro megmongya nektek. Elmentem táncolni a Szövetségesek Katonai Klubjába, és begyün néhány színes matróz a hajókról, a lányok meg elmennek velük táncolni, és úgy viselkednek velük, mint akárki mással.· És akkor egypár istenverte texasi odamegy a klubvezetőnőhöz, és követeli, hogy a színes bőrű fiúk hagyják el a klubot. Erre az összes lány elhatározta, hogy nem táncol egyetlen tengerészgyálogossal se, és elmennek. Tetszik nekem itt, Új-Zélandon.

Marion meg én persze jóformán semmit sem tehettünk. Pedrónak megeredt a nyelve.

– Víz – fordult keserűen Marionhoz. – Mac őrmester mindig azt mondja, ne igyunk túl sok vizet. Ha iszok, úgy érzem magamat, mint egy tolvaj. Nekem születésem napjától kezdve adagolták a vizet. Tuggyátok, mi harminc centet fizetünk egy hordó ivóvízért Las Colo-niasban. Azt mongyák nekünk, mocskos mexikóiak vagyunk. Hát persze, szívesen építenek nekünk vízvezetéket, ha minden viskó leszurkol negyven dollárt. De hát nekünk nincs negyven dollárunk. És igen tisztelt barátaim, én még soha életemben nem láttam fürdőszobát. Az én családom egyetlen lyukban lakik nyolc másik családdal. Gyönyörű élet, mi? Az embernek ezer dollárt kell fizetnie egy kartonpapír vagy zsákvászon viskóért vagy egy tyúkketrecért. Meg húsz százalék kamatot kell kiizzadnia. És a nagy prérifarkas, a fehér közvetítő érti a módját, hogy kiszedje belőlük. Ö rendezi a késeléseket… Ο közvetíti a munkát… És ha nincs mit rendeznie, közvetítenie, akkor zűrt kavar, meg lázadást, hogy megrendezhesse, és elszedhesse a pénzünket. Az enyéim évente egyszer megkapják az egyetlen munkájukat, robotolhatnak a fehér ember földjein óránként két ficcsért. A rancherek meg, azok engedik, hogy a régi Mexikóból sok ezer nyomorult titokban átlépje a határt, nekünk meg azt mondják: „Ha nem dolgoztok húszcentes órabérért, hát majd szerzünk tiltott határátlépőket kevesebbért is…” És az a szegény illegális bevándorló, az idény végin fogja a pénzit, hogy hazamenjen, de a prérifarkasok lesnek rá, megölik, kifosztják. A Rio Grande minden évben vörös a vértől. Sok illegális határátlépő nem megy haza… Ottmaradnak Texasban, ahol már úgy sincs hely számukra. De a prérifarkas úgy intézi, hogy a bevándorlási emberek ne küldjék el. Az enyéimnek sok a nyavalyája. A kisbabák meghalnak tébében, vérhasban, torokgyíkban. Hullának, mint a legyek. És a prérifarkas megrendezi a temetést. A nőknek kurválkodniuk kell, hogy megéljenek… A prérifarkas szerzi be őket valamelyik házba. A férfiak meg olyanok, mint Spanyol Joe. Igen, mi csak mocskos, tudatlan, tolvaj latinok vagyunk… Szennyben élünk!

– Szedd össze magad, Pedro!

– Az öregeknek semmi reményük nincs. A fiatal férfiak meg úgy élnek, ahogy a fehér ember mondja.,.. De amit Pedro nem bír, hogy a kicsinyek sorvadnak és halnak meg. Ezt nem tudja lenyelni. Papa Morales, az egy igaz ember. Nagy orvos. Sokat tesz a kicsinyekért. Az én drága Luisám ápolónő. Nehéz időket él át, amíg kitanulja a nővérséget. Nem vették fel a haditengerészetbe. Papa Morales azt mondja, ne fájjon érte a szíve. Azt mondja, nekünk a saját háborúnkat kell megvívni t,as Coloniasban. Én mondom neki, elmegyek a haditengerészetbe, és tanulok ott sok gyógyítástudományt, aztán visszajövök és segítek jóltartani a gyerekeket. Én a tengerészgyalogsághoz kértem magamat, hogy sok dolgot tanulhassak, és az én jó barátom, Kyser doktor, 6 megengedi, hogy olvassam a könyveit. Nagy dolgok vannak azokba'. Azután Pedro eljön Új-Zélandba, és nem akar többé visszamenni Texasba. Azt akarja, hogy az ő Luisája is kijöjjön ide, ebbe az országba, ahol senki nem beszél mocskosan. Soha nem jövök ide vissza…

A Szűzanya azt akarja, hogy Texasba menjek, Las Coloniasba, és gyógyítsak a kicsinyeket. – Megmarkolta a karom. – Emlékezzél, Mac, én a háborút nem a demokráciáér' harcolom. Pedro csak azért harcol, hogy tanuljon orvostudományt…

5.

A 6. tengerészgyalogos ezred új fedőneve PAWNEE lett. A Pawnee vörös, fehér és kék jelölte az 1., a 2. és a 3. zászlóaljat. A terepgyakorlatok során némelykor húsz mérföld hosszú vezetéket húztak ki egyetlen nap alatt. A vezetéket azonosítás céljából az illető zászlóaljat jelző színes csíkokkal jelölték, különben tulajdonosai a következő nap nem tudták volna felszedni. Barry őrmester, a telefonosok főnöke mindig sopánkodott, hogy kevés a vezetéke. A nekünk kiutalt vezeték felerészt régi típusú, súlyos, nagy tömegű vezeték volt, felerészt viszont új, könnyű, gumibevonatú frontvezeték.

Keats fedélzeti tiszt hátat fordított, amikor a súlyos huzalokat fektették, és rohamcsoportokat küldött ki, hogy szerezzék meg más zászlóaljak könnyűvezetékét. Mivel egyazon ezredről volt szó, mindig hagytak egy kis könnyűvezetéket a többieknek is.

Talán említenem sem kell, hogy Spanyol Joe a legsikeresebb vezetéktolvaj a hadosztályban. Egy nap, hajnalhasadás előtt kimentek Andyvel kettesben, hogy feltekercseljék a 3. zászlóalj vezetékét. Kerítéshez értek. Joe széthúzta a szögesdrótot, Andy két lopott tekerccsel átpréselte magát a nyíláson. Felpillantottak – s farkasszemet néztek a 3. zászlóalj tíz híradókatonájával. Joe kényszeredetten mosolygott.

– Hello, srácok!

– Ti vagytok azok a rohadékok, akik megcsapják a vezetékeinket?! Tudhattuk volna, hogy Mac legényei…

– Van itt elég vezeték, jut mindenkinek – felelte alázatosan Spanyol Joe.

– Hát persze hogy van – harsogta a 3. zászlóalj őrmestere. – Csak tegnap fektettünk le tíz mérföldnyit.

Joe Andyhez fordult.

– Odaadjuk nekik?

– Eegen – felelte Andy. – De nem kiegyensúlyozottak az erőviszonyok. Csak tízen vannak. Különben is, valószínűleg beköpnek minket.

Letörten baktattak el a tett színhelyéről.

– Uram Jézus – sóhajtott fel Joe. – Az öreg Mac biztos zabol majd ránk, amiért elkaptak bennünket.

Tompkins százados, az ezred híradófőnöke átrohant a kantinon, nyílegyenesen a zászlóalj-parancsnoki kunyhó felé tartott. Keats fedélzeti tiszt mögötte loholt.

– De százados úr, bizonyos abban, hogy nem félreértésről van szó?

– Félreértésről, egy nyavalyát. Már rég gyanakszom az embereire, de ezúttal tetten értem őket!

– De százados úr, majd megintem őket…

– Kár a fáradságért, Mr. Keats. Ezt a dolgot majd én beszélem meg Huxleyval!

Kivágta az ajtót, és egyenesen Huxley irodájának tartott. Türelmetlenül kopogott.

– Tessék.

– Az ezredessel szeretnék beszélni…

– Majd én megmagyarázom – vágott közbe Keats.

– Csak lassan a testtel, Keats. Mit tehetek önért, százados?

– Az ezredhálózat, uram. Ma. Szeretném, ha elolvasna néhány leadott üzenetet.

Nyaláb blokkot dobott az íróasztalra.

Huxley felvette a blokkokat, ezt olvasta:

„Az ellenség szakaszerősségben támadja a K3 állást. Küldjenek fel 37 millimétereseket.” „A 37 milliméteresek bevetése a K5 állás elleni támadás visszaverésénél. Azonnal küldök négy ötvenes géppuskát.”

Huxley elolvasott néhány hasonló üzenetet, vállat vont.

– Nem találok semmi kivetnivalót rajtuk, Tompkins százados.

– Nincs is semmi baj velük, uram. Az első és a harmadik zászlóalj adta le őket. Szíveskedjék elolvasni azokat az üzeneteket, amelyeket az ön emberei adtak le.

Huxley ismét a blokkokba mélyedt:

EGY FÉRFI ELHAGYTA BOSTONT,

ÉS VETT EGY FLANCOS ÚJ AUSTINT,

ÉPP BEFÉRT AZ ÜLEPE MEG A BENZI-

NESÜVEGE,

DE A TÖBBI KILÓGOTT ÉS ELTŰNT.

– Érti már, Huxley ezredes? A maga emberei ilyeneket továbbítanak az éterbe. Hála istennek, rejtjelezve van.

– Értem – Huxley megőrizte komolyságát. – Megteszem az intézkedéseket, hogy még egyszer ne fordulhasson elő ilyesmi.

– Köszönöm, uram. Nagyon ellenemre lett volna, hogy jelentsem a hadosztálynak.

– Nem fog megismétlődni, százados.

– Távozhatok, uram?

– Igen. Köszönöm, hogy felhívta erre a figyelmemet. Tompkins távozott, bevágta maga után az ajtót.

– Hűha – sóhajtott Keats.

Huxley gondosan áttanulmányozta a blokkok tartalmát.

– A fenébe, Keats, ez nem tréfadolog.

– Igen, uram. ^€

– Ennek véget kell vetni. Szerencsénk, hogy Tompkins nem jelentette a hadosztálynak.

– Igen, uram.

Huxley ismét az üzenetekre pillantott, felnézett az elvörösödött arcú, megmerevedett fedélzeti tisztre, Egyszerre robbant ki belőlük a nevetés.

– Hű, de jól mondják, Keats… Úgy értem, az isten szerelmére, figyelmeztesse őket, hagyják abba.

– Rendben, ezredes – mondta Keats. Mosolygott.

– Ossza be őket szarbrigádba, ássanak kloákaárkot, vagy vonja meg tőlük az eltávozást.

– Hogyan… Vonjam meg tőlük az eltávozást, ezredes?

– Eh, ne törődjön vele. Csak dühöngjön, tomboljon, játssza meg magát. Tudja már, hogy értem.

– Igen, uram. Keats kifelé indult.

– És az isten szerelmére, Keats, mondja meg nekik, hogy el a kezekkel a harmadik zászlóalj vezetékeitől. Norman ezredes tegnap nekem esett miatta.

Keats kinyitotta az ajtót, visszafordult. -Jó banda ez, uram.

– Igen – mondta egyetértőleg Huxley. – Ez a legjobb.

Matrózzsák és L. Q. a priccsre öntötte csekélyke pénzmagját. L. Q. összeszámolta.

– Alig négy shilling. Ezzel nem mehetünk ki a partra.

– Szomorú, sógor, nagyon szomorú.

– Próbálkoztál Burnside-nál?

– Mhm, le van égve. Megkopasztották pókerban a tiszthelyettesi klubban.

– Marion! Tudsz lökni nekünk egy-két ficcset zsoldfizetésig?

Marion félkoronást pöccintett eléjük.

– Ez minden, ami van.

– Úristen, valahogy pénzhez kell jutnunk. Két belevaló csaj vár ránk, itt meg mindenki pénzügyi nehézségekkel küzd.

– Nem magyaráznád meg, hogy ez mit jelent?

– Mindenki lerobbant, te ostoba paraszt!

– Pénzügyi nehézségek. Jól mondod, istenuccse.

– Ide figyelj – ragyogott fel L. Q. arca –, szenzációs ötletem támadt!

– Hát csak ki vele. A szabadságosvonat egy óra múlva indul.

L. Q. odalépett Levin ágyához, leült a szélére.

– Levin, drága, öreg haverom.

– Mondtam már, hogy letörtem. L. Q. átkarolta Levin vállát.

– Érts meg, Levin, nem kérnélek ilyesmire, de most bajban vagyunk. Mi lenne, ha megnyírnál néhány fejet, és folyósítanál nekünk egy kis kölcsönt?

– Eh, L. Q., tele van hólyaggal a talpam.

– Szerzünk neked egy kényelmes, puha széket, haverom.

– Hát, nem is tudom… L. Q. gyorsan számolt.

– Úgy gondolom, jutányosán egy shillinggel számítjuk a hajvágást.

– De hát…

– Ez az egyetlen módja, hogy a hónap vége felé bárkit is felhajtsunk.

– Úgy van, Levin, ha két shillinget számítunk, nem akad kuncsaft!

– Nem is kerestem.

– Ha igazán a haverunk lennél, gondolkodás nélkül megtennéd.

– Nézzed, öregem, mit várhatnál egy besorozottól?

– Basszalak meg benneteket, és tegyetek félre még egy hatost a sírásóknak – ordította magából kikelve Levin.

– Hát persze, ha ő is ott lett volna velünk Canalon, biztosan másként beszélne. Nincs más hátra, lemondjuk a randit.

– Ne vedd a szívedre, Matrózzsák. A csajok nem szöknek meg. Egy hét múlva zsoldfizetés, addig persze valószínűleg összeállnak a Nyolcadik tengerészeivel.

– A fene belétek – mondta Levin. – Szerezzetek pár pasast, megnyírom őket.

– Ez az igazi haver! – kiáltotta Matrózzsák.

– Eegen. Alig húsz pasas, csak húszra van szükség. Meg lehet oldani, ha lemondanak a kajálásról.

– Húsz hajnyírás! Lehetetlen. Nem lehet húsz pasast megnyírni egy óra alatt.,

– Ezért ne fájjon a fejed. Felsorakoztatjuk őket, előre beszedjük a pénzt, és lelécelünk. Neked nincs más dolgod, mint megnyírni őket.

L. Q. kiszaladt a tábori útra, fel-alá rohangálva kiáltozta.

– Hajnyírás, egy shilling egy nyírás! Semmi átverés! Odaát a rádiósbarakkban! Utoláó alkalom!

A sátrakból tömegesen tódultak ki a kedvezményes ár hallatán.

Kedvenc foglalatoskodásukat űzték, cukkolták Levint. Matrózzsák, Danny, Fürge, Mary és én szokás szerint az ágyunkon ülve tisztítottuk a cuccunkat.

– Adj kölcsön egy kis tütüt, Levin.

Levin belenyúlt saját kezűleg készített ládájába, odanyújtotta a butykost.

– Aztán el ne felejtsd, honnan kaptad.

– Hé, Levin. Nem adnál egy inget? – kérdezte más.

– Csak két tiszta ingem maradt.

– Nekem csak egy kell.

– Nesze, de mosd ki, vasald ki, mielőtt visszaadod.

– Hallod-e, azt hallottam, tegnap megint elkalapálták á Dodgerst.

– Nem valók az első osztályba.

– Fabatkát sem érnek. Levin elvörösödött.

– Levin, van cipőkrémed? Az enyém kifogyott.

– Tinektek mindig kifogy mindenetek.

– Mit mondtál?

– Azt mondtam, hogy nesze, itt az istenverte cipőkrém!

– Azért nem kell ordítani, Levin, nem vagyok süket.

De ha már benne vagy, add kölcsön a tisztítórongyodat is.

– Hallottátok, mit mondott Noel Coward a brooklyni pasasokról?

– Mit mondott?

Levin area bíborban játszott.

– Sehogy se jut az eszembe. Levin, mit is mondott Noel Coward Brooklynról?

– Kapd be – csattant fel Levin.

– Hé, Levin, nincs fölösleges pár zoknid?

Levin feltépte tengerészzsákja száját, a zsák egész tartalmát a földre szórta.

– Nesztek, vigyétek! Vigyétek az egészet!

A sátor kijárata felé tartott. Hasunkat fogva röhögtünk. Fürge utánaszólt:

– Nem kell dühösködni, kis zsidó.

Levin megtorpant, egy lépést tett Fürge felé. Meggondolta magát, sarkon fordult, kiment a sátorból.

– Mi a fenének kellett ezt mondanod? – kérdezte Danny.

– Kár rám kenni! – vágott vissza Fürge. – Ti kezdtetek.

– Mi csak egy kicsit szórakoztunk, öregem. Ezt azér' nem kellett volna mondanod – szólalt meg Matrózzsák.

– Hát aztán? Utálom a biboldókat. Marion letette a fegyverét.

– Azt hiszem, nem árt, ha kicsit elbeszélgetünk, Fürge.

– Na, mi bajod?

– Mit ártott neked Levin?

– Mondtam már, nem bírom a zsidókat. Odahaza Texasban alaposan befutunk nekik.

– Most nem vagy Texasban – vetette közbe Danny. – Levin rendes srác.

– Ha nem bírod a zsidókat, az a te dolgod – mondta Matrózzsák. A magam részéről se így, se úgy nem érzek ebben a dologban. De ez a fiú rendesen dolgozik, és különben is klassz srác. Van épp elég bajunk, nem kell, hogy a rajban ketten állandóan egymás torkát harapjátok. Fürge felszívta az orrát.

– Az isten szerelmére, mi ez?

– Nem szereted Levint, mert zsidó. Nem szereted Pedrót,– mert mexikói. Nem szereted az új-zélandiakat, mert furán beszélnek. Nem szereted a színes bőrűeket – egyáltalán kit szeretsz, Fürge?

– A texasiakat szereti, csakis a texasiakat. Fürge felcsattant.

– Hát mik vagytok ti, srácok? Négerek seggnyalói? Ez nem egyéb, mint egy besorozott biboldó.

– Mondd csak, mire vágsz fel olyan fenemód? Amióta ebben az alakulatban van, te még nem pucoltál ki egy klotyót, nem kurbliztad az áramfejlesztőt, nem ástál árkot, de még konyhai ügyeletes se voltál! Minden szar munkát elvégez helyettünk.

– Hát mondok nektek valamit. Ezek mind gyávák. Ha Levin nem beszari, miért ti álltok ki érte? Gyáva, beszari.

Eddig megkíséreltem, hogy ne avatkozzam bele a vitába. Úgy éreztem, nem helyes, ha a rangommal szerzek érvényt a véleményemnek az effajta huzakodásban. Odaléptem a feldühödött Fürge elé.

– Na, most mit csinálsz, Mac, megparancsolod, hogy szeressem?!

– Nem – feleltem. – Csak megpróbállak eligazítani.

– Te vagy az, akit el kellene igazítani. Ha szorult volna belé valami kis bátorság, nem sántikálna örökké a táborban fel és alá, mintha nyomorék lenne.

– Fel van törve a lába.

– Hát persze, már egy hete abban az istenverte TCS-ben ül. Hát az ingyán miért nem ülhetett fel? Ugyanazon a gyakorlaton voltak. Mi lenne, ha elküldenénk tüzériskolára… -

– Nyugi! Amikor a hadosztály ökölvívócsapata el akarta vinni Spanyol Joe-t, Levint is kérték. Két éven át New York Aranykesztyűs váltósúlyú bajnoka volt.

Fürgének leesett az álla.

– De hát nem is néz ki bunyósnak! Miért nem ment el a csapatba?

– Hát persze. A Windsorban laknak, beutazzák az országot, élnek, mint a kiskirályok. De Levin ugyanazért akar itt maradni, amiért Marion is elutasította a Propaganda ajánlatát. Itt akar maradni az alakulatnál. Úgy látja, közülünk túl sokan maláriások, és túl sok a tennivaló. Mert tengerészgyalogos akar lenni, mint a többi.

– Ha én lennék a helyében – szólalt meg Danny –, rég megruháztalak volna, Fürge.

– Egy bunyósnak ez nem is esne nehezére – mondtam. – Ahhoz kell bátorság, hogy lenyeljen annyit, amennyit ő lenyel. Olyan az ütése, mint a lórúgás. Szerencséd van, Fürge.

A texasi kiviharzott a sátorból. Haverja, Matrózzsák utánaindult.

– Matrózzsák! – kiáltottam.

– Mi kell?

– Hadd főjön a saját levében. Hagyjátok békén, másszon ki egyedül a szarból.

Burnside ravaszul kijátszotta a klub által egy estére szabott sörnormát. Előbb beivott a törzs tiszthelyettesi klubjában, aztán átment a parancsnoksági klubba. Burnside bírta az italt, iudtam, nem kavar zűrt, így nem említettem a dolgot a bizottságnak. Egyik este alaposan feltankolva jelent meg. Néhány hosszú húzással magába döntötte aznapi fejadagját.

– Úristen, egy litert tudnék pisálni – mondta. Pedro állt mellette.

– Drága barátom, ez képtelenség.

– Semmi sem lehetetlen, ha Burnside-ról és a sörről van szó.

– Mondom, hogy lehetetlen. Az emberi test nem tud befogadni ennyi hugyot. így írja az orvosi könyv.

– Frászt, Pedro. Számtalanszor megtettem.

– Csak képzeled, hogy megtetted.

– Tudom, hogy megtettem.

– Orvosilag lehetetlen.

– Meg tudom tenni.