– Mac. Felkászálódtam.

– Igen, uram?

– Működik valamelyik rádiónk? – kérdezte Huxley.

– Csak amelyik a kétéltűn van.

– Amikor legközelebb visszaérkezik, adja le ezt az üzenetet.

– Értettem, uram.

„A mai napon felvettük a harcot Cora szigetén az ellenséggel, és megsemmisítettük. Japán veszteségek: négyszázhuszonöt halott. Sebesült nincs. Fogoly nincs. Saját veszteségünk kilencvennyolc halott, kétszáztizenhárom sebesült. A Tarawa-atoll szilárdan a kezünkben. Aláírás: Sámuel Huxley, a 6. tengerészgyalogosezred 2. zászlóaljának parancsnoka.”

8.

Huxley kurvái ismét helyőrségi szolgálatot teljesítettek. Alig tettük a lábunkat Bairikire, a valaha Sarah-nak nevezett szigetre, Huxley máris az eszünkbe juttatta, hogy tengerészgyalogosok vagyunk. Néhány nap alatt kifogástalan tábort építettünk. Sehol egy csikk, az árkokat elvágólag ástuk, naponta felsorakoztunk névsorolvasásra, munkabrigádok alakítására, kajára, ellenőrzésre. Mindenki megborotválkozott, megfürdött, és lassan visszanyerte emberi külsejét. Amikor a szerelvényünk megérkezett Helenről, úgy éreztük, régi barátainkkal találkozunk. Mi voltunk az egyetlen tengerészgyalogos-alakulat az atollon, és senki sem gondoskodott szakadt ruházatunk pótlásáról. Sajátkezűleg férceltük össze az egyenruhákat. A parancs úgy szólt, hogy naphosszat felöltözve kell maradnunk, mert a legyek újfajta kórt terjesztettek, trópusi náthalázat.

Mély fedezéket ástunk egy új rádió számára, különféle sportcsapatokat szerveztünk. L. Q. napilapot adott ki, amelyhez az anyagot a fegyveres erők rádióadásaiból vette. Igyekeztünk edződni a tétlenség nyomán beálló bomlasztó unalom ellen.

Meglepődtem, milyen nagy ütemben építették ki Tarawát jelentős támaszponttá. A betiói ideiglenes repülőtér teljes kapacitással működött, és a szigetláncon gombamód nőttek ki az új létesítmények.

Egy Nyakiglábnál tehetségtelenebb parancsnok bizonyára nehezen birkózott volna meg fegyelmezésünk kérdésével. Csakhogy mi Sarah-n elszigetelve éltünk, így azután kedvünkre szitkozódhattunk a pocsék kaja, a szakadt egyenruhák és a kőkemény korallágyak miatt.

Másképp állt a helyzet a Fox-századnál. Shapiro alakulatát több szigettel feljebb, partvédelmi üteg közelében helyezték el, mindjárt az új leszállópálya mellett, voltaképpen a sürgés-forgás kellős közepébe. Amit Shapiro legényei a következő néhány hétben elkövettek a szárazföldiek és a tengerészet műszaki alakulatai ellen, méltó bosszú volt értünk meg a többi Bairikin rekedt tengerészgyalogosért.

Mihelyt kijelölték a Fox-század körletét, a század odaát termett a műszakiaknál a Lulu-szigeti felszállópályán. Előbb maguknak szedtek össze elegendő tábori ágyat és párnát. Nehogy rajtacsípjék őket, lefűrészelték az ágyak lábát, és úgy beverték a fekhelyeket a földbe, hogy ha ponchóval letakarták, csupán földbe ásott gödröknek látszottak. Ez nem bőszítette fel a műszakiakat, mert kedvelték a tengerészgyalogosokat, nem is titkolták, hogy tisztelik őket. Semmiféle erőfeszítést sem tettek a hiányzó tábori ágyak felkutatására. Sőt mi több, még ők beszélték rá a Fox-század srácait, hogy járjanak az ő kantinjukba. A műszakiak soha nem sorakozhattak fel úgy kajára, hogy Shapiro katonáinak legalább fele ne tartott volna velük a friss gyümölcsléből, zöldségfélékből, fagylaltból és különféle húsokból álló étkezésekben.

A Fox-század tábora – távol Huxley éber szemétől – nem annyira tengerészgyalogos-táborhelyre, inkább üdülőre vagy sportklubra emlékeztetett. Csak nagyritkán hangzott el a „százados” szó; leginkább a szeretetteljes „főnök” vagy egyszerűen csak a „Max” járta. Maximális szabadidő, minimális munka – ez volt a jelszavuk. Annyit dolgoztak, hogy fenntartsák a tábor látszatát, de annyit játszottak, hogy a kimerült emberek testben-lélekben felfrissüljenek.

Shapiro sajátos módon kedvelte a rádiósokat, így a raj egy részét mindig tárt karokkal fogadta. Lopott számukra tábori ágyakat a műszakiaktól, egész sátrat a szárazföldiektől, pompás rádiósbarakkot építtetett a lagúna mentén. Óránként rendszeres ellenőrző hívást végeztek a hálózaton – más tennivaló nemigen akadt. Mihelyt Shapiro megtudta, hogy a rádión fogni lehet az USA-ból sugárzott rövidhullámú adásokat, a legjobb embereiből összeállított rajt küldött ki, kerítsenek erősítőberendezést, kapcsolják rá a rádióra, hogy az egész század élvezhesse a programokat.

Az atoll valamennyi táborát egy hajócsoportról látták el. Ε hajócsoport legénysége, akárcsak Huxley kurvái, elfeledett emberekből' állott. Az eredeti taktikai egység valamennyi csapatszállító hajója kijelölt néhány partraszálló hajót, amelyet az invázió befejeztével otthagytak, hogy a befutó teherhajókról a készleteket kiszállítsák a különféle létesítményekhez. Ezeknek a hajóknak a kormányosai „hontalan” emberek voltak. Max Shapiro kifizetődőnek ítélte, hogy a szállítóflotta legénységét tárt karokkal fogadja táborában.

Ismét kiküldött egy rajt, hajtsanak fel néhány sátrat és tábori ágyat, amelyekből a matrózok számára állandó otthont létesített. A matrózok egyedül az ő kantinjában juthattak meleg ételhez, előzékenységéért viszont a partraszálló hajók kormányosai gondoskodtak róla, hogy a Fox-századot megfelelően ellássák a műszaki és szárazföldi egységek táborainak szánt szállítmányokból.

Annyi kiváló, válogatott árucikk özönlött a többi táborba, hogy a Fox-század számára hamarosan komoly gondot okozott a szállítás és a raktározás. A szállítóflotta készletei napról napra ijesztőbb mértékben apadtak. Az atoll parancsnoksága úgy határozott, fegyveres őrségre van szükség, hogy a partraszálló hajók hiánytalanul leszállítsák rakományaikat. Shapiro nyomban önként felajánlotta századát: ők majd kísérik a szállítóhajókat, és megvédelmezik őket a pimasz tolvajok ellen. Valamiképpen azonban még a hajókat kísérő fegyveres tengerészgyalogosoknak sem sikerült csökkenteniük a veszteségeket – éppenséggel szaporodtak a lopások. A szárazföldi hadsereg parancsnoka ekkor diszkréten eltávolította a tengerészgyalogosokat az őrszolgálatból.

Mindez persze nem gátolta a szállítóhajók matrózait, hogy értesítsék Maxot szállítmányaik tartalmáról és rendeltetési helyéről. Amikor éjszakánként felvijjogtak a légvédelmi szirénák, és minden jó katona meg matróz fedezékbe húzódott, a Fox-század előhozta álcázott rejtekhelyéről lopott dzsipjeit, s azokon száguldott a többi század raktárához.

A többi tábort nem izgatta az eltünedező készletek rejtélye. A szárazföldiek és a műszakiak csak akkor makacsolták meg magukat, amikor tízezer láda sör érkezett Amerikából a lului leszállópályára. Az élelem meg a ruházat az egy dolog, de a sör az már egészen más – itt véget ért a barátság.

A sörszállítmányokat könnyűszerrel fel lehetett fedezni. Amikor sörszállítmány érkezett, a szállítóhajóflotta partraszálló csónakjai őrülten körözve száguldoztak a lagúnában, néha egymásba is rohantak vagy zátonyra futottak részeg kormányosaik bizonytalankodása következtében.

Tízezer láda sört nem lehet elrejteni, ezért a műszakiak drótakadályokat építettek, éjjel-nappal őr strázsált a sörládahegy tetején. A Fox-század kínos helyzetbe került: vagy fizetnie kellett a sörért, vagy a korábban „kikölcsönzött” élelmiszerért kellett csereberélnie. Csak légiriadók idején tudták legyűrni a nehézségeket.

A légiriadót jelző sziréna első hangjára a Fox-század akcióba lendült. Ké tél tűjük végigdübörgött a lagúnán Lulu irányába, a négy lopott dzsip kigördült az álcázó-háló alól, és nyaktörő sebességgel robogott a sötét éjszakán át az ideiglenes repülőtérhez. Az ellenséges bombázógépek legfőbb célpontja a repülőtér volt, ezért Shapiróéknak nemigen kellett attól tartaniuk, hogy a fedezékbe bújt műszakiak vagy szárazföldiek feltartóztatják. A támadás kibontakozásával mutatkozott meg igazán Shapiro szervezési lángelméje. A dzsipek hajszálpontosan száguldottak a sörraktártól a kétéltűhöz. Mire lefújták a riadót, a kétéltű Buota felé vette az irányt, a négy dzsip pedig még egy fordulót tett, majd visszaszáguldott a táborba. A dzsipeknek is, a sörnek is nyoma veszett.

Mindez elképesztette a műszakiakat. Számos táborparancsnok nem hivatalos jellegű látogatások során közölte a Kétpisztolyossal, hogy sok láda sörnek lába kelt. Shapiro az ilyen látogatások alkalmából mindig megdöbbent, s egyetértett látogatóival, hogy itt már tenni kellene valamit. Mélyeket sóhajtott, ingatta a fejét, és átkokat szórt a gazemberek fejére. Azt javasolta, tartsanak rajtaütésszerű razziát a bennszülötteknél – végtére is ők voltak az egyetlenek, akiket ésszerűen meg lehetett gyanúsítani a sörlopással. A többi táborparancsnok nem egy alkalommal reménytelenül vágyódó pillantásokat vetett a Fox-század légvédelmi óvóhelyeire, amelyek előtt géppuskás őr posztolt a nap huszonnégy óráján át. Egy dolog volt sanda célzásokat tenni a tengerészgyalogosok vétkességére, más dolog pedig őrjáratot küldeni az óvóhelyek ellenőrzésére, hiszen ez könnyűszerrel nyílt háborúskodássá fajulhatott volna. Így a Fox-század bombabiztos óvóhelyeit soha senki sem vehette szemügyre.

Az elképedt, már-már kétségbeesett műszakiak végül a tábori lelkészüket küldték a Fox-századhoz, hogy szinte beszélgetést folytasson a göndör hajú parancsnokkal, és próbáljon hatni nemesebb érzelmeire. A lelkész szerencsétlenségére a lagúna mellett parkoltatta a dzsipjét, sőt még a slusszkulcsot is benne hagyta. Ennek következtében kénytelen volt gyalog visszamenni a Lu-lura, s közben fohászkodott a tengerészgyalogosok lelki üdvéért.

Éjszakánként a tengerészgyalogosok gyakran tomboltak az elorzott dzsipeken. Az apály nyomán rendszerint visszahúzódott a víz a lagúna nagy részéről, csupán csillámló homokágyat hagyott hátra. Gyakran tíz-tizenöten is felkapaszkodtak egy sörrel dugig megrakott dzsipre. Kiszáguldottak a ködös fövényre, teljes sebességre kapcsoltak, azután hirtelen fékeztek, körbekörbe forogtak. Az emberek meg a sörösflaskák szerteszét röpültek a lagúna homokjába. Voltak más játékaik is: végigszáguldottak az úton, és szlalomoztak a pálmafák között. A játéknak néhány lábtörés vetett véget.

Két dzsip elakadt a lagúna homokjában egy ringlispilezés során; kénytelenek voltak otthagyni a kocsikat, miután minden elmozdíthatót leszereltek rólunk, és elvittek pótalkatrésznek.

Most már Shapiro is megrémült az elharapózó tolvajlások miatt. Felsorakoztatta legényeit, figyelmeztette őket, hogy ennek véget kell vetni. Hozzátette azonban, hogy bármit, ami elhagyottan hever, elvihetnek, nehogy elrohadjon a tűző trópusi napon. Minden talált készleten osztozni kell, s természetesen a főnöké az első öt százalék.

Naphosszat tucatnyi helyen folyt a pókerezés. Amikor Dick Hart, a zászlóalj hazardőre befurakodott a táborba, Shapiro habozás nélkül elkergette. Az meg rendjén van, hogy a fiai elszedik egymás pénzét, mondta, de ide a rozsdás bökőt, ha átenged egy centet is a George-századnal.

Végül a dolog majdnem megfeneklett Shapiro mohóságán. Rettenetesen vágyott rá, hogy szerezzen egy „kacsá”-t, egy mind szárazföldön, mind vízen járó alkalmatosságot, ami igen népszerű szállító járműnek számított a szigeteket elválasztó öblökben. Egy ízben esti pókerezés közben beszélt erről McQuade-nek és néhány srácnak. A fiúk úgy gondolták, a főnök mindent megérdemel. Nekivágtak, hogy kacsát szerezzenek. Ha Max annyira megkívánta a kacsát, a legkevesebb, amit megtehetnek érte, hogy szereznek egyet. A legszebbet emelték el. Kiderült, hogy a kacsa Perkins sorhajókapitányé, az atoll parancsnokhelyetteséé. Két-pisztolyos könnyes szemmel vette át az ajándékot, büszkén hajtott el vele az álcázott garázsba.

Perkins sorhajókapitány annyira felbőszült magánjárművének eltűnésén, hogy betiltotta a Fox-század mozilátogatásait. Ez persze nem sokat nyomott a latban, mert a fiúk oly buzgón vedelték a sört, hallgatták a fegyveres erők rádióját, pókereztek és hajkurásztak a bennszülött lányokat, hogy édeskeveset törődtek a mozival. Az éjszakai előadásokat szinte kizárólag bennszülöttek látogatták. Perkins ekkor kijelentette, hogy betelt a pohár, és elhatározta, maga áll egy járőr élére, bekeríti és átfésüli a Fox-század körletét, többek között az egekig magasztalt légvédelmi óvóhelyeket.

Shapirónak megvolt a maga kémhálózatá. Roppant nagyvonalúan osztozott készletein a közeli faluval, ennek révén könnyűszerrel sikerült beszerveznie felderítőszolgálatába vagy féltucat bennszülött fiút. Angolul beszélő kémei naphosszat ődöngtek egy sor stratégiai helyen, s értesüléseket gyűjtöttek. Ha egy katona vagy tengerész szólította meg őket, kedvesen mosolyogva azt mondták: – Nem beszélni angolul. – A Fox-század kedvenc hírszerzője egy tizenhat esztendős, MacArthur becenevű süvölvény volt, ő hozta meg a küszöbönálló razzia hírét. A Fox-század a falu bennszülötteinek segítségével az egész zsákmányt átszállította a faluba. McQuade őrmester lázas gyorsasággal gépelte a parancsokat, amelyeket mindenütt kiszögezett a táborban. Az egyik így szólt:

„Figyelmeztetés! Akit felszerelés vagy bármiféle készlet lopásán kapnak, haditörvényszék elé kerül. Max Shapiro százados, Tengerészgyalogság.” Egy másiknak ez volt a szövege:

„Tudomásomra jutott, hogy a szomszédos táborokból nagy mennyiségű készlet tűnt el. A parancsnokság jutalomban részesít mindenkit, aki a tolvajok nyomára vezeti” Perkins sorhajókapitány járőre hajnal hasadtával özönlötte el a tábort. Tartottak tőle, hogy fegyveres tengerészgyalogosokba ütköznek, ezért meglepődtek, amikor a legszigorúbb katonai előírásoknak megfelelő békés kis tábort találtak. Amikor benyomultak, a Fox-század éppen zárt alakzatban gyakorlatozott, és szigorú fegyverellenőrzést tartott. Perkins mérgesen motyogva hagyta el a tábort. MacArthurt tizedessé léptették elő, vadonatúj machetét kapott, amire régóta fájt a foga, ezzel vágta le a pálmafákról a kókuszdiókat.

Buotáról jövet a kétéltű mindennap kikötött a bairiki főtáborban, s ilyenkor újra meg újra elterjedtek a történetek Shapiro „róka”-inak merész banditizmusáról. Ε történetek a kanmurik hangulatát hozták az egyhangú tábori életbe.

Amikor első ízben osztották szét az Államokból érkezett, sokáig késleltetett leveleket, óriási volt az öröm, ugyanakkor a katonák fokozottan döbbentek rá, menynyire magányosak, mennyire egyedül vannak. Valóságos kórként terjedt a „katonalevertség”. S aztán ott voltak a kötegelt levelek a „HHH”-pecséttel (hősi halált halt), ami arra emlékeztetett, mennyi társunk esett el. Senki sem említette Levint vagy Burnside-ot, csak egyszer jegyezte meg valaki szinte mellékesen, hogy kitüntetésre terjesztették fél őket. Az ócska ellátás, amit csak a Fox-század által küldött csomagok enyhítettek, nem tették lehetővé, hogy elcsigázott testünk megizmosodjék. A perzselő hőség, a lélekölő egyhangúság sem vált hasznára az olyan alakulatnak amilyen Huxley kurvái voltak. Megszoktuk a tevékenységet, a pezsgő életet, s a tény, hogy itt üldögélünk a köpetnyi szigeten, valósággal lecsapolta életerőnket. Levertek voltunk. Hamarosan elterjedt a járványos náthaláz.

Sam Huxley felfigyelt a veszélyre. Mindent megtett, hogy elejét vegye a demoralizáltságnak, jóllehet a tengerészgyalogosok sohasem voltak híján a harci kedvnek. Nyakigláb úgy döntött, bővíti a Fox-század előretolt állását, s négynapos váltásokban ötven-ötven embert küldött Buotára. Egy jó nagy adag sör, egy pillantás a nőkre, és a lehetőség, hogy szabadon éljenek az atollon, valóságos csodákat művelt a tengerészgyalogosokkal. Négy nap Buotán újjávarázsolta őket.

Minden csoport sörrel megrakodva érkezett vissza Bairikire, s csodákat regélt a Fox-század vendégszeretetéről. De adódott kellemetlen eset is. A missziós nővérek azt, az utasítást adták a falvakban, hogy minden nő hordjon melltartót. Diszkréten elmagyarázták, hogy a bennszülött nők mezítelensége vágyakat kelt a nyugati civilizációban nevelkedett férfiakban. Micsoda mocskos trükk! Csakhogy néhány bátor bennszülött lány kitartott hagyományos pőre szabadsága mellett, ami nagyon megkönnyítette barátkozásukat a tengerészgyalogosokkal, hiszen a melltartónélküliség egyértelműen a jobb kapcsolatok ápolására szólított fel.

Az amerikai katonák, mint mindenütt, az atollon is olyannyira megrontották és elrohasztották a bennszülöttéket, hogy még az alantas munkák ára is a tízszeresére szökött fel.

A dzsip elakadt egy Karen-szigeti szárazföldi hadseregtábor kellős közepén áthaladó út kátyújában. A katonák megpillantva a tengerészgyalogosokkal teli dzsipet, hanyatt-homlok szaladtak megvédelmezni a cuccukat. McQuade elkövette a megbocsáthatatlan hibát, hogy fényes nappal jelent meg egy dzsipen. Amint a kocsi kerekei mind mélyebbre süllyedtek a sárban, az egyik sátorból égy őrnagy rohant ki.

– A keserves istenit! Ez az én dzsipem! McQuade leállította a motort, hátradőlt.

– Azt állítja, hogy ez a maga dzsipje, őrnagy?

– A fenébe is, de mennyire az! Most aztán rajtakaptam!

– Nagyon téved – sóhajtott az őrmester. – Ezt a vacakot ott találtam elhagyottan a tábor előtt. Akár hiszi, akár nem, bejártam az atollt egyik végétől a másikig, őrnagy, s mindenütt kerestem a tulajdonosát – így van, fiúk?

Buzgón bólogattak.

– Egy frászt kereste maga a tulajdonost!

– Ha tudná, mennyire örültünk, hogy megtaláltuk, uram. Tessék, itt a dzsipje.

– Várjon egy pillanatig… Jöjjenek csak vissza, emberek.

– Sajnáljuk, őrnagy, bigyóvadászatra kell mennünk.

– Bigyóvadászatra?

– Úgy bizony, isten áldja.

A feldühödött tiszt bedugta fejét a kocsiba, és könnyekre fakadt. Vadonatúj kocsiját a felismerhetetlenségig összetörték. A parancsnokához sietett, hogy feljelentést tegyen a tengerészgyalogosok ellen. Bizonyára a Fox-táborából jöttek, mondta, és a sofőrjük, a dagadt őrmester, úgyse tudja elrejteni a ménkű nagy hasát. A szárazföldiek törzse órákon át vitázott azon, van-e értelme és egyáltalán lehet-e feljelentést tenni. Néhányan attól tartottak, hogy ez csak megsokszorozna a tengerészgyalogosok rablásait, de a bátrabbak kerekedtek felül, s úgy döntöttek, egyszer s mindenkorra példát statuálnak. Perkins sorhajókapitány szívvel-lélekkel támogatta a szárazföldieket, parancsára ismét megrohanták Shapiro táborát. Ám a támadókat megint órákkal megelőzte Mac Arthur, a megbízható kém, akit nemrégiben már őrmesterré léptettek elő.

– Dagadt fiú… Dagadt fiú? – Shapiro a fejét vakarta. – Nincs ebben a táborban egyetlen dagadt srác sem, mind csupa csont és bőr. Ha maguk tisztességes fejadagot juttatnának nekünk, akkor nálam is lennének dagadt fiúk.

Egy mérfölddel arrább, az óceán partján álló kunyhóban McQuade őrmester fiatal bennszülött lány ölében feküdt, aki gyöngéden simogatta kopaszodó fejét. Egy másik lány üveg sört hozott neki, amelyet artézi kútban hűtött le. McQuade felnyitotta az üveget, körbeadta barátainak, felhörpintette a maradékot, és hosszan, hangosan, elégedetten böffentett.

9.

Egy kivételesen békés estén a fiúk a tengerparton üldögéltek, hallgatták a katonai adót, élvezték két kedvencük, Bing Crosby és Dinah Shore énekét. Néhányan a lagúna vizében fekve sodortatták magukat, hűsöltek a forró nap után, mások söröspalackok társaságában heverésztek a parton. Éppen a legújabb slágert, a „Pisztolyt csomagoló anyus”-t játszották, amikor felvijjogtak a légvédelmi szirénák. Tovább hallgatták a műsort. A reflektorok, a légvédelmi ágyúk ugatása pompás show-t szolgáltattak, de a lagúnába hulló bombák robbanása elnyomta az énekesek hangját.

A közelben dolgozó építőbrigádból műszaki katona rohant feléjük az úton. Beesett a partmenti gyülekezet kellős közepébe. A tábor mögött felállított 90-es .üteg mind vadabbul tüzelt.

– Sajnálom, hogy zavarok – siránkozott a műszaki. – Nem maradt időnk óvóhely ásására. Befogadtok?

– Hát persze – felelte Shapiro.

– De főnök… – súgta McQuade.

– Koromsötét van! A pasas különben is halálra rémült. Mindjárt balra, fiam.

– Itt? – kiáltott a sötétből a műszaki.

– Néhány lépés hátrafelé.

– De Max, ott nincs semmiféle óvóhely…

– Itt? Az olaj hordónál?

– Úgy van. Kapd el a kötelet, és ereszkedj le. A műszaki nagy loccsanással pottyant a kútba.

– Max, ez megfullad!

– Fenét, csak derékig ér a víz.

– Csönd legyen, srácok. Dinah Shore következik.

Andy és Danny a Lulu-szigeti felszállóhelyen kószált, szemügyre vették a repülőgépeket. Figyelmesen megnézték a Billy Mitchell-bombázógépeket, a gépek orrára pingált neveket, képeket.

– Úristen, ezt nézd meg – mondta Andy. – Hetvenötösök vannak az orrukban.

– Szabályszerű légi tüzérség.

Körbejárták a bombázógépet, megszámolták a mindenünnen előmeredező géppuskákat és 37 millimétereseket.

– Ezekből nálunk is elkelne pár a tengerészgyalogságnál, a szárazföldi egységek támogatására.

– Gondolom, túl gyorsak, különben már szereztek volna a mieink.

– A tengerészgyalogos-pilóták alaposan megtisztították az utat, ha ilyen bébikben repülnének.

– Hát nem tudod, hogy a tengerészgyalogság pilótáinak a földi támogatás az erősségük?

– Tudom, nem is azért mondom. Figyelmüket a leszállópálya közepén álló Liberator

keltette fel; éppen akkor érkezett, s nyomban falkányi dzsip száguldott a fogadására. Kimentek a nehézkes monstrumhoz, kíváncsian lestek az ajtaját. Maga Perkins sorhajókapitány is megjelent az Island Hobo feliratot viselő gép fogadására. Danny és Andy tiszteletteljesen hátrált, amint valóságos főtiszti ármádia rajzott ki a gépből.

– VIP*-ek – suttogta Danny.

– Ez futárgép – mondta mellettük egy műszaki katona. – Ezen érkeznek a titkos üzenetek, térképek és a hírek az egész csendes-óceáni térség támaszpontjairól.

– Tényleg?

– Égy dandártábornok a parancsnoka.

– Úgy érted, egy dandártábornok egyetlen géphez…?

– Nem egyetlen géphez… A géphez. Meg válogatott legénység.

A fejesek nyomában két hallatlanul nagyképű őrmester szállt ki. Ujjukon felirat díszelgett: Amerikai tudósító. A két tengerészgyalogos előrelépett, bekémlelt az ajtón. Az egyik tudósító beleütközött Dannybe.

– Bocs', katona – mondta Danny.

– Nézzen a lába elé.

– Mi lennej ha bemennék és körülnéznék kicsit? -kérdezte Andy. – Az életben nem láttam ilyen nagy dögöt belülről. Szívesen beleülnék valamelyik páncéltoronyba, annyi szent.

Az újságíró végigmérte a szedett-vedett öltözékű párt. Kék haditengerészeti kezeslábas, a szárazföldiek félcsizmája, zöld zubbony, ütött-kopott trópusi sisak volt rajtuk, s nemcsak öltözékükkel, hanem gyulladt szemükkel, borostás arcukkal is élesen elütöttek a körülöttük nyüzsgő kikent-kifent társaságtól. Az őrmester felhúzta orrát, hadarva megszólalt:

– Kopás. Útban vannak. Természetesen nem szállhatnak fel a gépre.

– Ne gorombáskodj, baka, csak kérdeztem valamit. A tudósító hátrahőkölt, mintha attól félne, hogy a lepra külsejű nyomorultak esetleg megérinthetik.

– Fiúk, maguk tengerészgyalogosok? – szólalt meg mögöttük egy hang.

Megfordultak. Napbarnított, izmos fiatalember állt előttük: meglepetten látták, hogy gallérján ezüstcsillag ragyog.

– Igen, uram, tengerészgyalogosok vagyunk.

– Hát, kissé nehezen ismerni fel magukat ebben a szerelésben – jegyezte meg a tábornok.

Öntudatosan elpirultak a szakadozott egyenruhájukra tett célzás miatt.

– Attól tartok, az őrmester otthon felejtette a jómodorát — folytatta a tábornok. – Tudják, tengerészek, a jenki fiúk az elithez tartoznak, szeretnek a nagyfejűek körül lebzselni. Az igazi fejesek körül. – Az őrmesterhez fordult. – Attól félek, elszalasztottá a valódi szenzációt ezen a szigeten. A tengerészgyalogosok foglalták el az atollt. Maguk is részt vettek a partraszállásban?

– Igen, uram.

– Szálljanak fel a gépre… Flowers tizedes!

– Igen, uram -jelentkezett a tizedes a gépből. Lefutott a keskeny lépcsőn.

– Ezek a fiúk tengerészgyalogosok. Mutassa meg nekik a repülőgépet. Fiúk, maguk nagy feltűnést keltettek az Államokban a partraszállással. Büszkék vagyunk magukra.

A megszégyenült tudósító tátott szájjal nézte, amint Danny és Andy felmegy a gépbe. Flowers tizedes üdvözölte őket.

– Öregem, ez aztán rendes pasas – mondta Danny a tizedesnek, amikor a tábornok elhajtott Perkins dzsipjén.

– Meghiszem azt. A legtöbben azok. Fiatal krapekok – felelte a repülő.

– Felmehetünk a pilótafülkébe?

– Persze, csak ne nyúljatok semmihez. Mondjátok, fiúk, tényleg részt vettetek a partraszállásban? Gondolom, rázós lehetett… Én sem csípem azt a jenki pasast.

Marion szabadidejében az atollon található kulturális lehetőségekkel élt. Gyakran megtette az utat a Nellie-szigetre, vagyis Aboakoróra, a szigetcsoport legnagyobb falujába. Felkereste a természeti látványosságokat, tanulmányozta a helyi népszokásokat, s arra is kísérletet tett, hogy elsajátítsa a Gilbert-szigetiek nyel-I vét. Néha kiment a tengerre horgászni a bennszülöttek által mesterien kezelt kivájt kókuszpálma-kanoékban, máskor elmélyítette barátságát Calvin McIntoshsal, az eurázsiaival; betartotta szavát, elvitt neki minden könyvet, amit csak meg tudott kaparintani. A szerencsétlen sorsú félvér élete nagy napja az volt, amikor a Fox portyázó részlege véletlenül nagy láda könyvet fújt meg, s a könyveket átadta Marionnak.

Esténként, apály idején Marion összeszedegette a homokban található százezernyi különböző alakú, színpompás kagylót, kivéste kísértetiesen gyönyörű belsejüket, karpereceket, nyakláncokat, fülbevalókat faragott belőlük anyjának és Rae-nek. A legszebb példányokat elküldte a kétéltűvel Ragyogó Világítótoronynak, aki jártas volt törzsének ősi művészetében, az ezüstművességben. Világítótorony a kvarckristályokat tökéletesre fényezett, pompásan faragott karperecekre vagy alumíniumgyűrűkre erősítette fel, amelyeket megrokkant repülőgépekről szerzett. A raj valamennyi tagja számára készített valamiféle emléktárgyat: karperecet, óraláncot, efféléket.

MacArthur, a bennszülött vagány mutatta meg Marionnak, hogyan rohassza ki a kagylóból az apró halakat. Marion elásta a kagylókat, a kis élőlények kirohadtak belőlük, de nem terjesztettek olyan fojtó bűzt, mintha a napon szárítja őket.

MacArthur összebarátkozott Marionnal, aki nagyvonalúan megosztotta vele azokat a tárgyakat, amelyekre a fiú annyira vágyott: rágógumit, késeket, vásznat, cigarettát, amire amúgy sem volt szüksége. MacArthur árnyékként követte Mariont, s heteken át szemérmesen célozgatott rá, mennyire szeretne olyan gyönyörű bakancsot, amilyen a tengerészgyalogosoknak van. Addig nyaggatta Mariont, míg vadonatúj keménybőr félcsizmát kapott. Alig járt benne MacArthur egy órát, a bakancsról lekopott az újdonság varázsa, s a fiú mélységesen megbánta, hogy valaha is ilyen lábbelit áhított. A természet, a korall meg a forró homok kifejlesztette vaskos, széles lábán a maga „bőrtalp”-át, s a poklok minden kínját szenvedte el a nyugati újdonságban. Mivel nem akarta megsérteni Mariont, mindig kínosan mosolyogva, bakancsosán sántikált be a táborba.

Amikor Marion megkegyelmezett a fiúnak, és megengedte, hogy eldobja az ajándékot, életre szóló barátot szerzett magának.

A közeli falu lakói – figyelmen kívül hagyva a barátkozási tilalmat – bensőséges viszonyban voltak a Fox-századdal. Shapirónak volt annyi esze, hogy szigorúan meghagyta tisztjeinek és tiszthelyetteseinek: tartsák szemmel azokat, akik túlmennek a megengedett határon. Esténként többen is átsétáltak a faluba, ajándékokat vittek, trécseltek, énekelgettek vagy beszálltak a valamennyiük által kedvelt kártyajátékba. A tengerészgyalogosoknak szerencsétlen lapjárásuk volt, később jöttek rá, hogy balszerencséjük okozói a parányi bennszülött kisfiúk és kislányok, akik körülöttük sündörögtek. Számtalan barátságos gesztus, motyogás közepette jelezték az amerikaiak lapjait családtagjaiknak. A Fox katonái mérhetetlen mennyiségű cigarettát veszítettek, amíg megtanulták, hogy kezükkel elfedjék lapjaikat.

– Pedro. – Hm?

– Pedro, ébredj! – A szanitéc késsel a kezében ugrott talpra, a belegabalyodott szúnyoghálójába. – Nyugi, csak én vagyok, L. Q. Azonnal gyere a sátrunkba.

– Mi baj?

– Danny beteg, de tényleg. – A szanitéc felkapta elsősegélycsomagját, és az alvó, sötét táboron át követte L. Q;-t a rádiósátorhoz vezető úton.

Beléptek. Marion addig fúj tattá a Coleman-lámpást, amíg éles fénnyel árasztotta el a sátrat. Andy Danny ágya fölé hajolt, nedves ronggyal dörzsölgette barátja homlokát. Pedro megmérte a beteg pulzusát, hőmérőt dugott a szájába.

– Mi baja, Pedro, trópusi náthaláz?

– Az, de úgy látom, súlyos eset.

– Már egy hete lézeng.

– Gyengélkedőre kellett volna jönnie. Mondtam neki, hogy az isten verje meg.

– Úristen! Bassza meg… Úristen!

Pedro kicibálta a hőmérőt Danny szájából, a fény felé tartotta. – Orvost kell hívnunk.

– Mi a baj?

– Több mint negyven fok a láza.

– Szent isten!

– Tekerjétek pokrócba, ha látjátok, hogy a hideg rázza, rakjatok rá minél több takarót.

– L. Q., hívjad a górét.

Nemsokára belépett a sátorba az álomittas százados. – Mi a baj, Pedro?

– Nagy baj van, Max, nagy baj. Náthaláz. Ilyen súlyosat még nem láttam.

– A legokosabb, ha előkerítitek az aligátort, és elszállítjátok a fiút orvoshoz.

– Nem merem szállítani ilyen állapotban.

Danny ijesztően rángatózott a takaróhegy alatt. Arcát elöntötte a veríték. Dobálta magát, sikoltozott, a fájdalom átjárta egész testét.· Csonttörőláz – így nevezték a bennszülöttek.

– Szörnyen néz ki – súgta Max. – Nem tetszik nekem a dolog. Van orvos Lulun?

– Azt hiszem, valamennyien a Helenen dolgoznak, odaát a támaszponton. Kyser doki van legközelebb.

– Hozzatok egy dzsipet, menjetek el érte.

– Csakhogy dagály van, képtelenség átkelni.

– Hát akkor menjetek a kétéltűn.

– De Max, valamennyiünket hadbíróság elé állítanak.

– Szarok rá… Vállalom a felelősséget.

– Addig is orvosi útmutatásra van szükség – szólalt meg Pedro. – Oda-vissza több órába telik. Rádiózzatok Sarah-ra.

Az áramfejlesztő felvijjogott. Valamennyien feszülten figyeltek, amint Pedro hangja elszállt a szigetlánc felett.

Éppen őrségen voltam Sarah-n, amikor befutott a hívás. Azonnal futárt küldtem Kyser dokiért. Átnyújtottam neki a mikrofont meg a fülhallgatót.

– Mennyire beteg?

– Negyven egész öt a láza.

– Mióta?

– Több napja.

– Fáj a háta meg a gyomra?

– Úgy látom, szörnyen szenved… Félrebeszél, doktor.

– Ez trópusi náthaláz. Semmit sem tehetünk érte.

– Micsoda?

– Nem tudjuk, mit kellene tenni, Pedro. Adjon be neki aszpirint, tegye meg a magas láznál szokásos elővigyázatossági intézkedéseket, és várja ki, mi lesz.

– De hát doki, nincs semmi, amit…

– Semmit sem tudunk a trópusi náthalázról, Pedro. Fogalmunk sincsen, hogyan lehet védekezni ellene.

– Nem tudna átjönni?

– Ötven fiú fekszik nálam lázasan. Talán holnap átjutok… Sajnálom.

Pedro visszaadta a fülhallgatót L. Q.-nak, az ágy szélére ült, a többieknek pedig azt tanácsolta, próbáljanak meg aludni. De Andy, L. Q. és Marion nem aludt. Virrasztottak a szanitéccal. Danny nyögött, százszor is elismételte felesége nevét, „Kathy… Kathy”. Szája előbb felrepedt a szárazságtól, majd izzadságtól fénylett. Múltak az órák, nyöszörgése egyre halkult. Időnként dobálni kezdte magát, aztán váratlanul felsikoltva * ülő testhelyzetbe rántotta fel magát, üveges szemmel bámult a semmibe. Pedro nagy nehezen lefektette, megkísérelte lehűteni lázas testét, mielőtt bekövetkeznék az újabb hidegrázási roham.

Danny hajnalban elbóbiskolt. Pedro ismét hőmérőt erőltetett a szájába. A három barát némán, aggodalmasan bólogatott, amikor Pedro leolvasta a lázat.

– Nem rossz. Negyvenre csökkent.

McQuade benyomakodott a sátorba, mezítláb, jószerint félálomban.

– Pedro, átjönnél a sátramba? Az egyik fiú a rajomból belázasodott. Már ott tart, hogy megpróbál megbékélni Istennel.

Pedro felállt, összeszedte a cókmókját.

– Nagyon köszönjük – szólt utána Marion.

– Ha magához tér, itassatok vele sok gyümölcslevet. Teljesen kiszáradt. A betegsorakozó után visszajövök.

Kiment.

– Úgy látszik, nyakunkon a járvány – mondta McQuade.

Danny felnyitotta szemét. A sátor forgott körülötte. Megpróbált mondani valamit, de úgy érezte, a torka bedagadt. Felemelte kezét, aztán érezte, hogy két erős kéz megemeli a fejét, és jeges lé csurog a szájába. Összeszorította száját, visszahanyatlott párnájára. Felismerte Andy zömök alakját. Mintha fátyol mögött állna. Danny összerezzent, oldalához kapva dobálni kezdte magát, levegő után kapkodva próbálta visszafojtani a késszúrásszerű fájdalomtól föltolduló könnyeit.

– Hogy vagy, Danny?

Motyogott, a fejét rázta – ennyi volt a válasz.

– Igyál még gyümölcslevet.

Hátára fordította Dannyt, kínkeservvel sikerült ismét néhány kortyot belediktálnia. Danny elgyengült kezével belekapaszkodott Andy zubbonyhajtókájába.

– Meg fogok halni.

– Dehogy halsz meg!

– Meghalok, Andy.

L. Q. megijedt attól, milyen szörnyűséges változáson ment át Danny.

– Nem vagy rosszabbul, mint amikor Új-Zélandon rád jött a malária, és elküldtek a Silverstreambe -nyugtatgatta.

L. Q.-t leginkább barátja tekintete nyugtalanította. Úgy érezte, Danny nélkülözhetetlen a rajban. Soha nem hibázott. Az ember nyomban megkönnyebbült, ha tudta, hogy ő van mellette.

Danny elsírta magát.

Keserves látvány volt. Látták korábban is betegen, amikor majd eszét vesztette a maláriától. Együtt élték át magányos szívfájdalmát. De hogy Danny sírva feküdjön az ágyában? Nyüszített, mint a megvert kutya. „ – Meg fogok halni. Még sohasem voltam így… Mindenem fáj.

Kínosan feszengve állták körül az ágyát, vigasztaló szavakat kerestek.

– Haza akarok menni… El innen. Egy újabb bevetés, aztán megint újabb… Sohase jutunk haza… Soha.

– Igaza van, az isten verje meg! – kiáltott fel Andy. – Mit gondoltok, mikor küldenek haza minket – ládában, de még azt is csak talán.

– Hallgass – szólt rá L. Q.

– Először a Lógós, azután Levin és Burnside. Hát azt hiszitek, ezzel vége? Frászt! A tengerészgyalogság valamennyiünket felfal. Ha nincs annyi szerencséd, hogy golyót kapj, végez veled a malária, a fosás, a mocsárláz, a sárgaság, a náthaláz.

– Magadat sajnálod – jegyezte meg Marion.

– A tengerészgyalogos nem sajnálhatja magát? A tengerészgyalogosnak tilos a honvágy? – ordított Andy.

– Majd kiírlak, azután átmehetsz a lelkészhez, és jól kisírod magad a vállán – vetette oda L. Q.

– Annyi szent, hogy Mac jól átvert bennünket. Mindenki jól átver minket.

– Eredj át a Lulura, zokogj együtt pár bakával. Ők is sajnálják magukat.

Danny hánykolódott, fogát csikorgatta, újabb fájdalomhullám futott át a testén.

– Gyerünk, Marion, mesélj neki valami klasszát abból a sok istenverte könyvből, amit olvastál.

– Miért nem kopsz le, Andy?

– Szerencsétlen ördög. Hát nézd meg… Jólesik látni egy pasast sírni?

– Miért nem szerzel hajót, lecsurogsz vele, azután játszol a kiwimadarakkal, Andy. Azt hiszem, kezd az inadba szállni a bátorság.

– Hagyjátok abba – sziszegett rájuk Marion. – Egy csónakban ülünk mind. Hát mit vártatok, amikor tengerészgyalogosnak jelentkeztetek?

– Eegen, Semper Fidelis, haverkám – gúnyolódott Andy, kilépett a sátorból.

Három napon át nem mozdultak el Danny ágya mellől. Úgy tűnt, sose múlik el a láz. Kyser doki átjött, hogy megvizsgálja a Fox-tábor betegeit, a könnyebb eseteket átvitette Sarah-ra. Danny meg a többi súlyos beteg esetében attól tartott, a hosszú, zötyögős utazás árthat gyulladt, kitágult ízületeiknek.

Danny láza állandóan negyven és negyven egész öt tized között ingadozott. Amikor felszökött a láz, félrebeszélt, a feleségét szólítgatta. Mindennap új tünetek utaltak rá, hogy egyre inkább gyengül, hanyatlik. A trópusi náthaláz ostroma szinte felőrölte Huxley kurváinak mind fásultabb akaraterejét.

A karácsonyt megelőző nap a zászlóalj olyan nyomorúságos állapotba került, amihez hasonlóra nem emlékeztem. A Sarah-szigeti tábor hullaházhoz hasonlított. A vicclapok, az ízletes kaját készítő szakácsok sem enyhítették a tengerészgyalogosok elkeseredett hangulatát. A fiúknak még káromkodni, se volt kedvük. A tengerészgyalogos akkor káromkodik, ha elemében van. Ha csendes, valami baja van. Keats fedélzeti tiszt biztatott, ugorjak át néhány napra a Fox-századhoz, hiszen Világítótorony és Spanyol Joe ismét szolgálatba állt. Szerettem volna látni Dannyt, ezért a kora reggeli kétéltűjarattál útnak indultam.

A Fox-táborban nyomát sem találtam a kósza történetekből ismert duhajkodásnak. Csend honolt. Mindenütt a trópusi náthaláz nyomait láttam. Wellman őrnagy és Merlin kérlelhetetlenül szigorú uralma alatt megszűnt minden lehetőségük, hogy a hajdani idők virtuskodásaival könnyítsenek magukon.

Marion elvezetett a rádiósbarakkba. Beléptem a sátorba, lehajítottam a szerelvényemet. Danny háttal feküdt nekem. Leültem az ágy szélére. Danny felnyögött, dobálni kezdte magát. Megrémültem. Danny csontvázzá fogyott. Szeme körül mély, fekete karikák, pofacsontjai majd átdöfték krétafehér bőrét. Hosszúra nőtt haja szemébe lógott, úgy festett, mint valami űzött vad. Tudtam, hogy beteg, de nem is sejtettem, hogy ilyen állapotban van. Majd elsírtam magam.

A földön takarosan átkötött levélköteg hevert, a sátorfáira pedig, hogy Danny láthassa, Kathy képét tűzték, azt a képet, amelyet oly jól ismertem, hiszen mindenütt kirakta: az elioti, a McKay-i, a russeli laktanyákban, a Bobon, a Bellen, a Jacksonon, de még a lövészgödrében sem vált meg tőle – a kép mindig vele volt.

– Szia, Mac – suttogta.

Közel hajoltam hozzá, hogy meghallja, mit mondok.

– Hogy érzed magad?

– Nem valami frissen.

Pedro Rojas vánszorgott be a sátorba. Üdvözölt. Pedrón kiütközött a kimerültség, éjjel-nappal a láz gyötörte századot járta.

– Hogy van a gyengélkedő vitéze? – kérdezte, és hőmérőt nyomott Danny szájába, majd letérdelve szemügyre vette a reggel otthagyott egygallonos gyümölcslékonzervet. – A fenébe is, Danny, mitől akarsz lábra állni? Egy korty gyümölcslevet sem ittál.

– Nem tudok… Hánynom kell tőle. -Hogy van?– kérdeztem Pedrót.

– Lóg a nyomorult – közölte Pedro, és kilépett a sátorból.

Utána mentem.

– Mi a helyzet?

– Esküszöm, fogalmam sincs, Mac. A láz hol felszökik, hol lemegy, fel-le, fel-le. Ez az átkozott kölyök meg nem hajlandó enni. Egy hete semmi szilárd kaja sem ment le a torkán.

– Kyser doki nem tud segíteni? Pedro tagadólag rázta a fejét.

– Nem lenne neki semmi baja, akárcsak nekünk, ha tudnánk, hogy valaha is hazakerülünk. – Bágyadt léptekkel baktatott a másik sátorhoz.

Matrózzsák karácsonyi vacsorával megpúpozott tálcával lépett hozzám: pulyka, csupa mellehúsa, batáta, áfonyaöntet, töltelék, bab, fagylalt, csésze madártej volt rajta.

– Szia, Mac, mi szél hozott ide?

– Pár napra jöttem át – feleltem. – Danny iszonyúan néz ki.

– Eegen. Segíthetnél, hogy rávegyük, nyeljen le valamit a kajából. Ha enne, mindjárt jobban lenne.

– Fogd a csajkámat, állj sorba vele. Addig megpróbálom megetetni.

Visszamentem a sátorba.

– Figyelj, Danny, nyelj valamit ebből. Pulyka, csupa mellehúsa.

Hátat fordított.

– Ide figyelj, kurafi! Vagy megeszed, vagy a seggeden át nyomom beléd.

Erőlködve elmosolyodott. Felültettem, kínkeservesen diktáltam belé az ételt. A csajka félig kiürült. Danny hátrahanyatlott, cigarettát kért.

– Ez jólesett – megpaskolta hasát. – Remélem, nem hányom ki.

– Hát jól is teszed, ha nem hányod ki, különben elölről kezded az egészet, engem nem versz át.

– Irtón örülök, hogy eljöttél, Mac. Lerakod a szerelvényedet, és állsz kicsit pihenjben?

– Eegen, azt hiszem pár napig maradok. A fogát csikorgatta, lehunyta a szemét.

– Nem tudom, Mac… Egyszerűen semmit se tudok már.

Megettem a kaja maradékát, rágyújtottam. Marion, Matrózzsák és Fürge is visszatért a sátorba; jó ideig hallgattak. Tavaly ilyenkor a wellingtoni kikötő raktárházában ücsörögtünk. Az idén – a nagy semmi közepén töltjük a karácsonyt. Hol talál a következő karácsony? Hányan leszünk még? A lagúna mögött elterülő víztükörre pillantottam. Végtelen óceán. Az Államok – úgy tűnik – minden nappal távolabb kerül tőlünk. Fürge a gitárjára tekintett, de nem támadt kedve énekelni.

Egyszer csak hangokat hallottunk, halk, egyre hangosabb énekszót. Kinéztem a sátorból, az utat vizslattam. Gyertyafénycsíkot láttunk kanyarogni lefelé az úton, az ének meg szívbe markolóan gyönyörűen szólt. „Csöndes éj, szentséges éj, Mindenek álma mély…”

A falu bennszülöttei jöttek, gyertyát szorongattak, ölszámra hozták a panpunglevélből font ajándékokat.

„Áldott legyen az éj…” A Fox-század katonái az úthoz sereglettek, üdvözölték barátaikat, kart karba öltve tértek vissza velük a táborba.

Marion egy fiatal meg egy idősebb férfit vezetett a sátorba. Bemutatott MacArthurnak, és apjának, Alexandernak, az öreg törzsfőnöknek. Kezet ráztunk, aztán Danny ágyához léptünk. MacArthur több fonott párnát gyömöszölt Danny feje alá, és azt mondta:

– Cros Alexander azt szeretné tudni, barátja, Danny miér' nem jönni látogatni őt?

– Beteg, nagyon beteg – felelte Marion. MacArthur közölte a választ a főnökkel, s az öregember bölcsen bólogatva Danny fölé hajolt. Megtapogatta a fiú hátát, hasát. Danny felnyögött. Az öreg a beteg homlokára tette csuklóját, valami utasítást adott MacArthurnak, aki elrohant.

Csakhamar visszatért a fiú. Kezében kivájt kókuszdióból készült csészét tartott, sárga folyadék volt benne.

– Inni – mondta MacArthur.

Danny rámeredt a löttyre. Alexander bólintott, kézmozdulatokkal jelezte, hogy nem kell tartania a folyadéktól.

– Jobban leszel tőle, igen nem.

Danny felhajtotta az italt, arca eltorzult, visszahanyatlott ágyára. Nyomban elaludt.

Néhány perc múlva tengerészgyalogosok és bennszülöttek a tábor közepén gyűltek össze, tüzet gyújtottak. A Kelet és a Nyugat hangjai összefonódtak, karácsonyi énekeket énekeltek.

A bennszülött férfiak fadobozokat vertek dobként, a kör közepe hamarosan megtelt fűszoknyás táncosokkal. Ütemes taps kísérte mozgásukat. A sudár termetű, bronzbőrű lányok tökéletesen összehangolt mozdulatokkal hajladoztak, suhantak körbe-körbe. Szép termetű lány lendült a kör közepére, a többiek félrehúzódtak. MacArthur elmagyarázta, hogy ő a „klán táncosnő”, Alexander törzsének a képviselője; ebben a megtiszteltetésben csak a törzsfőnök közvetlen leszármazottjának lehet része. Csecsemőkora óta gondosan képezték ki művészetére. A többi lány csupán háttérként szolgált. Mézgagalacsint rágva, csípőjének lassú körözésével kezdett táncolni. Az ifjú hölgyet bizonyára Salome oktathatta e művészetre, gondoltam. Amint a taps gyorsult, letépte magáról melltartóját, a kör szélén siklott körbe, lába úgy mozgott, mintha korcsolyázna, csípője kihívóan ringott. Visszaperdült a kör közepére, s a dobok egyre gyorsuló ütemére már-már úgy tűnt, mintha egyszerre tízfelé is táncolna.

– Ez a csirketánc – súgta MacArthur.

A lány a vállát rázva vad, de szabályozott remegésbe kezdett. Mellei meg-megrezzentek. Kurta, gyors ugrásokba kezdett, hátsó része derékszögben állt gerincoszlopával. Szoknyája őrült gyorsasággal lebbent. A taps egyre gyorsabbá vált, a férfiak megkísérelték túlszárnyalni a táncosnő ütemét, az pedig fokozta mozdulatai gyorsaságát, amíg a tűz fényében már csak vadul keringő árnynak látszott. Azt gondoltam, mindjárt széthullik ezer diribdarabra, de még fokozta az iramot. Csak táncolt és táncolt, végül kimerülten rogyott a földre… A tengerészgyalogosok úgy érezték, már nem annyira magányosak.

Az ünnepség akkor érte el csúcspontját, amikor McQuade lépett a kör közepére. Roppant mellkasa köré három elcsent melltartóból font láncot. Hájas hasa átbuggyant a derekára húzott fűszoknyán, mindehhez félcsizmát viselt, szája sarkában nagy fekete szivar fityegett. A törzsi táncosnő segédletével olyan hulabe-mutatót tartottak, amilyet ember még nem látott. Váratlanul vetélytársaik akadtak: Kétpisztolyos Shapiro, Wellman őrnagy és Mariin – mind hozzá hasonló öltözetben – bennszülött partnereikkel megkísérelték lepipálni őket.

Megéreztem, hogy valaki a tömegen át arrafelé igyekszik, ahol a fiaimmal ültünk. Hátrafordultam, megpillantottam mellettem Dannyt. Szeme ragyogott.

– Boldog karácsonyi ünnepeket, Mac! – kiáltotta. – Van itt valakinek egy üveg söre?

VI. RÉSZ

ELŐSZÓ

Hajónk befutott a lagúnába. Ellátogattunk Corára, hogy istenhozzádot mondjunk Levinnek és Burnside-nak, aztán összecsomagoltunk, elvitorláztunk az atoll-ról. Matrózzsáknak ezúttal minden oka megvolt rá, hogy tengeribeteg legyen.

A Prince George – eltávozásra menő tengerészeket szállító hajó – csak Huxley kurváit szállította. A „Kaiser-féle koporsó”-nak nem lévén teherrakománya, a hajó nem süllyedt le a merülési vonala alá, álló héten át úgy ingott-ringott a tengeren, akár a parafa dugó; óránként hétcsomós sebességgel haladt. Gyakran megesett, hogy amikor a George hullámhegyre emelkedett, haj tócsavarjai kiemelkedtek a vízből, amikor meg hullámvölgybe siklott, úgy hörgött, remegett, hogy azt hittük, széthullik elemeire.

Újév után hajónk befutott a Hawaii-szigeti Hilóba.

Akárcsak Guadalcanalra, ezúttal is mi voltunk az utóvéd. Valaha azt hittük, a Hatodikra eleve csak dicsőség vár. Két év és két hadjárat után még mindig csupán a takarítás munkáját bízták ránk.

A tábor maga volt a pokol. Éjszaka farkasórdító hideg, nappal hőguta. Kevés vizet kaptunk, fejadagra mérték. Az új-zélandi étrendet a hawaii ananász váltotta fel.

Rettenetes por volt. Éjjel-nappal fuldokoltunk a portól. Képtelenek voltunk tisztán tartani sátrainkat, szerelvényünket. A szél mindent telehordott ősi lávaporral.

Hilón az eltávozás szart se ért. A szigetet főként japán-amerikaiak lakták. Elterjedt az a hír, hogy a 2. hadosztály zsoldos gyilkosokból áll, ezért nagyon hűvösen fogadtak bennünket. A városban két bordélyház működött, de a parti rendőrség sorfala között várakozó hosszú, kiábrándító sorok olyasfajta szerelemre utaltak, amilyenhez a legtöbbünknek nem volt kedve. A haver mosolya és hangja ismét olyan jelentőségre tett szert, amit egyikünk sem értett meg teljes valójában.

A sors iróniája, hogy olyan közel voltunk az Egyesült Államokhoz – szinte tapintani, ízlelni, szagolni tudtuk. Majd megőrültünk, amikor amerikai hangokat hallotunk a rádióban, amerikai újságokat olvastunk, amerikai lányokkal beszéltünk a közeli Kulturális Szervezet táborában. Csakhogy továbbra is nagyon távol voltunk otthontól, talán minden eddiginél távolabb, mert a tengerészgyalogság parancsnoksága nem ok nélkül választotta ezt az isten háta mögötti táborhelyet.

Hamarosan megkezdődtek a menetgyakorlatok, az alaki kiképzés, az ellenőrző szemlék – egyszóval beindult a katonaélet taposómalma. Az Államokból özönlött az utánpótlás. Hetyke, szellemeskedő ifjoncok. Még azt a fáradságot se vettük, hogy kigúnyoljuk őket. Áhítattal néztek fel a Guadalcanal és Tarawa hőseire, a húsz– és huszonegy éves harcedzett veteránokra. Las-sankérft új felszerelés, egyre több fegyver és lőszer is érkezett.

A 2. hadosztály fásult, kimerült volt. Valamennyien hazavágytunk, s nem is csináltunk titkot belőle, de változatlanul megvolt bennünk a megmagyarázhatatlan nyakasság, ami azt súgta, majdcsak kihúzzuk valahogyan. Újra meg újra megtettük menetgyakorlatokon ugyanazokat az utakat, de a mozgás rutinmozdulatok ismétlésének bizonyult. Harcedzett öregkatonák voltunk. Igen, még Sam Huxley is csak rutinból végezte a munkáját.

Teltek-múltak a hetek, megint feltámadt bennünk a remény, hogy az előttünk álló invázió lesz az utolsó, s talán ezúttal megengedik, hogy a Hatodik foglalja el és tartsa a hídfőt. A harci kedv helyébe új hajtóerő lépett.

A gyilkolás vágya. A Hawaii hegyei között felejtett 2. hadosztály egyre erősebb, egyre acélosabb lett, mind többen kívánták, hogy valóban hivatásos gyilkosokká váljanak, olyasmivé, amivel Hilón vádoltak minket.

Egy nap elterjedt a hír, hogy a 4. tengerészgyalogos- hadosztály mintegy Tarawa utójátékaként partra szállt I a Marshall-szigeteken, felállítják az 5. tengerészgyalogos-hadosztályt.

1.

„Drága Sam,

Rettenetesen izgatott vagyok. Éppen most jövök Malcolm ezredestől. Együtt ebédeltünk a tiszti klubban, és mindent elmondott rólad. Ó, drágám, olyan büszke vagyok rád! Részletesen beszámolt arról a csodálatos munkáról, amit a zászlóaljaddal végeztél, és megtudtam, hogy újabb kitüntetésre terjesztettek I fel. Nem hivatalosan elmondta, hogy előbb-utóbb te követed az ezredparancsnoki tisztségben. De mondjad, drágám, a fiaid nem találhattak volna jobb becenevet a zászlóaljnak? Azt hiszem, i ez a mostani szörnyű.

Tudom, tulajdonképpen nem lett volna szabad elárulnia, de Malcolm azt mondta, hogy Hawaiin vagy. Megpróbáltam valami világos fogalmat alkotni magamnak erről, de attól félek, nem értem az egészet. Ha arra gondolok, hogy ennyire közel I vagy, egyszerűen megbénulok, és nem tudok ésszerűen gondolkodni.

Emlékszel még az öreg Drake ezredesre, aki már évekkel ezelőtt nyugdíjba vonult? Van egy háza Mauin, többször isI hívott minket, látogassuk meg. Maui a Hawaii melletti sziget. Valahogy csak oda tudnék utazni. Drágám, nagyon kérlek, ne utasíts vissza. Megpróbáltam tengerészgyalogos-feleség lenni, de kénytelen vagyok önzővé válni – önzővé, mint egy férje után vágyódó feleség. Az utóbbi években alig maradt időd számomra. Nekem úgy tűnt, alig néhány hónap telt el Izlandból való hazatérésed és újbóli elutazásod között. Nem bánom, bármennyire rövid időre is, de látnom kell téged, Sam. Felvérteztem magam, hogy valahogy átvészelljem a háborút, nem siránkoztam, de minden összeomlott, amikor kiderült, mennyire közel vagy.

Szeretlek, mindig is szerettelek, hiányzol, mindig is hiányoztál, egész szívemből vágyódom utánad. A gondolat, hogy látni foglak, mindent megváltoztat, szinte megrészegít a boldogság-tól

Szerető feleséged,

Jean”

Jean Huxley remegő kézzel tépte fel a válaszlevél borítékát.

„Drága Jeanem,

A postai bélyegzőből láthatod, ez a levél nem szolgálati úton lett továbbítva. Egyik pilóta barátom adta fel az Államokban.

Kicsi életem, ha valaha olyan döntést kellett hoznom, amelyet nem akartam, ha valaha olyan szavakat kellett találnom, amelyeket nem akartam kimondani, hát ez a mostani alkalom az.

Elolvasva leveledet szinte el sem akartam hinni. Az a gondolat, hogy ismét a karomban tarthatlak, hogy szerethetlek, akárcsak egyetlen napig, válasz a fohászaimra, amelyeket éjszakánként ismételgetek.

De drágám, ismét arra kell kérnem, várjál. Elképzelhetetlen, hogy ide gyere, Hawaiira. Jean, amikor visszatértem Izlandról, és kineveztek erre a parancsnoki posztra, zöldfülű kölykök bandáját kellett tűzzel-vassal tengerészgyalogosokká formálnom, s nem volt könnyű feladat. De a fiaim már tengerészgyalogosok, s legkiválóbbak ezen a kerek földön. Lehet, hogy nem szeretnek, még az is lehet, hogy gyűlölnek. Voltaképpen nem is tudom, csak azt tudom, hogy sok nehéz helyzetet éltünk át együtt. Ezek a fiúk nem hivatásos katonák, mint én. A búcsú keserves percei sokkal mélyebben hasítanak beléjük, mint mibelénk. Ok is ugyanannyira vágyódnak feleségük és édesanyjuk után, ahogyan mi vágyódunk egymásra. De az ő útjuk nem olyan egyszerű, mint a miénk. Nekik ott kell maradniuk, tenniük kell a dolgukat.

Isten látja lelkemet, nem büntetem magam az ő kedvükért, de hát miféle szerelem lenne az, ha úgy kellene szembenéznem velük, hogy tudom, loptam valamit, amit tőlük megtagadnak?

Csalhatunk mi? Ki kell tartanom mellettük, Jean. Én vagyok a parancsnokuk. Drágám, meg kell értened.

Még sohasem írtam ezt le, de most eljött az ideje. Amióta gyerekemberek voltunk az Ohio Egyetemen, és te úgy döntöttél, hogy féleségül jössz hozzám, nyilván megtanultad, hogy két élettársam van: te, és a tengerészgyalogság. Hányszor kellett visszavonulnod, hányszor kellett nyelned, de sohasem siránkoztál miatta. Hányszor szerettem volna megmondani neked, milyen bátor katona vagy. Nehéz, küzdelmes utat választottál -igen, mi örökösen búcsút veszünk egymástól.

S hányszor átkoztam el magam, amiért rád hoztam ezt a bajt. Sohasem tudtam megteremteni számodra azt az otthont, sohasem tudtalak megajándékozni gyerekekkel, pedig jól tudom, te annyira vágyódsz utánuk. Mindig csak ez volt: vigyázz magadra, hamarosan találkozunk. De a te bátorságod nélkül sohasem lettem volna képes rá.

Bárhová szólít is a kötelesség, bármilyen helyzetbe kerülök is, mindig erőt meríthetek abból, hogy tudom, odahaza, az Államokban vár rám egy asszony. Egy csodálatos asszony, akit bizonyára meg sem érdemlek. De amíg ő van, semmi más nem számít.

Gyötrelmes vágyódással gondolok a napra, amikor majd hazatérhetek, és tudom, soha többé nem kell elhagynom téged, s életem hátralevő részét azzal tölthetem, hogy kárpótollak a^rsok magányos napért, éjszakáért.

Egyelőre be kell érnünk a boldogság morzsáival. Nem bántam meg, hogy ezt az életet választottam, csak azt sajnálom, hogy annyi keserűséget okoztam neked.

Így, most újra búcsúzom. Csak még egy kicsit tarts ki, drágám.

Imádlak

Sam”

Jean Huxley kezéből kihullott a levél, üres szemmel bámult ki az ablakon. Úgy érezte, többé nem látja férjét.

Nagy dolog volt készülőben. Akkor kezdtek sejteni valamit, amikor hadgyakorlatok során a 6. tengerészgyalogos-ezredet megismertették az újonnan kifejlesztett „bivallyal”. A bivaly kétéltű vontató volt, nagyobb, gyorsabb, nehezebb fegyverzetű, mint elődje, az aligátor. A 6. ezredet a bivalyra képezték ki, míg a 2. és a 8. tengerészgyalogos-ezred a hegyekben gyakorlatozott. Ez azt jelentette, miénk a hídfő. A nagy főpróba szokás szerint teljes zűrzavarba fulladt.

Abban a boldog reményben készültünk a behajózásra, hogy ez az utolsó hadjárat. Fellángolt a harci kedvünk. Már életbe léptették a felváltási rendszert a 2. és a 8. ezred azon tengerészgyalogosai számára, akik sokkal régebben szolgáltak a tengerentúlon, mint mi.

Tábort bontottunk, a zászlóaljak sorra-rendre megindultak a hegyoldalban vezető kanyargó ösvényen a hilói kikötő felé. Arra számítottunk, hogy Hilóból a csapatszállító hajók Pearl Harborba igyekeznek, majd a szigetek mentén tartanak a végső színhely felé.

Aztán megérkezett a döbbenetes hír. Pearl Harbor-ban elsüllyesztettek öt kétéltű partraszálló járművet. A legutolsó percben kaptuk a parancsot, hogy maradjunk a Tarawa-táborban. Huxley kurváit nyilvánvalóan az egyik elsüllyesztett hajóra szánták. Nyakigláb elrepült Honoluluba, mi pedig ott ültünk a hideg hegyekben, vártuk, hogyan dől el a sorsunk.

Merle Snipes vezérőrnagy Pearl Harbor-i irodájában, a merev tartású tiszti szolga határozott mozdulattal nyitott be az ajtón.

– Uram, Huxley ezredes megérkezett.

Becsukta az ajtót Sam mögött, aki feszes mozdula-tokKal állt a tábornok elé.

Snipes nemrég vette át a 2. hadosztály parancsnokságát. A legenda úgy tartotta, soha, senki se látta mosolyogni.

– Engedélyt kért, hogy felkeressen, Huxley. Látom, nem vesztegette az idejét, máris itt termett. – Szavainak mindig éle volt, a lényegre vonatkoztak, akár alárendeltekkel, akár feljebbvalókkal beszélt.

– A zászlóaljam még mindig egy Hawaii melletti hegy csúcsán üldögél, uram.

– Nem felejtjük ott.

– Snipes tábornok, tudom, nem rendjén való, mégis fel kell tennem egy kérdést. Ugye eredetileg az egyik elsüllyesztett kétéltű partraszállító hajóra szántak bennünket?

– Tökéletesen igaza volt. A kérdése nem helyénvaló.

– Feltételezhetem, uram, hogy a küszöbön álló partraszálló-hadművelet élét a kétéltű járművek alkotják majd, s bennünket szemeltek ki rohamosztagnak hídfő létrehozására?

– Semmi okát nem látom, miért kellene folytatnunk ezt a beszélgetést.

– De meg fogjuk tenni.

– Micsoda?!

– Feltételezem, nem tudta pótolni valamennyi partraszálló hajót, s alakulatomat ezért vezényelték át csapatszállító hajókra.

– Beosztott tiszt létére nagyon sokat feltételez, Huxley.

– Tehát igazam van. Megváltoztatta a kijelölést. Nem mi szállunk elsőként partra.

– Maga csak bízza ránk a tervezést – Snipes hangja fagyos volt. – Azt teszi, amit parancsolnak magának, most pedig távozzék, mielőtt hadbíróság elé állíttatnám.

A tábornok lapozni kezdte az íróasztalán heverő aktákat. Az előtte álló férfi nem mozdult. Snipes felpillantott, szeme résnyire szűkült, arca megmerevedett.

– A fenébe is, tábornok! Ez az utolsó menet. Már egészen közel vagyunk Japánhoz – mondta Huxley. -öt tengerészgyalogos-hadosztály tartózkodik ezen a hadszíntéren, soha többé nem nyílik számunkra bizonyítási alkalom.

Snipes a telefon után nyúlt.

– Rajta, hívja a katonai rendőröket. Maga és a nyomorult bandája túlságosan régen tologatja ide-oda a hatodik ezredet – egyszerűen féltékeny ránk!

Snipes figyelmesen tanulmányozta az előtte álló sovány tisztet.

– Köztudott, hogyan terrorizálta Pritchard tábornokot Guadalcanalon. Lassanként hírhedt bajkeverővé válik.

– Ez hazugság, maga is jól tudja. Keményen dolgoztunk. A fenébe is, nagyon jól tudja, hogy a mienk az egész tengerészgyalogság legjobb ezrede.

– Rendben van, Huxley, foglaljon helyet és higgadjon le. Mutatok valamit.

A fali páncélszekrényhez lépett, megforgatta a tárcsákat, hatalmas, kemény borítójú iratköteget vett elő, az íróasztalára dobta.

– Látta ezeket a dokumentumokat?

– Nem, uram.

Elolvasta a könyv fedelén álló címet: Döntő láncszem hadművelet, szigorúan titkos.

– Kétezer oldal, Huxley. Árapály, széljárás, várható veszteségek, lőszermennyiség, benzinszükséglet gallonban, topográfia, bennszülött szokások, az ellenséges parancsnokok életrajzába japán flotta fejlődése, mennyi csomag vécépapírra lesz szükségünk – nevezzen meg bármit, mindent megtalál benne. – Előrehajolt. – Három hadosztályt vetünk be, Huxley. Hatvanezer embert. Elfoglalunk egy szigetet, hogy kiindulási pontot szerezzünk Tokió éjjel-nappali bombázásához. Hallja! Maga tehát meg kívánja változtatni az egész hadműveletet. .. Sok ezer életet és egymilliárd dollárt akar kockáztatni. Mi a fenét képzel magáról, mi maga?

Huxley elsápadt.

– Snipes tábornok, foghatja ezt a papírköteget, és tudja, mit tehet vele. Pontosan olyan jól tudja, mint én, hogy mihelyt eldördül az első lövés, eldobhatja az egész vaskos könyvet. Talán könyvvel győztünk Guadalcanalon? Vajon a könyv késztette arra a kölyköket, hogy átgázoljanak a tarawai lagúnán? Ez a hadművelet se lesz más, mint a többi. Azok a kis kurafiak fogják megnyerni magának a háborút, tábornok, a karabélyukkal, a szuronyukkal, a vérükkel, bátorságukkal, és istenemre mondom, az enyéim a legjobbak az egész tengerészgyalogságban, és követelem, hogy adja nekem azt a hídfőt!

– Valamikor úgy gondoltuk, Huxley, hogy maga nagyon éles eszű ifjú tiszt. A hadművelet után legfeljebb arra számíthat, hogy élete végéig bilik leltári számát ellenőrzi a tengerészgyalogságnál. Nem tűrök függelemsértést.

Sam arcába visszatért a vér, hatalmas ökle kinyílt.

– Tábornok, amikor idejöttem, tisztában voltam azzal, hogy vagy így, vagy úgy távozom: vagy sittre vágnak, vagy zászlóaljam élén maradok. Ki akarok lépni a tengerészgyalogság kötelékéből. Kérem, helyezzenek át, mielőtt hatályba lép a lemondásom. Ha elfekteti az ügyet, kénytelen lesz hadbíróság elé állíttatni. Nem megyek vissza a fiaimhoz tudván, ismét csak a seprű és a lapát jut nekünk.

Mélyet lélegzett. Snipes leült, megigazgatta a szemüvegét, majd kinyitotta a Döntő láncszem hadművelet feliratú könyvet. Végül megtalálta a keresett oldalt.

– Képtelenek vagyunk pótolni az ötödik elsüllyedt partraszálló hajót. A terv szerint a kétéltű partraszálló hajóknak öt nappal a konvoj egységei előtt kell kifutniuk. A partraszálló hajóknak saját bivalyaikkal kell végrehajtaniuk az inváziót, a csapatszállító hajók akkor követik őket, ha a hídfőállás szilárdan kiépült. Nem tudok szerezni magának partraszálló hajót. Ellenben van egy kis üzemanyag-szállító hajónk, amely együtt fut ki velük. Lesz rajta elég bivaly ahhoz, hogy felvehessék a maga zászlóalját. De Huxley, egy hónap múlva elátkozza a napot is, amikor idejött, mert a maga alakulata a harcok középpontjába kerül. A fedezetlenül álló bal szárnyon vetem be. Mihelyt a csendes-óceáni térség parancsnoksága jóváhagyja a tervet, megkapja az utasítást.

Sam Huxleynak válaszra nyílt a szája, de nem jött ki hang a torkán.

– Amikor idejött, azt gondolta, ugye, hogy én vagyok az egész tengerészgyalogság legrohadtabb kurafi-ja. Most megkapta, amit akart, és azt kérdezi magától: „Miért is tettem, és miért adta be a derekát Snipes?” Az első kérdésre feleljen maga, a másodikra majd én. Az olyan őrült alakok, mint maga – ezek alkotják a tengerészgyalogság gerincét. Hát legyen büszke a győzelmére.

– Már amennyire büszke lehet valaki, ha megásta háromszáz fiú sírját.

– Szerencsésnek mondhatja magát, ha csak háromszázan lesznek… Most pedig hordja el magát.

Huxley görnyedt háttal indult kifelé. A kilincsre tette a kezét. Igen, tűnődött, valóban, miért is? Ő csak azt tudta, hogy el kellett jönnie a tábornokhoz, nem tehetett mást…

– Sam.

Megfordult – és szertefoszlott Merle Snipes legendája. Igaz, csak halvány mosoly suhant át az ajkán, de arca együttérző, emberi kifejezést öltött.

– Sam, néha magam is úgy érzem, pokolian nehéz hivatást választottunk.

Huxley kiment, behúzta maga után az ajtót.

2.

A hátsó fedélzeten protestáns istentiszteletet tartottak. A karabélyomat olajoztam, ellenőriztem a tölténytáraimat, békésen szívtam· a cigimet, amikor Ziltch lépett hozzám: Huxley hívat. Felkúsztam a vaslépcsőn. Lélegzetelállító látvány tárult elém: ameddig a szem ellátott, hajók százai haladtak méltóságteljes lassúsággal előre.

A hátsó fedélzetről hallatszó ének egybeolvadt a hajó himbálózásával: „Rajta keresztyén katonák, a háborúba, fel…”

Beléptem a tisztek birodalmába. Huxley ajtaja előtt Keatsbe botlottam.

– Mi a nagy helyzet? – kérdeztem.

– Gőzöm sincs, Mac – felelte Keats, és kopogtatott az ajtón.

Ziltch engedett be bennünket. Nyakigláb a rekeszfal előtt állt, ökörszemablakból figyelte a véres munkára induló flotta vonulását. Lassan»megfordult, kézmozdulattal jelezte, hogy pihenjben állhatunk, csikkjéről újabb cigarettára gyújtott rá. Huxley, a szigorú fegyelmező láthatólag feszélyezetten érezte magát. Intett, üljünk le. Szétteregette a térképet az asztalon. Egy pillanatig az állát dörzsölte, aztán szólalt meg.

– Mac – mondta szinte szégyenlősen –, meg magát is, Keats… Azért kérettem ide magukat, mert már régen együtt hajózunk.

– Igen, uram – böktem ki –, már Izland óta.

– Megkapták az eligazítást a holnapi bevetésről?

– Igen, uram.

Észrevettük, hogy karikás a szeme. Ceruzájával rámutatott a térképre. – Hát itt van, az 1. Vörös part, az egész hadművelet kritikus pontja. – A kajütablakhoz lépett, kipöckölte a cigarettáját. – Azt látják, hogy a mi zászlóaljunk a bal szárny legszélén fog partra szállni. Mi leszünk legközelebb a nagy japán csapatösszevonásokhoz Garapan városában. Holtbiztos tipp, hogy ellentámadást indítanak, és annak mi állunk a középpontjában, ránk hárul a neheze.

Keatsszel helyeslően bólogattunk. Huxley visszatért a térképhez. – Itt a Topotchau-hegy, tökéletes megfigyelőhely, amelyről pontosan ránk lehet látni. – Jobb öklével bal keze nyitott tenyerébe csapott. – Idekinn meg a tenger tele van alattomos zátonyokkal, áramlatokkal. Számolnunk kell annak a kockázatával is, hogy az első rohamegység többi alakulata esetleg túlságosan lent délen száll partra. Ez azt jelenti, hogy egymagunk és elszigetelten harcolunk, amíg megteremtik velünk a ^k kapcsolatot. A japik eget-földet megmozgatnak, hogy elvágjanak minket. – Lezökkent a székbe, újabb cigarettára gyújtott. – A kritikus pont – ismételte. – Mac, azoknak a rádióknak mindvégig működniük kell holnap.

Félig lehunyt szemmel dőlt hátra.

– Nézzük még egyszer, hogyan osztottuk el az embereket.

– Matrózzsák, L. Q., Világítótorony és Andy odakinn lesz a lövészszázadokkal. Hodgkiss tizedes a harcállásponton marad, ő tartja a kapcsolatot a hordozhatórádió-csoporttal.

– Milyen az indián?

– Nem valami híres rejtjelző, de a kút fenekén is tud dolgozni egy TBX-szel.

– Hát a többiek?

– Gomez, Gray, Forrester meg én kezelem az ezredre és a zászlóshajóra hangolt készülékeket.

– Az ezred a Tulsa Kékkel a jobb szárnyunkon száll partra, együtt kell maradnunk velük, ha dagálykor délre fordulnak.

– Igen, uram.

– És bármit csinálunk, nem szakadhat meg a kapcsolat a zászlóshajóval.

– Úgy tervezzük, erre a célra a dzsiprádiót használjuk, uram.

– Helyes. – Összehajtogatta a térképet, és elfogódottan mosolygott. – Nem iszunk egyet?

Majd hanyatt estem. Huxley kihúzta az íróasztalfiókot, félpintes skót whiskys üveget húzott elő.

– Hat hónapja rejtegetem ezt az üveget, de ebből az alkalomból felbontjuk. – Szájához emelte az üveget. -Sok szerencsét, emberek. – Átadta az üveget Keatsnek.

– Arra a katonára, aki legelőször… eh, sok szerencsét – mondta a fedélzeti tiszt.

Átvettem az üveget, egy pillanatig magasra emeltem.

– Ne vegye zokon, ezredes, de én Huxley kurváira iszom, az egész tengerészgyalogság legkiválóbb alakulatára.

Egy perc múlva Keatsszel kiléptem a sétafedélzetre, a korlátnak dőltünk. Az égbolt szétrobbanó tűzgolyóként lángolt, a halált hordozó tengert narancsszínűre festette a csendes-óceáni naplemente.

„Hozzád, Uram, közelebb, Hozzád közelebb…”

– Cifra dolog lesz ez, Mac. Úgy látom, Huxley aggódik.

– Fura, két éve annak él, hogy megkaparintsa ezt a feladatot. Tulajdonképpen annak kellene örülnie, ha elég nagyok lesznek a veszteségeink hozzá, hogy bevegyék tagnak a lemészárolt zászlóaljak klubjába. Isten látja lelkemet, ez a leghőbb vágya.

Kihúztam egy staubot paklijából, rágyújtottam.

– Talán most, hogy megkapta, már nem is kell neki -vélte Keats.

Hátba vágtam.

– A legokosabb, ha lemegyek, és felhajtom a szakaszt. Viszlát reggel, Jack.

Egy indiai nyomornegyed kismiska a csapatszállító hajó második hajófenékrekeszéhez képest. Befogtam az orrom, a szerelvényhegyeken átfurakodva a körlet felé igyekeztem. Matrózzsák olajat dörzsölt szét a fegyverén, aztán szeretetteljesen megpaskolta. Danny a priccsén hevert, Kathy fényképét nézte. Andy, L. Q. és Világítótorony kártyaasztalként szolgáló deszka fölé hajolva dumált. Marion gramofonjából klasszikus zenedarab dallamai szálltak, betöltötték a hajófeneket. Ki tudja, miért, senki nem káromkodott miatta. A zene valahogy csillapítólag hatott rájuk. Felmásztam harmadik „emeleti” priccsemre.

– Szép ez a zene, mi az?

– Sohasem jegyzed meg? Brahms első szimfóniája.

– Hát persze, Brahms első izéje, kellemes. Marion félretette a levelét.

– Rae-nek is tetszik.

– Neki írsz levelet?

– Ühüm.

– Rendes lány az a Rae. Szerencsés fickó vagy.

– Ezt próbálom megírni neki. Figyelj, Mac!

– Eegen?

– Ideges vagy?

– Csak félek.

– Van cigarettád?

– Mikor szoktál rá a dohányzásra?

– Éppen most.

A fedélzetmester sípszava harsant a hangszóróból: „Figyelem, figyelem! Valamennyi tengerészgyalogos lent marad a fedélzet alatti helyiségekben. Senki sem jöhet fel a fedélzetre semmiféle ürüggyel, amíg a harcálláspontokat nulla négy órakor el nem foglalják.” Ismét felharsant a síp. Felolvasták az ezred–, a hadosztály– és a flottaparancsnokok üzenetét. Valamit hantáztak a tengerészgyalogság dicsőségéről, meg hogy harci lobogókat tűzünk majd amúgy is dicsőséges ezredzászlónkra. Amikor Guadalcanal előtt első ízben hallottuk a süket dumát, éljeneztünk, akár az újoncok; Tarawán már szkeptikusan fogadtuk ugyanezt. Ezúttal egyenesen derültséggel hallgattuk.

– Én rádión a , John másik feleségét” akartam hallgatni, és akkor tessék, ezt kapom – háborgott L. Q.

– Túl sokat beszélsz, fehér ember, inkább figyelj a lapodra.

– Kapcsold ki.

Hanyatt dőltem, megpróbáltam lehunyni a szemem: Sehogy sem tudtam elaludni.

A hajófenék hamarosan sötétbe borult, csak a feljárókon világított néhány homályos körte. Hasra feküdtem, lehúztam az atlétatrikómat. Facsarni lehetett belőle a verítéket. Párnaként igazgattam fejem alá a szerelvényem. Csend volt, szorongásos csend. Ütemes lökéseket éreztem. Matrózzsák rugdalta a priccset tartó láncot. Eltűnődtem, vajon mire gondolhat.

Matrózzsák teste fénylett a verejtéktől. Derékig ér július negyedikére – ezt szoktuk mondani a kukoricára Iowában, gondolta. Jó hűvös lehet most éjszakánként odahaza, mielőtt teljes hévvel beköszönt a nyár. A meleg időben az ember szinte hallja a kukorica növekedését. Átmegy a földeken, és hallja a pattogását. De szép lenne, ha kicsíphetném magam: tiszta nadrág, divatos ing, az udvarház előtt táncolnánk egy négyest. Ezek a srácok azt se tudják, mi az a négyes tánc, azt hiszik, valami mucsai dolog, fogalmuk sincs, mi az, hogy igazán élni… Most nyújtsd ki a bal kezedet, most meg jobbal, aztán ballal dobj be egy félfordulatot… Találkozz a szíved választottjával, dobbants, ugorj, mutasd meg neki, mi a Rocky Mountain-körözés… Pörgesd meg a kislányt, aztán séta vissza… Dobjad jobbra, dobjad balra… Most meg körözz a jobb oldali kislánnyal… Kört alkossatok, sasszé balra, sasszé jobbra, csillag alakban…

Matrózzsák dúdolása ütemére rugdalta, lengette vitorlavászon priccse tartóláncát.

Leereszkedett mellettem. Elkaptam a vállát.

– Mi baj, Matrózzsák?

– Megkeresem Pedrót, adjon valami orvosságot tengeribetegség ellen.

Pedro Rojas a betegszoba íróasztala mellett szunyókált. Amikor csikkje a körmére égett, felriadt. Előhúzta tárcáját, kivette egy lány elfakult fényképét, hosszan szemlélte, ajkához emelte, gyöngéden megcsókolta.

Most már nem is vagyok kétségbeesve, hogy vissza kell mennem Texasba, gondolta. En is belevaló tengerészgyalogos vagyok… A doki azt mondta, főnököt csinál belőlem. Még a legjobb barátaim, sem ismerik meg a jó öreg Pedrót, amikor megérkezik San Antoneba, de azért irtó klassz srácok. Majd a gondjukat viselem.

– Pedro.

– Szia, Matrózzsák. Mi gyötri az olyan marha nagy ember tengerészgyalogost, amilyen te vagy?

– Tudod, a régi, a tengeribetegség.

– Matrózzsák! Már annyi ilyen szart adtam neked, hogy eláraszthatod vele az egész hajót.

– Eredj már… Ne okozd a vesztem. Mindjárt újra hányok.

– Jesszusom! Hát rendben van. Remélem, repülőgépen küldenek majd haza.

– Miért mondod ezt?

Matrózzsák undorító fintorral nyelte le az orvosságot.

– Matrózzsák! A fene essen beléd, egyél ám egy jó nagy reggelit, hallod-e?

– Eegen, hallom. – Az asztalra állította a poharat. – Azt hiszem, a legokosabb, ha megpróbálok aludni.

– Oké, hombre:

– Te Pedro… Vettél részt valaha is négyes táncban?

– Nem, de tudok néhány remek mexikói táncot.

– Eegen?

– Hohó, Pedro a legjobb táncos… Ide nézz, ülj csak le… Mutatok neked valamit. Mutatok neked egy tánclépést, és ha utánam csinálod, adok neked egy bontatlan üveg alkoholt.

Úgy éreztem, nem bírom ki cigaretta nélkül. Leugrottam a priccsről, elindultam a mosdó felé. Az ivóvíztartálynál megálltam egy korty vízre. Ereztem, hogy valaki mögém lép. Gyorsan hátrafordultam. Az ingyián volt az.

– Nem akartalak megijeszteni, Mac.

– Nem tudsz aludni?

– Hát nem nagyon. Láttam, hogy fölkelsz…

– Mi gyötör, öregem?

– Mac, olyan bután hangzik. De mondani akarok valamit.

– Ki vele.

– Ugye tudod, azt szoktam mondogatni, vissza akarok menni a rezervátumba.