– Egy lépéssel se tovább, testvér… Totál kikészültem.

Levetette zubbonyát, térdre rogyott, zubbonyából párnát hajtogatott a járdán. Lefeküdt. Fürge vállat vont és melléje heveredett.

Λ járőrkocsiról tagbaszakadt tábori rendőr ugrott ki, odalépett az ernyedten elnyúló párhoz. Fürge bordái közé bökött a gumibotjával.

– Mit csináltok itt?

A texasi félig zárt szemhéja mögül rápillantott.

– Mi a fenét gondolsz, mit csinálok? Megpróbálom hazaegyengetni ezt a kurafit.

Tíz óra volt. Spanyol Joe elkapta a tekintetét a kétes minőségű hadirevüről. Marion az órájára nézett, azután ismét a könyvébe mélyedt. Joe átnyúlt az asztalon, megráncigálta Marion ujját.

– Figyelj, Marion – mondta –, tedd már le azt a könyvet egy percre.

– Mi bajod?

– Azt az ötven ficcset, amit tegnap éjjel nyertem -eltetted?

Marión elővette kis noteszét.

– Harminc dollár és tizenöt centtel tartozol belőle. Gomez lehajtott egy dupla adag rozspálinkát, inge ujjával megtörölte a száját.

– Úgy áll a dolog, édes haverom, kaptam egy csehó-címet… És hát, érted… Az isten szerelmére, csak ne prédikálj nekem. Elengedsz, he? Marion az asztalra csapta a könyvet, valami sátánfajzatot emlegetett. Spanyol Joe közelebb hajolt hozzá, könyörgőre fogta a dolgot.

– Én mondom neked, csuda előkelő lebuj.

– Hát semmi sem szivárog be abba a pogány koponyádba?

– Ugyan már, Marion, haverom vagy, nem? Hát nem voltam két vasárnap egymás után templomba? Meg egész hónapban egy fillért se kértem kölcsön a srácoktól.

– Nem!

– De hát azok a lányok prímák, első osztályúak… Uramisten, hát nem mindenki olyan, mint te. Emberek vagyunk, vagy mi a fene.

– Fogadni mernék, hogy prímák – felelte gúnyosan Marion. – Sohasem gondoltál egy percet sem árra, milyen következményekkel járhat az ilyesmi? Úgy értem, nem erkölcsi következményekkel. – Mutatóujjával Gomez orra előtt hadonászott. – Mi van, ha fölszedsz tőlük valamit, és bevágnak a tripper-viskóba, és állandó őrségbe osztanak be, ráadásul még zsoldot sem kapsz.

– Egy a százhoz az esély – Marion ismét kinyitotta a könyvét.

– A legtöbben közülünk csak esendő emberek. Figyelj már, Marion, ne légy már örökké olyan beszari.

– Nem adok neked ötven dollárt, Joe, csak azért, hogy kifosszanak.

– Csak egyetlen tízesre van szükségem, csak tíz ficcs-re.

– Abból, amit mondtál, úgy gondolom, egy tízes túl sok.

– De Marion, Dagóban vagyunk, és háború van. Nehezen lehet idecsalogatni csajokat.

Marion hosszasan méregette könyörgő kenyerespajtását, latolgatta, mi szól az emberi esendőség mellett és ellen. Végül ismét megadta magát a Gonosznak.

– Nekem is veled kell tartanom, érted, mert különben az életben se jutsz vissza a táborba.

Gomez lelkesen rázogatta Marion kezét.

– Ezt nevezem megértő havernak. Szedjük a lábunkat.

Megtalálták a megadott címet. Spanyol Joe halkan kopogtatott az intézmény kapuján. Vagy fél perc telt el, résnyire kinyílt az ajtó.

– Mae küldött bennünket – suttogta Joe. Az ajtó kinyílt, félhomályos, kopottan bútorozott nappali szobába léptek be. Körtearcú madám engedte be őket.

– Ma éjszaka csak egyetlen lány dolgozik, édeském – mondta rekedt hangon. – Pár percig várnotok kell. Ki megy elsőnek?

De Marion addigra már kényelmesen elhelyezkedett a mély karosszékben egy lámpa alatt, és belemélyedt Gibbon „A római birodalom hanyatlása és bukása” című művébe.

– Ma éjszaka csak én leszek, öreganyám – felelte Joe. A madám Marion fölé hajolt, háromsoros nyaklánca Marion arcához ütődött. – Hát te, drágaságom? Biztos vagyok benne, kedvedre lesz a lány. – Marion dühös morgással válaszolt. A madám Spanyol Joe-ra pillantott, de az csak a vállát vonogatta. ^!

– Mindig ilyen, ilyet még életemben nem láttam -magyarázkodott, amint a madám betessékelte az előtérből nyíló egyik hálószobába.

Marion nagy nehezen átvergődött több oldalon, egyre sűrűbben pillantgatott az órájára, és megkísérelte süketnek tettetni magát, hogy ne hallja a helyiségből kiszűrődő hangokat. Fénysugár vetődött be, valaki kinyitott egy ajtót. Marion a szeme elé emelte a könyvét, gyorsan lapozott egyet, pedig nem is olvasta azt az oldalt, azután még egyet. Spanyol Joe lépett be, kimonóba öltözött kurva köré fonta karját.

– Adj egy tízest a kis hölgynek, Marion. Marion előhúzta a tárcáját, kivett egy tízdollárost.

Szeme találkozott a prostituáltéval. Halványkék, szomorú pillantású szeme volt… Aztán égővörös hajzuhatagot látott és egy remegő kis testet. Meg kellett kapaszkodnia a lámpaasztalba. Forgott vele, a világ. Csend… Olyan halálosan mély csend, hogy még a távoli előtér órájának ketyegését és Rae szívdobogását is hallotta. Kitántorgott a szobából.

Hűvös fuvallat csapta meg könnyes szemét. Céltalanul bolyongott utcáról utcára, amíg el nem gyöngült a kimerültségtől. Akkor leült a járdaszegélyre, és sírt.

Zuhogott az eső. Rázártam a rádiós kunyhó ajtaját t a rajomra, gyakorlóbillentyűkön dolgoztattam őket.

– Oké, tíz perc szünet.

Felálltak, nyújtózkodtak, lehántották magukról a fejhallgatókat.

– Irtó klassz kukoricacsövek teremnek errefelé – tűnődött Matrózzsák Brown, az iowai farmer, amint kinézett az ablakon. – Csak az a baj, hogy olyan sok rohadt csuhét kell letekerni róluk, amíg a közelükbe férkőzhetsz. – Kipislogott az esőbe, sűrű bagósat köpött ki az ablakon.

– Uramisten, sűrűbben esik, mint mikor tehén pisál lapos kőre.

– Nemcsak fütyürésszél ám a lapátfogaidon át, Spike – jegyezte meg Fürge.

– Ugyan már, Mac, könyörülj meg rajtunk, hagyjuk I abba ezt. Bedilizek az átkozott billentyűktől – siránkozott L. Q.

– Nyakigláb tombol – mondtam —, és igaza is van. Úgy összekutyultátok a gyakorlaton a dolgokat, mint–; ha kínaiak tartottak volna tűzoltógyakorlatot.

– Mit akarsz, főnök, lágytojást a sörödbe? – vigyor gott Világítótorony.

– Mac – szólalt meg Forrester –, úgy érzem, te meg céloztad a fedélzeti tiszti rangot.

– Azt hallottam, testvérek, fej vagy írást játszott Bryce-szal – mondta Matrózzsák, és jól ismert mozdulattal mutatóujjával a fülére bökött.

– Hát ide figyeljetek, slapicok, tíz percig nem húztátok volna az ilyen rádiókezeléssel a régi tengerészgyalogságnál.

– Mesélj nekünk egy kicsit róla, milyen pompás fickók voltatok a ré-é-égi tengerészgyalogságnál – vihogott Andy.

– Hát az úgy volt a ré-é-égi tengerészgyalogságnál — vette át az ugratást Jones –, hadd mongyak valamit nektek, újoncoknak. Több matrózzsákot koptattam el, mint ahány zoknitok van.

– Azt hiszem, Mac, most sárgák módjára fog bánni velünk.

– Eegen, a szegény öreg fiú nagyon adja ám a bankot. Nemsokára felvonul a tiszteletire a katonazenekar,

– Matrózzsák újra kiköpött az ablakon.

– Adjál csak egy staubot – szólt oda L. Q. Világítótoronynak.

– Ti sápadtarcúak sohase' vesztek magatoknak, cigarettát?

– Cél: a cigaretta – kiáltotta el magát Andy, mielőtt Gray megszólalhatott volna.

Forrester elővett egy rúd nyalókát, lehántotta róla a papírt. – Mi baja van Marionnak? Mostanában olyan búvalbélelt.

– Ehm – mondta Andy –, jó lenne, ha valaki beszélne a fejével. Egyre furábban viselkedik.

– Igaz, hogy át akarják helyezni a tüzérséghez? -kérdezte L. Q.

– Hagyjátok már abba! – ugrott fel Gomez.

– Locsogás az egész, öregem. Szólásszabadság van, igaz?

– Azt mondtam, hagyjátok abba a szarakodást!

– Ne merj velem így beszélni, Joe – én emberszerető vagyok, nem atléta.

Témát váltottam.

– Térjünk vissza a billentyűkre. Én most lelépek, és nem szeretném, ha akárcsak egyetlen csavargó is lelécelne tizenhét óra előtt. – Az ajtóhoz léptem, magamra kanyarítottam a ponchómat, fejembe nyomtam a tábori sapkámat. – Forrester, tizenöt perc múlva jelentkezel a laktanyában, felváltod Mariont a laktanyaügyeletben, azután elviszed ezeket a gyengélkedőket vacsorázni.

Beléptem a terembe, végigjártam a szabályosan megvetett tábori ágyak hosszú sorát. Marion Hodgkiss, az ügyeletes a sarokban levő ágyán feküdt hanyatt, mereven bámulta a mennyezetet. A gramofonon lemez forgott, klasszikus zenét játszott. A zene, mintha el lenne varázsolva, visszaverődött az üres válaszfalakról. Leráztam magamról az esőt, odaléptem hozzá.

– Átkozottul klassz darab, mi a jegyzékszáma?

– Már százszor megmondtam – szólalt meg tompa hangon. – Brahms első szimfóniájának utolsó tétele.

– Persze, igazad van, Brahms, irtó klassz. – Az ágya körül köröztem. – Odakinn zuhog, hát igen, szakad az eső. – A lemez lejárt, a gramofon karja őrült köröket írt le. Odanyúltam, leállítottam.

– Nem mondtam, hogy állítsd le! – csattant fel Marion.

– Ide figyelj, Marion, becsavarodsz, ha így folytatod. Már azt rebesgetik, hogy áthelyeznek a tüzérséghez.

Fogát csikorgatva kibámult az ablakon. A szél az ablaktáblákhoz vagdosta az esőcseppeket, s onnan ezerfelé szálldostak és kavarogtak. – Az elmúlt éjszaka véletlenül Coronadóban jártam és…

– Törődj a magad kibaszott dolgával!

Ha Marion ilyen kifejezéseket használt, az könnyen azt jelenthette, hogy törött állkapoccsal távozom. Sarkon fordultam, elindultam kifelé.

– Mac – szólalt meg halkan Marion.

– Tessék.

– Mac, sajnálom. Én…

– Gyerünk, öcskös, kapd fel az esőköpenyedet, menjünk le a kantinba és dumáljunk. Pár perc múlva itt lesznek a srácok.

– És a laktanyaügyelet? – kérdezte.

– Forrester átveszi. ·

Bebújt a ponchójába, fejébe nyomta tábori sapkáját.

Lassan végigmentünk a csúszós, eső áztatta úton, bakancsaink cuppogtak a vízben; elhagytuk az egyes épületet, rátértünk a homokot átszelő pallóra, felcsoszogtunk a bárhoz.

– Két sört.

– Én kólát kérek.

– Sört meg kólát.

Fogtuk az üvegeinket, és elvitorláztunk egy üres asztalhoz.

A söntés végén megláttuk McQuade tüzér őrmestert és Burnside-ot, amint sorra hajtották fel a söröket. McQuade körül ott tolongtak az emberei a Fox-századból. Hatalmas pocakja lelógott a derékszíja fölött. A söntésre könyökölt, és tenger edzette ajkán át harsogva követelte, hogy vizsgálják meg alaposan a sört. Amint meglátott, odakiáltotta:

– Szia, Mac.

– Szia, Mac – kiáltottam vissza neki.

– Ez a zöldfülű itt kilenc sörrel van lemaradva mögöttem.

– Tíz sört ide elém – rendelkezett Burnside. – Azt szeretném látni, hogy egy ilyen spongya ír az asztal alá igya Burnside-ot. – McQuade a mennyezet felé fordította vörös arcát, harsogva nevetett. Mindkettő két lábon járó söröshordó hírében állott, és már vagy hat éve sörivó versenyben állottak egymással. McQuade a fiaihoz fordult.

– Ide figyeljetek, én már több hajóárbocot láttam életemben, mint ahány telefonpóznát ez a pasas – harsogta, amint Burnside benyakalta a harmadik üveget. – Srácok, beszéltem már nektek a tengerészgyalogosok híres hajójáról, a Tuscaroráról? Uramisten, micsoda hajó volt! Negyven fedélzet mélységű, a feneke meg szalma, hogy legyen mit zabálniuk a rozmároknak. Hát egyszer fölfelé hajózunk a Jangce folyón, és annyi volt a kanyar, hogy a tatőrség az orrőrséggel kártyázhatott. – A szájához emelte a sörösüveget. – Annak az egészségére, aki legközelebb hal még! – két kortyra kiürítette az egészei. Burnside harsány hangon énekelni kezdett:

Dicsőség! Örök fény!

Négyünknek egy hordó söröcskét!

Hála az Úrnak, hogy nem többen vagyunk,

mert ki tudnánk biz’ inni egymagunk…

Hodgkiss tizedeshez fordultam.

– Elmenjünk a kurvákhoz, Marion?

– Egy napon szeretnék egy elbeszélést írni Burnside-ról és McQuade-ről.

– Hát ezek valóban könyvbe illő alakok.

– Mac – szólalt meg Marion –, én nem értek azokhoz a nőkhöz.

– A kurvákhoz… Úgy értem, a prostituáltakhoz? – Marion bólintott. – Magam sem tudom, Marion, nehéz ezt megmagyarázni. Harmincegyben Sanghajban voltunk, ott rengeteg fehérorosz lány volt. Ismertem két srácot, ilyen lányokat vettek el. Elég boldogoknak látszottak.

– Gondolod, hogy képes lenne… Úgy értem, Mac, szóval… Soha nem kérdeztem tőle sokat magáról… Mindig azt képzeltem, hogy durvák, megkérgesedtek, ahogy a könyvekben írnak róluk.

– Nők azok is, mint minden más nő. Találhatsz köztük mindenfélét, ahogy a legkülönfélébbek a tengerészgyalogosok is.

– Tudod, annyira kedves, és olyan, mint egy úrinő, meg aztán szívesen tanul erről-arról. Én… Egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy… Mac, nem értem az egészet. Ο olyan csodálatos… Miért is tenné azt?

– Amikor először mentem kupiba, Marion, pontosan annyi idős voltam, mint te most, és ugyanolyan ártatlanul naiv is voltam. A lánynak az ágya melletti állványon valami csuda előkelő című könyve volt. Már elfelejtettem, mi volt a címe. De azóta is arra emlékszem az egészből, mennyire meglepődtem, hogy egyáltalán könyvet olvas. Véletlenül nagyon helyes lány volt, főiskolát végzett. Neki is megvolt a maga története. Mindenkinek megvan… És ahogy mondtam, van közöttük mindenféle.

– Mit tennél a helyemben, Mac?

– Erre egyedül csak te válaszolhatsz, Marion. Fura szerzetek ezek a nők, sokat ismertem közülük. Jócskán akad köztük, akiket megtaposott az élet… A férfiak meg, hát… Azok mind disznók, mind csak egyet akarnak. Ismerik a dolog minden csínját-bínját, mindenre megvan a válaszuk. Talán azért is szeretett beléd Rae. Te valami újat hoztál az életébe. – Szopogattam a sörömet, erőlködve kerestem a megfelelő szavakat. – Ha valaki tisztességesen bánik velük, olyan hűségesek lesznek, mint egy vadászkutya. Ezek a lányok nem teszik-veszik magukat, nem csalnak. Az ő emberük, az valami egészen különleges a szemükben. Van bennük valami gyöngédség, amire talán valamennyien vágyódunk, de csak kevés pasas olyan szerencsés, hogy meg is találja. De ennek ára van, nagyon nagyvonalúnak kell lenned, és sok mocskos képet ki kell törölni az agyadból… – Elakadtam, sehogysem jutottam tovább.

– Te találkoztál Rae-vel, Mac – mondta Marion.

– Rae igazi hölgy, látszik, hogy valaki – és szeret téged.

– Emlékszel még arra az estére a reptéren? Bólintottam. Marion levelet húzott elő a zsebéből.

Attól a folyóirattól jött, amely elfogadta közlésre a „Mr. Branshly visszavonulása” című novellát: a szerkesztő még további ilyen írásokat kért.

– Fogalmam sincsen, hogyan is kezdődött, Mac. Először csak néhány szót váltottunk. Fáradtan érkezett a hajóra, beszélgettünk, többnyire rólam és az írásról… Aztán úgy tűnt, hogy minden, amit érzek, kiárad belőlem. Beszélni tudtam vele úgy, hogy, elmúlt a félelmem… El tudtam mondani olyan dolgokat, amiket addig képtelen voltam, ő pedig lehunyta szemét, hallgatta elgondolásaimat, megvitattuk az ötleteimet. Olyan egyszerű volt… Mintha megértette volna, hogy megpróbálok felnyúlni valamiért.

– Azt hiszem, értem, mire gondolsz.

– És Mac, olvastam neki… Néha egész éjszaka. Kikémleltem az ablakon. Ritkulni kezdett az eső.

– Rae több a számomra, mint egy nő. Tulajdonképpen nem rossz ő… Tudom én azt. Csodálatos és kedves és gyöngéd. Nem tudnék írni nélküle.

– Nem válaszoltál ezzel a saját kérdéseidre, Marion? Erőltetetten, halványan elmosolyodott,

– Azt hiszem, semmi más nem számít, Mac.

– Megtennél nekem egy szívességet, Marion? Kezdj úgy dolgozni a rádiódon, ahogyan elvárjuk tőled.

– Most már nem lesz semmi baj… És köszönöm, Mac.

Tíz tökrészeg tengerészgyalogos kórusa harsant fel a söntés felől.

„Amint elindul a menet

És a banda rázendít,

Mikor kivonulunk,

s rákezdik a zenészek,

ordít a sok barom:

»Kilóg az ülepe a tengerésznek!«„

McQuade és Burnside a földre huppant. Kettejük párbaja ismét döntetlenül végződött.

Hodgkiss tizedes pontban tizenkettő harminckor rohant fel a hajóhídon. Magához rántotta Rae-t, úgy szorította, hogy a lány majdnem derékba tört. Rae belekapaszkodott, remegett, mint egy ijedt kölyökkutya.

– Marion, Marion, soha többé ne hagyj el.

– Szeretlek, Rae.

– Nézd csak, ajándékom van számodra. – Kinyitotta a kézitáskáját, egy pár zoknit nyújtott át neki. – Magam kötöttem. Nem valami jól sikerült, ez volt életem első párja. Nem is tudtam, hányas lábad van, meg egyáltalán semmit.

Jóval később Rae lépett be elsőnek a lakásba. Marion lassan követte. Rae felkattintotta a villanyt. Becsukta az ajtót, kabátját a díványra dobta. Marion csak állt, kínos zavarban matatott sapkájával.

– Mi baj, Marion?

– Én… Még sohasem voltam így, egy lánnyal… Még soha eddig.

Rae elmosolyodott, megsimogatta a fiú arcát, elfordult.

– Vesd le a zubbonyodat, helyezd magad kényelembe. Fölteszek egy kávét.

Marion elnyúlt a mély karosszékben, és egy könyvért nyúlt, a „Portugál szonettek” volt. Rae a szék karfájára ült.

– Reméltem, hogy visszajössz. Azt szerettem volna, ha te olvasod föl nekem. – Megcsókolta homlokát, aztán eltűnt a konyhában. Marion a szemével követte.

Másnap reggel Rae elutazott San Diegóból – Marion szüleinek házába.

„Drága, drága Rae,

örülök, hogy tetszenek neked az enyéim. írtak nekem, és ők ugyanúgy imádnak téged, mint én. Örülök, hogy úgy döntöttünk, nem soká halogatod az utazást, így jobb. Az egyik srác elhozta a feleségét San Diegóba, és most, hogy úgy tudjuk, hamarosan elhagyjuk az Egyesült Államokat, életük szakadatlan őrjöngés. A lány már majd becsavarodik, mire esténként a srác hazaér. Nekünk mindenesetre gyönyörű emlékünk van, amiből meríthetünk. Egyszerűen fel sem tudom fogni, hogy az enyém vagy.

Sokat írok. Minden szabadidőmben. Egyszer majd sok csodálatos dolgot kell véghezvinnünk, sok csodálatos helyet kell megnéznünk együtt… Olyan, de olyan boldogok leszünk.

Drága Rae, amit az utolsó leveledben írtál… Ne is gondolj rá soha többé! Nem számít. A múlt az elmúlt, csak a holnap számít. Te az enyém vagy és szeretlek.

Marion”

5.

Lefújtuk a kiképzőnapot és a szemlét, mert éjszaka gyakorlaton voltunk a bozótosban. Egész éjszaka kúsztunk, a beszivárgást gyakoroltuk. Rajomnak nehéz dolga volt. Üzeneteinket csakis röviden és gyorsan adhattuk le, mert az áramfejlesztő zúgása még a holtakat is fölverte volna. Minden adás után gyorsan tovább kellett állnunk, nehogy az „ellenség” fogságba ejtsen. Nyolc álló órán át kúsztunk-botorkáltunk az éjszakában – hullafáradtan értünk vissza a kaszárnyába.

– Kinyiffantam – sóhajtott fel L. Q. Jones. – Most kaphatnék egy hétvégi eltávozást, El Cajonban vár az a csaj, én meg fel se tudok állni az ágyról.

– Tudod, hogyan nevezik ezt az orosz tengerészgyalogságnál? Szarszki szerencsnik – ugratta a haverja, Világítótorony.

– Úgy van, írjál ki neki egy SzSz-utalványt a lelkészhez.

– A fenébe is, ott vár a kapuban, menj már le, ingyián, mondd meg neki, hogy sittre vágtak vagy tudomisén mit.

– Még nem kaptad meg azt a csajt, L. Q.?

– Úgy számítom, ma lenne a napja. Az öregjének rancha van itt, engem meghívtak hétvégére, csak hát ez a drágalátos dagi teljesen kinyiffant… Nem hiszem, hogy maradt bennem elég energia. – Nagy nehezen felcihelődött. – Gondolom, nem hagyhatom lelohadni a harci kedvet a hátországban.

Kibaktatott a mosdóba, hogy rendbe szedje magát.

– Ez ugyanaz a csaj, aki az egyházi adásban énekelt a rádióban, azon az estén, melyen L. Q. csőre töltötte a Reisingjét, és arra kényszerített bennünket, hogy meghallgassuk és leveleket írjunk a rádióállomásnak? – kérdezte Danny Világítótoronytól.

– Ühüm, ugyanaz.

– Még mindig nem sikerült lefektetnie?

– Nem hát; megkéri az árát. Mondtam én L. Q.-nak, jól nézze meg azt a nőt, hétpróbás. És olyan átkozottul csúnyácska, hogy ha nem fog magának férjet most, amikor húszezer tengerészgyalogos tekereg a környéken, akkor élete végéig szedi a körtét azon a ranchon. Ez az El Cajon-i dolog csapda…

L. Q.-t feltartóztatta az őrség: be kellett mennie az őrszobára kifényesíteni a cipőjét. Az eltávozásra induló tengerészgyalogosok elismerő füttyentgetése közepette szállt be a kapu előtt parkoló nyitható tetejű kocsiba. A tetszésnyilvánítás túlnyomórészt a fehér gumiabroncsoldalas cabriolet-nak szólt, alig néhányan nézték meg szegény Nancy Eastet, aki átcsúszott a másik ülésre, amint L. Q. beült a kormány mögé, és beindította a motort.

El Cajonban egy elcsigázott fiatalember szállt ki a kocsiból. Az éjszakái gyakorlat annyira kimerítette, hogy sántikált. De éppen ezért tűnt alkalmasnak a pillanat a macska-egér játékra, amelyet Nancy Easttel játszott. Minden újabb eltávozáskor kicsit közelebb jutott céljához.

Nancy úgy tett egy-egy apró engedményt, hogy cserébe újabb meg újabb szóbeli nyilatkozatokat préselt ki L. Q.-ból. A fiú zsebében ott lapult a hétvégi eltávozási engedély, a papa üzleti úton volt – a kocka eldőlt, most vagy soha…

A csúnyácska kislány látta, milyen fizikai állapotban van L. Q. Pihent embert is kikészítő napirendet állított össze, de közben ingerkedően pompás dolgokkal kecsegtette L. Q.-t az éjszakára. Úgy számított, hogy ilyen módon testileg-szellemileg annyira legyengítheti, hogy értelmetlenné válik minden további ellenállás. Anyja segítségével megadhatja neki a kegyelemdöfést, eképpen szerezvén férjet magának. Cinkelt kártyával játszott.

L. Q. lehámozta magáról a zöld egyenruhát, kekire váltott. Nancy nyomban teniszütőt nyomott a kezébe – irány a teniszpálya. Az első játszmában lehengerelte, közben ugratta is. Az még rendjén van, ha húznak valakit az egykedvű játékért, amikor hullafáradt, és semmi kedve ugrándozni a pályán. De azt állítani, hogy játéka híven tükrözi a tengerészgyalogság jellegét – hát ez több a soknál. L. Q. dühbe gurult. Nekiveselkedett, és felélve utolsó tartalékait egyszemélyes tornádóvá alakult át. A következő két játszmában kemény munkával győzedelmeskedett, megmentvén a tengerészgyalogság becsületét.

Mielőtt azonban élvezhette volna jól kiérdemelt pihenőjét, máris egy félelmetes külsejű ló nyergében találta magát, és két órán át hegyen-völgyön át kellett vágtatnia. L. Q. egyébként gyűlölte a lovakat.

Hamarosan úgy érezte, menten éhen hal. Nancynak az a romantikus ötlete támadt, hogy a ranchtól négy mérföldre piknikeznek majd. A keménykötésű rancher-lány elszántan hajtotta maga előtt: L. Q. hatalmas kosár és termosz súlya alatt görnyedve bandukolt. Mivel a tavasznak is meg kellett adni a magáét, Nancy ragaszkodott hozzá, hogy kedvese fogócskázzon vele az erdőben, amint az igaz szeretők között szokás, ha tavasszal erdőben járnak. L. Q. viszont nem volt az, amit általában sprinternek neveznek. Képtelen volt utolérni a lányt, még csak esélye sem nyílt rá, hogy kézitusába elegyedjen vele.

Vacsora előtt az ifjú amazon azzal zárta a napot, hogy kihívta L. Q.-t kézilabda-mérkőzésre, majd egy gyorsúszásversenyre. L. Q. hálát adott istennek, amiért oly kövér és könnyen lebeg a víz felszínén.

Leroskadt az asztal mellé. Nancy és az anyja vagy tizenöt fogást vonultatott fel, kezdve a gombával borított kéthüvelyk vastag bifsztektől, az óriási halom almás rétesig és a sajtig. A vacsora valóságos ínyenc-álom volt, s L. Q.-t tekintették annak, aki él is az alkalommal. Úgy tűnt, Nancy East varázsolta elő az egészet saját kis kacsójával egy üres percében. L. Q.-ban még csak fel sem ötlött, hogy amióta megérkezett, Nancy-nak egyetlen szabad perce sem volt.

A lakoma után a szépen felhizlalt kant előkészítették a torra. L. Q. annyira elbágyadt az epikureusi gyönyöröktől, hogy moccanni se tudott. Ült és hallgatta Mrs. East locsogását. Egyszerre megvilágosodott előtte az egész összeesküvés. Csapdába esett! „Gyerünk az ajtóhoz – gondolta. – Nem, nem jutok el odáig élve, mozdulni sem tudok!”

Mrs. East jóformán lélegzetvétel nélkül beszélt. L. Q.-nak úgy tűnt fel, hogy ő is, csúnyácska lánya is macskaszerű mosollyal figyelik őt, mintha nyalogatnák a mancsaikat, arra gondolva, milyen ízletes, kövér kis egeret fogtak.

Égnek emelt szemmel, némán fohászkodott. Azután, miközben a vér zúgva áramlott az ereiben, és megújult erővel, ahogyan az gyakran megesik a szabadságért harcoló férfival, elhagyta ajkát az első mondai ezen az estén:

– Csinálhatnánk süteményt.

Nancyval kimentek a konyhába. Végre megszabadult az anya vontatott hangsúlyú, végtelen fecsegésétől.

Amint Nancy ott állt a tűzhely előtt, kezében a lábassal, L. Q. odalépett hozzá, maga felé fordította és megcsókolta.

– Ne itt, te buta – vihogott a lány.

L. Q. szorosan magához ölelte, de válla felett meglátta az ajtónyíláson bekukucskáló anyát. Nem volt mit tenni, visszamentek egy tálcányi édességgel a nappali szobába. Mrs. East lerakta kötését, elvett egy süteményt, cuppantott.

– Tudja – dorombolta –, Mr. Easttel az előző háborúban esküdtünk meg. Százados volt… de – tette hozzá gyorsan – manapság egy közkatona majdnem annyit keres, mint akkor egy százados. – Bájosan rámosolygott L.Q.-ra.

Múlt az idő. Miután még néhány órát eltöltöttek eképpen kellemesen beszélgetve -jórészt Mrs. East beszélt mindvégig –, az anya elnézést kért, elment lefeküdni. L. Q. még evett valamit a süteményből Nancyvel, majd követték az anya példáját.

L. Q. tuskóként zuhant az ágyra, de abban a másodperctöredékben, amely az ébrenlétet elválasztja az alvástól, kopogtak szobája ajtaján. Nancy East lépett be, vékony, csipkés köntösben. L. Q. tekintete végigpásztázta a falakat, rejtett mikrofonokat, riasztóberendezéseket keresett. Tulajdonképpen, gondolta, nem is fest olyan rosszul – legalábbis felhomályban nem. Hát akkor lássunk neki!

– Hűvösödik… Hoztam neked még egy takarót -mondta Nancy. Óvatosan ráült az ágy szélére, Chanel-5 illata hatolt L. Q. orrába. Mit tehet ilyenkor egy férfi? Lehúzta maga mellé, és megcsókolta.

– Nem, hagyjál, vissza kell mennem.

– Maradj már egy percet.

Nancy gyöngéden megcsókolta, hirtelen elhúzódott.

– Mi a baj?

– Te is csak olyan vagy, mint a többi tengerészgyalogos. Mind egyformák vagytok.

– Még hogy én? Hogy olyan vagyok, mint egy tengerészgyalogos? Nézd, kicsikém, megőrülök érted.

L.Q. hangosan zihált. Nancy ismét megcsókolta, azután ismét elhúzódott.

– Azt mondd nekem, szeretsz, L. Q.?

– Az isten szerelmére, szeretlek.

– Nem mondhatnád egy kicsit kedvesebben?

– Megőőőrülök érted.

– Mennyire?

(Fel a fejjel öregem, bekapta a horgot.) – Nagyon – hárította a támadást L.Q., lehúzta Nancyt maga mellé az ágyra, szorosan átölelte.

– Nem! Attól félek, te is csak olyan vagy, mint a többi.

Hosszú, hosszú csend következett. Nancy a fiúhoz bújt, fészket csinált a karjában. L. Q. nem moccant. Vannak helyzetek, amikor egy férfinak szilárdnak kell maradnia.

Végül Nancy East adta be a derekát.

– Tied vagyok, L. Q. – mondta.

L. Q. Jones hosszú, hangos horkolással válaszolt a vallomásra. Mélyen aludt.

– Levélosztás!

A katonák a szolgálatvezető tiszthelyettes köré gyűltek. Amint a neveket kiáltotta, a szólított arcán boldog mosoly ragyogott fel. Akiket még nem szólított, feszülten figyeltek. A Lógós az embergyűrű szélén állt. Banks tizedes egymás után adta át a leveleket. Már vége is volt az egésznek. Akik levelet kaptak otthonról, várakozásteljes mosollyal bontogatták. Ski gyors léptekkel, zsebre vágott kézzel távozott. Megint nem kapott levelet.

Pókereztünk a laktanyában.

– Sok a duma, inkább a kezed járjon!

– Ennek a játéknak a neve, uraim, öthúzásos. Kezdőtét tíz cent, nyitás alsóval vagy annál erősebbel.

– Mi a véleményetek Bryce-ról, micsoda balfasz.

– Kilencven nap sitt, ha életemben láttam hozzá hasonlót.

– Nyitás?

– Passz, a fene egye meg.

– Te következel, Andy.

– Huszonöt centtel nyitok.

– Blöffölsz.

– Ki kér kártyát?

– Ászod van, Andy?

– Lehet.

– Huszonöt.

– Huszonöt.

– Megadom és egy fél dollár rá.

– Mire vágsz fel? Megadom. Mid van?

– Három kurva.

– Ezt nevezem rohadt mázlinak. Itt az én nyitólapom.

– Mi a véleményük az uraknak egy kis vakpókerrol?

– Neked mi a véleményed Bryce-ról, Mac, hát nem egy lófaszjancsi?

– Nem nyilváníthatok véleményt a hadsereg színejaváról – vágtam vissza.

– A kurafi jobban tenné, ha abbahagyná a stanfordi nyávogást, és úgy beszélne hozzánk, mintha emberek lennénk.

– Két hármas üt.

– A póker ára fölmegy… tizenöt cent.

– Passz.

– Az a nyomorult majd lyukkal a hátában végzi, akkor megnézheti azt a fene nagy műveltségét.

– A hármas még mindig üt mindent.

– Huszonöt cent.

– Passz.

– Hét… Kettes pár… A három továbbra is viszi.

– Kiszállok.

– Huszonöt cent.

– Semmi, semmi… A hármas továbbra is viszi.

– Kiszállok.

– Huszonöt, cent.

– Huszonötöt rá.

– Tartom. Mutasd, mire vágsz fel?

– Kettesek és hatosok.

– Terc hármas… Szét sem lehet szedni őket. – Kibaszott mázlid van… Ezzel le is égtem. Adjkölcsön egy ötöst zsoldfizetésig.

– Rendben.

Egy pillanatra Marion és a Lógós ült le kibicelni.

– Van egy üres helyünk, uraim.

– Nem, köszönöm – mondta Marion –, nem élek vele.

– Én sem. Még egy zsoldfizetés, és kihozathatom ide, fiúk – mondta Ski.

– USO-revü van ma, utána tánc… Ki akar jönni?

– Én nem sajnálom azokat a nyomorult USO-társulatokat. A szereplők azért sajnálják annyira magukat, mert minket sajnálnak. Azonkívül régi szarokat adnak elő.

– Ugyan már, csak a harci szellemedet akarják erősíteni.

– Édes öregem, az én harci szellememnek lőttek. Mér' nem mennek egy bakatáborba? Hidd el, ezek önmagukat is sajnálják.

– Ide figyelj, amikor utoljára láttam egy USO-előadást, addig zokogtam, amíg jó mélyen elaludtam.

– Adj egy staubot.

– A csikket nekem adod.

– Osztok.

– Hétlapos vakpóker.

– Ahányszor te osztasz, elsütöd ezt a marhaságot. Legközelebb már az lesz, hogy minden vörös lap üt.

– Tudod, ugye, hogyan nevezik ezt a mexikói tengerészgyalogságnál. .. Nyakigo el szaróban.

– Egy golyó, még egy golyó, hatos, kurva, alsó… első golyó nyitja a licitet.

– Egyetlen nyavalyás húszas.

– Egyszer, de csak egyszer.

– Az előadás után tánc is van. Srácok, jön valaki?

– Utálom azokat a kurvákat, akiket oda bevonszolnak.

– Eegen, forgolódsz körülöttük egy ideig, és azon veszed észre magad, hogy már a templomba cipelnek.

– Én attól borulok ki, amikor rád néznek azzal a csecsemőkék szemükkel, és közlik, mennyi mindent feláldoznak ezért az iszonyúan nehéz munkáért, de mindent megtennének a mi egyenruhás fiainkért.

– „Anyuci általában nem enged el este tengerészgyalogosokkal és matrózokkal.”

– Egén, mindent a háborús erőfeszítésért… Ász alsó.

– Tizenöt centavo.

– Egen, megjátsszák magukat, mintha egy csapat istenverte mártír lennének. Odahaza meg kaparják a falat.

– Osszál, testvér, akkor majd nem lesz annyi lapod.

– Mac, szerinted hová megyünk? Biztos valami különlegeset néztek ki a hatodiknak.

– A pletyka szerint a Wake-szigetre.

– Hát Wake-re szívesen elmennék.

– Holcomb is a Hatodikban volt az utolsó háborúban.

– Úgy érted, a nagy háborúban?

– Eegen, a parancsnok szíve csücske a hatodik.

– Huszonöt cent.

– Megadom.

– Egy lap le.

– Tyúkszart, eh, egy kis strét. – Jobb, mint az én két párom.

– Egy kis progresszív póker, uraim, egy tízes a nyitás. Kaphatok egy kis tüzet…? Matrózzsák.

– Bocsánat.

– Alsó vagy erősebb a nyitás.

– Nagyon szeretném, ha Ski kihozathatná ide azt a nőt. Utolsó zsoldfizetéskor felajánlottam neki egy tízest, de hallani sem akart róla.

– Irtó büszke faszi. Éjjel-nappal dolgozik. Azt hiszem, parton sem volt, mióta megérkeztünk Eliotba.

– Eegen, én is próbálok neki valami munkát adni, hadd keressen pár dollárt.

Andy Hookans bedobta a lapjait, felállt.

– Lemegyek a kantinba. Adj kölcsön pár dolcsit, Mac.

Egy kettest pöccintettem elé.

– Remélem, hogy Ski nem csuklik össze. Ahhoz túl rendes srác. Ha okos lenne, kitenné a szűrit azoknak az istenverte csajoknak.

– Mi bassza a csőrit ennek?

– Azt hiszem, általában nem bírja a csajokat.

– Van itt még hely, emberek? – Barry őrmester – a telefonos rajtól – átfurakodott az ágyak között, elvett néhány gyufaszálat.

– Húsz cent a beugró, Barry. Progresszív. Kurvák vagy annál erősebb lap nyit.

– Vastagon hívsz, megbánod, vékonyan hívsz, zsebre vágod.

– Gyerünk, osszál… Lapáttal nem lehet szart talics-kázni.

Éjfélre járt, mire visszaértem a kaszárnyába. Gyorsan véget vetettem a sörívászatnak, mert másnap újabb Huxley-féle ötlet fenyegetett. Otthagytam McQuade-et és Burnside-ot, vívják meg egyedül a sörcsatát.

A mosdóba mentem. Amint beléptem, megláttam Skit, ott állt a hosszú mosdókagylósor végén. Közelebb léptem hozzá. Hátat fordított nekem. Ski elkéredzkedett aznap az akadálypálya-kiképzésről, beteget jelentett. A Lógós távolról sem volt gyengélkedő-katona. Vékonyka termetét amolyan kicsi a bors de erős virtussal ellensúlyozta. Arra gondoltam, biztosan azért borult ki, mert nem kapott levelet a lánytól. Semmi sem lomboz le egy– krapekot olyan gyorsan, mint amikor nem kap hírt otthonról. Ezért elengedtem aznapra, nem kérdezősködtem.

Ski ijedten hátrahőkölt. „Kicsit furcsán viselkedik” – gondoltam.

– Rendben vagy, Ski?

– Igen – suttogta. Nadrágzsebébe csúsztatott egy kis üvegcsét.

– Biztos nem vagy beteg?

– Hagyjál már békében – mondta remegő, rekedtes hangon. Közelebb léptem hozzá.

– Mi van abban az üvegcsében?

– Hagyjál békében.

– Azt kérdeztem, mi van abban az üvegben?

– Törődj a magad kurva dolgával – sziszegte. El akart söpörni mellettem. Elkaptam a vállánál, magam felé fordítottam. Még egy szót sem szólhattam, úgy vetette rám magát, mint valami vadmacska. Az este teleszívtam magam sörrel, ő meg jó erősen hasba ütött. Elvágódtam. De amint sarkon fordult, hogy kimenjen, utána dobtam magam, elkaptam a bokáját, lerántottam a földre.

Nem akartam leütni, de Ski csak úgy záporoztatta az ütéseket a kókuszomra. Megpróbáltam távol tartani magamról, olyan volt, mint aki megőrült. Jobbal behúztam neki egyet egyenest a szájára, de ő csak nem „állt le, rúgott, ütött. Nekiszorított a rekeszfalnak, nagyot rúgott belém… Egészen elzsibbadtam… A fejem nekivágódott a falnak. Végül azért elkaptam, a sarokba vágtam, elkezdtem megdolgozni a gyomrát meg a hasát. Kettőt… hármat… négyet… ötöt… hatot egyenest a gyomrába, tiszta erőből. Ski megroggyant. Akkor még egy nagyot ráhúztam az orrára… egyet még az állára is kapott. Eleredt a vére, mint a ledöfött malacnak. Fogát csikorgatva ismét nekem rontott… Nem engedtem ki a sarokból.

– Elég legyen! – ordítottam rá, közben megint bevertem a maszatos képébe. – Az isten szerelmére, elég!

Ski megragadta a zubbonyomat, elkábult, de csak megpróbált ütni. – Hagyd abba! – kérleltem, és állon vágtam. Megperdült a tengelye körül, fejét rázva négykézlábra esett. Rávetettem magam, karját hátracsavartam, a zsebébe nyúltam. – Nyugton maradj, vagy kitépem a karodat – figyelmeztettem. Ski még egy utolsó kísérletre megfeszítette a testét, de amikor megtaláltam az üvegcsét, elernyedt. Elengedtem. A válaszfalnak esett, véres arcát tenyerébe temette, szipákolni kezdett.

– Honnan szedted ezt a micsodát? Ekkor lépett be Andy a mosdóba.

– Jóságos atyaisten, mi ütött beléd, Mac? Ezért lefokoznak.

– A kis szarházi megpróbált végezni magával -mondtam. Kavargott a gyomrom. – Hívd ide Dannyt és Mariont, de szedd a lábad. És tartsd a szád – nehogy felverd a laktanyát.

Csak az alsóneműket kapkodták magukra, úgy érkeztek rohanvást, nyomukban Andyvel.

– Őrizd az ajtót, Marion. Be ne engedj senkit. Add ide a trikódat, Forrester. – Danny lehúzta az alsóingét, én meg odamentem a mosdókagylóhoz, hideg vizet engedtem a trikóra. Hajánál fogva megragadtam a zokogó Skit, felfelé fordítottam arcát, és tőlem telhetőleg könnyű mozdulatokkal letörölgettem róla a vért.

– Egy üveg altatótabletta volt nála. Biztos a gyengélkedőről »emelte el.

– Úristen – suttogta Danny.

– Csavard ki ezt az istenverte vackot, áztasd be újra. Nem akartam ilyen erősen megütni, de ez a kis kurafi olyan volt, mint egy ámokfutó.

Lassanként magához térítettük. Ski szeme üveges volt, a feje ernyedten lógott. Üres tekintettel meredt a padlóra. Danny letérdelt mellé.

– Én vagyok az, Danny – a haverod. Hallasz engem? Ski bólintott.

– Miért próbáltad megölni magad?

Ski lassan felemelte fejét, ránk pillantott. Szeme könnyel telt meg, megpróbálta kinyitni a száját, hogy mondjon valamit. Ajka megremegett, sóhaj szakadt ki belőle. Azután ismét leejtette a fejét.

– Susanról van szó? Bólintott.

– Levelet kaptál? Ismét bólintott.

Danny átkutatta Ski zsebeit, borítékot húzott elő. A lámpa alá ment vele. Keze remegett. Csend borult a mosdóra. Hallatszott az összekuporodott fiú zihálása.

Danny az ajkát harapdálta, pillanatra lehunyta a szemét, Skire tekintett.

– Mi van? – szólalt meg Andy.

– Gyereket vár egy másik pasastól. Összeházasodnak. .. A többi… A többi csak bocsánatkérés…

Dermedten álltunk.

– Egy „drágajánosom” levél – sziszegte Andy.

– Azok az istenverte nők, azok a mocskos, átkozott kurvák!

– Csillapodj, Andy.

– Ez kellett neki, ez, hogy megtörjék, a fenébe is! És most meg is kapta.

– Ezzel nem segítesz rajta, Andy – mondtam. Letérdeltem a Lógós mellé. – Ski, a haverjaid vagyunk, ugye tudod?

– Egén…

– Ha jelentjük a dolgot, beszállítanak az elmegyógyászatra. Ugye velünk akarsz maradni?

Bólintott.

– Vigyázunk rád, Ski – győzködte Danny.

– Nem próbálkozol még egyszer? Megígéred?

– Nem – nyögte rekedten. – Soha többé.

– Próbálj egyet aludni. – Talpra állítottam. – Sajnálom, hogy helyben hagytalak. Muszáj volt.

– Nem a te hibád, Mac – motyogta, azzal lassan elindult kifelé.

– Szemmel kell tartanunk – vélte Andy. Elindult Ski után. – Majd én két órán át vigyázok rá.

– Két óra múlva felváltalak – mondta Marion.

– Valamennyien okosabban teszitek, ha szunyáitok egyet – szólalt meg Danny. – Azt hiszem, én most úgysem tudnék aludni.

Másnap közvetlenül vacsora előtt Pucchi törzsőrmester behívott a századirodára. – Ide figyelj, Mac, mi folyik itt? Éppen az előbb járt itt a Lógós, kivette az egész pénzt, amit eddig letétbe helyezett az irodán. Kihozatja végül azt a csajt ide?

– Nafene!

– Egén, majdnem háromszáz ficcset. Mondd csak, mit csinált ez az alak, belerohant egy harckocsiba? Az arca pocsékká van verve.

– Egy „drágajánosom” levelet kapott, Pucchi.

– A fenébe is, kár érte, rendes kölyök. A nők kiszámíthatatlanok. Hát, csak meg akartam kérdezni. Olyan furának tűnt az egész. Kimaradási engedélyt is kért. Azt hiszem, először történt meg.

– Dagóba megy a lóvéval – mondtam. – Kiforgatják majd mindenéből, annyi szent. Pucchi, ma éjjelre nekem is ki kell adnod a kimaradást.

– Úgy hazudsz, mint a vízfolyás. Nem adhatok neked kimaradást, tegnap is kaptál kilépőt.

– Ide figyelj, Pucchi, annyi lóvé van nála, hogy biztos kitörik a nyakát.

– Ez Peterson lelkészre tartozik.

– Légy már haver.

– Úristen, Mac, Bryce úgy figyel engem, hogy nyakig szarba' lennék, ha kiadnám a kimaradást, úgy éljek.

– Kösz, Pucchi – mondtam –, te aztán igazi haver vagy, De tudod, valahogy az eszembe jutott egy éjszaka Reykjavíkban, amikor laposra vertél egy angol századost, és az izlandi rendőrség és a fél angol hadsereg a nyomodban volt. Akkor nem bántad, hogy szívességet teszek neked. Még most is ott a koponyámon a heg, ahol a sörösflaskával fejbe vertek.

– Még hány szívességet kérsz azért a kis balhéért? Vagy egy éve ebből élsz.

– Mikor kértem tőled szívességet?

– Mac, ne nyaggass már.

– Mit tennél, Pucchi, ha a te fiaid valamelyikéről lenne szó?

Pucchi a fiókjába nyúlt, kivett egy blankettát, leült az írógéphez. – De ne felejtsd el, te semmirekellő rohadék: az isten szerelmére, vigyázz, hogy el ne kapjon a parti rendőrség, mert akkor mindketten kenyéren és vízen leszünk egy hónapig.

– Ha már benne vagy – tettem hozzá –, állíts ki gyorsan kimaradási engedélyt Marionnak, Andynek és Dannynek is. Lehet, hogy segítségre lesz szükségem.

Amikor a Lógós kilépett a főkapun, már a nyomában voltunk. Három busz sorakozott odakint, hogy Dagóba vigye a kimaradás fölötti örömmámorban úszó tengerészgyalogosok első hullámát. Ski az elsőre szállt fel, mi a másodikra.

Negyvenöt perc múlva beértünk Dagóba, a busz a Broadway-en, az YMCA-központ előtt állt meg. Ski nyílegyenesen elindult a legelső csehó felé. Kis távolságból követtük. Az első három kocsma ajtaján nem jutott túl, mert mindenütt elkérték a személyazonosságiját. Ski még mindig kiskorú volt, egyik helyiségbe sem engedték be.

Átvágott a főútvonalon, befordult egy mellékutcába. A lélegzetünk is elállt, egyenesen a Sárkánybarlang felé tartott. A vágós mulatók városában ez volt a legrosszabb hírű lebuj. Ski most dörzsöltebb volt: pénzt nyomott az ajtónálló markába, mire rögtön beengedték.

Gyors tanácskozás.

– Beosonunk, és bevesszük magunkat egy bokszba -mondtam.

– Nem jutunk be – aggályoskodott Marion. – Egyikünk sincs még huszonegy.

– Semmi baj – jegyeztem meg. – Szóval, én majd bemegyek, ti meg idekinn őrködtök. Nagyon figyeljetek, mert a lebujnak két vagy három kijárata van.

– Indulás, Mac.

Átvágtam az utcán. A Sárkánybarlang lármás, füstös kocsma volt, egymás hegyén-hátán tolongtak a kikötői nehézfiúk, meg a fegyveres erők kétesebb elemei. Háromtagú néger combo komor ütemű jazzt játszott. Áttörtem a füstfelhőn, Skit egy bárszékén pillantottam meg, előtte a söntéspulton húszdolláros feküdt.

Odatolakodtam egy asztal üres székéhez, leültem, de úgy, hogy részben el is fordultam Skitől.

– Hát csak állítsad ide sorba elém őket, én meg lehajtom, és ha a nyakára hágtam a húszasnak, fütytyents, mint egy madár! Van még ott, ahonnan ez jött.

A csapos, inas, heges arcú férfi kutató pillantást vetett rá, aztán az ajtónálló felé nézett, aki visszajelzett, hogy a kis tengerészgyalogos tele van lóvéval.

– Rendben, tengerész – felelte. Határozott mozdulattal állította elé a söntéspultra az egyadagos poharat. – Igyál.

Pillanatra felnéztem, meg akartam győződni róla, mit tölt neki. Közönséges kommersz whisky volt.

A Lógós nem volt igazi piás. Ha valaha piált is, túl régen abbahagyta, sokáig nem bírhatta. Sört rendeltem, azt szopogattam, miközben Ski gyors egymásutánban három whiskyt hajtott fel, aztán megrázta fejét, köhögött egyet. Ököllel rávágott a söntéspultra, ismétlést kért, amit nyomban meg is kapott.

Részeg matróz zuhant az asztalomra. Le akartam lökni a földre, de meggondoltam magam. Semmi kedvem sem volt korán kezdeni a balhét. Fogtam a poharamat, átültem a másik asztalhoz.

– Hé, csapos, gyere csak ide! – szólalt meg Ski.

A csapos újra töltött neki, Ski ezt is lehajtotta. Ez már az ötödik pohár volt. Nyilván nem kívánt teketóriát, gyorsan akarta leinni magát. Szemöldökére verítékcsöppek ültek ki. Lazított a tábori nyakkendőjén, zihálva szedte a levegőt. Újabb adagot csúsztatott le.

Amikor a Ski mellett ülő vendég lekászálódott székéről, a csapos jelt adott. Pillanat múlva erősen kifestett, petyhüdt kurva sétált az üres helyhez, odatelepedett Ski mellé.

– Hello, drágaságom – szólította meg.

Tudtam, hamarosan kezdődik a balhé. Felmértem a termet, hol lehet a leggyorsabban kijutni. Ski lassan a nőre emelte a tekintetét. Már imbolygott egy kicsit.

– Magányos vagy, tengerész?

– Egén, magányos vagyok… Egen. Magányos vagyok.

– Fizetsz nekem egy kortyot, drágaságom?

– Hát persze… Van nálam dohány, sok dohány.

Megfordult, hogy a húszasból visszajáró aprópénzből valamit odacsúsztasson a csaposhoz. Egyetlen cent sem feküdt ott. A tárcájában kotorászott, vaskos bankókötegekből újabb húszast húzott elő, lerakta maga elé.

– Adj a hölgynek egy italt, nekem meg ismétlést. Duplát.

Amikor ezt is felhajtotta, szeme idegesen táncolni kezdett, pillantása fátyolossá vált.

– Susan vagy, mi?

– Susan?

– Egén, Susan… Nem látszol Susannek…

– Akarod, hogy Susan legyek, tengerész?

– Egén… Legyél Susan, ugye megteszed? Nagyon kérem, legyen Susan, hölgyem.

– Hát persze, tengerész, bukom rád, olyan édes pofa vagy. Hogy hívnak?

– Ski… Ski… Én vagyok a Lógós… Te meg Susan?

– Hát persze, Ski, én vagyok Susan, hajtsd fel a poharad.

– Miért nem hívsz Connie-nak, ha te vagy Susan? Ő mindig Connie-nak hív… Mindig, mindig azt mondja, hogy Connie.

Láttam, könny csorog az arcán. Még tökrészegen is nehezére esett úgy tenni, mintha ez az ocsmány külsejű kurva az a lány volna, akit szeretett. A combo gyors ütemű számba kezdett, a termet betöltötte a nevetés, ujjongás. Úgy éreztem, hamarosan felfordul a gyomrom ezektől a bűzlő dögkeselyűktől, akik egy elárvult kölyök nyomorúságán élősködnek. Legszívesebben miszlikké zúztam volna a lebujt. Magam elé tettem a sörömet, felkészültem.

– Idd meg az italodat, Connie, azután menjünk fel hozzám, jó?

Ski egészen közel hajolt hozzá.

– Te… Mi.. Elmegyünk valahová… Egyedül… Azután leoltjuk a villanyt, és én úgy tehetek, mintha te lennél Susan… Mondja, asszonyom, valóban magához szorítana és… Connie-nak szólítana?

– Hát persze, csak idd már meg.

A nő bólintott a csaposnak, aki gyorsan eltüntette a poharat a pultról. Mielőtt újra Ski elé állította, valami port szórt bele.

– Oké, húgocskám, ennyit ebből – szólaltam meg: – Gyerünk, Ski, visszamegyünk a táborba.

– Maga nem beszélhet így velem! – sikoltotta a nő, ami nyilvánvalóan jelzés volt a stricijének, hogy távolítson el engem.

– Elég a linkeskedésből, hazaviszem – őt is, a pénzét is.

– Hallottam, mit mondtál, tengerész – harsogta a sebhelyes arcú csapos. – Itt nem lehet így beszélni egy hölggyel!

Hátrafordultam, még éppen időben, hogy érezzem, valami nekivágódik a fejemnek. Tiszta munka, annyi szent. Elkábultam, de nem sikerült kicsinálniuk. Éreztem, hogy fölkapnak, végigcipelnek a termen. Megpróbáltam kirázni a fejemből a ködöt, de csak a combo vad dobolását hallottam. Egyre kábultabbá váltam, méghozzá gyorsan… Azután úgy éreztem, mintha felhőn vitorláznék…

Amikor magamhoz tértem, Danny állt fölöttem, pofozgatta az arcomat.

– Térj magadhoz, Mac. – Jesszusom! Futólépés a hátsó kijárathoz! Marion elrohant, de hamarosan visszatért.

– Taxiba ültek. Ski teljesen kikészült – közölte. Nagy nehezen talpra álltám.

– Az isten verje meg, elbasztam a dolgot. Hadd gondolkodjam, hadd gondolkodjam. – Kiegyenesedtem, megpróbáltam megállítani a ringlispílt körülöttem.

– Gyerünk be, verjük szét az egész istenverte csehót – ajánlotta Andy.

– Nem, abból zűr lesz – mondtam. – Andy, te nézel ki a legidősebbnek. Fogd a személyimet, eredj be. Kapd el négyszemközt a csapost. Azt a vékonydongájút, a túlsó végen. Szedd ki belőle, hová cipelték Skit.

Andy nem vesztegette az időt. Elindult, mi meg visszahúzódtunk az árnyékba. Vagy tíz percet várakoztunk, amikor kivágódott az ajtó, és Andy rohant ki.

– Gyerünk, fiúk, Ritz Hotel, Cannon és Clay.

– Egén – mondtam –, ismerem ezt a lebujt, még a régi szép időkből. Fogjunk taxit.

Elszáguldottunk a kikötő felé.

– Hogy a fenébe csináltad, Andy? – kérdezte Marion.

– Könnyen – felelte Andy. – Könnyen. Aki kurvákkal kereskedik, az ékszerorgazda is. Áthívtam a hátsó szobába, oda, ahol a sörösládákat tárolják. Azt hitte, valami elemelt ékszert mutatok neki.

– Nagyon elmés – tűnődött Marion.

– Hajlandó volt elárulni, melyik az a szálloda? – érdeklődött Danny.

– Hát egy ideig nem volt hajlandó rá.

– Csak nem ölted meg?

– Dehogyis, kicsit megdolgoztam. Ha magához tér, nem tud majd kigyünni abból a szobából. – Andy könnyed mozdulattal kidobott egy kulcsot a taxi ablakán. – Meg sem hallják majd, ha veri az ajtót, úgy dübörög az a banda, és olyan ricsaj van a csehóban.

Néhány perc múlva berontottunk a harmadosztályú szálloda üres előcsarnokába. Az éjjeli portás elvesztette a fejét. A falhoz szorítottam, elkaptam a kravátliját.

– Gyorsan ki vele, egy kis tengerészgyalogos egy barna nővel?

Danny ütésre emelte az öklét. A meghökkent ember remegni kezdett.

– Melyik szobában vannak, vagy megkezdjük a gyomrozást?

– Én nem keresem a zűrt, tengerészek, én csak itt dolgozok.

– Gyerünk, köpjél, fiacskám, vagy véged.

– Huszonkettes szoba, a folyosó végén, jobbra. Nagyon kérem, nekem családom van.

Marionhoz fordultam.

– Leülsz, és elszórakoztatod ezt az úriembert. Ha bárki keresztülmegy az előtéren, kiáltasz.

Marion kezét a rémült portás vállára tette, lenyomta egy székre. – Mondd csak, barátom – kezdte –, nagyra értékelném, ha közölnéd velem, mi a véleményed, ki nagyobb zeneszerző, Brahms vagy Wagner? Én Brahms-párti vagyok, de mindig hajlandó vagyok meghallgatni a másik fél értelmes ellenvéleményét.

Felszáguldottunk a lépcsőn, lecsatoltuk a derékszíjat. Az öklünk köré csavartuk, vagy négyhüvelyknyi szíjat szabadon hagyva; a szabadon lengő végen volt a súlyos rézcsat. Végiglopakodtunk a folyosón, s máris ott álltunk a 220-as szoba ajtaja előtt.

Andy félreintett bennünket. Nekifutott, dobbantott, és neki az ajtónak, svéd módra, cipősarokkal előre. Az ajtó behorpadt, aztán, amikor Danny vállal nekiugrott, betört.'

Ski ájultan feküdt az ágyon. Felette egy férfi a pénzköteget számolgatta. A kurva stricije volt. A nő pohárral kezében a tükrös öltözőasztalnak dőlt.

– Vigyázz!

Szék zuhant Andy fejére. Andy térdre rogyott. A nő az ajtó felé iramodott. Danny elkapta, és tiszta erőből a földhöz vágta. A nő zokogni kezdett.

– Vigyázz, Mac kés van nála!

Óvatosan indultam a férfi felé, egyik kezével a kést emelte, a másikban a bankóköteget szorongatta. Az acélpenge előrepattant. A derékszíj csatja zúgott a levegőben. Talált. A férfi térdre bukott. Lassan állt talpra.

– Mint már említettem neked, Danny, a legtöbb embernek fogalma sincs róla, hogyan kell késsel támadni. – Belerúgtam a pasasba, felemeltem, egykettőre végeztem vele. Kiszedtem kezéből a pénzt.

Addigra már Andy is feltápászkodott. A nő a lábunknál vonaglott.

– Kegyelem, tengerész!

– Majd én megkegyelmezek neked! – Andy kiköpött. – Állj fel, rohadt kurva!

Sehogysem tetszett nekünk Andy arckifejezése. Világosan leolvasható volt róla: „Ölni.” Lecsillapítottuk.

– Elég volt a muriból… Gyerünk, szedjük a lábunkat.

Megragadtam a nőt, a falhoz csaptam. A földre rogyott.

– Ha még egyszer meglátom a pofádat ebben a városban, húgocskám, nem úszod meg ilyen olcsón.

Marion feltépte az ajtót. – Jön a parti őrség, öregem, ti aztán zajosan dolgoztok.

Andy átvetette széles vállán Skit, rohanvást elindultunk a vészkijárati lépcső felé. Szirénasivítás jelezte, hogy a törvény őrei a helyszínre érkeztek.

– Szegény kis nyomorult – szólalt meg Andy, amint leadta nekem az ablakon át Ski testét.

6.

A zászlóalj lassan, kínnal-keservvel fejlődött. Nagy néha a remény fénysugara tört át a komor fellegeken. Lassanként az öregkatonák lekicsinylő magatartása is megváltozott.

De igazán az rázott fel bennünket, amikor 1942. augusztus 7-én meghallottuk a híreket. Az amerikai haderő megtette az első lépést a visszafelé vezető úton. Az 1. tengerészgyalogos hadosztály és megerősítő egységei partra szálltak a Salamon-szigetek Guadalcanal nevű szigetén… A jó fene tudja, hol van ez. Valamennyien rettenetesen büszkék voltunk, amiért tengerészgyalogosokat szemeltek ki rá, hogy végrehajtsák a háború első amerikai offenzíváját.

A laktanyában voltunk, amikor befutott a hír. Először a rádió mondta be, azután megjelent egy rikkancs, pillanatokon belül szétkapkodták az újságokat. Danny az ágyán hevert. Megkínzott arckifejezéssel meredt maga elé, vonásai eltorzultak, mintha könnyeit tartaná vissza.

Az újság kihullott a kezéből. Felpattant, gyors léptekkel kiment a teremből. A listát a lap első oldalán, a lap alján közölték.

„Az első veszteséglisták a Salamon-szigeteki harcokról 1942. augusztus 8. (AP) Guadalcanal, az 1. tengerészgyalogos-hadosztály mellé kiküldött tudósítónktól: míg a guadalcanali harcokban az amerikai alakulatok viszonylag csekély veszteségeket szenvedtek, a Pacsirtacsatornán átkelő és a szigeteken partra szálló egységeink erős ellenállásba ütköztek Tula-gin, Gavutun és Tanembogón. A haditengerészeti minisztérium nyilvánosságra hozta az első veszteséglistát. Hősi halált haltak: Aarons, Jacob, tizedes; Newbury, Conn. Burns, Joseph,, közkatona; San Francisco, Calif. Martinelli, Gino, tizedes; Monterey, Calif. Nix, James, hadnagy; Little Rock, Ark. Norton, Milton, őrvezető; Philadelphia, Penna… Megsebesültek: …” Én is elolvastam, mindjárt tudtam, miről van szó. A tengerészgyalogságnál semmi sem változott. A háború továbbra is háború, s bárhogy alakuljon a helyzet, sokan halnak meg.

Az ágyam köré hívtam a raj katonáit.

– Most jövök a törzsőrmester irodájából, és itt a fogás, amiért annyit gyötörtetek, nyavalyások. Szabadságolási engedélyek a raj számára.

Izgatott moraj.

– Kilencen vagytok. Burnside és én nem számítunk bele. Két csoportban megyünk. Két hét, beleértve az utazást. Egyetlen igazságos mód van arra, hogy eldöntsük, ki megy: húzzatok sorsot.

– Egy pillanat – vágott közbe Andy. – Én nem veszek részt benne. Én… Énnekem nincs hová mennem. Egyszerűen nem érdekel a dolog,

– Engem sem – mondta Ski. Mindketten kimentek.

– Rendben van – mondtam. Cédulákat írok, egytől hétig beszámozom őket. A kis számok mennek először. Az egyes és a kettes szombaton indul. – Az összehajtogatott cédulákat csajkámba dobtam, jól összeráztam. Nem volt kedvemre a dolog – valaki így is, úgy is kimarad. Mohón kaptak ki egy-egy cédulát, dermedten ültek, szinte féltek kinyitni a cédulájukat.

Világítótorony arca felderült.

– Megyek haza a rezervátumomba!

– Egyes – szólalt meg L. Q.

– Iowa, repülök haza – jelentette be Matrózzsák.

– Benne vagyok – közölte Fürge Gray.

– Nyolcas – mondta Spanyol Joe, vállat vont és arrébb ment. – Nem számít, úgyis eladtam volna az utazásomat.

Marion és Danny erőltetetten mosolygott.

– A szerencsés hetek – mondta azután Danny. -Gondolom, mi ketten estünk pofára – fordult Marionhoz.

Balszerencse. Végtére is, mindenki szeretett volna hazamenni. Danny és Marion odament Danny ágyához. Danny nyomban elkezdte tisztogatni Reising-fegyverét. Nem telt bele egy perc, L. Q. Jones lépett oda hozzájuk.

– Ide figyeljetek, Danny és Marion!

– Mi kell?

– Miért nem mérkőztök meg az én helyemért? És Los Angelesben lakom, majd minden hétvégen hazamegyek.

– Nem – mondta Danny –, nem vehetem el a szabadságodat.

– Mac, Pucchi és Keats már áldását adta rá. Danny Marionhoz fordult.

– Nézd, Danny – szólalt meg Marion –, tudom, nem hiszed el, de én nem akarok hazamenni, amíg nincs vége ennek az egésznek. Komolyan mondom.

– Én… Azt sem tudom, mit mondjak.

– Okosabb, ha máris pakolni kezdesz – biztatta Marion.

– De hát… Te…

– Elég, ha annyit mondasz, pompás fickók vagyunk – jelentette ki L. Q., és jól hátba vágta.

Danny a philadelphiai repülőtérről egyenesen a Harmadik utcai pályaudvarra ment, jegyet váltott Baltimore-ba, és elhelyezte vászon katonatáskáját egy csomagmegőrző rekeszben. Az épület előtti taxiállomáson kocsiba ült.

– Hová, katona? – kérdezte a sofőr.

– Tengerészgyalogos vagyok!

– Ezer bocs', nem vettem észre. Ti, srácok nagyon érzékenyek vagytok erre. De hát egy ország vagyunk, egy háborút vívunk.

– College Way három ötven – irányította el Danny. A taxisofőr szakadatlan fecsegése süket fülekre talált.

Danny kínosan érezte magát, amint elszáguldottak az ódon téglafalak és a borostyánnal befuttatott épületek mellett – nyilvánvalóan ez lehetett a Pennsylvania Egyetem. Egy mellékutcában, alig néhány lépésnyire az egyetemtől a taxi megállt.

Danny pillantása végigfutott a Viktória-korabeli épületen. Lassan a bejárat felé tartott, a fajárda pallói megreccsentek a lába alatt. Belépett az előtérbe. Végigolvasta a postaládákon a feliratokat, és megtalálta, amit keresett: Mr. and Mrs. Milton Norton. Pillanatig habozott, meglátta a csengő alatti felírást: Nem működik. Benyomta a súlyos ajtót. Elindult föl a szőnyeggel borított, vaskos mahagónikorláttal szegélyezett lépcsőn.

A harmadik emeleten hunyorogva olvasta a névtáblákat. A folyosó végén pillanatra megállt.

Mit is mondhatnék? Mit is mondhatnék neki? Lehúzta a kesztyűjét, kopogott. Állt az ajtó előtt. Az ajtó lassan kinyílt. Törékeny, sápadt arcú nő jelent meg. Egyszerű külsejű, takaros asszony volt, csodálatos nyugalom áradt belőle. „Huszonhét vagy huszonnyolc lehet” – gondolta Danny.

– Tessék? – kérdezte halkan a nő.

– Mrs. Norton? -Igen.

– A férje barátja voltam. Danny Forrester vagyok.

– Fáradjon be.

Az asszony bevezette Dannyt a szerényen, de ízlésesen bútorozott kis lakásba. Rendetlenség volt, de valahogyan nagyon ízlésesnek tűnő rendetlenség. Olyasféle, amely illett egy egyetemi tanárhoz. Olyan volt az egész, mint Milton Norton. Állólámpa alatt öblös bőrfotel, az íróasztalt elborította a papiros, könyvespolcok sorakoztak a falak mentén. A beugrót támla nélküli ágy töltötte ki. Ágytakaró volt fajta, egy sor színes párna segítségével nappalra dívánnyá alakították át. Kényelmes, meghitt otthon. Meleg és barátságos. A falakat régi tanítványok fényképei borították.

Danny levette sapkáját, zavartan gyűrögette a kezében.

– Nem ülne le?

– Csak egy pillanatig maradhatok, Mrs. Norton. Szabadságra jöttém a tengerpartról, úton vagyok Baltimore-ba.

– Nagyon kedves, hogy meglátogatott. Szólítson Gibnek. Miit minden barátja így szólít. Felteszek egy kávét. – Kifordult a konyhába. Danny Nort egyik fényképe elé lépett. Egyenruhás kép volt. Nem festett jól egyenruhában. Valahogy lógott rajta. Tábori sapkáját elvágólag nyomta a fejébe, mintha kosarat egyensúlyozna. Az asszony visszajött.

– A sütemény ugyan kétnapos, de úgy hallom, maguknak vasból van a gyomruk.

Danny elmosolyodott. Föloldódott a feszültsége.

– Hát maga Danny. írt magáról. Szerette magát.

– Szerettem a professzort… Úgy értem, Nortot. Mindenki szerette, Gib. Olyan lassan, könnyedén vette szemügyre a dolgokat, és ezáltal az ember úgy érezte, hogy… Szóval, mintha az apjával beszélne.

Az asszony cigarettára gyújtott.

– Igen, ilyen volt, Danny. Ez a szoba olyan volt mindig, mint az őrültekháza, esténként tucatnyi srác ugrott fel hozzánk. Mindenki otthonosan érezte magát körülötte, főként a fiatalok.

– Ö… nagyszerű ember volt. Tudom, milyen veszteség lehet.

Az asszony mosolyt erőltetett arcára, hátradőlt a párnákra. Úgy beszélt Nortról, mintha éppen az egyetemen tanítana, s minden percben várná, hogy meghallja lépteit, mögötte meg vihogó diákok hangját.

– „Gib, ezek a csavargók a sarkamban maradtak hazáig, gondolod, hogy megetethetjük őket?” – szokta mondani. Vagy „Gib, aggaszt ez a Weber lány. Irtó okos, de annyi a családi baja, hogy valószínűleg vissza sem jön jövőre az egyetemre. Szégyen és gyalázat.”

Danny felszabadultan kezdte mesélni az újonctábori kalandjaikat a két texasi kiképzővel. Gib nevetve ismételgette tucatszor:

– Szegény Miit. Szegény drágám, azt hiszem, szörnyű tengerészgyalogos lehetett.

Kifogytak a szóból. A szoba nyugodt légköre nyomasztotta Dannyt. Nort továbbra is itt élt minden könyvben, minden rendetlenül odahányt papírban.

– Miit mesélt magáról, Danny, és a problémájáról. Nagyon kedves, hogy ebben a helyzetben gondolt rám. Maga hasonlít Mikhez. Mindig azon volt, hogy biztassa az embert.

Danny felállt, lassan az ajtó felé indult, aztán hátrafordult.

– Gib – mondta –, szomorú most, nagyon szomorú?

– Maga mit gondol, Danny? Danny csak megrázta a fejét. Gib megfogta a fiú kezét..

– Még egyszer köszönöm, hogy eljött. Nagyon kedves magától. Megtenné, hogy néha megírja, éppen hol van? Miit valamennyi fia ír nekem.

– Nagyon szerette magát, Gib. Most már látom, hogy miért.

Danny kilépett az ajtón.

– Sok szerencsét, tengerész – szólt utána az asszony. Danny testét melegség járta át. Gib remek ember, olyan, amilyen Nort volt. A két ember tökéletesen összefonódott. A meleg érzés egyszerre dermedt fagyosságba csapott át, amint lefelé haladt a lépcsőn. Egyedül hagyta Gibet. Most egyedül van abban a szobában. Soha többé nem hallja Norton halk hangját. Soha többé nem várhat a lépcsőházi léptekre és a diákok hangjára. Sötét éjszakákon… Sötét, hideg éjszakákon ébren kell feküdnie, fél elaludni, reggel pedig fölébred, és Nortot keresi a keze. De Norton nincs többé. Nort halott, sír domborul fölötte egy távoli szigeten. Soha többé nem tér vissza.

Becsapódott az előtér ajtaja, és Danny sietett – el ettől a háztól. Legszívesebben azonnal repülőgépre szállt volna, hogy visszatérjen San Diegóba. Nem szabad találkoznia Kathyvel… Nem, annak nem szabad megtörténnie Kathyvel.

Szörnyű kép villant az agyába… Mac állt a nappaliszobában, arról beszélt Kathynek, milyen remek fickó volt Danny.

Másnap végre elérkezett a pillanat, amikor a családja már teljesen megnyugodott, hogy Danny ép és egészséges, s búcsút vehetett tőlük. Kifarolt a kocsival a garázsból, idegesen száguldott Kathyék háza felé.

Jellegzetesen keleti partvidéki, ragacsosan meleg éjszaka volt. Párás hőség. Befordult a Fairfax Avenue-ra, és furcsa izgalom bizsergette meg. Hamarosan vége az álmodozással töltött éjszakáknak, a várakozással teli nappaloknak, a szüntelen vágyakozásnak. Éles fordulattal beállt a kocsifelhajtóra, leállította a motort. Csak Kathy háza volt pontosan olyan, amilyennek elképzelte. Baltimore-ban minden más – a North Avenue, a Garrison Középiskola, a park – kicsinek, torznak tűnt. Valóban csak hét hónapja indult el innen? Furcsának találta, hogy emlékei s a valóság között ekkora a szakadék. Kilépett a kocsiból, belebújt zubbonyába. Kifogástalan külsejűnek kell lennie.

Eltaposta a még parázsló csikket, letörölte a port a cipőjéről. Elindult a lépcső felé. Már a tornácon állt. Megnyomta a csengőt. A ház sötét volt, csak az előtérben égett egy halvány körte. Az üres háztól nekibátorodott, másodszor is csöngetett. Senki sem volt otthon. Danny töprengett, mitévő legyen, megnézte, hány óra van. Ostoba gondolata támadt: Kathy talán elment szórakozni egy fiúval? Nem, ostobaság.