– Gondolom, örülnek, hogy megérkeztünk? A vékony emberke nem válaszolt.

– Úgy értem – folytatta Marion –, a japik bizonyára rosszul bántak magukkal.

– Ellenkezőleg – felelte Macintosh, fogott egy halat, és ismét nekilátott a tisztításnak. – Shibu tengernagy csapatai fegyelmezettek voltak, jól kézben tartották őket. Hát persze, elvitték a disznókat és a csirkéket meg a könyveimet és a fehér férfiakat, de néhány incidenstől eltekintve szigorúan, ám igazságosan bántak velünk. Azok a nők, akiket elvittek, alig várták, hogy mehessenek.

– Azt hiszem, azt fogja tapasztalni, hogy az öregkatonák, bármilyen hadsereg katonái legyenek is, nagyon tisztességesen viselkednek. Ezek voltak a császár elitcsapatai. Átkozottul jó katonák – mondtam.

– S eszük ágában sem volt elkövetni azokat az erőszakos cselekményeket, amelyekkél jóságos kormányzónk ijesztgetett bennünket – mondta Macintosh.

– Roppant érdekes – tűnődött Marion.

– Etika kérdése – mondtam. – Ezek a japik nem olyanok, mint azok ott, Canalon, Olyan a különbség közöttük, mint egy újonc vagy utánpótlásban érkezett zöldfülű és teközötted.

– Ez bizony meglepő – mondta Marion. – Azt vártam, hogy az egész atollon nem találunk nőt, akit ne erőszakoltak volna meg.

– Ne higgy el mindent, amit az újságok írnak – figyelmeztettem. Megpróbáltam ismét megenyhíteni a sanyarú Macintosht, cigarettával kínáltam. Szeme sarkából lapos pillantást vetett rám. Bár kísértésbe esett, büszke férfi maradt. Orra alá dugtam a pakli cigarettát, mire nyilvánvaló dohányéhsége legyőzte büszkeségét. Rágyújtott, szemmel láthatóan felengedett. A földön ülve mellkasáig húzta fel s kezével átkulcsolta a térdét; hosszan, mélyen szívta le a füstöt, tekintete elrévedezett a lagúna fölött. A pakliban maradt két cigarettát a zsebébe dugtam, csak tessék-lássék tiltakozott.

– Az amerikai cigaretták minden másnál jobbak – jelentette ki. – Egyszer-kétszer megkóstoltam őket.

– Mr. Macintosh, remélem nem tart túlságosan tolakodónak, de az előbb említett valamit a könyveiről.

Bemutattam Mariont.

– Író. Már négy novelláját közölték. Macintosh ernyedt, vékonyka karjára pillantott, halkan megszólalt.

– Mint látják, félvér vagyok. Anyám odaát él a faluban. Feleségem van, és négy gyerekem. A gyerekeim rám hasonlítanak.

– Az apja?

– Skót. Matróz. A háború előtt néhány havonként befutottak ide hajók koprarakományokért. Cserébe ha-·, lászszerszámokat, textíliát és efféléket adtak. Kevésre van itt szükség, keveset is adunk cserébe. Valahányszor befutottak a hajók, az itteniek valóságos ünnepségeket rendeztek. Megszokott dolognak számított, hogy egy matróz megszökjön a hajóról, letelepedjék, és bennszülött lányt vegyen feleségül.

– Él az apja?

– Nem tudom. Amikor a japánok jöttek, elvitték a fehér embereket. Nem tudom.

– Talán minden jóra fordul.

– Az apám egyetemet végzett ember volt. Megrémisztette a világ. Mivel maga író, Mr. Hodgkiss, biztos ismeri ezt a típust. Úgy értesültem, sok könyvet írtak emberekről, akik elszöknek, hogy csendes-óceáni paradicsomot keressenek maguknak. Egy helyet, ahová elmenekülhetnek a civilizáció viszályai elől.

– Az édesapja gyönyörű helyet választott – mondtam. – Sok helyen megfordultam a világban, mondhatom, nem választhatott volna jobban.

– Az apám azt mondta nekem, mi vagyunk a világ egyetlen civilizált népe. Úgy hiszem, az elmúlt két hét őt igazolta.

Mosolyognom kellett az okfejtésén. Lehet, nem is tévedett nagyon. Végtére is fegyveresen jelentünk meg az atollján, más emberekre vadásztunk, miközben ő csak ült és pikkelyezte a halait.

– Soha nem fogta el a vágy, hogy utazzék? Például Skóciába?

Az apró termetű, szakállas férfi lehajtotta a fejét.

– Az apám azt mondta, soha ne hagyjam el Tarawát. De őáltala és a könyvei révén sokszor elutaztam a szülőföldjére. – Keze lehanyatlott, hosszú ujjaival ábrákat rajzolt a homokba. – Itt biztonságban vagyok. Tudom, hogy az eurázsiai sehol sincs otthon a világban… Itt a bennszülöttek befogadnak, amíg megkeresem a kenyeremet. Angolul tanítom a kisfiúkat a misszión, meg halászgatok. Eleinte nem értettem, hogy az angol hivatalnokok miért kezelnek megvetéssel. Mintha leprás volnék Bairikin. Apám egyszer azt mondta nekem, sajnálja, hogy része van benne, hogy megszülettem… Egy félvér. Azt hiszem, boldog vagyok. Ahhoz, hogy házat építsek, hogy egyek, csak fel kell másznom a fára. Gyönyörű feleségem van. Mit kívánhat az ember még a világon?

– Öregem, nem is tudja, milyen szerencsés! – mondtam.

– Apám is mindig ezt mondta. Kivéve, ha berúgott. Akkor a skót felföldekről beszélt, meg a dudásokról. Olyankor elrejtőzött és sírt. Napokra elrejtőzött. Egy nap majd visszakapom a könyveimet, akkor majd újra elvisznek a szemhatáron túlra.

– Odaát a Helenen van néhány könyv a zsákomban.

– A Helenen?

– A központi szigeten.

– Betio -javított ki. – Most Aboarokón vannak.

– Van néhány könyvem. Ha alkalmam lesz rá, áthozom a könyveket magának. Ha itt maradunk, szeretnék újra találkozni magával. Talán, ha visszajutok az Államokba, rendszeresen is küldhetnek könyveket.

A férfi arca felragyogott.

– Megtenné… Valóban megtenné?

– Mit szeretne? – kérdezte Marion.

– Bármit, bármit, amit Jkaphatok. Németül és franciául is olvasok.

– Világítótorony lépdelt felénk, pöfékelt.

– Hé, Mac! A fedélzeti tiszt hívat. Nem értjük, mi van a kétéltűvel. Úgy látszik, Andy lábbal adja le a rádióüzenetet.

Felálltunk, kezet ráztunk Mr. Macintosh-sal.

– Nem beszélne az ezredesünkkel? – kérdeztem. – Adhatna némi tájékoztatást a japánokról.

– Attól tartok, kevés hasznossal lehetek a szolgálatukra – mondta keserűen. – Aludtam, amikor átvonultak. Nem akarok részt venni a maguk háborújában.

A két tengerészgyalogos átvágott az úton a rádióhoz. A bennszülöttek az egész teret ellepték, úgy kellett utat törni közöttük. Keats tajtékzott. – Nem tudjuk fogni a kétéltűt!

– Az istenverte vacak teljesen fémből ván – mondtam. – Gondolom, visszaveri a hullámokat.

A fedélzeti tiszt a fejét vakarta.

– Készen állunk az indulásra, Mac, ittmarad Marionnal a rádió mellett, megpróbálják elcsípni őket. Ha ideérnek, felugranak a kétéltűre, elvitetik magukat a legközelebbi szigetre. Mi majd figyelünk, hol tűnnek fel. Tartjuk az összeköttetést.

Néhány pillanat múlva a zászlóalj elvonult. Marionnal ketten maradtunk kíváncsi bennszülöttek gyűrűjében. Megpróbáltuk fogni a kétéltűt. A jelek gyengék voltak, Andy egyre ismétlést kért. Szereztem egy önkéntest, aki az áramfejlesztőt tekerte.

A kurblizás annyira szórakoztatónak bizonyult, hogy Marionnak sorba kellett állítani őket, s így valamennyi bennszülött sorra kerülhetett. A kétéltű végre felerősítette jeleit, s megadtam neki az irányt. Több mérföldre volt tőlünk, legalább egy órába beletelik, gondoltam, amíg ideér hozzánk. Marionnal leszereltük a berendezést, becsomagoltuk, vártunk, közben alig győztük elhárítani a vagy száz nyitott kókuszdiót, amelyet elénk nyújtottak.

Tizenöt perc telhetett el. Kisfiú tört át a tömegen, a sziget óceán felőli oldala felé mutogatott.

– Japi… japi! – ismételgette.

Felkaptuk a karabélyt, visszaparancsoltuk a mögöttünk tolongó bennszülötteket. Futólépésben vágtunk át a szigetet borító bozótoson, igyekeztünk nem elmaradni a fürge lábú kölyök mögött. Kis tisztáson állt meg, előremutogatott.

Három császári japán katonát bunkóval és kővel hadonászó feldühödött bennszülött tömeg vett körül. A japánok fegyvertelenek voltak, véreztek; alaposan helybenhagyták őket. Marionnal utat törtünk a tömegben, igyekeztünk csillapítani a Gilbert-szigetiek fokozódó dühét. Az egyik bennszülött arra készülődött, hogy követ hajítson a japikra. Orra elé dugtam a karabélyomat, csak ekkor döbbent rá, hogy komolyan vesszük a dolgot. Továbbra is ordítozva, bunkókkal hadonászva, lassan tágították a kört. Szemben álltunk a foglyokkal. Az egyik sima képű fiú volt, a másik kettőnek bozontos kecskeszakálla volt. Mindhárman rongyosak, láthatóan kimerültek, éhesek, szomjasak voltak. Többször meghajoltak előttünk. Ketten bocsánatkérően mosolyogtak, a harmadik rezzenéstelen maradt.

– Beszél közületek valamelyik angolul? – kérdeztem. Feleletként ismételten hajlongtak.

– Kezeket a tarkóra! – parancsoltam, és be is mutattam, mit várok tőlük. – Mindkét kezet! Rendben, térdre! Fedezzél, Marion, megmotozom őket.

Letéptem hátukról az elvásott, büdös zubbonyt, átkutattam zsebeiket. A szemem sarkából megláttam egy bennszülöttet, aki japán puskával hadonászott feléjük.

– Vedd el azt a puskát, Marion. – Marion továbbra is fedezve engem odalépett a bennszülötthöz, és elkérte a fegyvert. A bennszülött ellenállt, mire Marion kikapta a puskát a kezéből.

– Ezek az emberek a foglyaink – kiáltottam oda a tömegnek. – Ki kell kérdeznünk őket.

Néhány angolul beszélő bennszülött lefordította a többieknek, amit mondtam.

– Figyelj, Marion. Ez a savanyújóska tiszt. Találtam nála néhány térképet.

– Remek. Remélem, ezek itt nem csinálnak semmi balhét, amíg Danny és Andy ideér a kétéltűvel.

– Kérj kötelet.

Két kisfiút küldtek rohanvást a kunyhókhoz. – Rendben van – förmedtem a japikra. – Felállni! Ájljatok fel, kezek továbbra is magasban. Rendben van, népek. Engedjenek utat… Félre az útból!

Óvatosan indultunk meg a tömegben, igyekeztük elkerülni az összecsapást. Én haladtam a foglyok előtt, Marion zárta mögöttük a sort. Egyszer csak egy fiatal lány vált ki a tömegből, felém rohant. Megpróbáltam elállni az útját, de a lány elrohant mellettem, a japán tiszt nyakába vetette magát.

Elkaptam, és a földre löktem. Zokogva, hisztérikusan sikoltozva kapálózott. A tömeg haragja a japánokról a földön fekvő nő ellen fordult. Gúnyolták, kántálni kezdtek, ami semmi jóval sem biztatott. Több bennszülött odaugrott hozzá, botokkal döfködték. Marion visszafordult, hogy a nő segítségére siessen.

– Ne avatkozz bele, Marion! Nem a mi dolgunk!

– De hát nem hagyhatjuk, hogy megöljék.

Elkaptam egy mellettem álló bennszülött karját.

– Beszél angolul?

– Igen.

– Hol vannak a nővérek, a misszió… Élnek még?

– Nővérek élnek. Atya meghal. – Hol vannak?

Észak felé mutatott, a Taratai-sziget irányába.

– Ülj csónakba, hozd a nővéreket. Gyorsan hozzad ide őket, vagy kivágom a nyelvedet. Érted?

– Igen.

– Akkor siess!

A bennszülött elrohant. Benyomultam a tömegbe, kiválasztottam két tagbaszakadt embert.

– Ti ketten, beszéltek angolul? Az egyik beszélt.

– Tartsátok fogva ezt a lányt. Rakjátok be kunyhóba, és őrizzétek, amíg meg nem érkeznek a nővérek.

A bennszülöttek elhúzódtak.

– Ha nem engedelmeskedtek, nagy baj lesz!

A levegőbe lőttem. A váratlan durranásra elnémultak.

– Rossz lány. Japán férfival él. Rossz lány.

– Azt teszitek, amit parancsolok. Holnap visszajövök. Ajánlom, hogy életben találjam.

Vonakodva elvonszolták a sikoltozó lányt. Arca eltorzult a páni rémülettől.

Fellélegeztem, amikor foglyainkkal leértünk a tengerpartra. A két fiú odahozta a köteleket, összekötöztük ajapik kezét-lábát, odafektettük őket a vízpartra. Megpillantottam a kétéltűt, több száz yardra tőlünk bukdácsolt a vízben.

– Marion, a rádió mellett találsz rakétapisztolyt. Jelezz nekik.

A tiszt hozzám fordult.

– Ugye maga őrmester? – kérdezte.

– Azt hittem, nem beszél angolul.

– Kérem önt, mint katona a katonát. Adja ide a kését.

– Nem késett el egy kicsit a harakirivel? Ha végezni akart magával, volt rá egy egész hete.

– Csak a lány kedvéért maradtam életben. Könyörgök magának. Akkor lőjön agyon.

Megráztam a fejem. Már bántam, hogy belekeveredtem a nyomorúságos históriába. A vasszörnyeteg éles fordulatot vett a part felé. Dübörgő motorral emelkedett ki a vízből, lánctalpai megcsikordultak a korallon.

-Ήέ, nézzétek a csajokat! – harsogta Andy, amikor leállt a motor.

– Mac, te nyomorult. Szóval egész nap ezek után futottál, miközben minket idevezényeltél a pléhládára?– mondta Danny.

– Fiúk, van cigitek? – kérdeztem.

– Nesze, Mac – kiáltotta Danny. Kiugrott a partra.

– Egész ládával hoztunk. Elég az egész zászlóaljnak. Hát ezek kicsodák?

– Foglyok. A bennszülöttek lekövezték őket a fákról.

– Egyikük tiszt – közölte Marion.

Elvágtam a lábbéklyóikat, és megparancsoltam, menjenek be a kétéltűbe.

– Befelé és hasra! Ha szökni próbáltok, nem lőlek le, hanem félholtra bunkóztatlak titeket… Csak azért mondom, hogy kellemessé tegyétek az utazást! – Beraktuk a rádiót, végül Marionnal együtt bemásztunk.

– Maradj közel a parthoz – utasítottam a vezetőt. – A zászlóalj odaát van a legközelebbi szigeten. Danny, fölélj!

A motor fülsiketítő dörgéssel ugrott be.

– Nehogy holnap újra visszarakjatok erre az istenverte ládára. Kirázza az ember belit – dohogott a megtört Danny. A kétéltű dübörögve, zötyögve haladt előre.

Életemben sok rázós utat tettem meg. Egyszer, igaz részegen, egy oregoni rodeón, még vadlóval is megpróbálkoztam. De ilyet még nem pipáltam. A rugózatlan szörnyeteg kíméletlenül rázott. Végül elérte a mély vizet, habot verve úszott észak felé.

Vagy kétszáz yarddal arrébb, a parton megpillantottuk a nagy falu lakosságát: a bennszülöttek integettek. Közelkanyarodtunk a parthoz, mi is üdvözöltük őket. Azután ismét a mély víz felé fordultunk, továbbpöfögtünk.

A nap éppen lehanyatlott, amikor a partról fényjelzést láttam. Huxley nem egy, hanem három szigettel hajszolta tovább a zászlóaljat. Parányi helyen, alig néhány száz négyzetyardnyi területen táboroztak. A kétéltű a partra dübörgött. Amint leugrottam, a térdem összecsuklott. A „mixelő”-ben megtett út után ügy éreztem magam, mintha felvert hab lennék.

– Gyerünk, munkába állítani a brigádot, rakják ki a kaját – üdvözölt bennünket Huxley.

– Uram – szólalt meg a kétéltű vezetője –, csak C fejadagokat kaptunk. Fejenként kettőt holnapra. Attól tartok, nem jut ma estére is. Minden tőlem telhetőt megtettem.

– Mi a fene ütött azokba Bairikin? – dühöngött Huxley.

– Sajnálom, uram.

– Nem a maga hibája, fiam. Mac, szóljon, ha sikerült összeköttetést teremtenie rádión Sarah-val. Beszédem van velük.

– Értettem, uram.

A foglyokat átadtam LeForce-nak, dicséretben részesültem, aztán leraktam a rádiókat, és elindultam a rajom után.

Közvetlenül a vízparton két kis kunyhóban helyezték el a parancsnokságot. A rádiókat közös kunyhóba tették az expedícióval, és az elsősegély-állomással; a másikban Huxley és törzse helyezkedett el. A két kunyhó között haladt az út, így azután alig hunytuk le a szemünket éjjel. Az út túloldalán, a tisztáson ásta be magát a század. Ha sikerült átcsákányozni a fedőréteget, a talaj poros, puha volt. Én Burnside-del közösen ástam meg a gödrömet, beledobtam a szerelvényem, azután visszamentem a rádióhoz, hogy megnézzem, sikerült-e Spanyol Joe-nak összeköttetést teremtenie Sarah-val. Mivel a kunyhó a vízparton állt, és semmi sem állta utunkat egészen Bairikiig, a vétel is, az adás is zavartalan volt.

Nyakigláb hétrét görnyedve jött be az alacsony tetejű, zsúpfedeles kunyhóba. Nyomában Kyser doki meg a kétéltű vezetője és LeForce hadnagy jött.

– Sajnálom, hogy semmit sem tudtunk kiszedni a foglyokból – mondta LeForce.

– Becslésem szerint háromszázan lehetnek -jegyezte meg Huxley.

– Majd holnap megállapítjuk – ígérte LeForce. Huxley a rádió előtt ülő Spanyol Joe-hoz fordult.

– Fogja Sarah-t?

– Igen, uram.

– Lehet velük mikrofonon át is beszélni?

– Azt hiszem, rendben be tudjuk hozni őket – mondtam.

– Mondja meg nekik, hívják a sziget parancsnokát rádióhoz.

Spanyol Joe lehúzta a fejhallgatókat, átadta Huxley-nak, aki a fejébe nyomta őket. – Intsen, ha beszélni akar – mondta Joe.

– Hello, Sarah. A parancsnok beszél? Itt Huxley, Lincoln Fehér. Mi a fene ütött magukba? Lőszert és vérplazmát kértem ma. Nem kaptam.

– Sajnálom, Huxley. Itt minden a feje tetején áll. Tévedésből mindent a Helenre vittek. Hogy állnak odafenn? Találtak valamit?

– Úgy számítjuk, holnap alkonyatkor érünk a Corá-ra. Ma éjszaka vissza akarom küldeni a kétéltűt, hogy mire holnapra érintkezésbe kerülünk az ellenséggel, itt legyen a rakomány.

– Hello, Lincoln Fehér. Késleltetnie kell a támadást, amíg eljuttatjuk a készleteket.

Huxley fojtottan káromkodott. Jelt adott, hogy tekerjük az áramfejlesztőt.

– Hello, Sarah. Ellenőrzöm, mire van szükségünk, és leadom rádión. Azt kívánom, hogy minden ott legyen, amikor a kétéltű befut, és jól teszik, ha nem zavarják össze a dolgot, világos?

– Hello, Lincoln Fehér. Mondja csak, Huxley, mi a fenét képzel. Kivel beszél maga?

– Hello, Sarah. Szarok rá, még ha Doug MacAr-thurral beszélek is. Készítse elő a szállítmányt… Kész, vége.

Huxley visszaadta a fejhallgatót Spanyol Joe-nak. Paris őrmester ugrott be a kunyhóba.

– Uram, megtaláltuk a Jasco-rajt.

– Halottak?

– Igen, uram, mind a tízen, odaát a tengerparton.

Paris nyomában valamennyien kirohantunk, átvágtunk a tisztáson, az éles szélű, nagy kövekkel teleszórt lejtőn a partra. Paris átnyomakodott a bozóton, és akkor megpillantottuk őket. A Jasco-fiúk groteszken, mereven hevertek a földön, akárcsak panoptikumi figurák, abban a testhelyzetben, ahogy a golyó érte őket. A rádiókezelő fején a fülhallgatóval a szétlőtt rádió gombján tartotta kezét. Az áramfejlesztőt kezelő katona fának dőlve állt, ujjai ráfonódtak a generátor fogantyújára. Némán haladtunk el közöttük.

– Legalább nem vágták őket miszlikre a japánok – suttogta Huxley. – LeForce, szervezze meg a temetési osztagot. Ásassok sírokat a tisztáson. Gondoskodjék róla, hogy megfelelőképpen megjelöljék a sírokat. Listát kérek az elesettekről, hozza be a személyes holmijukat.

Arrébb mentem a gyászos színhelyről. Nem voltam edzett, hányingerem támadt. Mélyet lélegeztem, és hosszan káromkodtam. Óhatatlanul arra gondoltam, hogy csomó ember ül egy szobában, és gyászol.

Felnéztem az égre. Félelmetes fekete felhő közelgett szélvészgyorsasággal az óceán felől; megcsapott a hűvös fuvallat. Azután, mintha nagynyomású csapot nyitottak volna meg, zuhogni kezdett az eső.

– Whistler százados kettőzze meg az őrséget. Ez japi idő – mondta Huxley.

Bryce hadnagy a bozótban guggolt, onnan figyelte, amint az utolsó lapát korallt rádobták a Jasco-raj tagjainak sírjára, és a földbe szúrták a durván ácsolt fakereszteket.

Arccal a földre vetette magát, körmét rágta, hétrét görnyedve hisztérikus zokogásban tört ki. Sötét, iszonyúan sötét és nedves volt ez az esős éjszaka. Azok a halottak… azok a merev hullák…

Meghalok… valamennyien meg fogunk halni. Úgy sodródunk majd a vízben, mint azok ott a lagúnában. Huxley azt akarja, hogy meghaljak… Shapiro meg fog ölni! Meg fog ölni! Meg akarják ölni magukat, mint azokat a katonákat a lagúnában… Ahogy az ellenség ν is végez magával. Nekem élnem kell… Világgá kell kiáltanom, hogy a tengerészgyalogosok vérrel táplálkoznak! Vérrel! Vérrel! Egy sziget… Aztán még egy, még egy… Soha nem lesz vége. Holnap összecsapunk a japánokkal, és valamennyien megöljük magunkat. Nekem élnem kell. Elbújok… Igen, ezt kell tennem. Visszafutok. A bennszülöttek elrejtenek… Majd azt mondom, eltévedtem. Huxley akkor már nem árthat nekem… Nem engedik, hogy hozzám nyúljon.

Négykézláb kúszott ki az útra.

– Állj! Ki az?!

Bryce felugrott, rohanni kezdett.

Krakk! Lövés csattant.

Bryce a földre zuhant, fetrengett a sárban.

– Ne lőjetek rám! Ne lőjetek rám!

Sikoltozott, úgy markolászta a sarat, mintha be akarná ásni magát a földbe. Kyser doki és Huxley rohant oda hozzá. Az orvos hátrakiáltott a többieknek, hogy ne közelítsenek.

Huxley rávetette magát Bryce-re, hátracsavarta karját. A dühöngő megveszekedett tigrisként küzdött. A földön hemperegtek. Bryce csapkodott, Huxley nagy nehezen feltápászkodott. A teljesen kimerült hadnagy térden kúszott Huxley elé, átkarolta lábát.

– Ne ölj meg… Istenem, ne ölj meg! Meghemperedett a sárban, aprókat kacarászott.

Huxley pillanatokon át némán meredt ä lába előtt fetrengő emberre. Megcsóválta fejét, összeszorította a száját.

– Teljesen őrült – állapította meg Kyser.

– Szegény ördög – mondta Huxley. – Én vagyok a hibás.

– Csak annyira, amennyire vétkes, hogy háború van. – Kyser a többiekhez fordult. – Kerítsenek valami kötelet, és kötözzék meg. Rakják be az üres kunyhóba, állítsanak őrséget elé… Gyerünk, aludjunk, Sam.

– Igen, úgy tűnik, valamennyire alábbhagyott az eső.

7.

Reggel Shapiro százados és McQuade a Fox-század élén nekivágtak az útnak.

– Hé, cukorkaseggű! – kiáltott McQuade Burnside-nak. – Majd szólok neked, ha kipucoltuk a japikat.

– Kapd be! – kiáltott vissza Burnside.

Néhány perc múlva az él a következő sziget felé gázolt a vízben. Ödasántikáltam az embereimhez; örültem, hogy hamarosan vége a menetelésnek.

A bennszülötteknek volt annyi eszük, hogy behúzódjanak valahová az eső elől, és előző éjjel nyomtalanul eltűntek, amint a menetoszlop előre lendült, egyre nagyobb számban kerültek elő. Örültünk, hogy velünk vannak. Ez a nap nem sok jóval biztatott. A hajó idegtépő megpróbáltatása, a szigetről szigetre szökellés a Betio elleni csapás idején, s most ez a Huxley diktálta iram erősen igénybe vette az embereket. Komor, feszülthangulatban tartottunk a lagúna menti ösvényen észak felé.

Falvakon haladtunk át, de a meztelen keblek újdonsága szertefoszlott passzív csodálatnak adott helyet. Mindnyájunkat az előttünk álló feladat foglalkoztatott.

Késő délután értük el a Molly-sziget közepét – Taratait. Itt bukkantunk rá a Szent Szív rend nővéreire. Huxley annyi időre szakította meg a menetelést, hogy megáldhassanak minket, és elmagyarázzuk nekik, hol temettük el a Jasco-rajt.

Végigvonultunk Mollyn, megpillantottuk célunkat: a Tarawa atoll végét. A Cora, vagyis Muariki alig két szigetre volt, körvonalai mind tisztábban rajzolódtak ki. Shapiro százada erősen megközelítette az utolsó szigetet. Huxley Kurvái komoran fokozták az iramot. Verejték, teher– semmi sem változott. Minden lépéssel közelebb jutottunk a menekülő ellenséghez. Expedíciónk most már felerészt tengerészgyalogosokból, felerészt Gilbert-szigetiekből állt. A küszöbön álló harc bizsergető előérzetétől megizzadt a tenyerem. A Fox-század egyik futára lihegett hátra a század mellett.

– Uram, közvetlenül a Cora előtt állunk! – jelentette Huxleynak.

Huxley felemelte karját, megállást parancsolt a zászlóaljnak.

– Shapiro százados jelentsen!

– Már átvitte a Fox-századot, uram. Csatárláncot alkottak, és magára várnak.

Nyakigláb elvörösödött.

– Megmondtam neki, hogy ne keljen át! Wellman elmosolyodott.

– Nagyon is jól tudta, hogy átviszi őket.

– Rendben. Nyomás!

Úgy gázoltunk át a Gorára, mintha forró parázson járnánk. Vegyes érzelmekkel értünk partot – a szigeten a leprások meg a japánok osztoztak. A japik talán úgy döntöttek, úszva menekülnek vagy esetleg tengeralattjáró szállította el őket. Idegesen várakoztunk, amíg a Fox-század járőrt indított a sziget közepe felé.

Ellenségnek se híre, se hamva. Sehogysem tetszett a dolog. A Cora hátborzongatónak tűnt. Gyorsan behatoltunk a sziget elkeskenyülő derekáig. Ezen a ponton alig száz yard szárazföld választotta el a lagúnát az óceántól. A terepet sűrű bozót borította. Úgy tetszett, mintha évek óta nem járt volna erre eleven lélek. Az utunkba kerülő néhány kunyhóban egymást érték az üregek, dohos, rohadt szag terjengett bennük. A sziget keskeny középső része után a szárazföld hirtelen mérföldnyire szélesedett, hasonlóan ahhoz, ahogyan egy legyező gerincei indulnak ki a fogantyújából. A sziget kiszélesedő része a guadalcanali dzsungelre emlékeztetett. Későre járt. Tábort vertünk.

Néhány száz yardra a sziget derekától, a legyező vége előtt a Fox-század széthúzódott, beásta magát.

Mindhárom rádiót üzembe helyeztük, összeköttetést létesítettünk a Sarah-val meg a kétéltűvel, a rombolóval valamint a légi fedezettel. A lagúna vizéhez közel . táboroztunk, a Sarah légvonalban huszonöt mérföldre szinte egyenesen délre feküdt. A zászlóalj több mint negyvenöt mérföldet tett meg, huszonöt szigeten haladt át.

Bevágtunk egy-egy babgulyáskonzervet, kétszersültet, cukorkát, és felhajtottunk egy hideg kávét. Shapiro, McQuade és Paris bandukolt be a mellettünk létesített harcálláspontra.

– Mi a helyzet, Max? – kérdezte Huxley.

– Egyszerűen nem értem. Nyomuk sincs.

– Nem tetszik ez nekem, egyáltalán nem tetszik nekem – szólalt meg Wellman.

– Semmit, még lábnyomokat sem találtam – közölte Paris.

Huxley nagyokat szívott a cigarettáján.

– Hogyan helyezkedtek el, Max?

– Tökéletesen szétszéledtünk a lagúnától az óceánig.

A sziget ott mintegy hetvenöt yard széles. Pontosan ez alatt kezd kiszélesedni.

– A legokosabb, ha biztosra megyünk. Előreküldöm a zászlóalj valamennyi géppuskáját, hátha terveznek valamit a japik ma éjszaka. Mariin, utasítsa Harper századost, vonuljon a George-századdal közvetlenül a Fox mögé. Max, amint besötétedett, küldjön ki járőrt, fésülje át a legyező végét.

– Hogyan gondolja, meddig nyomuljunk előre?

– Nem „nyomulunk”. Maga nem megy ki ma éjszaka, Max.

– Hát jó, ezredes.

– Küldje Rackley hadnagyot, annak még hátul is szeme van. McQuade és Paris, maguk is mennek. Nyomuljanak előre, ameddig lehet. Mérjék fel, milyen a terep. Abban a pillanatban, ahogy kapcsolatba jutnak velük, hanyatt-homlok vissza.

– Értettem, uram – felelte egyszerre McQuade és Paris.

– Okosabb, ha ma éjszaka jelszót használunk. – Javasolom a Helen-t – szólalt meg Wellman.

– Legyen Helen. Adják tovább.

A többi század géppuskásai már szivárogtak is mellettünk előre. Shapiro a fejébe nyomta sisakját; haja most úgy festett, mint egy tartós hullám és egy iszappakolás kombinációja.

– Ha kirobban a harc, nem vetheti be a Fox-századot a parancsom nélkül, megértette, Max?

Shapiro bólintott.

– Fedélzeti tiszt, húzasson telefonvonalat odáig.

– Értettem, uram.

Hamar ránk esteledett. Még egyszer ellenőriztük fegyvereinket, amikor hirtelen, valahonnan a semmiből bennszülött nők és gyerekek jelentek meg. Megijedtünk, hogy leprások, de bizonygatták, hogy a lepratelep nem működik amióta az angolokat kiszorították a szigetről. A bennszülöttek szemmel láthatóan derűs kedvűek voltak. Valójában ez volt az első eset, hogy jutott időnk beszélgetni velük. Tisztjeink fenyegető pillantásai miatt a nőktől három lépés távolságot tartottunk. Az egyik bennszülött csoport énekelni kezdett, mire az egész tábor köréjük sereglett. Az éjszaka árnyait a lagúna felett alacsonyan szálló hatalmas fehér hold világította meg. A zömök, jóvágású bennszülöttek ősi dalt énekeltek, talán olyan régi volt, mint maga az idő. Elbámultunk a pusztán csak zeneszereteten alapuló primitív harmónián. Dobogtunk a lábunkkal, tapsolva kértünk újrázást. Elfogadták a rágógumit és a cigarettát, újabb énekbe fogtak. Minden dal gyönyörű harmóniára épülő újabb dallamot hozott. Az áradó kórusének tovaszállt a víztükör felett, a tépett-rongyos tengerészgyalogosok lenyűgözve hallgatták. A hangok ismerős dallamba csaptak át, saját nyelvük szövege után általunk is ismert szavakat hallottunk:

Állhatatos fiúk, ti, vidámak, győztesek,

jöjjetek, jöjjetek…

Fojtott hangokat hallottam. Karabélyomat lövésre készen tartva talpra ugrottam. Burnside késsel a kezében egyenesedett fel. Megpillantottam Pedrót és Kyser dokit. Mögöttük McQuade lépdelt, utána három hordágyat hoztak. Az egyikről nyögések hallatszottak. Huxley ezredes is kiugrott a gödréből, nyomában, szokása szerint, Ziltch.

– A járőr – súgta Burnside.

– Paris az a hordágyon – mondtam.

– Fektessétek le őket oda. Pedro, hozza a plazmát… Pedro a nyögdécselő tengerészgyalogos fölé hajolt,

hunyorogva olvasta a dögcéduláját.

– Nullás vércsoport, van ebből egy-két pintünk.

– Siessen. Kötözzék be a másik kettőt.

– Értettem, uram.

Megismertem a szenvedő fiút: tizedes volt, rajparancsnok, alabamai. Gyomorlövés. Kyser arrább vitette, valahová, ahol több fényt kapott a vérátömlesztés elvégzéséhez.

– Remélem, nem fogy el a plazma, mielőtt elállítottuk a vérzést – dünnyögte.

Paris és a másik tengerészgyalogos hang nélkül tűrte a kezelést. A felderítő őrmester felült, halványan mosolygott. Pedro egy pohár brandyt nyomott bele erősítésképpen.

– Hol találtak el? – kérdeztem.

Föltartotta jobb kezét. Négy ujját vitte el a lövedék.

– Vissza az Államokba – mondta –, végre ezt is megértem.

– Tud beszélni, Paris? – kérdezte Huxley.

– Semmi bajom, uram.

Nyakigláb letérdelt a hordágy mellé, Paris pedig elmondta, mi történt.

– Elindultunk, vagy kétszáz yardot tehettünk meg, egészen odáig, ahol a sziget kezd kiszélesedni. Pontosan a középen van egy tisztás, azon tábor. Harminc kunyhót számoltunk össze, az óceán partján őrtorony áll. A táborban sok a nagy kő, azok jó fedezékül szolgálnak majd. Áthaladtunk a táboron, üres volt. A tábor után ötven yard nyílt terep következett, utána bozótos. Irtó sűrű a bozót. A japik a bozótban vártak, nem is láttuk őket.

Paris arca eltorzult, Pedro érszorítót húzott a csuklójára. Állához nyúlt, hogy ujj csonkjaival megvakarja borostáit, azután leengedte kezét, rámeredt.

– Jó munkát végeztek. Szedje össze magát, fiam.

– Köszönöm, uram.

– Hol van Rackley hadnagy?

– Halott – szólalt meg McQuade. – Átlőtték a fejét. Ott kellett hagynunk, hogy visszasegítsük a másik hármat.

– Baj, nagy baj. Mi a véleménye McQuade, milyen erők lehetnek a bozótban?

– Úgy tűnik, csatárlánc. Legalább két géppuskájuk volt, úgy lövöldöztek, mintha rengeteg lenne a lőszerük. Huxley halkan füttyentett.

– Milyen széles ott a sziget?

– Széles. Lehet ötszáz yard is. A tábor a sziget közepétől húzódik az óceánig. A lagúna felőli oldalon olyan, mint az őserdő.

Huxley a törzséhez fordult. – – Wellman, hívja telefonon Shapirót. Mondja meg, vonuljon be a Fox-századdal az elhagyott táborba, és rendezkedjen ott be nulla öt órakor. Teremtsen összeköttetést Harperrel, vigye ä George-századot a szárnyra, lassan nyomuljon előre a lagúna felőli oldalon, aztán, amikor kiegyenesíti a vonalait, hogy összeérjenek a Foxéval, ássák be magukat. Mondja meg neki, hogy a bozót olyan sűrű, mint a dzsungel.

– És ha ellentámadást indítanak?

– Nem hiszem, hogy vállalkoznának rá. A tisztás mögötti bozótban vetik majd meg a lábukat. Azt hiszem, viszonylag biztonságosan vonulhatunk be a táborba.

– Van valami elgondolása, hogyan kapjuk el őket a tisztáson túl?

– Erről majd holnap… Szeretném megnézni a terepet nappal. – McQuade-hez fordult. – Ma éjszaka maradjon itt.

– Jobb lenne, ha visszamennék Maxhoz… Szóval, úgy értem, Shapiro századoshoz. Annyira feldühödött, hogy ha nem csillapítom le, még az éjszaka rajtuk üt.

Huxley mosolyogva figyelte, amint a nagybendőjű tüzér meghúzza lógó pocakján a derékszíjat, majd elindul vissza a Fox-századhoz.

– Fedélzeti tiszt.

– Igen, uram?

– Rádióüzenet a rombolónak. Jöjjenek a lehető legközelebb a parthoz. Rádiózzon Bairikire, kérjen néhány partraszálló csónakot, hogy átvihessük a sebesülteket a rombolóra.

– Értettem, uram.

Éjszaka szörnyű viszketésre ébredtem. Mindkét kezem szemmel láthatóan gyorsan duzzadt a sok száz moszkitócsípés nyomán. Valahányszor felriadtamba hórihorgas parancsnokot a vízparton ülve láttam, karjával átkulcsolta térdét, el-elbóbiskolt. Kora reggel kikászálódtam a gödrömből, odamentem hozzá. A tábor még aludt, kivéve a rádióügyeletest és a szanitécot.

– Megengedi, hogy leüljek, uram?

– Ó, hello, Mac. – Körülnéztem. Ziltch vagy tíz lábnyira tőlünk ült, tekintetét le nem vette parancsnokáról.

– Mi van a gyomorlövéses sráccal, uram?

– Meghalt… Nem volt elég vérplazma, hogy megmentsék. Özvegy édesanyja van, három fivére is katona. Az egyik együtt süllyedt el a Saratogával.

Sajátosnak tűnt, hogy amikor nyolcszáz emberének gondjával-bajával kell törődnie, ennyire megviselte ennek az egynek a halála.

– Remek helyet választottunk táborozáshoz. Ezek a moszkitók valóságos gyilkosok ma éjszaka.

– Nem tenné jobban, ha aludna még, Mac?

– Nemigen tudnék. Láttam, hogy fenn van, és azon töprengtem, jól van-e?

– Mindig az volt a véleményem, hogy jó lelkész válnék magából… eredjen aludni.

– Értettem, uram. – Visszamentem moszkitófészek-gödrömbe, belebújtam Burnside hátába. Most először sajnáltam Sam Huxleyt.

Marion és Világítótorony bevánszorgott az elsősegélyhelyre. Marion egyik szemét se tudta kinyitni, az ingyián arca meg egészen féloldalas volt. Megnyugtatták őket, hogy ez csak átmeneti állapot, s mire felkészülünk a kivonulásra, csatlakozhatnak hozzánk. Marion szeme annyira eltorzult, hogy dagadt szemhéja valósággal odaragasztotta szemüvegét az arcára.

Odaültek a rádiók körül összesereglett rajhoz, várták a parancsokat. Valahonnan elölről egyre erősödő fegyverropogás hallatszott.

– Úgy van, uram, úgy van, uram. Megkapja a kimenőruháját, amint megérkezik San Diegóba, csak írja alá itt – bohóckodott L. Q.

– Bárcsak ne adnának annyi kaját. Az ember nem tud tisztességesen harcolni, amikor tele a hasa.

Reggelit nem kaptunk.

– Vesszen az a cigaretta.

– Vesszen a cigi, vesszen.

Négy járóképes sebesült tántorgott lefelé az úton, a segélyhely után kérdezősködött.

– Mi a helyzet ott elöl? – kérdezte Andy.

– Nehéz.

Fél tucat hordágy tűnt fel, a szanitécok alig bírták el terhüket.

– Azt hiszem, hosszú veszteséglistánk lesz. Még két óra, s csatlakozhatunk a hadosztályhoz.

Fehér köpenyes apáca lépett Kyser dokihoz.

– Maga itt a parancsnok?

– Igen, Kyser doktor a nevem, nővér.

– Joan Claude nővér vagyok, a misszió főnökasszonya. Szeretném felajánlani szolgálatainkat a sebesültek ápolására.

Az orvos felsóhajtott.

– Ne haragudjék a szójátékért, nővér, de magukat az ég küldte. Értenek valamit az orvostudományhoz?

– A betegápolás kötelmeink közé tartozik, doktor úr.

– Hányan vannak?

– Tízen.

– Remek. Felváltják a szanitécokat, őket meg kiküldjük a frontra. Pedro!

– Igen, uram.

– Hívja ide a segélyhely valamennyi egészségügyijét, új beosztást kapnak. Nagy szolgálatot tettek nekünk, nővér.

– Örülünk, ha segítségükre lehetünk.

Huxley, Marlin és Ziltch fák mögé kuporodva közeledett a Fox-század állásaihoz. A tengerészgyalogosok szétoszlottak az elhagyott japán tábor területén; kövek, fák mögött, kunyhókban kerestek fedezéket. A levegő megtelt a lövedékek fütyülésével: a táboron túli bozótost lőtték, onnan meg visszatüzeltek.

– Küldönc! – kiáltotta Huxley.

A kiáltás végighullámzott. Tengerészgyalogos ugrott ki egy szikla mögül, cikcakkban fedezéktől fedezékig rohanva becsúszott Huxley mellé a fa mögé.

– Hol van Shapiro?

– Honnan a fenéből tudnám? – felelte a küldönc. -Mindenhol ott van.

– Kísérjen a harcálláspontjukra – parancsolta Huxley. – A küldönc hasra vágta magát, előrekúszott új fedezék mögé, intett, hogy kövessék. Egyenként kúsztak mögé. A küldönc kő mögé ugrott. A bozótból tüzeltek. Nyakigláb szélesre terpesztett lábbal rohant, az új fedezék felé. Jó néhány másodpercbe beletellett, amíg Ziltch és Marion is követhette őket. Marion fejjel előre ugrott közéjük, Ziltch megbotlott, elvágódott a nyílt terepen; Huxley kiugrott a kő mögül, és szó szerint behajította a biztonságot jelentő szikla mögé.

– A fenébe is, meleg van itt – harsogta Mariin.

– Sokan vannak a bozótban – mondta Húxley. A küldönc zsúpfedeles kunyhóra mutatott, vagy ötven yardra lehetett a tengerparttól. A japánokkal szembenéző oldalát fák szegélyezték, ami természetes fedezéket nyújtott. A fák mögött lövészraj kuporgott, ők védték a harcálláspontot. A parancsnokok felugrottak az utolsó nekiiramodáshoz, átrohantak a nyílt terepen, zihálva estek be a kunyhóba. McQuade keresztbe tett lábbal a hátán feküdt, élvezettel eregette a füstkarikákat a mennyezet felé.

– Sajnálom, hogy félbe kell szakítanunk a sziesztáját – dohogott Huxley.

– Hello, Sam – köszöntötte MxQuade. A sűrűn röpködő lövedékekre való tekintettel ezúttal mellőzte a katonai formaságokat.

– Hol van Shapiro?

– Kiment, hogy kiegyenesítse a vonalat, pár perc múlva itt lesz.

Huxley türelmetlenül kémlelt ki a kunyhóból. A Fox-század megbénult; rohamot intézni a japánok ellen, amikor nem is látják őket, ez az egész század felőrlését jelenthette volna. Küldönc szaladt a harcálláspont felé, elvágódott, talpra ugrott, betámolygott a kunyhóba. Arcát fogta.

– A szentségit, micsoda szerencse! Épp csak megcsípett. Behozzuk a telefont – lihegte.

– Fedezőtüzet! – ordította ki Huxley. – Szorítsák le őket, egy telefonos próbál bejutni. Van aknavetőjük, McQuade?

– Elfogytak az aknáink.

– Bassza meg!

A telefonos guggolva várt. Eldördült a fedezőtűz, Huxley jelt adott, a telefonos a vezetéket magä mögött húzva úgy száguldott át a mezőn, akár valami agár. Beugrott a biztonságot adó kunyhóba, levágta a vezetéket a tekercsről, nyaka alól lecsatolta a telefont. Gyors, szakszerű mozdulatokkal hántotta le a vezetékvégeket, becsavarta őket a telefon csatlakozópöckei alá. Lefelé fordította a szárnyaskapcsolót, belefújt a fülkagylóba. Megtekerte a fogantyút.

– Halló, Lincoln Fehér, itt a Fox harcálláspontja.

– Halló, Fox, itt Lincoln Fehér.

A telefonos elmosolyodott, megkönnyebbülten nyújtotta át a telefont Huxleynak.

– Hello, Wellman, itt Huxley. Hogy állnak ott hátul?

– Hello, Sam. A George-századot erősen lövik, sok a vesztesége. A segélyhelyen negyven-ötven sebesült. Harper azt mondja, nyakig van a dzsungelban, megpróbál előrehatolni, hogy kapcsolatot teremtsen egyik szárnya és a Fox-század között, de sebezhető a pozíciója. Ha a Fox ki tudja szorítani őket abból a bozótosból, Harper előre tud nyomulni. Előre tudja vinni a Foxot, Sam?

– Öngyilkosság. Nyílt mező előtt állunk, még csak nem is látjuk őket.

– Várjon egy percet, Sam. Éppen most érkezett küldönc a George-századtól.

– Hol a fenében van Shapiro? – dörmögött Huxley, miközben Wellmanra várt.

– Halló, Sam… Ott van még?

– Mondja.

– A George-század képtelen elmozdulni. A japánok egyenként szedik le őket. Akarja, hogy parancsot adjak Whistlernek, vesse be valahol az Ε századot?

– Tartsanak ki. Mondja meg Harpernek, ássák be magukat. Visszahívom, amikor kiokoskodtunk valamit, hogyan lehetne kiszorítani a rohadékokat. Most jut az eszembe: hallottak valamit a kétéltűről?

– Vagy kétórányi távolságra van.

– Hogyan tartják magukat a sebesültek?

– Remekül, pompásan. Semmi nyafogás, derék fickók. A misszió nővérei a körülményekhez képest jól dolgoznak.

Huxley visszahelyezte a tokjába a telefont, s amikor felpillantott, meglátta a félreismerhetetlen, köpcös kis századost, a Fox parancsnokát, amint a kunyhó felé lépdel.

– Ez az istenverte őrült kihívja maga ellen a sorsot – mondta Mariin.

– Fedezékbe, Max! – förmedt rá Huxley.

A harcállásponton tartózkodók csodálattal figyelték Max Shapirót. Olyan egykedvűen lépegetett az ólomesőben, mintha vasárnap délután andalogna a parkban. Huxley nem hitt a szemének. A százados úgy tett, mintha csodatevő szentkép vagy valami sérthetetlen kegytárgy lenne. A Kétpisztolyos Shapiro legendája nem holmi kocsmai fecsegés, hanem cáfolhatatlan valóság volt. Megjelenése csodálatos hatást váltott ki szorongatott fiaiból, megacélozta szívüket. Sziklától szikláig, fától fáig ment, vallon veregette fiait. Huxley nem tudta eldönteni, emberfeletti-e, vagy őrült. Halandó ember nem lehet ennyire közönyösen vakmerő. Huxley figyelte, amint a golyózáporban tempósan átsétál a tisztáson.

– Hé, te odaát – kiáltotta Shapiro egyik katonájának. – Sebesülési érmet akarsz?

– Egy fenét, Max.

– Akkor húzd be a segged, tizenöt yardra tőled orvlövész van a fán. Pontosan célozz, fiam, ne pazarold a lőszert.

– Oké, Max.

Shapiro besétált a kunyhóba, letörölte arcáról a verejtéket, aztán McQuade zubbonyzsebéből kihúzott égy cigarettát. McQuade égő cigarettájáról gyújtott rá. – Szia, Sam – mondta.

– Ide figyeljen, Max, maga talán azt hiszi, nagyon jó fej, de ha meghallom még egyszer, hogy ilyesmire vetemedik…

– Nyugodjon már meg, Sam. Ezek a vágottszeműek még egy bikát sem tudnának seggbe verni egy brácsával.

– Látta Harpert?

– Láttam – közölte Shapiro. – Jó lenne, ha vinne neki valaki egy rágógumit. Már egy hete ugyanazt rágja. Ha még jobban megkeményszik, kihullanak a fogai.

Ellenállhatatlan modora láthatóan enyhített a feszültségen.

– Nos, hogyan állunk? – kérdezte Huxley.

– Nem jól. Nem tudunk kapcsolatot teremteni a George-századdal, s kezdik felőrölni őket. Olyanok azok a bozótban, Sam, mint a legyek, lehetnek zászló–, aljnyian, s úgy pocsékolják a lőszert, mintha valóságos raktáruk lenne ott. Nem tetszik nekem… Ha folytatjuk velük ezt a vaktába lövöldözést, legyűrnek bennünket.

– A fenébe is – mondta Huxley. – Nincs annyi lőszerünk, hogy ezt megengedhessük.

– A legjobb, ha rádiózunk a rombolónak, és tüzérségi támogatást kérnénk -javasolta Mariin.

– Nem. Egymás hegyin-hátán vagyununk. Egyetlen rossz sortűz, és búcsút mondtunk a világnak, a légi fedezet még kockázatosabb…

Shapiro kidugta fejét a kunyhóból.

– Hé, ti ott – kiáltotta a fák mögött lapuló lövészeknek, akik a harcálláspontot fedezték –, hát már azt sem látjátok, hogy felülről lövöldöznek rátok? Szórjátok meg jobboldalt a fakoronákat. – Visszahúzta fejét a kunyhóba. – Én úgy látom, főnök, a bozót, amelyben ülnek, csak tizenöt yard mély lehet. Ha át tudunk törni, visszaszoríthatjuk őket a következő tisztás mögé. Ezzel enyhülne a nyomás Harperre, és kapcsolatot teremthetnénk a vonalak között.

– De hogyan? Nem rohamozhatjuk meg őket.

– Sam – szólalt meg izgatottan Mariin –, miért ne vonulhatnánk vissza reggelig, azután nekik engedhetnénk a rombolót? Két-három nap alatt talán ki is éheztethetnénk őket és jó csomó foglyot ejtünk.

Huxleynak fejébe szökött a vér. Marion hátrahőkölt.

– Ők ugyanúgy kivannak, mint mi – mondta Shapiro. – Talán be tudjuk húzni őket a csőbe, és ők támadnak.

– Nem dőlnek be.

– Az egész istenverte háborúban ezt játszották velünk. Ha abbahagyjuk a lövöldözést, és Ordítozni kezdünk, talán felhergelik magukat, megpróbálkoznak egy banzai-rohammal. Ha így folytatjuk, elfogy a lőszerünk, az emberünk, mielőtt moccanhatnánk. Tennünk kell valamit, méghozzá gyorsan.

Huxley töprengett. Veszteségei egyre nőttek. Ki kell vernie őket a bozótból még sötétedés előtt, vagy fel kell készülnie éjszakai rohamra. A japánok egyszerűen megpróbálták túlélni ellenségeiket, s jobb pozíciójuk volt. Igen, valami merőben szokatlant kell tenni…

Oké, Max, megpróbálkozunk vele. – Megtekerte a telefont. – Wellman, itt Sam. Utasítsa Harpert, hogy bármi áron tartson ki. Megpróbáljuk kicsalogatni a japikat a szabadba. Ha kijönnek, Whistlerék nyomuljanak előre mellettünk, s egyenest a bozótba. Nem a Fox-század segítségére kell sietniük, hanem elhagyva minket, elő kell nyomulniuk. Világos?

– Igen, Sam. Sok szerencsét. Shapiro megcsóválta fejét.

– Fura. Ed Coleman ugyanezt a fogást alkalmazta, Sam. Alábecsültem magát.

Huxley egy kézmozdulattal elhárította a bókot.

– Küldönc! – kiáltotta.

– Igen, uram.

– Eredjen ki, és mondja meg nekik, szüntessék be a tüzet, csak látható célpontokra lőjenek. Csak üljenek és ordítozzanak, és mondja meg nekik, hogy hangosan, érthetően, mocskosan ordítsanak. Ha a japánok támadnának, maradjanak nyugton, amíg elérnek az állásainkig, akkor használják a szuronyt.

– Értettem, uram.

A küldönc a fejébe húzta sisakját, kirohant. A parancsot egymásnak adták tovább a tengerészgyalogosok, hamarosan eljutott a tisztás túloldalára is. A Fox-század katonái a kövek és fák mögött feltűzték szuronyaikat. Beszüntették a tüzet. Szemük rátapadt az előttük húzódó zöld bozótfalra. A japán fegyverek is elhallgattak. A változás váratlanul érte őket, cselt gyanítottak. Halk beszédfoszlányok hallatszottak. Max Shapiro kilépett a kunyhóból, kezéből tölcsért formált a szája előtt.

– Hé, Tozsó! Mondhatom, szar banda vagytok, még célozni se tudtok. A keselyűk ma este japán hússal laknak jól!

– Dugjátok ki a pofátokat, gyáva nyomorultak!

– Hé, kukactápszerek!

– Igyatok egyet, japik!

Valaki kókuszdiót hajított a bozótba. Nyomában valósággal záporoztak a diók.

– Lőj már egyet, Tozsó! – Egy tengerészgyalogos kidugta fejét a kő mögül. Lövés dördült. – Hé, Tozsó! Hármat lőhetsz huszonöt centért…

Huxley aggodalmasan figyelte, milyen hatású a szó-özön. Csend borult a tisztásra, cigaretta foszladozó füstcsíkja látszott. Szél suhant át a táboron. Tíz percen át tartott a csend, aztán a tengerészgyalogosok vonalából kísérteties ének csendült:

Gondolsz-e rá, ha elhalad

egy halottas menet,

hogy talán téged visznek így a legközelebb…

A forró, ragacsos levegőbe hasító kórus hangjaiban nyoma sem volt a vidámságnak. Csörgőkígyóként összetekeredett, verejtékező emberek énekeltek meg-meg remegő hangon.

Mászik a féreg lefelé, mászik a féreg felfelé…

Shapiro százados kilépett a kunyhóból, egy mozdulattal csendet parancsolt. Golyók fütyültek el mellette. Cigarettára gyújtott, kiköpött a bozót felé, majd visszatért a kunyhóba.

– Mi a véleménye? – kérdezte Mariin.

– Magam se tudom – felelte Huxley. – Mintha meghökkentek volna… Mintha azt várnák, hogy másik irányból éri őket támadás, s azt hinnék, hogy az időt húzzuk.

Hangok hallatszottak a bozótból. Vitatkozó hangok. A japánok észrevették, hogy Whistler százada megjelent a tábor mögött. Megzavarodtak. Egyre hangosabban vitatkoztak.

– Tüzet szüntess – adták egymásnak a Fox-század katonái.

A bokrok közül japán tiszt lépett a tisztásra. Tántorgott, mintha részeg lenne. Két lépést tett a tengerészgyalogosok felé.

– Föltankolt szakival – súgta Marion. – Az a jó.

A ferdevágású szemek csillogtak. A tiszt éleset rikoltott.

– Tengerész, meghalsz! – Az öklét rázta. Semmi válasz… – Tengerész, meghalsz! – kiáltotta. Kirántotta kardját, megforgatta a feje fölött. Átkozódott, kiáltozott. Shapiro megcélozta egy kővel, mire visszaugrott á bozótba. A bozótból egyre harsányabb hangok hallatszottak. A feldühödött ellenség minden kétséget kizáróan dühöngő állapotba hergelte magát.

– Most már tényleg forró a hangulat… Felkészülni. Küldönc, rohanjon vissza Whistler századoshoz, készüljön fel a támadásra.

Harsány rikoltozás csapott fel a bozótból, az ellenség kiözönlött a tisztásra. A japánok idegeit felőrölte az üldözés, a rettegés, a hosszú várakozás. Tisztjeiket követve rohamra indultak, puskájukat lefelé fordították, szuronyuk csillogott, ajkukról őrjöngő kiáltások harsantak, szemükből a gyilkolás mámora sütött.

Shapiro szempillantás alatt a Fox-század előtt termett. A távolság egyre fogyott az ellenség és közte.

– Roham! – kiáltotta és két híres pisztolyával közvetlen közelből az őrjöngő tömegbe lőtt.

Az elkerülhetetlen halál szorítása, amely immár egy hete mind nyomasztóbban nehezedett rájuk, a japán katonákat ámokfutókká tette. A tengerészgyalogosok harsány csatakiáltással ugrottak ki fedezékeik mögül, rohamra indultak. A levegő vérfagyasztó ordítással telt meg, a két fél élethalálharcot víva akaszkodott össze. Kiáltások, acélsurrogás, test restelleni küzdelem…

A Fox-század csoportokra oszolva dolgozott, minden tengerészgyalogos mellett ott volt a fedező társa. Az egymásnak rohanó sorok pillanatra meginogtak az összecsapás lendületétől. Tátott szájak, ordítások, nyögések. A koponyát szétzúzó puskatus tompa csattanása. Az őrjöngés egyre fokozódott, a küzdők az eszméletlenül heverő testek felett ismét és ismét egymásra vetették magukat.

Whistler százados Ε százada a küzdők mellett a bozótosba rohant. A még ott tartózkodó japánok között teljes zűrzavar lett úrrá, nemcsak a tengerészgyalogosokra, hanem saját embereikre is tüzeltek.

– Hasra, Sam! – kiáltott fel Ziltch.

Kést szorongató magányos japán ugrott hátulról Huxleyra. Az ezredes a földre vetette magát, ledobta hátáról. A kis tisztiszolga vadmacskaként vetette rá magát a japánra, elkeseredetten viaskodott a koralltalajon, hogy elhárítsa Huxley felől a pengét. Sikerült a földhöz szegeznie a japán karját, Huxley előrántotta a pisztolyát, a pisztoly agyával újra meg újra lesújtott a japán arcába. A japánt elborította a vér, elernyedt. Huxley félrelökte a testet, talpra segítette Ziltchet.

– Megsebesült, fiam?

– Rendben vagyok, főnök.

– Derék fiú.

Az alig perce még őrjöngő japánok összeroppantak, s megkezdődött a mészárlás. Nem voltak komoly ellenfelek Shapiro és „rókái” számára. A tengerészgyalogosok módszeresen gázoltak beléjük, sarokba szorították őket, kíméletlenül végeztek velük. A földet elborították a holtak; a sebesültek nyögéseinek gyors lövések vetettek véget, mígnem az utolsó japán is halott volt.

A rajom még mindig a rádiók körül tartózkodott, feszült figyelemmel hallgattunk minden szót, ami elhangzott a telefonban, amelyen át Wellman őrnagy irányította az utóvédet. A How-század, a tartalék, körülöttünk táborozott; lövészrajokba szervezték őket.

Mihelyt küldönc érkezett a front felől, s erősítést kért, a How egy-egy raja indult a vonalak felé.

– Áttörtünk! – kiáltotta Wellman a telefon mellől. -Költöztessék át a harcálláspontot az elhagyott táborba.

– Szétszedni a TBX-et, de villámgyorsan! – kiáltotta a fedélzeti tiszt.

Még szinte ki se mondta, a telefonos elvágta a vezetéket, és csatlakozott hozzánk. Bedobáltuk készülékeinket az ormótlan ládákba; a bennszülött önkéntesek kérleltek bennünket, hadd vigyék a ládákat.

– Sajnálom – felelte Keats – ti nem jöhettek oda. Túl közel van… bang, bang! itt maradtok, vizet hoztok, sebesülteket visztek, igen?

Elindultunk az úton, lihegtünk a súly alatt. Beértünk a táborba. A holttesteken átbukdácsolva eljutottunk a Fox volt harcálláspont-kunyhójáig, s berendeztük a zászlóalj-harcálláspontot. A tisztáson egyetlen tengerészgyalogos holtteste se hevert, csak japánokat láttunk. A sebesültjeinket már elszállították. Körös-körül szüntelenül ropogtak a fegyverek, robbantak a kézigránátok, amint az E– és a George-századok átküzdötték magukat a dzsungelen, kifüstölték a japánok maradékát.

– Rádiót behangolni a Sarah-ra és a kétéltűre! -harsogta a fedélzeti tiszt.

Nem egészen két perc alatt üzemképes állapotba hoztuk az egyik készüléket, intettem az ingyiánnak, hogy tekerje meg az áramfejlesztőt.

– A keservit! – kiáltott fel Világítótorony –, a generátor bedöglött!

– Kapcsolj be egy másikat, gyorsan!

– Burnside! – kiáltottam. – Szedd szét a másik két rádiót. Meg kell próbálnunk összerakni egyet, amely működik.

– Siessetek, az anyátokat, siessetek!

– Világítótorony, Levin, Andy, Danny… Eredjetek ki, tartsátok távol azokat az orvlövészeket. Marion, segíts csak.

Burnside, Marion és én felfeszegettük a ládákat, kétségbeesetten cserélgettük a csöveket, a telepeket, olyan kombinációt próbáltunk keresni, hogy a három rádióból legalább egy működőképes készüléket összeeszkábáljunk. Keats az expedíciótól a kapcsolótábláig és vissza szaladgált, újra meg újra leírta ezt a kört, hangosan biztatott. Végre-valahára jelt adtam a próbára, feltettem a fülhallgatót. Halkan fohászkodtam, miközben Burnside elszántan tekerte az áramfejlesztőt, majd kísérletképpen megpróbáltam behívni Matrózzsákot.

Csavargattam a tárcsákat, hátha meghallok valamit a fülhallgató állandó ropogásán keresztül. Végre egészen halk, elhaló hangsor jutott a fülembe. Nem értettem meg, de a szünetekből megállapítottam, hogy Matrózzsák tartja kezét a készüléken.

– Megvannak, tekerd újra.

Megismételtem az üzenetet, hosszú kísérleti adást kértem. Még a behívójelet is alig tudtam kivenni.

– Keats, csak egyet-egyet értek belőlük. Nem tudom, egyáltalán eljutottunk-e hozzájuk.

– Feküdj!

Kikapcsoltam a rádiót, ráfeküdtem, hogy a testemmel fedezzem. Kicsit odébb kézigránát robbant.

– Kifele innen a rádióval! – förmedt rám Huxley.

– Indulunk a lagúnához – kiáltottam vissza, felemeltem a telepes dobozt. – Küldönccel jelentem ha sikerül megteremtenünk az összeköttetést. Gyerünk, emberek, szedjük a lábunkat!

A fiúk leemelték alapzatáról a készüléket, az alkatrészeket összekapkodva követtek a mesterlövészek tüzén át a George-század utóvéde felé.

A vízparton összeütöttük a rádiót, és kísérleti hívójelet adtunk le a kétéltűnek. Elég közel járt hozzánk, tisztán fogtuk egymást. Kyser doki rohant hozzám.

– Mac, milyen közel van a kétéltű?

– Még nem tudom, doki… Nem látjuk őket.

– Ha nem sikerül gyorsan plazmához jutnom, egy se marad életben. Közel kétszáz sebesültünk van.

– Megteszünk minden tőlünk telhetőt – mondtam.

– Meg van kötve a kezem! Nem hagyhatom őket egyszerűen meghalni!

– Csend, a keservit! – kiáltottam. Levin ült a rádió mellett, sikerült vennie Matrózzsák hívójelét.

– Pozíciónk meghatározását kérik – kiáltotta Levin. – Alig két mérföldre vannak délre.

– Világítótorony!

– Itt!

– Eredj vissza a harcálláspontra, mondják meg a pontos földrajzi helyzetünket.

– Értettem!

Wellman megpillantott az út túloldaláról, odajött hozzánk.

– Van hír a kétéltűről? Sikerült szétzilálnunk a japán vonalakat, de nem tudjuk kihasználni az áttörést, majdnem teljesen elfogyott a lőszerünk.

– Nem egészem fél óra múlva itt lesznek.

– Gyorsabban nem lehet?

– Előtte meg kell kapnom a gyógyszereket…

– Felkérem, hogy távozzanak – kiáltottam rá Wellmanra és Kyserre. – Vételi zavaraink vannak, és szart se tudunk csinálni, ha itt nyaggatnak…

A két tiszt meghökkent, aztán engedelmesen távozott, s Levin tovább bajlódhatott a fejhallgatójával.

– Nézzétek! A kétéltű!

Kikaptam Burnside kezéből a látcsövet, a lagúnát kémleltem. Végül sikerült meglátnom: szögletes, szürke tárgy úszott felénk a vízben. Becslésem szerint óránkénti háromcsomós sebességgel haladt, és két mérföldre lehetett tőlünk.

– Küldönc! – kiáltott az út túloldaláról Wellman –, hívja ide Pagan őrnagyot, szedje össze a How-század valamennyi megmaradt emberét, készüljenek fel kirakodó munkára. A fele rakodjon, a másik fele vigye a lőszert az első vonalakba. Tartson készenlétben embereket, akik a sebesülteket átviszik a korallzátonynál horgonyzó partraszálló csónakba. Kyser, készítse elő a súlyos sebesülteket, átvisszük őket a rombolóra… Mac!

– Igen.

– Teremtsen kapcsolatot a rombolóval, készüljenek fel a sebesültek fogadására. A partraszálló csónak jöjjön olyan közel a parthoz, amennyire csak bír.

– Értettem, uram. – Felfirkáltam a blokkra az üzenetet, s miközben Fürge meg Marion inaszakadtából tekerte az áramfejlesztőt, Levin adni kezdett.

– Csendet – kérte Levin. Odakiáltott nekem: -A kétéltű ismét kéri a földrajzi helyzetet.

– Bassza meg, hol az az ingyián?

A harcálláspontról történt áthurcolkodás és a kétéltűvel való összeköttetés-teremtés kapkodó izgalmában nem figyeltem meg pontosan új földrajzi helyzetünket. A rádiót kis bozótos közelében állítottuk fel a part mentén. Feltételeztem, hogy kétszáz yarddal vagyunk a George-század mögött, és ezen a területen már nincs mitől tartanunk. Hát tévedtem.

A bozótból ropogás hallatszott. Felkaptam a fejem. A rádióadó ládája kettérepedt, a láda felborult, aztán az áramfejlesztő, amelyet fához kötöttünk ki, szintén a földre zuhant. A japánok automata fegyverrel, közvetlen közelről nyitottak tüzet csoportunkra. Hasra vágtuk magunkat, vaktában, vadul lövöldöztünk a bozót felé.

– Levin, tűnj el onnan! – Levin visszarohant fedezékbe. A rádiót szétlőtték. A vizet figyeltem. Úgy látszott, a kétéltű közelebb került, gyorsabban haladt, mint számítottam. Meglehet, az apály is segítségére volt. Marionnal fedezékbe húzódva lövöldöztünk. Nem láttam semmit, a japik jól rejtőztek. A szemem sarkából észrevettem, hogy Jake Levin felszökik és elrohan. Gyáva szar! De most sürgősebb dolgom volt, semhogy utána vessem magam.

– Főnök! Hasra! – Danny torkaszakadtából üvöltött, mert az ingyián rohanvást közeledett a harcálláspont felől. Hasra vágta magát egy kidőlt fatörzs mögött.

– Ne mondd nekem, hogy főnök – kiáltotta. Burnside kúszott el mellettem. Újratöltötte karabélyát.

– Elkapták a rádiót. A többi szart se ér.

– Ennél újabbat nem tudsz? – mondtam.

– Mi a fenét csináljunk?

– Talán egy tartályt kellene a seggedbe dugnom, hogy átevickéljél hozzájuk.

– Nem vicc ez. Ott vagyunk, ahol a part szakad… Nem ugratlak.

– Nem lehetnek többen a bozótban fél tucatnál. Mást nem tehetünk, mint kitartunk, nehogy áttörhessenek a sebesültekhez.

Fürge Gray zuhant közénk, a japánok vadul tüzeltek rá.

– Mi a fene ez, központi pályaudvar? – csattantam fel.

– Meg kellett, hogy keresselek, Mac. A kétéltű túlságosan északnak tart, egyenesen a japik vonala felé.

– Úristen! Burnside, mit tegyünk?

– Behunyjuk az egyik szemünket, és nagyot fingunk.

– Húzzátok le a fejeteket…

– Valahogyan vissza kell téríteni őket felénk.

– Most már én is látom. Alig kétszáz yardra van a parttól.

– Hol vannak a jelzőzászlók?

– Otthagytuk a harcállásponton.

– Fedezzetek. Megpróbálok lejutni a vízpartra -mondtam. Lerántottam az ingemet. – Talán sikerül integetnem nekik.

– Semmi értelme.

– Meg kell állítanunk őket! Egyenesen a japánok területének tartanak!

– Fedezzetek! – harsogott mögöttem Levin. Jelzőpisztolyt hozott a harcálláspontról. Előre látta, hogy baj lesz. Behunytam a szemem, rettenetesen szégyelltem magam, amiért azt gondoltam róla.

– Levin jön!

– Fedezzétek.

Levin átvetette magát a szétlőtt rádión, kúszva igyekezett előre. Zárótűzzel fedeztük. A vízparton letérdelt, a jelzőpisztolyt a kétéltű felé fordította. Ujjaival kétségbeesetten rángatta az elsütőbillentyűt, pontokat és vonásokat adott le. Lengette a pisztolyt, hogy felkeltse a kétéltűn tartózkodók figyelmét, közben hangosan kiáltozott a víz felé.

A bozótból füst szállt fel, a japánok észrevették.

– Levin!

összecsuklott, de tovább rángatta a jelzőpisztoly billentyűjét. Hasán feküdt, arcát elöntötte a vér, nem hagyta abba a jelzést. Felugatott egy géppuska, valósággal kettéfűrészelte a testét.

A kétéltű elfordult! Éles fordulatot vett. Matrózzsák megértette az üzenetet.

Burnside, Fürge meg én felpattantunk, rohantunk Levin felé. Burnside kézigránátokat hajigált a bozótba, Fürgével felkaptuk Levint. Fedezékbe cipeltük. Lehajoltam, letéptem az ingét.

– Úristen! – kiáltott fel Fürge. Elfordult.

– Szanitéc! Szanitéc! Szanitéc!

Fürge erőt vett magán, abbahagyta az öklendezést.

– Majd én viszem… – Karjába kapta Levint, nem mert a sebesült szétszaggatott gyomrára nézni.

– Utánuk! – kiáltottam. A raj egy emberként követett. Vad dühvel gázoltunk a bozótba, ölni akartunk.

A texasi elbotorkált oda, ahol a sebesültek feküdtek. Egy munkabrigád már hordta az életet mentő vérplazmát. Vagy száz hevenyészett vérátömlesztést hajtottak végre egyidejűleg. Mások töltényhevederek, akna– és kézigránátládák súlya alatt görnyedve rohantak az első vonal felé. Vérrel telefröcskölt apáca segített Fürgének: ponchót terített a földre.

– Azonnal hívja az orvost – mondta az apáca.

Mire Fürge visszatért Kyserrel, az apáca Levin teste mellett térdelt, imádkozott. Kyser egyetlen pillantást vetett rá, lassan megcsóválta fejét, s egy másik apáca hívására sarkon fordult;

– Sajnálom, fiam – mondta vigasztalóan az apáca.

– Még él…

– Igen, néhány másodpercig.

– Nézze, hölgyem… Ő… Ő..; a haverom… Itt maradhatok?

– Igen, fiam.

Fürge levette sisakját, leült Levin mellé. Szakadt zsebkendőre öntötte kulacsa tartalmát, letörölte Levin verejtékes homlokát. A hűvös érintésre Jake szeme felnyílt.

– Szia, Fürge – suttogta.

– Hogy érzed magad?

– Nem érzek semmit. Mi történt… Bejutott a kétéltű?

– Eegen.

– Jól van… Átkozottul jól.

– Pár perc múlva felvisznek a pléhdobozra – hazudta Fürge.

Levin elmosolyodott. Tétova mozdulatot tett; a texasi megfogta a kezét. – Fogd a kezem… Megteszed, Fürge?

– Hát persze. .– Fürge…

– Eegen?

Levin lehúzta magához Fürge fejét, amíg a szája majdnem a texasi füléhez ért. – Ne engedd… Ne hagyd, hogy azok.. .Fejfát akarok… Az öregemet megütné a guta, ha keresztet raknának fölém…

Odaléptem Fürgéhez. Még mindig Levin kezét szorongatta, jóllehet Levin arcára már ráborították a ponchót. – Áttörtünk – súgtam neki. Cigarettával kínáltam. Felnézett rám, mondani akart valamit. Arcán fájdalmas, gyászos kifejezés ült.

– Nem zabolt rád, Fürge, sohasem haragudott rád… haverok voltatok.

Fürge egész testében remegett.

– Eredj, fiú. Menj innen, később majd magadhoz térsz.

Sarkon fordult, elhagyott kunyhó felé rohant. Az utat figyeltem. Újabb hordágyat hoztak. Burnside feküdt rajta. Szeme nyitva, üveges.

– Burny – súgtam.

– Ő halott lenni – mondta a bennszülött hordágyvivő, és továbbment.

Nem egészen huszonnégy óra alatt befejeződött a Tarawáért vívott csata.

Elterültem a földön. Olyan fáradt voltam hogy gondolkodni se volt erőm. Az egész zászlóalj körülöttem ült, de csak néhány halk, suttogó szó esett; ugyanúgy kuporogtak, mint azok ott Betio szigetén, a csata után. Úgy éreztem, mintha felhőn lebegnék valahol a légben. Mindent hallottam, de valamiféle ködön át. Hallottam a sírásóbrigád ásóinak pengését a koralltalajon. Klenk… Azután az ásóról a gödörbe hulló homok surrogása… Még egy lapát, még egy. A kétéltű dübörgése – az „aligátor” számtalanszor megtette az utat a korallzátonyig, ahonnan a partraszálló csónak átvitte a sebesülteket a rombolóra.

Ködösen láttam, hogy a nyúzott arcú Sam Huxley és Kyser egy apácával beszél.

– Nem is tudom, hogyan köszönhetjük meg a segítséget.

– Boldogan segítettünk, ezredes.

– Fogalmam sincs, mihez kezdtünk volna maguk nélkül.

– A bennszülöttek majd szép temetőt építenek a maguk bátor fiainak, s mi gondoskodni fogunk róla, hogy rendben tartsák. Ezt megígérhetem. És imádkozni fogunk a lelki üdvükért.

– Köszönöm, Joan nővér. Mit tehetünk magukért? Mire van szükségük? Szívesen küldenénk bármit.

– Ne aggódjon értünk, fiam. Maga nagyon fáradt.

– Ígérem, hogy hallatni fogunk magunkról.

– Huxley ezredes.

– Tessék, nővér.

– Mi legyen a japán halottakkal… Esetleg a maga emberei…?

– Attól tartok, hogy nem. Megértem, hogyan érez, de tudja, háború van.

– Helyes. Majd a bennszülöttek megássák a sírjaikat. Végigpillantottam az úton, megláttam a Fox-század

életben maradt tagjait. Sántikálva közeledtek. Az élen Shapiro, foga között szivarral, diadalmas arccal lépett Huxleyhoz, hogy jelentse: vége az ellenállásnak. Mellette McQuade menetelt, inge rongyokban, hatalmas pocakja hurkát vetett derékszíja körül.

– Hol a cukorseggű Burnside? – harsogta. – Előbújhat a lyukból, vége a harcnak.

Keats fedélzeti tiszt odalépett hozzá, átölelte a vállát, az út túloldalára terelte, súgott valamit. McQuade megdermedt, sarkon fordult. Pillanatig kábán állt. Keats hátba veregette. McQuade levette sisakját kopaszodó fejéről, elindult a sírásók felé, oda, ahol hosszú sorban feküdtek azok, akik számára az utolsó nyughelyet készítették.