Leon Uris
Meghalsz, tengerész!
Zrínyi Kiadó · Budapest, 1988
Leon Uris: Battle Cry
Bantam Books
New York, Toronto, London 1968
©1953 by Leon M. Uris
Fordította: Félix Pál A versbetétek átköltése Dobos Éva munkája Kontrollszerkesztő: Striker Judit Kötésterv: Bánfalvy Ákos
© Hungarian Translation, Félix Pál 1988
Leon Uris könyve elé
Az amerikai angol nyelvben csaknem idiomatikus kifejezésnek számít a „send in the Marine”. A tengerészgyalogság odaküldése „rendcsinálás végett” bevett gyakorlat volt az Egyesült Államokban minden alkalommal, amikor valamiféle nyugtalanság támadt a latin-amerikai „banánköztársaságokban”, amikor a fiatal, de annál mohóbb amerikai imperializmus érdekeit sértette valami Nicaraguában, Panamában, vagy Kubában.
Az immár több mint 200 esztendős amerikai tengerészgyalogság részt vett az Egyesült Államok jóformán valamennyi kisebb és nagyobb háborújában, de a második világháborúban ütközött először igazán jelentős ellenállásba: első komoly veszteségeit is csak abban az időben szenvedte el. A XVIII. században függetlenné lett észak-amerikai nagyhatalom csaknem valamennyi háborúját magához nem mérhető ellenfelekkel vívta: sajáff indiánjaival, Mexikóval, az összeomlóban levő spanyol birodalommal, apró latin-amerikai nemzetekkel. Ezzel magyarázható, hogy – az oly véres polgárháború kivételével – az Egyesült Államok valamennyi háborúból viszonylag jelentéktelen emberveszteséggel került ki. Ez végső soron még a második világháborúra is érvényes. A lakosság arányát figyelembe véve ugyanis a Szovjetunió, Németország, Lengyelország vagy Jugoszlávia összehasonlíthatatlanul többet szenvedett, összehasonlíthatatlanul több katonát és polgári lakost veszített, mint az Egyesült Államok (amely – földrajzi fekvésének köszönhetően – megszállást, bombázást sem ismert 1941 és 1945 között).
Mindamellett a második világháborút azért Amerika is alaposan megérezte. A fasiszta Németországgal és Olaszországgal szövetséges Japán el akarta hódítani az Egyesült Államoktól az uralkodó szerepet a Csendes-óceán térségében. Éppen ezért az első és döntőnek szánt csapását az amerikai uralom ottani fő eszközére – a flottára – mérte.
A japán repülőgép-hordozókról felszállt gépek hadüzenet nélkül megtámadták és jóformán teljesen letarolták az Egyesült Államok hajóhadának legnagyobb támaszpontját: a Hawaii-szigeteken lévő Pearl Harbort. 1941. december 7-én reggel alig két óra leforgása alatt az amerikai flotta elveszítette csendes-óceáni flottájának zömét: 18 hadihajót (köztük 5 nagy csatahajót); elpusztult (főként a földön) a haditengerészet 92 és a légierő 96 repülőgépe; hősi halált halt a flotta, a hadsereg és a tengerészgyalogság 2335 tisztje, katonája és matróza. Ezenkívül számos hajó sérült meg; jelentős volt a veszteség sebesültekben is. Ε kétórás légitámadás végén az Egyesült Államok flottájának veszteségei nagyobbak voltak, mint az 1898-as amerikai-spanyol, továbbá az első világháborúban összesen.
A rendelkezésre álló nem teljes dokumentáció alapján a történészek máig is vitatkoznak arról, hogy valóban oly váratlanul érte-e az amerikai politikai és hadvezetést a japán támadás. Van ugyanis olyan feltételezés, miszerint a hírszerzés előre jelezte a rajtaütés tervét, ám Roosevelt elnök, tudván, hogy csak az óriási veszteség okozta sokkhatással képes rávenni a Kongresszust a háborúba való belépésre, szándékosan nem akadályozta meg a készülő japán orvtámadást.
Az mindenképpen kétségtelen, hogy 1941 végén az Egyesült Államok is csatlakozott a Hitler-ellenes koalícióhoz, és a Szovjetunióval, Nagy-Britanniával, valamint más nemzetekkel vállvetve küzdött a fasiszta hatalmak ellen – mint az egyszerű amerikaiak megfogalmazták maguknak – „a demokrácia védelmében”.
Ennek a háborúnak az első időszakában – a csak később jelentkező átütő fölény hiányában – az amerikai csapatok nagy veszteségekkel, véres ütközetekben küzdöttek magukat előre szigetről szigetre a Csendes-óceánon. Ezekben a harcokban oroszlánrész jutott a hirtelen felduzzasztott létszámú tengerészgyalogságnak, akik ekkor bebizonyították, hogy joggal számítanak az amerikai fegyveres erők elit alakulatának: nemcsak az ósdi mordályokkal felfegyverzett kis számú kubai, panamai, nicaraguai gerillákat képesek lelépni, hanem a japán császári hadsereg és flotta korszerűen felszerelt, kitűnően kiképzett, fanatizált katonáinak és tengerészeinek is méltó ellenfelei. Ebben természetesen nem kis szerepe volt annak, hogy e háborúban a tengerészgyalogosok tudván tudták: most valóban otthonukat, hazájukat védelmezik, a történelem legsötétebb erőivel állnak harcban.
A Wake-sziget visszafoglalása után Gilbert–, majd a Mariana-szigetek következtek. Amikor néhány nappal a szövetséges csapatok normandiai partraszállása után az amerikai tengerészgyalogosok a csendes-óciáni Sai-pan és Guam szigetére tették a lábukat, a japán militarizmus napjai már meg voltak számlálva. Az Egyesült Államok légi és haditengerészeti fölénye ekkor már olyan mértékű volt, hogy a partraszálló hadműveleteket többnapos (!) szüntelen légi és tüzérségi előkészítés előzhette meg. Am a japán ellenállás még így is szívósnak, szilárdnak bizonyult. Ahhoz, hogy egy és negyed évvel a saipani partraszállás után a császári Japán kapituláljon, még két alapvető dolog volt szükséges: 1. a szigetország szüntelen amerikai bombázása (a végén már atombombával) a Guamról és Saipanról felszálló repülőerődökről: 2. a Szovjetunió hadba lépése a Távol-Keleten és ennek következtében az Északkelet-Kínában állomásozó és addig érintetlen két japán hadsereg megdöbbentően gyors felőrlése.
Az amerikai tengerészgyalogság második világháborús hősi küzdelmeinek emléket állító Uris-regény is ezzel az utolsó, igazán véres ütközettel – a saipani partraszállással – zárul. A hadműveletet a veterán altiszt, Mac szemével bemutató műben Leon Uris saját élményeit örökítette meg. Akárcsak hősei – Danny Forrester, a baltimore-i gimnazista, Andy Hookans, a svéd származású favágó, a spanyol Joe Gomez, a mexikói pitiáner tolvaj, Jake Levin, a brooklyni zsidó fiú, Ragyogó Világítótorony, a navajo rezervátumból jött indián és a többiek – Leon Uris is jóformán gyerekfejjel jelentkezett önként tengerészgyalogosnak, hogy küzdjön az Amerikát fenyegető veszély ellen.
A regény lapjain a tegnapi iskolás gyerekek, széplelkek, vagányok a szemünk láttára kovácsolódnak jól kiképzett, ütőképes alakulattá. Mac rádiós raja – ”Huxley kurváinak” egyik legkarakánabb alegysége -nagyszerű kolletíva, amely kimondatlanul is az egy mindenkiért, mindenki egyért elvet vallja. Tagjai között -amint a háború eggyéforrasztja őket – fokozatosan tűnnek el a korábbi társadalmi, etnikai, vallási különbségek, s olyan bajtársakká válnak, akik bármikor készek feláldozni életüket hazájukért és egymásért.
Leon Uris első regénye nyolc évvel a második világháború befejezése után jelent meg; eredeti címe Battle Cry, magyarul: Csatakiáltás; a könyv hangulatát azonban jobban érzékelteti a kiadói megfontolásból választott cím: a Meghalsz tengerész/ Bizonyos heroikusság árad belőle, de egyfajta nyerseség és keserűség is. Röviddel a könyv megjelenését követően film készült belőle.
Nagyjából ebben az időben láttak napvilágot kortársai, a második világháborút fiatal fejjel végigharcolt amerikai írók első regényéi is. Ebbe a vonulatba tartozik a náluk valamivel idősebb Irvin Shaw műve, az Oroszlánkölykök, továbbá: Wouk Lázadás a Cane hadihajón, Norman Mailer Meztelenek és holtak, James Jones Most és mindörökké című regényei, de bizonyos értelemben még a Joseph Heller-féle A 22-es csapdája, sőt Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd-ja is.
Az amerikai kritikusok többsége nincs mindenben meggyőződve a könyv irodalmi értéke felől: azt mondják, hogy Uris e regénye pszichológiailag nem annyira árnyalt, mint a Wouké, jellemábrázolása kevésbé kidolgozott, mint a Maileré vagy a Jonesé. De sok nagyszerű érték van benne, ami egyéni színezetet ad neki, midenekelőtt annak a bemutatása, hogy a nagy feladatok, igazi megpróbáltatások kiolvasztják az emberből a salakot, az előítéleteket és a bénító gátlásokat. Igencsak életközeli Uris könyve.
Eközben talán mégsem egészen véletlen, hogy a felsorolt amerikai háborús regények közül éppen Leon Urisé jelenik meg magyarul utolsónak. Nemcsak azért, mert az amerikai tengerészgyalogosok a második világháború óta nem a legjobb színben mutatták magukat a világ előtt, s jobbára nagyhatalmi politikai megfontolások eszközeként szerepeltek. Ha a koreai háború értékelésében a világ élesen két táborra szakadt is, a vietnami háborút még az amerikai közvélemény jelentős része is méltatlan, igazságtalan, az Egyesült Államok érdekeitől idegen háborúként tartja számon. S abban a csaknem egy évtizedig tartó öldöklő indokínai pokolban az amerikai tengerészgyalogság a polgári lakossággal szembeni kegyetlen magatartásával is ellenszenvet keltett a nemzetközi közvéleményben. Nincs dicsekednivaló a tengerészgyalogosok dominikai, libanoni és grenadai intervenciójával sem. Ami pedig magát a szerzőt illeti, későbbi regényeiben mindenekelőtt a számára a világhírt meghozó Exodus-ban, majd az Armageddon-ban a féktelen nacionalizmus és szovjetellenesség alapvető motívummá lépett elő. Ε regények történelmi hűsége is fölöttébb kétségesnek mondható.
Alighanem ezek a tényezők hátráltatták Uris második világháborús regényének hazai megjelentetését. A kezünkben levő könyv azonban még azt az Urist mutatja, aki emlékezetes szereplőkkel, feledhetetlen helyzetekkel nemes anyagot talált a második világháború eseménytörténetében, ezért kerülhet a magyar olvasók elé.
Kulcsár István
I. rész.
ELŐSZÓ
Az Egyesült Államok Tengerészgyalogságának 6. ezrede, beleértve jómagamat is, ott ült Izlandon, társalgott az északi fénnyel, amikor kitört – mármint törvényesen is – a háború. Az ezred egyike volt azoknak a pompás alakulatoknak, amelyeket évtizedek óta banánháborúk felszámolására vetettek be. Az első világháborúban nagy dicsőséget arattunk egy Belleau-erdő nevű helyen, ahol egyszeriben sikerült megállítanunk a németeket. Ezért a franciák egy szép kis paszománnyal, a Fourragére-rel tüntettek ki minket, amit azóta a 6. tengerészgyalogos ezred minden tagja visel a bal vállán. Amikor Chateau-Thierrynél összeomlott a szövetségesek vonala, egyik tisztünk a legenda szerint így kiáltott fel: – Még hogy visszavonuljunk, egy fenét! Csak most értünk ide! – Talán olvastak is erről a történelemkönyvekben, több más csatakiáltásunkkal együtt.
A tengerészgyalogság többi alakulata féltékeny a 6. ezredre, mert mi vagyunk a legjobb ezred. Üres óráikban csúfnevet eszeltek ki: Nyalókás Hatodiknak csúfolnak. A dolog – teljesen megalapozatlan – története az, hogy valamikor az egyik hajón, amely a hatodikat szállította, a hajó raktárában tízezer rúd cukorka, de csak két darab szappan volt.
Miután beléptünk a második világháborúba, könnyű szívvel vettünk búcsút Reykjavíktól, mert a hőmérséklet is, a nők is fagypont alattiak voltak, és valami lőreszerű löttyöt csúfoltak whiskynek. Úgy kuporogtunk baldurshagi táborunkban, mint egy sitten megzavarodott fegyencbanda, megőrjített bennünket az egyhangúság.
Amikor a hatodik hazaérkezett Izland fagyos unalmából, az ezredet valósággal föltrancsírozták. A tiszti és tisztes állományt szabadságolták, mindenki megkapta az áthelyezési parancsot. Szétszórták az embereket a tengerészgyalogság valamennyi alakulatába, hogy az éppen szerveződő félben levő vagy száz új alakulat magját alkossák. Ezrével özönlöttek a srácok a kiképzőtáborokba, mindenütt szükség volt az öreg katonákra.
Egy hónapon át kifújtam és jól telezabáltam magam, azután régi kenyeresemmel, Burnside őrmesterrel kaptunk egy menetlevelet a nyugati partra, örültünk, hogy megmaradhattunk a 6. tengerészgyalogos ezred keretében, és segíthetünk átszervezésében, amíg el nem éri teljes létszámát. Engem zászlóaljhíradó-főnöknek . neveztek ki, Burnside pedig, akinek egy sávval kevesebbje volt nálam, a rádiós rajt kapta meg. Amikor megérkeztünk Camp Eliotba, alig néhány mérföldre San Diegótól, a tábor alig állt valamivel többől, mint egyetlen hosszú utcából, kétoldalt óriási kaszárnyaépületekkel. A tábor teljesen néptelen volt, de ez az állapot nem tartott soká.
Burny és magam is örömmel hallottuk, hogy Huxley századost őrnaggyá léptették elő, és ő lesz zászlóaljunk parancsnoka. Huxley pompás fickó volt. Annapolisban végzett, annak idején Ohio államban válogatott rögbiszélső volt, szóval kemény fából faragták. Százkilencven centi magas, nagy csontú, tiszta izom, százkilencvenöt font súlyú pasas. Noha gőgös távolságot tartott a legénységi állománytól, önkéntelenül is tiszteltük. Bárhogyan hajszolta az embereit, az öreg Nyakigláb mindig ott masírozott a menetoszlop élén.
Burnside-dal kíváncsian rohantunk ki a laktanyánk előtt fékező teherkocsihoz, végre szemügyre vehetjük a rajunkat. Rajtunk kívül csak egy rádiós volt: egy Joe Gomez nevű útonálló külsejű pasas, aki alig egy hete lődörgött be a táborba.
A sofőr listát adott át nekem. Az újoncok leráncigálták a kocsiról tengerészzsákjaikat. Érdeklődve méregettem őket. Azt hiszem, vagy tízhüvelyknyire eshetett le az állam, de Burnside-é legalább tizeneggyel.
– Sorakozó, és akinek a nevét olvasom, jelentkezzék! – Ez volt. egy tengerészgyalogos rajnak nevezett legrosszabbul összeválogatott, leggyászosabb borzadály, amelyet életem során volt szerencsém látni. – Azt mondtam, sorakozó és jelentkezés, az isten verje meg!
– Brown, Cyril!
– Jelen. – Uram Jézus, ez nem lehet igaz! Egyenest a farmról, egy mezítlábas kölyök.
– Forrester, Daniel!
– Jelen. – Nem fest rosszul, de szörnyen fiatal. Szűz ez még, annyi szent.
– Gray, Mortimer!
– Eegen. – Még egy átkozott texasi. Verje meg az isten.
– Hodgkiss, Marion!
– Jelen. – Hát a neved illik hozzád, tényleg mucsai vagy, öregem. Csak várj, majd ha Keats géppuskás őrmester szemügyre veszi ezt a molyrágta társulatot.
– Hookans, Andrew!
– Jelen. – Tagbaszakadt, bamba, izomlázas, kétballábas svéd. Mi a fenét küldtek ide nekem!
A listán szereplő következő nevet kétszer is el kellett olvasnom. Burnside szélütötten meredt maga elé.
– Lighttower, Shining?
– Ehüm, én ingyán vagyok. – A vékonyka csiripelés a hatalmas svéd mögül hangzott fel. Előrelépett kissé, s ott állt előttem az End of the Trail megelevenedett illusztrációja. Csontos, előregörbedő, aszott vörös bőrű, az orra meg olyan, mintha egy bölényes ötcentesből vágták volna ki. Rám vigyorgott.
– Zvonski!
– Zvonski, Constantine. A barátaim úgy szólítanak, hogy…
– Ki ne mondja, hadd találjam ki – vetettem oda neki gúnyosan. Ez a pasas még aknavetővel a hátán sem igen nyomhat többet százhuszonöt fontnál. Valóságos pehelysúlyú. Hát mit képzelnek, ez fog cipelni egy TBX-t?
Szinte megroggyant a térdem, ahogy ismét végigmértem őket. Burnside elsápadt. Huxley agyvérzést kap, ha ezek elkezdenek dolgozni a rádiókkal. Keats kihányja a belét.
A Hodgkiss nevezetű kilépett a sorból, és felemelt két bőröndöt a tengerészzsákja mellől.
– Hát magának mije van ott?
– Egy gramafon meg néhány lemez.
Odaléptem hozzá, és kinyitottam az egyik lemezalbumot. Égy kis swing mindig feldobja a laktanyát. De ez valami szörnyűség volt. Gyorsan átlapoztam a tartalmát: Chopin, Csajkovszkij, Brahms – egy halom ezektől a pasasoktól…
– Vidd őket a körletbe, Mac. Én elmegyek a kantinba, és leszopom magam – nyögött fel Burnside.
– Mit szeretne, főnök, tojást a sörébe? – nevette el magát az ingyán.
Ha azt állítjuk, hogy az Eliotba érkezett kölykök elütöttek a békeidők sört vedelő, balhézó hivatásosaitól, akkor nagyon finoman fejeztük ki magunkat. Csecsemők, csupasz képű, tizennyolc meg húszéves csecsemők voltak. A tengerészgyalogságot megette a fene, annyi szent! Rádiósok – hogy el ne röhögjem magam. Egy vérszegény indián, egy zenebolond, egy tíz hüvelykujjas favágó, egy texasi, aki belebotlik a saját lábába, egy farmer, egy széllelbélelt pehelysúlyú és egy amerikai válogatott srác. S mindehhez még Joe Gomez, a renegát bajkeverő.
Az első gyakorlati foglalkozás után Keats komolyan fontolóra vette, hogy kérvényezi a frontra szállítását. Huxley pedig, aki ritkán mutatta ki az érzelmeit, nyíltan undorodott.
A legmocskosabb, legszennyesebb munkákat sóztam rájuk. Olyan undok voltam hozzájuk, amennyire csak tudtam. Lapátoljátok a hulladékot a szemétdombon, pucoljátok ki a retyigödröket, ássatok árkokat, súroljátok ragyogóra a tiszti körletek padlóját, ti adtok őrséget az egész táborban.
Uramisten! A régi tengerészgyalogságnál a rádiósok valakik voltak. Ők teljesítettek őrszolgálatot a csatahajókon… tisztelettel tekintettek rájuk. De ezek… ezek a valamik, amiket Bolger őrnagy küldött a nyakunkra, még a leglassúbb tábori adóvevőkkel sem boldogultak. Viszasírtam Izlandot.
Nehéz lenne megmondani, hol kezdődjék és hol végződjék egy efféle tengerészgyalogos-történet. A kölykök itt voltak, és mi csöppet sem örültünk nekik. Honnan jöttek, hogy kerültek ide – fogalmam sem volt.
1.
A hűvös, szürke, csűrszerű baltimore-i Pennsylvania pályaudvar tetőzete magasan húzódott a siető utasok és a hármas bejárat körül álldogáló suttogó kis csoportok feje fölött. Kettesével, hármasával, négyesével vagy még többedmagukkal álldogáltak a komor arcú fiúk. Lassan peregtek a percek. Itt-ott feleség, gyerekekkel, vagy fél tucat haver bátorító szavakat kiáltozott.
Sok fiatal lány is kijött. Némelyik sírt, de valamennyien igyekeztek visszatartani könnyeiket, amint ott álltak férjeik, szeretőik vagy udvarlóik mellett. Búcsúszavaik zsongó zsibongása visszhangzott az elaggott pályaudvar falai között.
Danny Forrester fölhúzta zöld-ezüst, nagy F betűvel díszített dzsekijének villámzárát, és idegesen váltogatta a lábát. Körülötte az apja, a kisöccse, Bud, legjobb barátja, Virgil és Virgil barátnője, Sally.
– Hé, srácok, a bátyóm tengerészgyalogos – rikkantott a kis Bud Forrester, valahányszor elhaladt mellettük valaki.
– Csönben légy, Bud – szólt rá Mr. Forrester. Kathleen Walker nem tágított Danny mellől. Ujjaik összefonódtak. Danny érezte, a lány tenyerén kiüt a hideg veríték, amikor egy kék gyakorlóruhás őrmester átnyomakodott a sokaságon, majd a bejárathoz érve ellenőrizni kezdett egy listát.
– Sajnálom Anyát. Sajnálom, hogy nem akart kijönni.
– Nem lesz vele semmi baj, fiam.
– Ide figyelj, Danny – szólalt meg Virgil –, bárcsak én is veled mehetnék.
– Eszedbe ne jusson – szólt rá Sally.
– Fölhívtam az edzőt, Grimest. Irtó dühös volt, hogy el sem köszöntél.
– A fenébe is, Virg, biztos kihozta volna az egész csapatot meg a szurkolótábort is. Én… én nem akartam ezt. Majd írok és megmagyarázom neki.
– Hát persze.
– Megvannak a szendvicsek, amiket becsomagoltam? – kérdezte Sally.
– Legfelül vannak. Kösz, Sally.
Henry Forrester előhúzta a tárcáját, és kivett egy tízdolláros bankjegyet. – Fogjad, fiam.
– Már van egy húszasom, Apa. Több mint elég.
– Csak vedd el, jól jön az. Az ember sohasem tudhatja, hirtelen szükséged lehet rá.
– Kösz, Apa.
– Van valami fogalmad, mi készül? – érdeklődött Virgil.
– Annyit tudok, mint te. Ma már millió történetet hallottam. Azt mondják, rendes a kiképzőtábor. Két hétig elkülönítőben leszünk San Diegóban. Újonctábornak nevezik.
– Viccesen hangzik, annyi szent.
– Ugye írsz, amint lehet?
– Hát persze, Apa.
– Figyelj, Danny. Hozzál nekem egy japán kardot. És szerzel nekem egy japit, Danny, he?
– Azt hiszem, egy ideig nem látok japikat, Bud. Azt szeretném, hajó fiú lennél, és megtennél mindent, amit Apa mond neked – és írjál.
Hangos kiáltás hullámzott végig a pályaudvaron Egy kar vigasztalóan fogta át egy anya vállát. Azután hosszú, kínos csönd. Danny és Kathy félénken figyelték egymást szemük sarkából.
– Gondolom, szeretnél egy percig négyszemközt beszélni Kathyvel – szólalt meg Mr. Forrester.
Danny egy üres padhoz vezette a lányt, de egyikük sem ült le. Kathy lehajtott fejjel hallgatta, amikor Danny halkan megszólalt.
– Ugye nem változtattad meg a szándékodat, cica? Azt is megérteném, ha másként gondolnád.
– Nem… nem.
– Félsz, cica?
– Kicsit.
– Én is.
– Csókolj meg, Danny.
Szorosan átölelve tartották egymást, amíg a hangosbeszélő durván vissza nem rángatta őket a valóságba.
– Figyelem, valamennyi tengerészgyalogos újonc! Azonnal jelentkezzenek a hármas kijáratnál.
Mormogás hallatszott, és az ötven fiú, kísérőivel együtt kikanyargott a kijáraton, lefelé haladtak a hosszú lépcsősoron a lent várakozó ziháló, sziszegő hosszú vagonsor felé. Virgil fölkapta Danny kis kézitáskáját, Danny pedig egyik karjával Kathyt, a másikkal Budot ölelve lassan csoszogott a tömegben.
– Gyerünk – harsogta az őrmester –, sorakozó! Már vagy tizedszer olvasta fel a listát: – Tatum… Soffolus… O'Neill… Greenberg… Weber… Forrester. .. Bürke… Bürke, Thomas Κ… jelentkezzenek.
–Jelen.
– Rendben, ide figyeljenek. Soffolus átveszi a lajstromot, ő lesz az osztag parancsnoka. Az első kocsira szállnak és együtt maradnak. Semmi öncsonkítás, ivászat vagy randalírozás, különben felküldöm a katonai rendőrséget. Oszolj – három percük van még.
A girbegurba sor fölbomlott, a fiúk odarohantak hozzátartozóikhoz.
– Még megbánjátok! – kiáltotta el magát a csoport szélén álló tengerész.
– Még megbánjátok! – visszhangozta a társa.
– Bárcsak már annyi idős lennék, hogy én is tengerészgyalogosnak jelentkezhessek. Bárcsak már elég öreg lennék. – Bud visszaugrott az apja mögé. Danny leguggolt a zokogó kisfiú mellé, és átölelte.
– Sok szerencsét, Danny – mondta Virg, és kezet fogott vele…
– Aztán vigyázz magadra, fiam, vigyázz magadra.
– Isten veled, apa… esne aggódjatok.
Sally arcon csókolta, azután háralépett. Danny megölelte Kathyt, és sarkon fordult.
– Szeretlek, Danny – súgta elhaló hangon Kathy a fiú után.
Danny fölszállt a vonatra, ablak melletti helyet keresett, és fölrántotta az ablakot. Virg fölemelte Budot egy utolsó ölelésre, azután Danny lenyújtotta mindkét kezét, az egyiket az apja, a másikat a barátja ragadta meg.
A vonat hirtelen meglódult. A hatalmas villanymozdony először lassan, azután egyre gyorsabban nekiiramodott, a peron pedig megtelt szaladó, integető, kiáltozó emberekkel. A vagonban a fiúk az ablakhoz nyomták az orrukat. Egyre gyorsult a vonat irama, mígnem a kísérők már nem tudtak lépést tartani vele, és kifulladva megálltak, integettek. A peronon az alakok egyre zsugorodtak. Azután a vonat befutott egy hosszú fekete alagútba, és eltűnt a kísérők szeme elől.
Danny hátradőlt az ülésén, és kísérteties érzés fogta el. Egyedül van… Isten látja a lelkemet, már sajnálom–, hogy megtettem. Hangosan dobogott a szíve. Nem tudott uralkodni magán, hideg, ragacsos veríték verte ki. Egyedül… miért is jelentkeztem…? Miért?
A mellette ülő fiú cigarettával kínálta, Danny udvariasan elhárította, azután bemutatkozott.
– Forrester. Danny Forrester. }
– Jones, L. Q. Ne is kérdezd a keresztnevemet. Az emberek majd megvesznek, amikor meghallják. Los Angeles-i vagyok, éppen a bácsikámnál voltam itt látogatóban, amikor kitört a háború… – Szavai süket fülekre találtak, a vonat kijutott az alagútból.
Danny kinézett az ablakon. Sorra suhantak el az egymás mellett sorakozó fehér márványlépcsős, piros téglás házak. Azután egy széles fasor szegélyezte utca és a Johns Hopkins Kórház. A várakozással és sorakozókkal és újabb várakozással eltelt naptól kimerülve hátrahanyatlott és lehunyta a szemét.
– Tengerészgyalogos vagyok… tengerészgyalogos vagyok – ismételgette magában a vonatkerekek zakatolásának ütemére. Minden annyira valószerűtlennek tűnt. Egyszerre csak öröm teljesen megborzongott. Kathy szeret.
Forest Park középiskola – már olyan távolinak tűnt. Forest Park közép…
Éppen véget ért a mérkőzés. Az iskolaindulót tombolva éneklő, éljenző, kapufélfákat kirángató diákok már eltávoztak a baltimore-i városi stadionból.
Miután edzőjük, Wilbur Grimes hátba veregette őket, a Forest Park fáradt, elszontyolodott játékosai kiléptek a mezekkel és felszerelési tárgyakkal borított öltözőből a fagyos novemberi levegőbe, hogy ünnepeltessék magukat a bejárat elől nem tágító néhány hűséges szurkolójukkal.
Danny Forrester fél órával később tűnt fel a zuhanyozó ajtajában. Az öltöző már teljesen kiürült, csak az apró termetű szertáros matatott valamit, még egyszer utoljára ellenőrizte a leltárt. A termet betöltötte a verejték és a gőz, a padlót elborították a feldöntött padok és a szétdobált törülközők. Felöltözött, bebújt a mokasszinjébe, a tükör elé lépett, és szabaddá törölt egy kört a párás üvegen. Megfésülködött, azután megnyomkodta ujjával a jobb szemét; erősen felhorzsolódott, és szinte láthatóan gyorsan bedagadt.
– Príma voltál, Danny – csapott a hátára a szertáros, és távozott.
Az öltözőszekrényéhez ment, kiakasztotta zöld-ezüst zakóját. Nyílt az ajtó, hűvös levegő áradt be, s belépett Wilbur Grimes, lehajtotta kabátgallérját, és odahúzott magához egy padot. Elővette és megtömte a pipáját.
– Sietsz?
– Nem, uram.
– Jó híreim vannak, Danny. Levelet kaptam a Georgia Műszaki Egyetem pártfogó testületétől. Az ösztöndíj rendben van.
– Ó…
– Ugyan már, fiam – felejtsd el a mérkőzést, ami volt, az elmúlt. A srácok rossz néven vették, hogy Virg és te nem jöttetek ki a csapattal.
– Egyszerűen csak nem láttam okát az éljenzésnek. Vesztettünk. Le akartuk nyisszantani a City fejét, hogy tálcán nyújtsuk át magának. Ez volt az utolsó mérkőzésünk, minden áron győzni akartunk.
Az edző elmosolyodott. – Én meg úgy látom, hogy egész jól játszottunk. Egy ponttal veszíteni egy öt éve veretlen csapat ellen nem szégyen. Annyi bizonyos, hogy lepucoltuk volna őket a pályáról, ha még tíz olyan játékosom lett volna, mint amilyen te vagy.
Danny még Grimes elismerő szavaira sem pillantott fel görnyedt helyzetéből, jóllehet ez volt az első eset, hogy az edző személy szerint is megdicsérte, mert mindig csak az egész csapatot dicsérte vagy szapulta.
Az edző nagyot húzott a pipáján. – Legalább örülhetnél egy kicsit az ösztöndíjnak.
– Magam sem tudom, uram. Georgia kissé messze esik otthontól. Azon gondolkodtam, hogy inkább talán Marylandbe mennék.
– Ugyan már, Danny. Hiszen mindenáron arra az építőmérnöki karra akartál bejutni. Mitől gondoltad meg magad ilyen hirtelen?
Danny csak a fejét rázta.
– Virg nem kapott ösztöndíjat… ugye erről van szó?
– Hát igen, uram.
– Nos, így vagyunk, tudtam én, hogy ez van mögötte.
– Tudja, mi valamiféle szövetséget kötöttünk, hogy együtt végezzük el a főiskolát.
Az edző felállt és a fiú elé lépett. – Nézd, fiam, ma játszottál utoljára a csapatban, így aztán nyíltan beszélhetek veled. Tizenöt éve vagyok edző ebben az iskolában. Úgy számítom, összesen ezer fiú volt a kezem alatt. És hitemre mondom, egész idő alatt nem volt fél tucatnál több sráccal dolgom, akiben olyan holtbiztos voltam, mint benned.
– De hát nem értem a dolgot. Virg kétszer annyi pontot szerzett. Három éven át ő volt a csapat sztárja.
– Danny, én kedvelem Virget, eszem ágában sincsen lebecsülni a köztetek fennálló barátságot, szövetséget, vagy tudom is én micsodát. De jobb szeretem, ha van a csapatomban egy fiú, aki meg tudja tenni az utolsó két yardot, amikor szükség van rá, mint azt, aki ötvenet, amikor nincsen rá szükség. S inkább kívánok magamnak olyan srácot, aki mérkőzésről mérkőzésre javul, és sohasem követi el ugyanazt a hibát kétszer.
Sarkon fordult, fel-alá kezdett járkálni az öltözőben. – Az olyanokat szeretem, akik minden percben teljes erőbedobással játszanak, mert egyszerűen képtelenek másként játszani. Nem akarlak befolyásolni, Danny, de nagyon elszomorítana, ha eldobnád ezt a lehetőséget, amelyre oly nagyon vágyódtál. Gondold meg a dolgot, és tudasd velem, hogy döntöttél.
– Igen, uram. – Danny felállt, és fölhúzta zakóján a villámzárat,
– És Danny… Én persze nem szólok erről egy szót sem Virgilnek. De ha tudna a dologról, biztos vagyok benne, hogy azt mondaná: Georgia Műszaki.
A vonat megállt a Philadelphia 30-ik utcai pályaudvaron.
– Aztán vigyázz magadra.
– Írjál.
– Ne félj, szívem, nem lesz semmi baj.
– Szerezz nekem egy japit.
– Isten veled, Connie drágám.
– Susan… Susan…
– Philadelphiai újoncok a kettes és hármas vagonba!
Virgil Tucker dugta be a fejét az ajtónyíláson. – Hé Danny, gyere már, várunk – ó, ezer bocsánat. Nem tudtam, hogy maga is itt van, uram.
Danny zsebre vágott kézzel lépett ki a metszően hideg estébe. Virgil Tucker átölelte a vállát, így indultak a kocsi felé. Egy pillanatra felnéztek az utca túloldalán egy dombocskán szürke, bevehetetlen erődként tornyosuló Baltimore City Főiskolára, amely büszkén tekintett le rájuk.
– Gondolkodtam a dolgon – szólalt meg Virgil. – Min?
– Nem te hibáztad el az utolsó negyedben. Ha megmaradtam volna az oldalvonal mentén melletted, s nem vágtam volna be a pálya közepére…
– Számít is az? Az öreg Lawrence akkor is elővarázsolt volna valamit a cilinderéből. A City akkor is újabb pontot ért volna el.
– Kár, hogy nekünk nincs olyan edzőnk, mint Lawrence… de talán a Politechnika elintézi őket a jövő héten.
A kocsinál Kathleen Walker, Sally Davis és Danny nyolcéves öccse, Bud várta őket.
– Danny, Danny – kiáltozott Bud. -Jó meccs volt, Danny.
– Virgil vállat vont. – Apád hazament az öregeimmel, őt meg itthagyta. Mindenáron meg akart várni. – Átadta Dannynek a kocsikulcsokat.
– Te vezessél – mosolygott Danny Kathyre.
– Nem, te vezessél – szívóskodott Virgil. – A te öreged kocsija.
Virg és Sally behúzódtak a hátsó ülés sarkába, és odaszóltak Búdnak, üljön előre.
– Eh, mindig azok a lányok – dohogott Bud. – Virg-nek barátnője van, Virgnek barátnője van.
– Ülj le, és fogd be a szád, te vakarcs. – A kocsi nekiiramodott a 29-ik utcai híd irányába.
– Bárcsak én is annyi idős lehetnék, hogy már a Forest Parkba járhatnék… Én aztán megmutatnám azoknak a City-csavargóknak.
– Szólj már rá Danny, hogy állítsa le magát.
– Pofa be, Bud. A City-fiúk nagyon rendes srácok.
– Hát nem. – Bud lehuppant az ülésre, és komoran meredt ki az ablakon. A Szépművészeti Múzeum előtt suhantak el – Apa azt mondja, úgy ül ott, mintha bilizne. – A kisfiú a múzeum előtti gyepen álló szoborra, Rodin „A gondolkodó”-jára mutatott.
– Bud! – Bátyja fenyegető hangjára Bud végre elhallgatott.
Áthajtottak a vasúti hídon, mélyen alattuk húzódtak a vékony, fémesen csillogó sínpárok. Danny valaha itt lakott a környéken, s akkor nyáron hetvenkedésből végigegyensúlyozott a betonkorláton. A srácokkal meg „bombázó”-t játszottak, ízesített fagylalt „hólabdá”-ikat a mélyen alattuk elrobogó kocsikra és vonatokra hajították.
A Druid Hill-park mentén elhaladva átvágtak a Liberty Heights Avenue-η a Forest Park kerület irányában.
– Virg megcsókolja Sallyt, Virg megcsókolja Sallyt…
– Danny, szólj rá, hogy nyughasson, vagy kupán vágom.
A Fairfax Roadon álltak meg egy klinkertéglából és kőből épített családi ház előtt, amely pontosan olyan volt, mint az utcatömb többi ötven klinkertéglás háza. Baltimore középosztályi lakóházaiból már rég kiveszett az eredetiség nyoma is. Csupán azoknak a márványlépcsők, piros téglás nagyúri lakoknak a sorra felhúzott, kényelmesebb változatai voltak, amelyek sok mérföldön át sorakoztak egymás mellett más kerületekben. Budot elnyomta az álom a hátsó ülésen, Virgilt meg kitették Sallyék házánál, ott vacsorázott.
– Mi baj, haragszol rám?
– Nem, dehogyis – felelte Kathy. – Miért?
– Nem is szóltál hozzám amióta beszálltam a kocsiba.
A lány ránézett Danny feldagadt arcára. – Nagyon fáj?
– Ez? Semmiség az egész.
– Gondolom, büszkének kellene lennem és összevissza fecsegnem, ahogy Sally teszi. De én attól félek, hogy egy nap még kitöröd a nyakad.
Danny csúfondárosan rámosolygott. – Tényleg aggódsz… Szeretem, ha aggódsz értem.
– Van kedved ma este eljönni táncolni?
– A győzelmi bál – tűnődött Danny. – Hát ez betenne nekem. Ahányszor a City ellen játszunk, mindig győzelmi bállal ünneplünk – csak éppen sohasem nyerünk.
– Mi lenne, ha átjönnél hozzánk, és nem csinálnánk semmit, csak rádióznánk? Fáradtnak látszol.
– Azt hittem, annyira örülsz a bálnak. Már vagy két hete másról sem beszéltél.
– Tudom, de…
– Hát igen, szeretnék kimaradni belőle, de a srácok majd azt mondják, nagyképűsködünk.
– Akkor majd korán elmegyünk.
– Remek, majd később a Malt Palace-ben találkozunk Virgdzsel és Sallyvel.
Danny megfogta a lány kezét, és az ujján levő osztálygyűrűjét nézte.
– Ragasztószalagot tekertem rá, hogy ne csússzon le. – Gyors pillantást vetett a hátsó ülésre, és amikor látta, hogy Bud mélyen alszik, magához húzta Kathyt.
– Ne itt, Danny. Az egész szomszédság minket bámul.
– Nem érdekel.
– Ne butáskodj. – Kathy elhúzódott, és kinyitotta a kocsiajtót. – Egy óra múlva találkozunk.
Táncoltak néhányat a feldíszített tornateremben, azután csendben megléptek a Dannynek gratulálok és hátát veregetők elől. A kocsiban Kathy selymes aranyhaja Danny arcát simogatta, és a fiú mélyen belélegezte a lány kölnijének friss, édes illatát. Kathy halkan dúdolta utolsó táncuk dallamát.
Két szerelmes
Szembeszállhat a világgal,
összefonódó szívek
Minden vihart átvészelnek.
Danny csavart egyet a slusszkulcson, és beállította a rádiót egy egész éjszaka zenét sugárzó állomásra. Kocsijuk a Druid-tó víztároló mentén állt; a tó körül egymásba érő láncot alkottak a parkoló kocsik. Kathy bebújt Danny karjába, csókolóztak, azután a lány befészkelte magát, lábát maga alá húzta. Miközben újra meg újra az arcát csókolgatta, Danny fölsóhajtott.
– Fázol, cica?
– Nem. – Kathy elhúzódott, és háttal a túlsó ajtónak támaszkodott. – Csak elgondolkodtam.
– És vajon min? Furán viselkedtél, annyi szent.
– Magam sem tudom. Miközben néztem a meccset, eszembe jutott, hogy… szóval, nem is tudom, hogy mondjam.
– Mit, cica?
– Úgy érzem, válságba jutottunk. Távol leszünk egymástól… pár hónap múlva elmégy a főiskolára. Irtó jó volt. – Hangja megremegett.
– Én is sokat gondolkodtam ezen. Azt hiszem, néha felnőttként kell már viselkednünk.
– Azt hiszem, igen.
– Irtón fogsz hiányozni. De mienk lesz a karácsonyi szünet és az egész nyár. Van is már itthon munkám nyárra.
– Szóval határoztál?
– Már régen határoztam. Eredetileg az M.I.T.-re akartam menni. De ott nem adnak rögbiösztöndíjakat, azonkívül attól félek, hogy Apa nem bírná a tandíjat.
– Nagyon el akarsz menni a Georgia Műszakira?
– Nagyon.
– Megbeszélted már Virgdzsel?
– Nem. Nem szívesen vonom vissza a szavamat… de a Marylanden soha nem kapnám meg az építészmérnöki diplomát… legalábbis nem olyat, amilyet én szeretnék.
– Nem is lenne olyan rossz, ha oda járnál. Egy év múlva én is oda kerülök.
– Ez a baj. Georgia olyan messze van tőled.
– Bárcsak ne kellene játszanod.
– Szeretem a rögbit.
– Én meg nem szeretem. Azt hiszem, halál rémült leszek egész idő alatt, amíg távol leszel.
– A rögbi miatt?
– Meg azért, hogy valami más lány el ne raboljon tőlem.
– Te vagy az, aki kell nekem, Kathy. Majd egyszer te is megérted, miért akarok annyira mérnök lenni. A mérnökök mindenüvé eljutnak a világba, mindent megnéznek. Azután olyan sok mindent építenek – alagutakat, hidakat, gátakat. Férfinak való munka. A jó építészmérnök a saját jövőjének a kovácsa.
– Tudom, mennyire szeretnél mérnök lenni. – Kathy?
– Tessék.
– Rosszul esik, hogy el kell hagynom téged. Próbáld megérteni.
– Igen. – Kathy visszabújt Danny karjába, és a fiú gyöngéden simogatta.
– Arra gondolok, ha egy másik srác valaha is hozzád érne, megölném.
– Megtennéd… igazán?
– Mit gondolsz, cica, mással is ugyanilyen lesz? Azt akarom, hogy járjál el, randizzál meg minden.
– Nem esne jól.
– Így lesz a legokosabb, öt év hosszú idő, csak azután tervezhetünk komolyan. Néha… nagyon kívántam, hogy sok mindent elmondhassak neked… és arra gondoltam, bárcsak komolyan együtt járhatnánk.
– Nehéz kérdés ez, Danny. Régebben eszembe sem jutott, hogy az embereknek ilyen problémáik lehetnek.
– Azt hiszem, ennél már nem is lehetne rosszabb -semmi a világon. Hát megvan a magunk baja, az biztos.
Az újoncok létszáma kora reggelre közel hatszorosára duzzadt. Az éjszaka folyamán a mozdony minduntalan megállt, várakozott, miközben a peronon újra meg újra lejátszódott a búcsú drámája. A hajnal Buffalóban érte őket. Dermesztően hideg volt, amikor beléptek a hodály állomás Harvey-restijébe. A forró reggelitől lassan visszatért a lélek Dannybe, s most első ízben már alig várta, hogy folytassák útjukat. Kisütött a nap, a ragyogó sugarak elűzték a kezdeti döbbenetet, és most már izgatottan várta az előtte álló kalandot.
– Az én nevem Ted Dwyer, ez meg itt Robin Long.
– Forrester, Danny Forrester, ez a srác meg L. Q. Jones. Ne ijedjetek meg tőle.
– Mit szólnátok, ha átülnétek hozzánk, zsugázhatnánk egyet.
– Jó ötlet. Az Erie-tó körüli út dög unalmas. Csak későre érünk Chicagóba.
– Hát ez a vonat azután alaposan meg van tömve.
– Ehem.
A véget nem érő tópart egyhangú tájának látványa elfojtotta a beszélgetést, az emberek idegesen fészkelődtek.
A mosdóban egy Shannon Ο’Hearne nevű nagyszájú alak kockajátékbarlangot nyitott. A tagbaszakadt, féktelen írnek már áhítatos tisztelői is voltak, és a kockázás mellett hamarosan megkezdődött az ivászat is. A banda jószerivel eltorlaszolta a mosdóhoz vezető átjárót.
Az utazás egyhangúságát egy másik egyhangú esemény törte meg: sorba kellett állni ebédért. Most már közel négyszázan tartózkodtak a vonaton, s valamennyien egyszerre szerettek volna enni – kivéve Shannon Ο' Hearne-öt és híveit, akik végigitták az ebédidőt.
Nagy sokára a vonat befutott a Chicago közelségét jelző sínrengetegbe. Az újoncok meggémberedve és elcsigázottan lekászálódtak a vagonokból, örültek, hogy egy időre megszakad az útjuk.
Henry Forrester kárpitozott karosszékében ült, lábát felrakta a pamlagra. Bud ott hasalt előtte a padlón, előtte a vasárnapi újság rajzos mellékletei hevertek. A rögbimeccs közvetítőjének izgatott hangja belehasított a szoba csöndjébe:
„Most pedig félperces szünet következik hullámhosszhangolásra…”
– Danny – kiáltott Sarah Forrester a konyhából. – Jobban tennéd, ha átugranál Kathyhez, és idehoznád. Fél óra múlva kész a vacsora.
– Rendben, anya, pár perc múlva félidő lesz. – Bud!
– He?
– Kezdjél teríteni. – Jaj, Anya, hagyjál már.
„Kedves szurkoló hallgatóink, újra jelentkezünk. Rush Holloway, az öreg Wheaties-tudósító jelentkezik az ország fővárosából, ahol a Griffith Stadiont zsúfolásig megtöltötte harmincötezer néző ezen a gyönyörű decemberi délutánon, hogy tanúja legyen Steven Owen New York Giants együttese és a Washington Redskins küzdelmének…”
A háttérből beszüremlő szöveg nem egyéb, mint a hangosbeszélő bejelentése, hogy Parks tengernagyot sürgősen keresik. A második félidőben már több magas rangú katonatisztet kerestek a hangosbeszélőn.
„A középpályán éppen most váltotta fel Mickey Parks Ki Aldridge-et. Mickey egyébként távoli rokona Parks tengernagynak. Roppant népszerű a Redskins szurkolótáborában. Már a negyedik évadot játssza a Redskinsben…
Most megszakítjuk műsorunkat, és hírközleményt olvasunk be. Repülőgépek, amelyekről megállapították, hogy japán nemzetiségűek, támadást intéztek a Pearl Harbor-i amerikai haditengerészeti támaszpont ellen. Maradjanak a rádió mellett a további…
A csatársorok fölsorakoztak saját középvonaluk mögött.”
– Hallottad ezt, Apa?
– Mit mondasz…? Mi van? Biztos elszundítottam. Csengett a telefon. Bud odaugrott, azután átadta a hallgatót Sarah Forresternek.
– Henry! – kiáltott fel Sarah. – Hol is van Pearl Harbor?
Henry Forrester halkan kopogtatott fia ajtaján, azután belépett. Danny az ágyán hevert, mereven bámult a mennyezetre. Apja leült az ágya szélére.
A szoba falát körben a Forest Park középiskola és vagy féltucatnyi más középiskolás csapat zászlói díszítették. A komódon tucatnyi fénykép állt, valamennyi a rögbicsapatokat ábrázolta; egy hosszúkás alakú felvételen a Baltimore Orioles együttese feszített. Egy kis íróasztal közepén egy Babe Ruth, Jimmy Fox és Lefty Grove aláírásával ékesített baseball-labda pompázott.
– Nem jössz le vacsorázni, fiam?
– Nem vagyok éhes.
– Anyád nagyon odavan. Cigarettát?
– Köszönöm, nem kérek.
– Nem gondolod, hogy meg kellene beszélnünk ezt a dolgot?
– Ahányszor józanul próbálok beszélni róla, Anya elkezd ordítozni.
Henry Forrester lassan a komódhoz lépett, és szemügyre vette az egyik trófeát. Danny ezt akkor kapta, amikor egy stafétaverseny utolsó huszonöt yardját úgy tette meg futva egy salakpályán, hogy elveszítette egyik cipőjéről a stoplit.
– Talán négyszemközt azért megbeszélhetnénk a dolgot. Ennyivel tartozol nekem.
– Magam sem értem, Apa.
– Tegnap szólt nekem Wilbur Grimes. A februári tanévzáró után azonnal felvesznek a Georgia Műszakira.
– Egyszerűen úgy látom, hogy nincs értelme. Elmenjek egyetemre, hogy tovább rögbizzek, közben meg folyik a háború.
– De hát Danny, még csak tizenhét éves vagy. Nem is kellesz még nekik. Ha majd szükségük lesz rád, behívnak.
– Ezt már ötvenszer végigrágtuk.
– Úgy van, de most végre nyíltan kell beszélnünk. Sem anyád, sem én nem álljuk már ezt a naponként ismétlődő duzzogást. S addig alá nem írok semmiféle papirost, amíg nem tudom az okát.
– Ahogy akarod.
– Megértenélek, ha nem lennél boldog itthon, vagy hebehurgya kölyök volnál. Amióta annyi idős vagy, mint most Bud, mindig mérnök szerettél volna lenni. Most megvan mindened, otthonod, barátaid, engedem, hogy vezesd a kocsid… Megbeszéltük a dolgot anyáddal. Úgy döntöttünk, hogy elmehetsz az M.I.T.-re, ha ennek kedvéért változtattad volna meg szándékodat.
– Nem arról van szó, hogy nem lennék boldog, Apa.
– De hát akkor miért a tengerészgyalogsághoz?
– Ne kérdezgess állandóan.
– Hát Virgil?
– Ő is el akar menni, Apa, csakhogy az anyja súlyos beteg.
A kopaszodó férfi elnyomta a cigarettáját. – Ez az egész átkozott ügy azt az érzést kelti bennem, hogy nyomorultul csődöt mondtam.
– Hagyd már abba.
– Semmi értelme Danny, hogy veszekedjünk. Túl gyakran megtettük. Úgy érzem magam, mint az az apa, aki kedvenc albérlő a saját otthonában. Tulajdonképpen sem neked, sem Búdnak soha nem tudtam a társa lenni, pedig szükségetek lett volna rá.
– Semmi okod, hogy gyötörd magad, amiért majd megszakadsz, hogy fenntartsad az üzletet.
– Irigyeltelek, fiam. Elérted mindazt, amire én valaha vágytam. Igen, azt hiszem, féltékeny vagyok a saját fiamra. Apró kölyök korod óta nem volt szükséged rám. Emlékszem, hogyan jöttél haza a rikkancskodásból, amikor még a North Avenue-n laktunk. Véresre vertek a sarki nagy fiúk. De azért mindig visszamentél és kiverekedted magadnak a helyedet.
Sóhajtva ismét rágyújtott.
– Aztán meg rögbizni akartál. Anya bezárt a szobádba, te meg kiugrottal a második emeleti ablakból. Volt benned mersz, hogy szembeszállj vele. Belőlem ez mindig hiányzott.
– Miket beszélsz?
– Én azt akartam, hogy rögbizz. Mégis őmellé álltam – mint mindig. De azért azt hiszem, lelkem mélyén én vagyok a legbüszkébb ember a Földön, amiért be akarsz állni tengerészgyalogosnak. Nehogy azt hidd, olyan könnyű elviselni, ha valaki elveszti a fiát. Azt hiszem… ezúttal, fiam… nekem kell viselnem a terhet helyetted.
– Apa, Apa… Nem is tudom, mit mondjak.
– Megmondtad már Kathynek? – Nem.
– Gondolom, a legokosabb, ha most átmégy érte.
2.
Constantine Zvonski hátradőlt a nyikorgó ágyon, és nézte hogyan kígyózik a kék füstcsík a mennyezet felé. A sötétben nézte a felgyúló, majd kialvó világítóreklámok rikító fényét. HOTEL, olvasta, SZOBÁK 1,50 DOLLÁRTÓL. Ha megmozdult, az ósdi ágyrugók feljajdultak. A szobavilágítás homályos sárgás fénye részben elrejtette a pókhálókat és a színehagyott szőnyeget, amely ragacsos volt hosszú esztendők mocskától.
Az utca csöndjében cipősarkak kopogtak élesen. Villámgyorsan az ablakhoz ugrott, és elhúzta a foszladozó függönyt. Csakis Susan lehet az.
Elnyomta cigarettáját. A kopogás távolodott, majd ismét fölhangzott; most már felfelé a lépcsőn. Résnyire nyitotta az ajtót. Amikor a lány a lépcsőpihenőre ért, óvatosan intett neki. Susan zihálva lépett be. Connie becsukta utána az ajtót, és rátolta a reteszt.
Megölelte. Susanból a ropogós januári levegő frissessége és hidege áradt.
– Drágám, úgy remegsz, mint a nyárfalevél.
– Mindjárt rendben lesz minden, hideg van odakinn.
– Nem, te félsz.
A lány gyöngéden kibontakozott az ölelésből, levetette a kabátját, lassan leült egy kemény támlájú székre, és kezébe temette arcát.
– Már megint az öreged? A lány bólintott.
– A fenébe is, miért nem tud békét hagyni nekünk.
– Egy perc múlva összeszedem magam, Connie. A fiú rágyújtott egy cigarettára, és átadta neki.
– Köszönöm, drágám.
– Nagyon rossz volt?
Susan nagy nehezen kiegyenesedett, a szeme könnybe lábadt.
– A szokásos. Átkozódott ránk. Megfenyegetett. De most már itt vagyok, minden rendben van.
Connie öklével a tenyerébe csapott. – Igaza van. Semmirekellő vagyok. Semmirevaló alak vagyok, különben nem hoználak egy ilyen ócska lebujba. Csak a javadat akarja. Ha igazán férfi lennék…
– Soha nem panaszkodtam.
– Éppen ez a baj, bárcsak panaszkodnál. Nem, nem is tudom már… azt sem tudom, mit beszélek.
Sarkon fordult és homlokkal a magas komódnak dőlt. Susan mögéje lépett, hátulról átölelte a vállát, arcát a fiú tarkójára hajtotta.
– Csókot sem kapok, Connie?
A fiú sarkon perdült és szorosan magához húzta.
– Annyira szeretlek, néha már úgy érzem, hogy szétrepedek.
Csókolóztak.
– Én is szeretlek, Connie.
Az ágyhoz lépett, lerúgta cipőjét, leült és háttal az ágy fejlapjának dőlt. Mélyen, elégedetten szívta cigarettáját. Connie az ágy szélére ült, kezébe fogta, simogatni kezdte Susan kezét.
– Valami fontosat akarok mondani neked. Nézd, drágám – már százszor is megbeszéltünk mindent. Az öreged sohasem hagy majd békét nekünk, amíg csak itt leszünk. El kell menünk Phillyből.
Felugrott, puha macskaléptekkel fel-alá járt a szobában, hadarva kereste a szavakat.
– Nem becsül engem semmire, és talán igaza is van. Hát persze, priuszom van, javítóban is voltam és minden. .. De ez még azelőtt volt, hogy találkoztunk volna, drágám. Bármit megtennék érted, tudod, ugye?
– Tudom, Connie.
– Elvégeztem a középiskolát, most meg mihez kezdjek? Nincs olyan főiskola, amely ösztöndíjat adna egy lepkesúlyú összekötőnek. Én… én egyszerűen nem tudok dűlőre jutni itt. Egyszerűen nem kapok tisztességes munkát, egy megveszekedett centet sem tudok félretenni. Az öreged meg nem hagy nyugton, és piszkol, átkoz engem. Nem bírom tovább!
– Ne hergeld fel magad, drágám.
– Hát persze, én csak egy ostoba polyák vagyok… egy tizennyolc éves nyamvadt alak. Mit bánja ő, hogy az öregem a szegények tüdőosztályán halt meg egy rohadt szénvárosban? Engem már annyit rúgtak seggbe…
– Jaj, Connie, ne káromkodjál.
– Sajnálom, drágám. Látod, elég, ha mondasz valamit, már meg is bánom. – Elmosolyodott és újra leült mellé. – Susan. – Gyöngéden végigsimított az arcán. – Susan… megőrülök érted, te vagy nekem az élet.
Susan megcsókolta a kezét és elmosolyodott. – Azt hiszem, uram, kissé én is kedvelem önt. Connie hamutartóért nyúlt, rágyújtott.
– Ahogy mondtam, most fontos dologról szeretnék beszélni veled. Elég volt ezekből a találkozásokból garnikban, bujkálva. Ehhez te túlságosan jó vagy… nem, hagyd, hogy befejezzem. Tényleg sokat törtem a fejem, hogyan szabadulhatnék el innen. Susan, tegnap jelentkeztem a tengerészgyalogsághoz.
– Hogy te… micsoda?
– Nézzed. – Connie vállánál fogva megragadta a lányt. – Pontosan megtudtam mindent, kiképzésre Kaliforniába küldenek. Kaliforniába, hallod? Óda tudlak hozatni, és félre tudok tenni pénzt. Minden centet félreteszek, szerzek neked egy helyet, és üzenek érted. Ott azután elkezdhetjük az életet, messze leszünk az öregedtől, messze ettől a büdös várostól. Csak te meg én, összeházasodunk odalenn Kaliforniában, drágám. – Lassan elengedte a lányt. – Mi baj, Susan, nem úgy nézel ki, mint aki örül.
– Magam sem tudom, drágám, kicsit váratlanul ért.
– Mi az, nem akarsz eljönni Kaliforniába?
– Hadd gondolkodjam egy percig, Connie. Hadd gondolkodjam.
A fényreklámok fel-felvillantak, szabályos időközönként, fénnyel árasztották el a szobát. A csöndben hirtelen érezhetővé vált az áporodott szag.
– A tengerészgyalogság – szólalt meg Susan –, a tengerészgyalogság…
– A legjobb kiút – felelte könyörgőn Connie. – Rengeteg időm lesz. Nagyon fogok spórolni, odalenn meg sok a munkaalkalom.
– De hát mi lesz anyáddal és Wandával?
Erre a kérdésre valami összerándult a fiúban. – Aláírta a papírjaimat, hogy jelentkezhessek. Anyám hozzászokott a szenvedéshez. Azt akarja csinálni, ami nekünk jó. Tudja, hogy itt sohase boldogulhatok. Wandának meg már csak egy éve van hátra az iskolában. Ed bácsi majd gondoskodik róla, hogy ne kopjon fel az álluk és tető legyen a fejük felett. A fenébe is! Most mirólunk van szó. Mi baj… mi a baj?
– Félek, Connie.
– Semmi okod, hogy rettegjél.
– Nem tehetek róla, félek. Az apám nem mer megütni, amíg itt vagy. De egyedül leszek… Nem leszel velem. Ő Connie, annyi minden történhet. Mi lesz, ha nem tudsz elhozatni Kaliforniába?
– Elviszlek! Ez az egyetlen esélyünk. Itt elrohadok. Nem bírom tovább. – Gyöngéden magához vonta Susant, úgy ringatta a karjában, mintha még kislány lenne. – Ha így folytatjuk, idővel meggyűlölsz. Te vagy az egyetlen, akiért élnem érdemes. – Csókolgatta az arcát, puhán végigsimított a haján. – Olyan hideg vagy, édeském.
– Félek a tervedtől… meglátod, történik majd valami.
– Csitt. Semmi se választhat el minket egymástól.
– Nem… semmi se – ismételte Susan, és elernyedt az ölelésében.
– Most egy ideig nem találkozunk, Susan. – Ujjaival tapogatva lassan kigombolta a lány blúzát.
– Igen, Connie… igen.
Constantine Zvonski kilépett a chicagói pályaudvar Harvey-vendéglőjéből. Öt óra hosszára megszakították útjukat, ennyi időbe telik, amíg a Rock Island Vasúttársaság átveszi a szállítmányt. Figyelte, amint a fiúk meg a katonák kettesével-hármasával igyekeznek a legközelebbi kocsma vagy mozi felé.
– Hé, te, nem láttalak már valahol? – szólította meg valaki. Zvonski hátrafordult, és végigmérte az előtte álló fiút. Megvakarta a fejét.
– Eeeegen – felelte végül. – Te is rém ismerős vagy. Phillyben álltál be?
– Nem, én baltimore-i vagyok. Várj csak, már tudom. Te a Central középiskolában játszottál, igaz-e?
– Hát persze, ne is mondd tovább. Te vagy az az átkozott baltimore-i fedezet, aki úgy megkeserítetted az életünket. Zvonski a nevem.
– Úgy van, a kis összekötő azzal a fura névvel. Hát ha már arról van szó, ki keserítette meg kinek az életét, te az egész istenverte játékidő alatt a mi térfelünkön tanyáztál.
A kis polyák arca széles vigyorra derült.
– Hát ti alaposan kinyírtatok minket, mi? De én jól játszottam, mi?
– De mennyire. Egész úton Baltimore-ból hazafelé erről beszéltünk. Átkozottul jól, ahhoz képest, milyen pehelysúlyú vagy. Danny Forrester a nevem. Gondolom, te is San Diegóba igyekszel?
– Mhm.
– Mondd csak még egyszer, hogy is hívnak?
– Hívhatsz Skinek vagy aminek csak akarsz. Én is örülök, hogy összeakadtunk.
– Figyelj, egypáran, vagy három krapek vár odakinn. Néhány sarokkal lejjebb valami burleszket játszanak. Nem lenne kedved velünk tartani?
– Nem bánom.
A vonat elhúzott ablakfüggönyökkel zakatolt az éjszakában Illinois síkságain át. A mosdóból kockakoppanás hallatszott, aztán hirtelen ordítás. Sörösüvegek csattantak a padlón. Whisky átható szaga áradt. Constantine Zvonskinak szerencséje volt, hogy olyan vékony. Legjobb esetben is ketten zsúfolódtak egy felső fekhelyre. A kocka ismét koppant.
– Gyere csak, gyere, kicsi Joe.
– Kis Joe, apukának, egy dobás.
– Csak egy mérföld délre, kicsi kockám, légy jó hozzám.
– Ötre hatot, engem nem vertek át.
– Most elkaptalak. ι .
– Eh, pisálj vagy hordd el magad a biliről. Danny megpróbálta kinyújtani a lábát anélkül, hogy belelépne Ski arcába. A vonat éppen kanyarodott, Danny nekigurult a falnak.
– Alszol? – kérdezte Ski.
– Ki tud aludni ekkora ricsajban.
– Én se, én se tudok aludni, izgatott vagyok.
– Kíváncsi vagyok, milyen lehet San Diego?
– Hamarosan megtudjuk.
– Figyelj, Danny.
– Igen.
– Van barátnőd?
– Igen.
– Nekem is, nekem is van.
– Éppen rá gondoltam.
– Én is. Én mindig rá gondolok.
– Fura érzés. Ez az egész dolog olyan zavaros. A múlt héten még kuglizni voltunk a srácokkal.
– Igen, tudom, hogy érted. Belül nekem is olyan fura. Csakhogy nekem nincs sok, ami után honvágyat erezhetnék. Semmi, csak Susan.
– Ki mondta, hogy nekem honvágyam van?
– Hát talán nincs honvágyad, de magányos vagy. – Ski felkattintotta a lámpát, fülelt, de fejét beverte az alacsony vagontetőbe. – A fenébe is, mindig ilyesmi történik velem. – Magához húzta a nadrágját, és elővette a tárcáját. – Itt a barátnőm fényképe.
Danny felkönyökölt. Nem volt valami jó felvétel. Nézte a Susan Boccaccio nevű sötét hajú kislányt, és udvariasan, hosszan elfüttyentette magát.
– Csinos, mi? – ragyogott fel Ski.
– Átkozottul csinos.
– Hadd lássam a te barátnődet.
Ski viszonozta Danny udvariasságát, azután eloltotta a villanyt, ismét hanyatt dőlt.
– Amint befejezzük ezt az újonctábor izét, küldök érte. Mindent kiterveltünk. Én majd spórolok, kihozatom ide, és összeházasodunk. Te elveszed a barátnődet?
– Nem, ez nem olyasmi közöttünk.
– Ó, csak olyan gyerekes játék, mi?
– Én úgy gondolom, nem helyes, ha egy srác ilyesmit kér a barátnőjétől ilyen időkben. Ki tudja, hová küldenek majd, és mi történik velünk? Azt hiszem, nem lenne rendes Kathyvel szemben. Már azt is hallottam, páran beszélték, hogy egyenesen hajóra raknak bennünket, és visszafoglaljuk a Wake-szigetet.
– Hülyeség.
– Mindegy, ki tudja?
– Közöttünk másként áll a dolog, Danny. Mi… szóval mi már jóformán házasok vagyunk. Nincs nekem semmim, csak Susan.
– Azt hiszem, értem.
– Örülök, hogy összeakadtunk, Danny. Remélem, ugyanabban az egységben kötünk ki.
– Én is remélem.
A vonat továbbzakatolt. A mosdóban egyre harsányabban ordítoztak. Valaki belerúgott egy üres üvegbe, amely csörömpölve gurult végig a vagonfolyosón. Ski félrerántotta a függönyt, és belebújt a nadrágjába.
– Hová mégy?
– Ideges lettem. Elszívok egy cigarettát.
Danny kinyújtotta elgémberedett lábát, néhány percig mozdulatlanul feküdt a sötétben, hallgatta a kockák koppanását és a vonatkerekek izgatott kattogását. A zaj eltompult, és úgy gondolt Kathyre, ahogyan már sok ezerszer gondolt rá.
A barna-fehér pántos cipő, a skótkockás szoknya, a fordítva felhúzott pulóver. Bájosan hátraveti a fejét, és szoknyája meglebben, amint elhalad mellette. A majomsziget a heti tornatermi táncesten, az első randevúja kerületi mulatságon. Tekézés tanítás után, péntek esti swing Glenn Miller-lemezekre valamelyik haver lakásán, korcsolyázás a Carlin's-parkban, vastag fasírtos szendvicsek mérkőzés után a Malt Palace-ben és nyári kompkirándulások a Tolchester Beachre.
Mennyi ideig gyűjtötte a bátorságot az első csókhoz. Azután megcsókolta, feldöntötték a tejesüvegeket házuk bejárata előtt, az üvegek legurultak a lépcsőn a rózsabokorba. S amikor Kathy más fiúkkal randizott – az az elviselhetetlen fájdalom. Ö meg csak azért is randizott Alice-szek az iskola kurvájával. Viták, amiért lógott az iskolából, hogy elmehessenek a revübe. S azután 1941 ősze, amikor egyre kézzelfoghatóbbá váltak a főiskolai tervek. Most már ő vezette a családi autót, egész éjszakákat kint töltöttek a víztároló partján. Ráhúzta osztálygyűrűjét Kathy ujjára, ő meg igent bólintott… és az az este, amit együtt töltöttek, és szinte szándéka ellenére hozzáért a melléhez…
Micsoda csodálatos érzés emlékezni rá… és ismételgetni, mit fog mondani, amikor hazaérkezik á főiskoláról, és bevallja neki, hogy szereti.
Azután arra gondolt, milyen csodálatos lesz együtt aludni vele. Csakhogy nem helyes, hogy egy srác úgy gondoljon egy lányra, ahogy ő teszi.
Ski visszakapaszkodott a priccsre, és Danny hátranyomakodott a falhoz.
– Úristen, azok a rohadtak már abbahagyhatnák. Hogy a fenébe aludjunk így?
– Hát igen…
Marvin Walker a díványon feküdt, orrát egy képeslapba dugta. Adókról motyogott valamit. Sybil Walker az állólámpa alatti karosszékben ült, ölében a varrókosarával. A lámpa megvilágította a konyha távoli falát, [ Kathy ott tanult.
– Marvin.
– Eh… ebben a kormányban csupa komcsi ül…
– Marvin!
– Így bánni a dolgozó emberrel…
– Marvin, tedd le azt az újságot.
– Igen, drágám, miről van szó?
– Beszédem van veled. – Walker felült, kinyújtóztatta köpcös kis testét, és levette olvasószemüvegét. – Mi bánt, Sybil?
– Mondd csak, Marvin, nem gondolod, itt az ideje, hogy leüljünk Kathyval, és őszintén beszéljünk vele?
– Ez a te dolgod. -Nem arra gondolok.
– Hát mire gondolsz?
– Beszélnünk kellene vele – róla meg Dannyről.
– Ó, már. megint ezzel jössz.
– Teljesen fölösleges, hogy mindig Danny pártját fogjad.
– Kedvelem Dannyt.
– Én is. Rendes fiú. De… nem gondolod, hogy Kathy még túl fiatal ahhoz, hogy lekösse magát egy fiúnál?
– Asszony beszéd. Bolhából elefántot csinálsz. Korral járó dolog. Ha ügyet csinálunk belőle, akkor tényleg bajt keverhetünk. Megfeledkezel, hogy átestünk már ilyesmin.
– De mégis, találkozhatna azért más fiúkkal is. Az ember sohasem tudhatja, mennyire gondolják komolyan.
– Ugyan hagyd már. Az a fiú egy hónap múlva elmegy főiskolára.
– Pontosan erre gondolok. Nem akarom, hogy Kathy lekösse magát.
– Azt hiszem, megvan a magukhoz való eszük, hogy egymás között elintézzék a dolgot.
– Mégis úgy gondolom, Marvin…
– Ide figyelj, Sybil. Ha azok a tutyimutyi példányok, akiket régebben hazahozott, megfelelnek az ízlésednek, nyugodtan Kathyre bízhatjuk a dolgot! Úristen, azt hittem, hogy megőrülök azoktól az idiótáktól, akikkel Danny előtt járt. Danny meg remek fickó. Nyílt, egyenes, nem a dolog könnyebbik végét fogja meg, de tudja azt is, mennyit ér. Remélem, nem kaparintja meg valami más lány, még mielőtt végezne az egyetemen. Azonkívül mind a ketten járnak majd mással is, mialatt ő el lesz, és azt hiszem, nem lenne okos dolog ebbe beavatkoznunk.
– Csak hát… most, hogy háború van… mi lesz, ha bevonul?
– Csak tizenhét éves. Csecsemőket nem soroznak. Sybil Walker sóhajtva vette elő ismét a foltoznivalót.
Csengettek a bejárati ajtón, Marvin begombolta a nadrágját, nadrágtartóját hátravetette a válla felett, és ajtót nyitott.
– Hello, Danny.
– Jó estét, Mr. Walker, hello, Mrs. Walker. – A csöngetésre Kathy is megjelent a nappaliban. – Tudom, hogy iskolában kellene lennem, uram, de valami fontos történt, és arra gondoltam, jó lenne, ha beszélhetnék pár percet Kathyvel.
– Ne álldogálj, gyere be.
– Hello, Danny.
– Hello Kathy. Gyere már ki a verandára. Mondani szeretnék valamit.
– Kósza hír a Georgia Műszakiról, mi, Danny?
– Ne maradjatok túl soká – rendelkezett Mrs. Walker.
– Nem, dehogyis, asszonyom – felelte Danny, és behúzta maguk mögött az ajtót.
– Remek fiú – jegyezte meg Marvin. – Remek fiú. Kathy begombolta kabátját, és Danny mögött átvágott a verandán. A hintaágy felé mentek. Danny beleült, és egy ideig figyelmesen nézegette a hosszú házsor verandái által alkotott négyzeteket. Mindegyik pontosan egyforma, és minél távolabbit vett szemügyre, annál inkább úgy tűnt, mintha egymásba illesztett dobozokat látna. A veranda lámpája mindegyiken hajszálpontosan ugyanazon a helyen volt. Sehol az életnek bármi jele. Danny elrugaszkodott a földtől, és hintázni --kezdett az ággyal. Ahányszor meglendült, nyikorgott a lánc. Kathy maga alá húzta lábát, fázott.
– Mi van, Danny?
– Hát, nem is tudom, hogyan kezdjem.
Oldalt fordult, és a lány szemébe nézett. Kathy gyönyörű volt. Kék szeme felett aggodalmasan ráncolta a szemöldökét.
– Ugye elmégy?
Danny bólintott.
– Jelentkeztél a tengerészgyalogsághoz. – Hangja suttogássá halkult.
– Honnan tudod?
A lány elfordult. – Azt hiszem, Pearl Harbor óta tudtam. Tudtam, hogy a tengerészgyalogsághoz jelentkezel majd… Emlékszem, hogyan bámultad őket a tűzoltók-tengerészgyalogosok meccsen. Azt hiszem, azóta tudom, amióta bemondták a hírt a Wake-sziget-ről. Azt hiszem, szilveszter este óta tudom. Megcsókoljál… mintha… mintha, hosszú, hosszú időre elválnánk. Tudtam, hogy csak napok kérdése, és megmondod.
A hintaágy megállt.
– Mikor indulsz?
– Néhány nap múlva.
– Hát a főiskola… meg a többiek?
– Mindenkinek és mindennek várnia kell.
– És velünk mi lesz? Danny nem válaszolt.
– Danny, el kell menned?
– Igen, kell.
– Miért?
– Ne kérdezd, hogy miért. Százszor is megkérdeztem magamtól. De itt benn valami rág rajtam. Hát nem érted?
– Azért mégy, mert te Danny vagy. Azt hiszem, más ember lennél, ha nem mennél.
– Kiscicám.
– Igen?
– Azt… Azt akarom, hogy add vissza az osztálygyűrűmet.
Kathy elsápadt Szorosan maga köré húzta a kabát-ját.
– Nem csinálok neked nagyjelenetet. A főiskola az egy valami, de ez egészen más. Nem tudom, meddig leszek távol. Lehet, hogy két vagy három évig. Azt beszélik, hogy a nyugati partra küldenek.
– De hát… De hát én azt hittem, együtt járunk…
– Kathy, nem akarlak belerántani ebbé a zűrbe. Lehet, hogy csak gyerekes ábrándozás az egész. Egyszerűen nem tudok úgy elmenni, hogy közben tervezgetünk és ígéreteket teszünk egymásnak. Történhet valami, meggondolhatjuk magunkat, és akkor szörnyen fájna a dolog.
– Én nem gondolom meg magam – suttogta Kathy.
– Nézd, cica, végtére is csak két gyerek vagyunk… Meg aztán semmi sem dőlt el közöttünk.
Testével átvette a hintaágy enyhe ringatását, és belefújt hideg tenyerébe. Néhány pillanatig egyikük sem szólt, a csöndet csak a hazatérő szomszéd fáradt lépteinek koppanása törte meg.