7. fejezet

Bo Tricksszel az anyósülésen őrült tempóban hajtott be a városba, hogy bevásároljon. Nem szívesen hagyott magára egy idegent a házában, de végül is, mit tehetett volna a férfi? Átkutatja a konyhaszekrényeket? Fölmenni nem, legfeljebb fölkúszni tudna az emeletre, de ott sem találna semmi érdekeset, esetleg a lány fehérneműs fiókját, ha az ilyesmik érdeklik. Ám Bo úgy vélte, a férfi akkor sem tenne ilyet, ha képes lenne rá. Még a tévét sem akarta bekapcsolni. A lány úgy sejtette, amint ők elmentek, azonnal visszaaludt.

A vékony hóréteg már kezdett olvadozni, az utak pedig jó állapotban voltak. Bo a kocsiban hagyta Trickset – egy kissé lehúzott ablaknál, hogy a friss levegő bejusson a kocsiba –, aztán villámgyorsan végigszaladt a szupermarketen.

Először a legfontosabbat intézte el: bevásárolt kutyaeledelből és jutalomfalatkákból. Aztán visszament a bolt elejére, majd elkezdte telepakolni a kocsit friss gyümölccsel és zöldségekkel, bár utóbbiakat általában meg kell főzni valahogy, ő viszont nem szokott ilyesmivel bíbelődni, de talán összeüt majd valamilyen salátát, vagy ilyesmit. Vett még fagyasztott pizzát, teljes tejet, bacont, tojást, dobozos sütit, fagyasztott palacsintát, gofrit, meg mindenfélét, amiről azt gondolta, hamar kész van, könnyű megcsinálni, és egy pasi fogára való. Palacsintaszirup. Hamburger hozzávalói. Sült krumpli, salsa szósz. Sajt, sajt, még több sajt. Olívabogyó? A férfiak esznek egyáltalán olívabogyót? Erről viszont eszébe jutottak az olasz ételek, úgyhogy vett fagyasztott lasagnét és spagetti hozzávalókat, amelyek fokhagymás kenyérért kiáltottak. Te jó ég, a férfi etetése felemészti azt az összeget, amelyet Axeltől kap!

Bo nem vesződött azzal, hogy étrendet tervezzen, mert nagyon sietett. Amikor a pénztárhoz ért, az apró termetű, ősz hajú pénztárosnő, Miss Virginia Rose – egy volt tanárnő, aki nem tudott mit kezdeni magával nyugdíjasként, ezért pénztárosnői állást vállalt a szupermarketben, ahonnan az egész várost szemmel tudta tartani – fölvonta a szemöldökét az ételhegy láttán, amelyet Bo a szalagra halmozott.

– Jóságos ég, még sosem láttam, hogy ennyi ételt vett volna.

Miss Virginia nem szokott nyíltan rákérdezni a dolgokra, ellenben ügyesen megágyazott a vallomástételnek.

Bo boldogan engedelmeskedett. A bűntudat látszatát úgy kerülhette el a legjobban, ha nyíltan beszél, annyi részletet elárulva, amennyit csak lehet.

– Egy ideig nálam lakik egy régi barátom. Lehet azt mondani valakire, hogy „gyorskajafüggő”? – Bo két csomag Oreo kekszet tett ki a szalagra, egy simát és egy aranyszínűt, hogy Morgan választhasson. Egyet-kettőt talán ő is elropogtat.

Miss Virginia valószínűleg örült volna, ha Bo hosszabban mesél a barátjáról, de a lány sietett, így nem volt hajlandó mesélni. A hír így is hamar elterjed majd a városban. Nem rejtegethette a férfit, de nem is akarta megpróbálni. Ha az emberek rejtélyt szimatolnak, megpróbálják megfejteni, abból pedig semmi jó nem sülhet ki.

Készpénzzel fizetett a kajahegyért, ahogy mostanában mindig. Régebben gondolkodás nélkül húzogatta a kártyáit mindenhol, de amikor a pajta renoválása során több kártyáján is kimerítette a keretet, új szokásokat kellett felvennie. A fizetendő összeg láttán összerezzent, ami eszébe juttatta, hogy valamikor a nap folyamán ellenőriznie kell a bankszámláját, hogy Axel tényleg átutalta-e az ígért pénzt. A bankok vajon mikor bonyolítják le az elektronikus utalásokat? Bo őszintén kíváncsi volt erre.

A vásárolt holmikat a lány a kocsija csomagtartójába pakolta be. Tricks tökéletesen elégedett volt azzal, hogy az emberek jövés-menését nézze, de a gazdája azért kapott egy üdvözlő nyalást, amikor beült a volán mögé. Bo megvakargatta a kutya füle tövét, majd azt mondta:

– Menjünk, szívem. Szeretnék veled egy szép, hosszú sétát tenni, mielőtt bemegyek az őrsre.

A havas felhajtón csak az ő korábbi keréknyomai voltak, ami azt jelentette, hogy a vendége nem gondolta meg magát, nem hajtott el a nem egészen másfél óra alatt, amíg távol volt. A Tahoe ugyanazon a helyen állt, ahol eddig, a szélvédőjét pedig hó borította. A háztól a kocsiig sem vezettek nyomok, tehát a férfi nem tette ki a lábát az épületből.

Bo kiengedte Trickset a kocsiból, aztán nézte, ahogy a kutya szaladgál, szaglászik, pisil, végül megint szaglászik. Hagyta, hogy Tricks tovább szaglásszon, miközben ő magához vette az egyik bevásárlószatyrot, majd kinyitotta a bejárati ajtót, hogy behurcolkodhasson.

Morgan aludt. A jobb lába ki volt nyújtva a kanapén, a bal lábfeje a padlón nyugodott. Bal karja a mellkasán hevert, a jobb lelógott. Félig-meddig be volt takarózva a pokróccal. Ha bejövetelének zaja nem ébresztette föl a férfit, Bo nem látott okot arra, miért ne aludhatna tovább. A testének szüksége volt a pihenésre.

Sietve behordta a többi holmit, elpakolta őket, aztán megfogta Tricks teniszlabdáját, majd visszament az udvarra, hogy sétáljanak egyet. Amikor visszatértek, Bónak már csak negyven perce maradt, hogy beérjen az őrsre.

Habozva pillantott az alvó férfira. Hagyja aludni, avagy ébressze föl, hogy egyen egy szendvicset? Ennie kellett, de pihenésre is szüksége volt, különben nem aludt volna ennyit. Mit tudott a lány a beteggondozásról? Nyilvánvalóan nem sokat. Ha egy kutyáról lenne szó, sokkal magabiztosabb lenne. Amikor megkapta azt a kis szőrgombócot, akit aztán Tricksnek nevezett el, annyira megrémült a saját tudatlanságától, hogy minden elérhető könyvet és cikket elolvasott a kutyák gondozásáról. Soha nem volt az a melegszívű, gondoskodó típus, ám a sors iróniája folytán mégis ilyen helyzetbe került.

Néhány pillanatig még tétovázott, de aztán gyorsan összedobott egy sonkás-sajtos szendvicset, betette egy szendvicses zacskóba, amit egy pohár vízzel együtt a dohányzóasztalra tett, hogy a férfi észrevegye, ha felébred. Ez így biztosan jó lesz.

Aztán ő és Tricks visszamentek a városba. Vezetés közben felhívta a bankot, hogy érdeklődjön az elektronikus átutalások után. Néhány percnyi várakozás után a pénztáros már ismét vonalban volt, majd azt mondta:

– Az éjszaka folyamán utalást hajtottak végre, rendőrfőnök asszony. Az összeg már meg is jelent a számláján.

– Ilyen gyorsan? – kérdezte Bo, akinek hirtelen hevesebben kezdett verni a szíve. Egészen eddig a pillanatig erre a pénzre csak lehetőségként, nem pedig valóságként tekintett, és az a tudat, hogy immár nem imbolyog a csőd szélén, annyira zavarba ejtette, hogy dadogott valamit egy bizonyos örökségről, majd letette a telefont.

Jóságos ég! Micsoda fordulat! Hét éve küzdött azért, hogy kikaparja magát egy mély gödörből, most meg egyik pillanatról a másikra hirtelen megint biztonságban érezheti magát anyagilag, és megint fizetőképesnek számít. Bo egészen beleszédült a megkönnyebbülésbe, ezért lehúzódott az út szélére, hogy megnyugodjon egy kissé. Megölelte Trickset, aki cserébe megnyalogatta.

– Találd ki, mi történt, kislány – mondta, miközben a kutya dús bundáját simogatta. – Kapsz egy új plüssállatot. Mit szólsz, hm? Szeretnél egy új játékot?

Tricks hátrahajtotta a fejét, félig lehunyta a szemét, elégedett arckifejezéssel élvezve a simogatást.

Bo fejében egymást kergették azok a dolgok, amelyeket most már megtehetett. Vehetne például egy új kocsit, amely megfelelőbb lenne a számára, de az elmúlt hét év sok mindent megtanított neki. Szó sem lehet róla. Nincs szüksége új kocsira. Lehet, hogy szeretne egyet, de szüksége nincs rá. A Jeep jól ment, ráadásul ki volt fizetve. Nem, nem ez volt a legkényelmesebb és legpraktikusabb autó a számára, ráadásul jó pár kilométert lefutott már, de megszokta. És hát, el sem tudta képzelni, hogy olyasmire költsön, amire nincs szüksége. Hiszen így került bele az anyagi kulimászba is. Új ruhatárra úgyszintén nem volt szüksége. Vagy ékszerekre. Vagy egy nagyobb tévére.

Minden, amire csak szüksége volt – egy otthon, barátok, munka, Tricks –, már most is a rendelkezésére állt.

Egy új plüssállat vásárlása Tricksnek bőven megteszi ünneplés gyanánt. A százötvenezer dollár többi részét arra használja majd fel, hogy kifizesse a maradék hitelkártya-adósságát, és persze, törlesszen valamennyit a jelzáloghiteléből. Refinanszírozásról is szó lehet, de ha erre adja a fejét, csakis rövidebb határidővel. Ha már nem lesz hitelkártya-adóssága, könnyedén fizethet többet a tőke után, sőt, takarékoskodni is elkezdhet arra az időre, amikor tényleg szüksége lesz egy új kocsira.

Hét év kemény munka után végre lett némi mozgástere, így megkönnyebbülhetett. Igaz, egy kicsit bosszantó volt, hogy pont Axel segítségével tudott kimászni a gödörből.

Nem számít, így is, úgy is kikecmergett volna belőle.

Amikor a szívverése normalizálódott, visszahajtott a főútra, majd elindult a város felé. A vékony hórétegből már csak foltok maradtak, a napsugarak pedig azon voltak, hogy utat törjenek maguknak a komor, szürke felhők között. Nem volt nagy forgalom; az emberek nyilván arra vártak, hogy a hó teljesen elolvadjon, a hőmérséklet pedig a plusz két foknál kicsit följebb kússzon, mielőtt elindultak volna elintézni a pénteki feladataikat. Bo elhajtott pár ember mellett, akik korai ebédre indultak, és dudálva-integetve köszöntötte őket. Egészen a második közlekedési lámpáig eljutott, amikor valaki Tricks nevét kiáltotta.

Tricks minden pillanatot kihasznált. Amikor valaki a nevén szólította, valósággal sugárzott, időnként boldog „vuff” hangot hallatva. Tudta, mit kell csinálni, és örömmel eljátszotta a szerepét.

Az iskolaigazgató, Evan Cummins éppen a bankból lépett ki, ahol a felesége, Lisa a kereskedelmi hitelek egyik alelnöke volt. Mivel a bankfiók nem volt nagy, valószínűleg Lisa volt az egyetlen ilyen alelnök, de a cím jól hangzott, Lisát pedig szerették az emberek. Evan leintette Bót, aki a padka mellé húzódott, majd lehúzta az ablakot. Evan átkelt az úttesten, aztán lehajolt, hogy benézzen a lányhoz és Trickshez.

– Jó reggelt, rendőrfőnök – köszönt vidáman. – Szia, Tricks.

– Jó reggelt – köszönt vissza Bo. – Valami baj van?

– Nem, tudomásom szerint minden rendben, ami általában azt jelenti, hogy amint visszatérek az iskolába, valami a nyakamba zúdul. Csak azt akartam megkérdezni, megengedné-e, hogy az Örökség Parádén Tricks felvonuljon a végzősök kocsiján. A gyerekek őt szeretnék a legjobban.

Bo nevetni kezdett, amikor lelki szemei előtt megjelent a kép.

– Tiarát is kellene viselnie?

Az Örökség Parádé egy évről évre megrendezett városi esemény volt, amelyet májusban, a vakáció kitörése előtt szoktak megtartani, hogy a gyerekek is részt vegyenek rajta. Lóghattak az iskolából, hogy feldíszítsék az autóikat, mivel e tekintetben az osztályok között mindig komoly versengés folyt. Tartottak még ezen kívül veteránautó-kiállítást és kézműves vásárt, továbbá különböző büféket állítottak fel, hogy az emberek úgy piknikezhessenek, hogy nem otthonról kell az ételt hozniuk. A végzős osztályból pedig természetesen kiválasztották a fesztivál királyát és királynőjét.

– Nem lennék meglepve – válaszolta az igazgató. Kellemes külsejű ember volt, a negyvenes évei közepén járt, barna haj, barna szem, gödröcske a szája mellett, amikor mosolygott. Az iskola diákjai és tanárai kedvelték őt, így a népszerűségében csak akkor fordultak elő hullámvölgyek, amikor valamelyik gyerek bajba került. Helybéli volt, ami Bo szerint nagy előnynek számított, hiszen mindenkit ismert, és mivel a jelenlegi szülők nagyjából az ő egykori iskolatársai közül kerültek ki, több bizalommal voltak iránta, mint amennyit egy kívülálló iránt éreztek volna.

Bo elgondolkodott a kérdésen. Tricks szerette a figyelmet, de csak akkor, ha a gazdája is a közelében volt.

– Nem tudom, fönt maradna-e egy kocsin, ha én nem lennék ott. És viszont nem akarok fölszállni rá. Lehet, hogy megcsinálná, ha gyakorolnánk, de valószínűbb, hogy leugrana, aztán a keresésemre indulna.

Evan töprengő arckifejezéssel vette sorra a lehetőségeket.

– És ha elrejtőzne egy olyan helyen, ahol senki sem látja? Mármint a kocsin. Nem akarom, hogy Tricks megsérüljön, miközben leugrik egy platós kocsiról. A gyerekek viszont tényleg nagyon szeretnék, ha ott lenne. Szerintem még királynővé is koronáznák, ha az iskolánkba járna.

Amikor Tricks még csak egyéves volt, Evan rábeszélte Bót, hogy a kutyával együtt vegyen részt az iskolai pályaválasztási napon. A társaságkedvelő állat úgy vonult be a vöröstéglás épületbe, mintha az övé lenne; odaadta néhány kiválasztott diáknak a teniszlabdáját, hogy dobják el neki, hízelgett, nyalogatott, szóval úgy általában véve elbűvölte a gyerekeket.

Bo habozott.

– Hadd gondolkodjak rajta. – Tényleg semmi kedve nem volt ahhoz, hogy összekuporodva üldögéljen egy óra hosszat egy lassan mozgó járművön, különösen, mivel semmi biztosíték nem volt arra, hogy Tricks szépen ülne, még akkor sem, ha ő a közelében van. Aztán felsóhajtott. A fenébe, hát persze, hogy megteszi, ha Tricks hajlandó együttműködni. – Csinálnunk kell egy-két próbakört, hogy lássuk, hajlandó-e megtenni. Lehet, hogy nem tetszik majd neki a zűrzavar.

De hát mikor fordult elő utoljára, hogy Tricks nem szeretett volna a figyelem középpontjában lenni? Mindegy, Bo nem akart ész nélkül beleugrani olyasmibe, amiben ennyire nem volt tapasztalata.

– Megpróbálok összehozni valamit – ígérte az igazgató, majd finoman megpaskolta az ajtókeretet, miközben felegyenesedett. – Köszönöm. Megmondom a gyerekeknek, hogy a válasz „talán”, és hogy Tricksen múlik a dolog.

A lány fölhúzta az ablakot, majd továbbhaladt a rendőrőrs felé, ám mielőtt elért volna oda, meglátta, hogy Jesss járőrautója végigszáguld az utcán, aztán nagy fékcsikorgás közepette megáll Doris Brown péksége előtt. A férfi kiugrott a kocsiból, majd besietett.

Hacsak nem péksütemény-vészhelyzettel néz szembe, gondolta magában Bo, akkor valami nem stimmel. A lány leparkolt az utca másik oldalán, leengedte néhány centire az ablakot, hogy Tricks kapjon friss levegőt, majd átsietett az úton, hogy csatlakozzon a társához. Talán valakinek szívrohama volt? Abban a pillanatban, amikor elérte a járdát, sikoltást, majd egy nagy robajlást hallott, mire a szíve kihagyott egy ütemet; gyorsan felrántotta az ajtót, aztán berontott.

A jelenet elsőre túl zűrzavarosnak tűnt ahhoz, hogy értelme legyen. Jesse egy férfival hempergett a földön, miközben ütötték egymást. Miss Doris a pult mögött állt, a kezét az arcára szorította, és tágra nyílt szemmel úgy sikongatott, mint egy kocsi riasztója. Az unokája, Emily sírva ült a padlón, a bal szemére szorítva a kezét. Az egyik pult üvege el volt törve, csakúgy, mint az egyik asztal. Egy vásárló, Brandwyn Wyman felkapta az egyik széket, majd a két verekedő körül körözött, arra várva, hogy alkalma nyíljon fejbe kólintani az egyiket.

Bo csak annyit tudott, ha harcra kerül sor, ő Jesse oldalán áll. Nem adott időt magának arra, hogy gondolkodjon, aztán esetleg megfutamodjon, hanem nyelt egyet, végül belevetette magát a forgatagba. A másik fickó álla alá nyúlt, majd olyan erősen húzta hátra, ahogy csak tudta. Ha mást nem is ér el, talán le tudja foglalni a férfit, hogy Jesse-nek esélye legyen megbilincselni azt.

A férfi lebukott, miközben oldalra vetette magát, hogy megszabaduljon Bótól. A padlóval való találkozás megingatta a lányt, a látása elhomályosodott, a hallása eltompult. Eddig még sosem vett részt verekedésben, így nem volt felkészülve a becsapódás okozta sokkra – amely tényleg sokkoló volt –, de ennek ellenére kitartott; átnyúlt a férfi vállán, hogy a szabad kezével meg tudja ragadni a másik csuklóját, nehogy a férfi ki tudjon szabadulni a fogásából. Ekkor újabb sikoltás hangzott fel; Jesse úgy káromkodott, mint egy kocsis, Bo pedig érezte, hogy a fickó izmai megfeszülnek, amint összeszedte magát, hogy a lánnyal a nyakában talpra álljon. A férfi vakon a háta mögé csapott, eltalálva Bo jobb arccsontját. Ezt követően több dolog is történt egyszerre:

Bo csillagokat látott. Szó szerint.

Hirtelen elöntötte a düh, vörös, mindent elsöprő düh, amely nem ismert logikát, és ami valósággal szétfeszítette a bensőjét. Hallotta, amint valaki azt kiáltja, hogy „Letépem a kibaszott fejed!”, de – a legnagyobb megdöbbenésére – kiderült, hogy ő maga mondta ezt, miközben tettekkel is alátámasztotta a szavait: térdével megtámaszkodott a férfi hátán, majd az egész testsúlyát latba vetve hátrahúzta.

Jesse úgy pattant föl a padlóról, mint egy tigris, aztán feléjük vetette magát.

Brandwyn is előrelépett, majd egy százötvennyolc centis, vörös hajú, céltudatos tekintetű bosszúálló angyalként egy profi baseballjátékos pontosságával lendítette meg a széket, ami – Bo feje mellett pár centivel elhaladva – telibe találta a célpontját.

A férfi úgy dőlt el, akár egy kivágott fa. Mivel sem lovak, sem emberek megülésében nem volt túl sok tapasztalata, Bo nem tudott elég gyorsan leugrani a hátáról ahhoz, hogy elkerülje az újabb találkozást a padlóval. A feje hátsó része a padlónak csapódott, a jobb válla valami másnak, aztán egy pillanatra csönd lett.

– Jóságos ég.

Ez a hang is az övé volt, de ezúttal halknak és döbbentnek hangzott. Fölpillantott a plafonra, majd megpróbálta a helyükre billenteni környezete darabkáit, mert azok mintha őrült táncot jártak volna a feje körül. Hallotta, amint Jesse sürgető és éles hangon utasításokat mond a rádióba, aztán beúszott a képbe Miss Doris feje, ahogy éppen fölé hajol.

– Ó, uram, ó, uram – ismételgette a nő szakadatlanul.

Bo mély levegőt vett, mire a környezete tényleg a helyére billent, méghozzá hangos, csattanó hangot kiadva. A lány elfordította a fejét, így látta, ahogy Jesse megbilincseli, majd megfordítja a fickót.

– Miss Doris, hozzon egy kis jeget Emilynek és a rendőrfőnöknek – mondta a rendőr, miután Bo felé pillantott.

Miss Doris elsietett, de Emily és Brandwyn azonnal átvették a helyét. Emily bal szeme, ami fel volt dagadva, kezdett lilulni, de ezt leszámítva sértetlennek tűnt. Elvett néhány szalvétát az egyik asztalról, majd gyengéden Bo arccsontjára szorította. Brandwyn leguggolt mellé, miközben a tekintete Bóról az eszméletlen férfira vándorolt, mintha csak attól félt volna, hogy az felébred, aztán még több bajt okoz. Az arcán ülő harcias kifejezés alapján felkészülten szerette volna várni ennek esetleges bekövetkeztét.

– Mi a franc?

Bo eltűnődött, hogy vajon ki a csuda irányíthatja a nyelvét, mert igen csúnya szavak jöttek ki a száján. Nem mintha soha nem mondott volna ilyesmiket, de amióta rendőrfőnökként dolgozott, gondosan ügyelt arra, hogy a B betűs szó ne szerepeljen a mondandójában. Most ennek vége szakadt, ő pedig biztos volt abban, hogy még mielőtt leszáll az este, a városban mindenki szó szerint idézi majd, amit mondott. Lehet, hogy Buddy polgármesternek is lesz hozzá egy-két szava a nyilvános káromkodással kapcsolatban.

– A picsába – mondta, mintegy válaszul a saját gondolataira. – A francba! – Már megint ezt csinálja. – Valaki betömné a számat?

Jesse csatlakozott a guggolós klubhoz. Ő sem nézett ki valami fényesen szakadt ingében és vérző orrával. Emily neki is odanyújtott egy szalvétát, mire ő először megtörölte az orrát, aztán egyszerűen csak elé szorította a zsebkendőt.

– A mentők hamarosan itt lesznek – mondta kissé orrhangon, de megnyugtatóan. – És azt gyanítom, a fél megye is.

Bo óvatosan megmozdította a kezét és a lábát, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e. Nem hitte, hogy csontja törött volna, de egy kicsit zavarodott volt, ezért ebben nem lehetett olyan biztos.

– Miért?

A három guggoló riadtan pillantott egymásra.

– Nincs agyrázkódásom – mondta Bo kissé ingerülten. – Legalábbis szerintem.

– Elég keményen beleütötted a fejed a padlóba.

Igen, arra emlékezett.

– Oké, oké. Megértem. – Azért a bal könyökét maga alá támasztotta, majd ülő helyzetbe tornázta magát. Ha a mentők és a fél megye megérkezik, legalább ülő helyzetben találják őt, lehetőleg egy széken.

– Csak óvatosan – mondta Emily lágy, aggodalommal teli hangon. Szép és finom fiatal nő volt, aki nagyon hasonlított a nagymamájára mind az édes természetét, mind a sütőtehetségét tekintve.

– Ez durva volt – mondta Brandwyn csodálattal teli hangon. – Úgy ugrottál rá a hátára, mint egy majom egy elefántra.

Bo körülbelül így is érezte magát, de nem a jó értelemben. Az ő harcukban határozottan az elefánt dominált. A lány nagy nehezen föltápászkodott, majd leült az egyik székre, épp akkor, amikor Miss Doris visszatért nem is kettő, hanem három zacskó jéggel. Az egyik Emily szemére került, a másik Bo arccsontjára, a harmadik Jesse orrára.

Bo az arca és a válla lüktetése ellenére furcsán érezte magát, olyan volt, mintha elszakadt volna mindentől. Ez volt az első verekedés, amelyben részt vett, és nagyon remélte, hogy az utolsó is. Úgy érezte, mintha az egész legalább fél órán keresztül tartott volna, holott nem tarthatott tovább… Úgy egy percnél? Bo a telefonját keresve megtapogatta a kabátzsebét, de az üres volt.

– Elvesztettem a mobilomat.

Brandwyn körülnézett, aztán „Itt van” felkiáltással előrehajolt, majd felemelte a telefont az egyik szomszédos asztal alól. Bo magához vette a készüléket, megnézte rajta, mennyi az idő. Igen, kevesebb, mint öt perc telt el azóta, hogy a bank előtt szót váltott Evannel. De különben is, mit számít ez?

Semmit. Az, hogy megnézte az időt, inkább csak arra volt jó, hogy zavarodottságban valami hétköznapi dolgot találjon.

Talán az lesz a legjobb, ha beszélget. Amint felmerült benne ez a gondolat, rádöbbent, hogy a többiek tényleg beszélgetnek. Jesse kérdéseket tett föl, Brandwyn és Miss Doris egymás szavába vágva válaszoltak, Emily pedig sírva fakadt.

– Ki ez? – kérdezte Bo a földön heverő, megbilincselt emberre mutatva, mert nem ismerte meg.

A többiek rámeredtek.

– Kyle – válaszolta Emily szipogva. – A férjem.

– Micsoda? Kyle? Mi történt a hajával? – Bo egyszer-kétszer találkozott Kyle-lal; mindig is úgy gondolta, Emily a Gooding család egyik legkiválóbb tagjához ment hozzá, de lehet, hogy nem így volt. A férfi korábban rövidre nyírt hajjal és borotvált arccal járt; most azonban majdnem a válláig ért a haja, az arcán pedig háromnapos borosta díszelgett, amilyet sok pasi azért hordott, hogy menőnek látsszon.

– Megnövesztette – válaszolta Emily teljesen szükségtelenül.

Kyle mocorogni kezdett, miközben morgó-nyöszörgő hangokat adott ki magából, amiket kissé elmosódott átkozódás követett:

– Ostoba liba, ezért megfizetsz.

– Fenyegeti a feleségét? – kérdezte Jesse a rendőr hangján, majd félretette a jeges zacskót, aztán megragadta Kyle dzsekijének elejét, hogy ülő helyzetbe rángassa a férfit. Ekkor felhangzottak a közeledő szirénák, méghozzá kétfelől.

Kyle nem volt ostoba; az apja mindig is fizetett azért, hogy elsimítsa az ügyeket, amelyekbe valamelyik gyereke belekeveredett, de Miss Doris és Emily köztiszteletnek örvendtek a városban, emellett voltak olyan ügyek, amelyeket nem lehetett pénzzel megoldani. Ráadásul arra is rá kellett döbbennie, hogy két rendőrrel szemben is erőszakot alkalmazott, ami semmi jót nem jelentett.

– Nem – felelte dacosan. – Válásról beszélek.

– Hála az égnek – mondta Miss Doris, miközben a férfira meredt. – Te olyan hitvány vagy, hogy az én Emilym lába nyomába se érsz.

– Miss Doris, Emilyvel és Brandwynnel átmennének a helyiség másik végébe? – Jesse fürkésző pillantást vetett Kyle-ra, aztán Bóra, ám miután megállapította, hogy az előbbi nem megy sehová, az utóbbi pedig jól van, elkezdte távolabb terelni a hölgyeket.

Kyle mogorva pillantást vetett Bóra.

– Nem tudtam, hogy maga az – mondta a lány, bár akkor sem történtek volna másként a dolgok, ha tudja. – Nem láttam, amióta megnövesztette a haját.

A férfin nem látszott bűntudat, de hát nem volt ostoba.

– Én sem tudtam, hogy maga az – mormolta, ami valószínűleg igaz is volt, hiszen Bo hátulról ugrott rá. – Sajnálom. Jól van? – kérdezte rövid hallgatás után.

A lány nem válaszolt, mert ebben a pillanatban megállt egy mentő az üzlet előtt, a másik irányból meg egy rendőrautó érkezett. A két kocsi egymással szemben parkolt le, a két mentős és a járőr pedig besiettek az épületbe. A szirénák további rendőrautók érkezését jelezték.

A mentősök valamiért Bót vizsgálták meg először. A rá irányuló figyelem egészen letaglózta a lányt, aki úgy érezte, immár teljesen kicsúszott a kezéből az irányítás. Annyira nem érezte rosszul magát, csak néhány zúzódása volt, míg Jesse vérzett, de aztán rádöbbent, hogy a többiek mind talpon voltak, egyedül ő ült, leszámítva Kyle-t, de mivel ő meg volt bilincselve, nem sok együttérzésre számíthatott. Az egyik mentős aztán végre otthagyta Bót, hogy megvizsgálja Jesse-t és Emily-t, miközben a másik a pupilláját vizsgálta, amely a jelek szerint rendben volt.

Talán mivel újdonságnak számított, hogy a „rendőrfőnöknő” verekedésben vett részt, az aprócska pékség hamarosan megtelt megyei rendőrökkel és más hivatalos szervekkel, ahogy befutott a városka többi négy rendőre is, akik közül ketten nem is voltak szolgálatban. Az ég szerelmére, még a halottkém is fölbukkant; ezek szerint unalmas napja lehetett a boncteremben. A városi tanácstól is eljöttek páran, Buddy polgármesterrel együtt. Kyle Goodingot talpra állították, megnézték a fejét ott, ahol Brandwyn eltalálta a székkel, majd elvitték a szomszédos városka kórházába, hogy megvizsgálják. Azt akarta, hogy tartóztassák le, aki fejbe csapta, de ez persze, szóba sem jöhetett, tekintve, hogy éppen két hivatalos személy ellen követett el erőszakos cselekményt, amikor Brandwyn leütötte. Ha a kórházi vizsgálat után elengedik, a megyei fogdába szállítják majd, hiszen a városnak nem ilyenje, így a letartóztatottak mind a megyei intézménybe kerültek. Miután Kyle-t elvitték, az emberek továbbra is ott maradtak, nevetősen mesélve egymásnak a történtek részleteit.

Bo ösztönösen visszahúzódott gondolatainak bástyái mögé, ahová akkor szokott elvonulni, amikor védekező üzemmódban volt. Már egészen fiatalon tökélyre fejlesztette ezt a módszert, mert csak így tudott megbirkózni az anyja pasi- és férjváltogatásával, az állandó költözködéssel, no, meg az apjával, aki gyakran évekre megfeledkezett a létezéséről. Ami gyerekkorában bevált, az működött felnőttként is. Nem szeretett az érdeklődés középpontjában lenni, és ha a rá irányuló figyelem nem lankadt, ő vonult vissza, legalább fejben.

Buddy polgármester odalépett hozzá, majd megpaskolta a kezét.

– Micsoda izgalom – mondta a férfi kedvesen, aztán odahúzott egy széket, hogy leüljön Bo mellé. Kellemesen átlagos arcán aggodalmas, ugyanakkor vidám kifejezés ült.

Bo megpróbálta összeszedni magát.

– Elnézést kérek a káromkodás miatt – mondta, mivel az utóbbi fél óra során többször is hallotta elhangzani a „letépem a kibaszott fejed” mondatot. A rendőrök jól mulattak a szövegén, de azt nem tudta, hogy a város vezetése miként áll a dologhoz. Az senkit nem érdekelne, ha magánszemélyként úgy káromkodna, mint egy kocsis, de a közszereplés egészen más tészta.

A polgármester kuncogni kezdett.

– Ne aggódjon, ez annyira jó sztori, hogy azt, aki esetleg kifogást emelne, azonnal lehurrogná a többség. Esküszöm magának, nem hittem, hogy ilyesmi szerepel a munkaköri leírásában.

– Én sem gondoltam. – Bo végig abban a hitben élt, hogy ez egy adminisztratív poszt. Ez így is volt; az, hogy Kyle nyakába vetette magát, a saját döntése volt, senki nem parancsolt neki.

– Kyle apja akadékoskodni fog.

– Tudom. – Warren Gooding több, jól menő fűrészmalmot üzemeltetett a környéken, ami azt jelentette, hogy sok városlakónak adott munkát, ráadásul szerette latba vetni a befolyását. Mindig közbelépett, aztán valaki másra kente az egészet, amikor valamelyik gyereke rosszat tett, így Bo most sem számított másra. Viszont nem a város határain belül élt, úgyhogy a helyi választásokon nem volt szavazati joga, és – figyelembe véve a körülményeket – jelen helyzetben valószínűleg inkább arra összpontosít majd, hogy szerezzen egy jó ügyvédet Kyle-nak, esetleg lebeszélje az ügyészt a vádemelésről.

Ha Bón múlna a dolog, ő nem feszegetné a történteket, elvégre sem ő, sem Jesse nem szenvedtek komoly sérüléseket. Az ő szemében Emily megütése volt a nagy ügy, de hogy a lány akar-e vádemelést ezért, az rajta múlik. Vádemelés persze, mindenképpen lesz, nehogy valaki esetleg abba a hitbe ringassa magát, hogy a letartóztatásnak való ellenállást és a hivatalos személyek elleni erőszakot meg lehet úszni szárazon. Ez az egész ügy igen csúnya fordulatot vehet; Miss Dorist nagyon szerették a városban, Goodingékat pedig nem, utóbbiak viszont befolyásos, harsány és kitartó emberek voltak.

Bo tekintete a pult mögött lógó órára tévedt, ami azt mutatta, hogy kevés híján egy óra telt el. A saját hanyagságától megrémülve a lány Tricks nevét kiáltotta, majd felpattant. Amilyen hideg nap volt, a túlmelegedés nem jelentett veszélyt, de már határozottan ideje volt kiengedni a kutyát a kocsiból.

– Hol van? – kérdezte az egyik megyei rendőr, akit Mayhew-nak, Mayfieldnek, vagy valami ilyesminek hívtak. Bót nem lepte meg, hogy a férfi tudja, ki az a Tricks.

– A Jeepben – felelte a lány, miközben az ajtó felé indult.

– Maga maradjon itt, igyon egy teát, nyugodjon meg. Majd én behozom.

– Tea! – mondta Miss Doris felcsillanó szemmel. – Remek ötlet. Mindhármuknak inniuk kell valamit – tette hozzá, aztán hátrasietett a pult mögé, ahol munkához látott.

Bo nézte, ahogy a rendőr átmegy az úton, kinyitja az anyósülés felőli ajtót, majd kicsatolja Tricks hámját. Ahhoz azonban nem volt elég gyors, hogy időben elkapja a pórázt, így Tricks kiugrott a kocsiból, a járdaszegélyhez ügetett, ahol egy kissé nyugtalanul tekintgetett a gazdája után. A padkánál szokása szerint megállt, körülnézett – ez az óvatosság mindig nagy tetszést aratott a gyerekek körében –, aztán átvágott az úttesten, majd egyenesen a pékség ajtaja felé iramodott, nyomában a rendőrrel, aki többször is megpróbálta elkapni a póráz végét.

Az élelmiszert áruló boltokra, illetve az azokban megforduló állatokra vonatkozó közegészségügyi szabályokat figyelmen kívül hagyva egy másik rendőr beengedte Trickset. A kutya odaszaladt Bóhoz, szinte remegve az örömtől, hogy viszontláthatja a gazdáját. Miután alaposan végigszaglászta a lányt, majd megnyalta annak kezét, faképnél hagyta, mivel az ételek illata elterelte róla a figyelmét. A kutya egyenesen a pultokhoz ment, megállt előttük, majd a farkát csóválva szemlélte a tartalmukat.

– Inkább kimegyünk – jelentette ki Bo, aztán kivezette Trickset az ajtón. Megkerülték az épületet, majd a mögötte elterülő füves területre mentek.

A rövidke egyedüllét megnyugtatóan hatott rá. Csak álldogált a hidegben, nézve, ahogy Tricks némi szimatolás után kiválasztja a megfelelő helyet a pisiléshez, és élvezte a csöndet és a magányt. Alapvetően nem volt magányos farkas típus, de a mai túl zűrzavaros és eseménydús nap volt ahhoz, hogy hirtelen kezdeni tudjon vele valamit. Időre volt szüksége ahhoz, hogy egy kicsit összeszedje magát.

Amikor Tricksszel visszamentek, Miss Doris már várta őt egy csésze forró, édes teával. Emily és Jesse is kapott, bár Jesse némileg bizonytalannak tűnt a kis, kecses csészével a kezében. Lehet, hogy egy csésze kávénak jobban örült volna, de Miss Doris úgy gondolta, teára van szüksége, szóval megissza majd, aztán szépen megköszöni.

Kezdtek lecsillapodni a kedélyek. Minden érintett vallomását felvették, a mentősök pedig azt mondták Bónak, szabadon távozhat, bár azt javasolták, valaki maradjon nála éjszakára, ha később esetleg jelentkeznének valamiféle tünetek.

Miss Doris teája ellenére – ami tényleg segített megnyugtatni egy kissé a felborzolt idegeit – Bo fáradtnak és kimerültnek érezte magát. Eddig fogalma sem volt arról, hogy a verekedés ilyen kemény munka. Miután sikerült elszabadulnia, elment a rendőrőrsre, ahol végre rendes dolgokat csinálhatott, például megetethette és megitathatta Trickset, aztán letérdelhetett mellé, az aranyló bundájába temethette az arcát, majd bocsánatot kérhetett tőle, amiért olyan sokáig magára hagyta a kocsiban. Trickset ez persze, nem érdekelte; őt az tette boldoggá, hogy megszeretgetik, függetlenül attól, hogy ennek mi az oka.

Persze, nem lehetett egyedül az őrsön; a diszpécsernek, Lorette Hobsonnak muszáj volt kiderítenie, mi történt, a telefon csörgött, mindkét szabadnapos rendőr bejött, hogy ellenőrizze a dolgok állását. Daina is hallott az eseményekről, így átjött megnézni, Bo jól van-e, ráadásul néhány kíváncsi öregember is előállt valami mondvacsinált indokkal, hogy a saját szemükkel lássák, mi a helyzet, majd jelenthessék azt a Hazudósok Klubjában az étkezdében, ahol órákig üldögéltek, kávéztak, pletykálkodtak.

Mindez valamelyest rendjén valónak tűnt, bár Bo kezdett rádöbbenni, hogy ezt az esetet nem felejtik majd el egyhamar.

A lány kötelességtudóan leült az asztalához, hogy hozzáfogjon a végeláthatatlan mennyiségű papírmunkának, amit még egy ilyen kis őrs is generált. Elvégre neki ez a feladata. Körülbelül fél órája dolgozott, amikor Jesse lépett be, majd leült az asztala előtti székre.

– Sajnálom – mondta a férfi mogorván. Nagyon bosszúsnak tűnt, amiért Bo belekeveredett egy verekedésbe. Jesse imádott rendőr lenni, sosem vágyott másra, de a papírmunkát ki nem állhatta. Mivel az ő ötlete volt, hogy Bo rendőrfőnökként inkább ezt végezze, míg ő a végrehajtó feladatokat vállalta magára, most bűntudata volt, amiért a lány megsérült, még ha csak egy kicsit is.

Bo megvonta a vállát, ami a mozdulattól sajogni kezdett.

– Senki nem kényszerített, hogy ráugorjak, magamtól csináltam. De jól vagyok.

– Hagytam, hogy meglepjen. Pontosan tudom, hogy a családon belüli erőszak mivé fajulhat, mégis vesztettem az éberségemből. – A férfi arca egészen elvörösödött. Az, hogy a saját elvárásainak nem felelt meg, még sokáig kínozza majd, de az is biztos, hogy ugyanazt a hibát még egyszer nem követi el. Rövid, sötétszőke hajával, kék szemével és szögletes állával úgy nézett ki, mint egy cserkészfiú, ezért ha valaki nem ismerte, könnyen abba a hibába eshetett, hogy alábecsülje a hivatástudatát. – Tényleg jól vagy? Hallottam, hogy a mentősök azt javasolták, maradjon veled valaki éjszakára.

Bónak hirtelen eszébe jutott a vendége. A férfi jelenléte jól jön ma éjszakára, és bár ő nem hitte, hogy szükség van ilyesmire, az egészségével kapcsolatban nem akart kockáztatni.

– Van nálam valaki – mondta.

– Ki?

– Egy régi barát. Váratlanul toppant be tegnap délután.

– Egy férfi?

– Morgan Rees. Rossz állapotban van, kellett neki egy hely, ahol meghúzhatja magát.

Jesse átkapcsolt rendőr üzemmódba, és a tekintete megkeményedett, amikor végiggondolta, mit takarhat a „rossz állapotban van” kifejezés, a drogfüggőséget is beleértve.

– Hogy érted, hogy rossz állapotban van?

– Nyitott szívműtétje volt, aztán tüdőgyulladást kapott, viszont szó szerint senkije sincs, aki gondoskodhatna róla. Szegény fickó úgy néz ki, mint egy élő halott.

– Egy volt pasid?

– Nem. – Bo megértette, miért tűnik olyan furcsának, hogy megnyitotta az otthonát valaki előtt, akihez nem fűzték valódi kötelékek. – Eredetileg egy barátom barátja volt. Sosem randiztunk, de jól kijöttünk egymással, így amikor nem volt hová mennie… – A lány hagyta, hogy elhaljon a hangja, aztán megvonta a vállát. – Legalább nem leszek egyedül ma éjszaka.

– Nem bánod, ha találkozok vele? – Ez Jesse volt, egyenes és elszánt.

Bo elmosolyodott, mivel az utolsó szóig beteljesült a jóslata.

– Már mondtam neki, hogy biztosan benézel. Persze, nyugodtan gyere, amikor csak akarsz. – Még ha nem is ez lett volna a legbiztosabb módja annak, hogy elaltassa Jesse gyanakvását, akkor is örömmel vette volna, ha a férfi találkozik azzal, akit ő befogadott, már csak a biztonság kedvéért is. Nem volt különösebben ijedős, de azért nem árt az óvatosság. Hirtelen rádöbbent, hogy még sosem aludt nála senki, se férfi, se nő, sőt, látogatója is csak ritkán akadt. Neki ez tökéletesen megfelelt, mert szerette, ha megvan a maga tere és magánszférája, ahová elvonulhat, ha szükségét érzi.

– Úgyis követni akartalak hazáig, hogy tudjam, épségben megérkeztél-e. A fejsérülések alattomosak tudnak lenni.

– Ezt nagyra értékelem – felelte a lány. És így is gondolta.