UTÓSZÓ

Maggie

Fél évvel később

Kis híján megsüketülök a puskaropogástól. Alig hallom a saját sikításomat, minden a feje tetejére áll, és olyan, mintha fel akarna robbanni a fejem.

Rettegek.

– Földre! – kiáltja valaki, én pedig azonnal térdre rogyom, és a tarkómra teszem a kezem. Elvakít a gránát robbanásának fénye.

– Basszus! – ordítom. – Hagyják abba!

– Sajnálom, de ki kell jutnia élve, hölgyem – mondja egy álruhába öltözött férfi, csőre töltött fegyverrel. – Tud futni?

A fejemet csóválom. Nem. Útközben elvesztettem a fél pár cipőmet. Jó eséllyel akkor, amikor az emberrablók elől menekültem. Most egy régi épület mellett rejtőzöm. Talán nemsokára értem jön a katonai teherautó, de arra még várni kell.

Nem hiszem, hogy lesz más választásom. A mellettem lévő fickó simán végigrángat a murván, ha szükséges. Nem a legkedvesebb egy hercegnővel szemben, de mit tehetünk?

Gyorsan kibújok a másik cipőmből, és átkozom magam, hogy magassarkút vettem fel, ami a legkevésbé sem praktikus ebben a helyzetben. Kicsit elgondolkodom, aztán félrehajítom a cipőt.

Szépek voltak, és tudom, hogy vehetek másikat, mégis bosszankodom a pénzkidobás miatt. Annak ellenére, hogy a svéd trónörökös jegyese vagyok, ez a hat hónap sem változtatott a pénzhez való viszonyomon.

Már most látom, hogy rohanás lesz. A fickó felemeli a fegyverét, és megállás nélkül lövöldöz a levegőbe.

Teljesen feleslegesen.

Ismét befogom a fülem.

– Biztos az ön oldalán áll! – kiáltom.

– Muszáj lesz megszoknia a hangot – jelenti ki a pasas.

– Nem hiszem, hogy valaha is képes leszek rá.

Rezzenéstelen arccal néz rám. Neki ez csak szórakozás. Megjátssza, hogy kimenti a hercegnőt az emberrabló karmai közül, és hősnek érezheti magát, míg én visítok, kiabálok, és úgy viselkedem, mint egy elmebeteg.

Sajnálom, de ha tényleg elrabolnának, pontosan ugyanezt tenném.

Tudom, hogy ők azt szeretnék, ha összebarátkoznék az emberrablóval, de gyanítom, hogy én inkább az agyukra mennék. Egyébként nem is rossz stratégia. Addig bosszantom őket, míg szabadon engednek. Bette Midlernek bejött ez a módszer a Borzasztó emberek című filmben.

– Jöjjön! – mondja szigorúan a fickó, és megragadja a karomat, keresztülráncigál a murván, miközben a kövek beleállnák a talpamba. Ezután biztos, hogy lábfürdőt veszek.

Ismét felhangzik a puskaropogás, a gránátok, és úgy érzem, hogy menten kiszakad a dobhártyám. Szerencsére még van humorom, máskülönben egy életre lelki traumát szenvednék. Előre figyelmeztettek, mi vár rám a „terrortréningen”.

Viktor érthető okokból nem akarta, hogy részt vegyek rajta.

A szülei viszont ragaszkodtak hozzá. Manapság nem lehet tudni, hogy mivel találjuk magunkat szembe. Lehet, hogy a királyi család egyik rajongója akarja elrabolni a hercegnőt, de az is előfordulhat, hogy terrorista támad ránk valamilyen rangos esemény közepén.

Az utóbbi két nap a felkészítés jegyében telt. Azt ígérték, hogy felvérteznek néhány képességgel, ugyanakkor félelmetes lesz. Mit mondjak, tényleg az. Megjátszották az elrablásomat, huszonnégy órára egyedül maradtam az erdőben, így már tudom, hogy éljem túl, ha legközelebb valami véletlen folytán ott kötök ki. (Megjegyezném, hogy a szúnyogriasztó fontosabb, mint az élelem.)

Elég fárasztó volt a program, de amikor ez a rejtélyes fickó végre a katonai teherautóhoz vezet, és eltávolodunk a helyszíntől, már tudom, hogy vége. Végre visszatérhetek a palotába.

Haza.

– Huhú! – ordítom, ahogy bepattanok a teherautó hátsó ülésére. – Megcsináltam! Élek! Élek!

A rejtélyes összenéz a másik két katonával. Ez nyilván nem volt része a napi munkának.

– Jobb, ha nem tudják, mit csinálnék, ha ez élesben menne. Valószínűleg agyoncsókolnám önöket, Viktor megtudná, és azonnal kirúgná magukat. Legalább tegyenek úgy, mintha boldogok lennének, amiért én boldog vagyok, hogy kiszabadultam.

Egyszerre próbálnak mosolyt erőltetni az arcukra.

– Hurrá – mormolja a rejtélyes.

Ahogy visszatérek a palotába, Viktor a folyosón vár. Egyik kezében pezsgő, a másikban csoki. Tudja, mivel tehet boldoggá.

– Istenem – mondja, ahogy rám néz, aztán a zsúrkocsira teszi a pezsgőt és a csokit, és elindul felém.

– Mit műveltek veled? – kérdezi döbbenten, aztán látszik, hogy egyre dühösebb, és már pattanásig feszül az állkapcsa. Mint aki robbanni készül.

– Nyugodj meg, jól vagyok. Nem hallok jól, és lábfürdőre van szükségem.

Ránéz a koszos, meztelen talpamra.

– De amúgy minden rendben – teszem hozzá gyorsan.

Meg sem szólal, csak a fejét csóválja, és továbbra is mérges.

– Tudtam, hogy hiba volt. Nem kellett volna odamenned. Halálra aggódtam magam. Még csak nem is tájékoztattak a hogylétedről.

Megható, hogy ennyire félt. Nem mintha amúgy nem tenné, de mostanában annyira lefoglalt minket az esküvő, hogy teljesen természetesnek vettük, hogy együtt vagyunk. Azzal, hogy két napra eltűntem, csak közelebb kerültünk egymáshoz a hazatértem után.

– Mondtam, hogy jól vagyok – nyugtatom, és közben figyelem, hogy a gyerekek és Bodi a közelben vannak-e.

– De hálás leszek, ha segítesz a tisztálkodásban.

Felcsillan a szeme, nagyot nyel, és meglazítja a nyakkendőjét.

– Én…

– Visszajöttél! – kiáltja April a lépcső tetejéről, mielőtt lerohanna.

Annak ellenére, hogy imádom a húgomat, és örülök, hogy ilyen boldog a viszontlátástól, most úgy érzem, rosszkor jött.

Már azon van, hogy megölel, de ahogy rám néz, megáll.

– Pocsékul nézel ki.

– Nos, ilyen, amikor az embert elrabolják – mondom, és látom, hogy egy táska van nála. – Hová mész?

– Ki – válaszolja, és megvonja a vállát. Vissza az egyszavas, kamasz válaszhoz.

– Anyám elviszi őt, Rosemaryt és Thyme-ot ruhát venni –mondja Viktor.

– Anyád?

– Igen, tudom – kezdi Viktor. – De holnap van a bál, és most először mutatják be őket hivatalosan a felső tízezer képviselőinek.

– Értem.

Aprilre nézek, aki már ügyet sem vet ránk.

– De anyukád viszi őket? Ez a furcsa. Nem tudom elképzelni, hogy a királynő bemegy a boltba. Akkor le kell zárni az egész áruházat.

– Pontosan ez lesz – bólint Viktor.

– A francba! Én is el akarok menni vásárolni.

– Neked már van szép ruhád – jelenti ki Viktor, aztán kivesz egy vakolatdarabot a hajamból.

– Igen, de gyermekkori álmom, hogy zárt boltban vásároljak. Soha nem akartál egyedül lenni az IKEA-ban az éjszaka közepén?

– Micsoda?

– Mondjuk feküdni az ágyon.

Vigyorog, mintha egy édes kiskutyát látna.

– Angolul képtelenség szavakba önteni, milyen édes vagy. Svédül jobban ki tudnám fejezni.

– Inkább fárasztóak vagytok – jelenti ki April, miközben Rosemary és Thyme lebaktatnak a lépcsőn.

– Maggie! – kiáltja Rosemary, aztán rohanni kezd, és a nyakamba ugrik. – Élsz!

– Épphogy – mondja Thyme, miközben végigmér. Őt is megpróbálom átölelni. A szokásos fekete gót smink helyett konszolidáltabbra váltott, zilált, sokszor kócos fekete haját pedig kontyba tűzte. Még mindig tetőtől talpig feketét visel, de sokkal vállalhatóbb. Végre úgy néz ki, mint egy lassan tizenkét éves lány, nem pedig egy death metál zenekar basszusgitárosa, bár tudom, hogy ez a szíve vágya.

– Jól nézel ki – mondom.

– Jó benyomást akar tenni a királynőre – mondja Rosemary.

– Mindannyiunknak jó benyomást kell tennie – mondom, aztán végigmérem magam. – Én most nem vagyok olyan állapotban, hogy vásárolni menjek veletek.

– És amúgy is – mondja Viktor, aztán megragadja a kezem –, a lányok is megérdemelnek egy kis időt a királynővel. Eddig úgysem nagyon tudtak vele beszélgetni.

Ez igaz. Bár késő június van, és az esküvő csak jövő áprilisban lesz, már most állandó megbeszélést tartok a palotában a királynővel. Még soha nem gondolkodtam a házasságon, de gyanítom, hogy egy átlag esküvő szervezése is rengeteg stresszel jár. Milyen lehet akkor egy királyi? Hihetetlen, milyen sok részletre kell figyelni, és az is elképesztő, hogy mekkora ceremónia lesz. Még a tévé is közvetíteni fogja.

Őszintén szólva ahelyett, hogy folyton az esküvőn agyalnék, inkább a svéd nyelvtanulásra koncentrálnék, segítenék Ingridnek – a nevelőnőnek – a gyereknevelésben, vagy elkísérném Viktort a hivatalos látogatásaira. Szeretném kiválasztani a menyasszonyi ruhát, és kitalálni, mi szerepük legyen a testvéreimnek, de ezt leszámítva nem bánnám, ha a királynő hozná meg az esküvővel kapcsolatos döntéseket. (Azt nem akarom, hogy Callum legyen a gyűrűhordó, mert félek, hogy rosszul sül el a dolog.)

A királynő viszont engem is be akar vonni, és nagyon izgatott az esküvő miatt. Már azért megéri a felhajtás, mert közelebb kerülünk egymáshoz.

Nagyon fáj, hogy anyám nem lehet jelen, és kíváncsi vagyok, mit mondana, vagy mit tenne. Azért viszont hálás vagyok, hogy a jövendőbeli anyósom és én jól kijövünk. Kicsit olyan, mintha anyám lenne, bár ha azt veszem, ő az egész nemzet anyja is egyben.

– Lányok – mondja Bodi –, Őfelsége, a királynő vár benneteket.

April, Rosemary és Thyme összenéznek, aztán idegesen vigyorognak, és követik Bodit.

Megkönnyebbülten sóhajtok.

– Fürdőt említettél? – kérdezi Viktor, és a szemöldökét húzogatja.

Végigsimítok a mellkasán.

Aztán eszembe jut, hogy koszos a kezem, és nyomot hagyok vele a ruháján.

– Helvete – káromkodom, és próbálom letörölni a koszt, de csak még rosszabb lesz.

– Ugye, hogy sokkal jobb svédül káromkodni? – kérdezi, aztán megcsókol. Alig ér az ajka az enyémhez, amikor nyílik a bejárati ajtó, és Callum üvöltve berohan.

– Maggie! – ordítja, és átöleli a derekamat.

Őszintén szólva jólesik, hogy ennyire körülrajongnak.

– Jó, hogy visszajöttél, de pisiszagod van. Lepisilted magad?

Kínosan nevetek.

– Nem pisiltem le magam.

– Callum! – szól Ingrid, a nevelőnő, miközben keresztülhalad a helyiségen, aztán mond valamit svédül, amit Callum jobban ért, mint én. Rám vigyorog, és így szól:

– Kellett lőnöd?

– Nem – válaszolom, és összekócolom a haját, mire elhúzódik, mert ezt nagyon nem szereti. – De láttam fegyvereket és bombát, és mindenféle robbanószert. Esküszöm, nem olyan izgi, mint hinnéd.

– Mit csináltak ma? – kérdezem Ingridet.

Ingrid a korai negyvenes éveiben jár. Az öltözködése és a viselkedése alapján igazi vénlánynak tűnik, de amúgy kedves és türelmes a gyerekekkel, és szerencsére nem Viktor ízlése. Teljesen megbízom Viktorban, de amikor egy fiatal, csinos, ausztrál nevelőnő szimpatizált vele, a királynő úgy döntött, hogy Ingridet fogja alkalmazni. Úgy tűnik, nem egyszerű dolog ez a nevelőnőkérdés.

– Elmentünk az állatkertbe, aztán sétáltunk egyet a parkban – mondja erős akcentussal, aztán kínosan elmosolyodik.

– Lehet, hogy sok jégkrémet evett. Sajnálom.

– Mindig többet, sose kevesebbet! – kiáltja Callum, aztán berohan a konyhába. Jó eséllyel azért, hogy még több jégkrémet ehessen. Még örülhetek, hogy nem látta a tortát.

– Úgy látszik, komolyan veszi a mottót – mondom Viktornak.

– Remélem, kicsit lehiggad.

– Majd figyelek rá – mondja Ingrid. – Ön csak pihenjen. Biztos elfáradt.

Ez igaz.

– Gyere! – mondja Viktor, és a lépcső felé húz. – Ideje megmosdani.

Felmegyünk a szobába, enged nekem egy forró fürdőt, én pedig iszom egy pohár skót whiskyt. Aztán levetkőzöm, és kinyitom a szekrényt, hogy megnézzem a sérüléseimet a belső tükörben. Van egypár. Szúnyogcsípés, horzsolás, véraláfutás. Gondolom, szerencsésebben megúsztam, mintha egy igazi túszdrámába csöppentem volna.

– Tiéd a terep – mondja Viktor, aztán nyitva hagyja nekem a fürdőszoba ajtaját.

– Köszönöm, hercegem.

Lábujjhegyre állok, megcsókolom, aztán bemegyek. Bármennyire szeretnék vele összebújni, és jó lenne, ha ő mosdatna, két napja nem zuhanyoztam, úgyhogy elég koszos vagyok.

Ezért jobb, ha ezt most magam intézem.

Beülök a kádba, kicsit lazítok, aztán lezuhanyozom. Újra embernek érzem magam. Levendulaillatú csillámpúdert hintek a testemre, aztán belépek a hálóba.

Viktor már vár.

Meztelenül.

Örülök, hogy mindketten ugyanarra gondoltunk.

Ahogy sejtettem, valóban örül, hogy lát.

Odamegyek, és próbálok nagyon csábos lenni. Sötét hajam a vállamra és a mellemre omlik. Viktor végigsimít a hátamon, a karomon, a derekamon és a fenekemen. Egyik kezével a hajamba túr, a másikkal a lábam közé nyúl, mire azonnal nedves leszek.

– Hiányoztál – mormolja. – És ez is hiányzott.

Egyik ujját feldugja, és már ez is elég, hogy felizguljak. Talán az utóbbi napokban megnövekedett adrenalinszintemnek köszönhető, és annak, hogy rég voltunk együtt, de most tudatosul végleg, hogy a vőlegényem egy isten. Míg nem láttuk egymást, folyamatosan vágytam rá.

És ő is rám.

Megfogja a derekamat, és egy kézzel az ágyra húz, mire nevetni kezdek. Aztán fölém tornyosul, én pedig le nem veszem a szemem a mellkasáról, kőkemény hasizmáról, a válláról, ahogy végigcsókolja a testemet, csak ezúttal sokkal gyengédebben. Gondolom, látja, hogy megsérültem, bár egyáltalán nem fáj.

Magam felé húzom, megcsókolom, aztán visszalököm az ágyra. Általában ő dominál, de ma úgy döntöttem, hogy megmutatom, mit tudok.

Végigsimítok a férfiasságán, aztán rámászom, és alaposan meglovagolom. Himbálózik a mellem, és addig mozgatom a csípőmet, míg a farka tövig nincs bennem. Csodálattal néz rám, és nem hiszi el, hogy itt vagyok, és ilyen vadul szeretkezünk.

Oldalra fekszem, a csípőjére teszem a lábam, mire ő egyre gyorsabban kezd nyomulni. A fejtámla hangosan koppan a falon. Csurog róla a verejték, miközben visszhangzik a szoba a nyögésemtől és az ordításától. Mondanom sem kell, hogy pillanatokon belül a csúcsra jutok. Amikor elélvezek, a nevét ordítom, és forog velem a világ.

Elönt a forróság, és földöntúli boldogságot érzek.

Én vagyok a hercegnő.

A jövőbeni királynő.

Amikor elélvez, a nevemet ordítja, és tudom, hogy nem is hercegnek, hanem királynak érzi magát.

*  *  *

Ma estély lesz a Drottningholm Palotában.

Miután januárban visszatértem Svédországba, és Viktor megkérte a kezem – még mindig nevetek, ha eszembe jut a „Leszel a feleség?” felirat, ami legalább olyan kínos, mint az, hogy rosszul ejtettem ki Chopin nevét –, eseménydús hónapoknak néztem elébe. Közben Rosemary, Thyme és April hazautaztak néhányszor, mert azt akartam, hogy befejezzék az iskolai évüket Kaliforniában. Csak Callum maradt itthon, és rögtön megkezdte a svédtanulást Ingrid segítségével.

Úgyhogy Pike vigyázott a lányokra, és gondoskodott róla, hogy sikeresen befejezzék a tanévet, míg én itthon maradtam Callummal. Annette segítségével Pike kipofozta a házat, hogy el lehessen adni, és jelenleg úgy áll a helyzet, hogy van is rá vevő. Ha megtörténik az adásvétel, Pike-é lesz a pénz, amiből nyithat egy tetoválószalont Los Angelesben. Kár, hogy nincs itt velünk, de megértem, hogy Kaliforniában akar maradni. Majd gyakran meglátogat minket, aztán ki tudja, hátha itt talál rá a szerelem egy szexi svéd lány személyében.

Annyi minden történt, hogy a gyerekeket még nem sikerült bemutatni a nyilvánosságnak. Sok a lesifotós, akik persze állandóan követnek minket, de azt vettem észre, hogy óvatosabbak lettek, és nagyobb távolságot tartanak, mint eddig.

A ma esti bál nemcsak a gyerekek bemutatásáról szól, hanem a jótékonyságról is.

A mi jótékonyságunkról.

A királyi család úgy döntött, hogy nem titkolja tovább Alex halálának körülményeit. A király azt reméli, hogy egyre többen lesznek képesek nyíltan beszélni a mentális problémákról és az öngyilkosságról. Svédországban meglepően gyakori az öngyilkosság, különösen az északi területeken, és ez nem lehet tabutéma.

Viktor nagyon elkötelezett a téma iránt, én pedig büszke vagyok rá, és persze a királyra, és a királynőre is. Biztos, hogy ez nagy változást fog hozni az ország életében.

– Úgy nézel ki, mint egy sütemény. Legszívesebben felfalnálak – mondja Magnus herceg, és kacsint. Végigmérem a ruhámat. Aranyszínű, alsószoknyás, és jó nagynak néz ki benne a mellem. Belle ruhájára emlékeztet, épp ezért szerettem volna ilyet.

– Te sem nézel ki rosszul – mondom, és megpöckölöm a csokornyakkendőjét. – Igazi norvég.

– És én mi vagyok? – kérdezi Viktor.

– Te? A vőlegényem.

– Hol vannak az italok? – kérdezi Magnus. – Muszáj legurítanom valamit a beszéd előtt.

Viktor, Magnus és én a terem szélén állunk. A király és a királynő nemsokára színre lép a gyerekekkel, és hivatalosan is bemutatják őket az est résztvevőinek.

Hátranézek, és látom, hogy Rosemary, Thyme, April és Callum felsorakoztak, és fogják egymás kezét. Látszik, hogy idegesek.

– Jól néztek ki – suttogom a vállam fölött, bár már ezerszer elmondtam nekik. Callum egy övkendő öltönyt visel, a lányokon hosszú estélyi ruha van. Igazán királyi a megjelenésük. A királynő sokat segített azzal, hogy kiválasztotta nekik a megfelelő öltözéket.

Callum rám vigyorog, és egy kicsit táncolni kezd.

– Nagyon izgatott vagyok – mondja. – Bork, bork!

– Callum – dorgálja Ingrid valahonnan a háttérből.

Aztán Dolph Lundgren – nem az igazi – előrelép, és megszólítja a tömeget.

– Örömmel jelentem be Őfelsége Arvid királyt és Őfelsége Elin királynőt.

A király és a királynő hivatalos királyi öltözékben jelennek meg. Mikrofont ragadnak, a királynő kecsesen meghajol, a király pedig biccent.

Aztán megköszörüli a torkát, és beszélni kezd.

– Köszönöm, hogy eljöttek ma este. Ahogy mindannyian tudják, ez egy jótékonysági rendezvény. Az Alexander herceg emlékére létrehozott alapítvány célja, hogy véget vessen a megbélyegzésnek, mely a mentális problémával élőket sújtja. Alex öngyilkos lett. Az ő elvesztése kapcsán jutottunk arra az elhatározásra, hogy ezzel a problémával az eddigieknél komolyabban kell foglalkoznunk, hisz nem hagyhatjuk, hogy még több emberéletet követeljen. Büszke nemzet vagyunk. Még hosszú utat kell megtennünk, hogy megváltozzanak a társadalmi elvárások, és elinduljunk a fejlődés útján. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy Alex büszke lenne ránk, és mindenkire, aki megteszi az első lépést.

Tapsvihar.

Viktorra pillantok, aztán hozzábújok. Felszegi az állát, és mosolyog, ahogy az apjára néz. Tudom, hogy sokat jelent neki ez a pillanat.

Elin királynő közelebb lép a mikrofonhoz.

– Köszönöm, Arvid! Szeretnénk megragadni az alkalmat, hogy bemutassuk a fiunk jegyesét, Miss Maggie McPhersont, és a testvéreit, akik Svédországot választották új otthonuknak.

Még hangosabb taps.

A francba! Nem tudtam, hogy nekem is ki kell állnom.

Viktor belém karol, és irány a vendégsereg, ahol mindenki lelkes tapssal fogad minket. Tudom, hogy vörös vagyok, mint a rák, mert váratlanul ért a szereplés. Gyorsan összeterelem a gyerekeket. Ők is félnek, mi több, reszketnek, úgyhogy Ingrid unszolása – vagy inkább lökése – kell hozzá, hogy végre kiálljanak. Közben úgy fogják egymás kezét, mintha egy forgalmas útkereszteződésen akarnának áthaladni.

A tömeg ismét tapsviharban tör ki, a gyerekek pedig szemmel láthatóan egyre jobban élvezik a rivaldafényt. Főképp Callum, aki úgy pózol, mint egy igazi sztár.

– Szép család – suttogja Viktor.

– A legszebb – mondom, ahogy a testvéreimet nézem.

Az ajkába harap, és rám néz.

– Mikor kezdődhet a mi családalapításunk?

Már beszéltünk a gyerekvállalásról, de még csak elméletben. Most úgy kérdezi, hogy közben mindenki minket figyel. Még az a szerencse, hogy nem hallják, amit mondunk.

– Na, most elvörösödtél – mondja halkan, és megszorítja a kezem. – Pirospozsgás vagy, mint egy igazi hercegnő. Ez tetszik.

– Tudom. A kérdésedre a válasz: ezután nekiláthatunk.

– Mit szólnál egy menethez a ruhatárban? Királyi bánásmódban lesz részed.

– Rendben – válaszolom vigyorogva.

VÉGE