NEGYEDIK FEJEZET

Maggie

Egész éjjel forgolódtam, és megállás nélkül azon agyaltam, mi lehet Körkort Sverigével a szüleim hálószobájában. Aztán mindenféle fura, értelmetlen gondolatok szállták meg az agyamat. Végül felkeltem pisilni, aztán öt percig álltam az előszoba halvány fényében, és bámultam a szüleim szobájának ajtajára. Vettem magamnak a bátorságot, hogy kinyissam, és megnézzem, ott van-e még a titokzatos idegen. Talán az egész csak álom, és csak az élénk fantáziámnak köszönhetem ezt a fickót. Nagyjából egy órával azelőtt alhattam el, hogy megszólalt az ébresztőóra. Amikor felkeltem, megint pánikba estem, mert hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, és mi történt.

Nyöszörögve ránézek a telefonomra, és bevillan minden. Reggel hat óra. Nemsokára felkel a nap, és erősen hajnalodik. Szombat van, ami azt jelenti, hogy még csendes a ház. Az első, álmos kölyök nagyjából reggel nyolc óra tájban bukkan fel. Ma nem dolgozom, úgyhogy még alhatok egy órát, mielőtt nekilátok a napi rutinnak. Csakhogy most az idegenre is gondolnom kell.

Felkelek, belebújok a köntösömbe, felhúzom a papucsomat, lassan kinyitom az ajtót, és végigmegyek az előszobán. Pike ajtaja még zárva. Ennyit arról, hogy pisztollyal a kezében őrködik a szüleink hálószobája előtt! Ezek után nem tudom, mire számítsak, ha kinyitom az ajtót. A biztonság kedvéért ébresszem fel Pike-ot? Fogjak egy kést?

Gyorsan bemegyek a fürdőszobába, felkapom az egyik borotvapengét, ami jó lesz fegyvernek. Úgy fogom, mintha el akarnám vágni a fickó torkát, aztán lenyomom a kilincset, és lassan kinyitom az ajtót.

Ebben a régi házban minden nyikorog, de most szerencsére sikerül hang nélkül bejutnom a hálószobába. Minden sötét, ezért egy kicsit nyitva hagyom az ajtót, hogy legyen valami fény. A fickó lábán kívül semmit nem látok.

Szerintem alszik. Legalábbis nem mozdul, csak a mellkasa emelkedik és süllyed. Hanyatt fekszik, ami nem biztos, hogy a legszerencsésebb, mert simán lehet, hogy az éjszaka közepén öklendezett.

Azon kapom magam, hogy mániákusan figyelem. Még a halvány fényben is lenyűgöznek a vonásai, legalábbis ami kirajzolódik. Erős állkapcsa, szemöldökének formája.

Kicsit megmozdul.

– Körkort? – suttogom, de nem akarom megijeszteni. – Mr. Sverige?

Mormol valamit, és még mindig csukva a szeme.

– Nem akarlak megijeszteni – folytatom –, csak tudni szeretném, hogy minden rendben.

Nem vagyok normális.

Kinyújtom a karom, és megfogom a lábát.

A hosszú, hatalmas lábát, mely jócskán lelóg az ágyról.

Csettint a nyelvével.

Talán nem kéne fogdosnom a lábát.

– Ki ez?

A hang hallatán felpattanok.

Megfordulok, és látom, hogy Callum áll az ajtóban. A szemét dörzsöli, aztán a fickóra néz.

Épp időben fordulok vissza, mert a pasas felébred.

Felül.

Megrémül.

Engem néz.

Aztán Callumot.

Végül ordítani kezd. Nem értem, de látszik, hogy dühös, csak épp idegen nyelven fejezi ki.

– Menj vissza a szobádba, Callum! – kiáltok rá, és gyorsan intek, hogy menjen, mielőtt odalépek a fickóhoz. Felemelem mindkét kezem, csakhogy a beszűrődő fényben pont úgy néz ki a borotva, mintha guillotine lenne.

A fickó szeme kikerekedik. Hátrébb húzódik, kis híján lefejeli a támlát, miközben hallom, hogy kint megint nyílik az ajtó.

A francba! Ennyit arról, hogy titokban tartom ezt az egészet.

– Nem akarlak bántani – mondom, és igyekszem megnyugtatni a pasast, bár a hangomból épp az ellenkezője tűnik ki.

– Akkor miért van nálad borotva? – kérdezi angolul, és egyáltalán nem érezni az akcentusát.

A pengére nézek, ő pedig tovább kérdez.

– Hol vagyok? Balesetem volt?

– Nem. Jól vagy. Biztonságban vagy – válaszolom.

– Még nagyobb biztonságban érezném magam, ha elhajítanád a fegyvert – mondja, és a penge felé biccent.

Bólintok, és közben próbálom kitalálni, hogy hová tegyem. Nem akarom visszavinni a fürdőszobába, mert attól tartok, hogy utánam rohan, és akkor végképp mindenki észreveszi. A mellette lévő éjjeliszekrényre sem akarom tenni, mert lehet, hogy csak arra vár, hogy megkaparinthassa az eszközt, és utána ő tart sakkban minket. Callum kezébe végképp nem adom. Anélkül, hogy hátranéznék, tudom, hogy mögöttem áll, holott beparancsoltam a szobájába.

Áthajítom a pengét a szobán, mire az ablaknak ütközik, és a padlóra zuhan.

– Ne menj oda, Callum! – mondom neki, miközben Körkortot figyelem.

– Hol vagyok? – ismétli meg a kérdést a fickó.

– A házunkban – válaszolja Callum.

– Mi a fene folyik itt? – kérdezi ezúttal Thyme. – Ki ez az alak?

Megfordulok, és látom, hogy pizsamában van.

– Thyme! Vidd be Callumot a konyhába. Kérlek, most. És ha arra jársz, ébreszd fel Pike-ot.

– Már rég fent vagyok – szólal meg az öcsém. Egyáltalán nem tűnik meglepettnek. Belép a szobába, karját keresztbe fonja, és fenyegetően néz az ismeretlenre. Mögötte Rosemary.

Ez nem könnyíti meg az idegen dolgát. Felpattan, mire mindenki hátrálni kezd. Bár tudtam, hogy magas, de ilyen közelről nézve olyan, mint aki az egész szobát betölti.

– Valaki mondja meg, hogy mi a f… – Sverige elhallgat, aztán Callumra néz – …mi a fene folyik itt. Különben rendőrt hívok.

– Inkább adj hálát, hogy én nem hívtam rád a zsarukat tegnap éjjel! – vágok vissza önkéntelenül.

Kicsit összerezzen, és látom, milyen ködös a tekintete.

– Ha mindenki lecsillapodik, mindent elmagyarázok – kezdem. – Ő itt Mr. Sverige – mutatom be a mögöttem állóknak az idegen fickót. – Mr. Sverige a szálloda vendége, ahol dolgozom.

Ekkor látom, hogy belehasított a felismerés. Kezd derengeni neki, aztán úgy döbben rá a tényre, mint akit leöntöttek hideg zuhannyal. Megköszörülöm a torkom.

– Tegnap este elmentem a bárba Annette-tel, és láttam, hogy ő is ott van. Finoman szólva nem érezte jól magát, ezért úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha idehozom, hogy kipihenje magát.

Biztosra veszem, hogy anyám kitalált volna valami kellemesebb történetet, hogy senki ne legyen zavarban. Én viszont soha nem voltam jó a köntörfalazásban.

– Miért nem vitted vissza a szállodába? – kérdezi Rosemary.

A pasira nézek. Még félhomályban is olyan a tekintete, hogy elvész benne az ember.

Ne most – emlékeztetem magam. A feladatra kell koncentrálnom.

– Mert – mondom óvatosan – a szálloda nem nézi jó szemmel, ha a személyzet és a szállóvendég egymással kavar. Bajba kerülhettem volna, ha odaviszem.

A fickó bólint, és nagyot nyel. Ahogy elnézem az ádámcsutkáját, kicsit ellágyulok.

– Most már mindenki elégedett? – kérdezem olyan hangsúllyal, mintha jelezni akarnám, hogy ideje távozniuk.

Aztán megfordulok, és jelentőségteljes pillantást vetek rájuk, hogy menjenek már végre. Rosemary, Thyme és Callum még mindig Sverigét bámulják. Érdeklődve, ugyanakkor félve pillantanak rá.

– Inkább ébresszétek fel Aprilt – mondom nekik.

– April nem jött haza tegnap éjjel – mondja Rosemary, már az előszobából.

– Tessék?!

– Azt hiszem, jobb, ha megyek – mondja a fickó, majd felkapja a bőrkabátját a székről. Tekintve, hogy még most is alig tud megállni a lábán, gyorsan visszaül az ágyra.

Zavarodottan nézek rá, mert kicsit túl sok ez egyszerre.

– Majd elviszlek – mondom neki ösztönösen, miközben azon jár az agyam, amit Rosemary mondott. April nem jött haza tegnap éjjel? Én vagyok érte a felelős. Miért én tudom meg utoljára?

– Fogok egy taxit – mondja a fickó, és a zsebébe kotor, hogy elővegye a telefonját. Amikor végre megtalálja, szitkozódni kezd.

– A fenébe!

Úgy tűnik, nem működik.

– Nem baj. Ha már idehoztalak, úgy korrekt, ha visszaviszlek.

Rám néz, ráncolja a homlokát, és most először érzem, hogy tényleg normálisan nézünk egymásra, nem valami fura, bizarr és kellemetlen helyzetben, mint amikor meztelenül mászkált a szobában, vagy amikor matt részegen támasztotta a bárpultot. Olyanok vagyunk, mint két ember, akiket valami furcsa véletlen folytán összehozott a sors.

– Ez az otthonod? – kérdezi, aztán megint a telefonjára bámul.

– Igen. Itt lakom.

– És ők a… gyerekeid?

– A testvéreim – vágom rá, és nem akarom, hogy tovább kérdezősködjön. – Én vagyok a legidősebb.

– Értem.

A kézfejét nézi, és lassan csóválni kezdi a fejét.

– Sajnálom, ami tegnap este történt. Ha… ha bármi rosszat tettem, ha bárkit megbántottam, jóváteszem.

– Megbántottál valakit?

– Nem tudom. Nem emlékszem semmire. A bárban voltam, és…

– Azt nem tudom, hogy az első állomásod volt-e, de a pultos lány azt mondta, leültél a bárszékre, és rendeltél egy italt. Aztán kiütötted magad. A barátnőm és én később érkeztünk, de amennyire láttam és hallottam, senkit nem bántottál meg. Záráskor két lehetőségünk volt: vagy idehozlak, vagy a pultos lány hívja a zsarukat, és elvitet a detoxikálóba.

Ennek hallatán kikerekedik a szeme.

– Az utóbbi választás szerencsésebb lett volna a te szempontodból.

– Nem tudom. Talán azért döntöttem mégis az első változat mellett, mert láttalak korábban…

Kis szünetet tartok, mert érzem, hogy ez így elég furán hangzik.

– Az viszont nagyon kínos volt. Még egyszer elnézést, hogy csak úgy bementem a szobába, miközben te anyaszült meztelenül éppen a fürdőszobából jöttél elő.

– Komolyan? – oldalra fordítja a fejét, és hosszú szempillái mögül alaposan végigmér. – Pedig meg mertem volna esküdni, hogy élvezted a helyzetet.

Összevonom a szemöldököm, mire elmosolyodik.

Szerintem csak szívat.

– Véletlen volt – mondom. – Talán kulcsra kéne zárnod az ajtót, ha zenét hallgatva meztelenül akarsz rohangálni a szobában, így nem csoda, hogy nem hallottál bemenni.

– Akkor viszont nem találkoztunk volna.

– Azt aligha lehetett találkozónak nevezni.

– Ez igaz. De akkor később sem ismertél volna fel, és nem érezted volna magad olyan kellemetlenül, hogy az otthonodba hozz, és hagyd, hogy kipihenjem a gyógyszer mellékhatásait.

– Gyógyszer? – ismétlem, bár kitalálhattam volna, hogy szed valamit.

A homlokát ráncolja, és megint megpróbál felállni.

– Receptre kapható gyógyszer. Egyet vagy kettőt vettem be, amit nem kellett volna, alkoholt inni rá végképp nem. Tudom, hogy a kettő együtt alaposan kiüt. Fogalmam sincs, mire számítottam.

A falat bámulja. Szerintem a régi, hámló vakolatot figyeli, de aztán rájövök, hogy inkább csak mereng. Tekintetén millió érzelem látszik, mégsem tudom, melyiket vegyem alapul.

– Emiatt ne aggódj – nyugtatom. – Semmi baj nem volt veled.

Azt nem kötöm az orrára, hogy egész este mániákusan vigyázni akartam rá. Annak ellenére, hogy az első találkozásunk sem romantikusnak, sem erotikusnak nem nevezhető, képtelen voltam őt kiverni a fejemből.

Ahogy elnézem ezt a fickót a vajpuha, vállán feszülő bőrkabátban, azt kívánom, bárcsak tehetnék még valamit, hogy tovább maradjon. Már nincs nálam a penge, ő pedig egyáltalán nem tűnik veszélyesnek. Szeretném megismerni, mert ez a rövid idő is elég volt ahhoz, hogy tudjam: ebben a pasasban több van. A sztárkülső mögött biztos rejtőzik egy történet, amit szívesen meghallgatnék.

Hirtelen megköszörülöm a torkom, mert rájövök, hogy túl sokáig bámultam.

– Nos, Mr. Sverige, szerintem ideje elindulnunk.

– Köszönöm, Miss America.

– Honnan jöttél?

– Nem tudod?

– Nem jöttem rá – válaszolom. Aztán elszégyellem magam. – Jut eszembe. Visszaadom a pénztárcádat.

– A tárcámat? – kérdezi meglepődve.

Az ágy végében lévő cipőjére mutatok, aztán kimegyek a szobából.

– Ott van a cipőd. Mindjárt hozom a tárcádat.

Elkezd feltápászkodni, én pedig a szobámba rohanok a tárcáért.

Pike megragadja a karomat, ahogy az előszobába lépek.

– Mit csinálsz, Maggie? – kérdezi, és maga felé húz.

– Elviszem a szállodába. Nyugi.

Kitépem magam Pike szorításából.

– Veled megyek.

Ránézek. Mindig félt, de ez most másról szól.

– Minden rendben lesz. Nem fog kinyírni.

A történtek után ez nem volt szerencsés szóhasználat.

– Ezzel nem kéne viccelődnöd – mormolja összevont szemöldökkel az öcsém. – Nem tudom, mi lenne velem nélküled.

– Soha nem hagylak itt – mondom. – Ezt megígérem. Anyának és apának is megígértem, amikor beleegyeztem, hogy én leszek a gyám. Soha nem hagylak itt titeket.

Sóhajt, aztán megdörzsöli az arcát, és a pénztárcára néz.

– Mennyi pénze van? – kérdezi halkan.

– Miért? – kérdezek vissza gyanakvóan.

– Lehet, hogy nem hiányzik neki.

Majd leesik az állam.

– Ki akarod rabolni?

– Igazság szerint Callum ötlete volt.

– Mi a frász van veletek? Segítek valakinek, ti pedig azt javasoljátok, hogy raboljam ki?

– Szükségünk van a pénzre.

– Ez nem jelenti azt, hogy elvesszük a másét. Mi a fene van ezzel a gyerekkel, hogy ilyesmi egyáltalán az eszébe jut? Ennél jobb nevelést kapott a szüléinktől!

– Majd kiderül, ha találkozunk a tanáraival – vonja meg a vállát Pike.

– Minden rendben? – kérdezi Sverige, miközben érdeklődve figyel minket az előszoba sarkából.

– Persze – vágom rá, és jelentőségteljesen nézek Pike-ra, majd odamegyek a fickóhoz, és átnyújtom a tárcáját.

– Tessék. Biztosítékként magamnál tartottam. Ha kiderül, hogy pszichopata, netán valami hasonló vagy.

Elveszi a tárcát. Egy pillanatra összeér az ujjunk, mégis örökkévalóságnak tűnik.

Igeen.

– Minden benne van – mondom, és a tárca felé biccentek.

– Elhiszem – vágja rá, és egy pillanatra csak nézi, aztán a zsebébe csúsztatja.

– Akkor menjünk – mondom, és Pike-ra nézek, hogy álljon el az útból.

– Átöltözöl, vagy köntösben fogsz vezetni? – kérdezi az öcsém. Sóhajtok.

– Várj. Maradj itt. Te pedig légy kedves, Pike.

Megfordulok, és villámgyorsan berohanok a szobámba, hogy magamra kapjak valamit. Amikor visszatérek, látom, hogy a két pasi pont ugyanott áll, ahol eddig, és furcsán méregetik egymást.

– Van valami ötleted, hogy merre van April? – kérdezi Pike.

A fejemet csóválom. Nem ez az első, hogy April máshol tölti az éjszakát, de akkor is meg kell találnunk.

– Írtál neki?

– Persze. És hívtam is. Semmi válasz. És az üzenetek kézbesítése is folyamatban.

– Lehet, hogy alszik.

Sajnos jó eséllyel ott, ahol gondolom.

Lemegyek a lépcsőn, nyomomban az ismeretlennel, akinek meglepően könnyedek a léptei. Most, hogy kijózanodott, és nem meztelenül járkál fel-alá, kifinomultnak tűnik minden mozdulata. Büszke tartása, magabiztos járása számomra csak álom.

Fogadok, hogy jó az ágyban – villan át az agyamon, és képtelen vagyok másra gondolni.

– Szép ház – mondja, amikor elhaladunk a konyha mellett. A vállam fölött ránézek, és látom, hogy az ósdi falakat, és a régi, törött keretes fényképeket figyeli.

– Nem igazán – vágom rá, és remélem, hogy ha elég gyorsak vagyunk, észrevétlenül távozhatunk.

Ekkora szerencsém nincs.

– Hé! – ordítja Callum, ahogy meglát minket, mire az ismeretlen megáll, és benéz a konyhába.

– Udvariasabban, Callum! – figyelmeztetem, de az idegen mögül nem tudok az öcsémre nézni, hiába állok lábujjhegyre.

A fickó arrébb lép. Ekkor látom, hogy Callum, Rosemary és Thyme körbeülik a nevesincs kukoricapelyhet. Callum kezében egy üveg cukor, melyet, úgy tűnik, teljes egészében a pehelyre akar önteni.

– Hogy hívnak? – kérdezi Callum a fickót, ügyet sem vetve rám.

– Ő Mr. Sverige, és most mennünk kell – mondom sietve. –Thyme! Ne hagyd, hogy az egészet a pehelyre öntse! Világos?

Finoman megérintem Sverige bicepszét. Kőkemény.

– Ez csapda. Jobb, ha megyünk.

– Csapda? – kérdezi kíváncsian. Ahogy lenéz rám, hirtelen elönt a forróság, és rájövök, hogy már amúgy is elég közel vagyok hozzá, ráadásul meg is taperoltam a karját.

Nyelni sem tudok, csak az ajkát bámulom.

– Igen – válaszolom halkan, és tudom, hogy el kéne vennem a kezem.

– Attól fél, hogy mondunk valami zavarba ejtőt – mondja Thyme, majdnem büszkén. Ez pont elég arra, hogy levegyem a tekintetem az ismeretlenről, és fenyegetően a húgomra nézzek. Leengedem mindkét karomat.

– Agyérgörcsöt fog kapni – teszi hozzá Callum.

Minél hamarabb ki kell juttatnom innen a fickót, mielőtt az öcsém rászabadítja az összes nemkívánatos tudományát.

– Gyere – mondom, és az előszoba felé biccentek.

– Jól van, Miss America.

A becenév hallatán zavarba jövök.

– Örülök, hogy találkoztunk – mondja a testvéreimnek. –Ezennel búcsút intenék – teszi hozzá.

Ennek hallatán furcsán nézek rá. Ahogy haladunk kifelé, hallom, hogy Rosemary megismétli, miközben gúnyolja az akcentusát.

– Ezennel búcsút intenék?

– Szóval, honnan jöttél? – kérdezem, amikor a kisbusz felé tartunk. Ugyanis nem emlékszem, hogy mondta volna.

– Azt hittem, tudod – válaszolja, és megáll előtte. – Ez a te járműved?

Nem tudom, hogy ezzel a kérdéssel minősíteni akart-e. Nehezíti a dolgomat, hogy akcentussal beszél, és nem az autó, hanem a jármű szót használja.

– Igen. Szálljon be, felség.

Hirtelen elsápad, és pislogni kezd. Lehet, hogy megint a gyógyszer hatása?

– Jól vagy?

Lassan bólint, megkerüli a kisbuszt, és kinyitja az utasoldali ajtót.

– Miért neveztél így? – kérdezi nyersen, amikor beül.

Vállat vonok, és becsatolom magam.

– Mert úgy tűnt, mintha kritizálni akarnád a járgányt, ahogy jó eséllyel az otthonomat is.

Összevonja a szemöldökét.

– A járgányodat? Soha nem tennék ilyet. Nem ítélkeztem. Érdekelt az otthonod, ennyi. Tetszik. Takaros. Van benne élet.

Olyan komolyan mondja, hogy elhiszem.

Jó ég! Ez a fickó egyszerre csodálatos és abszurd.

– Jól van – sóhajtom.

Bedugom a slusszkulcsot, mire a jármű köhögő hangot hallat, és csak ezután indul be.

– Bocs. Néha kicsit jobban mellre szívom a dolgokat, mint kéne.

Összeszorítja az ajkát, és a homlokát ráncolja. Közben érzem, hogy alaposan végigmér. Összeugrik a gyomrom. Nem emlékszem, hogy bármely hímnemű így nézett rám valaha.

– Tudod, nagyon kedves volt tőled, hogy segítettél – mondja végül.

– Semmiség. Talán csak lelkifurdalásom volt, hogy ööö… olyan kiszolgáltatottnak láttalak.

Ahogy haladunk az úton, kezdem magam kellemetlenül érezni az őszinteségem miatt.

A szemem sarkából látom, hogy halványan elmosolyodik.

– Egyáltalán nem bánom.

És neked sem kéne – teszem hozzá gondolatban, és próbálok nem mosolyogni.

– Szóval, mit csinálsz itt a jó öreg Tehachapiban? Ez nem igazán a kultúra és a civilizáció Mekkája.

Megnyalja a száját, aztán kibámul az ablakon.

– Átutazóban voltam, amikor a kocsim lerobbant az úton. Innen keletre. A puszta közepén. Mondhatom, csodás nap volt.

– Mi volt a baja? Az öcsém autószerelő, úgyhogy jó eséllyel tud segíteni. Feltéve, ha akarod.

– Meglátjuk. Próbáltam megszerelni, de valószínűleg új karburátor kell bele.

– Te is tudsz autót javítani?

– Miért? Nem úgy nézek ki?

Nos, nem igazán. Ezzel a kifinomult megjelenéssel és a drága öltözékkel… Inkább olyasvalakinek tűnik, aki bármit és bárkit meg tud fizetni, ha segítségre van szüksége. Még sincs benne arrogancia. Kicsit pajzán, ahogy a száját nyalogatja, és magabiztos a külsejét illetően, mégsem tűnik nagyképűnek.

– Nem tudom. Őszintén szólva én egyáltalán nem értek az autókhoz – mondom vállvonogatva.

– Én igen – mondja szinte védekezőén. – Gyerekkoromban sokat segítettem apám haverjainak az autószerelésben. Ezzel a kocsival az a gond, hogy öreg. Hatvanötös Mustang. Biztos idő, míg találnak hozzá alkatrészt.

Talán őrültség, de nagyon örülök, hogy tovább marad a városban.

– Időre mész valahová? Mi volt az eredeti úti cél?

– Los Angeles. De nem kell konkrétan sehová mennem. Én… nyaralok. Még egy hetet. Aztán visszamegyek Stockholmba.

– Stockholmba? Akkor ezek szerint svéd vagy! Jól sejtettem.

– Meglepődtél, Miss America? – kérdezi, és próbál úgy helyezkedni, hogy jobban elférjen a lába. – Egész eddig Mr. Svédországnak hívtál.

– Tessék?

– Körkort Sverige – válaszolja.

– Az nem a neved?

Olyan szélesen vigyorog, hogy kilátszanak a gyönyörű, hófehér fogai, ezért még fiatalabbnak és vonzóbbnak tűnik. Mint egy valóságos filmsztár. Testem előbb reagál, mint az agyam. Felgyorsul a szívverésem, gombóc nő a torkomban, és az egekbe szökik a pulzusom.

– A Sverige Svédországot jelent. A Körkort pedig jogosítványt. Tehát svéd jogosítványnak hívtál.

Kitör belőlem a röhögés.

– Csak viccelsz!

– Nem. De nagyon tetszett.

– Akkor mi a neved?

– Johan Andersson – mondja némi szünet után.

Ahogy a jogosítványon láttam. De azt hittem, hogy az a lakcíme.

– Úgy tűnhetek, mint akinek kilóg a kapanyél a szájából.

– Kapanyél ide vagy oda, neked nagyon szép szád van – mondja komolyan.

– Nem tudom, viccelsz-e, vagy sem.

– Ilyennel soha nem viccelek.

Rezzenéstelen arcot vág, a szemében viszont pajzán csillogást látok.

– Miss America – teszi hozzá.

– Most már ne szólíts így.

– Még meggondolom. Mi az igazi neved?

– Maggie. Maggie McPherson.

– Örvendek.

Kezet nyújt felém. Egy pillanatig meglepődve nézem, aztán elengedem a jobb kezemmel a kormányt, hogy kezet fogjak vele. Olyan apró a kézfejem az övéhez képest, hogy eltűnik benne.

– Örülök, hogy találkoztunk, Maggie McPherson.

– Én is örülök, Johan Andersson. Bár meg kell mondjam, már hozzászoktam, hogy Körkort Sverigének szólítalak.

– Bárminek szólíthatsz.

Jó ég. Most flörtöl velem? Talán. Úgy érzem, hosszabb ideig tartja a kezemet az övében, mint kéne, bár nem is akarom, hogy elengedjen.

Mintha megérezné, hogy ezen agyalok, elenged, és az ölébe teszi a karját. Ahogy kinéz az ablakon, kicsit bosszúsnak tűnik.

Szívesen megkérdezném, milyen üzleti úton van, de közben üzenetet jelez a telefonom. Gyorsan ránézek. Pike-tól jött: „Még mindig semmi hír felőle.”

Vagyis Aprilről.

– Mi az? – kérdezi Sverige – bocsánat, Johan miközben engem néz.

Az állkapcsom megfeszül, miközben próbálok mosolyt erőltetni az arcomra.

– A húgom, April. Tizennégy éves, és tegnap éjjel nem jött haza.

– Basszus! – vágja rá az eddiginél erősebb akcentussal. – Az nem jó.

– Már csinált ilyet – mondom, mielőtt javasolná, hogy értesítsük a rendőrséget. – Egy barátnőjénél volt, és buliztak. Legalábbis ezt mondta. Bár én másra gyanakodtam.

– Van barátja?

– Igen – válaszolom grimaszolva. – És a földkerekség suttyója az a gyerek. Arrafelé lakik – teszem hozzá, és a dombok felé biccentek.

Úgy terveztem, hogy kirakom a svédet, aztán hazafelé úton elmegyek a seggfej háza előtt, azt remélve, hogy ott találom Aprilt. De hirtelen másképp döntök, ezért irányt változtatok.

Ez vagy nagyon jól, vagy nagyon rosszul fog elsülni.