TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Maggie

Majdnem az egész életemet Los Angelestől kétórányira töltöttem, ezért könnyen azt hinné az átlagember, hogy sokat jártam itt. De ahogy Viktornak is mondtam, emlékeim szerint csak egyszer voltam a városban, méghozzá apám egyik távolabbi rokonának az esküvőjén. Emlékszem, hogy láttam a Venice Beachet, és csodás volt az óceánpart. Fölöttünk sirályok röpködtek, és olyan kék volt az ég, mint a festményeken.

Én leginkább Disneylandbe szerettem volna elmenni. Sok osztálytársamnak volt oda éves belépője. Úgy gondoltam, hogy ők a világ leggazdagabb gyerekei, akik nyilván nemesek.

Most valóban egy nemessel vagyok. Vicces, milyen az élet!

Egy valódi herceggel készülök belépni a Bűvös Királyságba. Csakhogy az én hercegem lepipálja a vidámparkban található összes királyt. Neki egy nap tényleg saját királysága lesz. A herceg, aki…

Füvet szív?

Azt hittem, Viktor közvetlenül mögöttem áll, miközben haladtunk a jegypénztár felé. De most, hogy megfordulok, látom, hogy félreáll, és füvet szív. A füst csak úgy száll körülötte.

– Most komolyan? – kérdezem, és közelítek felé. – Fű?

Bólint, aztán elveszi a szájától a cigit.

– Otthon gyakran cigarettázom. Persze akkor, ha nem látják. De leggyakrabban akkor, ha meglátogatom Magnust. Ő a norvég trónörökös – magyarázza.

Füvező hercegek?

Felém nyújtja, de én a fejemet csóválom. Nem vagyok angyal, de most épp Disneylandbe készülök. Nincs szükségem efféle dolgokra. Én a minifánktól akarok feldobódni.

– Hol vetted? – kérdezem.

A tömeges városnegyed felé biccent.

– Egy hajléktalan fickótól a sarkon.

– Nem hiszem el! – kiáltom döbbenten.

Vigyorog, és szippant még egyet. Aztán kifújja a füstöt. Esküszöm, még akkor is szexi, amikor hunyorog.

– Coloradóban vettem, idefelé jövet.

– Szerencséd, hogy Kaliforniában legális. Pont nem hiányzik, hogy dutyiba kerülj. Mégis hogy nézne ki a címlapon ez a sztori?

– Nem túl jól – válaszolja, aztán elnyomja a cigit, és a legközelebbi kukába hajítja.

– Menjünk – mondja, és felém nyújtja a kezét.

Mivel ezt a programot iktattuk be utoljára, sajnos csak egy parkot fogunk tudni végigjárni. Bármennyire szeretnék elmenni a California Adventure Parkba, hogy kipróbáljam a Grizzly River vízesést, és akármennyire szeretném meglátogatni a California Screaming izgalmas helyszínét, úgy döntöttünk, hogy csak a hagyományos Disneyland Parkot látogatjuk meg.

Őszintén szólva még idejönni is nehéz volt. Mivel nem maradt sok napunk, legszívesebben a szállodában töltöttem volna a hátralévő időt, hogy folytassuk a szexelést.

Tegnap alaposan kifáradtunk, főleg én, miután háromszor elélveztem. Ma reggel, ahogy felébredtünk, folytattuk a szerelmeskedést a zuhany alatt.

Viktor nagyon szeretett volna Disneylandbe jönni, és én is tudtam, hogy a hálószobában nem ismerhetjük meg egymást teljesen. Hiába vágyik rá a testem, örülnék, ha a lelkét is jobban megismerhetném.

Ez az utazás biztosan olyan emlék lesz, amit egyikünk sem fog elfelejteni. Ha valaki megemlíti Disneylandet, majd arra gondolok, hogy jártam itt, méghozzá a svéd herceggel.

Persze a többi, együtt töltött percről sem fogok megfeledkezni, így például az unalmas pillanatokról sem, amikor útban idefelé sorban álltunk a falatozónál.

Nem tudtuk online megrendelni a Disneyland-belépőket, ezért újabb sorállás következett. (Szerencsére nem volt olyan hosszú a várakozás, mint a falatozóban.) Ahogy belépünk a Parkba, teljesen odaleszek. A hangok, az illatok, a látvány… Jó ég! Ez maga a földi paradicsom.

– Istenem! Az ott Plútó! – kiáltom, és a gyerekek felé mutatok, akik épp a kutyával fényképezkednek. Aztán észreveszem Goofyt. – És ott van Goofy!

– Nem tudom, melyik rosszabb – mondja.

Összevont szemöldökkel nézek Viktorra, mert érzem, hogy ebből vita lesz.

– Tessék?

– Olyan aranyos vagy, ahogy lázba jössz ezektől a figuráktól. Bár mit mondjak, engem is felizgat a látvány.

Viccesen a mellkasára csapok, és úgy pattan vissza a kezem, mintha téglára ütöttem volna.

– Nem izgulhatsz fel Disneylandben. Ez szabály.

Vállat von.

– Nem ismersz. Én bárhol fel tudok izgulni – néz rám vigyorogva. – És lefogadom, hogy téged is mindenütt lázba tudnálak hozni.

– Jaj, már!

Megfogom a kezét, és húzom magam után, hogy haladjunk. Annak ellenére, hogy még nincs nyári szünet az iskolában, a park zsúfolásig tele van gyerekekkel. Talán máskor is ennyien vannak. Bárhová nézek, körös-körül mindenütt emberek. Főleg kisgyerekes családokat látni, de sok a gyerektelen pár, és idősek is akadnak szép számmal… és persze itt van Donald Kacsa is. Általában nem szeretek nagy tömegben lenni, de most egyáltalán nem zavar. Főleg, hogy Viktorral vagyok. Olyan termetes, hogy az emberek önkéntelenül félreállnak előle.

– Hová? – kérdezi, amikor megállunk az út végén.

Nem kell a térképre néznem, csak Csipkerózsika palotája felé biccentek.

– A palotához.

– Te ezt palotának hívod? – kérdezi, ahogy végigméri az épületet.

– Figyelj! Ezután mikor lesz alkalmam egy igazi herceggel megnézni egy palotát?

– Remélem, soha – válaszolja, és vállat von.

Megfogja a kezem. Ahogy átmegyünk a hídon, és közelítünk a palota felé, az egyre kisebbnek tűnik.

– Anyám imádná – mormolja Viktor, és körbenéz. Ahogy a bejárathoz érünk, gyerekeket látunk hercegnő jelmezben, és egy rakás üzletbe botlunk.

– Hú! Nekem is kell egy ilyen. Szerinted van felnőtt méretben is? – kérdezem.

– Hercegnő akarsz lenni?

– Melyik lány nem akar az lenni? – kérdezek vissza, aztán rájövök, hogy talán mást ért a válaszom alatt. – Úgy értem, gyerekkorában. A képzelet szüleménye.

– Én is a képzelet szüleménye vagyok?

Ránézek, aztán le, végül megadom a választ.

– Igen. Te az én álmom vagy.

Amikor bemegyünk az egyik üzletbe, úgy tűnik, még mindig ezen gondolkodik.

– Tudod, ha velem utaznál Svédországba, és hozzám jönnél feleségül, valóban lehetnél hercegnő.

Istenem!

Nem jutok szóhoz, és a lélegzetem is eláll.

– Ne viccelj – nyögöm ki, és érzem, ahogy lüktet a vér az ereimben.

Jóságos ég!

Mi van, ha nem viccelt?

De látom a szemén és a mosolyán, hogy viccel.

Még szerencse, hogy nem vettem komolyan.

– Köszönöm, de most már nem szeretnék hercegnő lenni –mondom, és elveszek egy koronát a pultról. – Miért vágynék rá, ha itt is megvan minden, amire szükségem van?

Érzem, hogy le nem veszi rólam a szemét.

– Szerintem vegyünk neked egy koronát – mondja némi gondolkodás után.

Kedvesen rámosolygok.

– Nagyon eltökélted, hogy hercegnővé teszel.

– Jobb ötletem van.

Továbbmegy, és visszajön a Jégvarázs kitömött rénszarvasával.

– Sven, a rénszarvas? – kérdezem, ahogy a kezembe adja a figurát.

– Nem – válaszolja viccesen. – Ez egy jávorszarvas. Viktor, a jávorszarvas.

– De ez rénszarvas – mondom, és megmutatom a figurán lévő címkét. – És Sven a neve.

Viktor elveszi tőlem, letépi róla a címkét, és egy Olafos papucsba rejti.

– Most már Viktor, a jávorszarvas.

Ezzel visszaadja.

– Ha elutazom, még mindig lesz egy Viktorod.

Ennél cukibb dolgot elképzelni sem tudnék!

Annak ellenére, hogy elég vandál módon bánt szegény Disney figurával.

A rénszarvas szemébe nézek, és kicsit rá kell bírnom magam, hogy Viktort, a jávorszarvast lássam benne.

Miután megvettük a rénszarvast – jávorszarvast – és meggyőztük az eladót, hogy nekünk tényleg jó kicsit hibásan is a játék, a Splash Mountain felé vesszük az irányt. Azt mondják, itt nem kell sokat várni.

Hazugság. Ebben a parkban majdnem mindenre sokat várunk, így megint egy hosszú sorban találjuk magunkat.

Mondjuk számomra még a várakozás is öröm, ha Viktor mellett lehetek. Beszélgetünk, de ilyenkor nem vesszük nagyon személyesre a párbeszédet, mert rengetegen vannak körülöttünk.

A mellkasához húzódom, mire ő átkarol, és együtt haladunk a sorban. Mesél a gyerekkori nyulairól, elmeséli, mennyire szerette a Gesztenye, a honalapító című regényt, ami alapján elnevezte a nyuszikat, és biztosra vette, hogy ha nem figyel, a nyulak egyszer csak megszöknek.

Én is mesélek a családunk furcsa névválasztási hagyományáról. Kezdve ugyebár Rosemaryvel és Thyme-mal, akinek a nevéről már beszéltem. Pike sem járt jobban, tekintve, hogy az ő neve csukát jelent. Callum második keresztneve Danger – vagyis veszély –, April második keresztneve May – azaz május az én teljes keresztnevem pedig Margaret Mayhem.

– Margaret Mayhem? – tör ki Viktorból a röhögés, mire jó páran felkapják a fejüket a tömegben. – Ne haragudj, de a mayhem…

– Konkrétan zűrzavart és rendbontást jelent – sóhajtom. –Nos, én és Callum elég nehéz körülmények között születtünk.

– Vagy mindketten felnőttetek a nevetekhez. Hogy is hívják az ilyesmit? Önbeteljesítő jóslat?

– Callumra talán igaz, de én sem zűrzavaros, sem rendbontó nem vagyok.

– Nos… – kezdi összevont szemöldökkel.

– Hé!

Mellkason vágom.

Megfogja a kezem, aztán megcsókolja a kézfejemet.

– Tegnap éjjel alaposan felforgattál mindent – mondja halkan.

Rögtön elpirulok, mert pontosan tudom, mire gondol. Egész nap sajgott a lábam között, és tudom, hogy ez kicsit látszik is a járásomon.

Tíz perc múlva már a bárkában vagyunk. A hátsóm pont az ágyékához ér, ahogy félig-meddig az ölében ülök.

Ránézek a vállam fölött.

– Kényelmesen utazol? – kérdezem gúnyosan, és megriszálom a fenekemet.

A fejét csóválja, és pajkosan visszanéz.

Közben kiderül, hogy az út nagy részét sötétben tesszük meg.

Bár ami nekünk sötét, az Disneylandben nem az. A hely tele van kamerával, így folyamatosan szemmel tartják az embert. Mindent látnak.

A bárka hátulján ülünk egymáshoz bújva, Viktor lába keresztezi az enyémet, a keze pedig az ölemben nyugszik.

Közben kigombolja a farmersortomat.

És becsúsztatja az ujját az alsóneműmbe.

– Rajtakaphatnak – sziszegem, és remélem, hogy a zene elnyomja a hangomat, így a többi utas nem hallotta meg, amit mondtam.

Szerencsére csak felnőttek vannak itt rajtunk kívül.

– És? – kérdezi lazán, miközben folyamatosan köröz az ujjával.

Lehunyom a szemem.

Ez nagyon nem helyes.

Viszont nagyon jó.

– Megbüntethetnek.

– Jó. Én Svédországban lakom.

Már azon vagyok, hogy leállítom, mondván, hogy társaságban vagyunk, és ezt így nem szokás, valamint megszegjük a szabályt, és közszeméremsértést követünk el, de a bárka épp felfelé tart, így a gravitáció még erősebben tol Viktor felé.

Ő pedig nagyon ügyes.

Tovább köröz az ujjával, mesterien dörzsölget, így amikor a bárka eléri a végső magasságot és elindul lefelé, rögtön elélvezek. Hirtelen mindent fényesebbnek látok, és önkéntelenül Viktor nevét kiáltom.

Aztán ismét a vízben találjuk magunkat.

Ahogy a hideg víz megcsapja az arcomat, visszatérek a valóságba.

Mindketten nedvesen távozunk, csak én több helyen is. Kifelé menet átvesszük a fényképet, amit útközben készítettek rólunk.

Viktor úgy vigyorog, mint egy eszelős.

Én pedig úgy nézek ki, mint aki félelmében sikít.

Csak mi ketten tudjuk, mi történt.

Ez a kép garantáltan felkerül a falamra!

Mindketten fáradtan térünk vissza a szállodába. Anaheimból két óra alatt értünk Hollywoodba, és még a Waze útvonaltervező sem ajánlott egy rövidebb utat.

A szobát frissen takarították, és minden elvárásomnak megfelel. (Szobalányként pontosan tudom, mire kell figyelni.) Csak azt sajnálom, hogy az utolsó levendulát is eltávolították. Még érzem az illatát, de az is lehet, hogy csak a szép emlék miatt gondolom így.

– Vetkőzz meztelenre! – mondja Viktor, aztán leveszi a pólóját, és kivillantja kőkemény, izmos felsőtestét.

– Nem vagy fáradt? – kérdezem, bár a kezem engedelmeskedik, mielőtt vitába szállnék. Leveszem a felsőmet, aztán kigombolom a sortomat. Az ablakhoz megy, és összehúzza a függönyöket. Pont, mire a sort a lábamra csúszik.

– Nem érdekel, ha látnak az emberek – mondom.

A bárkában történtek után úgy érzem, mintha más életét élném. Olyanét, aki gondtalan és szabad, mint a madár. Úgy akarok élni, mint akit nem érdekel, mit gondolnak mások.

Egész más életet akarok, méghozzá Viktorral az oldalamon. Legszívesebben örökre ebben a szállodában maradnék.

Ahogy meztelenül az ágyra fekszem, ő pedig mellém, mindketten fáradtan szuszogunk. Viktor átkarol és magához húz, lábával átkulcsolja az enyémet.

– Szunyókáljunk egyet – suttogja, bár már éjszaka közepe van. Ha meztelenül vagyok mellette, akkor jobban esne egy kiadós szex, mint a sima fekvés, de a testem és az agyam pillanatok alatt kikapcsol.

Az öngyújtó fényére és a felém szálló füstre ébredek.

Kinyitom a szemem, és látom, hogy Viktor cigarettázik.

A kertből beszűrődő fény épp annyira világítja meg a függöny réseit, hogy Viktor körvonala pontosan látszódjon. A fürdőszoba felől is jön némi fény, de a hálószoba lámpája lekapcsolva, így nagyrészt sötét van a szobában. Nem emlékszem, hogy elalvás előtt lekapcsoltam volna a lámpát.

– Hány óra? – kérdezem.

– Ne haragudj.

A válla fölött mosolyogva rám néz.

– Nem akartalak felébreszteni. De tudtam, hogy észrevesznek, ha kimegyek az erkélyre. Egész éjjel buliznak a medencénél.

Csak ekkor tűnik fel a zene és az emberek nevetése.

– Nem tudtam aludni. Gondoltam, ez talán segít – mondja, és visszafekszik.

Felém nyújtja a cigarettát, amit most elfogadok. A mennyezetre nézek, keresve a füstérzékelőt.

– Nem fog megszólalni a riasztó?

– Nem – válaszolja vigyorogva.

– Bajba kerülhetünk. Nem hiszem, hogy engedélyezett a dohányzás.

Egy pillanatra végigmér, aztán elégedetten mosolyog.

– Nem lesz baj.

Vállat vonok. Azután, amit a bárkában műveltünk, a szállodai szobában történő dohányzás már semmiségnek tűnik.

Szívok egyet, és jó ideig a számban tartom a füstöt. Talán azért, hogy felvágjak előtte. De a végén kihúzza a cigarettát az ujjaim közül.

– És én még egy pillanatra azt hittem, hogy nem dohányzol – mormolja.

– Nem is – vágom rá, és rögtön köhögni kezdek. – Komolyan. Csak nagyon ritkán. Néha Pike hoz cigit, de ennyi.

Bólint, aztán szív egy slukkot.

– Világos.

Megfogom a takaró szélét, és magam alá gyűröm. Szeretek meztelenül feküdni, de azért van egy határ.

– Őszintén szólva ritkán iszom. Nem engedhetem meg magamnak, hogy kidőljek. Főképp, hogy korán kelek, és tudom, hogy mindig a topon kell lennem. A szüleim állandóan ittak. Nem a szó rossz értelmében, de azért sokszor láttam náluk szeszes italt. Komolyan nem értem, hogy csinálták. Hogyan tudtak olyan lazák lenni, és honnan voltak olyan biztosak benne, hogy minden rendben lesz?

Kinyújtom a kezem, hogy elvegyem tőle a marihuánás cigit, így kezdenek homályosak lenni az emlékek.

– Persze a végén semmi nem volt rendben.

– Majd könnyebb lesz. Ígérem.

Kicsit várok, mielőtt kifújom a füstöt.

– Miből gondolod?

– Nem tudom. Nekem is ezt mondják. Királlyá vagy szülővé válni bizonyos szempontból hasonló.

– Talán. Csakhogy neked van egy rendszer az életedben. Mondjuk, van egy elnök vagy miniszterelnök vagy valaki, aki átlépi a határt, és elvégzi helyetted a piszkos munkát. Ha viszont szülő vagy, akkor tiéd a piszkos meló.

– Igazad van – mondja, és visszaveszi a cigit. – Nem tudhatom. Ezért csak annyit mondok, megértelek.

Ebben biztos vagyok. Sok szempontból hasonló helyzetben vagyunk. Azt gondolhatnák, hogy ég és föld a kettőnk helyzete, de én nem így látom. A felelősség jóval nagyobb, mint amit elbírunk, olyan változás állt be az életünkben, amit nem mi akartunk, ráadásul mindkettőnket hatalmas veszteség ért.

Sóhajtok, és visszafekszem az ágyra. Már így is jobban hat rám a szer, mint kéne, és csak remélni tudom, hogy nem tesz bennem kárt.

– Mesélj Alexről!

Viktor gondterhelten sóhajt, és érzem, ahogy megfeszül.

– Nem akarok rosszat – mondom gyorsan. – Csak erre az egy éjszakára felejtsük el a veszteségeinket. Tegyünk úgy, mintha velünk lennének. Tegyünk úgy, mintha buliznánk, és anekdotáznánk róluk a többieknek. Mit mondanál? Mik a legszebb emlékeid?

Mély csend támad a szobában. A szívdobogásomon és a kintről beszűrődő zenén kívül semmit nem hallani. Viktor is visszafekszik, és mindketten a mennyezetet bámuljuk.

– Alex mindig is furcsa volt, bár ezzel nekem nem volt gondom. Különös dolgok érdekelték. Például a vonatok. Imádta a vonatokat. Évekig rajongott értük. Hülyén hangzik, de volt egy hatalmas játékszobánk, ahol a szüleim régi játékaitól kedve a mieink is helyet kaptak. A szoba végében volt Alex vonatgyűjteménye.

Szív még egy slukkot, és hatalmas füstfelhőt fúj a fejünk fölé.

– Alex nagyon sok időt töltött ott. Már javában kinőttünk az afféle játékokból, de őt még mindig lebilincselték. De nem a mozdonyok, a teherkocsik vagy a személyvonatok érdekelték, hanem a kerekeik. A kerekek forgása valahogy megnyugtatta. Viszont ha olyan járművet adtak a kezébe, aminek nem volt kereke, akkor ügyet sem vetett rá. Egyébként órákat töltött azzal, hogy nézte a körbe-körbe haladó vonatokat. Szinte még most is hallom a játék vonatok hangját.

– Szép emléknek tűnik.

Meglepődve néz rám, mintha ez eszébe sem jutott volna. Aztán egy kicsit elmosolyodik.

– Igen. Szép emlék. Bár nagyon furcsának találtam, de mégis ez volt rá a legjellemzőbb.

– Milyen szép emléked van még? – kérdezem, hátha mond még valamit.

– A karácsony. A karácsony nagy ünnep Svédországban. Tudod, a Mikulás Lappföldről származik. Nálunk este van az ünnep, nem reggel.

– Mikor bontjátok ki az ajándékokat? Úgy értem, hogy viszi be a Mikulás anélkül, hogy észrevennétek?

Mosolyog.

– Hát ez az! Nagyon furfangos Mikulásnak kell lennie. Egy darabig valóban nem vettük észre, de egyszer csapdát állítottam neki.

– Csapdát? Csapdát állítottál a Mikulásnak?

Vállat von, aztán az ágy mellé teszi a cigit.

– Kíváncsi voltam. Úgy csináltam, hogy rá kelljen lépnie egy vezetékre, amihez fémtárgyakat kötöttem. Piszkavasat, hamutartót és konzervdobozt, hogy hangos legyen, ha a földre esnek. Keményfa padlónk volt a nappaliban, ahol a fa állt, úgyhogy simán lehetett hallani. Tudtam, hogy mindig akkor küldenek ki minket a másik szobába, amikor ide hozzák az ajándékokat.

– Már tudom, mi lesz a történet vége.

Mosolygok, ahogy elképzelem a kíváncsi, rosszcsont Viktort, aki csapdába csalja a Mikulást. Ebben a tekintetben Callumra emlékeztet.

Bólint, és még mindig a plafont bámulja. Olyan az arca, mintha álmodozna. – Na igen. A dolgozószobában voltunk, mert anyám mutatni akart valamit. Nem emlékszem, mit, mert ekkor hatalmas csattanást hallottam a másik szobából. Én rohantam ki elsőnek. Anyának sikerült visszatartania Alexet, vagy Alex kitalálta, miről van szó, csak nem érdekelte, nem tudom. Mindenesetre én berohantam, és láttam, hogy apám áll ott, Mikulásnak öltözve. Lábánál zacskó, és a csapda, amit barkácsoltam. Tudod, mit csináltam?

– Mit?

– Apám szemébe néztem, és akkor egyszer tényleg egy apát láttam. Tudom, hülyén hangzik, mert ő mindig az apám. De ugyanakkor király is, és legtöbbször az neki az első, és csak másodsorban apa. Nagyon sokat jelentett számomra, hogy saját maga öltözött be Mikulásnak, és nem az egyik alkalmazottunkat kérte meg. Úgy éreztem, törődik velünk. Szóval ránéztem, és azt mondtam: – Ne haragudj, Mikulás, amiért megzavartalak. Köszönöm az ajándékot!

Aztán kirohantam. Szerintem apám a mai napig azt hiszi, hogy sikerült átvernie, de valójában én szerettem volna, hogy átverjen. Nem akartam, hogy rájöjjön, mindent tudok, mert akkor megszűnik a varázslat.

– Ez nagyon kedves történet – mondom, és végigsimítok a mellkasán.

– És te? Mi szépre emlékszel a gyerekkorodból?

– Őszintén? Mindenre.

Nem kell sokat gondolkodnom.

– Annak ellenére, hogy szegénységben nőttünk fel, és szomorú voltam, amiért nem mentünk Disneylandbe, ahogy a többiek, és bár nem voltak olyan szép játékaim és új ruháim, mint másoknak, boldog gyerekkorom volt. Legalábbis addig, míg rá nem jöttem, hogy nélkülözünk. Imádtam a szüleimet, és ők is engem. Mindig éreztem a szeretetüket, és…

Kicsordul a könnyem. Azt hittem, simán fogok tudni róluk beszélni. Úgy gondoltam, mostanra alábbhagy a mérhetetlen fájdalom, amit a hiányuk okoz.

Viktor szorosan magához ölel.

– Jól vagyok – mondom, de ez nem igaz. Nem találom a szavakat, hogy továbblépjek, csak áradnak a könnyeim.

– Én… Én…

– Itt vagyok – mondja Viktor.

Tudom, hogy itt vagy. Értem vagy itt. Csakhogy nemsokára elmész. A szüleim is értem voltak, aztán elmentek. Mindenki itt hagy, akit szeretek.

Mindenki itt hagy, akit szeretek.

– Nagyon hiányoznak.

Olyan erősen zokogok, hogy fáj tőle a mellkasom. Egyszerűen képtelen vagyok abbahagyni.

– Istenem! Annyira hiányoznak! Még mindig nagyon fáj a hiányuk, Viktor.

– Maggie – suttogja, és folyamatosan puszilgatja a fejem búbját. – Nagyon rossz látni, ahogy szenvedsz. Bármit megtennék, hogy enyhítsem a fájdalmadat.

A vállába markolok, és úgy kapaszkodom bele, mintha attól tartanék, hogy otthagy. Nem akarok egyedül maradni.

– Bárcsak még egyszer láthatnám őket! – zokogom, és majd megszakad a szívem. – Megmondanám nekik, mennyire szeretem őket. Megmondanám, hogy szükségem van rájuk, és nagyon sokat jelentenek nekem. Szerintem mindig szükségem lesz rájuk.

Próbálom visszatartani a levegőt, hátha alábbhagy a sírás, de nem.

Folyamatosan zokogok, és úgy érzem, soha nem lesz vége.

– Szerintem életünk végéig úgy érezzük, hogy szükségünk van a szüleinkre – mondja szelíden, és megsimogatja a hajamat. -A szeretet és a szerelem ilyen. Szükséged van az illetőre. És ez nem a gyengeség jele, hanem az élet része. Szükségünk van levegőre, hogy lélegezzünk, és ételre, amit megeszünk. Bizonyos emberekre is ugyanígy szükségünk van. Hogy éljünk.

Bólintok, és szipogok.

– Jól van. Itt vagyok, és nem megyek sehová.

– De igen – nyögöm ki. – Te is itt hagysz. Pedig szükségem van rád, Viktor.

Sóhajt.

– Tudom, Maggie. Tudom.

Néma csend lesz, és egyre sötétebbnek tűnik a szoba. A sírás nagyon sokat kivett belőlem, ezért olyan fáradtnak érzem magam, hogy örökké tudnék aludni. Minden tagomat ólomsúlyúnak érzem.

Már majdnem teljesen kidőlök, amikor Viktor megszólal:

– Nekem is szükségem van rád.