TIZENHATODIK FEJEZET

Maggie

Másképp kel fel az ember, ha tudja, hogy nem akar szembenézni a közelgő eseményekkel. Bár az ébredés utáni első gondolatok mindig kuszák, legbelül pontosan tudom, mi vár rám. Érezni a szomorúságot a levegőben, és tudom, hogy minden erőmre szükség lesz a túléléshez.

Viktor mellett fekszem az ágyon. Fejemet a mellkasára hajtom, lábunk összegabalyodva, mégis elfog a bánat. Más napokon örömmel kelnék így, és boldogítana a tudat, hogy mellette hajtottam álomra a fejem.

Most biztonságban érzem magam mellette, de a közelgő fájdalomtól nem fog tudni megvédeni.

– God morgon – mondja svédül, és érzem a leheletét a homlokomon. Van valami békés és megnyugtató a hangjában így reggel. Mély, erős, mégis kifinomult. Így tökéletes, hiszen sokat kell majd beszélnie a nyilvánosság előtt.

Most valahogy mégis másnak hallom. Kicsit álmos. Inkább tűnik átlagos fiatalembernek, mint hercegnek.

– Hogy aludtál? – kérdezi. – Én alaposan kidőltem.

– Úgy aludtam, mint a bunda – válaszolom, és hasra fordulok, hogy ránézzek.

Tegnap volt az utolsó napunk. Annyira elfáradtunk a tegnapelőtt tett disneylandi látogatás után, hogy el sem hagytuk a szállodát. Úsztunk, aztán csak annyi erőnk volt, hogy beültünk egy étterembe a Sunset Boulevard-on. A maradék időben, mondjuk úgy, hogy nem mellőztük a szexet. Alaposan elfáradtam, de a szó legjobb értelmében.

– Jó – mosolyog, aztán kifésüli a hajat az arcomból.

Percekig nézzük egymást, és magunkban felidézünk minden együtt töltött percet, melyből nemsokára szép emlék lesz. Tetszik, ahogy szavak nélkül is kommunikálunk. Szeretem.

Szeretlek.

Rajongok érted.

Beléd zúgtam.

Kérlek, ne menj el.

Az utóbbi négy mondatot persze nem mondom ki hangosan. Lehunyom a szemem, és attól tartok, hogy még így is olvas a gondolataimban, ami lehet, hogy nem egyezik a sajátjával.

– Reggelizzünk. Szerintem az most jólesne – mondja hirtelen.

Felül, és látom, hogy az órára néz. Nem szól semmit, de tudom, hogy tovább aludtunk, mint kellett volna. Muszáj elérnie a repülőjáratot.

– Mit szeretnél? – kérdezi, és az asztalhoz megy. Képtelen vagyok gondolkodni, mert minden figyelmemet leköti az a szép, formás, bronzbarna hátsója. Azon gondolkodom, hol tehetett szert ilyen színre. Európai herceg lévén biztos valamelyik mediterrán országban tölti a telet, és egy luxusjachton napozik.

Sok mindent nem tudok róla, és nincs idő, hogy kifürkésszem.

Szerintem beteg leszek, mert semmi étvágyam.

Márpedig, ha nekem nincs étvágyam, az súlyos gondot jelez.

– Pirítóst szeretnék.

– Biztos? – kérdezi, és felemeli a telefonkagylót.

– És kávét – teszem hozzá.

– Jó reggelt! – szól a telefonba. Vik… Mr. Andersson vagyok a 219-es szobából. Szeretnék reggelit kérni. Egy kancsó sima kávét, és hozzá külön tejszínhabot. Pirítóst lekvárral, vajjal, felvágottal és mézzel, magamnak pedig két főtt tojást, illetve szalonnát kérek.

– Főtt tojás? Érdekes választás.

– Otthon nagyon népszerű reggeli. Ropogós kenyérrel, sonkával és pácolt heringgel tálalják.

– Ne már – fintorgok.

– De. És nagyon finom. Te is megszeretnéd.

Gombóc nő a torkomban, ugyanis tudom, hogy nem lesz rá lehetőségem.

Nemsokára kopognak az ajtón. Viktor gyorsan felkapja a köntösét, és nekem is odadobja az enyémet. Amikor mindketten bebugyoláljuk magunkat, kinyitja az ajtót a szobapincérnek.

– Remélem, adtál neki borravalót – mondom, miután a fickó elmegy, és becsukja maga mögött az ajtót.

– Ennyire zsugorinak tűnök? – kérdezi látszólag megbántódva.

– Nem. Csak úgy tudom, Európában nem szokás borravalót adni. Legalábbis a szállodai dolgozóknak nem.

– Ez általában igaz, de a legtöbb európai tudja, hogy itt viszont illik. Akarsz kiülni az erkélyre? – kérdezi, és leveszi a tálcát a zsúrkocsiról.

Kinézek a függöny mögül. Beragyog a napsugár, és valaki épp fejest ugrik a medencébe.

– Inkább itt ennék.

Tudom, hogy ha kimegyek, akkor osztozom Viktoron a külvilággal. Már csak néhány óránk maradt, ezért azt szeretném, hogy itt maradjon a csodás, belső világunkban, ami a szállodai szobát jelenti.

– Én is.

Kicsit hunyorog, ahogy a fény felé néz, aztán hozzáteszi: – Azt hiszem, már eleget kaptam a kaliforniai napfényből.

És belőlem?

Leteszi elém a tálcát. Mindketten törökülésben helyezkedünk el a kissé összegyűrt lepedőn. Tölt nekem egy csésze kávét, aztán odaadja a tejszínt.

– Elég lesz? – kérdezi.

Nem.

Bólintok.

– Igen, köszönöm.

Megköszörülöm a torkom, amikor odaadja a csészét, és tölt magának egyet, üresen.

– Nem teszel bele tejszínt? – kérdezem.

– Nem. Svédországban így isszuk. Hogy szőr nőjön a mellkasunkon – teszi hozzá, és megkocogtatja a mellkasát. – Úgy tűnik, működik.

Viktornak valóban szőrös a mellkasa, de pont megfelelő mennyiségben. Igazi skandináv félistennek tűnik, több szőrrel viszont inkább egy ősemberre hasonlítana.

Mindketten csendben maradunk, és isszuk a kávét. Annak ellenére, hogy nem beszélünk, érezni, hogy némán elköszönünk egymástól.

– Mi az? – kérdezi, miután alaposan végigmért.

– Csak elgondolkodtam.

– Azt látom – mondja, aztán úgy összevonja a szemöldökét, hogy mély árok keletkezik a kettő között, melyen végighúzza az ujját. – Ilyen képet vágsz – mutat a sajátjára.

– Ezt flegmaszukafejnek hívják itt, Amerikában – magyarázom.

– Hallottam ezt a kifejezést, de szerintem rád nézve túl erős.

– Akkor minek neveznéd?

Kortyol egyet a kávéból, aztán elgondolkodik.

– Szexi arcnak.

– Szexi arcnak? Mitől szexi?

– Attól, hogy te vágod ezt a fejet. Arra gondolok, hogy valami rosszat tettem, és meg akarsz büntetni.

– Ne már!

– Pedig így van. De szerintem mindegy, milyen arcot vágsz, akkor is szexi vagy. Főleg, amikor a nevemet kiáltod. Olyan formát ölt a szád, mint egy zamatos barack. Ami egy másik testtájadra emlékeztet. Tudod, hogy hívják svédül a barackot? Persika. Imádom az édes persikádat.

Elpirulok. Méghozzá pont úgy, mint a persika. Mintha múlt éjjel min lilla persikának nevezett volna.

De…

Vajon a lilla mire utalt? A testrész leírására?

Kikerekedett szemmel nézek rá, de ő csak mosolyog. Ha olyasmit mondott, amit nem akart, úgysem fog rá visszatérni.

– Valóban?

Előrehajol, és egy laza mozdulattal meghúzza a köntösöm övét, mire kilátszik a mellem, és tekintve, hogy törökülésben vagyok, a persikám is.

A lábam közé néz, és szinte látom, ahogy csorog a nyála. Rögtön nedves leszek.

– Ha lefényképezed, tovább tart az élmény.

Próbálom elviccelni a dolgot, mert hirtelen nagyon védtelennek érzem magam. Bár, ha Viktorral vagyok, minden olyan természetesnek tűnik.

– Ez biztos valami szólásmondás – mormolja, aztán a mellemre néz. Esküszöm, izzik a bőröm a tekintetétől. Félretolja a tálcát.

– Sok fényképet szeretnék csinálni.

Kiül az arcomra a rémület, mire elmosolyodik.

– Lövök néhány mentális képet. Azok örökre velem maradnak. Tudod, hány pár karcolja a másik nevét a fa törzsébe? A látványod, az illatod, a hangod és a zamatod örökre bevésődik az emlékeimbe. Nem kopik el úgy, mint a fába vésett név.

Nem töröl ki az emlékezetéből.

– Tudod, belőled semennyi nem elég – mondja, aztán elveszi tőlem a csészét, és a tálcára teszi. – Nem tudok veled betelni. Sem most, sem akkor, ha temérdek időnk lenne. Most viszont minden másodpercet kihasználok, hogy érezzelek.

Felkapja a tejszínes dobozt.

– Feküdj le!

A tejszínre nézek, és összevonom a szemöldököm.

Micsoda?

– Miért?

Ellentmondást nem tűrve rám néz, úgyhogy engedelmeskedem.

Még a tejszínhab ellenére is.

Ördögi vigyor jelenik meg az arcán. Kicsit megdönti a tejszínes dobozt, és közvetlenül a mellemre önti a tartalmát.

Sóhajtok.

– Hideg?

– Nem.

Csak gondoltam, ilyen helyzetben más is felsóhajtana. Kíváncsian nézek rá.

– Mit csinálsz?

– Reggelizem veled.

– Velem vagy rajtam?

– Mindkettő.

Önt még egy kicsit, aztán az ajkába harap.

– Basszus! A bőröd olyan, mint a tejszín. El nem tudod képzelni, milyen kemény lettem.

– Dehogynem.

Lenyúlok, és megpróbálom lerántani a köntösét, de pont úgy mozdul, hogy nem sikerül.

– Szeretem magam kínozni – magyarázza, aztán a mellemhez nyúl, és lassan lenyalja az ujjúról a habot. Közben le nem veszi rólam a szemét.

– Inkább engem kínzol – mondom, és belemarkolok a hajába, aztán egy kicsit meghúzom.

Lehunyja a szemét, majd lassan a mellembe masszírozza a tejszínhabot. Körkörösen, egyre erősebben dörzsöl, beleértve a mellbimbómat. Legszívesebben minden mozdulatra felsikkantanék.

Hihetetlen ez a fickó!

A végén teljesen odaleszek.

Főképp, amikor hazamegy.

Lehajtja a fejét, mire a borostája végigkaristolja a bőrömet, így rögtön visszatérek a jelenbe.

Már csak ez maradt nekem. Az itt és most.

Ahogy szívogatni kezdi a mellbimbómat, homorítok.

– Basszus! Te egyszerűen tökéletes vagy – nyögi, melynek hatására bizseregni kezd a testem, és még nedvesebb leszek.

Szétkeni a tejszínt a hasamon, a lábam között, és a csiklómra ken a nedvességemből.

Erősen a hajába markolok, és automatikusan megemelem a csípőmet, hogy még többet kapjak.

– Hatolj belém! – nyögöm alig hallhatóan.

– Még csak most kezeltelek kóstolgatni – mondja, és feldugja az ujját, a hüvelykujjával pedig a csiklómat dörzsöli. Rászorítok az ujjára, de hamar kihúzza.

– Látod, mennyire ízlik a tested? – kérdezi, és lenyalja az ujját.

Jó ég!

– Most már jobb. Édes. És még ennél is édesebb lesz.

Átnyúl fölöttem, és megfogja a mézes csuprot, amit a pirítóshoz adtak. Leveszi a tetejét, és belemártja az ujját. Az ajkamhoz közelít vele, aztán fölé keni a mézet, és a számra ragasztja az ujját. Érzem az édes ízt. Látom a kéjt és a vágyakozást a szemében.

Senki más nem fog rám így nézni.

Lehunyom a szemem, és próbálok megszólalni.

– Mi a baj? – kérdezi.

– Semmi – válaszolom, és kinyitom a szemem. Aggódva néz rám. – Én csak…

Próbálom megragadni a pillanatot, ami maradt.

Próbálok nem arra gondolni, ami ezután lesz.

Próbálkozom rendületlenül.

– Élveztess el! – vágom rá végül. – Azt akarom, hogy belém hatolj, és a csúcsra juttass.

Úgy dugj meg, hogy gondolkodni se legyen erőm. Olyan hévvel kefélj, hogy a végén semmi mást ne érezzék, csak téged.

– Le akarlak locsolni mézzel – mondja, és mézcsíkokat rajzol a mellemtől a hasamig. – A nyelvemmel is rajzolni akarok rád. Ki akarom használni az időt.

Csakhogy nincs időnk!

El kell érned a járatot, hogy visszatérj Svédországba.

– Akkor használd ki az időt – mondom halkan, és lehunyom a szemem. Érzem, hogy egy pillanatra elgondolkodik, aztán lassan lenyalja rólam az édes finomságot.

A mellemről, a kulcscsontomról, a hasamról, a csípőmről és a combom belső felszínéről.

Nyelvének minden érintésére megfeszülök. Olyan, mintha tényleg lakmározna belőlem.

A lábam között megáll, aztán széttárja a combomat.

– Most, hogy tiszta vagy, kicsit megint összekoszollak.

Kipattan a szemem.

Hátradobja a köntösét, és úgy közelít felém, mint egy kiéhezett ragadozó.

Imádom nézni, ahogy kőkemény teste minden porcikája megfeszül, amikor fölém tornyosul.

Mégis olyan könnyedén bánik velem, mint egy értékes játékszerrel.

Ahogy belém jön, sóhajt, aztán nyög, miközben alaposan a magáévá tesz.

Bőrünk összeér, verejtéke rám csöppen, és olyan keményen tolja belém magát, hogy ő maga is megremeg.

Forog velem a világ, szédülök, alig látok, és már azt sem tudom, merre vagyok arccal, miközben a csúcsra juttat.

Itt a…

Ahogy a hatalmába kerít az orgazmus, az érzelmeim is viharként kezdenek tombolni.

Itt a vége.

Lehunyom a szemem, és próbálom visszatartani a könnyeimet. Szörnyű volt, hogy elsírtam magam, amikor a szüléimről meséltem. Nem akarom megismételni, főleg nem szex közben.

Csakhogy akkorára nő a gombóc a torkomban, hogy önkéntelenül felsóhajtok. Nem tudom, Viktornak feltűnt-e. Ő is elélvez, és közben mocskos szavakat ordít. Imádom hallani.

– Maggie! – suttogja ezután, és megcsókol.

– Maggie! Én… – szünetet tart, és akkorát sóhajt, hogy visszhangzik a szoba. – Ez…

Átkarol, és erősen maga felé húz.

Úgy tűnik, mintha megállna az idő.

Kihűl a verejtékünk.

Valaki hangos csobbanással a medencébe ugrik.

Örökre itt akarok maradni.

– Maggie! – suttogja ismét. – Ne haragudj, de mennem kell. Muszáj elindulnunk.

– Persze – bólintok.

Itt az örökre sem lenne elég.

Kirángatom magam az ágyból. Nincs értelme sminkelni, amikor tudom, hogy sírni fogok. Ugyanazt veszem fel, amit tegnap, megmosom a fogam, fújok magamra egy kis dezodort, összefogom a hajam, és készen állok az indulásra.

Még egy utolsó pillantást vetek a szobára, és rájövök, mennyit változtam. A nő, aki csütörtök este belépett ide, ideges volt. Vasárnap reggel ugyanabban a testben egy egészen más nő távozik a szállodából.

A kocsirendező átadja Viktornak az autót, mely csak úgy szikrázik a napfényben. Teszünk néhány kanyart, míg sikerül beállítani az útvonaltervezőt, aztán rátalálunk a helyes útra, és irány a repülőtér.

Érezni a feszültséget, az aggodalmat és a szomorúságot, mely körülvesz minket. Még beszélni sincs kedvem. Félek, hogy rosszkor mondok rosszat, ami csak nehezebbé teszi az elválást.

Annak ellenére, amiket Viktor a fülembe súgott ma reggel, és annak ellenére, hogy azt mondta, nehéz lesz elválnia tőlem, kizártnak tartom, hogy azt érezze, amit én. Még magam is meglepődöm a saját érzéseimen. Alapvetően racionális ember vagyok.

Logikusan gondolkodom. Azok után, ami történt velem, már elég cinikusan állok az élet dolgaihoz. Inkább a negatív dolgokat látom, mint a pozitívakat.

Nem hiszek abban, hogy létezik szerelem első látásra, nem hiszek a lelki társ dologban, ahogy a holtomiglan-holtodiglanban sem.

De Viktor… mellette újjászülettem. Mintha minden eddigi keserűségem odalenne, és ragyognék. Segített rájönni, ki vagyok valójában.

Talán nincs is logika a szerelemben.

Csak engednünk kell neki, amikor érezzük a jelenlétét.

Talán hinni kell benne.

Papírforma szerint alig ismerem ezt az embert, ezért nem kéne beleszeretnem.

Én mégis így teszek. A szívem tudja. Én is tudom. Hiába próbálom magam megjátszani és bemesélni magamnak, hogy ez lehetetlen, a helyzet akkor sem fog változni.

Ránézek. Keze a kormányon, ingujja feltűrve, ezért látszik, milyen napbarnított a bőre. Napszemüveget visel. Haja kissé kócos a nyitott ablakon befújó szél miatt. Az utat figyeli, miközben az alsó ajkát harapdálja.

Aztán hirtelen rám néz.

– Mentális fényképet lősz?

Bólintok, és megköszörülöm a torkomat.

– Figyelj! Most akkor Uberrel megyek vissza Tehachapiba vagy minibusszal?

– Uberrel? – kérdezi összevont szemöldökkel.

– Tudod, a taxi.

– Tudom, mi az. Miért mennél azzal?

– Mert azt mondtad, intézted a hazautamat. De tőlem távolsági busz is lehet.

Elmosolyodik.

– Maggie! Miss America. Min sota lilla persika.

– Mi az?

– Visszaviszed a kocsit.

Ránézek, és pislogok.

– Tessék?

– Az autó – mondja, és a műszerfalra csap – a tiéd.

– Tessék?

Kizárt.

Ez teljességgel kizárt.

– Szerinted mit csináljak vele?

Vállat vonok, és próbálok szavakat találni, de nem megy.

– Nem tudom? Mondjuk, eladod.

– Nincs szükségem a pénzre. Neked viszont jól jöhet még egy kocsi. Ha nem tetszik, eladod. És megtartod a pénzt. De azért kérdezd meg Pike-ot, hogy tudd, mennyit ér a verda.

– Viktor! Nem fogadhatom el ezt az autót.

– Márpedig ez ajándék, és azt akarom, hogy a tiéd legyen. Örülnék, ha elfogadnád.

– Én… Nem tudom, Viktor.

Az ő autója. Az ő csodás, varázslatos kocsija. Nem fogadhatom el. Otthon amúgy is hülyén néznének rám, ha egy ilyennel száguldoznék.

– Add el! Tudom, mi jár a fejedben. Add el, és boldog lesz a családod. Lesz pénz a megélhetésetekre, a gyerekek taníttatására, és megcsináltatni azt a nyavalyás vécét. Megérdemlitek. Mindannyian.

– Ez túlzás, Viktor.

– Nem – vágja rá kategorikusan. – Egyáltalán nem az. Sőt! Szerintem messze nem elég, de ez a legtöbb, amit tehetek anélkül, hogy… Kérlek, Maggie! – sóhajt.

Összeszorítom az ajkam, és gombóc nő a torkomban. Ismét előtör a büszkeségem, és próbálom felfogni, amit mondott.

– Biztos vagy benne?

– Mindig többet, sose kevesebbet.

Jó ég!

– Hihetetlen vagy – suttogom. – Kimondhatatlanul szerencsés vagyok, hogy találkoztam veled. Bárkire rányithattam volna a szállodában munka közben, de én a te szobádba mentem.

– Akármelyik szobalány rám nyithatott volna. Én is boldog vagyok, hogy te jöttél, és nem Juanita.

Elnevetem magam.

– Viccelek – mondja gyorsan. – Bár talán nem ez a legalkalmasabb pillanat.

– Nevetni mindig jó.

Ettől függetlenül igaza van. Minél közelebb érünk a reptérhez, annál kevésbé tudok viccelődni.

Leparkolja a kocsit, kiveszi a bőröndjét, és a tenyerembe nyomja a kocsikulcsot.

– A tiéd.

Megmarkolom a kulcsot, és úgy érzem, lassan ereklyetartó leszek. Viktor, a jávorszarvas és a kocsija. A Splash Mountainon készült képről nem beszélve. És a levendula. Sok-sok levendula.

Követem a terminálhoz, és aggódva figyelem, ahogy előveszi a jegyét, leteszi a csomagját, és minden másodperccel kevesebb marad.

Miért ilyen kegyetlen az idő?

Miért nem lehet csak úgy megállítani, és megmaradni a pillanatban?

Ahogy a biztonsági részhez érünk, az maga a pokol. Mintha elítéltek volna.

Nem olyan szörnyű, csak te vagy túl érzékeny – magyarázom magamnak.

De most nem tudok racionális lenni.

Megállunk a biztonsági alkalmazott előtt, aki átvilágítja a jegyet, és tudom, hogy nekem innen már nincs tovább.

– Nos – mondja Viktor, és megfogja a kezem.

A fejemet csóválom, mert számomra még nincs vége. Nem végződhet így.

– Ennyi.

Megszorítja a kezem, és olyan igéző tekintettel néz rám, hogy alig tudom magam megtartani. Mintha nem tudnék megállni a két lábamon.

– Jó hazautat neked – mondom elcsukló hangon.

– Maggie! – suttogja, és végigsimít az ajkamon. Szép, mélykék szemével a szemembe néz, és olyan melegség árad a tekintetéből, hogy végképp ellágyulok. Ennek az embernek a lelke is maga a csoda.

– Gyere velem!

Istenem!

Meghasad a szívem.

– Viktor!

– Velem jöhetnél – mondja, és nagyot nyel. Látom, milyen eltökélt. – Velem jöhetnél. Svédországba. Együtt lehetnénk. Csak egy hetet. Megtehetnéd. Megtehetnénk.

Nem.

– Könyörgöm, ne kérj tőlem ilyet – rimánkodom, és alig látok a könnyeimtől.

Mert attól tartok, hogy ha tovább folytatja a győzködést, a végén igent mondok. Ezért a férfiért képes lennék mindent sutba vágni, csak hogy vele legyek. Még ha rövid időre is.

– Nem akarok elmenni. Nem tudok elbúcsúzni. Nem állok rá készen.

– Kérlek, Viktor – kezdem sírva.

A szemem láttára omlik össze.

Aztán magához szorít, és átölel. Csak az erejének köszönhetem, hogy nem zuhanok össze a szó lelki és fizikai értelmében.

– Visszajövök érted – mondja, és megpuszilja a fejem búbját. – És nem fogsz tudni megállítani.

Aztán elenged, hátralép, én pedig kis híján térdre rogyok.

Nem kapok levegőt.

Nem érzem a szívverésemet.

Nem érzek mást, csak a mérhetetlen űrt, amit Viktor maga után hagyott.

– Visszajövök érted – ismétli, és megfeszül az állkapcsa. Még akkor is engem néz, amikor odaadja a jegyét a pultnál.

Aztán megfordul, továbbmegy, és végleg szem elől tévesztem.

Elmegy.

Elment.

MÁSODIK RÉSZ

HAT HÓNAPPAL KÉSŐBB