MÁSODIK FEJEZET

Maggie

– Ki a frász hallgat fülhallgatóval zenét a zuhany alatt? – kérdezi Annette vigyorogva, mert ő is szokott.

– Őszintén szólva nem hiszem, hogy frissen zuhanyozott. Amikor kijött a fürdőszobából, egyáltalán nem volt vizes. Tök száraz volt a bőre.

És tiszta. És puha. Minden porcikája.

– Ez akkor is a La Quinta, és nem a Four Seasons. Ki a fene akar egy szál semmiben rohangálni egy garniszállóban?

Kicsit megbököm a karját, emiatt majdnem kiborítja a sörét.

– Hékás! Én takarítom a szobákat. Enni lehet a padlóról, olyan tiszta.

– Csak vicceltem! – csattan fel némi rosszallással, aztán felkap egy szalvétát, és letörli a söröspoharát. – Úgy tűnik, ma alaposan meg kell válogatnom a szavaimat, Borsószem Királykisasszony.

– Nem vagyok Borsószem Királykisasszony. Csak végre szabadnapom van.

– Ezért vagyunk itt – mondja vidáman, és körbenéz a Faulline Bárban. Ez a város egyik legjobb bárja. Nem puccos, de legalább jó az italválaszték és udvarias a személyzet. Pluszpont nekik, amiért nincs tele a hely börtöntöltelékekkel. Nem mintha sok olyan bárban lettem volna már, de most annyira sem bírnám, mint addig.

Apám gyakran tért be munka után a helyi bárba, és ha oda mentünk volna, biztosan érezném a jelenlétét. Arról nem beszélve, hogy a kollégái odajönnének, és beszélni akarnának róla, ami végképp nem hiányzik.

Amúgy sem gyakran járok bárba. Se időm, se pénzem. Annette-tel viszont hetek óta nem találkoztam. Azt mondta, meghív egy italra, Pike pedig gondolkodás nélkül felajánlotta, hogy vigyáz mindenkire, míg házon kívül vagyok. Úgy tűnik, látszik rajtam a feszültség.

Annette az ötvenes éveiben jár, és ő anyám legjobb barátnője. Pontosabban volt. Nehéz erről beszélni, mert nem tudom, meghal-e a barátság, ha az egyik fél távozik az élők sorából. Anyám akkor is az anyám marad, ha már nem lehet velem.

Egy szó, mint száz: kezdettől fogva ismerem Annette-et, és mindig szerettem annak ellenére, hogy elég nyers a modora. Vagy talán épp azért kedvelem. Miután a szüleim meghaltak, még közelebb kerültünk egymáshoz. Nagyon jól lehet vele beszélgetni, mert ő is úgy gyászol, ahogy én. Ráadásul épp válófélben van, ezért szüksége van egy barátra. A leendő exférje fegyőrként dolgozik a börtönben. Nagyon tisztelik, ezért gyanítom, hogy Annette lassan elveszíti az eddigi barátok támogatását, mert mindenki az exe mellé áll.

Sóhajtok, aztán hátradőlök.

– El akarom hagyni ezt a várost – mondom eltökélten, de aztán rögtön hatalmába kerít a bűntudat. Kizárt, hogy most lelépjek.

– Tudod, hogy ha időre van szükséged, megteheted. Addig mondom, míg egyszer végre elhiszed. Boldog lennék, ha egy hétvégét vigyázhatnék a kölykökre. Utazz el Los Angelesbe, és használd ki az időt! Éld az átlag huszonhárom évesek életét. Túl fiatal vagy ahhoz, hogy ennyi mindent a válladra vegyél.

– Nem mehetek.

– Dehogynem – vágja rá, és neonrózsaszín körmeivel kopogtatni kezd az asztalon. – Már több mint egy évet dolgoztál, úgyhogy jár a két hét szabadság. Már csak ki kell venned.

– Vészhelyzetben még szükségem lesz rá. Mi van, ha April leérettségizik és főiskolára akar menni? Akkor nekem kell odavinni, bárhol is legyen.

Szünetet tartok, és elgondolkodom.

– A francba. Lehet, hogy soha nem megy főiskolára. A teljesítménye alapján biztos, hogy nem kap ösztöndíjat, annyi pénzünk pedig nincs, hogy befizessük a tandíjat. Jó, ha egyáltalán az érettségije meglesz.

– Mindegy, Maggie – kezdi Annette komolyan. Bár évek óta nem dohányzik, olyan a hangja, mintha napi öt dobozzal szívna. – Ez még messze van. Te is tudod, hogy emiatt kár most izgatnod magad. Addig ezerszer megváltozhatnak a dolgok.

– De ők nem változnak. Callum még csak hétéves. Még tizenegy évig a gyámja vagyok. Addig itt kell maradnom Tehachapiban. Mintha egy zárkában lennék.

– Ez a hely sokak számára szó szerint börtön, Maggie.

Erről nem akarok többet beszélni. Már így is pocsékul érzem magam, hogy egyáltalán felmerült bennem a város elhagyásának gondolata. Nélkülem nem boldogulnának a testvéreim. Össze kell tartanunk, akár tetszik, akár nem. És nyilván egyikünk sem erről álmodott. Minden éjjel imádkozunk, hogy visszakapjuk a szüleinket, de ez nem segít.

– Hogy megy az írás? – kérdezi Annette, hogy gyorsan témát váltson.

Ez sem jobb. Ez talán a legrosszabb kérdés, amit egy írónak feltehetett.

– Elég jól – mondom lassan, miután kortyolok a borból.

Hazugság. Egyáltalán nem megy jól. Szinte sehogy se megy.

Miután mindenki elaludt, próbálok írni, de egyre nehezebb. Nincs, ami inspiráljon. Fáradt vagyok.

– Már nem írsz a helyi újságba?

Na igen. A helyi újság. A Tehachapi News. Őszintén szólva nem ez volt a vágyálmom, amikor egyetemre mentem, de most bármit megadnék, hogy írhassak nekik. Mondjuk az is kérdés, milyen témában tudnék. Számtalanszor bementem az irodájukba, elküldtem az önéletrajzomat és néhány munkámat, de nem történt semmi. Mindig leráztak valami automatikus válaszlevéllel, és még magyarázatot sem kaptam, hogy miért nem kellek nekik.

– Arról is letettem – mondom mosolyogva, mert nem akarom lelombozni.

Hagyd már abba a panaszkodást, és élj a pillanatnak! – parancsolok magamra. Élvezd ki, hogy végre házon kívül lehetsz, és találkozhatsz az őrült barátnőddel.

– Úgy tűnik, nem te vagy az egyetlen, aki sok mindent feladott – jelenti ki Annette, és a bárpult felé biccent.

Ránézek a pultot támasztó férfira, aki látszólag nagyon kiütötte magát. Amikor bejöttem, már láttam, úgyhogy nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. De most, hogy Annette felhívja rá a figyelmem, egészen másképp nézek rá.

Van valami kirívó a fickó alkatában és a kisugárzásában. Hihetetlenül széles a válla. Hosszú lábát összehúzza a széken. Csak a tarkója és fényes, szőkésbarna haja látszik, amúgy a kezébe temeti az arcát. Magas, legalább száznyolcvan centi lehet. Biztos, hogy nem idevalósi.

Jó ég!

– Jóságos ég! Szerintem ez ő.

– Tessék?

Tátott szájjal nézek Annette-re, és látom a szemében a kételyt. – Szerintem ez ő – ismétlem.

– Ki?

– A fickó. A meztelen fickó.

– A varázslatos farkú?

Felsóhajtok, és igyekszem halkabban válaszolni. Kínomban kicsit lejjebb csúszom a széken.

– Nem mondtam, hogy varázslatos, csak azt, hogy nagy.

– Az ugyanaz, kedvesem.

A fickóra nézek, és hirtelen minden a helyére kerül. Ő az. Ruhában is felismerem.

Mi a fene folyik itt? Mennyi esélyem van őt itt látni ma este? Sok, mivel Tehachapiban nincs valami hatalmas éjszakai élet.

– Egy olyan méretes fickó, mint ez – és most a magasságára gondolok, nem övön alulra –, jobban is bírhatná az italt – jegyzi meg Annette, miközben én a pultos lányra nézek. Egy suliba jártunk, csak ő kettővel alattam. Annak ellenére, hogy nem igazán ismerjük egymást, úgy néz rám, mint aki tőlem vár segítséget.

A fenekemen kéne maradnom, de valami azt súgja, hogy inkább menjek oda, és mérjem fel a terepet. Talán azért, mert ez az ismeretlen fickó már másodszor jelenik meg az életemben, ráadásul az első találkozás meglehetősen kínos volt. Nem mintha a pasason a zavar jelei látszottak volna, pedig meztelenül láttam. Sőt úgy tűnt, mint aki ura a helyzetnek. Mi több, talán örült is.

Most úgy érzem, tennem kell valamit. Mintha felelős lennék érte, és nekem kéne védenem azt a csodás hátsóját.

– Hozok neked egy sört – mondom Annette-nek, és felállok.

– Jó. De magadnak is hozzál valamit.

Vezetek, úgyhogy maximum egy pohár bor.

A bárpult felé veszem az irányt, és rámosolygok a pultos lányra.

– Kérnék egy korsó sört – mondom, mielőtt a fickóra néznék. Most, hogy közelebb jöttem, legnagyobb meglepetésemre minden érzékem életre kel. Hirtelen sokkal energikusabbnak érzem magam.

– Máris adom – mondja a lány, és aggódva néz a pasasra.

– Ismered? – kérdezi tőlem.

– Abban a szállodában lakik, ahol dolgozom. Csak ennyit tudok róla.

Azt már nem teszem hozzá, hogy nagyon jól néz ki meztelenül.

– Talán túl sokat ivott? – kérdezem.

A lány vállat von, és hozza a sört.

– Valószínűleg. Amikor bejött, úgy tűnt, mint aki jól van. Rendelt egy pohár vodkát jéggel, és ennyi. A következő kép, hogy alaposan kidőlt. Jó párszor megpróbáltam felrázni, de csak nyöszörgött.

Hm. Aggasztó a helyzet.

– Nem mondott semmit?

– Nem. Csak kért egy italt, és ennyi. Az biztos, hogy nem idevalósi. Akcentusa van. Tuti, hogy valami skandináv, ami még furább. Voltam pár hetet Svédországban és Norvégiában, és azt kell mondjam, ott aztán tudnak inni. Ez a fickó viszont nem bírja.

Megjelenik egy vendég a bárpult másik oldalán, mire a pultos lány odamegy, engem pedig otthagy a részeg, skandináv idegennel.

Oda kéne vinnem a sört Annette-nek, aki folyamatosan engem figyel, de még maradok egy kicsit a fickó mellett.

Alaposan végigmérem. Szőkésbarna haja pont olyan hosszú, hogy játszani lehessen a fürtjeivel. Biztosra veszem, hogy selymes, lágy esésű. Szívesen végigsimítanék rajta. Tarkójának csak egy része látszik, a többit egy szőke hajtincs takarja. ]ó minőségűnek látszó fekete bőrkabátja úgy áll rajta, mintha ráöntötték volna. Sötétszürke nadrágja és a cipője is drága darabnak tűnik. Nyilván nem poénból szállt meg a La Quintában, bár az öltözéke alapján nívósabb szállodákat is ki tudna fizetni. Talán üzletember.

De miféle üzleté?

Pornózik? Amekkora farka van, simán lehet.

– Hahó! – mondom halkan, és megbököm a karját. Mormol valamit, de nem moccan.

– Én vagyok a csaj, aki rád nyitott a szállodában, amikor meztelenül voltál. Csak szeretnék bocsánatot kérni. Nem volt szándékos.

Szünetet tartok, és azon gondolkodom, vajon a fickó felfogta-e, amit mondok. Közben látom, hogy Annette sürgetően néz rám az asztalunknál.

– Hogy világos legyek: a szállodában történt mindez. Én voltam a szobalány, te pedig… Nos, meztelenül jöttél ki a fürdőszobából. Szerintem nem hallottad, hogy bementem. Miért hallgattál zenét? Melyik zene olyan fontos, hogy zuhanyozás közben sem vetted ki a fülhallgatót, és úgy járkáltál fel-alá a szobában, mintha otthon lennél? Apropó otthon: honnan a frászból jöttél?

Jó darabig várok, és látom, ahogy a háta emelkedik és süllyed. Végül ad valami sóhajtásféle hangot, és mozgatni kezdi a fejét. Oldalra hajtja, hogy felém nézzen, de a szemét csukva tartja.

Magával ragad ez az intim pillanat. Az első találkozáskor nehéz volt a szemébe néznem – érthető okból –, de most minden egyes vonását alaposan szemrevételezem.

Állkapcsa erős és széles, ráadásul borosta fedi. Talán mindenki ilyen ártatlan, amikor alszik, de a fickó szempillái irigylésre méltóak. Telt ajkai mosolyra nyílnak, ami szöges ellentétben áll amúgy kemény vonásaival.

Annak ellenére, hogy tetőtől talpig ruha van rajta, és alaposan kiütötte magát, ő a legcsodásabb férfi, akit valaha láttam.

– Majd később hívom a zsarukat – mondja a pultos lány, aztán közelebb jön, és továbbra is kétkedve nézi a mellettem alvó óriást.

– Miért? Mit csinált?

A lány keresztbe fonja a karját, és úgy néz rám, mintha azt hinné, viccelek. Most már tudom, hogy fog kinézni April, ha idősebb lesz.

– A fickó hatalmas. Lehet, hogy erősnek tűnök, de nem tudom kivonszolni a seggét záráskor.

– Semmi rosszat nem tett – vágom rá halkan.

– Ha van kedved vigyázni rá, nem állok az utadba – mondja a lány, aztán hátat fordít nekem.

Még egyszer a pasasra nézek, aztán odamegyek Annette-hez.

– Mi a frászt műveltél? – kérdezi, aztán kikapja a kezemből a sört. – Ez nem csak a sörről szólt.

Vállat vonok, aztán leülök mellé.

– Nem tudom. Csak látni akartam, mi a szitu.

– És?

– Nem tudom. Részeg.

– Azt én is látom.

– De valami nagyon nem kerek. A pultos lány azt mondja, csak egy itala volt a pasasnak, mégis így kiütötte magát. Azt is mondta a csaj, hogy a pasi skandináv, és azok reggelire is vodkát isznak. Ráadásul gazdag fickó.

– Gazdag? – kérdez vissza Annette, és összevont szemöldökkel néz rám.

– Drága ruhája van. Biztos, hogy van lóvéja.

– És mi a frászt keres egy gazdag fickó Tehachapiban?

Vállat vonok. Fogalmam sincs.

– Nem tudom. Talán csak átutazóban van.

– Skandináv?

– Ezt mondja a pincér csaj. Svéd vagy dán, vagy hasonló.

Annette lebiggyeszti a száját.

– Mi az? – kérdezem. Ahogy rám néz, védekező álláspontra helyezkedem, holott még meg sem szólalt. Pontosan tudom, hogy ami késik, nem múlik.

– Túlságosan érdekel téged az a fickó.

– Korábban még te is témáztál a farkán.

– De nem gondoltam, hogy itt lesz. Édesem! Én csak aggódom érted. Ne ártsd magad a szállodavendég dolgába.

– Mi az, hogy ne ártsam magam a dolgába? Csak egy emberi gesztust teszek.

Annette vállat von, hátradől a széken, és a szájához emeli a korsót.

– Semmi szükség, hogy törődj vele. Tudom, hogy te mindig segíteni akarsz, de őszintén szólva, ez már túl sok.

Kis szünetet tart, aztán megkérdezi: – Említettem, mit mondott Hank?

Hank a leendő exférj, aki mindig mond vagy tesz valami említésre méltót. Felkészülök mindenre. Tudom, hogy Annette-nek értő fülre és barátra van szüksége.

A szemem viszont ismét a részeg fickó felé réved. Azon gondolkodom, hogyan rúghatott be ennyire, ha csak egy pohárral ivott. Ilyen keménykötésű, nagydarab pasitól ez furcsa. Az is foglalkoztat, hogy mit keres egy skandináv fickó Tehachapiban. Megint eszembe jut, milyen volt meztelenül. Folyamatosan felidézem.

Talán amiatt, hogy rég voltunk kimenőn, vagy bánatunkban, de mindketten iszunk még egy pohár italt. Annette meghív egy kis pohár borra, és iszik egy újabb korsó sört. Mire elindulnánk, a bárban záróra.

Fél szemmel még mindig a fickót lesem. Egy tapodtat sem mozdul. Most úgy tűnik, kénytelen lesz. A pultos lány folyamatosan rángatja, hogy felébressze, közben aggódva rám néz, mintha az én gondom lenne.

– Vissza tudod vinni a szállodába? – kiáltja, miközben Annette és én már az ajtóban állunk. – Vagy hívom a zsarukat, hogy vigyék el ők.

Kicsit olyan, mintha fenyegetőzne. Attól, hogy egyszer már találkoztam a fickóval, még nem tartozik hozzám.

– Ez nem a mi gondunk, kedvesem. Nem ismerjük őt – vágja oda Annette.

– Ahogy az enyém sem.

A pasas mormol valamit idegen nyelven, és most először végre felül a széken, és leinti a pultos lányt.

Annette visszalép, én pedig meglepődve nézem a férfit.

– Hívom a zsarukat, ha nem húzod el a segged! – ordítja a lány, de közben remeg a hangja.

A fickó alig tudja kinyitni a szemét, de úgy tűnik, érti, amit hallott. Mormol néhány idegen szót – gyanítom, ezek javarészt káromkodások –, aztán megpróbál talpra állni.

Megbotlik, én pedig gondolkodás nélkül odarohanok, megfogom a mellkasánál, és próbálom egyenesen tartani. Olyan, mintha egy fa dőlését akarnám megakadályozni, de furcsamód sikerül. Visszahuppan a székre. Ha tényleg olyan nehéz lenne, összeroskadtam volna a súlya alatt.

– Visszük – mondom, és a fickó közelében egyre gyorsabban ver a szívem.

Meglep, hogy ezt mondtam.

Ahogy Annette-et is.

Megragadja a karomat, és próbál elrángatni a fickótól. – Mi a fene van veled? Visszük? Nem egy menhelyi kutya, amit örökbe fogadtál, Maggie!

– Sok szerencsét! – mormolja a pultos csaj, és elégedetten a bárpult mögé lép, mint aki sikeresen lepasszolta a kellemetlen feladatot.

Nagyon elszánt vagyok.

Csak azt nem tudom, pontosan miért.

A fickó felé intek. Még mindig csukva a szeme, az állát pedig a mellkasára hajtja. Igen, a mellkasa… kemény, mint a kő. Hihetetlen, hogy pár perce csak úgy megérintettem. Nem éreztem rajta alkoholszagot, inkább valami fás, kellemes illatot.

– Nem hagyhatjuk itt – mondom Annette-nek.

– Dehogynem – vágja rá, és körbenéz, mintha várná, hogy kimentsenek minket ebből a helyzetből. Csakhogy rajtunk kívül már nincs itt senki.

– Ez nem a te gondod. És nem is az enyém. Hadd hívja a lány a zsarukat. Majd ők elintézik.

Kétségkívül ez a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb megoldás. Nem tudom, miért érzem úgy, hogy ma hősnek kell lennem, és megmenteni a fickót, de így van.

– Vagy segítesz őt bevinni a szállodába, vagy megcsinálom egyedül – mondom határozottan.

Annette bámul rám.

Én visszabámulok.

Elhatároztam magam.

Végül sóhajt, a szemét forgatja, és keresztbe fonja a karját.

– Jó. Most próbálok anyád fejével gondolkodni. Ő ilyesmibe soha nem ment volna bele.

– Épp ellenkezőleg. Anyám büszke lenne, hogy segítek egy idegennek – vágok vissza, mert nagyon felidegesít ez a beszólás. Anya mindig segített, ha valaki bajba jutott.

– Félek, hogy annyira odavagy a farkáért, hogy képtelen vagy ép ésszel gondolkodni – jelenti ki.

– Pszt! – csitítom, és a fickóra nézek, hogy hallotta-e. Nem tudom. Inkább úgy tűnik, mint aki mindjárt lefordul a bárszékről.

Annette sóhajt.

– Na jó. Menjünk. Te fogd az egyik oldalon, én a másikon.

A két oldalához állunk, átvezetem a karját a vállamon, a mellkasához szorítom az ujjaimat, és bólintok Annette felé. Nyögünk a súly alatt, aztán talpra állítjuk a fickót. Nem egyszerű, mert majdnem egy fejjel magasabb nálam, de valahogy mégis sikerül megtámasztani.

Szerencsére a bejárathoz közel parkolok, és valahogy oda tudjuk vonszolni a pasast, bár jó néhányszor megbotlik, és kis híján minket is magával ránt.

A kocsi hátsó ülésére tesszük, ahol rögtön levágódik, én pedig egyenesen a szállodához hajtok.

– Nem hiszem el, hogy ezt csináljuk – morgolódik Annette, és közben a fejét csóválja. – Ezt nem gondoltad végig. Hogy viszed fel a szobájába? Átkutatod a zsebét a szobakulcsért?

– Majd a saját kulcsomat használom.

– Mi van, ha valamelyik kolléganőd észrevesz?

Hm.

Ezt valóban nem gondoltam végig.

– Majd óvatos leszek.

– Nem. A helyes megfogalmazás, hogy megpróbálunk óvatosak lenni, mert az egyértelmű, hogy még életedben nem csempésztél ekkora pasit sehová. Biztos, hogy kiszúrnak. És akkor mi lesz?

– Mondjam meg nekik az igazat? – kérdezem vállat vonva.

– Szerinted ez nem kelti azt a hatást, mintha a szállóvendéggel aludnál? Nincs valami olyan szabály, hogy nem barátkozhatsz a vendéggel?

– Papíron nincs ilyen – mondom lassan, bár eszembe jut, hogy amikor középiskolás voltam, az egyik szobalányt rajtakapták valamelyik vendéggel, és rögtön kirúgták. Próbálta úgy előadni, mintha a pasi a barátja lenne, de egyértelmű volt, hogy csak egy vendég, és nem igazán ismerték egymást.

A francba!

Egyáltalán nem hiányzik, hogy kirúgjanak, ahogy az sem, hogy a hátam mögött pletykáljanak.

– Szerintem menjünk a szállodához, nyissuk ki a kocsiajtót, és tegyük ki a fickót – javasolja Annette. – Aztán majd bebotorkál. Ilyen egyszerű.

– Mintha kitennénk egy holttestet? – kérdezem halkan.

– Akkor nem tudom – teszi fel a kezét.

Sóhajtok, aztán teszek egy U kanyart az út közepén. Szerencsére nincs itt senki.

– Mit csinálsz? – kérdezi Annette, és mérgesen körülnéz.

– Hozzád visszük.

– Hozzám?! – visítja, mire az idegen felébred, mormol valamit a saját nyelvén, aztán megint kidől.

A visszapillantóból figyelem, és azon agyalok, hogy mekkora hülyeséget csináltam. Ha útközben rájön, hogy hol van, kiborul. Nem ismerem ezt a fickót, ezért fogalmam sincs, hogyan reagál.

Hirtelen eszembe jut a Tommy Boy című vígjáték, amikor a szarvas felébred a hátsó ülésen.

Tényleg az lesz a legjobb, ha kitesszük Annette-nél.

– Igen, hozzád.

– Kizárt! Nem. Nem lehet, Maggie! Kémeim vannak.

– Kémeid?

– Hank soha nem szól, csak beállít. Még a válási procedúra közepén vagyunk. A szomszédok az ő oldalán állnak. Hogy veszi ki magát, ha hazaviszek egy vadidegen pasast?

– Semmi rosszat nem teszel.

Szeme villámokat szór, amikor rám néz.

– Mindegy. Nem kockáztatok. Főleg nem egy vadidegenért.

Sóhajtok, és megmarkolom a kormányt. Igaza van. Nem akarom bajba sodorni, és azt sem, hogy bármi hátránya származzon a váláskor. Az emberek nagyon gonoszak tudnak lenni errefelé.

Viszont a szállodába sem vihetem. Tudom, hogy az még rosszabb lenne.

És az sem jó ötlet, ha a detoxikálóba viszem.

Nagyot sóhajtok, és már tudom, mit teszek.

– Mi az? – kérdezi összeráncolt homlokkal Annette.

– Hazaviszem.

– Maggie!

– Anya és apa szobájába fektetem. Majd kitakaríttatok vele.

– Maggie! – mondja határozottan. – Nem. Nem ismered a fickót. Nem viheted haza. Nem viheted a testvéreid közé.

Igaza van.

– Már alszanak. Majd Pike-nak mindent elmondok. Ő már elég idős ahhoz, hogy helyén kezelje az ügyet.

– Nem – csóválja a fejét.

– Annette! Ez lesz, és kész. Akarod, hogy hazavigyelek?

– Mintha megengedném, hogy ezt egyedül intézd.

– Figyelj. Elvesszük a pénztárcáját, és megtarthatod zálogként. Arra az esetre, ha elfajulna a helyzet.

Úgy néz rám, mintha azon gondolkodna, mi jár a fejemben. Fogalmam sincs. Egyre inkább olyan érzésem van, mintha én sem tudnám, ki vagyok, ezért az sem véletlen, hogy gondolkodás nélkül cselekszem. Ennyire megváltoztam? Lehet, hogy annyira vágyom valami másra és újra, hogy képes vagyok bevonszolni egy részeg fazont a házunkba, a szüleim hálószobáját pedig detoxikálónak használni.

– Maradnom kéne – mondja Annette.

– Nem lesz gond – nyugtatgatom.

– Ismerős szavak.

Öt perc múlva leparkolok a ház előtt. Kinézek a szélvédőn. Egy lámpa sem ég, kivéve az előszobáit, és a Pike szobájában lévőt. Igyekszünk spórolni a villanyszámlával, ezért mindig lekapcsoljuk a lámpát, ha nincs rá szükség.

– Remélem, tudod, hogy ez kész kabaré – mondja Annette, amikor kiszáll.

– Tudom.

Igyekszem minél halkabban elhúzni a kocsi ajtaját, és kiszedni valahogy a fickót.

Annette és én suttogóra fogjuk, amikor felvisszük a lépcsőn, és próbálunk végig csendben maradni, bár az egyik pillanatban a pasas kitér balra, és kis híján a falhoz nyom. Ha nem lenne ilyen kemény meló, még röhögnék is az egészen. Más körülmények között szexi jelenet lenne.

Végre feljutunk a második szintre, aztán befordulunk az előszoba sarkán, és a szüleim hálószobája felé vesszük az irányt. Kinyitom az ajtót, és gyorsan felkapcsolom a lámpát.

Nem gyakran lépek ebbe a szobába. Kicsit olyan, mint egy síremlék. A függönyök összehúzva, és minden úgy maradt, ahogy a haláluk előtt hagyták. Egyikünknek sem volt szíve bármit is i elmozdítani. Azt tudom, hogy az ágyneműt kicseréltük, mert voltak vendégeink, és néha bejövök leporolni, de igyekszem minél kevesebbet a helyiségben tartózkodni. Fájnak az emlékek.

Még mindig olyan, mintha itt lenne a szellemük. Már a gondolat is rémisztő. Eszembe jut, micsoda élet volt itt, és bármit megtennék, hogy visszaforgassam az idő kerekét.

Nagyot nyelek, és igyekszem a feladatra koncentrálni. Az ágyra fektetjük a pasast, aki úgy lehuppan, hogy majdnem leszakad a matrac.

Annette az oldalára fordítja, aztán kihozza a szemeteskukát a fürdőszobából, és a fickó elé teszi, miközben én leveszem a cipőjét.

– Ugye nem akarod teljesen levetkőztetni? – kérdezi felhúzott szemöldökkel Annette.

– Pszt – csitítom. – Halkabban!

– Nem válaszoltál.

Ügyet sem vetek rá, csak lehúzom a fickó cipőjét. Annette sóhajt, aztán megpróbálja levenni a pasas bőrkabátját. A fazon lehunyt szemmel nyöszörög valamit, fejét a párnára hajtja, mire Annette-nek végre sikerül őt kibújtatni a kabátból.

Megint sóhajt, összehajtja a kabátot, és a fickóra néz.

– Tényleg jóképű.

Nem mondok semmit. Ahogy azt sem említem, hogy negyvennyolcas cipőt hord. Nem gondoltam, hogy van ember, akinek ekkora a lába, de úgy tűnik, egyenes arányban van a farokméretével.

Amikor leveszem a másik cipőjét, a párjával együtt a falhoz támasztom, miközben Annette az ágy mellett lévő székre teszi a kabátot. Anyám mindig ide tette a ruháit, mielőtt bebújt volna az ágyba. Ez volt az egyetlen szöglet a lakásban, ahol egy kis rendetlenség volt. Aztán másnap reggel mindent elpakolt.

Annette pajzán pillantást vet a fickóra, aztán a gatyájához nyúl.

– Mit csinálsz? – kérdezem számonkérőn.

Az ajkába harap, megragadja a fickó hátsóját, és diadalittasan kihúzza a farzsebéből a pénztárcát.

– Tádám!

Kinyitja, mire gyorsan odalépek, hogy megnézzem.

Nincs benne sok minden. Egy hitelkártya név nélkül, készpénz, és egy fényképes személyi igazolvány. Annette kiveszi a rekeszből, és oda-vissza forgatja. Vadiújnak tűnik, a fekete-fehér képpel együtt. A tetején a Körkort Sverige felirat, bár fogalmam sincs, mit jelent. Alatta, hogy Andersson Johan.

– Az Andersson a vezeték- vagy a keresztneve? – suttogja Annette. – Vagy a lakcíme?

– Nem lehet, hogy Körkort Sverige a neve?

– Szerintem az orosz.

– De az oroszok cirill betűket használnak.

– Mi a fene folyik itt? – hallom Pike hangját, mire mindketten felpattanunk. Annette kezéből kiesik a tárca, és egyenesen Körkort Sverige hatalmas mellkasára zuhan.

Visszafojtom a lélegzetem, és várom, hogy felébredjen, de ő csak halkan szuszog.

Pike-ra nézek, aki furcsán méreget mindkettőnket. Haja kócos, mint aki alaposan elaludta a frizuráját.

– Miért…

Tesz felénk egy lépést, aztán az idegen lábára néz, mely lelóg az ágyról.

– Ez meg ki a frász?

– Hosszú történet – válaszolom. – Légy szíves, halkabban!

Pike kérdőn néz Annette-re.

– Mi történik itt? Miért vagytok itt, és ki a frász az a fickó az ágyon?

Közelebb jön, és jobban végigméri a pasast.

– Atyaég! Meghalt?

– Nem – válaszolom, és a vállára teszem a kezem, hogy kicsit visszatoljam.

– Nagyon berúgott, és most kialussza magát.

– De ki a fene ő?

– Körkort Sverige – válaszolom. – Külföldi, részeg, a szálloda vendége. A bárban találtunk rá, és két lehetőségünk volt: vagy idehozzuk, vagy a zsaruk beviszik a detoxikálóba.

– És mi gond lett volna a detoxikálóval? – kérdi rezzenéstelen arccal.

– Figyelj! Holnapra biztosan kijózanodik, aztán megy a dolgára.

Pike-ot nem sikerül meggyőzni. Nem hibáztatom. Tudom, hogy nem vagyok normális. Az egészben az a legviccesebb, hogy rég nem voltam ilyen eltökélt, mint most.

– Tévedsz, ha azt hiszed, hogy elalszom azok után, hogy egy vadidegen van a házban – mormolja Pike. – Pisztollyal a kezemben fogok őrködni az ajtó előtt.

Ránézek. Nagyon nem örülök, hogy nála vannak a szüleim fegyverei azok után, ami történt.

– Jól van.

– Most, hogy Pike a segítségedre sietett, én hazamegyek –mondja Annette. A vállamra teszi a kezét, és megszorítja. – Hívok egy taxit. Jobb, ha itt maradsz, amikor a fickó felébred. Te legalább ismerős leszel neki.

– Gondolod?

Ha tényleg így van, nem biztos, hogy az szerencsés.

Annette előveszi a telefonját, és hívja a taxitársaságot.

– Biztos – válaszolja közben. – Holnap hívj fel, és meséld el, mi történt, jó?

Még egyszer Körkortra néz, aztán hozzáteszi.

– Sok szerencsét! Egyáltalán nem értek egyet azzal, amit csináltál, de úgyis vállalod a tetteid következményét.

Amikor kilép, Pike-ra nézek.

– Mi a fene ütött beléd? – kérdezi.

– Őszintén szólva nem tudom – sóhajtom.

A fickó mellkasa felé nyúlok, és leveszem róla a tárcát. Ha bármit művel, vagy bármi rosszal próbálkozik, tudni fogom, ki ő.

Bárki legyen is ez az alak.