ÖTÖDIK FEJEZET

Maggie

– Meglátogatjuk? – kérdezi összevont szemöldökkel az utasom, miközben egy éles kanyarral a buckás út felé veszem az irányt. Őszintén remélem, hogy megtalálom a húgomat.

Most már végképp lelkifurdalásomnak kellene lennie. Nemcsak azért, mert később engedem útjára a svédet, hanem azért is, mert ráakasztom a gondjaim egy részét. Csakhogy sokkal nagyobb biztonságban érzem magam, ha mellettem van. April feltételezett pasija, Tito nem egy magas srác, viszont elég testes, ráadásul igen veszélyes. Agyontetovált, és állítólag fegyvere is van.

– Csak tudni akarom, hogy ott van-e a húgom. Nem tart sokáig.

Eltelik pár másodperc, én pedig biztosra veszem, hogy közben agyai valamin. Végül kicsit halkabban megkérdezi: – Mit szólnak ehhez a szüléitek?

Összeugrik a gyomrom. Ez az átkozott kérdés…

Persze ő gondolkodás nélkül feltette, mert fogalma sincs, mit okoz vele. Honnan is tudná?

A szüleimmel kapcsolatos bármilyen kérdés kiborít.

– Meghaltak – mondom kerek perec. Mit szépítsem? Minél finomabban fogalmazok, annál inkább úgy bánnak velem az emberek, mintha cukorból lennék. Sokszor szükségem is van erre, de nem ma.

– Nagyon sajnálom.

Csak ennyit fűz hozzá. Ezt viszont olyan hangsúllyal, hogy pontosan látszik, mennyire átérzi a helyzetet. Vagy legalábbis nagyon próbálkozik. Mégis valahogy felszabadít ez a rövid, lényegre törő válasz. Legalább nem kell magyarázkodnom.

Néma csendben ülünk egymás mellett, miközben folyamatosan jár az agyam. Mit fogok csinálni, ha megtalálom a házat? Kiszállok és bekopogok, vagy várok a ház előtt a járműben? Mit mondok Aprilnek? Csendes maradok, és higgadt, mégis úgy leszidom, hogy a húgomnak pislogni nem lesz ideje? Apánk kiváló volt ebben. Vagy ordítok, mint a sakál, ahogy annak idején anyám tette, ha kijött a sodrából?

Aztán a mellettem ülő, csodás férfira gondolok. Örülök, hogy itt van, és a jelenlétével is megnyugtat, pedig egyáltalán nem ismerem. Mégis biztonságban érzem magam mellette.

Bár nem ez a helyes kifejezés, mert ha a testem működését nézzük, egyáltalán nem nyugszom meg a közelében. Pulzusom az egekbe szökik, arcom kipirul, bőröm lúdbőrös. Érezni köztünk a feszültséget, bár lehet, hogy ez csak a fantáziám szüleménye. Attól még létezik. Még soha nem éreztem ilyet… senki más mellett.

Szomorú dolog ez, kislány. Ez a fickó csak átutazóban van, ráadásul nem a te súlycsoportod. Ezerszer különb nálad – mondom magamnak.

Basszus. Fáj az igazság.

Egy pillanatra elfelejtettem, ki vagyok.

Anélkül lassítok a ház előtt, hogy észrevenném.

Tito háza magas, kétszintes, kék épület, fenyőkkel övezve. A ház előtt roncsautók állnak egy lepattant lakókocsi mellett.

Körülötte szemeteszsákok és törött üvegek. Kész romhalmaz, melyen tovább ront a méteres gaz, ami majdnem teljesen eltakarja a házhoz vezető keskeny utat.

– Ez az? – suttogja a svéd, amikor végre leparkolok. Valahogy nem illik rá a Johan név. – Ez nem kifejezetten gyereknevelésre alkalmas hely.

Keserűen elmosolyodom.

– A srác tizenkilenc éves. A lúzer haverjaival lakik itt.

– Az nem illegális? A húgod még csak tizennégy, nem?

– De. Illegális, ha… de ebbe nem akarok belegondolni.

Sóhajtok, aztán lehunyom a szemem, hogy elfojtsam a bennem kavargó érzéseket, amiket véletlenül sem szeretnék az ismeretlenre zúdítani. Nem szabad. Tényleg nem. Ez a fickó csak vissza akar menni a szállodába, aztán a saját országába.

Most viszont…

– Őszintén szólva nem tudom, mit csináljak – mondom fejcsóválva, aztán kitör belőlem. – Azt hiszem, ez nagyrészt az én hibám. Abban a percben, hogy elvégeztem a középiskolát és elég pénzt gyűjtöttem, hogy itthagyjam ezt a szarkupacot, már mentem is. Hátra se néztem. Amikor New Yorkban éltem… A New York Egyetemen tanultam, és elfelejtettem, honnan jöttem. Rossz testvér voltam. És rossz gyerek.

Jaj. Most sírni fogok? A kisbusz tetejét bámulom, és próbálom összeszedni magam.

– Nem nagyon tartottam a kapcsolatot a családommal. Legalábbis nem annyit, mint kellett volna. El voltam foglalva az új életemmel, és próbáltam olyan emberré válni, aki mindig is lenni szerettem volna. Fogalmam sem volt, mi történik otthon. April és köztem egyre nagyobb lett a szakadék. Nem követtem a vele kapcsolatos változásokat, ezért alig ismertem rá. Amikor a szüléink meghaltak, visszajöttem, és a nyakamba szakadt ez az egész… A család, ami egyszerre az enyém, és nem az enyém. Szenvedünk. Mindannyian szenvedünk, és próbáljuk összeszedni a széthullt darabokat, de sikertelenül. Ha Aprilre nézek, nem a húgomat, hanem egy idegent látok benne. És pontosan tudom, mennyire gyűlöl.

Mély levegőt veszek. A szívem egyre hevesebben dobog. Néma csend. Csak a motor zaját hallani. Óvatosan a svédre pillantok.

Engem néz. Arckifejezéséből arra következtetek, hogy együttérez velem.

– Nekem úgy tűnik, hogy mindent megteszel, amit lehet. Nem kéne ilyen szigorúnak lenned magadhoz – mondja határozottan.

Talán igaza van. De ha nem vagyok szigorú magamhoz, hogy lépek tovább? Hogy leszek jobb? Muszáj szigorúnak lennem magamhoz, ha fejlődni akarok. Felelős vagyok a családért, és… nem vallhatok kudarcot.

Válaszolni akarok neki, de mocorgást érzékelek a házban, ezért rögtön arra figyelek.

A nyakamat nyújtogatom, hogy lássam a bejárati ajtót. April kilép, és elindul a lakókocsi felé. Sötét haja a szemébe lóg, és ugyanaz a ruha van rajta, amit tegnap viselt. Lábán egy koszos Converse cipő.

– Ott van – mondom, aztán kiszállok, és rohanok felé az utcán. Remélem, a svédnek van annyi esze, hogy a kocsiban marad, míg én elintézem ezt az egészet.

– April! – ordítom, és már tudom, hogy nem apám konfliktus-kezelési módját választottam, hanem anyámét.

April meglepődve hátranéz, aztán megáll a törött üvegek előtt.

– Mit keresel itt? – kérdezi mérgesen.

Mérges, amiért belefolyok az életébe, és úgy teszek, mintha én lennék az anyja.

– Nem jöttél haza tegnap este – válaszolom. – Inkább én kérdezhetném, hogy mit keresel itt? Nagyon jól tudod, hogy nem mehetsz el éjszakára anélkül, hogy nekem szólnál. És főleg nem jöhetsz ide!

– Ha szóltam volna, nem engedtél volna el.

– Ahogy senki más sem.

Megragadom a karját, és húzni kezdem.

– Most pedig szépen hazajössz velem!

Kitépi a karját a kezem közül, és megsemmisítő pillantást vet rám. Ha eddig nem tudtam volna, most rájönnék, mennyire gyűlöl.

– Nem parancsolgathatsz nekem.

Kinyílik a bejárati ajtó, és kilép Tito. Rögtön felém tart. Olyan nyegle és arrogáns a testtartása, hogy alapból felbosszant.

– Mi a frász van itt? A mindenit! Kurva jól nézel ki, Maggie McPherson!

– Szia, Tito! A tizennégy éves húgomért jöttem – mondom, és megint April után nyúlok.

– Baszd meg! – sziszegi a húgom, és rögtön Tito mögé lép. – A bevásárlóközpontba megyünk.

– A bevásárlóközpontba? Egy árva bevásárlóközpont sincs ebben a városban!

– Bakóban van – vágja rá Tito, és tesz felém egy lépést. – Kéne neki pár új gönc a suliba. Tudod, hogy mindenki cseszteti, a ruhák miatt, amiket ráadsz?

– Nem én adom rá!

Mi a fene… Aprilre nézek.

– Piszkálnak?

Megvonja a vállát.

– Elegem van ezekből a turis szarokból. Tito vesz nekem egy csomó új ruhát.

– Nagyszerű. És mit adsz cserébe?

– Baszd meg – válaszolja a húgom.

Kevés választ el attól, hogy visszamondjam ugyanezt, de képtelen vagyok rá. Végig kell csinálnom. Muszáj okosabbnak és józanabbnak lennem, hiszen én vagyok az idősebb. A gyám. A szülő. A fenét! Elég, ha csak normális nővére vagyok, akire felnézhet.

– Kérlek, April – mondom neki, és a kisbusz felé biccentek.

– Nem megy veled – böki oda Tito. A vállamra teszi a kezét, aztán kicsit meglök, így kénytelen vagyok hátralépni. – Nem vagy az anyja.

Nem kéne fájnia, hogy ezt mondja, mégis szörnyen rosszulesik. Pont annyira, hogy elfelejtem, milyen veszélyes ez az alak.

– A törvényes gyámja vagyok – mondom lassan, és próbálom visszatartani a könnyeimet. – Úgyhogy velem jön.

– Menj haza, Maggie – mondja April, de ezúttal sokkal bizonytalanabb és halkabb, mint az előbb. Mi több: úgy tűnik, mint aki fél. Aztán ismét elbújik Tito háta mögött.

– Menj haza, te ribanc! – erősíti meg Tito, és az arcomba tolja a képét. Bűzlik a fűtől, szeme véreres, homloka verejtékes. Nem érdekel, ha zsarut kell hívnom. Az biztos, hogy nem hagyom vele a húgomat. April gyűlölhet élete végéig, de nem hátrálok.

– Minden rendben, Maggie? – Összeugrik a gyomrom, ahogy meghallom a svéd hangját a hátam mögül. Átnézek a vállam fölött, és látom, hogy egyenesen felénk tart. Annak ellenére, hogy olyan, mintha megjelent volna a hős lovag, tudom, hogy ebből nem jövünk ki jól.

– Mi a fasz van?! – ordítja Tito, amikor meglátja az ismeretlent. – Ki a fasz ez?

– Egy barát – válaszolja a svéd, amikor mellém lép, és úgy néz Titóra, mint egy érdekes állatra. – És benned kit tisztelhetek?

– Baszd meg! – válaszolja Tito, bár látom, hogy némiképp elcsodálkozott.

A svéd Tito fölé tornyosul, és annak ellenére, hogy a srác izmos, nyilvánvaló, hogy a svéd még inkább.

– Nem valami kedves megnyilvánulás – mondja az ismeretlen, és úgy tesz, mintha letörölné az arcáról a köpést.

– Ki ez? – kérdezi April, miközben alaposan végigméri a svédet.

– Mr. Sverige – mondom, mert ijedtemben még az igazi nevét is elfelejtem. – Egy barátom.

Most, hogy itt van, összeszedem a bátorságomat, és újból megragadom a húgom karját.

April elhúzódik, de látom rajta, hogy fél. Mintha elvesztené a magabiztosságát. Tito közben odajön, és pont úgy áll elém, hogy eltakarja a húgomat. A vállamra teszi azt a mocskos kezét, és hátralök.

– Nem akar me…

Mielőtt befejezhetné a mondatot, a svéd Tito vállára teszi a tenyerét, és ellöki. Olyan nagyot lök rajta, hogy az megbotlik, és kis híján a földre zuhan.

– A kurva életbe! – ordítja. Egyik kezével megragadja Aprilt, és maga felé húzza.

A húgom felkiált, amikor elesni készül, én pedig odaugrom, miközben Tito a svéd felé veszi az irányt.

– A kurva anyádat! – üvölti, és próbál fogást találni az idegen férfin, de az utóbbi sokkal gyorsabb, és ügyesen kitér Tito hadonászásai elől. Amikor Tito ismét támadásba lendül, a svéd alaposan fejbe vágja a könyökével, mire Tito egy szempillantás alatt a földön találja magát.

– Istenem! – mondom, amikor a svéd szemébe nézek, mert némiképp elszégyellem magam. – Vajon kiütö…?

Még be sem fejezem a mondatot, Tito felpattan, mintha mi sem történt volna. A svédnek alig van ideje megfordulni, Tito máris eltalálja az állát.

Ordítok.

April is ordít.

A svéd nem reagál, kivéve, hogy a szeme villámokat szór.

Aztán egy határozott mozdulattal jókorát bemos Titónak, aki megpördül, csetlik-botlik, majd ismét padlót fog. A fejét fogja, miközben üvölt. Próbál talpra állni, de nem sikerül.

A svéd megmozgatja az ujjait, aztán körbenéz, és így szól.

– Szerintem menjünk.

Titóra nézek. Úgy tűnik, jól van, de…

– Tito! – kiáltja sajnálkozva April. Úgy tűnik, mint aki mindjárt leborul a fickó elé, de én gyorsan megragadom a karját, és a kisbusz felé ráncigálom.

– Nem lesz baja – mondom, és April kardigánjába vájom a körmöm.

– Mennünk kell – mondja ismét a svéd, és azon gondolkodom, miért ijedt meg hirtelen ennyire. Talán attól tart, hogy kitoloncolják az országból, amiért turistaként összetűzésbe keveredett egy helyi lakossal? Mindegy. Én sem akarok itt maradni.

– Nem akarok veled menni! – ordítja April könnyes szemmel. Egy pillanatra elfog a rettegés. Mi lesz, ha elrohan? Mi lesz, ha nem tudom betuszkolni a járműbe? Csak százhatvanöt centi vagyok, és ő nem sokkal alacsonyabb nálam. Izmosabb vagyok, mint ő, viszont ő állati módon tud küzdeni. Ha nem fél tőlem annyira, hogy szót fogadjon, és egyáltalán nem hajlandó betartani a szabályokat, hogy fogom túlélni az elkövetkezendő négy évet?

Valamilyen csoda folytán mégis enged, és jön a kisbusz felé. Még a lélegzetem is eláll, amikor önként beszáll, de közben attól tartok, hogy az utolsó pillanatban mégis ellenáll, és meglóg.

Nem teszi. Elhúzom az ajtót, mely egy hangos kattanással záródik.

Nagyot sóhajtok, aztán a svédre nézek, aki mellettem áll.

– Nagyon sajnálom, hogy ezt végig kellett nézned – mondom halkan. – Nem akartalak belerángatni. Nem akartam, hogy részt kelljen venned a dologban.

A kezére nézek, és látom, hogy vérzik.

– A francba!

Ő is a kézfejére néz, aztán vállat von.

– Nincs tehén a jégen – mondja, és elmosolyodik. – Semmi baj. Majd elmúlik. Örülök, hogy itt voltam.

– Nincs tehén? – ismétlem, és próbálom megfejteni a furcsa kifejezés értelmét. Én is örülök, hogy itt volt. Megmentett. Most pedig úgy néz rám, mint aki megtiszteltetésnek veszi, hogy velem tarthatott.

Szélesen mosolyog, aztán elneveti magát, mire melegség járja át a szívemet.

– Ne haragudj. Ez egy svéd mondás. Det är ingen ko pĺ isen –mondja az anyanyelvén, ami úgy hangzik, mint egy csodás dal. – Nincs tehén a jégen. Annyit jelent, hogy ne aggódj.

– Mert aggódnál, ha tehén lenne a jégen?

– Te nem félnél?

– Talán igen – válaszolom nevetve.

Megfogom a kezét, és alaposan megvizsgálom.

– Muszáj ellátni a sebedet.

– Kár, hogy nincs nővér a szállodában – mondja halkan, és mélyen a szemembe néz. Nem tudom, hogy a megnövekedett adrenalin teszi-e, vagy az, hogy ilyen közel állunk egymáshoz, de esküszöm, olyan, mintha egyre sötétebb lenne a szeme. Mint a felhők, amikor eltakarják a verőfényes napsütést. Nem tűnik baljósnak, csak hirtelen nagyon megváltozik a tekintete.

Nyelek egyet.

– Haza kell vinnem Aprilt. Nem baj, hogy velünk kell tartanod? Már megint.

– Egyáltalán nem. Nincs dolgom, és te vagy az egyetlen ember a városban, akit ismerek. Szerintem sokkal unalmasabb lenne, ha visszamennék a szállodába. Magányos lennék. Ott nem lehet verekedni.

– És tehenek sincsenek a jégen – teszem hozzá, miközben a vezetőülés felé veszem az irányt.

– Máris megjegyezted a svéd mondást. Büszke vagyok.

Vigyorgok, mint egy idióta, és egy pillanatra még azt is elfelejtem, ami az előbb történt.

De amint beülök, rögtön eszembe jut minden rossz.

April a hátsó ülésen sírdogál, és amikor megkérdezem, mi baja, szemtelenül feltartja a középső ujját. Tito közben feltápászkodik, és visszamegy a putrijába. A svéd beül mellém. Még mindig vérzik a keze. Hihetetlen, hogy sikerült egy pillanat alatt elbánnia Titóval. Olyan gyorsan történt minden, hogy képtelen vagyok felfogni.

Ahelyett, hogy kínos csendben ülnénk, a fickó folyamatosan az idevezető útjáról mesél. Először New Yorkban töltött pár napot, aztán vett egy öreg Mustangot, keresztülkocsikázott a Közép-Nyugaton, de kényszerpihenőt kellett tartania, mert lerobbant a kocsi.

Be kell valljam, kicsit irigylem. Egy ember, aki magabiztosnak tűnik, és körbeutazza Amerikát, miközben azt csinál, amit akar.

Úgy tűnik, a pénz nem akadály. Ahogy az idő sem. Még soha nem láttam ilyen szabad embert.

Én is ezt akarom. Itt hagyni mindent, és elfutni, elmenekülni. Csak el innen. Gyávaság, de érezni akarom, ahogy az arcomat fújja a szél, és szárnyalok. Legalábbis addig, míg a szégyen, a kötelességtudat és a lelkifurdalás haza nem hoz.

Utálom, hogy folyton ezt érzem. Aztán utálom magam, amiért lelkifurdalásom van.

Ördögi kör.

Megállok a ház előtt, és összeszorul a szívem. April azonnal kiugrik, mielőtt leállítanám a motort.

Sóhajtok, és a svédre nézek, kínosan mosolygok, aztán a kormányra hajtom a fejem.

– Újra itt.

– Minden rendben? – kérdezi összevont szemöldökkel.

Úgy kérdezi, mintha évek óta barátok lennénk. Pedig egyáltalán nem vagyunk azok. Nem ismerjük egymást. Alig emlékszem a valódi nevére. Mégis vonzódom hozzá.

Azért, mert láttad meztelenül – emlékeztetem magam. – Ne hagyd, hogy a hormonjaid befolyásoljanak.

De tudom, hogy nem ez az egyetlen ok.

Bólintok.

– Rendben lesz. Talán jobb, ha bemegyek, és megnézem, mit szól Pike. Ki tudja, milyen történettel áll elő April.

Egy pillanatra végigmér, aztán így szól: – Sokkal erősebb vagy, mint hinnéd.

– Tessék?

– Szerintem nem bízol magadban eléggé.

– Nem akarlak megbántani, Mr. Svédország, de nem ismersz.

Vállat von, és összeszorítja az ajkát.

– Nem. Ahogy te sem ismersz engem. Velem vacsoráznál ma este? – kérdezi egy kis szünet után.

– Vacsorázni? – kérdezek vissza döbbenten.

Vacsorázni? Most randira hív?

Mi a frászért akarna velem randizni? Amúgy nem nekem kéne meghívni azok után, hogy a segítségemre sietett, és kiütötte azt a suttyó Titót?

– Szoktál vacsorázni, nem?

– Általában.

Továbbra is engem néz.

– Akkor? Eljössz velem vacsorázni ma este?

– De… miért?

– Mert kedvellek.

Olyan természetesen mondja, és olyan őszintén, hogy ennél romantikusabb már nem is lehetne. – Nagyon érdekes vagy. És jó lenne végre nem egyedül enni.

– Itt nincs sok jó étterem – mondom, és érzem, hogy izzad a tenyerem.

– De csak akad egy olyan, ahol jókat lehet enni.

Van néhány étterem, amit én szeretek. Nem puccosak, mégsem ettem házon kívül már egy éve. New York óta.

– Megkérdezem Pike-ot. Tegnap éjjel ő volt a gyerekekkel, amikor én… veled a bárban.

– Jó – mondja, és lassan bólint. – Ha nemet mond, mit szólnál a holnaphoz?

Elég kitartó a pasas.

Máris a fellegekben járok.

Majd kiugrik a szívem, és még jobban izzad a tenyerem.

– Maggie!

Ahogy a nevemet mondja, úgy érzem, mintha egy gyönyörű balladát hallgatnék.

Visszatérek a földre.

Rámosolygok.

– Örömmel.