HATODIK FEJEZET

Viktor

Hazugságban élek.

Hazugságban élek, és három hét óta először gyűlölöm ezt.

Míg az átkozott autóm nem robbant le ebben a kimondhatatlan nevű városban, Johan Anderssonként szabad voltam, mint a madár.

Hihetetlen volt.

Attól a perctől kezdve, hogy a stockholmi Arlanda repülőtéren felszálltam a magánrepülőre, és leszálltam Németországban, ott pedig búcsút intettem a testőrömnek, és hamis útlevéllel folytattam az utat. Pontosan úgy, ahogy mindig is szerettem volna.

Nem vett körül a testőrség. Többet nem ismertek fel. Senkit nem érdekeltem. Nem kellett mindig példásan viselkednem. Semmi mással nem kellett törődnöm, csak azzal, hogy ne felejtsem el az új nevemet és az új munkámat. Johan Andersson egy képzeletbeli svéd gyógyszergyár gazdag örököse. Szabad voltam.

Hová is mentem volna először, mint Manhattanbe? Elvégre New York az álmok városa. Itt minden adott, amire szükségem van. Azonnal magával ragadott a fény, a végtelen utcák, a dudáló taxik és a rengeteg ember. Itt senki nem ismert. Az lehettem, aki akartam.

Első nap délutánig aludtam. Senki nem ébresztett fel, és mivel a mobilomat is lecseréltem, hívást sem kaptam. Nem volt velem Freddie, hogy emlékeztessen a napi teendőimre. És nem kopogtak lakájok az ajtón. Akkor keltem, amikor akartam. Annak ellenére, hogy másnapos voltam és még mindig nem akklimatizálódtam, lementem sétálni, beültem egy kávézóba, és órákig figyeltem az arra járókat.

Még soha nem volt lehetőségem így bámészkodni. Szemérmetlenül. Úgy néztem az embereket, mintha még életemben nem láttam volna földi halandót. Senki nem vette észre. Senkit nem érdekelt, hogy bámészkodom. Csak egy arc voltam a sok közül. Nem voltam herceg, csak egy átlagember.

Nagyon jó volt így.

Ennyit tettem New Yorkban. Sétáltam, és figyeltem az embereket. Voltam tetőtéri bárban, ahol hozzám hasonló emberek fordultak meg, aztán elmentem a hippik bárjába, ahol mindenki totál laza volt. Betértem lepattantabb helyekre is, ahol az emberek majdnem szó szerint az asztal alá itták magukat. Aztán leültem a padra, és figyeltem a kutyákat a kutyafuttatóban. Láttam galambot kergető gyerekeket, és hallottam a forgalom miatt szentségelő autósokat.

Meg akartam nézni Hamiltont, de aztán jegyvásárlás közben elfogyott a türelmem. Talán majd máskor. New Yorkból Chicagóba vonatoztam. Régi álmom volt, miután megnéztem az Észak-Északnyugat című filmet. És a hamis személyiségemmel pont úgy éreztem magam, mint Roger Kaplan. Chicagóban is sétáltam, ettem-ittam, figyeltem az embereket, aztán rátaláltam álmaim autójára. Az 1965-ös Mustang nagyon jó állapotban volt. Készpénzzel fizettem, aztán indultam is. Teljesen lehúztam az ablakokat, és hagytam, hogy az arcomba fújjon a szél.

Mosolyogtam. Azóta nem ült ki mosoly az arcomra, hogy Alex meghalt. Szélesen mosolyogtam. Valahányszor rám tört a lelkifurdalás, és eszembe jutott a veszteség, elnyomtam ezt az érzést, és bemeséltem magamnak, hogy Johan Anderssont semmiféle veszteség nem érte. Aztán mosolyogtam tovább.

Minden nap, amit az Államokban töltöttem, közelebb vitt az új személyiségemhez. Sima ügy volt. Számomra eddig csak a megszokott, kissé bizarr, mégis különleges élet létezett. Amikor ennek az ellenkezőjét kaptam, könnyen váltottam, és egy másik ember bőrébe bújtam.

Újdonsült autómmal az első út Las Vegasba vezetett. Mindig is vágytam Vegasba, ezért foglaltam egy szobát a Venetianban. Átadtam az autót a kocsirendezőnek, és ahogy beléptem az előtérbe, máris egy esküvői ceremónia kellős közepén találtam magam.

Minden koszorúslánynak fehér liliomcsokor volt a kezében.

A férfiaknak ugyanez a virág díszelgett a mellényzsebén.

A virágok illata betöltötte a teret, és olyan fojtogatónak éreztem, hogy azt hittem, menten megfulladok.

Alex temetésén is rengeteg fehér liliomot láttam.

Addig nem tűnt fel, míg nem éreztem ismét az illatát.

A halál szaga.

Hirtelen lehullt az eddig oly boldogan viselt maszkom, és megint a gyászoló Viktor herceg voltam, aki elvesztette a bátyját.

Visszamentem a kocsihoz, átvágtam a sivatagon, és próbáltam minél messzebb kerülni a fehér liliomoktól, az emlékektől és a fájdalomtól.

Azt hittem, sikerül.

Mielőtt elérhettem volna a dombokat, melyek körülveszik ezt a fura nevű várost, a Mustangom döcögni kezdett, majd végérvényesen leállt. Még szerencse, hogy nem kaptam füstmérgezést, annyi teherautó pöfögött el mellettem.

Az még nagyobb szerencse, hogy nem kellett sok idő, és megjelent a vontatókocsi, ami elvitte a Mustangot a legközelebbi szállodához. Gondoltam, majd ott elmolyolok vele a parkolóban.

Csakhogy késő lett. Fáradt voltam, elkeseredett, és úgy kidőltem, hogy már nem is gondoltam az autóra. Másnap reggel mindent megtettem, hogy elfelejtsem Viktort. Akármennyire bosszantott, hogy lerobbant az álomkocsim, mely eddig olyan szépen kiszolgált az utam során, valahol örültem, hogy lesz mivel foglalkoznom. Legalább elvonja a figyelmemet a szerelés, bár sejtettem, hogy ez egyedül nem fog menni.

Csupa kosz voltam, mire rájöttem, hogy új karburátort kell vennem. Visszamentem a szobába, hogy lezuhanyozzak, és alkatrész után nézzek az interneten. Meztelenül mászkáltam a szobában, fülemen a vezeték nélküli fülhallgatóval. Hangoskönyvet hallgattam, mert számomra ez a legjobb mód, hogy tökéletesítsem a nyelvtudásomat. Csakhogy nem voltam egyedül a szobában.

Az egészben az a vicc, hogy mindig meztelenül mászkálok, ha szállodában vagyok. Svédországban amúgy természetes dolog a meztelenség, otthon mégis ügyelnem kellett rá, hogy illendően felöltözzek. Ezekben a szállodákban viszont szabadnak éreztem magam.

Legalábbis addig, míg észre nem vettem a szobalányt, aki tátott szájjal, és kikerekedett szemmel bámult rám.

Egy fiatal, csinos hölgy, akiről szívesen fantáziál az ember. Sötét haját lazán összefogta, kedves arca pirospozsgás, ajka telt, sötétbarna szeme pedig olyan igéző, hogy elveszek a tekintetében.

Alaposan meglepett.

Ahogy én is őt.

Felkiáltott, aztán mormolt valamit, és úgy tűnt, mint aki próbálkozik, de mégsem tudja elég gyorsan elhagyni a szobát. Nem hibáztatom. Elég alacsony volt, és nyilván óriásnak tűntem a közelében. Arról nem beszélve, hogy a farkam is csak pár centire volt tőle.

Nem gondoltam, hogy újra látom. Miután elment, csak ez a kis incidens volt, ami feldobta a napomat.

Aztán eljött az este.

Ami állandó magánnyal párosult.

A szél már megint liliomillatot fújt felém.

Talán csak az egyik szállóvendég parfümjét éreztem, aki elsétált előttem a folyosón.

De az is lehet, hogy csak kitaláltam, és amikor egyedül vagyok, folyamatosan képzelődöm.

Bármi legyen is az igazság, pont úgy szíven ütött, mint Vegasban. Mintha egy bomba robbant volna mellettem.

Térdre borultam, és megint úrrá lett rajtam a bánat.

Mégsem hagytam el magam.

Nem hagytam, hogy kicsorduljon a könnyem, mert akkor ismét tettem volna egy lépést Viktor felé. Márpedig épp ez elől menekültem egy egészen más szerepbe, de hiába ízleltem meg a szabadságot, mégis megtalált a keserűség.

Annyira felzaklatott a gondolat, hogy előkerestem a pirulát, amit dr. Bonakov adott. Bevettem belőle kettőt.

Túl sok időbe telt, míg hatni kezdett.

Mivel a szállodában nem volt drinkbár, elindultam, és tíz perc séta után beültem az első bárba, amit találtam. Leültem a bárpulthoz. Rendeltem egy vodkát jéggel.

És ennyi.

Alaposan kiütöttem magam.

Mégis álmodtam. Sötét, nagyon furcsa álmot láttam. Alex szerepelt benne, és egy korona, melyet a bátyám vérével átitatott borotvapengék díszítettek.

Másnap reggel tértem magamhoz.

Egy sötét szobában.

Idegen ágyban.

Egy idegen lány és egy kisfiú bámult rám.

Először azt hittem, baleset ért, és talán kórházba kerültem. Aztán inkább arra gondoltam, hogy elraboltak, mert észrevettem, hogy a lány kezében borotvapenge van. Úgy tartotta, mintha rögtön el akarná vágni a torkomat, ráadásul ez a penge pont úgy nézett ki, mint az álmomban szereplő. A lány biztos rájött, ki vagyok, és váltságdíjat fog követelni.

Aztán rájöttem, ki ő.

A szobalány.

Aztán megtudtam, miért vagyok itt.

A lány vigyázott rám, amikor öntudatlan állapotba kerültem a bárban. Hazavitt. Gondoskodott a biztonságomról.

Pedig vadidegen voltam a számára.

Most itt ülök a konyhájában, miközben az elsősegélyládát keresi. Aztán előhalássza a mosogató alól, és arra készül, hogy ellássa a kézfejemen éktelenkedő sebet. Állítom, hogy annak a fickónak acélból volt az arca. Még az sem segített, hogy pár héttel ezelőtt alaposan behúztam egyet a testőrömnek, Gustavnak.

Természetesen nem vagyunk egyedül a konyhában.

Az egyik oldalamon a kissrác ül, aki megállás nélkül vigyorog. Nem tudom, boldog-e, vagy azért vigyorog rendületlenül, mert a halálomat tervezgeti.

Másik oldalamon az ikerlányok ülnek. Az egyiknek feketére van festve a haja, teljesen feketébe öltözött, és a szemét is feketére festette. A másikon nincs smink, és világossárga felsőt visel. Mindketten úgy néznek rám, mintha valami érdekes, ritka állat lennék, amit a nővérük, Maggie talált az utcán.

Maggie. Miss America.

Most, hogy vele töltöttem a reggelt, egész másképp látom. A tüzes kis szobalány, aki rám nyitott, amikor meztelenül flangáltam a szobában. Ő az egyetlen, akit ismerek a városban. Segített rajtam, holott egyáltalán nem fűződött hozzá érdeke, és úgy tűnik, anélkül is törődik velem, hogy tudná, ki vagyok valójában. Azt kell mondjam, lenyűgöz.

És ekkor jön a dilemma.

Mert eddig hazudtam neki.

És továbbra is így teszek.

Nagyon nem örülök.

– Mivel foglalkozol? – kérdezi a fekete hajú lány. – Mi a munkád?

Maggie épp kinyitja a kenőcsöt, aztán rám néz, és figyel.

– Van egy nagy cégem Svédországban.

– 1KEA? – kérdezi a másik lány.

Mosolygok. Szinte biztos voltam benne, hogy ezt fogja rávágni.

– Nem. Nem az 1KEA.

– Volvo? – kérdezi megint a fekete hajú.

– Nem.

– ABBA? – kérdezi a kissrác.

– Szerinted az ABBA együttes tagja vagyok? – kérdezem összevont szemöldökkel.

Vállat von, fészkelődni kezd a helyén, aztán énekelni kezdi a Dancing Queent, csak épp az általa költött, trágár verziót. A pisitől a kakiig minden előfordul a szövegben, ami a királynőre nézve kicsit sem kecsegtető.

– Callum! – szól rá Maggie, belőlem viszont kitör a nevetés.

– Tudod – kezdem –, ezt a dalt Svédország királynőjének tiszteletére írták, egy nappal az esküvője előtt. Te is mutathatnál némi tiszteletet.

– Miért? Te vagy a király?

Még nem.

– Jaj, Callum! Kérlek, ne gúnyolódj más emberek országával! – mondja neki Maggie, aztán mellém húz egy széket, és a csuklómra teszi az ujját. Érintése egyszerre simogató és tüzes. Szégyenlősen rám mosolyog, és az ujjára nyom egy hangyányit a gyógykenőcsből.

– Ne haragudj. Mostanában minden dalt úgy költ át, hogy legyen benne kaki és pisi.

– Tényleg? – kérdezem, és a srácra nézek, miközben ő folyamatosan kuncog. Ahogy a fejét mozgatja, szinte biztosra veszem, hogy az eredeti szöveg további módosításán gondolkodik. Ha nincs szerencsém, újabb szépséget énekel az anyámról.

– Szóval – kezdi Maggie, és a kézfejemre keni a krémet. – Milyen cégről van szó?

Kíváncsi társaság. Mondjuk nem csoda. Mégiscsak a házukban vagyok, és nyilván szeretnék megismerni a Svédországból jött idegent.

– Gyógyszergyártó cég – válaszolom.

– Á! Ez… nagyon fontos lehet.

– Semmi különös – vágom rá, mert nem akarok tovább hazudni. Amennyire lehet, próbálok valós dolgot is hozzáfűzni.

– Kezdettől fogva a család vállalata. Én veszem át a cégvezetést, ha apám – khm – kilép.

– Nagyon érdekes – mondja. Közben nézem, ahogy minden figyelmét a sebem kezelésére fordítja. Még a szemöldökét is összevonja közben. Vajon mindenkivel így törődik, vagy csak nekem szól ez a gondoskodás?

Ha viszont csak nekem szól, akkor sem az igazi énemnek, hanem annak, akivé váltam, Johan Anderssonnak, a leendő cégvezetőnek.

Vajon számítana, ha megtudná az igazat? Nem úgy tűnik, mint akit annyira lenyűgöz a kamu állásom, pedig sok olyan embert ismerek, aki teljesen odalenne. A gyógyszeripari cégek ugyanis szép bevételt termelnek.

Ha megtudná, ki vagyok…

– Fáj? – kérdezi aggódva.

Mélyen a szemébe nézek, és ekkor jövök rá, hogy feszültebb vagyok a kelleténél.

– Nem. Nem nagyon. Köszönöm.

Próbálok ellazulni. Csakhogy minél közelebb hajol, minél többet érinti a kezemet, és minél többször néz rám, annál feszültebb leszek. Kellemes az illata. Mint a fahéjas cukor.

Bólint, aztán látom, hogy zavarba jön, amikor észreveszi, milyen közel kerültünk egymáshoz. Kihúzza magát, próbál egy kicsit eltávolodni, aztán előveszi a kötést.

– Tudsz főzni? – kérdezi a fekete hajú lány, amikor Maggie átkötözi a sebet.

– Főzni? – kérdezek vissza.

Egyébként tudok, mert megnyugtat, és ott kiélhetem a szabadságvágyamat. Úgy nőttem fel, hogy sürgött-forgott körülöttünk a személyzet, és mindent megcsináltak helyettünk.

– Leginkább magamnak szoktam – válaszolom végül.

– Miért kérdezed?

Az ikrek összenéznek, aztán elvigyorodnak.

Aztán a sötét hajú úgy tesz, mintha ő lenne a Muppet show svéd szakácsa, és dalolászni kezd.

Hangosan felsóhajtok. Gyerekkoromban legszívesebben agyonütöttem volna azt az átkozott figurát.

– Lányok! – szól rájuk Maggie, miközben próbálja visszatartani a mosolygást, és kerüli a tekintetemet.

– Semmi baj. Már megkaptam néhányszor.

– Dancing queen, smells like pee – kezd rá Callum a pisiszagú királynős nótára.

Maggie a fejét csóválja.

– Esküszöm… – mormolja, aztán elvágja a kötést, visszateszi a maradékot, és felpattan. – Kész vagyunk. Most pedig hazaviszlek.

– Nincs gond. A svédeknek jó a humorérzékük.

Felemelem a bekötött kezem.

– Amúgy köszönöm.

A fejét csóválja, mire egy sötét hajtincs az arcába hull, és folyamatosan lengedez.

– Nincs tehén a jégen – mondja.

Mosolygok. Valami megmozdul bennem. Ismeretlen érzés. Olyan… kellemes! Mintha egy kicsit enyhülne a keserűségem. Legalábbis annyira, hogy felbátorodjak.

– Ne felejtsük el a vacsorát – mondom neki.

Tudom, hogy kicsit előreszaladtam, és lehet, hogy idegesítő vagyok, de olyan érzések kavarognak bennem, amik nem hagynak nyugodni.

– Maradsz vacsorára? – kérdezi Callum.

– Nem! – vágja rá Maggie együttérzően.

– Vacsora? – kérdezi valaki a hátunk mögül.

Talán Maggie legidősebb öccse lehet. Illetve nem tudom, mert fogalmam sincs, hányán laknak még a házban. Megdöbbent a tény, hogy mindnek ő a törvényes képviselője, és mindegyikről neki kell gondoskodnia. Én is sok mindenért felelős vagyok, és épp ez elől menekülök. Csakhogy nekem van lehetőségem rá. Neki nincs. Ideláncolják a feladatai. Ilyen fiatalon.

– Svergie… Johan – helyesbít Maggie – elhívott ma este vacsorázni.

Úgy hangzik, mintha nem tudna megbarátkozni ezzel a névvel.

Az öccse rám néz, és keresztbe fonja tetovált karját. Olyannak tűnik, mint aki meg tudja magát védeni, ha verekedésre kerülne sor, és simán kitessékelne engem a házból, ha szükséges. Legalábbis ez lehet a terve.

Most nincs kedvem még egyszer megsebesülni. Egy kicsit hátrébb lépek, és megfogom a csuklómat, hogy lássa, nem akarok összetűzésbe keveredni.

– Meghívod? – kérdezi.

Pislogok.

– Tessék?

– Meghívod? – ismétli.

– Persze – válaszolom, és nem értem, hogy merült fel ez a kérdés. Melyik férfi nem fizeti ki a nő vacsoráját, ha egyszer randira hívta?

Egy kicsit elgondolkodik, aztán Maggie felé biccent.

– Jól van. Megérdemelsz egy estét házon kívül. És őszintén szólva – kezdi, és a mennyezetre bámul – nem kéne egész este Aprillel lenned.

– Mit mondott? – kérdezi Maggie, és maga köré kulcsolja a karját, mintha fázna. – Gyűlöl, igaz?

Az öccse sóhajt, és megvakarja az orrnyergét.

– Mindent és mindenkit utál. Nem hibáztathatod…

A többi gyerekre néz, akik visszanéznek rá, és bólogatnak.

– Tudom, mi történt. Dühös, mert a svéd haverod megütötte az ő makulátlan fickóját.

Rám néz.

– Amúgy, ha a helyedben lennék, nem sokáig maradnék itt. Le a kalappal, hogy pofán vágtad Titót, de van egy csomó haverja, akik finoman szólva nem a kedvességükről híresek.

– Nem baj. Én sem arról vagyok híres – mondom, és vállat vonok.

– Akkor nem baj, ha te vigyázol a többiekre? – kérdezi Maggie.

– Tudod, hogy vigyázunk Callumra, míg ti házon kívül vagytok – mondja a sötét hajú lány. – Már elég nagyok vagyunk.

– Azért csak lassan! – mondja a srác. – Remélem, ez nem lesz mindennapos Maggie-nél.

– Hé! – kiáltja Maggie, aztán rám néz, mint aki azonnal menni akar. – Gyere! – mondja nekem, és szélsebesen a kisbusz felé vesszük az irányt.

Nem sokkal később, jó pár tömbnyire a szállodától megáll.

– Ne haragudj, hogy kicsit messzebb raklak ki. Csak nem akarom, hogy észrevegyenek minket – magyarázza, miközben leparkol. – Nem mintha valami rosszat tettünk volna. Úgy értem, semmi olyan nincs köztünk, amire gondolnak. Vagyis, amire gondolnának.

Kicsit elpirul, amikor ezt mondja, ezért muszáj tisztáznom a helyzetet.

– Áruld el, mi a rossz.

– Nos, ööö…

– Például az, hogy vacsorázni hívtalak? Vagy az, ha utána szobára vinnélek?

Kikerekedik a szeme, aztán felragyog. Szóhoz sem jut. Így még vonzóbb.

– Talán mindkettő – mondja halkan, szinte az orra alatt mormolva.

Az ajkamba harapok. Nem ez a legjobb hely, hogy merevedésem legyen, de ha továbbra is ilyen ártatlanul, mégis csábosan néz rám, akkor nem fogok bírni magammal.

– És mi lesz, ha tényleg elmegyünk vacsorázni? – kérdezem. – És felhívlak a szobámba?

Még jobban kikerekedik a szeme. Aztán nyel egy nagyot.

Rávigyorgok.

– Egyszer talán annak is eljön az ideje – mondom, és kicsatolom az övét, kinyitom a jármű ajtaját, és kiszállok.

– Nincs tehén a jégen – suttogja, mintha magához beszélne.

– Még nincs – mondom, aztán megköszörülöm a torkomat. – Hétre érted megyek.

– Tessék? Majd én jövök érted. Neked nincs is autód.

– Ez egy randi, Miss America – emlékeztetem. – Nem vezethetsz. És én sem. Majd fogok egy taxit. Ilyen egyszerű.

Bólint, és olyan kedvesen mosolyog, hogy ellágyul a szívem.

– Jól van.

– Akkor este.

Aztán becsukom az ajtót, és visszamegyek a szállodába.

Mosolyogva.