30.

Hermia a kompon szúrta ki Peter Flemminget. Látta, ahogy a korlátra könyökölve a tengert bámulja, és rögtön eszébe jutott az a vörös bajuszos, elegáns tweedöltönyös férfi, aki a morlundei pályaudvaron feltűnt neki. Persze tudta, hogy hozzá hasonlóan nagyon sokan utaznak Morlundéból Koppenhágába, de ezt a fickót halványan ismerősnek találta. A szemüveg egy ideig félrevezette, ám aztán rájött, ki ez. Peter Flemming!

Arne mutatta be őket egymásnak, még a régi szép időkben. Hermia arra is emlékezett, hogy a férfiak gyerekkorukban jó barátok voltak, de amikor kitört a családi viszály, csúnyán összevesztek, még verekedtek is.

És Peterből zsaru lett! •

Amint ezek az emlékek átvillantak az agyán, a lány rádöbbent, hogy Flemming bizonyára követi. Végigfutott a hátán a hideg, mintha jeges szél csapta volna meg.

Ráadásul tisztába volt vele, hogy kezd kifutni az időből, hiszen a teliholdig már csak három nap van hátra, és még mindig nem találta meg Harald Olufsent. Lehet, hogy akkor sem érne haza, mire kell, ha még ma este megkapná Arne öccsétől a filmet... De úgy döntött, nem adja fel – ennyivel tartozik Arne emlékének, Digbynek és mindazoknak a pilótáknak, akik életük kockáztatásával próbálják megállítani a nácikat.

Csak azt nem értette, miért nem tartóztatta még le Peter, amikor pontosan tudja róla, hogy az angoloknak kémkedik. Vajon mire vár? Miben sántikál? Talán ő is Haraldot keresi!

Kikötött a komp, mindketten leszálltak. Hermia a koppenhágai vonattal utazott tovább. Amint elindultak, végment a vasúti kocsik folyosóján, s az egyik első osztályú kupéban megpillantotta Flemminget. Tehát az átkozott zsaru ráragadt.

Gondterhelten tért vissza a helyére, aggasztotta ez a kellemetlen fejlemény, hiszen semmiképpen sem vezethette el Petert Haraldhoz. Meg kellett szabadulnia tőle.

Bőven volt ideje gondolkozni, hogyan rázza le, mert a vonat állandóan késett, és csak este tízkor futott be Koppenhágába. Mire a szerelvény bedöcögött az állomásra, Hermia kieszelte, mitévő legyen. Elhatározta, hogy betér a Tivoliba, és a tömegben eltűnik Peter szeme elől.

Amikor leszállt, végigpásztázta a peront. Peter épp akkor ugrott le az első osztályú kocsi lépcsőjéről.

A lány normális tempóban fölment a lépcsőn, és kilépett a pályaudvarról a nyáresti félhomályba. A mindössze néhány lépésre lévő Tivoli főbejáratánál belépőjegyet vett magának. – Éjfélkor bezárunk! – figyelmeztette a pénztáros.

Hermia 1939-ben járt itt Arnéval. A dánok akkor a nyári napfordulót ünnepelték, és aznap éjjel ötvenezer ember zsúfolódott össze a parkban, hogy megnézze a tűzijátékot. Most azonban a rá sem lehetett ismerni a régi Tivolira: színpompás gyümölcsös tálról készült fekete-fehér fotóhoz hasonlított. Az ösvények még mindig elbűvölően kanyarogtak a gyönyörű virágágyak között, de a fákra akasztott, tündérmesébe illő lámpafüzéreket kikapcsolták, és az utakat is csak speciális, gyenge fényű égőkkel világították meg, nehogy megszegjék az elsötétítés szigorú rendszabályait. A Pantomim Színház mellett éktelenkedő óvóhely tovább rontotta a hangulatot. Még a zenekarok is csak halkan játszottak. De Hermia elsősorban azért esett kétségbe, mert korántsem volt olyan sűrű a tömeg, mint képzelte, s így bárki könnyen követhette.

Megállt, úgy tett, mintha egy zsonglőr mutatványaiban gyönyörködne, és óvatosan hátrasandított. Petert a közeli bódénál pillantotta meg – éppen egy korsó sört ivott. Hermiának egyelőre fogalma sem volt, hogyan fogja lerázni ezt az aljas zsarut.

Elvegyült a szabadtéri színpad körül összeverődött, operettet hallgató tömegben. Előrefurakodott, majd a túloldalon távozva továbbsietett, de Peter továbbra is a nyomában ügetett. Ha ez még sokáig így megy, a fickó rájön, hogy meg akarok lépni előle, és a végén tényleg letartóztat, gondolta a lány.

Kezdett megijedni. A tavat megkerülve a táncparkettnél lyukadt ki, ahol foxtrottot játszott egy nagyzenekar. Legalább száz pár ropta a táncot, és még többen nézték őket. Hermia itt végre a régi Tivoli hangulatát érezte. Amikor megpillantott egy jóképű fiatalembert, hirtelen remek ötlete támadt. Odalépett hozzá, s a legelbűvölőbb mosolyát rávillantva leszólította.

– Nincs kedve táncolni velem?

– Már hogyne lenne! – vágta rá a férfi, s már vitte is a parkettre. Hermia sosem volt jó táncos, de ügyes partnerrel valahogy elboldogult. Ezt a fiút persze nem lehetett egy napon emlegetni a könnyed eleganciával mozgó Arnéval, de azért elég magabiztosnak és határozottnak bizonyult.

– Hogy hívják? – kérdezte a lánytól.

Hermiának majdnem kiszaladt a száján a valódi neve, de az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy nem mondhatja meg.

– Agnesnek – felelte.

– Én meg Johan vagyok.

– Örülök, hogy megismerhettem, Johan. Fantasztikusan foxtrottozik. – A lány hátranézett az ösvényre, s riadtan látta, hogy Peter Flemming a táncolókat figyeli.

Legnagyobb bosszúságára a foxtrott hirtelen véget ért, s mindenki megtapsolta a zenekart. Néhány pár távozott a parkettról, de újak jöttek a helyükre.

Hermia úgy döntött, őszinte lesz a fiatalemberhez.

– Nézze, az a helyzet, hogy egy rémes alak követ, és szeretnék megszabadulni tőle, de nem tudok. Megkérhetem, hogy a következő szám alatt vezessen át a túloldalra?

– Hű, de izgalmas! – kiáltott fel Johan, s szemügyre vette a nézőket. – Melyik az? A vörös képű, dagadt disznó?

– Nem. A tweedöltönyös.

– Aha, már látom! Egész jóképű. A zenekar rázendített egy polkára.

– Jaj nekem! – szörnyűködött Hermia, mert a polka végképp nem volt az erőssége, de most mégis meg kellett próbálnia.

Johan szerencsére jól polkázott, s közben még csevegésre is futotta az erejéből. – Mondja, ez a fickó, aki zaklatja, vadidegen, vagy ismeri valahonnan?

– Felületesen ismerem. Menjünk át a parkett másik oldalára, közvetlenül a zenekar mellé, jó? Ez az!

– Nem a barátja véletlenül?

– Nem. Én egy perc múlva lelépek, Johan. Ha ez az aszfaltbetyár utánam rohanna, legyen szíves, gáncsolja el, vagy tartóztassa fel. Ugye megteszi?

– Szíves-örömest, ha ez a kívánsága.

– Köszönöm.

– Szerintem a férje a pasas.

– Szó sincs róla!

Ahogy a zenekar felé közeledtek, Johan a parkett széléhez vezette Hermiát.

– Akkor lehet, hogy maga kém, ő pedig zsaru, és azért akarja elkapni, mert hadititkokat lopott a náciktól...

– Ráhibázott! – felelte nevetve a lány, s ezzel faképnél hagyta a fiút.

Gyors léptekkel lesietett a parkettról, és a dobogót megkerülve beszaladt a fák közé. A füvön átgázolva egy másik ösvényen futott tovább a közeli mellékutcára nyíló kijárat felé. A kapuból hátranézett. Petert sehol sem látta.

A parkból egyenesen a főpályaudvartól egysaroknyira lévő Vesterport állomásra ment, és jegyet váltott a kirstensloti vonatra. Örömmámorban úszott – sikerült leráznia Peter Flemminget!

Megkönnyebbülve nézett körül. Rajta kívül csak egy égszínkék barettet viselő csinos nő várakozott a peronon.