19.

Harald napnyugtakor hajtott végig a koppenhágai rakparton. A kikötő piszkos vize nappal szürkés olajzöldnek látszott, most azonban a lemenő nap fényében csillogott. Az apró hullámok úgy tükrözték vissza az alkonyi égboltot, mintha festő ecsetje vitte volna vászonra a vörös és sárga színfoltokat.

A fiú leparkolta a motorját a behemót Daimler-Benz teherautók közelében, amelyeket félig már megraktak a dokkban álló norvég hajóval érkezett gerendákkal. Csak ekkor vette észre, hogy két német katona őrzi a rakományt. Hirtelen úgy érezte, mintha égetné a combját a zsebében lapuló filmtekercs. Zsebre vágta a kezét, s bebeszélte magának, hogy nem kell pánikba esni, hiszen senki sem sejti, milyen súlyos bűncselekményt követett el – a motor pedig jó helyen van. A katonák orra elől biztosan nem fogják ellopni.

Amikor Harald utoljára itt járt, olyan részeg volt, hogy most csak halványan derengett neki, merre lehet a dzsesszklub. Az egymás mellett sorakozó raktárak és kocsmák felé indult. A kormos, mocskos épületek éppúgy átváltoztak a lenyugvó nap romantikusan vöröslő fényében, mint a kikötő piszkos vize. A fiú csak hosszas keresgélés után bukkant rá a Dán Népdal és Néptánc intézet táblájára. Leszaladt a lépcsőn. Szerencsére a pinceajtó nyitva volt.

Így tíz óra tájban alig lézengtek néhányan a klubban – a vendégek zöme rendszerint jóval később érkezett. Senki sem játszott a kis színpadon árválkodó, sörtől ragacsos zongorán. Harald a termen átvágva a bárpulthoz ballagott, közben a jelenlévők arcát fürkészte. Legnagyobb csalódására egyiket sem találta ismerősnek.

A csapos a fején virító színes kendővel úgy nézett ki, mint egy cigány. Bizalmatlanul biccentett Haraldnak, akiről rögtön megállapította, hogy nemigen szokott efféle helyekre járni.

– Látta ma már Betsyt? – kérdezte a fiú.

A csapos megnyugodott. Arckifejezése elárulta, hogy most már tudja, mit akar ez a fiatalember: nő kell neki, mint a többi hasonszőrű kanos kölyöknek.

– Itt van valahol – felelte.

– Megvárom – bólintott Harald, és felült az egyik bárszékre.

– Trude éppen szabad. Ott dekkol a sarokban – közölte készségesen a csapos.

Harald odapillantott. A szőke lány egy rúzsfoltos pohárból ivott. A fiú megrázta a fejét.

– Én Betsyt akarom.

– Oké. Ez magánügy, ízlés dolga. Senki sem szólhat bele – bölcselkedett a csapos.

Harald elfojtott egy mosolyt az olcsó közhely hallatán. Hát persze hogy magánügy a nemi közösülés! Mi más lenne?

– Milyen igaza van! – helyeselt buzgón a fickónak, s közben azon tűnődött, vajon a kocsmában mindig ehhez hasonló sületlenségekről beszélgetnek-e az emberek.

– Nem inna valamit, amíg Betsyre vár?

– Egy korsó sör jólesne.

– Kísérőt kér hozzá?

– Köszönöm, nem. – A fiúnak az akvavit puszta gondolatától is émelyegni kezdett a gyomra.

Töprengve kortyolgatta a sört. Egész nap saját sanyarú sorsán rágódott. Egy rendőr nyitott ajtót Arne búvóhelyén, s ő szinte biztosra vette, hogy a bátyja lebukott. De ha netán csodával határos módon mégis sikerült megszöknie, akkor csak a kirstensloti romos kolostorban rejtőzhet, gondolta Harald, s reggel oda is motorozott, de hiába. A kolostort üresen találta.

Hosszú órákig üldögélt a templom kőpadlóján. Hol a bátyja miatt szomorkodott, hol meg azon törte a fejét, hogy most mitévő legyen.

Pontosan tudta, ha be akarja fejezni, amit Arne elkezdett, akkor a filmet tizenegy napon belül el kell juttatnia Londonba. Arne nyilván kitervelte, hogyan hajtja végre a feladatot, neki azonban fogalma sem volt róla, mit eszelt ki a bátyja, sőt arról sem, kitől kérdezhetné meg. Rájött, hogy saját kútfőből kell megoldást találnia.

Fontolóra vette, hogy egyszerűen borítékba teszi a negatívokat, és elküldi őket a stockholmi angol követségre, ám biztosra vette, hogy a követségre címzett postát automatikusan felbontják a cenzorok.

Sajnos egyetlenegy embert sem ismert abból a kis csoportból, amelynek a tagjai legálisan utazgathattak Dánia és Svédország között. Az is átvillant az agyán, hogy esetleg leballaghatna koppenhágai kompkikötőbe, vagy elmehetne a hajóvonat helsingöri állomására, és megkérhetne egy utast, ugyan vigye már magával a borítékot – de ez majdnem ugyanolyan kockázatosnak látszott, mint postára adni a filmet.

Egynapi fejtörés után arra a következtetésre jutott, hogy személyesen kell Angliába utaznia.

Persze nem nyíltan, ilyesmiről nem is álmodhatott, mert most, hogy a bátyját kémkedés miatt letartóztatták, ő sem kaphatott volna kiutazási engedélyt. Valami titkos útvonalat kellett találnia. Úgy vélte, biztosan föl lehet jutni valahogy az egyik dán hajóra, amelyik naponta megy Svédországba, és odaát észrevétlenül le is lécelhet az ember – csak munkát nem kaphat a potyautas a fedélzeten, mert a tengerészeknek speciális igazolványuk van. Harald természetesen hallott róla, hogy a dokkok környékén igencsak aktív az alvilág: virágzik a csempészet, a lopás, a prostitúció, a drogkereskedelem. Nincs mese, gondolta; a bűnözőkkel kell kapcsolatba lépni, és keresni kell valakit, aki embercsempészetre is vállalkozik.

Amikor délután egyre jobban lehűlt a levegő, s ő fázni kezdett a kolostorban, föltápászkodott a hideg kőről. Abban a reményben motorozott vissza a dzsesszklubhoz, hogy ott összefuthat az egyetlen bűnözővel, akivel eddig találkozott.

Betsyre nem kellett sokáig várnia. Csak fél korsó sört ivott meg, amikor a lány megjelent a teremben. A hátsó lépcsőn jött le egy férfival, akit alighanem szobára vitt egy numerára. A sápadt, ragyás arcú kuncsaftnak jókora pattanás virított az orrcimpáján, és olyan rövidre nyíratta a haját, hogy szinte kopasznak hatott. Harald úgy tizenhét évesnek nézte – nyilván az egyik hajó matróza volt. A fickó alamuszi ábrázattal gyorsan átvágott a klubhelyiségen, és kilépett az ajtón.

Betsy a bárpulthoz andalgott, Haraldra pillantott, de csak spéttel ismerte meg.

– Hello, kisdiák! – üdvözölte kedvesen.

– Hello, hercegnő.

A lány kacéran fölszegte a fejét, és megrázta göndör sötét fürtjeit.

– Meggondoltad magad? Mégis felugrasz hozzám egy menetre? A fiút elfogta az undor. El sem tudta képzelni, hogy mindössze pár perccel a matróz távozása után ágyba bújjon ezzel a nővel, de szemrebbenés nélkül, tréfásan csak annyit mondott: – Most nem. Majd ha összeházasodtunk. Betsy nevetett.

– Mit szólna hozzám a mamád? Harald végigmérte a dundi lányt.

– Azt, hogy egy ilyen sovány teremtést föl kell táplálni, mielőtt férjhez megy.

Betsy elmosolyodott. – Hiszen te hízelegsz! Biztosan akarsz valamit tőlem, ugye? Nyilván nem az ócska vizezett sör miatt jöttél vissza...

– Az igazat megvallva, Lutherrel kéne beszélnem – felelte Harald.

A lány rosszallóan nézett rá.

– Lou-val? Minek?

– Akadt egy kis problémám, és ő talán segíthet megoldani.

– Miféle problémád?

– Azt hiszem, inkább nem kéne elmesélnem...

– Ne légy hülye! Bajban vagy?

– Nem egészen.

Betsy az ajtóra pillantott.

– Ó, a francba! – sziszegte dühösen.

Harald hátrafordult, s az éppen belépő Luthert látta, aki ma este rettentően piszkos selyem sportzakót viselt egy szál atlétatrikóval. Harminc körüli részeg férfi tántorgott mellette – úgy beszívott, hogy alig állt a lábán. Luther karon ragadta, és Betsy felé terelte. A fickó kéjsóváran mustrálta a lányt.

– Mennyit gomboltál le róla? – kérdezte Betsy Luthertól.

– Egy tízest.

– Hazug disznó!

Luther öt koronát nyomott a lány kezébe.

– Nesze, a részed.

Betsy vállat vont, zsebre vágta a pénzt, és szobára vitte a kuncsaftot.

– Nem inna valamit, Lou? – fordult a stricihez Harald.

– De! Egy akvavitet! – vágta rá Luther, akinek semmit sem javult a modora. – Na nyögd ki, mit akarsz! Gömbölyű seggű kisfiút? Olcsó cigit? Vagy drogot?

A csapos akvavitet töltött egy kis pohárba. Luther egy hajtásra kiitta. Harald fizetett, megvárta, míg a csapos arrébb megy, aztán halkan odasúgta Lou-nak: – Svédországba akarok utazni.

– Miért? – kérdezte résnyire szűkült szemmel Luther.

– Fontos ez?

– Lehet.

– A barátnőm Stockholmban él. Szeretnénk összeházasodni – improvizálta Harald. – Az apja gyárában munkát is kapnék. Bőrárukat készítenek, tárcákat meg retikülöket, és...

– Akkor fordulj a hatóságokhoz, és kérj kiutazási engedélyt.

– Már kértem. Elutasították a kérvényemet.

– Miért?

– Azt nem közölték. Luther gondolkodóba esett.

– Talán lehet róla szó – morogta végül.

– Föl tud juttatni egy hajóra?

– Elképzelhető. Mennyi pénzed van?

Haraldnak eszébe jutott, hogy Betsy az előbb, amikor pénzről beszéltek, nem hitt Luthernak, így aztán azt felelte: – Egy vasam sincs. De valamennyit tudok szerezni. Ha sikerül, segít nekem?

– Ismerek egy fickót, akit megkérhetek rá.

– Remek! Még ma este?

– Adj tíz koronát.

– Mire?

– Ennyi a közvetítői díj, kölyök. Jár nekem, amiért fölkeresem azt az embert. Vagy úgy gondolod, ez is amolyan ingyenes közszolgáltatás, mint a könyvtár?

– Már megmondtam, hogy nincs pénzem. Luther elvigyorodott, az odvas fogait mutogatta.

– A piáért húszassal fizettél, és egy tízest visszakaptál belőle. Ide vele!

Harald nem szívesen engedett az erőszaknak, de belátta, hogy nincs más választása. Kénytelen-kelletlen odaadta a bankót.

– Itt várj meg – mondta Luther, és kiment.

Harald várakozás közben lassan kortyolgatta a sört, hogy tovább tartson. Azon tűnődött, hol lehet most Arne. Valószínűleg a Politigaarden egyik cellájában vallatják, gondolta szomorúan. Lehet, hogy éppen Peter Flemming hallgatja ki – a kémkedés az ő asztala... Vajon Arne beszélni fog? Harald biztosra vette, hogy eleinte nem – a bátyja nem omlik össze már a kezdet kezdetén! De lesz-e ereje kitartani? Harald mindig úgy érezte, hogy nem egészen ismeri Arnét. Mi történik, ha megkínozzák? Meddig bírja ki? Eljön-e az a pillanat, amikor elárulja őt?

Az emelet felöl zaj hallatszott. Betsy részeg kuncsaftja iszonyú robajjal lezuhant a lépcsőn. A lány utána szaladt, felrángatta a padlóról, az ajtóhoz támogatta, és fölvonszolta az utcai kijárathoz.

Hamarosan újabb klienssel tért vissza. A tisztes külsejű, középkorú férfi kopott, de frissen vasalt szürke öltönyt viselt. Úgy nézett ki, mint egy banktisztviselő, aki egész életében hangyaszorgalommal dolgozott, mégsem léptették elő. Miközben átvágtak a termen, Betsy odaszólt Haraldnak: – Hát Lou hova lett?

– Elment, hogy beszéljen egy fickóval az érdekemben.

A lány félúton megtorpant, s a feszengő banktisztviselői: faképnél hagyva a bárpulthoz lépett. – Ne üzletelj Lou-val! Aljas gazember!

– Nincs más választásom.

– Akkor fogadj el tőlem egy jó tanácsot – suttogta Betsy. – Ne bízz benne! Egyetlen szavát se hidd el! – Úgy csóválta az ujját, mint egy tanítónő, aki azt akarja, hogy a diákja jól megjegyezze a leckét. – És az Isten szerelmére, vigyázz magadra! Ez a mocsok szemrebbenés nélkül kést döf a hátadba – tette hozzá, majd sarkon fordult, és fölment a lépcsőn a kopott öltönyös férfival.

Haraldot eleinte bosszantotta, hogy a lány szerint őt figyelmeztetni kell, mert nem tud vigyázni magára. Aztán lecsillapodott, s rájött, hogy ostobaság hőbörögni, hiszen a Betsynek igaza van – tényleg ingoványos talajra tévedt. Még sosem volt dolga olyan alakokkal, mint Luther, így valóban fogalma sincs, mit kell tennie, hogy át ne verje ez a minden hájjal megkent strici.

Ne bízz benne, tanácsolta Betsy, s ő úgy döntött, hallgat rá, bár el nem tudta képzelni, hogyan vághatná át Luther, mert egyelőre csak tíz koronát adott neki. Persze lehet, hogy később többet fog követelni, aztán zsebre vágja a dohányt, és olajra lép vele, ő meg itt marad a pácban.

Ez a mocsok szemrebbenés nélkül kést döf a hátadba. Vagyis elárul, gondolta Harald, de sejtelme sem volt róla, hogyan árulhatná el Luther, és ha mégis erre készülne, ő milyen óvintézkedéseket tehetne ellene. Hirtelen eszébe jutott, hogy ez a dzsesszklub valóságos csapda, mert nincs hátsó ajtaja, s talán jó lenne lelépni, és tisztes távolságból figyelni a fejleményeket. A kiszámíthatatlan viselkedés életmentő lehet...

Az utolsó csöpp sört is megitta, majd intett a csaposnak, és távozott.

A félhomályos rakparton egy nagy gabonaszállító hajóig ballagott, amit karvastagságú kötelekkel kötöttek ki. Leült az egyik acélcölöpre, és a klub felé fordult. Tisztán látta a bejáratot, s úgy vélte, valószínűleg Luthert is felismerné. Fölmerült benne a kérdés, vajon Luther ilyen messziről kiszúrná-e őt. Nemigen, gondolta, mert a sötét hajótest mellett észre se venné. Harald elégedetten bólintott – érezte, hogy túljárt a fickó eszén. Úgy döntött, meglesi Lou-t, amikor az visszajön, és csak akkor megy utána a klubba, ha minden rendben van, de a legkisebb gyanús jelre eltűnik innen.

Tíz perce várakozott, amikor felbukkant egy rendőrségi járőrautó.

Gyorsan száguldott végig a rakparton, de nem szirénázott. Harald fölállt. Az ösztöne azt súgta, fusson, ahogy a lába bírja, de rájött, hogy ezzel fölkeltené a zsaruk figyelmét. Erőt vett magán, és újra leült. Moccanni se mert a cölöpön.

A kocsi éles kanyarral, hangos fékcsikorgással befordult a dzsesszklub elé.

Két férfi szállt ki belőle. A sofőr egyenruhát, a nyomozó világos öltönyt viselt. Harald az utóbbi arcát fürkészte a gyenge fényben. Elállt a lélegzete, amikor megismerte Peter Flemminget.

A két zsaru bement a klubba.

A fiú már éppen el akart osonni, amikor megjelent még egy férfi, és ő is a klubhoz slattyogott a macskaköveken. Harald a fickó járását, hanyag testtartását figyelte, ebből állapította meg, hogy Luther tért vissza. Lou a járőrautótól pár méterre lecövekelt, és a falhoz támaszkodott, mintha csak unalmában bámészkodna, arra várva, hátha történik valami érdekes.

Harald rögtön átlátott rajta. Ez a gazember nyilván beköpte a zsaruknak, hogy ő Svédországba akar szökni, és bizonyára jutalmat remél a fülesért. Milyen okos volt Betsy, gondolta a fiú, s örült, hogy megfogadta a lány tanácsát.

A rendőrök néhány perc múlva kiléptek a klubból. Peter Flemming odasietett Lutherhoz. Harald jól hallotta a hangjukat, mert mindketten dühösen kiabáltak, de ahhoz túl messze voltak, hogy a szavaikat is megértse. Mindenesetre úgy látszott, mintha Peter keményen lehordaná Luthert, mert Lou egyszer csak csalódottan és tehetetlenül hadonászni kezdett.

Végül a két rendőr elhajtott, Luther pedig bekullogott a klubba.

Harald fürge léptekkel, egész testében remegve útnak indult. Hajszálon múlt, hogy ezt ép bőrrel megúszta. Megkereste a motorbiciklijét, és elhúzott. Úgy döntött, ezt az éjszakát a kirstensloti romos kolostorban tölti.

Arról azonban halvány fogalma sem volt, hogy holnap mitévő legyen.

Másnap este részletesen elmesélte Karennek az egész történetet.

A templom kőpadlóján üldögéltek, miközben odakint lassan besötétedett. A ponyvával letakart autó és repülőgép, meg a körülöttük tornyosuló számtalan láda és doboz úgy nézett ki a gyér alkonyi fényben, mint megannyi kísértet. Karen törökülésben kuporgott, akár egy diáklány, s térdig fölhúzta hosszú selyemruháját, hogy kényelmesebben helyezkedhessen el. Valahányszor rágyújtott, Harald adott neki tüzet, és úgy érezte, egyre meghittebb kapcsolatba kerül vele. •

Beszámolt róla, hogyan lopózott be a sandei bázisra, majd hogyan tett úgy, mintha aludna, amíg a szülei házát átkutatták a katonák.

– Nahát, milyen bátor vagy! – kiáltott fel a lány, s Harald örült a hangjából kicsendülő őszinte csodálatnak, éppúgy, mint a Karen szemében megcsillanó könnyeknek, amikor arról beszélt, hogy az apja hazudni is képes volt miatta, csak megmenthesse az életét.

Azt is elmagyarázta, miért lesz Heis szerint nagyszabású brit légitámadás a legközelebbi telihold idején, s ennek alapján ő miért gondolja úgy, hogy a filmet legalább egy-két nappal előbb ki kell juttatnia Angliába.

Amikor éppen ott tartott, hogy Jens Toksvig házában egy rendőr őrmester nyitott ajtót neki, Karen közbevágott: – Engem figyelmeztettek, hogy baj van.

– Tessék?

– A vasútállomáson odajött hozzám egy idegen, és közölte, hogy a rendőrség rájött, hol bujkál Arne. Ez a férfi maga is zsaru, a közlekedésrendészeten dolgozik, de véletlenül a fülébe jutott valami, és értesíteni akart bennünket, mert szimpatizál az ellenállókkal.

– Szóltál Arnénak, hogy lebukott?

– Hát persze! Tudtam, hogy Jensnél rejtőzött el, így megnéztem Jens címét a telefonkönyvben, és odamentem. Személyesen Arnéval beszéltem, és elmeséltem neki, mi történt.

Harald kissé furcsállotta a dolgot.

– Ő erre mit mondott?

– Azt, hogy én menjek ki elsőnek a házból, ő pedig rögtön utánam jön... De nyilván így is túl későn lépett le.

– Vagy átvertek, Karen. Egy minden hájjal megkent zsaru áldozata lettél – tűnődött fennhangon Harald.

– Hogy érted ezt? – csattant fel ingerülten a lány.

– Lehet, hogy a te jószívű rendőröd hazudott. Talán nem is szimpatizáns. Elképzelhető, hogy követett Jens házáig, és miután elmentél, letartóztatta Arnét.

– Ez nevetséges! A rendőrök nem tesznek ilyet!

A fiú rájött, hogy már megint Karen hiszékenységébe ütközött: ez a lány meg van győződve róla, hogy talpig becsületes, feddhetetlen, jó szándékú emberek veszik körül. Vagy olyan naiv, mint egy kisgyerek, vagy túlságosan cinikus, gondolta Harald, de nem tudta eldönteni, hogy a két eset közül melyikkel áll szemben. Úgy vélte, a lány az apjához hasonlít: Duchwitz úr is szentül hiszi, hogy a nácik nem fogják bántani a dán zsidókat. Azt kívánta, bárcsak igazuk lenne.

– Hogy nézett ki az a férfi? – kérdezte.

– Magas, jóképű, kisportolt, vörös hajú, elegáns fickó volt.

– Szürkésbarna tweedöltönyt viselt?

– Igen.

Ez felért egy perdöntő bizonyítékkal.

– Peter Flemmingnek dőltél be – jelentette ki határozottan Harald, de nem haragudott Karenre, hiszen ő azt hitte, megmenti Arne életét, és egyszerűen beugrott egy ügyesen kifundált cselfogásnak.

– Peter nem is annyira rendőr, mint inkább kém – magyarázta a lánynak. – Jól ismerem a családját. Ők is Sande szigetén laknak.

– Nem hiszek neked! – kiáltotta hevesen a lány. – Túl élénk a fantáziád!

Harald nem akart vitatkozni vele. Kifacsarodott a szíve, ha arra gondolt, hogy a bátyja fogságban van. Úgy érezte, Arnénak nem lett volna szabad belekeverednie a kémkedésbe, mert szemernyi ravaszság, alattomosság sincs benne. A fiú szomorúan tűnődött, vajon látja-e még valaha a bátyját.

De azzal is tisztában volt, hány ember élete forog kockán.

– Arne nem tudja kicsempészni ezt a filmet Angliába.

– Akkor mihez kezdesz vele?

– Fogalmam sincs. Legszívesebben magam vinném oda, de nincs semmi épkézláb ötletem, hogyan juthatnék ki az országból – felelte a fiú, majd elmesélte, hogyan találkozott a dzsesszklubban Betsyvel és Lutherral. – Talán jobb is, hogy nem mehetek Svédországba. Valószínűleg lecsuknának, hiszen se útlevelem, se kiutazási engedélyem – fejezte be a sztorit, mert már ő is hallott róla, hogy a svéd kormány semlegességi egyezményt kötött a hitleri Németországgal, s ennek értelmében minden dánt letartóztatnak, aki illegálisan próbálja átlépni Svédország határát. – Én szívesen vállalom a veszélyt, de csak akkor, ha ötven százaléknál nagyobb esélyem van a sikerre.

– Lennie kell valami megoldásnak! Arne hogy csinálta volna?

– Halvány gőzöm sincs. Nem kötötte az orromra.

– Rosszul tette.

– Így visszatekintve talán igen, de valószínűleg azért nem árulta el, mert úgy érezte, annál nagyobb biztonságban van, minél kevesebben tudnak róla.

– Azért valakit biztosan beavatott a titokba.

– Hát... Poul nyilván állandó kapcsolatban állt az angolokkal, de senkinek sem mondta meg, hogyan érintkezik velük. Az ilyesmit titokban szokták tartani.

Jó ideig szótlanul gubbasztottak a kövön. Harald leverten bámult maga elé, s azon töprengett, vajon hiába kockáztatta-e az életét.

– Nem hallgattad véletlenül a híreket? – kérdezte. Nagyon hiányzott neki a rádiója.

– Finnország hadat üzent a Szovjetuniónak. Magyarország szintén.

– A dögkeselyűk hullaszagot éreznek – jegyezte meg a fiú keserűen.

– Mi meg csak ülünk itt ölbe tett kézzel, és nézzük, ahogy a mocskos nácik meghódítják az egész világot... őrület! Bárcsak tehetnénk valamit!

Harald megtapogatta a zsebében lapuló fémdobozt.

– Ez a film sokat változtatna a helyzeten, ha tíz napon belül ki tudnám juttatni Londonba. Egy csapásra minden megváltozna!

Karen a Lódarázsra pillantott. – Kár, hogy lerobbant ez a tragacs...

Harald is a sérült futóműre meg a szakadozott, lyukas vászonra nézett. – Talán meg tudnám javítani, de csak egyszer repültem életemben, úgyhogy nem vezethetném a gépet.

Karen mélyen elgondolkozott.

– Te nem – mondta végül. – De én igen!