25

Harald tudta, hogy keresi a rendőrség.

Az édesanyja ismét telefonált Kirstenslotba, azzal az ürüggyel, hogy közölje Karennel, melyik napon és pontosan hány órakor lesz Arne temetése. Ám beszélgetés közben azt is megemlítette, hogy nyomozók jártak nála, és Harald hollétéről faggatták.

– De hát nekem fogalmam sincs, hol a fiam, így nem tudtam megmondani – magyarázta. Harald rögtön rájött, hogy ez figyelmeztetés. Csodálta bátor anyját, akinek volt mersze üzenni neki, méghozzá ilyen okosan – hiszen azt is kitalálta, hogy Karen valószínűleg átadja az üzenetet!

De a figyelmeztetés ellenére is el kellett mennie a pilótaiskolába.

Karen az apja ruhái közül csent el neki egy-két holmit, mert feltűnő iskolai blézerében nem indulhatott útnak. Harald magára öltötte a gyönyörű, könnyű amerikai sportzakót, fejébe csapta a pompás vászonsapkát, föltette Duchwitz úr napszemüvegét, és mindjárt sokkal jobban hasonlított egy milliomos aranyifjúhoz, mint egy szökevényhez, akit kémkedésért köröznek, így szállt föl a vonatra Kirstenslotban, de mégis ideges volt. A vasúti kocsiban úgy érezte magát, mint a börtöncellában, hiszen ha igazoltatták volna, nem tudott volna elmenekülni.

Koppenhágában úgy jutott el a főpályaudvarról a közeli Vesterport állomásra, hogy nem találkozott egyenruhás zsaruval, s pár perc múlva már a vodali vonaton ült.

Útközben a bátyjára gondolt. Mindenki azt hitte, hogy Arnét nem lehet beszervezni az ellenállásba, mert nem alkalmas a mozgalmi munkára – aztán a végén kiderült, hogy mindnyájuk közül ő a legnagyobb hős... Harald szeme könnybe lábadt a napszemüveg mögött.

A pilótaiskola parancsnoka, a sovány, hórihorgas, nagy orrú Renthe őrnagy a Jansborg Skole igazgatójára, Heisre emlékeztette, és a hasonlóság miatt nehezére esett hazudni neki.

– Azért jöttem, hogy... elvigyem a bátyám holmiját – nyögte ki feszengve. – A személyes tárgyait... ilyesmit. Persze csak akkor, ha nincs kifogása ellene, uram...

Renthe nem vette észre, milyen zavartan hebeg.

– Természetesen máris viheted, fiam – felelte. – Arne egyik kollégája, Hendrik Janz, mindent bepakolt egy bőröndbe meg egy vászonzsákba.

– Köszönöm. – Haraldnak nem volt szüksége Arne holmijára, de csak ezzel az ürüggyel engedték be ide. Valójában tizenöt méter acélkábelre vágyott, hogy pótolhassa a Lódarázsból hiányzó kormányhuzalokat, és úgy vélte, ez az egyetlen hely, ahol, ahol megszerezheti ezt a hiánycikknek számító kincset.

Ám itt, a tetthelyen, sokkal félelmetesebbnek látta a feladatot, mint messziről. Kissé meg is ijedt, de tudta: kábel nélkül sosem fog repülni a Lódarázs. Ismét a bátyjára gondolt, aki föláldozta az életét, és ez erőt adott neki. Ha nem veszítem el a fejemet, mondogatta magában, akkor talán megtalálom a módját, hogyan jussak hozzá ahhoz a kábelhez.

– A szüleidnek akartam elküldeni a csomagokat – közölte Renthe.

– Majd én elküldöm nekik, uram – felelte Harald, s azon tűnődött, vajon megbízhat-e az őrnagyban.

– Csak azért tétováztam, mert eszembe jutott, hogy talán Arne menyasszonyához kéne eljuttatnom a holmikat.

– Hermiához? – kérdezte meglepetten a fiú. – Angliába?

– Hát hazautazott? Érdekes... Alig három napja járt nálam. Harald megdöbbent.

– Mit keresett itt?

– Én azt hittem, fölvette a dán állampolgárságot, és itt él. Amennyiben nem, akkor illegálisan tartózkodik Dániában, és jelentenem kellett volna a rendőrségnek, hogy fölkeresett. De ha ez lenne a helyzet, nyilván nem jött volna ide, hiszen ő is tisztában van vele ugyebár, hogy én katonatiszt vagyok, és ha bármilyen törvénytelenséget észlelek, azonnali hatállyal értesítenem kell a hatóságokat. – Renthe egy pillanatra elhallgatott, szigorúan Harald szemébe nézett, majd hozzátette: – Érted, mire gondolok?

– Azt hiszem, igen. – A fiú rájött, hogy most komoly figyelmeztetést kapott: Renthe sejti, hogy Hermia meg Arne közösen kémkedett, s az őrnagy óva inti őt, nehogy eszébe jusson felvetni ezt a témát a jelenlétében. Bizonyára szimpatizál az ellenállókkal, de nem akar szabálysértést elkövetni. Harald fölállt. – Nagyon világosan fogalmazott, uram. Köszönöm.

– Mindjárt szólok az egyik emberemnek, hogy kísérjen el Arne szállására.

– Ne fáradjon. Odatalálok – felelte Harald, mert két hete, amikor itt volt az osztálytársaival, és a Medvelepkével repült, Arne megmutatta neki a szobáját.

Renthe szomorúan csóválta a fejét.

– Őszinte részvétem, fiam.

– Köszönöm.

Harald kilépett a főépületből, és végigment a bázist alkotó alacsony épületeket összekötő egyetlen úton. Lassan ballagott, és minden hangárba benézett. Szinte sehol nem dolgoztak. Elvégre mit lehet csinálni egy olyan légibázison, ahol nem szállhatnak fel a gépek?

A fiú csalódottan ment tovább, közben szüntelenül arra gondolt, hogy a kábelnek valahol itt kell lennie, csak ki kell derítenie, hol tartják, és meg kell szereznie – de ez nem olyan egyszerű.

Az egyik hangárban egy teljesen szétszedett Medvelepkét látott. A szárnyakat leszerelték, a repülőgéptörzs bakokon feküdt, a motor állványon állt. Haraldban feléledt a remény. Besétált a hatalmas kapun. Mindössze egyetlenegy overallos szerelő üldögélt odabent egy olajoskannán, és nagy bögréjéből teát ivott. – Bámulatos! – szólította meg a fiú. – Még sosem láttam darabokra szedett gépet.

– Néha muszáj szétdobni őket – felelte a fickó. – Az alkatrészek egy idő után elkopnak, és ha a levegőben mondják be az unalmast, kész a baj. A repülőgépen mindennek tökéletesen kell működnie, különben lezuhan.

Haraldot szíven ütötték, ugyanakkor kijózanították a férfi szavai, hiszen éppen az Északi-tengert készült átrepülni egy olyan géppel, amit évek óta nem látott szerelő.

– Szóval most mindent kicserél?

– Mindent, ami mozog. Igen.

Harald felderült. Úgy érezte, ettől az embertől talán megkaphatja, amit akar.

– Biztos rengeteg pótalkatrészük van.

– Nem panaszkodhatunk.

– Mennyi kormányhuzal kell egy géphez? Harminc méter?

– A Medvelepkéhez több mint negyvenöt.

Nekem is pontosan abból a fajtából kéne, amit a Medvelepkébe szoktak beszerelni, mert az a Lódarázsba is jó, gondolta Harald, de nem mert kábelt kérni a szerelőtől. Attól félt, ez a fickó talán nem is szimpatizáns, és még följelenti. Körülnézett a hangárban. Valahogy azt képzelte, ilyen helyeken szanaszét hevernek az alkatrészek, és bárki kedvére válogathat közülük. A szerelőhöz fordult.

– És hol tartják azt a sok cuccot?

– Természetesen a raktárban. Ha nem tudnád, ez a hadsereg. Itt minden a helyén van.

Harald elkeseredett. Átfutott az agyán, milyen szép lenne, ha csak úgy lezseren fölkaphatna egy kábeltekercset... De rájött, hogy semmi értelme egyszerű megoldásról ábrándozni.

– Hol a raktár? – kérdezte.

– A szomszéd épületben – felelte összevont szemöldökkel a szerelő. – De miért érdekel ennyire?

– Csak kíváncsiságból. – A fiú úgy vélte, ezt a fickót eleget faggatta, s jobb lesz, ha továbbáll, mielőtt gyanút keltene. Búcsút intett, és az ajtó felé indult. – Örülök, hogy összefutottunk.

Bement a szomszéd épületbe, ahol a pult mögött ülő őrmester cigarettázott, és újságot olvasott. Harald a kapituláló orosz katonák fotója fölött a következő főcímet látta: SZTÁLIN ÁTVESZI A SZOVJET HONVÉDELMI MINISZTÉRIUM VEZETÉSÉT.

A pult túloldalán az egész falat betöltő, hosszú acélpolcok sorakoztak. A fiú alaposan szemügyre vette őket, s úgy érezte magát, mint egy kisgyerek az édességboltban, mert itt aztán a legapróbb csavaroktól a komplett motorokig minden volt, amire vágyott – akár egy vadonatúj repülőgépet is építhetett volna a töméntelen alkatrészből.

És egy egész polcrészt foglaltak el különféle kábelek! A több kilométernyi huzalt takaros orsókra csavarták, éppúgy, ahogy a cérnát szokták a spulnira.

Harald örömmámorban úszott: végre megtudta, pontosan hol tartják a kábelt. Most már csak azt kellett kifundálnia, hogyan kaparintsa meg.

Az őrmester végre fölnézett az újságjából.

– Mi kéne, ha vóna?

Harald azon tűnődött, nem lehetne-e megvesztegetni ezt a fickót, de egyelőre tétovázott, bár Karen egy csomó pénzt adott neki erre a célra. Csakhogy sejtelme sem volt, hogyan fogalmazza meg az ajánlatot, mert még a legkorruptabb raktáros is megsértődhet, ha ajtóstul ront a házba. Azt kívánta, bárcsak előre kieszelte volna, mit mondjon, ha eljön a megfelelő pillanat. De nem töprenghetett tovább, hiszen válaszolnia kellett az őrmesternek.

– Kérdezhetek valamit? – nyögte ki végül. – Van rá lehetőség... hogy ezekből az alkatrészekből... civilek is vásároljanak, vagy...

– Nincs! – szakította félbe udvariatlanul a férfi.

– Még akkor se, ha... ugye, érti... nem számít, mennyibe kerül?

– Akkor se! Szigorúan tilos!

Harald nem tudta, mit mondhatna még. – Elnézést, ha netán megsértettem...

– Felejtsd el, kölyök.

Legalább nem hívta ki a rendőrséget a pasas, gondolta a fiú, és lógó orral elkullogott.

Miközben kiment, a vastag faajtón három jó erős zárat vett észre. Ebbe a raktárba nem lenne könnyű betörni, tűnődött szomorúan, s hamarosan rájött: nyilván nem ő az első civil, akinek megfordult a fejében, hogy a hadseregtől kéne pótalkatrészt lopni.

Úgy érezte, súlyos vereséget szenvedett. Mivel nem tehetett mást, Arne szállása felé vette az irányt. Az üres, sivár kis szobában valóban az ágy lábánál állt a két csomag, ahogy Renthe megígérte.

Harald szíve elfacsarodott a látványtól. Megrendítette, hogy a bátyja egész élete elfér ebben a két kis táskában, és a szobájában már nyoma sincs, hogy nemrég még itt lakott. Ismét könnybe lábadt a szeme, de aztán azzal biztatta magát, hogy nem ez a fontos, hanem az, hogyan őrzünk meg valakit az emlékezetünkben. Úgy érezte, az ő emlékezetében Arne örökké élni fog – sosem felejti el, hogy a bátyja tanította meg fütyülni, s azt sem, hogy úgy meg tudta nevettetni az édesanyjukat, mint egy kamaszlányt. Szinte látta maga előtt Arnét, amint a tükör előtt állva fésüli dús, fényes haját. És az utolsó találkozásuk is élénken élt benne: a bátyja holtfáradtan, félve üldögélt a kirstensloti régi templom kövezetén, de mindenáron végre akarta hajtani a vállalt feladatot. Harald ismét rádöbbent, hogy csak akkor adózhat méltóképpen Arne emlékének, ha befejezi a munkát, amit bátyja elkezdett.

Egy tizedes dugta be a fejét az ajtón.

– Te Arne Olufsen rokona vagy? – kérdezte.

– Igen, az öccse. Haraldnak hívnak.

– Benedikt Vessell. Szólíts csak Bennek – mutatkozott be a harmincas férfi barátságos mosollyal, nikotinfoltos fogait kivillantva. – Szívből reméltem, hogy belebotlom valakibe a családból – folytatta, s némi pénzt halászott ki a zsebéből. – Tudod, öcskös, tartozom Arnénak negyven koronával.

– Miért?

A férfi csibészes vigyorral rákacsintott a fiúra.

– Hát... ne áruld el senkinek, de nálam pacikra lehet fogadni... persze csak kicsiben... és a bátyád legutóbb az egyik befutóra tett.

Harald elfogadta a pénzt, mert fogalma sem volt, mi mást tehetne.

– Köszönöm – motyogta félszegen.

– Akkor rendben vagyunk?

A fiú nem egészen értette a kérdést, így bólintott.

– Hát persze.

– Remek! – vágta rá sunyi ábrázattal Ben.

Harald agyán átvillant, hogy ez fickó talán jóval nagyobb összeggel tartozott Arnénak, de úgy döntött, nem áll le vitatkozni vele.

– Majd odaadom az édesanyámnak – mondta.

– Őszinte részvétem, gyerek. Rendes fiú volt a bátyád. Igazi jó haver.

A tizedesről ordított, hogy fütyül a rendszabályokra, és gyakran súgja mások fülébe: „Ne áruld el senkinek.” A korából ítélve Harald hivatásos katonának nézte, bár alacsony rangja nem erre utalt. A fiú úgy vélte, ezt az embert nemigen érdekli, hol áll a szamárlétrán, inkább a titkos üzelmeire fordítja az energiáját. Valószínűleg feketézik: pornóképeket és csempészett cigarettát árul a bajtársainak... Egyszóval lehet, hogy ő a megoldás!

– Ben... – fordult hozzá Harald. – Kérdezhetek tőled valamit?

– Bármit a világon! Ki vele! – Ben előhúzta a zsebéből a dohányzacskóját, és cigarettát sodort magának.

– Ha az ember magáncélra akarna úgy tizenöt méter kormányhuzalt szerezni egy Lódarázshoz... nem tudod véletlenül, hogyan lehetne hozzájutni?

– Nem – felelte Ben, és résnyire szűkült szemmel nézett a fiúra.

– És ha az ember... mondjuk... pár száz koronát is megadna érte?

Ben rágyújtott.

– Ez ugye összefügg azzal a dologgal, amiért Arnét letartóztatták?

– Igen.

Ben megrázta a fejét.

– Sajnálom, gyerek. Szó se lehet róla.

– No nem baj! – vetette oda könnyedén Harald, bár ismét keserű csalódás érte. – Hol találom Hendrik Janzot?

– Két ajtóval arrébb. Ha nincs a szobájában, nézd meg a kantinban.

Hendrik egy kis íróasztalnál ülve meteorológia szakkönyvet tanulmányozott, mert a pilótáknak az időjárás szeszélyeivel is tisztában kellett lenniük.

– Harald Olufsen vagyok – mutatkozott be a fiú. Hendrik kezet fogott vele.

– Szégyen-gyalázat, ami Arnéval történt.

– Köszönöm, hogy összecsomagolta a holmiját.

– Örülök, hogy segíthettem valamit.

Harald azon tűnődött, vajon helyesli-e Hendrik, amit Arne tett – de legalább valami halvány jelzésre volt szüksége, hogy vásárra vigye a bőrét, így csak annyit mondott: – Arne csak Dánia javát tartotta szem előtt. Úgy vélte, a hazáját szolgálja a tetteivel.

– Én erről semmit sem tudok – felelte óvatosan Hendrik. – A megbízható kollégát tiszteltem, és a jó barátot szerettem benne.

A fiú kétségbeesett. Rájött, hogy Hendrik Janz nem fog segíteni neki. El sem tudta képzelni, hogyan fogja ellopni azt a kábelt.

– Még egyszer köszönöm. Viszontlátásra – búcsúzott, és visszaballagott Arne szobájába a csomagokért. Fogalma sem volt, hogy mit tehetne még az ügy érdekében, de a kábel nélkül nem mehetett el innen. Hiába törte a fejét, mit csináljon, hiszen már mindent megpróbált.

Talán máshol is lehet kábelt szerezni, gondolta, de azt nem tudta, hogy hol. Ráadásul szorította az idő. Hiszen hat nap múlva itt a telihold, és négy napon belül útra készen kell állnia a repülőgépnek!

Csüggedten hagyta el az épületet, és a táskákat cipelve a kapu felé indult, hogy visszatérjen Kirstenslotba, bár úgy érezte, nincs sok értelme odamennie, mert a kábel nélkül úgysem szállhat föl a Lódarázs. Azon gondolkozott, hogyan mondja meg Karennek, hogy kudarcot vallott.

A raktárépület előtt elhaladva valaki halkan a nevén szólította.

– Harald!

Az oldalfal mellett egy teherautó parkolt, és Ben integetett mögüle. A fiú odaszaladt hozzá.

– Itt van! – suttogta Ben, s vastag kábeltekercset nyújtott feléje.

– Valamivel több mint tizenöt méter.

Harald arca felderült.

– Köszönöm! – hálálkodott felvillanyozva.

– Fogd már meg, az isten szerelmére! Dögnehéz!

A fiú elvette a kábelt a tizedestől, és elfordult, hogy folytassa az utat.

– Észnél légy, öcskös! – förmedt rá Ben. – Nem sétálhatsz ki a kapun ezzel a szajréval a kezedben! Rakd be az egyik táskába! Gyorsan!

Harald kinyitotta Arne bőröndjét. Tele volt.

– Add ide azt az egyenruhát! Siess! – sürgette Ben.

Harald kirángatta a bőröndből Arne egyenruháját, és betette a helyére a kábeltekercset. Ben fölkapta az egyenruhát.

– Ne izgulj, majd én megszabadulok tőle. Eredj! Harald becsukta a bőröndöt, és a zsebébe nyúlt.

– Kétszáz koronát ígértem érte...

– Tartsd meg a pénzedet – mondta Ben. – Sok szerencsét, fiam!

– Köszönöm!

– Most pedig tűnj el innen! Látni se akarlak többet!

– Már itt se vagyok! – felelte Harald, és gyors léptekkel elügetett.

Másnap fél négykor Harald a kastély előtt várakozott a hajnali derengésben. Szépen kisúrolt tizennyolc literes, üres olajoskannát tartott a kezében. Tudta, hogy a Lódarázs tartályába majdnem kilenc kanna benzin fér, de azzal is tisztában volt, hogy ezt a százötvenhét liternyi üzemanyagot nem lehet törvényes úton megvásárolni, így a németektől akarta ellopni.

Minden egyebet megszerzett. Már csak néhány órát kellett dolgoznia a Lódarázson, hogy a gép felszállhasson, de a tank még üresen állt.

Halkan kinyílt a konyhaajtó, és Karen lépett ki rajta Thorral, a vörös ír szetterrel. A kutya mindig mosolyra késztette Haraldot, mert annyira hasonlított Duchwitz úrhoz. Karen megtorpant a küszöbön, és óvatosan, bizalmatlanul körülnézett, mint a macska, ha idegenek vannak a házban. Vastag zöld kardigánja elrejtette pompás alakját, ráadásul azt az ócska barna kordnadrágot viselte hozzá, amit Harald csak kertésznadrágnak csúfolt. De a fiú így is csodaszépnek látta a lányt. Drágámnak szólított, mondogatta magában az emléket dédelgetve.

Karen a legragyogóbb mosolyával kápráztatta el.

– Jó reggelt! – rikkantotta hangosan.

Harald megriadt. Mutatóujját az ajkára szorítva csendre intette a lányt; úgy vélte, biztonságosabb lenne, ha egy szót se szórnának egymáshoz. Már nem volt mit megbeszélniük: tegnap este, a régi templom kőpadlóján ülve, a kirstensloti spájzból zsákmányolt csokoládétortát máj szólva kifőzték a haditervet.

Harald vezetésével bementek az erdőbe, és a fák fedezékében a park közepéig sétáltak. Amikor a katonák sátraival egy vonalba értek, lopva kilestek a bokrok közül. Eddig minden stimmelt: csupán egyetlen őrszem strázsált ásítozva a kantinsátor előtt, hiszen ilyenkor még mindenki az igazak álmát aludta. Harald megkönnyebbült: bevált a számítása.

Az állatorvos-század abból a kis tartálykocsiból vételezte a benzint, ami – nyilván biztonsági okokból – a sátraktól száz méterre parkolt. Harald örült, hogy ekkora a távolság, de azt kívánta, bárcsak még nagyobb lenne. Már megfigyelte, hogy a tartálykocsi kéziszivattyúval működik, és nincs rajta zárszerkezet.

A teherautó a kastély főbejáratához vezető kocsifelhajtó mellett állt, hogy a század gépjárművei a betonúton közelíthessék meg, és a sofőröknek csak le kelljen akasztaniuk a gumicsövet – ám ennek következtében a táborból senki sem látta, ki van a tartálykocsi mögött.

Vagyis minden rendben volt, Harald mégis tétovázott. Őrült ötletnek látszott benzint lopni a katonák orra előtt. De rájött, hogy veszélyes dolog túl sokat gondolkozni, mert még megbénítja a félelem. Úgy érezte, a legjobb ellenszer a gyors cselekvés. Nem teketóriázott tovább: Karent meg a kutyát az erdőben hagyva kilépett a fedezékből, és a harmatos fűben sietve elindult a tartálykocsi felé.

Leakasztotta a kampóról a töltőfejet, bedugta a kannába, aztán megragadta a pumpa fogantyúját. Ahogy lefelé húzta, bugyborékoló hang hallatszott a tartályból, és a benzin hangos loccsanással ömlött a kannába. Harald megrémült. Csak reménykedni tudott, hogy a száz méterrel arrébb álló őrszem nem hallotta meg a zajt.

Szorongva sandított hátra Karenre, mert megállapodtak, hogy a lány a bokrok közül figyel, és azonnal jelzi, ha bárki közeledik – de szerencsére nem adott vészjeleket.

A kanna gyorsan megtelt. A fiú becsavarta a kupakot, aztán fölemelte nehéz kannát. Szépen a helyére akasztotta a töltőfejet, és visszafutott az erdőbe. Amikor már nem láthatták meg, kissé kifújta magát, és diadalmasan rámosolygott Karenre. Tizennyolc liter benzint lopott, és megúszta szárazon. A terv bevált!

A lányt a sűrű bozótban hagyva átvágott az erdőn a kolostorhoz. Jó előre kinyitotta a nagy templomkaput, hogy szabadon járhasson ki-be, mert a teli kannával csak nehezen és jóval hosszabb idő alatt tudott volna bemászni az ablakon. Belépett a templomba, megkönnyebbülve letette a kannát, majd kipattintotta a Lódarázs tartályának nyílásfedelét, hogy lecsavarja a tanksapkát. Egy darabig ügyetlenül babrálta, mert a cipekedéstől elzsibbadtak az ujjai, de végül sikerült. Beöntötte a benzint a repülőgép tartályába, aztán mindkét sapkát visszacsavarta, hogy ne legyen túl büdös, és ismét elindult a kocsifelhajtó felé.

Miközben másodszor töltötte meg a kannát, a strázsáló katona úgy döntött, őrjáratra indul.

Harald nem látta a fickót, de tudta, hogy valami baj van, mert Karen füttyentett egyet. A fiú fölnézett. Karen ekkor bukkant elő a fák közül a sarkában ügető Thorral. Harald nyomban elengedte a pumpát, és letérdelt, hogy a tartálykocsi alatt kilessen a gyepre. A csizmás lábak éppen feléje közeledtek.

Szerencsére gondoltak erre a lehetőségre, és felkészültek rá. Harald még mindig térden állva figyelte, ahogy Karen kényelmes sétatempóban lépked a fűben, és a tartálykocsitól ötven méterre, mintha csak véletlenül kószálna arra, összetalálkozik a katonával, Thor pedig vidáman ugrándozva megszaglássza a fickó nadrágját, miközben a lány cigarettásdobozt vesz elő. Harald visszafojtott lélegezettel várta, hogy mi lesz. Vajon barátságos-e az őrszem, és elszív-e egy cigarettát ezzel a csinos lánnyal, vagy afféle pedáns alak, aki nem szegi meg a szabályokat, s rászól Karenre, hogy máshol sétáltassa a kutyáját? Az alacsony termetű, ragyás arcú katona megállt, elfogadta cigarettát, és mindketten rágyújtottak.

Harald nem hallotta, miről beszélgetnek, de pontosan tudta, hogy Karen azt mondja, egyszer csak fölébredt, nagyon egyedül érezte magát, és csevegni akart valakivel. Amikor tegnap este kitervelték ezt az elterelő hadműveletet, a lány fölvetette a kérdést, vajon nem fog-e az őrszem gyanakodni. Harald azonban megnyugtatta: a szerencsétlen áldozat úgy el lesz ragadtatva, hogy eszébe sem jut majd kétségbe vonni Karen indítékait. A fiú persze korántsem volt ilyen biztos a dolgában, de most megkönnyebbülve látta, hogy a katona beváltja a hozzá fűzött reményeket.

Karen ekkor egy távolabbi farönkre mutatott, odavezette a németet, és leült. Úgy helyezkedett el, hogy az őrszemnek hátat kelljen fordítania a tartálykocsinak, ha melléje akar telepedni. Harald természetesen azt is tudta, miféle mesével traktálja most a fickót a lány: azzal szédíti, hogy a helybeli fiúk borzasztóan unalmasak, és ő sokkal szívesebben beszélget felnőtt, világlátott férfiakkal, mert azok jóval érettebbek, mint a zöldfülű kamaszok. Karen bátorításképpen megveregette a rönköt, és a katona nem bírt ellenállni a kísértésnek. Ő is leült.

Harald tovább pumpált.

Aztán a teli kannával berohant az erdőbe. Harminchat liter!

Amikor visszatért, Karent meg az őrszemet ugyanott találta, ahol hagyta őket. Amíg újra megtelt a kanna, ő kiszámította, mennyi időre van még szüksége. A töltés körülbelül egy perc, a templomhoz vezető utat jó két perc alatt teszi meg, a Lódarázs tankjába újabb egy perc alatt önti bele a benzint, és további két perc kell, hogy visszaérjen a tartálykocsihoz. Oda-vissza tehát hat perc, ami kilenc kannával beszorozva összesen ötvennégy – szóval durván egy óra, ha nem fárad el a vége felé.

Azon tűnődött, vajon szóval lehet-e tartani ilyen sokáig az őrszemet, akinek nemigen akadhat más dolga, hiszen a katonák csak egy óra múlva, fél hatkor kelnek, és hatkor lépnek szolgálatba. Úgy vélte, hacsak az angolok le nem rohanják Dániát az elkövetkező hatvan perc folyamán, akkor ennek a fickónak semmi oka nem lesz faképnél hagyni egy ilyen gyönyörű lányt. Persze fölébredhet benne a kötelességtudat, elvégre a hadseregben szolgáló németek híresen fegyelmezettek, és akkor folytatja a járőrözést...

Harald a legjobbakat remélve sietett, ahogy tudott. Mást nem tehetett a siker érdekében.

A harmadik teli kannát cipelte a templom felé. Már ötvennégy liter van, gondolta jókedvűen – ez több mint háromszáz kilométerre, vagyis az út egyharmadára elég!

Folytatta az ingajáratot. A pilótafülkében talált kézikönyvből tudta, hogy a DH87B típusú Lódarázs teli tankkal majdnem kilencszázötven kilométert képes megtenni, de csak szélmentes időben. Azt is kiszámította az atlaszból, hogy az angol partok körülbelül kilencszáz kilométerre fekszenek, így kilenc kanna benzinnel nem biztonságos nekivágni az útnak, mert ha fúj a szél, hosszabb lesz a menetidő, és ha elfogy az üzemanyag, a tengerbe zuhannak. Úgy döntött, még egy kanna benzint kell magával vinnie a pilótafülkében, hogy a Lódarázs akár több mint ezer kilométert repülhessen – már amennyiben ő megtalálja a módját, hogyan lehet a levegőben feltölteni a tankot.

A jobb kezével pumpált, a baljával cipekedett, így mindkét karja megfájdult, mire beöntötte a negyedik kanna tartalmát a repülőgép tartályába. Amikor ötödször lopózott vissza, az őrszem fölállt, mintha menni készülne, de Karen továbbra is szóval tartotta. Jót nevetett valamin, amit a fickó mondott, sőt játékosan a katona vállára is rácsapott. Harald hiába tudta, hogy az efféle kacérkodás egyáltalán nem jellemző a lányra, mégis gyötörni kezdte a féltékenység, mert Karen az ő vállát még sosem csapkodta ilyen játékosan.

Viszont drágámnak szólította...

Az ötödik, majd a hatodik teli kannával a templom felé loholva úgy érezte, megtette az Angliába vezető út kétharmadát.

Valahányszor rátört a félelem, a bátyjára gondolt. Szinte képtelen volt beletörődni, hogy Arne meghalt. Szüntelenül azon töprengett, helyeselné-e a bátyja, amit most tesz, s vajon mit szólna, ha beszámolna neki a terveiről: kinevetné-e, vagy kételkedve csóválná a fejét, esetleg elismerően csettintene... Mivel őt tekintette mércének, Arne továbbra is részt vett az életében.

Harald nem tudott hinni az apja ádáz, irracionális fundamentalizmusában. A mennyországról meg a pokolról szóló meséket csupán babonának tekintette. Most azonban rádöbbent, hogy a halottak bizonyos értelemben tovább élnek az őket szeretők szívében, és ez éppolyan, mintha néha visszatérnének a túlvilágról. Ha megingott vagy fogytán volt az ereje, elég volt fölidéznie, hogy Arne mindent feláldozott ezért a misszióért, s nyomban új erőre kapott, mert úgy érezte, neki is a végsőkig ki kell tartania – még akkor is, ha már nem él a bátyja, aki miatt minderre vállalkozott.

Éppen a hetedik teli kannával ügetett a templom felé, amikor meglátta valaki.

Ahogy a kapuhoz közeledett, egy katona bukkant elő egy szál alsógatyában a kerengőből. Harald sóbálvánnyá vált; tudta, hogy a kezében lévő kanna éppolyan terhelő bizonyíték, mintha pisztolyt szorongatna, amivel épp most oltotta ki egy ember életét. A katona félálomban az egyik bokorhoz botorkált, és ásítozva vizelni kezdett. Harald rögtön megismerte Leót, a fiatal, tolakodóan barátságos közlegényt, akit három napja alig bírt lerázni.

Leo is észrevette őt, és szemmel láthatólag megrémült.

– Bocsánat – motyogta bűntudatos ábrázattal, mint aki lebukott.

Harald kitalálta, mi baja a fiúnak: a németeknek nyilván megtiltották, hogy a bokrokban vizeljenek, hiszen a kolostor mögött latrinát ásattak velük – de a lusta Leo nyilván nem akart olyan messzire gyalogolni. Harald igyekezett megnyugtatóan mosolyogni.

– Ne izgulj, nem fogok árulkodni – mondta németül, de közben hallotta, hogy remeg a hangja a félelemtől.

Ám Leónak ez fel se tűnt. Miközben megigazította az alsónadrágját, homlokráncolva a kannára meredt.

– Mi van benne?

– Víz. A motorbiciklimbe kell.

– Aha. – Leo nagyot ásított, s hüvelykujjával a bokorra bökött.

– Tudod, nekünk nem szabad...

– Ugyan! Felejtsd el!

Leo bólintott, és elballagott.

Harald belépett a templomba: Egy pillanatra megállt, lehunyta a szemét, és összeszedte magát, aztán beleöntötte a benzint a Lódarázsba.

Nyolcadszor osont a tartálykocsi felé, amikor rémülten látta, hogy a tervének valószínűleg lőttek, mert Karen a farönktől távolodva már az erdő felé igyekezett. A lány mosolyogva intett búcsút az őrszemnek, tehát bizonyára jó barátságban váltak el – de a katonának alighanem dolga akadt, és nem maradhatott tovább. Harald árgus szemekkel figyelte a fickót, aki szerencséjére nem a tartálykocsi, hanem a kantinsátor felé indult. Úgy érezte, folytathatja a munkát, és ismét megtöltötte a kannát.

Amikor beszaladt vele az erdőbe, Karen utolérte, s odasúgta neki: – A fickónak be kell gyújtania a tűzhelyt a kantinsátorban.

Harald bólintott, és továbbsietett. Beleöntötte a tartályba a nyolcadik kanna tartalmát is, majd visszatért a kilencedik adagért. Az őrszemnek híre-hamva sem volt, s Karen a hüvelykujját fölemelve jelezte: mehetsz, tiszta a levegő. A fiú kilencedszer is teletöltötte a kannát, aztán visszacipelte a templomba. Jól számította ki, mennyi üzemanyag kell a Lódarázsba: csordultig megtelt a tartály, sőt az egész benzin bele se fért. De Harald még egy kannára valót akart, hogy némi tartalék is legyen az útra. Tizedszer is nekivágott – remélte, hogy immár utoljára.

Karen az erdő szélén megállította, és a tartálykocsi mellett álló őrszemre mutatott. Harald rémülten látta, hogy siettében elfelejtette visszaakasztani a kampóra a töltőfejet, így a gumicső rendetlenül lelóg a földre. A katona tanácstalan ábrázattal nézett körül. Összevont szemöldökkel végigpásztázta a parkot, majd akkurátusan a helyére tette a töltőfejet. Még egy darabig álldogált, aztán előhúzta a zsebéből a cigarettáját, a szájába dugott egy szálat, és gyufát keresett – de mielőtt rágyújtott, óvatosságból eltávolodott a tartálykocsitól.

– Még nincs elég benzined? – kérdezte suttogva Haraldtól Karen.

– Már csak egy kanna kell.

Az őrszem a teherautónak hátat fordítva, cigarettázva elballagott, s a fiú úgy döntött, vállalja a kockázatot. Gyorsan átvágott a gyepen, de nyomban el is fogta a félelem, mert a tartálykocsi nem takarta el teljesen a katona szeme elől. Mégis beledugta a töltőfejet a kannába, és pumpálni kezdett, bár tudta, hogy a fickó rögtön meglátja, ha véletlenül visszafordul. Teletöltötte a kannát, a kampóra akasztotta a töltőfejet, becsavarta a kupakot, és az erdő felé indult.

Már majdnem odaért, amikor kiáltást hallott.

Úgy tett, mintha süket volna, és hátra se nézve gyorsabban szedte a lábát.

Az őrszem ismét rákiáltott, s neki csizmadobogás ütötte meg a fülét.

Beugrott a fák közé.

– Tűnj el! – suttogta Karen. – Majd én elintézem.

Harald berohant a bozótba, lehasalt, s a kannát magával vonszolva bemászott egy terebélyes bokor alá. Thor azt hitte, játszani akar vele, és megpróbált utána kúszni, ő meg jól orrba vágta, hogy elijessze. A kutya sértődötten visszakozott.

– Hol az a fickó? – kérdezte a katona.

– Christianra gondol? – érdeklődött Karen.

– Ki ez a Christian?

– A kertészünk. Nahát, Ludie, hogy magának milyen jól áll, ha haragszik!

– Nem haragszom, csak tudni akarom, mit csinál itt ez az ember!

– A beteg fákat gyógyítja a kannában lévő folyadékkal. Tudja, ez valami vegyszer... elpusztítja a gombákat, amelyek a fatörzseken nőnek.

Kitűnő ötlet, gondolta őszinte elismeréssel Harald – még akkor is, ha Karennek nem jutott eszébe németül a fungicid neve.

– És ilyen korán kell permetezni? – kérdezte kétkedve Ludie.

– Christian azt mondta, akkor a leghatásosabb a szer, ha még hűvös a levegő.

– Láttam, hogy a tartálykocsitól jött errefelé!

– A tartálykocsitól? De hát mit kezdene Christian a maguk benzinjével? Hiszen nincs is autója! Szerintem csak azért vágott át a gyepen, hogy lerövidítse az utat.

Ludie töprengve hümmögött. Karen még mindig nem győzte meg.

– Nekem nem tűnt fel, hogy itt beteg fák lennének.

– Hát akkor ezt nézze meg! – felelte a lány, s Harald hallotta, hogy kissé arrébb mennek. – Látja ezt a csúnya kinövést a kérgén? Olyan, mint egy nagy seb. Az egész fát megölné, ha Christian nem kezelné ezzel a csodaszerrel.

– Hát... nagyon valószínű. De legyen szíves, mondja meg a szolgáinak, hogy ne mászkáljanak a tábor területén.

– Feltétlenül megmondom nekik, és elnézést kérek. Biztos vagyok benne, hogy Christian nem akart semmi rosszat.

– Akkor jó.

– Viszontlátásra, Ludie. Talán holnap is összefutunk.

– Én itt leszek.

– Viszlát.

Harald várt egy-két percig.

– Most már kijöhetsz! – suttogta Karen.

Harald kimászott a bokorból.

– Fantasztikus voltál!

– Lassan már úgy hazudok, mintha könyvből olvasnám. Aggasztó – felelte mosolyogva a lány.

A kolostor felé sétáltak – és újabb megrázkódtatás érte őket.

Éppen ki akartak lépni a fák menedékéből, amikor Harald megpillantotta a helybeli nácit, Per Hansent, a falu rendőrét, aki a templom előtt álldogált.

A fiú dühösen káromkodott. El sem tudta képzelni, mit keres itt ez a nyavalyás zsaru, ráadásul ilyen korán.

Hansen terpeszállásban, összefont karral nézte a park túlsó végében felvert katonai sátrakat. Harald Karen karjára tette a kezét, hogy figyelmeztesse a veszélyre, de Thort sajnos nem tudta visszatartani, mert a kutya megérezte, hogy a lánynak nem tetszik az idegen, s az erdőből kirohanva egyenesen Hansen felé száguldott. Tisztes távolságban lecövekelt, majd megugatta a betolakodót. Hansen megijedt, dühbe gurult, s a derékszíján lógó pisztolytáskájához kapott.

– Majd én beszélek vele – súgta oda a fiúnak Karen, s válaszra sem várva a rendőr felé indult, közben füttyentett a kutyának.

– Thor! Hozzám! Azonnal gyere ide!

Harald letette a kannát, leguggolt, és a levelek közül kilesve figyelt.

– Megfékezhetné a kutyáját, hallja-e! Pórázon kéne tartania ezt a dögöt! – kiáltott oda felpaprikázva Hansen a lánynak.

– Miért kéne? Itt lakik.

– Azért, mert agresszív!

– Csak megugatja a betolakodókat. Ez a dolga.

– Ha rátámad egy rendőrre, még le is lőhetik.

– Ugyan! Ne nevettesse ki magát! – legyintett Karen, s Harald önkéntelenül is észrevette a hangjából kicsendülő arroganciát, így csak az ő társadalmi helyzetében lévő gazdagok mernek rászólni egy zsarura, gondolta, s tovább fülelt. – Egyébként is, hogy képzeli ezt? Miért szimatol hajnalok hajnalán a házam körül? – kérdezte a lány.

– Hivatalos ügyben jöttem, kisasszony, úgyhogy jobb lesz, ha nem feledkezik meg magáról.

– Hivatalos ügyben? – csóválta a fejét kétkedve Karen. Harald rájött, hogy a lány azért tesz úgy, mintha nem hinne a fülének, mert ki akarja szedni a fickóból, mit akar itt. – És miféle hivatalos ügyben?

– Keresek valakit. Bizonyos Harald Olufsen nevű egyént.

– Ó, a francba! – morogta a fiú. Erre nem számított. Karen is megdöbbent, de ügyesen titkolta.

– Sosem hallottam róla – felelte.

– Pedig a bátyja osztálytársa. Körözi a rendőrség.

– Nem várhatja el tőlem, hogy a bátyám összes osztálytársát ismerjem.

– De ez az illető már járt itt a kastélyban.

– Igazán? És hogy néz ki?

– Tizennyolc éves, száznyolcvankét centi magas, szőke, kék szemű férfi. Valószínűleg sötétkék iskolai egyenblézert visel, amelynek csík van az ujján – darálta Hansen, mintha egy bebiflázott rendőrségi személyleírást mondana fel.

– Borzasztóan jóképű fickó lehet, persze a blézertől eltekintve... de sajnos nem emlékszem rá – közölte könnyedén Karen, hogy továbbra is éreztesse Hansennel, mennyire lenézi, Harald azonban idegességet és aggodalmat látott az arcán.

– Legalább kétszer megfordult Kirstenslotban – erősködött Hansen. – Én is találkoztam vele.

– Én viszont nem. Úgy látszik, elkerültük egymást. Na és milyen bűncselekményt követett el? Talán nem adott vissza egy könyvtári könyvet?

– Azt én nem... izé... nem mondhatom meg. Úgy értem, ez afféle rutinvizsgálat.

Hansen nyilván nem tudja, mit követtem el, gondolta Harald; biztosan megbízta valaki – feltehetőleg Peter Flemming –, hogy szaglásszon egy kicsit a kastély körül.

– Nos, a bátyám Aarhusba utazott, úgyhogy nincs vendég a háznál – természetesen ezt a száz katonát leszámítva – jelentette ki Karen.

– Amikor utoljára láttam Olufsent, egy rendkívül veszélyesnek tűnő motorkerékpárral közlekedett.

– Ó, ház azt a fiút keresi? – kiáltott fel a lány, mintha csak most jutna eszébe, kiről van szó. – Őt kicsapták az iskolából, és a papa megtiltotta, hogy még egyszer betegye ide a lábát.

– Igazán? Hát... azért én mégis váltanék pár szót az édesapjával.

– Még alszik.

– Megvárom, míg fölébred.

– Ahogy óhajtja. Gyere, Thor! – Karen faképnél hagyta Hansent, aki a kocsifelhajtó irányába indult.

Harald nem mozdult. A lány a templomhoz közeledve hátrapillantott, hogy meggyőződjön róla, nem figyeli-e Hansen, majd besurrant az ajtón. A rendőr eközben a kastély felé ballagott a kocsifelhajtón, s Harald szívből remélte, hogy nem áll meg beszélgetni Ludie-val, és nem tudja meg, hogy az őrszem nemrég egy magas, szőke férfit látott, aki gyanúsan viselkedett a tartálykocsi közelében. Szerencsére Hansen elhaladt a tábor mellett, s végre-valahára eltűnt a kastély mögött. Valószínűleg a konyhaajtón át akart bejutni.

Harald a templomhoz rohant, ő is besurrant, és letette a kannát a kövezetre.

Karen gyorsan becsukta a hatalmas fakaput, elfordította a kulcsot a zárban, a helyére tette a keresztrudat, aztán a fiúhoz fordult.

– Nagyon fáradt lehetsz.

Eltalálta. Haraldnak sajgott a karja a cipekedéstől, és fájt a lába a futkosástól, hiszen ide-oda száguldozott az erdőben a nehéz kannával. Amint kissé kifújta magát, enyhén szédülni kezdett a benzingőztől, de örömmámorban úszott. – Csodálatos voltál! – lelkendezett. – Úgy flörtöltél Ludie-val, mintha ő volna a legjobb parti egész Dániában!

– Hiszen öt centivel alacsonyabb nálam!

– És Hansent is teljesen lóvá tetted.

– Nem volt nehéz.

Harald újra fölkapta a kannát, behajolt vele a Lódarázs kabinjába, és föltette az ülések mögé, a poggyásztartó polcra. Amikor becsukta a gép ajtaját, Karen széles mosollyal állt mögötte.

– Sikerült! – rikkantotta boldogan.

– Istenemre, ez tényleg sikerült!

A lány átölelte Haraldot, és várakozón nézett rá, mintha azt akarná, hogy megcsókolja. A fiú arra gondolt, hogy megkérdezi, szabad-e, de aztán úgy döntött, jobb a határozott fellépés, így lehunyt szemmel előrehajolt. Karen puha, forró ajka olyan édes volt, mint a méz. Harald órákig tudott volna így mozdulatlanul álldogálni, és a lány ajkát ízlelgetni, de Karennek jobb ötlete támadt. Kissé hátrahajtotta a fejét, majd újra megcsókolta a fiút.

Előbb a felső, majd az alsó ajkát szórta meg apró csókokkal, aztán az állat, végül ismét a száját, mintha játékosan megpróbálná kifürkészni a titkait. Harald így még sosem csókolózott. Amikor kinyitotta a szemét, döbbenten látta, hogy a lány örömtől sugárzó arccal, csillogó szemmel néz rá.

– Mire gondolsz? – kérdezte Karen.

– Tényleg szeretsz?

– Hát persze, te buta.

– Én is téged.

– Akkor jó.

Harald egy pillanatig habozott, aztán kimondta: – Az igazat megvallva, szerelmes vagyok beléd.

– Tudom – felelte a lány, és újra megcsókolta.