13.

Harald élete romokban hevert. Az apja miatt minden terve dugába dőlt, és úgy érezte, nincs jövője. De nem a saját sanyarú sorsán bánkódott, hanem alig várta, hogy újra találkozhasson Karen Duchwitzcal. Jól emlékezett a lány hófehér bőrére, gyönyörű vörös hajára, táncos balerinalépteire – és semmi más nem érdekelte, csak az, hogy végre viszontlássa.

Dánia szép kis ország volt, de óránként harminc kilométeres sebességgel haladva végtelen pusztaságnak hatott. Harald tőzeggel működő motorbiciklije másfél nap alatt tette meg az utat Sande szigetétől Kirstenslotig, miközben keresztben szelte át a szárazföldet.

Az egyhangú, lankás tájon amúgy is csigalassúsággal döcögő járgány ráadásul többször lerobbant. Először a gumija lyukadt ki, otthontól alig negyvenöt kilométernyire. Másodszor a lánca szakadt el a Jütland-félszigetet Fyn középső szigetével összekötő hosszú hídon. Harald annak idején azért cserélte ki a Nimbus motorkerékpár eredeti tengelyét egy régi fűnyíró hevederes láncára, mert ezt könnyebben össze tudta kötni a gőzgéppel, így aztán most kilométereken át tolhatta a legközelebbi garázsig á furcsa jószágot, hogy új láncot szereltessen föl rá. Mire átvergődött Fyn szigetén, lekéste az utolsó zealandi kompot. Leparkolta a motort, megette az ennivalót – a három hatalmas sonkásszendvicset meg a jókora tortaszeletet –, amit az anyja csomagolt neki az útra, és egész éjjel a dokk közelében fagyoskodott. Amikor másnap reggel begyújtotta a bojlert, rögtön kilyukadt a biztonsági szelep, de ezt rágógumival és ragtapasszal sikerült betömnie.

Csak szombaton, késő délután érkezett meg Kirstenslotba. Bár nagyon szerette volna látni Karent, első útja mégsem a kastélyhoz vezetett. Elhajtott a romos kolostor mellett, majd a kastély parkjának kapuja előtt, s a falun átgurulva, a templomot, a fogadót meg a vasútállomást maga mögött hagyva, megkereste azt a gazdaságot, ahol Tikkel járt legutóbb. Biztosra vette, hogy ott kap valami munkát, hiszen, mint hallotta, a földeken nyaranta mindig szívesen fogadják a magafajta fiatal, keménykötésű fiúkat.

A tiszta, rendes udvaron szép nagy ház állt. Miközben Harald leparkolta a motorbiciklit, észrevette, hogy két kislány figyeli kíváncsian a közelből. Nyilván annak az ősz hajú Nielsen gazdának az unokái, gondolta, akit a múltkor látott a templom elől hazahajtani.

A gazdát a ház mögött találta. Az öregember sáros kordnadrágban, gallér nélküli ingben pipázott a kerítésre könyökölve.

– Jó estét, Nielsen úr – köszöntötte udvariasan Harald.

– Adjisten, fiatalember – felelte tartózkodóan Nielsen. – Mi járatban vagy?

– Harald Olufsennek hívnak. Munkát keresek, és Josef Duchwitztól úgy tudom, gazduram fel szokott fogadni nyári idénymunkásokat.

– Az idén nem, fiam.

Harald kétségbeesett. Ez a lehetőség eddig föl se merült benne.

– Én keményen, szorgalmasan dolgozom...

– Semmi kétségem felőle, és elég erősnek is látszol, de most senkit sem veszek föl.

– Miért nem?

Nielsen felhúzott szemöldökkel nézett a fiúra.

– Válaszolhatnám azt is, hogy semmi közöd hozzá, édes gyerekem, de valaha magam is éppilyen hetyke legény voltam, mint te, így aztán elárulom neked az okát. Nehéz időket élünk. Bár a németek szinte az egész terményemet megveszik, az árakat ők szabják meg, és olyan keveset fizetnek, hogy egy vasam sincs idénymunkásokra.

– Én akkor is elszegődnék, ha csak kosztot adna – ajánlkozott nekikeseredve Harald, mert képtelen lett volna visszamenni Sande szigetére.

Nielsen fürkésző pillantással mustrálta.

– Úgy beszélsz, mintha nagy bajban lennél. De ilyen feltételekkel sem vehetlek föl, mert akkor meg nekem gyűlne meg a bajom a szakszervezettel.

Harald reménytelennek látta a helyzetet, és más megoldáson kezdte törni a fejét. Koppenhágában talán akadna munka, de szállás biztosan nem, gondolta. A bátyjához sem mehet, mert Arne a katonai bázison nem fogadhat éjszakai szállóvendégeket.

Nielsen látta, mennyire elcsüggedt, és így szólt hozzá: – Sajnálom, fiam. – Kiverte a pipáját a kerítés felső keresztlécén. – No, gyere! Kikísérlek.

Haraldnak átvillant az agyán, hogy a gazda nyilván azt hiszi, keserűségében lopni sem átallana. Egymás mellett lépkedve megkerülték a házat, és átvágtak az udvaron.

– Hát ez meg mi az ördög? – kérdezte Nielsen, ahogy megpillantotta a gőzt pöfögő furcsa tragacsot.

– Igazából egyszerű motorbicikli, de megbütyköltem, hogy tőzeggel működjön.

– Honnan jössz vele?

– Morlundéból.

– Te jó szagú Úristen! Olyan messziről? Hisz ez úgy néz ki, mintha bármelyik percben fölrobbanhatna!

Harald megsértődött.

– Teljesen biztonságos! – jelentette ki méltatlankodva. – Értek a gépekhez. Ami azt illeti, gazduram egyik traktorját is én javítottam meg pár héttel ezelőtt. – Harald azon tűnődött, vajon hálából nem fogadná-e föl mégis Nielsen, de rögtön elvetette az abszurd ötletet, hiszen a hála nem tud bért fizetni az öreg helyett. – Szivárgott az olaj a kibocsátó szelepből.

Nielsen összevonta a szemöldökét.

– Már mit nem mondasz.

A fiú egy darab tőzeget dobott a tűzszekrénybe. – Azon a hétvégén Kirstenslotban vendégeskedtem, és Josef meg én éppen sétáltunk egyet, amikor belebotlottunk gazduram egyik emberébe. Frederik a neve. Hiába próbálta beindítani a traktort, sehogy sem boldogult vele.

– Most már emlékszem! Szóval te vagy az a fiú?

– Igen – felelte Harald, s felült a motorbiciklire.

– Na várj egy kicsit! Tán mégis tudok valami munkát adni neked.

A fiú Nielsenre nézett, de remélni sem merte, hogy ez igaz lehet.

– Idénymunkásokra nem futja a pénzemből, de egy szerelő az egészen más. Mindenféle géphez értesz?

Harald rájött, hogy most nem szabad szerénykednie.

– Bármit megjavítok, aminek motorja van.

– Legalább hat gépem hever parlagon, mert nem kapok hozzájuk pótalkatrészt. Mit gondolsz, be tudnád indítani őket?

– Igen!

Nielsen ismét a motorbiciklit vizsgálgatta.

– Ha ezt ilyen remekül összedobtad, talán a lerobbant vetőgépem se fog ki rajtad.

– Biztosan nem.

– Rendben van, fiú! – bólintott a gazda, mint aki döntő elhatározásra jutott. – Teszek egy próbát veled.

– Köszönöm, uram.

– Holnap vasárnap, úgyhogy hétfőn gyere vissza, reggel hat órára. Mi, vidékiek, korán kezdjük a napot.

– Itt leszek.

– Aztán el ne késs!

Harald kinyitotta a szabályozó szelepet, hogy gőzt eresszen a hengerbe, és gyorsan elhajtott, nehogy Nielsen meggondolja magát.

Amikor a gazda már nem hallhatta, nagyot rikkantott örömében. Munkát kapott – méghozzá sokkal érdekesebbet, mint abban a nyavalyás rőfösboltban, ahol a kuncsaftok körül kellett ugrálnia –, és egyedül szerezte! Ismét önbizalommal tekintett a jövőbe. Igaz, hogy magára maradt, de fiatal, erős és okos volt. Tudta, hogy minden rendben lesz. •

Már alkonyodott, mire ismét átdöcögött a falun. Kis híján elkerülte a figyelmét az az egyenruhás rendőr, aki kilépett az útra, és intett neki, hogy álljon meg. Az utolsó pillanatban csikorogva fékezett. A bojler jókora gőzfelhőt eresztett ki a biztonsági szelepen. Harald csak most ismert rá Per Hansenre, a helybeli nácira.

– Mi a fene ez? – kérdezte Hansen a motorra bökve.

– Egy átalakított Nimbus. Gőzenergiával működik – felelte a fiú.

– Veszélyesnek látszik.

Haraldnak sosem volt türelme az ilyen okvetetlenkedő alakokhoz, akik a kákán is csomót keresnek, de most erőt vett magán, és udvariasan válaszolt a zsarunak. – Megnyugtathatom, uram, hogy teljesen biztonságos. Netán hivatalból érdeklődik, vagy csak a kíváncsiságát óhajtja kielégíteni?

– Ne merészelj pimaszkodni velem, te kölyök! Ha jól emlékszem, nem először láttalak itt. Igaz?

Harald egyre azt hajtogatta magában, hogy nem szabad megszegnie a törvényt, hiszen egy éjszakára már lecsukták a héten.

– Igen, uram. Harald Olufsen vagyok.

– Aha! A kastélybeli zsidók barátja!

A fiú dühbe gurult.

– Semmi köze hozzá, hogy kikkel barátkozom!

– Tényleg? Majd meglátjuk! – Hansen elégedetten elmosolyodott, mintha sikerült volna kiugratnia a nyulat a bokorból. – Most már tudom, hányadán állok veled! – jelentette ki gúnyosan.

– Majd rajtad tartom a szememet. Egyelőre elmehetsz.

Harald azonnal továbbhajtott, s közben megátkozta saját hirtelen természetét. Csak azért haragította magára a helybeli rendőrt, mert az megjegyzést tett a zsidókra! Úgy érezte, igazán benőhetne már a feje lágya, hogy ne kerüljön folyton bajba a meggondolatlansága miatt.

Kirstenslot kapujától ötszáz méternyire lekanyarodott a főútról a kolostor hátuljához vezető erdei ösvényre, így a kastélyból senki nem láthatta meg, és fogadni mert volna, hogy vasárnap este egyetlen kertész sem dolgozik a parkban.

Az elhagyatott templom nyugati falánál állította le a motort, majd végigballagott a kolostor folyosóján, és az egyik mellékajtón beosont a templomba. Eleinte csak kísérteties árnyakat látott a magas ablakokon beszűrődő alkonyi fényben. Ahogy a szeme hozzászokott a félhomályhoz, megpillantotta a ponyvával letakart behemót Rolls-Royce-t, a régi játékokat rejtő dobozt és a hátrahajtott szárnyú Lódarazsat is. Az volt az érzése, hogy mióta legutóbb itt járt, senki sem tette be a lábát az épületbe.

Belülről kinyitotta a hatalmas főkaput, betolta a motorbiciklijét, aztán becsukta az ajtót.

Miközben kikapcsolta a gőzgépet, elégedetten felsóhajtott. Úgy vélte, ennyit igazán megérdemel, hiszen saját kezűleg bütykölt motorján átszelte az országot, amellett nemcsak munkát, hanem szállást is szerzett, és ha nem üldözi a balszerencse, az apja sosem fog rájönni, hova tűnt – viszont ha valami fontos családi esemény történik, a bátyja tudja, hogy hol keresse. Ráadásul itt a jó alkalom, hogy viszontlássa Karen Duchwitzot... Emlékezett rá, hogy a lány szívesen szív el egy cigarettát vacsora után a teraszon. Úgy döntött, odamegy, hátha találkozhat vele. Tisztában volt a veszéllyel – hiszen Duchwitz úr megláthatja –, de érezte, hogy ma jó napja van, nem fog lebukni.

A templom egyik sarkában, a satupad meg a szerszámtartó állvány mellett, mosdókagylót és hidegvíz-csapot talált. Mivel két napja nem mosakodott, most kibújt az ingéből, s amennyire szappan nélkül lehetett, megtisztálkodott. Az ingét is kiöblítette, és egy szögre akasztotta száradni, majd tiszta inget vett elő a bőröndjéből.

A főkaputól nyílegyenes, körülbelül hétszáz méter hosszú kocsiul vezetett a kastélyhoz, de Harald nem akart szemet szúrni, így kerülővel, az erdőn átvágva közelítette meg a házat. Elhaladt az istállók előtt, átosont a konyhakerten, és egy cédrusfa mögé bújva figyelte a kastély hátsó traktusát. A szalont könnyen fölismerte a teraszra nyíló, szélesre tárt szárnyas ajtóról. Arra is emlékezett, hogy az ebédlő közvetlenül a szalon mellett helyezkedik el. Az elsötétítő függönyöket még nem húzták be, mert nem gyújtottak villanyt – csak egy gyertya pislákolt odabent.

Harald sejtette, hogy a család éppen vacsorázik. Tik nyilván az iskolában van – a Jansborg Skole diákjait csak kéthetenként egyszer engedik haza –, így, ha nincs vendég a háznál, akkor csupán Karen meg a szülei ülnek az asztalnál.

Átvágott a gyepen, és a kastélyhoz lopózott. Hallotta, amint a BBC bemondója éppen közli: Vichy Franciaország csapatai kivonultak Damaszkuszból, s a Brit Nemzetközösség és a Szabad Franciaország seregei vették át a hatalmat. Harald természetesen örült a kellemes változatosságot jelentő angol győzelemnek, de nem értette, hogyan segíthetnek a Szíriából érkező jó hírek szegény kis unokahúgán, a Hamburgban élő Monikán. Az ebédlő ablakán belesve látta, hogy Duchwitzék már megvacsoráztak, a szobalány éppen az asztalt szedi le.

A következő pillanatban megszólalt valaki a háta mögött.

– Kicsoda maga? És mit keres itt? A fiú ijedten megfordult.

Karen közeledett feléje a teraszon, hófehér bőre szinte ragyogott az alkonyi fényben. Hosszú, kékeszöld selyemruhát viselt, s kecses balerinalépteivel valósággal suhant a kövezeten. Úgy lebeg, mint egy szellem, gondolta Harald, majd suttogva fölszólt a lánynak: – Pszt!

Karen nem ismerte meg a félhomályban. – Pszt? – kérdezte méltatlankodva, s kihívó hangja korántsem légies szellemet idézett.

– Egy jöttment betolakodó beles a házam ablakán, és rám szól, hogy pszt? – tette hozzá, miközben a szobából kutyaugatás hallatszott.

Harald nem tudta megállapítani, vajon a lány valóban föl van-e háborodva, vagy magában jót mulat a különös eseten.

– Nem akarom, hogy az apád észrevegyen – mondta halk, unszoló hangon.

– Micsoda? Még tegezni is merészel? Egyébként ne az apám miatt fájjon a feje, hanem a rendőrségtől féljen, mert mindjárt kihívom őket!

Ekkor kirontott a teraszra Thor, az öreg ír szetter, hogy megmarja a betörőt, de megismerte a fiút, és nyalogatni kezdte a kezét.

– Harald Olufsen vagyok. Két hete jártam itt vendégségben.

– Nahát! A bugivugis srác! De miért ólálkodsz itt, a terasz körül? Talán azért jöttél vissza, hogy kirabold a kastélyt?

Harald legnagyobb rémületére Duchwitz úr is az ajtóhoz lépett, és kinézett. – Van itt valaki, Karen? – kérdezte.

Harald visszafojtotta a lélegzetét. Karen mindent elronthat, ha most elárul, gondolta kétségbeesetten.

A lány egy pillanatig hallgatott.

– Nincs semmi baj, papa. Csak egy barátommal beszélgetek. Duchwitz úr a fiúra meredt, de szerencsére nem ismert rá a sötétben, így aztán morgott valamit, s visszament az ebédlőbe.

– Köszönöm – lehelte megkönnyebbülve Harald.

Karen leült az alacsony falra, és cigarettára gyújtott. – Szívesen. De ezek után meg kell mondanod, mi ez az egész! – A ruha remekül illett a szeméhez, ami különös, belülről sugárzó fénnyel ragyogott.

A fiú is leült a falra, a lánnyal szemben.

– Összevesztem az apámmal, és leléptem otthonról.

– Miért éppen ide jöttél?

Harald úgy döntött, nem árulja el, hogy ennek bizony nagyrészt Karen az oka. – Mert munkát kaptam Nielsen úrtól. A traktorjait meg a gépeit fogom javítani.

– Szóval önállósodtál! És hol laksz?

– Hát... a régi kolostorban.

– Te aztán pimaszul vakmerő fiú vagy!

– Tudom.

– Gondolom, hoztál magaddal plédet meg minden egyebet.

– Ami azt illeti, nem.

– Éjjel hideg lehet.

– Túlélem.

– Hm. – Karen egy darabig szótlanul cigarettázott, s a kertre ködfátyolként leszálló sötétségbe bámult. Harald a lány arcát fürkészte, s a halványan derengő fényben valósággal megigézte a széles száj, az enyhén hajlott orr és a dús, vörös hajzuhatag elbűvölő látványa. Megbabonázva figyelte a duzzadt ajkak közül előgomolygó füstkarikákat, míg végül Karen lehajította a csikket a virágágyba, és fölállt.

– Sok szerencsét! – búcsúzott, aztán visszament a házba, és becsukta a szárnyas ajtót.

Jól faképnél hagyott, gondolta csüggedten a fiú, s egy percig moccanni sem tudott – mintha gyökeret eresztett volna. Úgy érezte, ő akár egész éjjel szívesen beszélgetne a lánnyal, de az öt perc alatt megunta. Hirtelen eszébe jutott, hogy már a múltkor is ez volt a benyomása: akkor sem tudta eldönteni, szívesen látja-e Karen, vagy kosarat ad neki. Talán csak játszik velem, vagy maga sem tudja, mit akar, tűnődött még mindig a terasz falánál álldogálva. Örült, hogy a lány érez egyáltalán valamit iránta, még akkor is, ha bizonytalanok az érzelmei.

Egyre jobban lehűlt a levegő, miközben Harald visszakutyagolt a kolostorba. Karennek igaza volt, tényleg hideg lesz az éjszaka, és a templom kőpadlóján megfagyok, gondolta. Azt kívánta, bárcsak hozott volna otthonról egy jó meleg plédet.

Körülnézett, hol alhatna. Az ablakokon beszűrődő csillagfény valamelyest megvilágította a templom belsejét. Az épület keleti végében, a félkörívet alkotó fal mögött valaha az oltár állhatott, s a közelében széles párkányféle húzódott, amely fölött kőből faragott baldachin emelkedett. Hajdan talán egy szent ereklyét vagy egy drágakövekkel kirakott kelyhet tarthattak itt, esetleg a Szűzanya képét, találgatta Harald. Most azonban úgy vélte, ez a párkány hasonlít a legjobban egy ágyhoz, és leheveredett rá.

Az üveg nélküli ablakokon át csak a fák tetejét meg a sötétkék, csillagos égboltot látta. Egyfolytában Karen járt az eszében. Elképzelte, amint a lány futó csókot lehel a szájára, gyöngéden megcirógatja a haját, és átöleli. Ezek a képek egészen mások voltak, mint a morlundei lánnyal, Birgit Claussennel gondolatban lejátszott jelenetek, mert ábrándjai főszereplőjeként Birgit mindig levette a melltartóját, vagy meztelenül hempergett az ágyon, vagy hevesen megragadta őt, és letépte róla az inget. Karen azonban sosem ilyen szenvedélyes démonként jelent meg lelki szemei előtt – bár a tekintetében azért ott csillogott a szex ígérete.

Harald fázott, így aztán fölkelt. Úgy döntött, megnézi, nem állhatna-e a repülőgépben. A sötétben tapogatózva megkereste a Lódarázs kilincsét, ám amikor kinyitotta az ajtót, furcsa neszeket hallott, mintha sok apró élőlény futkosna odabent. Emlékezett rá, hogy egerek fészkelték be magukat az egyik ülésbe. Persze nem félt tőlük, de azért nem szívesen töltötte volna velük az éjszakát.

A Rolls-Royce-t is szemügyre vette, mert felötlött benne, hogy a hátsó ülésen elalhatna, sőt kényelmesebben elférne rajta, mint a Lódarázsban. Persze a ponyvát nem lesz könnyű leszedni a sötétben, de talán megéri a fáradságot. Kíváncsi volt, vajon zárva van-e a kocsi ajtaja.

Éppen a rögzítő zsinór végét keresgélve tapogatta a ponyvát, amikor halkan kopogó lépteket hallott, és mozdulatlanná dermedt. A következő pillanatban erős zseblámpafény pásztázta végig az ablakot. Harald megrémült. Lehet, hogy Duchwitzék éjszakára biztonsági őrt fogadtak, aki körbejárja a templomot?

Kilesett a kolostorba nyíló ajtón. A fénypászma egyre közeledett hozzá. Szorosan a falhoz simult, és szinte lélegezni sem mert. Ekkor női hangot hallott.

– Harald?

Nagyot dobbant a szíve örömében.

– Karen!

– Hol vagy?

– Itt, a templomban.

A fény egy pillanatra rávetült, majd a lány a plafonra világított, hogy legalább valamivel világosabb legyen. Jókora batyut cipelt a hóna alatt.

– Hoztam neked néhány plédet.

Harald elmosolyodott. A meleg takaróért is hálás volt, de még jobban örült, hogy Karen törődik vele.

– Épp arra gondoltam, hogy a kocsiban fogok aludni.

– Túl magas vagy hozzá.

A fiú kigöngyölte a plédeket, és egy kisebb csomagot is talált közöttük.

– Ennivaló – magyarázta a lány. – Biztosan éhes lehetsz... Harald a zseblámpa fényénél fél vekni kenyeret, egy kis kosár földiepret, egy nagy szál kolbászt meg egy termoszt látott. Lecsavarta a kupakot, és friss kávéillat csapta meg az orrát.

Ekkor döbbent rá, hogy farkaséhes. Nekiesett az ételnek, de azért igyekezett, nehogy úgy faljon föl mindent, mint egy mohó vadállat. Egyszer csak nyávogást hallott, s egy macska óvakodott be a zseblámpa fénykörébe. A fiú már akkor is látta a girhes fekete-fehér kandúrt, amikor először járt a templomban. Ledobott neki egy darab kolbászt. A macska megszaglászta a húst, ide-oda forgatta a mellső lábával, majd kényeskedve enni kezdte.

– Hogy hívják a cicát? – kérdezte Kirstentől Harald.

– Szerintem nincs neve. Kóbor macska lehet.

Az állat feje búbján piramisként állt égnek egy kis szőrpamacs. – Akkor a kedvenc bugivugi zongoristám után Pine Topnak fogom nevezni, mert neki is éppilyen a frizurája – mondta Harald.

– Telitalálat!

Harald az utolsó morzsáig mindent bekebelezett.

– Hű, ez remek volt! Köszönöm.

– Többet kellett volna hoznom. Mikor ettél utoljára?

– Tegnap.

– És hogy kerültél Kirstenslotba?

– Motorbiciklivel. – A fiú a templom túlsó végében parkoló járgányra mutatott. – Csak lassú egy kicsit, mert tőzeggel működik, úgyhogy két nap alatt értem ide Sande szigetéről.

– Te aztán elszánt fickó vagy, Harald Olufsen!

– Igazán? – kérdezte tétován a fiú, mert nem tudta, vajon Karen ezt elismerésnek szánta-e.

– Igen. Ami azt illeti, még sosem láttam hozzád hasonlót. Mindent összevetve, ez nem is olyan rossz, gondolta a fiú.

– Hát... hogy őszinte legyek, nekem is ugyanez a véleményem rólad.

– Ugyan már! Tele van a világ elkényeztetett, gazdag lányokkal, akik balerinák akarnak lenni! De hány ember szelte át Dániát egy tőzeggel működő motorbiciklivel?

Harald nagyot nevetett örömében. Egy percig mindketten hallgattak, aztán a fiú törte meg a csendet.

– Borzasztóan sajnálom szegény Poult – dünnyögte. – Szörnyű lehetett neked.

– Azt hittem, belehalok. Egész álló nap sírtam.

– Szoros kapcsolatban voltatok?

– Összesen háromszor randevúztunk, és nem voltam szerelmes belé, de így is rettenetes, ami vele történt.

Harald kis híján elsüllyedt szégyenében, annyira örült, hogy a lány nem szerette Poult.

– Igen – bólogatott képmutatóan. – Nagyon szomorú.

– Akkor is majd megszakadt a szívem, amikor meghalt a nagymamám, de Poul halála még jobban megrendített, mert a nagyi öreg volt és beteg, ennek ez erős, egészséges, jóképű Poulnak viszont ilyen fiatalon kellett elmennie.

– Tudsz valamit a dologról? – kérdezte puhatolózva Harald.

– Nem. A hadsereg úgy titkolózik, hogy az már nevetséges! – csattant fel dühösen Karen. – Egyfolytában csak azt szajkózzák, hogy lezuhant a gépe, és a részletek szigorúan titkosak, tehát semmit sem árulhatnak el.

– Talán el akarnak tussolni valamit.

– Például mit? – kiáltott föl éles hangon a lány.

Harald rájött, hogy nem mondhatja el, mire gondol, mert akkor az is kiderülne, mi köze neki az Ellenálláshoz. Rögtönöznie kellett. – Hát... esetleg a saját hibájukat. Lehet, hogy a gép karbantartása körül volt valami baj.

– Ilyesmit nem tudnának eltitkolni azzal az ürüggyel, hogy hadititok.

– Dehogynem. Sosem derülne ki.

– Nem hiszem, hogy a tisztjeink ilyen tisztességtelenek lennének – jelentette ki hűvösen Karen.

Harald csak most döbbent rá, hogy megsértette, méghozzá ugyanazzal, amivel az első találkozásukkor: gúnyos megjegyzést tett a hiszékenységére. – Azt hiszem, igazad van – mondta gyorsan, ám korántsem őszintén, mert biztosra vette, hogy a lány téved. De nem akart összeveszni vele.

Karen fölállt.

– Vissza kell mennem, mielőtt bezárják a házat – közölte kimérten.

– Köszönöm a kaját meg a plédet. Olyan jó vagy hozzám, mint egy földre szállt angyal.

– Általában nem ez a szerepköröm – felelte kissé megenyhülve a lány.

– Elképzelhető, hogy holnap is látlak?

– Lehet. Jó éjszakát.

– Jó éjszakát.

Karen sarkon fordult, s úgy eltűnt a sötétben, mint a kámfor.