23.

A német hadseregnek egymillió lova volt, így a legtöbb hadosztályon belül külön állatorvos-század működött, amelynek a beteg és sebesült állatokat kellett gyógyítania. Emellett takarmányt szerzett az állománynak, és befogta az elbitangolt jószágokat. Egy ilyen századot kvártélyoztak most be Kirstenslotba.

Haraldnak ennél nagyobb balszerencséje nem is lehetett volna. A tisztek persze a kastélyban laktak, de legalább száz embert szállásoltak el a romos kolostorban, a régi kerengőről nyíló cellákban pedig lókórházat rendeztek be – éppen a templom tőszomszédságában, ahol a fiú rejtőzött!

A katonákat sikerült meggyőzni, hogy magát a templomot ne vegyék igénybe a hadsereg céljaira. Karen bemesélte az apjának, hogy nem szeretné, ha az ott őrzött gyerekkori kincseit tönkretennék, és addig rimánkodott, amíg az Duchwitz úr kötélnek nem állt: megmagyarázta a német parancsnoknak, Kleiss századosnak, hogy a rengeteg Unalomtól szinte talpalatnyi hely sincs odabent. Karen jó előre figyelmeztette Haraldot, hogy tűnjön el, mire a százados szemlét akar tartani. Ám szemle helyett Kleiss csak az ablakon nézett be, és beleegyezett, hogy a templom továbbra is zárva maradjon. Kárpótlásul három szobát kért a kastélyban a tiszteknek, és az alku megköttetett.

A németek udvariasak, barátságosak – és rettentően kíváncsiak voltak. Haraldnak a Lódarázzsal is meggyűlt a baja, s most ráadásul mindent a katonák orra előtt kellett megbütykölnie.

Éppen az elgörbült V alakú támasztóéket rögzítő csavarokat szedte ki, mert úgy tervezte, az egész sérült darabot leszereli, és a katonák mellett elosonva beviszi Nielsen gazda műhelyébe, hogy ott javítsa meg. Úgy vélte, addig az épségben maradt harmadik elágazás a lengéscsillapítóval elbírja a mozdulatlanul álló repülőgépet.

Valószínűleg a kerékfék sem úszta meg szárazon a balesetet, de Harald fütyült a fékekre, amelyeket főleg taxizás közben szoktak használni, Karen ugyanis megnyugtatta, hogy nélkülük is boldogulnak valahogy.

A fiú munkaközben gyakran az ablakokra sandított, mert attól tartott, hogy a horgas orrú, karvalyképű, harcias fickónak látszó Kleiss százados bármelyik pillanatban benézhet. De szerencséjére nem jött senki, s pár perc alatt sikerült levennie a V alakú támasztó-éket.

Fölmászott az egyik ládára, és kilesett az ablakon. A templom keleti sarkát részben eltakarta előle egy gesztenyefa pompás lombkoronája, de a közvetlen közelben egy lelket sem látott. Előbb a támasztó-éket tolta ki az ablakon, majd ledobta a földre, és utána ugrott.

A fa mögött, a kastély előtt zöldellő széles gyepszőnyegen négy hatalmas sátrat vertek föl a németek, s ott parkoltak a járműveik is: a dzsipek, a leszállító bokszok meg a jókora tartálykocsi. Csak néhány katona bóklászott a sátrak körül, mert a többség még a tábortól távol dolgozott: lovakat vitt a vasútállomásra, szalmára alkudott a gazdákkal, vagy beteg állatokat gyógyított Koppenhágában és más városokban.

Harald fölkapta a támasztóéket, s gyors léptekkel az erdő felé sietett.

Éppen befordult a templom sarkánál, amikor észrevette Kleiss századost.

A jól megtermett, agresszív tiszt összefont karral, szétvetett lábbal állt a közelben, és egy őrmesterrel beszélgetett. Mindketten megfordultak, s egyenesen Haraldra néztek.

A fiú úgy megijedt, hogy émelyegni kezdett a gyomra. El sem akarta hinni, hogy ilyen hamar elkaphatják. Megtorpant, vissza akart fordulni, de aztán rájött: ha elfut, rögtön gyanússá válik. Pillanatnyi tétovázás után továbbment, bár ő is érezte, hogy a viselkedése bűntudatról árulkodik, ráadásul egy repülőgép futóművének jókora darabját tartja a hóna alatt. A németek a szó szoros értelmében tetten érték, így nem volt más választása, valahogy ki kellett magyaráznia a dolgot. Igyekezett lezseren fogni a támasztóéket, mintha teniszütő vagy könyv lenne a kezében.

Kleiss németül szólította meg.

– Hogy hívnak?

A fiú nagyot nyelt. Megpróbálta megőrizni a nyugalmát.

– Harald Olufsennek.

– És mi az ott nálad?

– Ez? – kérdezett vissza Harald, miközben tisztán hallotta a saját szívdobogását. Kétségbeesetten törte a fejét, hogy valami hihető hazugsággal tudjon előrukkolni. – Ez... hát... – Érezte, hogy elpirul, de hirtelen kitűnő mentőötlete támadt. – Ez az egyik aratógépünk vágószerelvénye – felelte, s csak utólag jutott eszébe, hogy egy iskolázatlan dán béres nemigen beszél ilyen jól németül. Szorongva tűnődött, vajon elég intelligens-e ez a Kleiss ahhoz, hogy ez feltűnjön neki.

– Mi baja a gépnek? – kérdezte a százados.

– Ráfutott egy nagy kőre, és elgörbült a tengelye – felelte Harald.

Kleiss elvette tőle a támasztóéket, s ő abban reménykedett, hogy a fickónak fogalma sincs, mit nézeget, elvégre lódoktor, nem szerelő, honnan ismerné föl egy repülőgép futóművének alkatrészét... Visszafojtott lélegzettel várta Kleiss döntését. A százados végre visszaadta a támasztóéket.

– Rendben van. Mehetsz. Harald beballagott az erdőbe.

Amikor a két német már nem láthatta, nekidőlt egy fának, hogy kipihenje az iménti szörnyű pillanatokat. Azt hitte, hányni fog, de sikerült erőt vennie magán.

Nagy nehezen lecsillapodott. Rájött, hogy sok hasonló rémség várhat még rá, tehát jobb lesz, ha megbarátkozik a félelemmel.

Továbbindult a fák alatt a nyáriasan meleg, de felhős időben, amit oly jól ismertek a tenger közelében élő dánok. A farmhoz közeledve azon töprengett, vajon mennyire haragszik rá az öreg Nielsen, akit mindössze egyetlen munkanap után szó nélkül faképnél hagyott.

Az udvaron talált rá. A gazda komoran bámulta az egyik traktorját, amelynek a motorja éppen gőzt okádott.

Nielsen vasvillaszemmel nézett a fiúra.

– Mit akarsz, te csavargó?

Ez rosszul kezdődik, gondolta Harald.

– Bocsásson meg, hogy magyarázat nélkül mentem el – felelte. – Váratlanul hazahívattak a szüleim, és már nem volt időm elkéredzkedni.

Nielsen nem kérdezte meg, miért kellett olyan sürgősen távoznia a fiúnak.

– Nem engedhetem meg magamnak, hogy megbízhatatlan munkásokat fizessek.

Haraldban pislákolni kezdett a remény. Ha a vén zsugorinak a pénz miatt fáj a feje, nyugodtan megtarthatja magának, gondolta, de udvariasan csak annyit mondott.

– Én nem fizetséget kérek öntől.

– Hanem mit? – morogta Nielsen, de már korántsem volt olyan ellenséges, mint eddig.

Harald egy pillanatig habozott. Most jött a neheze, mert nem akart túl sokat elárulni az öregnek.

– Egy szívességet – nyögte ki végül.

– Éspedig?

A fiú megmutatta a támasztóéket.

– A motorbiciklim egyik alkatrészét szeretném megjavítani a műhelyében.

Nielsen ránézett.

– Hát tudod, neked aztán vastag bőr van a képeden! Képzelje, tudom, gondolta Harald.

– Tényleg nagyon fontos lenne – magyarázta esdeklő hangon az öregnek. – Nekem ez is megfelelne munkabér helyett, ha megengedné, gazduram...

– Hát... esetleg megengedhetném... – dünnyögte kissé meginogva Nielsen, akinek nemigen akarózott segíteni, ám a fösvénysége végül felülkerekedett rajta. – Na jó...rendben van.

Harald örömmámorban úszott, de ügyesen titkolta.

– Ha előbb rendbe hozod ezt az átkozott traktort – tette hozzá az öreg.

A fiú magában káromkodott. Nem akarta Nielsen traktorjára fecsérelni a drága időt, amikor alig pár napja volt a Lódarázs megjavítására, de látta, hogy csak a hűtő döglött be, attól gőzöl a masina.

– Oké, mindjárt megnézem – felelte.

Nielsen dübörgő léptekkel elviharzott, hogy keressen magának valamit, amin tovább zsörtölődhet.

A traktorból hamarosan elszállt a gőz, és Harald szemügyre vehette a motort. Rögtön látta, hogy a gumitömlő rothadt el azon a ponton, ahol az egyik csőhöz csatlakozik, ezért szivárog a víz a hűtőrendszerből. A fiú tudta, hogy új tömlőt sehol sem szerezhet, de a régi szerencsére elég hosszú, középen meg is ereszkedett, így le lehet vágni a végét, és olyan lesz, mint újkorában. Hozott a ház konyhájából egy vödör forró vizet, és azt öntötte a hűtőbe, mert a hideg víz tönkretette volna a túlhevült motort. Végül beindította a traktort, s meggyőződött róla, hogy a tömlő tökéletesen illeszkedik-e a csőre.

Aztán, mint aki jól végezte dolgát, bement a műhelybe.

Egy vékony acéllemezre volt szüksége, hogy megerősíthesse a keréktengely sérült támasztóékét. Négy acélpolc lógott a falon. Harald a legfelsőről mindent leszedett, a tárgyakat szépen elrendezte a másik három polcon, majd a legfelsőt leemelte, s Nielsen vágógépével lenyírta a cakkos fémszéleket. Ezek után négy csíkra vágta föl a lemezt, hogy a támasztóékét rögzítse velük.

Az egyik csíkot betette a satuba, s ív alakúra kalapálta, hogy többé-kevésbé passzoljon a támasztóék ovális csövére. A többi csíkkal is megismételte a műveletet, majd mind a négyet ráhegesztette a támasztóék horpadásaira.

Amikor végzett, hátralépett, és megszemlélte a művét.

– Ronda, de a célnak tökéletesen megfelel – jelentette ki fennhangon.

Miközben az erdőn át a kastély felé ügetett, jól hallotta a katonai tábor különféle zajait: a férfiak kiáltozását, a túráztatott motorok berregését, a lovak nyihogását. Már esteledett, s a katonák a napi szolgálat végeztével hazatértek. Harald azon tűnődött, vissza tud-e lopózni észrevétlenül a templomba, vagy megint bajba kerül.

Hátulról közelítette meg a kolostort, s látta, hogy egy fiatal közlegény cigarettázik a templom északi falához támaszkodva. Udvariasan biccentett a vele körülbelül egykorú katonának, aki dánul szólította meg: – Jó estét! Engem Leónak hívnak.

– Engem meg Haraldnak. Örülök, hogy megismerhetlek – felelte a fiú kényszeredett mosollyal.

– Kérsz egy cigit?

– Köszönöm, nem. Talán majd máskor. Most nagyon sietek. Harald befordult a sarkon, keresett egy farönköt, az egyik ablak alá gurította, ráállt, benézett a templomba, majd betolta az ablakon a V alakú támasztóékét, s a fal túloldalán lévő ládára dobta. Az ék lecsúszott a ládáról, és a padlóra esett. A fiú gyorsan utána mászott.

– Hello! – köszönt rá valaki odabent.

Haraldban egy pillanatra megállt az ütő, de aztán megpillantotta Karent, aki a repülőgép farkánál szorgoskodott: a sérült szárnyvéget javítgatta. A fiú fölkapta és odavitte a megreparált tengelydarabot a lányhoz, hogy megmutassa neki.

– Én azt hittem, ez a templom üresen áll! – mondta valaki németül.

Harald megpördült. Leo, a fiatal közlegény bámult be az ablakon. A fiú rémülten, saját balszerencséjét átkozva meredt rá.

– Raktárnak használjuk – nyögte ki nagy nehezen.

Leo is bemászott, s a ládáról a padlóra ugrott. Harald lopva a repülőgép farkára sandított, de legnagyobb megkönnyebbülésére Karen már eltűnt. Leo eközben körülnézett. Tágra nyílt szeme nem gyanakvást, inkább kíváncsiságot tükrözött.

A Lódarazsat a propellertől a pilótafülkéig ponyva takarta, és a hátrahajtott négy szárny sem látszott, a repülőgéptörzs meg a templom túlsó vége felé nyúló farok azonban igen. Minden azon múlt, mennyire jó megfigyelő ez a német baka.

Szerencsére Leót a Rolls-Royce sokkal jobban érdekelte.

– Szép kocsi – jegyezte meg elismerően. – A tiéd?

– Sajnos nem – felelte Harald. – Nekem csak egy motorbiciklim van. – Fölemelte a Lódarázs keréktengelyét. – Ez az oldalkocsihoz való. Épp most próbálom megbütykölni.

– Aha, értem – bólogatott Leo, s szemmel láthatólag a legcsekélyebb kétely sem merült fel benne. – Szívesen segítenék neked, de csöppet se konyítok a gépekhez. Én csak a lóhúshoz értek.

– Hát persze – mosolygott rá Harald. Bár rokonszenvesnek találta a magányos bakát, aki ilyen messzire vetődött a hazájától, mégis azt kívánta, menjen már innen a pokolba, mielőtt a kelleténél többet látna.

Éles sípszó hallatszott az udvarról.

– Kész a vacsora – magyarázta Leo. Hála Istennek, gondolta Harald.

– Jólesett ez a kis beszélgetés. Remélem, hamarosan folytathatjuk – mondta a katona.

– Én is remélem – visszhangozta a fiú.

Leo fölugrott a ládára, felhúzódzkodott, és kimászott az ablakon.

Karen egész testében reszketve bújt elő a Lódarázs farka mögül.

– Ez szörnyű volt! – suttogta.

– Nem fogott gyanút. Csak beszélgetni akart egy kicsit.

– Isten óvjon bennünket a barátságos németektől! – mosolyodott el végre a lány.

– Ámen! – vágta rá nevetve Harald, aki mindig örült Karen mosolyának. Úgy érezte, olyan, mint a hajnali napsütés, s addig bámulta, amíg csak merte.

Aztán zavartan a repülőgép szárnya felé fordult, amelyen a lány dolgozott. Rögtön látta, hogy Karen a szakadásokat javítgatta. Közelebb lépett hozzá, és megállt mellette. Karen felgyűrt ujjú férfiinget és ócska, alighanem kertészkedéshez használt kordnadrágot húzott a munkához. – Foltokat ragasztok a sérült részekre – magyarázta. – Ha megszárad alattuk a ragasztó, be is festem Őket, hogy légmentesen zárjanak.

– Hol szerezted a vásznat, a ragasztót meg a festéket?

– A színházban. Csábító pillantásokat vetettem az egyik díszlet-munkásra. Még a szempillámat is rezegtettem!

– És ő ezek szerint bedőlt neked – dünnyögte Harald. Rájött, hogy ez a lány alighanem minden férfit az ujja köré tud csavarni, s könnyen eléri, amit akar. Féltékeny volt a díszletmunkásra.

– Egyébként mit csinálsz egész nap odabent? – kérdezte kíváncsian.

– Másodszereposztásban próbálom a Szilfidek főszerepét.

– Közönség előtt is el fogod táncolni?

– Nem. Minden szerepet eleve lekettőztek, így mindkét szólistának meg kéne betegednie, hogy beugorhassak helyettük.

– Kár. Szívesen megnéznélek.

– Ha netán csoda történik, bár ez szinte lehetetlen, akkor majd szerzek neked jegyet – ígérte Karen, és ismét a szárnyat kezdte vizsgálgatni. – Meg kell győződnünk róla, hogy nincsenek-e belső törések vagy repedések.

– Szóval ellenőriznünk kell a favázat.

– Igen.

– Szerintem semmi akadálya, hiszen van elég vásznunk a foltozáshoz. Azt hiszem, nyugodtan vághatunk egy lyukat, amelyen benézhetünk.

– Oké... – egyezett bele kissé kételkedve a lány.

Harald úgy vélte, késsel aligha tudná átvágni a speciális festékkel kezelt anyagot, ezért inkább egy jó éles reszelőt választott a szerszámtartó állványról.

– Hol próbáljuk meg?

– A támasztóékek közelében.

A fiú beledöfte a reszelőt a vászonba, s amint sikerült átlyukasztania, a továbbiakban viszonylag könnyen boldogult. L alakú bemetszést ejtett az anyagon, majd a csücskénél fogva hátrahajtotta, s így elég nagy nyílás keletkezett.

Karen rávilágított a zseblámpával a lyukra, majd előrehajolt, és bekukucskált. Hosszasan tanulmányozta a favázat, aztán fölegyenesedett, s bedugta a karját a nyíláson. Megragadott valamit, és jól megrázta.

– Úgy látom, mázlink van – közölte végül. – Semmi nem lötyög.

Hátralépett, hogy Harald is hozzáférjen a szárnyhoz. A fiú szintén benyúlt, megfogta az egyik bordát, és rángatni kezdte. Bár az egész szárny mozgott, ő is elég erősnek érezte a faszerkezetet.

– Haladunk! – mondta elégedetten Karen. – Ha én holnapra minden repedést be tudok foltozni, te meg vissza tudod szerelni a keréktengelyt, akkor a hiányzó kábelek kivételével az egész repülőgépváz kész lesz. És még nyolc napunk marad a további munkákra.

– Nem egészen – csóválta a fejét Harald. – Ahhoz, hogy az angolok elemezhessék a fényképeket, legalább huszonnégy órával a légitámadás előtt meg kell kapniuk a filmet. Tehát hét nap múlva a kezükben kell lennie. És ahhoz, hogy a mától számított hetedik napon Angliába érjünk, előző este el kell indulnunk innen. Egyszóval maximum hat napunk van hátra.

– Akkor még ma éjjel be kell fejeznem a foltozást. – Karen az órájára nézett. – Most elmegyek vacsorázni, nehogy a szüleim gyanút fogjanak, de amint lehet, visszajövök.

Letette a ragasztót, majd a vízcsaphoz szaladt, és azzal a szappannal mosott kezet, amit Haraldnak hozott a kastélyból. A fiú a repülőgép mellől bámulta. Úgy érezte, amíg csak él, minden percét a lánnyal töltené. Sejtette, hogy az ember olyankor akar megnősülni, ha ilyen érzések dobogtatják meg a szívét. Fölmerült benne a kérdés, vajon ő feleségül akarja-e venni Karent. Ostobaság, gondolta; hiszen ez természetes, kétség se férhet hozzá! Néha megpróbálta elképzelni, hogyan élnének tíz év múlva, ha már torkig volnának a házassággal, és borzasztóan unnák egymást, de meg volt győződve róla, hogy ez lehetetlen – ő soha nem tudná megunni Karent.

A lány megtörölte a kezét.

– Min töröd a fejedet? – kérdezte.

– Azon, hogy mit hoz a jövő – felelte elpirulva Harald.

Karen fürkésző pillantást vetett rá, mintha a gondolataiban olvasna, s Harald már-már attól félt, hogy ez a lány a veséjébe lát. Aztán Karen hirtelen elfordult.

– Hosszú az út az Északi-tenger fölött – mondta. – Kilencszáz kilométer leszállás nélkül, úgyhogy jó lesz, ha igyekszünk, mert ennek a vén papírsárkánynak ki kell bírnia!

Az ablakhoz sietett, és fölállt a ládára.

– Ne néz ide! – szólt hátra a válla fölött. – Hölgyhöz méltatlan manőver így távozni valahonnan!

– Becsszóra becsukom a szememet! – ígérte nevetve Harald, ám amint a lány felhúzódzkodott, ő nyomban megszegte a szavát, és boldog mosollyal bámult utána, amíg a keskeny nyíláson át el nem tűnt előle.

Magára maradva ismét a Lódarázzsal kezdett foglalatoskodni. A megerősített keréktengelyt gyorsan vissza lehet szerelni, gondolta. A satupadhoz ballagott a csavarokért, majd letérdelt a kerék mellé, a helyére illesztette a támasztóéket, és a csavarokkal a repülőgéptörzshöz meg a futóműhöz rögzítette.

Már majdnem elkészült, amikor Karen visszajött – sokkal hamarabb, mint várta.

Boldogan rámosolygott, de aztán észrevette a lány furcsa, zaklatott arckifejezését.

– Mi történt? – kérdezte tőle aggódva.

– Édesanyád telefonált. Harald dühbe gurult.

– Ez nem lehet igaz! Nem lett volna szabad elárulnom neki, hová megyek! Kivel beszélt?

– Apámmal. De ő határozottan közölte vele, hogy nem vagy itt, és azt hiszem, a mamád el is hitte.

– Hála Istennek! – A fiú most örült csak igazán, hogy nem vallotta be az anyjának: nem a kastély vendége, hanem a régi templomban lakik.

– Egyébként mit akart?

– Rossz hírt közölt.

– Miféle rossz hírt?

– Arnéval történt valami.

Haraldot gyötörni kezdte a bűntudat. Csak most döbbent rá, hogy napok óta jóformán nem is gondolt a bátyjára, aki börtönben sínylődik.

– Micsoda?

– Arne... meghalt.

A fiú eleinte föl sem tudta fogni Karen szavait.

– Meghalt? – kérdezte, mintha nem értené, hogy ez mit jelent.

– Hogyhogy meghalt?

– A rendőrség szerint önkezével vetett véget az életének.

– Öngyilkos lett? – Harald úgy érezte, összedől körülötte a világ, a templom falai beomlanak, a park fái gyökerestől fordulnak ki, és a kirstensloti kastélyt elfújja a szél. – De hát miért?

– Azért, hogy ne adhassák át a Gestapónak. Legalábbis a parancsnoka ezt mondta az édesanyádnak.

– Hogy ne adhassák át a Gestapónak – Harald most már mindent tisztán látott. – Attól félt, nem fogja kibírni a kínzást – suttogta.

Karen bólintott.

– A parancsnoka is erre célzott.

– Mert ha beszélt volna, engem is elárult volna.

A lány hallgatott. Nem helyeselt – de nem is cáfolta az elhangzottakat.

– Azért végzett magával, hogy megvédjen! – Harald nem bírta tovább. Tudni akarta Karen véleményét. Megragadta a lány vállát.

– Ugye igazam van? – kiáltotta. – Csak ezért tehette! Miattam halt meg! Mondj már valamit, az Isten szerelmére!

Karen végre összeszedte magát.

– Azt hiszem, igazad van – motyogta alig hallhatóan.

Harald haragja egy pillanat alatt elszállt. A helyébe lépő mélységes szomorúság úgy zúdult rá szegény fiúra, hogy sírva fakadt. Patakokban folytak a könnyei, és tetőtől talpig rázta a zokogás. – Jaj, Istenem! – nyögdécselte kétségbeesetten, arcát a kezébe temetve.

– Jaj, Istenem! Ez rettenetes!

Érezte, hogy Karen átöleli, és gyöngéden a vállára húzza a fejét. Záporozó könnyei a lány hajába hulltak, és lecsurogtak a nyakán, miközben Karen az ő nyakát simogatta, s az arcát csókolgatta.

– Szegény Arne! Szegény Arne! – suttogta elszorult torokkal a fiú.

– Úgy sajnálom, Harald – dünnyögte Karen. – Úgy sajnálom, drágám!