12.

Peter Flemming a feleségét vetkőztette. Inge úgy állt a tükör előtt, mint egy gyönyörű nő melegvérű, mozdulatlan szobra. Peter lecsatolta az asszony karóráját és nyakláncát, majd türelmesen, immár gyakorlott ujjakkal kigombolta a ruháját. Bőven volt ideje beletanulni a bonyolult műveletbe. Csípőtájon foltot vett észre az anyagon. Inge biztosan belenyúlt valamibe, és a szoknyájába törölte a kezét, pedig nem szokta összepiszkolni magát, gondolta rosszallóan, összehúzott szemöldökkel. Vigyázva húzta át a felesége fején a ruhát, nehogy összekócolja az asszony haját.

Inge ma is éppolyan szép volt, mint aznap, amikor Peter először látta bugyiban és melltartóban. De akkor még mosolygott, becéző szavakat suttogott, az arca türelmetlenséget és némi neheztelést tükrözött. Most viszont bambán bámult bele a semmibe.

Peter beakasztotta a ruhát a szekrénybe, aztán levette az asszony melltartóját. A telt, gömbölyű mellek, a halvány mellbimbók láttán nagyot nyelt, s megpróbált rájuk se nézni. Leültette Ingét a toalettasztal elé, lehúzta a cipőjét, kikapcsolta a harisnyatartója csatjait, óvatosan legöngyölte a lábáról a harisnyát, majd újra fölállította a feleségét, s a harisnyatartó és a bugyi következett. Ahogy az asszony ágyékán göndörödő szőke szőrzetre pillantott, föllobbant benne a vágy. Undorodott önmagától.

Tudta, hogy a magáévá tehetné Ingét, ha akarná – semmi akadálya. A felesége nyugodtan feküdne, és passzívan, érzéketlenül tűrné, mint mindent, ami történik vele. De ő képtelen volt rá. Csak egyetlenegyszer próbálta meg, nem sokkal azután, hogy Inge hazajött a kórházból. Úgy vélte, talán sikerül ismét öntudatra ébresztenie az asszonyt, vagy legalább az értelem szikráját kicsiholhatja sérült agyából – de annyira felháborította saját galádsága, hogy pár perc múlva feladta a harcot. Most ismét megkívánta Ingét, és le kellett küzdenie a vágyat, bár tisztában volt vele, hogy az sem hozna megnyugvást, ha nem állna ellen a kísértésnek.

Dühösen hajította be a fehérneműt a szennyesládába. A felesége meg se moccant, amíg ő kihúzta a komódfiókot, és elővett egy virágmintás fehér pamuthálóinget, Inge anyjának ajándékát. Olyan tisztának, szinte szűziesnek látta a meztelen asszonyt, hogy úgy érezte, nem is szabad megkívánnia, mert megrontaná, mint egy ártatlan gyermeket. Ráadta a hálóinget, és hátul lesimította a puha pamutot. Inge válla fölött a tükörbe nézett. A feleségének jól állt a virágminta, kimondottan csinosnak látszott, sőt mintha halvány mosoly bujkált volna a szája szögletében – de lehet, hogy ezt csak ő képzelte.

Kikísérte Ingét a fürdőszobába, aztán lefektette, s maga is vetkőzni kezdett. A tükörben szemügyre vette a saját testét. Hosszú sebhely húzódott a hasán – örök emlék egy szombat éjszakai utcai bunyóból, amit fiatal rendőrként oszlatott fel. Már nem hatott olyan deltás, kisportolt fickónak, mint ifjúkorában, de azért megőrizte a kondiját. Azon tűnődött, meddig kell még várnia, hogy egy szerelemre vágyó nő végre rávesse magát.

Pizsamába bújt, de még nem volt álmos. Úgy döntött, visszamegy a nappaliba, és elszív egy cigarettát. A nyitott szemmel, nyugodtan fekvő Ingére pillantott. Tudta, hogy rögtön meghallaná, ha az asszony megmozdulna – általában meg szokta érezni, ha szüksége van valamire a feleségének, aki ilyenkor mindig föláll és vár, mintha képtelen lenne eldönteni, mitévő legyen, ő meg kénytelen kitalálni, mit akar: vécére szeretne menni, esetleg egy pohár vizet, egy meleg sálat kér, vagy valami bonyolultabb dolgot kíván. Azt is sokszor tapasztalta, hogy Inge néha bóklászni kezd a lakásban, persze minden különösebb cél nélkül, és kisvártatva megtorpan az ablak előtt, vagy a szoba közepén, vagy valamelyik ajtónál, amit nem tud kinyitni, így tehetetlenül bámul rá.

Peter a hálószobából kilépve átvágott a kis előszobán, s mindkét ajtót nyitva hagyva bement a nappaliba. Megkereste a cigarettáját, majd hirtelen ötlettel elővett egy fél üveg akvavitét a bárszekrényből, és töltött magának egy pohárral. Az italt kortyolgatva, a füstöt fújva az elmúlt napok eseményein rágódott.

Jól indult a hét, de rosszul végződött. Kezdetnek mindjárt sikerült elkapnia két kémet, Ingemar Gammelt és Poul Kirkét. Ezeknek a trófeának különösen örült, mert általában nem az efféle fickók közül kerültek ki a szokásos célpontjai: ő inkább a sztrájktörőket megfélemlítő szakszervezeti vezetőkre vadászott, vagy azokra a kommunistákra, akik rejtjelezett leveleket küldözgetnek Moszkvába, hogy hírül adják: Jütland megérett a forradalomra. Ezúttal azonban sem Gammel, sem Kirke nem volt igazi kém, és azokat a vázlatokat, amelyeket Tilde Jespersen Kirke irodájában talált, fontos hadititoknak lehetett tekinteni.

Peter úgy érezte, emelkedőben van a csillaga. Némely kollégái ugyan ridegen elfordultak tőle, mert rosszallották, hogy ilyen lelkesen együttműködik a német megszállókkal, ám ő fütyült rájuk. Csak az számított, hogy Braun tábornok hívatta, s kijelentette: szerinte őt, Petert kéne kinevezni az államvédelmi osztály élére. Azt nem közölte, mi történne ebben az esetben Frederik Juellel, ám világosan megmondta, hogy Peteré az állás, ha ezt az ügyet fel tudja göngyölíteni.

Kár, hogy Poul Kirke meghalt, morfondírozott Peter; ha életben maradt volna a gazember, talán elárulná, kik a bűntársai, honnan kapja a parancsokat, és hogyan továbbítja az információt az angoloknak. Ám Kirke halott, már csak Gammel él, de minek: hiába adták át „mélyvallatásra.” a Gestapónak, egyelőre nem köpött – valószínűleg azért, mert tényleg nem tud semmit.

Peter a tőle megszokott energiával és elszántsággal vetette bele magát a nyomozásba. Kihallgatta Poul parancsnokát, a gőgös Renthe őrnagyot. Beszélt Poul szüleivel, barátaival, sőt még az unokaöccsével, Madsszel is, de semmit nem szedett ki belőlük. Nyomozókkal figyeltette Poul barátnőjét, Karen Duchwitzot, ám eddig mindössze annyi derült ki róla, hogy a balettintézet keményen dolgozó, szorgalmas növendéke. Peter ráállított egy-két embert Poul legjobb barátjára, Arne Olufsenre is. Arne volt a legígéretesebb jelöltje, mert a fickó könnyűszerrel lerajzolhatta a német katonai bázist Sande szigetén. Csakhogy Arne az egész hetet szolgálatban töltötte, kifogástalanul végezte a munkáját a pilótaiskolában, és csak ma, pénteken este utazott el Koppenhágába, de ebben nem volt semmi rendkívüli.

A ragyogó kezdet után az ügy mintha zsákutcába jutott volna.

Gammel és Kirke leleplezését követően Peter csupán egyetlen kisebb sikert könyvelhetett el a héten: kedvére megalázhatta Arne öccsét, Haraldot, ám biztosra vette, hogy a kölyök nem vesz részt a kémkedésben, hiszen egy kém, aki az életét kockáztatja, sehova sem pingál gyerekes ostobaságokat.

Éppen azon tűnődött, milyen nyomon induljon tovább, amikor kopogtak a lakása ajtaján.

A kandallópárkányon álló órára pillantott, ami fél tizenegyet mutatott. Még nincs borzasztóan késő, gondolta, de váratlan vendégnek már nem illik ilyenkor beállítani, úgyhogy az illető nem lepődhet meg, ha őt pizsamában találja. Kisietett az előszobába, és ajtót nyitott. Tilde Jespersen várakozott odakint, göndör szőke haján helykén félrecsapott égszínkék barettel.

– Új fejlemény bukkant fel az ügyben – mondta. – Azt hiszem, meg kéne beszélnünk.

– Természetesen. Fáradjon be. Bocsásson meg, hogy csak így fogadom.

A lány Peter mintás pizsamájára pillantott.

– Nahát! Elefántok! – rikkantotta vigyorogva, miközben bement a nappaliba. – Sosem gondoltam volna magáról!

A férfi zavarba jött. Azt kívánta, bárcsak házikabátba bújt volna, még akkor is ha, megizzadna ebben a melegben. Tilde leült.

– Inge hol van?

– Az ágyában. Megkínálhatom egy kis akvavittel?

– Köszönöm.

Peter tiszta poharat vett elő, és mindkettőjüknek töltött.

A lány keresztbe tette a lábát. Gömbölyű térde, erős vádlija nem is hasonlít a nádszálkarcsú Ingééhez, merengett éppen Peter, amikor Tilde közölte vele a hírt: – Arne Olufsen jegyet váltott a holnapi bornholmi kompra.

A férfi kezében megállt a pohár. – A bornholmi kompra! – Halkan füttyentett. Tudta, hogy a dán turistaparadicsom milyen közel van a svéd tengerparthoz. Vajon itt á várva várt áttörés?

A lány kivett egy szál cigarettát a dobozból, s miután Peter tüzet adott neki, tovább beszélt.

– Persze lehet, hogy csak szabadságot kapott, és úgy döntött, üdül egy kicsit a szigeten...

– Valóban lehetséges. Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy át akar szökni Svédországba.

– Magam is erre tippeltem.

Peter egy hajtásra kiitta az akvavitet. – Jelenleg ki figyeli?

– Dresler. Tizenöt perce váltott föl engem. Egyenesen idejöttem.

Peternek erőt kellett vennie magán, hogy kétkedve tudja szemlélni a történteket. Már sokszor tapasztalta, hogy nyomozás közben az ábrándozás könnyen félrevezetheti az embert. – Vajon Olufsen miért akarja elhagyni az országot?

– Talán azért, mert halálra rémítette Poul Kirke sorsa.

– Nem látszott rémültnek. A viselkedése nem utalt ilyesmire. A mai napig dolgozott, méghozzá úgy, mintha nem volna semmi gondja.

– Lehet, hogy csak most vett észre bennünket.

Peter bólintott. – Igen. A megfigyeltek előbb-utóbb kiszúrják, hogy követjük őket.

– Vagy kémkedni megy Bornholm szigetére. Elképzelhető, hogy odarendelték az angolok.

Peter kétkedve csóválta a fejét. – Miért? Mi van ott?

Tilde vállat vont. – Talán ők is éppen erre kíváncsiak. Vagy találkoznia kell valakivel. Ne felejtse el, hogy ha Olufsen átjuthat Bornholmról Svédországba, valószínűleg onnan is ugyanilyen könnyű a szigetre jönni.

– Kitűnő észrevétel! – dicsérte Peter a logikusan gondolkodó lányt, aki minden lehetőséggel számolt. A férfi az intelligens arcot, a tiszta kék szempárt nézte, és a kívánatosan piros szájat bámulta.

Tildének mintha fel se tűnt volna ez a feszült figyelem.

– Kirke halálával nyilván megszakadt a kémek szokásos közlekedési és kommunikációs útvonala. Olufsennek feltehetőleg azért kell Bornholmra mennie, mert a vészhelyzetre kidolgozott tartalék tervre fanyalodtak.

– Nem vagyok meggyőződve róla, de csak egyféleképpen deríthetjük ki az igazságot.

– Továbbra is követjük a fickót?

– Igen. Szóljon Dreslernek, hogy ő is szálljon fel vele arra a kompra.

– Olufsen a kerékpárját is magával viszi. Figyelmeztessem Dreslert, hogy ő is szerezzen egyet?

– Feltétlenül. Aztán magának is meg nekem is rendeljen repülőjegyet a holnapi bornholmi gépre. Előbb kell odaérnünk Olufsennél.

Tilde elnyomta a csikket és fölállt.

– Máris intézkedem.

Peter nem akarta, hogy a lány elmenjen. Az akvavit felhevítette a vérét, ellazította az izmait, és örült, hogy egy vonzó nővel cseveghet. De nem talált ürügyet, amivel visszatartsa.

Kikísérte az előszobába.

– A reptéren találkozunk – mondta a lány az ajtóban.

– Igen – dünnyögte Peter, s megfogta a kilincset, de még nem nyomta le. – Tilde...

A lány arca semmit sem árult el.

– Tessék.

– Köszönöm az információt. Szép munka volt. Tilde megcirógatta a férfi arcát.

– Szép álmokat – suttogta, de meg se mozdult.

Peter ránézett. Látta a lány szája sarkában bujkáló mosolyt, de nem tudta megállapítani, hogy ez csak afféle gúnyolódás, vagy felhívás keringőre. Hirtelen előrehajolt, és megcsókolta Tildét.

Tilde olyan szenvedélyesen viszonozta a csókot, hogy a férfi meglepődött. A lány magához húzta Peter fejét, s nyelvét a szájába dugta. Peter egy pillanatra kővé dermedt, de aztán megragadta Tilde bársonyosan puha mellét, és durván megszorította. A lány mély torokhangon felnyögött, s ágyékát a férfi combjához nyomta.

Peter a szeme sarkából valami mozgást látott. Fölkapta a fejét, és a hálószoba ajtajára meredt.

Inge úgy állt ott fehér hálóingében, akár egy kísértet. A szokásos kifejezéstelen arccal ugyan, de egyenesen rájuk nézett. Peter szájából zokogáshoz hasonló hang tört elő.

Tilde eközben villámgyorsan kibújt a karjából. Ő feléje fordult, de egyetlen szót sem tudott kinyögni. A lány kinyitotta az ajtót, és kilépett a lakásból. Egy pillanat alatt úgy eltűnt, mint a kámfor.

Az ajtó becsapódott.

A Koppenhága és Bornholm között naponta közlekedő gépet a dán légitársaság, a DDL indította. Reggel kilenckor szállt fel, s egy óra múlva landolt a sziget repülőterén, Ronne városától körülbelül másfél kilométernyire. Petert és Tildét a helyi főkapitány várta, aki úgy adta kölcsön nekik a rendőrség egyik kocsiját, mintha a koronaékszereket bízná a gondjaikra.

Behajtottak az álmos városkába, ahol több lovat láttak, mint autót. A favázas házakat feltűnő, meleg színekkel festették ki: akadt közöttük sötét mustársárga, terrakotta-rózsaszín, fenyőzöld és rozsdavörös. A főtéren két cigarettázó német katona álldogált, és kedélyesen csevegett a járókelőkkel. A dombtetőn lévő térről macskaköves utca vezetett le a kikötőbe. A Kriegsmarine ott horgonyzó hatalmas torpedónaszádját csoportba verődött kisfiúk bámulták a rakpart pereméről. Peter a kompkikötőt kereste, s hamarosan meg is pillantotta a város legnagyobb téglaépületével, a vámhivatallal szemben.

Peter és Tilde autóval járták be az utcákat, hogy megismerkedjenek a környezettel, aztán visszatértek a kikötőbe. Miközben a kompot várták, egyikük sem említette az előző esti csókot, de Peter minden idegszálával érezte a lány jelenlétét, virágillatú parfümjét, éber kék szemét és a száját, ami oly sürgető szenvedéllyel tapadt a szájára. Ugyanakkor minduntalan a hálószoba ajtajában álló Inge jutott eszébe, s az asszony sápadt, kifejezéstelen arca sokkal nagyobb fájdalmat okozott neki, mint bármilyen nyíltan kimondott szemrehányás.

– Remélem, igazunk van, és Arne valóban kém – jegyezte meg Tilde, ahogy a hajó befutott a kikötőbe.

– Maga még mindig tud lelkesedni ezért a munkáért?

– Hogy kérdezhet ilyet? – csattant föl a lány.

– A zsidókról folytatott vitánk után azt hittem...

– Ugyan már! – Tilde a vállát vonogatta, mintha le akarná rázni magáról ezt a témát. – Hiszen igaza volt, nem? Bebizonyította. Razziát tartottunk a zsinagógában, és eljutottunk Gammelhez.

– Meg aztán azon is eltöprengtem, nem találta-e túl szörnyűnek Kirke halálát...

– Miért találtam volna annak? Elvégre a férjemet is megölték! Bánom is én, hogy olykor végig kell néznem, amint elpatkol egy-egy bűnöző! – vágta rá határozottan Tilde.

Peter elégedetten mosolygott. Nem gondolta volna, hogy ez a lány ilyen kemény teremtés.

– Szóval a rendőrségnél marad.

– El sem tudok képzelni más pályát magamnak. Amellett lehet, hogy én leszek az első nő, aki őrmesteri rangot kaphat.

Peter kételkedett benne, hogy erre valaha is sor kerülne, mert azt jelentené, hogy egy nő parancsolna a férfiaknak, és ez teljesen lehetetlen. De megtartotta magának a véleményét, s csak annyit mondott: – Braun gyakorlatilag megígérte nekem, hogy előléptet, ha fel tudom göngyölíteni ezt a kémszervezetet.

– Mivé lépteti elő?

– Osztályvezetővé. Juel helyére – felelte a férfi, s arra gondolt, ha valaki harmincévesen az államvédelmi osztály élére kerül, az egy szép napon akár még Koppenhága rendőrfőkapitánya is lehet. Hevesebben vert a szíve, amikor lelki szemei előtt megjelent az a kemény akciósorozat, amellyel – a nácik támogatásával – lecsap majd a bűnözőkre.

Tilde gyöngéden rámosolygott Peterre, és megsimogatta a karját.

– Akkor jó lesz, ha igyekszünk, hogy mind egy szálig elkapjuk őket.

A hajó kikötött, az utasok egymás után partra szálltak. Miközben mindketten árgus szemekkel figyelték őket, Tilde megkérdezte: – Maga gyerekkora óta ismeri Arnét... mondja, olyan típus, aki szívesen vállalkozna kémkedésre?

– Nem merném állítani – felelte alapos megfontolás után Peter. – Ehhez túlságosan könnyelmű a fickó.

– Értem – dünnyögte savanyú ábrázattal Tilde.

– Ami azt illeti, meg se fordulna a fejemben, hogy ilyesmivel gyanúsítsam, ha nem volna angol menyasszonya.

A lány arca felderült.

– Hiszen akkor dobogós helyen áll!

– Nem tudom, tart-e még ez a jegyesség, mert a nő pánikszerűen hazarohant Angliába, amikor ide bevonultak a németek. De a lehetőség továbbra is fennáll, és nekünk ennyi épp elég.

Körülbelül száz utas hagyta el a kompot – jó páran gyalogszerrel, néhányan kocsival, a többség biciklivel. A mindössze harminc kilométer hosszú szigeten két keréken lehetett a legkönnyebben közlekedni.

– Ott van! – szólalt meg Tilde.

Most már Peter is megpillantotta a hajóhídon lefelé lépkedő, egyenruhás Arne Olufsent, aki a kerékpárját tolta.

– De hova lett Dresler?

– Ő is jön. Olufsen után a negyedik.

– Aha! Látom! – Peter föltette a napszemüvegét, mélyen a szemébe húzta a kalapját, és elfordította a slusszkulcsot. Arne a macskaköves utcán a városközpont felé karikázott. Dresler, szinten biciklivel, a nyomába eredt. Peter és Tilde lassan követték őket a kocsival.

Arne kifelé indult a városból, északnak tartott. Peter érezte, hogy egyre feltűnőbb lesz ezzel az autóval, mert az övékén kívül csak egy-kettő tűnt fel az úton, s ráadásul lassan kellett hajtania, különben már rég elhúzott volna a biciklik mellett. Hamarosan kénytelen volt lemaradni, és eltűnni szem elől, nehogy Arne észrevegye. Pár perc múlva ismét gázt adott, s addig gyorsított, amíg meg nem látta Dreslert, aztán ismét lassabban döcögött tovább. Két német katona berregett el mellettük egy oldalkocsis motorral. Peter rájött, hogy jobban járt volna, ha ő is motort kér kölcsön autó helyett.

A várostól néhány kilométerre már csak ők voltak az egész országúton.

– Ez őrület! – kiáltott fel idegesen Tilde. – Még a végén kiszúr bennünket!

Peter komoran bólintott. Tudta, hogy a lánynak igaza van, de hirtelen eszébe jutott valami.

– És ha kiszúr bennünket, a reakciójából sok minden ki fog derülni!

Tilde kérdő pillantást vetett rá, ő azonban nem magyarázta meg, mire gondol.

Beletaposott a gázba. A következő kanyar után előbb Dreslert látta meg, aki az út menti fák tövében kuporgott, majd száz méterrel arrébb megpillantotta Arnét is, aki egy fal tetején üldögélve cigarettázott. Peternek nem volt más választása, el kellett hajtania a két férfi előtt. Csak másfél kilométerrel távolabb tudott befarolni egy dűlőútra.

– Vajon arra kíváncsi a fickó, hogy tényleg követjük-e, vagy csak pihen egy kicsit? – kérdezte Tilde.

Peter vállat vont.

Arne – Dreslerrel a nyomában – nemsokára elbiciklizett előttük. Peter ismét kigurult az országútra.

Lassan alkonyodott. Körülbelül négy-öt kilométert tettek meg, amikor keresztúthoz értek. Dresler szemmel láthatólag elképedve téblábolt az aszfalton.

Arne felszívódott.

Dresler feldúltan hajolt a kocsi ablakához.

– Nagyon sajnálom, főnök! Egyszer csak pedálba lépett a disznó, és úgy megelőzött, hogy szem elől tévesztettem. Gőzöm sincs, merre ment tovább.

– A francba! – csattant föl Tilde. – Biztosan előre kitervelte! Nyilván ismeri az utat.

– Sajnálom – ismételte Dresler. A lány Peterhez fordult.

– Fújhatja az előléptetését. Meg én is a sajátomat.

– Ne szomorkodjon – vigasztalta a férfi. – Hiszen ez jó hír! Tilde meghökkent.

– Hogy érti ezt?

– Mit tesz az ártatlan ember, ha rájön, hogy követik? Megáll, megfordul, és fölháborodva azt kérdezi: „Mit képzelnek maguk, hogy állandóan a sarkamban vannak?” Csak a bűnöző rázza le szándékosan az árnyékát. Hát nem érti? Ez azt jelenti, hogy fején találtuk a szöget: Arne Olufsen tényleg az ellenségnek kémkedik!

– De elvesztettük a nyavalyást! Nincs sehol!

– Ne aggódjon. Majd újra megtaláljuk.

Egy tengerparti szállodában töltötték az éjszakát, ahol a folyosó végén volt a fürdőszoba. Éjfélkor Peter belebújt a házikabátjába, és bekopogott Tilde szobájának ajtaján.

– Jöjjön be! – szólt ki a lány.

Peter belépett, s látta, hogy Tilde világoskék selyemhálóingben ül az ágyban, és az Elfújta a szélt olvassa. – Meg se kérdezte, ki az.

– Mert tudtam, hogy csak maga lehet.

A legapróbb részletekre is figyelő nyomozóagy rögtön regisztrálta, hogy a lány kirúzsozta a száját, szépen megfésülködött, sőt a levegőben terjengő virágillatból ítélve be is parfümözte magát, mintha randevúra készült volna. Peter megcsókolta Tildét, aki közben az ő tarkóját simogatta. A férfi hirtelen az ajtóra nézett, hogy meggyőződjön róla, becsukta-e.

– Ne aggódj, nincs itt – suttogta á lány.

– Kicsoda?

– Inge.

Peter újra megcsókolta, de pár pillanat múlva rájött, hogy nem érez semmiféle izgalmat. Leült az ágy szélére.

– Én is így vagyok vele – mondta Tilde.

– Hogy érted ezt?

– Folyton Oscarra gondolok.

– Ő meghalt.

– Inge is jobban tenné... A férfi arca megvonaglott.

– Bocsáss meg – mentegetőzött a lány. – De ez az igazság. Én a férjemre gondolok, te a feleségedre, pedig egyikük sem törődik velünk.

– Tegnap este egész más volt, amikor följöttél hozzám.

– Mert nem volt időnk ennyit filozofálni.

Képtelenség, hogy csődöt mondok, mérgelődött magában Peter, aki fiatalkorában csak azt nem csábította el, akit nem akart; minden nőt az ágyába tudott csalogatni, és egyiknek sem volt panasza a teljesítményére. Most meg csak üldögélt itt lekonyulva. A puszta gondolattól is megrémült, hogy talán kijött a gyakorlatból.

Lerángatta magáról a házikabátját, és bebújt az ágyba. A lány gyöngéden, odaadóan átölelte, bársonyosan puha bőre szinte sütött a hálóing alatt. Leoltotta a villanyt. Peter még egyszer megcsókolta, de nem tudta felszítani a tegnap esti szenvedély tüzet.

Egy darabig némán feküdtek egymás mellett a sötétben. Végül Tilde törte meg a csendet.

– Nincs semmi baj – nyugtatta meg a férfit. – El kell szakadnod a múlttól, de ez nem megy könnyen.

Peter ismét megcsókolta, majd fölkelt, és csüggedten visszaballagott a szobájába.