4.

A vekker hajnali fél öt után csörgött. Peter Flemming rácsapott az órára, villanyt gyújtott, aztán felült az ágyban. Inge hanyatt feküdt mellette, s kifejezéstelen arccal, nyitott szemmel meredt a plafonra, mint egy halott. Peter egy pillanatig nézte, majd elfordult és fölkelt.

Kiment koppenhágai lakásuk kis konyhájába, és bekapcsolta a rádiót. Egy dán bemondó éppen azt a szentimentális közleményt olvasta fel, amit a németek adtak ki Luetjens admirális haláláról. A tengernagy tíz napja süllyedt el a Bismarckkal. Peter föltett a tűzhelyre egy kis lábas zabkását, aztán elővette a tálcát, s damasztszalvétát terített rá. Megkent egy szelet rozskenyeret, és pótkávét főzött.

Optimista hangulatban ébredt, s hamarosan az is eszébe jutott, mitől ilyen jókedvű. Tegnap áttörést ért el az ügyben, amelyen dolgozott.

A koppenhágai bűnügyi rendőrség államvédelmi osztályának detektívfelügyelőjeként a szakszervezeti vezetőket, a kommunistákat, a külföldieket meg a többi potenciális felforgató elemet kellett szemmel tartania. Főnöke, az okos, de lusta Frederik Juel főfelügyelő a híres Jansborg Skoléban végzett, és kedvenc latin közmondása így szólt: Quieta non movere, vagyis kerüljük a bonyodalmakat, ne ébresszük fel az alvó oroszlánt. Bár a dán haditengerészet egyik legendás hősének leszármazottja volt, belőle már teljesen hiányzott az agresszió.

Az elmúlt tizennégy hónap során megszaporodott a munkájuk, mert azokat is az államvédelmi osztálynak kellett megfigyelnie, akik szembeszálltak a német megszállókkal.

Eddig az ellenállásnak mindössze egyetlen látható jelét észlelték: megjelent a Valóság, az az illegális lap, ami az Olufsen fiú zsebéből kiesett. Juel teljesen ártalmatlannak tartotta az újságot, sőt úgy vélte, afféle biztonsági szelepként kimondottan hasznos, így nem volt hajlandó üldözni a kiadót. Petert felháborította ez a lazaság. Ő szentül hitte, hogy őrültség szabadlábon hagyni a bűnözőket, akik újabb és újabb kihágásokat követhetnek el.

A németeknek sem nagyon tetszett Juel engedékenysége, de még nem vitték kenyértörésre a dolgot. A főfelügyelő Walter Braun tábornokon keresztül tartotta a kapcsolatot a megszálló hatalommal. A hivatásos katonatiszt a franciaországi csatában vesztette el a fél tüdejét, és megelégelte a háborút. Mivel mindenáron meg akarta őrizni a nyugalmat Dániában, addig nem bírálta felül Juel intézkedéseit, amíg rá nem kényszerítették erre a drasztikus lépésre.

Peter nemrégiben értesült róla, hogy a Valóság számait Svédországba csempészik. Eddig tartania kellett magát főnöke utasításához, és egy ujjal se nyúlhatott a laphoz, de bízott benne, hogy most már Juelt is kizökkenti nyugalmából a friss hír: az újság példányai kikerülnek az országból. Petert ugyanis tegnap este fölhívta a barátja, egy svéd nyomozó, hogy közölje vele, szerinte a Valóságot a Lufthansa Koppenhágában is leszálló, Berlin és Stockholm között közlekedő járatán viszik át Svédországba. Hát ez az áttörés hozta lázba, amikor fölébredt. Úgy érezte, hamarosan óriási sikert érhet el.

Amint megfőtt a zabkása, tejet öntött hozzá, majd cukrot tett bele, és bevitte a tálcát a hálószobába.

Segített Ingének felülni, majd megkóstolta a kását, nehogy túl forró legyen, és a kanállal etetni kezdte a feleségét.

Éppen egy éve, közvetlenül a benzinkorlátozások bevezetése előtt, Peter és Inge a tengerpartra készült, amikor egy fiatalember a vadonatúj sportkocsijával belerohant az autójukba. Peter mindkét lába eltört, de ő gyorsan felgyógyult, Ingének azonban a koponyája sérült meg, s kiderült: soha többé nem lesz a régi.

A másik sofőr, Finn Jónk, egy híres egyetemi tanár fia, a kocsijából kirepülve a közeli bokorban landolt, és karcolás nélkül megúszta az ütközést.

A fickónak nem volt jogosítványa – a bíróság már bevonta tőle egy korábbi baleset miatt –, ráadásul részegen vezetett, de a családja felfogadta az egyik nagymenő sztárügyvédet, akinek sikerült elérnie, hogy állandóan elhalasszák a tárgyalást, így Finn még mindig nem bűnhődött meg az agykárosodásért, amit Inge miatta szenvedett. Peter és Inge személyes tragédiája tehát egyúttal jól példázta, hogyan maradhatnak megtorlatlanul a modern társadalom bűnei. Szégyen, gyalázat, dühöngött Peter: mondhatnak bármit a nácikra, de egy biztos: ők aztán nem bánnak kesztyűs kézzel a bűnözőkkel!

Amikor Inge megreggelizett, Peter kikísérte a vécére, utána pedig megfürdette. Az asszony világéletében pedánsan ügyelt a külsejére. Mindig takarosan, csinosan öltözködött, s valósággal ragyogott a tisztaságtól. Peter többek között ezt szerette benne. Különösen szeretkezés után mosakodott meg alaposan – és a férje ezt nagyra értékelte, mert tapasztalatból tudta, hogy nem minden lány ilyen. Például rövid viszonya volt egy bárokban fellépő dizőzzel, akivel egy razzia során ismerkedett meg, s ez a nő kifejezetten megsértődött, amiért ő tisztálkodni akart szeretkezés után – azt mondta, az ilyesmi nem romantikus.

Inge olyan közönyösen tűrte a fürdetést, akár egy bábu. Peter is megtanulta, hogyan maradjon érzéketlen, amikor a felesége intim testrészeit kell megérintenie. Megtörölte az asszony bársonyos bőrét egy nagy fürdőlepedővel, aztán felöltöztette Ingét. Főleg a nejlonharisnyával gyűlt meg a baja. Előbb úgy fogta össze, hogy csak az orra látsszon, aztán óvatosan fölhúzta Inge lábfejére, vádlijára és combjára, végül a harisnyatartó csatjaival rögzítette. A kezdet kezdetén állandóan leszaladt a szem, ő azonban kitartó fickó volt, amellett végtelenül türelmes is, ha a fejébe vette, hogy el akar érni valamit. Ezt is megtanulta, mint annyi mást, s ma már egy öltöztetőnő is elbújhatott mellette.

Élénksárga kartonruhát adott a feleségére, és az egyik csuklójára aranyórát, a másikra karkötőt csatolt. Inge persze nem tudta megmondani, hány óra, de néha mintha halvány kis mosolyfélére húzta volna a száját, ha a csillogó ékszereket nézegette.

Miközben Peter az asszony haját fésülte, mindketten Inge tükörképére pillantottak, s lényegében ugyanazt a csinos, szőke nőt látták, aki a baleset előtt sokszor kacéran mosolygott, sőt a maga szemérmes módján még a szempilláját is rezegtette – csakhogy a mostam Inge kifejezéstelen arccal, üres szemmel meredt rájuk a tükörből.

Amikor Peter pünkösdre hazautazott Sande szigetére, az apja megpróbálta rábeszélni, hogy helyezze el Ingét egy magánszanatóriumban. Ő persze nem engedhette meg magának ezt a luxust, de Axel fölajánlotta, hogy szívesen állja a költségeket. Azt mondta, szeretné, ha a fia újra szabad lehetne, valójában azonban mindenáron unokát akart, aki örökölheti a nevét. De hiába győzködte Petert, ő úgy érezte, kötelessége gondoskodni a feleségéről, mert meg volt győződve róla, hogy egy férfi életében a kötelességteljesítés a legfontosabb, s ha ódzkodik tőle, elveszíti az önbecsülését.

Átkísérte Ingét a nappali szobába, és az ablakhoz ültette. Halk zenét keresett a rádióban, majd visszament a fürdőszobába.

A borotválkozó tükörből szabályos arcú, határozottan jóképű férfi tekintett vissza rá. Inge azelőtt gyakran mondogatta, hogy Peter úgy néz ki, mint egy filmsztár, ám ő a baleset óta néhány ősz szálat fedezett föl a hajában meg a reggelre kinövő vörösesbarna borostájában, és világosbarna szeme körül is megjelentek a kimerültség ráncai. Büszke fejtartása azonban önbizalomról, szája vékony vonala pedig szilárd jellemről árulkodott.

Borotválkozás után nyakkendőt kötött, és fölcsatolta a vállhevederét. A pisztolytáskában standard típusú Walther 7.65 milliméteres szolgálati fegyvere lapult. Ezt a kis hétlövetűt egyenesen a detektíveknek konstruálták, hogy könnyen el tudják rejteni. Peter végül kiballagott a konyhába, és csak úgy az asztalnál állva megevett három szelet csupasz, száraz kenyeret. A hiánycikknek számító vajat mindig Ingének tette félre.

Az ápolónőnek nyolcra kellett jönnie.

De nem jött. Nyolc óra öt perckor Peter már komoran járkált föl-alá a kis előszobában. Cigarettára gyújtott, de türelmetlenül rögtön el is nyomta, és másodpercenként a karórájára pillantott.

Újabb öt perc elteltével iszonyú dühbe gurult. Hát nincs elég baja e nélkül is? Elvégre itthon a magatehetetlen feleségéről kell gondoskodnia, a rendőrségen pedig megerőltető, rendkívül felelősségteljes nyomozói munkát végez! Úgy érezte, az ápolónőnek egyszerűen nincs joga őt cserbenhagyni.

Amikor a lány negyed kilenckor végre becsöngetett, Peter őrjöngve tépte föl az ajtót. – Hogy merészelt elkésni? – ordította magából kikelve.

A tizenkilenc éves, dundi ápolónő frissen vasalt egyenruhában toporgott a küszöbön. Fityulája alól kilátszott szépen megfésült haja, és kerek arcát is kisminkelte. Rémülten meredt a dühöngő férfira.

– Elnézést kérek – rebegte.

Peter félreállt az útból, és beengedte a lányt. Erős kísértésbe esett, hogy megüsse, s ezt alighanem az ápolónő is érezte, mert idegesen sietett el mellette.

Peter követte a nappaliba. – Arra bezzeg volt ideje, hogy a frizurájával bíbelődjön, és kimázolja az ábrázatát! – förmedt rá mérgesen.

– Már elnézést kértem a késésért, uram.

– Nem tudja fölfogni, milyen megerőltető munkát végzek? Úgy látszik, magának az a legfontosabb, hogy a Tivoliban andaloghasson a fiúival. Csak ezen jár az esze! Még arra se képes, hogy pontos legyen!

A lány szorongva pillantott a pisztolytáskából kikandikáló fegyverre, mintha attól félne, hogy Peter agyonlövi.

– Késett a busz – suttogta remegő hangon.

– Akkor induljon el korábban, maga lusta tehén!

Az ápolónő szeme könnybe lábadt. Úgy nézett ki, mint aki rögtön sírva fakad.

Peter elfordult. Heves vágyat érzett, hogy pofon vágja ezt a dagadt libát, de uralkodott magán, mert tudta, ha az ápolónő faképnél hagyja, még nagyobb pácban lesz. Belebújt a zakójába, és az ajtóhoz lépett.

– Soha többé ne késsen el! – kiáltotta, majd kiviharzott a lakásból.

A ház előtt fölugrott a városközpont felé menő villamosra. Rágyújtott, és gyors, rövid slukkokban szívta be a füstöt, hogy kissé lecsillapodjon. Még mindig forrt benne a méreg, amikor leszállt a Politigaardennél, a merészen hipermodern rendőr-főkapitányságnál, de a zömök épület erőt sugárzó látványa megnyugtatta. A vakítóan fehér kőburkolat tiszta erkölcsről mesélt, s az egyforma ablaksorok az igazságszolgáltatás rendjét és kiszámíthatóságát jelképezték. Peter átsietett a sötét előcsarnokon. Az épület kellős közepén hatalmas, nyitott, kör alakú udvar rejtőzött. A dupla oszlopgyűrű alatt vezető fedett folyosó egy kolostor kerengőjére emlékeztetett. Peter átvágott az udvaron, és belépett az államvédelmi osztály ajtaján.

Odabent a koppenhágai főkapitányságon dolgozó néhány nő egyike, Tilde Jespersen nyomozó, egy meggyilkolt rendőr fiatal özvegye üdvözölte, aki keménységben is, intelligenciában is fölvette a versenyt bármelyik férfi zsaruval. Peter gyakran bízta rá veszélyes bűnözők megfigyelését, mert úgy vélte, ebben a szerepkörben egy nő kevésbé kelt gyanút. Az igencsak vonzó, kék szemű, göndör szőke hajú Tilde gömbölyded töltött galamb alakját a nők kövérnek tartották volna, a férfiak ízlésének azonban tökéletesen megfelelt.

– Nem jött a busz? – kérdezte együtt érző pillantással a lány.

– Inge ápolónője negyedórát késett. Üres fejű, hebrencs liba!

– Rémes.

– Történt valami?

– Sajnos igen. Braun tábornok itt van Juelnél. Magára várnak. Átszóltak, hogy amint megérkezik, beszélni akarnak magával.

Micsoda pech, gondolta Peter; ezt a Braunt is akkor eszi ide a fene, amikor ő elkésik!

– Mindennek az a nyavalyás ápolónő az oka! – morogta, miközben kifordult az ajtón, és Juel irodája felé ügetett.

Juel szálfaegyenes tartása és szúrós kék szeme még admirális ősének is a becsületére vált volna. Braun jelenléte miatt udvariasságból németül beszélt. Mint minden iskolázott dán, ő is tudott annyira németül és angolul, hogy ezen a két nyelven megértesse magát.

– Hol voltál mostanáig, Flemming? – kérdezte. – Már jó ideje várunk.

– Elnézést kérek – felelte szintén németül Peter, de nem mondta meg, miért nem ért be pontosan; méltóságán alulinak tartotta a magyarázkodást.

A negyvenes éveiben járó Braun tábornok valaha jóképű férfi lehetett, ám az a robbanás, ami a fél tüdejét szétroncsolta, az álla egy részét is elvitte, így az arca jobb oldala deformálódott. Talán eltorzult külsejét akarta ellensúlyozni mindig makulátlan törzstiszti egyenruhájával, tükörfényes csizmájával meg a pisztolytáskájában lapuló revolverével.

Udvariasan, értelmesen és halkan, szinte suttogva beszélt. – Legyen szíves, nézze meg ezt, Flemming felügyelő – fordult Peterhez, majd számos újságot terített az íróasztalra. Mindegyik egy bizonyos riportnál volt nyitva. Peter látta, hogy a lapok ugyanazt a sztorit közölték: a dániai vajhiányról szóló beszámolót, amelyben megírták, hogy az összes vajat a németek viszik el. A Toronto Globe, a Washington Post és a Los Angeles Times mellett az asztalon hevert a Dániában illegálisan kiadott Valóság is. Legális társai mellett silány, rosszul nyomtatott, amatőrök által kiadott vacaknak látszott, de ez hozta le az eredeti cikket, amit a többiek lekoppintották, íme, a propaganda apró diadala, gondolta keserűen Peter.

– A házilag készített újságok kiadóinak a zömét jól ismerjük – szólalt meg Juel olyan közönyös, magabiztos hangon, amelytől Petert a guta kerülgette. A főfelügyelő modorából ítélve bárki joggal hihette, hogy nem híres őse, hanem ő maga győzte le annak idején a svéd hajóhadat. – Természetesen el tudnánk kapni őket. De én inkább békén hagynám, és szemmel tartanám ezt a társaságot. Aztán, ha valami súlyos bűncselekményt követnek el, teszem azt, fölrobbantanak egy hidat, tudni fogjuk, kiket kell letartóztatnunk.

Peter úgy vélte, ez ostobaság: most kell rács mögé dugni a gazembereket, nehogy egy szép napon hidakat robbantgathassanak. De ezen már sokszor vitatkozott Juellel, így összeszorított foggal hallgatott.

– Ezt a megoldást abban az esetben tartanám elfogadhatónak, ha a lapkiadók tevékenysége csupán Dániára korlátozódna – felelte Braun. – Ez a cikk azonban az egész világot bejárta! Berlin őrjöng miatta, és nekünk már csak az hiányzik, hogy odafentről szigorító intézkedéseket vezessenek be, mert ha megteszik, az az átkozott Gestapo itt fog föl-alá masírozni, hogy bajt keverjen, és rengeteg embert börtönbe vessen. Csak a jó ég tudja, mindez hová vezetne.

Peter örömmel hallgatta a tábornok szavait, amelyek nagy elégtételt jelentettek számára. A rossz hírek végre elérték azt a hatást, amire vágyott.

– Én már kézbe vettem az ügyet – közölte. – Kiderítettem, hogy az amerikai újságok a Reuters hírügynökségtől vették át a sztorit, az pedig Stockholmban szerzett tudomást róla. Eddigi információim alapján úgy vélem, a Valóságot innen csempészik ki Svédországba.

Braun elismerően csettintett.

– Szép munka volt!

Peter lopva Juelre sandított, aki dühösnek látszott, és nem ok nélkül. Peter ugyanis jobb nyomozó volt, mint a főnöke, s ezt az ilyen esetek rendre be is bizonyították. Két évvel ezelőtt, amikor az államvédelmi osztály vezetői széke megüresedett, Peter is pályázott az állásra, ám végül Juel kapta meg a kinevezést, pedig a pár évvel fiatalabb Peter jóval több sikeresen lezárt üggyel dicsekedhetett. Juel azonban a gőgös, felfuvalkodott fővárosi elithez tartozott, amelynek a tagjai ugyanazokba az előkelő iskolákba jártak, s Peter esküdni mert volna rá, hogy ezek összejátszanak: maguknak kaparintják meg a legjobb állásokat, és kirekesztik a tehetséges kívülállókat.

– De hát hogyan lehet kicsempészni az újságokat? – kérdezte Juel. – Hiszen a cenzorok minden csomagot átvizsgálnak!

Peter egy pillanatig tétován hallgatott. A Svédországból kapott információja téves is lehetett, így más forrásból is meg akarta erősíteni, mielőtt felfedi, mire gyanakszik. Braun azonban úgy állt előtte, mint egy türelmetlenül kapáló, kantárszárát rángató versenyló, s ő érezte, hogy nem adhat kitérő választ, ilyesmire nem alkalmas a pillanat. – Volt egy tippem, amit megosztottam az egyik stockholmi nyomozó barátommal, ő pedig diszkréten körülszimatolt a hírügynökségnél. Tegnap este fölhívott, s közölte, hogy szerinte a Valóságot a Lufthansa Berlin és Stockholm között közlekedő járatán viszik ki, konkrétan azzal a géppel, amelyik Koppenhágában is leszáll.

Braun izgatottan bólogatott.

– Tehát ha minden utast megmotozunk, aki innen repül Svédországba, valakinél meg kell találnunk a lap legfrissebb számát.

– Igen.

– Ma is megy ez a stockholmi gép?

Peter megrémült. Ő nem ilyen módszerekkel dolgozott. Sosem kapkodott. Jobban szerette ellenőrizni az információt, mielőtt támadásba lendült. Mégis hálás volt, amiért Braun rámenősen, sőt agresszívan lép fel – nem úgy, ahogy a lusta, óvatos Jueltől megszokta. Rájött, hogy hiába próbálkozna, a fellelkesült tábornokot éppúgy nem tudná lebeszélni az akcióról, ahogy a lezúduló lavinát se lenne képes megállítani.

– Igen, néhány óra múlva – felelte, ügyesen leplezve a kételyeit.

– Akkor mire várunk? Gyerünk!

Peter tisztában volt vele, hogy nem siethetik el a dolgot, mert mindent elronthatnak, így semmiképpen sem engedheti át Braunnak az irányítást.

– Javasolhatok valamit, tábornok úr? – kérdezte udvariasan.

– Hát persze.

– Diszkréten kell eljárnunk, nehogy a tettes idő előtt gyanút fogjon. Állítsunk össze egy nyomozókból és német tisztekből álló osztagot, de az utolsó pillanatig tartsuk itt őket a főkapitányságon. Hagyjuk, hogy a stockholmi járat utasai teljes létszámban összegyűljenek, mielőtt megkezdjük az akciót. Majd én egyedül kimegyek a Kastrup repülőtérre, és szép csendben megteszem a szükséges intézkedéseket. Akkor jön el a mi időnk, ha a Berlinből érkező gép leszállt, és újra feltöltötték üzemanyaggal, az utasok pedig már feladták a poggyászukat. Közvetlenül az indulás előtt csaphatunk le rájuk a legbiztonságosabban, mert olyankor már senki sem szökhet meg észrevétlenül.

– Látom, attól fél, hogy egy csomó körbe-körbe masírozó német rögtön elárulná, mire készülünk – jegyezte meg Braun, és úgy mosolygott, mint aki érti, mire megy ki a játék.

– Szó sincs róla, uram – felelte pléhpofával Peter, aki tudta, hogy nem tanácsos nevetni, ha a megszállók a maguk rovására viccelődnek. – Szerintem rendkívül fontos, hogy ön és az emberei velünk tartsanak, arra az esetre, ha netán német polgárokat kell kihallgatnunk.

Braun arca nyomban megkeményedett, amint a tábornok fölfogta, hogy a németeket gúnyoló szellemeskedése nem talált kedvező fogadtatásra.

– Van benne valami – morogta, miközben az ajtóhoz lépett. – Ha az osztag indulásra kész, hívjon fel az irodámban – vetette oda Flemmingnek, majd távozott.

Peter megkönnyebbülten felsóhajtott. Legalább az irányítást sikerült ismét magához ragadnia. Most már csak az aggasztotta, hogy Braun túlzott buzgalma miatt esetleg a kelleténél előbb kénytelen a tettek mezejére lépni.

– Ügyesen kinyomoztad a csempészek útvonalát, Flemming – dicsérte leereszkedő hangnemben Juel. – Jól csináltad. De mielőtt Braunnak beszámoltál róla, előbb engem illett volna tájékoztatnod.

– Sajnálom, főnök – felelte kurtán Peter. Pontosan tudta, hogy erre nem volt lehetősége, mert Juel már hazament, amikor a svéd nyomozó telefonált – de ezúttal sem mentegetőzött.

– Rendben van – mondta Juel. – Állítsd össze az osztagot, és küldd át hozzám eligazításra az embereket. Aztán menj ki a repülőtérre, és szólj ide telefonon, ha az utasok beszálláshoz készülődnek.

Peter kisietett Juel irodájából, és visszatért Tildéhez, aki a világoskék különböző árnyalataiban pompázó blézerben, blúzban és szoknyában ült az íróasztalánál. Úgy nézett ki, mintha egy francia festményből lépett volna ki. – Na? Hogy sikerült? – kérdezte.

– Egész jól. Elkéstem, de nem lett baj belőle.

– Nagyszerű!

– Ma délelőtt razziát tartunk a Kastrup repülőtéren – közölte Peter, aki már azt is tudta, kiket akar magával vinni. – Bent Conrad, Peder Dresler és Knut Ellegard jön velem. – Conrad őrmestert azért választotta, mert lelkes németbarátnak ismerte. Dresler és Ellegard nyomozóknak nem volt határozott politikai meggyőződésük, és erős hazafias érzések sem buzogtak bennük, viszont mindig lelkiismeretesen, alaposan végezték a munkájukat. – Azonkívül szeretném, ha maga is elkísérne, mert előfordulhat, hogy nőket kell megmotoznunk.

– Természetesen elkísérem.

– Az eligazítást Juel tartja. Én előremegyek a reptérre. – Peter az ajtóból visszafordult. – Hogy van a kis Stig? – érdeklődött Tilde hatéves fiára utalva, akire munkaidőben a nagyanyja vigyázott.

Tilde elmosolyodott.

– Remekül. Már olvasni is tud.

– Egy szép napon még főkapitány lesz belőle. A lány arca elkomorult.

– Nem akarom, hogy ő is zsaru legyen.

– Megértem – bólintott Peter, mert tudta, hogy Tilde férje lövöldözésbe keveredett egy csempészbandával, és a gengszterek lőtték agyon.

– Maga talán örülne, ha a fia ezt a pályát választaná? – kérdezte a lány, mintha védenie kéne az álláspontját.

Peter vállat vont.

– Nekem nincs gyerekem, és valószínűleg nem is lesz. Tilde rejtélyes pillantással nézett rá.

– Sosem lehet tudni, mit hoz a jövő.

– Ez igaz. – A férfi elfordult. Ilyen rumlis napon nem akart belebonyolódni ebbe a témába. – Majd beszólok telefonon.

– Oké.

Peter a rendőrség egyik megkülönböztető jelzések nélküli fekete Buickjával indult útnak, amit nemrég szereltek fel rádióadó-vevővel. Kihajtott a városból, és a legközelebbi hídon átment az Amager szigetén lévő Kastrup repülőtérre. A kocsiból látta, hogy a parton sokan heverésznek a kellemes napsütésben.

Konzervatív, teniszcsíkos öltönyében, diszkrét mintájú nyakkendőjében bárki ügyvédnek vagy üzletembernek nézhette. Bár aktatáska nem volt nála, a hitelesség kedvéért magával hozott egy mappát, amit a szemétkosárból kiszedett papírokkal tömött meg.

A repülőtér felé közeledve egyre jobban hatalmába kerítette a nyugtalanság. Ha lett volna még két-három napja, meg tudta volna állapítani, hogy valamennyi járattal visznek-e illegálisan kicsempészett csomagokat, vagy csak némelyikkel, így azonban fennállt az őrjítő lehetőség, hogy ma esetleg semmit sem talál, viszont a razzia riadóztatja a csempészbandát, a bűnözők más útvonalat választanak, ő meg kezdheti élőből az egészet.

A repülőtéren mindössze néhány épület állt az egyetlen kifutópálya egyik oldalán. Az objektumot szigorúan őrizték a németek, de a polgári járatok továbbra is a dán DDL légitársaság, a svéd ABA meg a Lufthansa fennhatósága alá tartoztak.

Peter a reptér parancsnokának irodája előtt állította le a kocsit. A titkárnőnek azt mondta, a Repülésbiztonsági Igazgatóságtól jött, így azonnal beengedték. Az apró termetű parancsnok, Christian Varde, egy kereskedő szolgálatkész mosolyával fogadta. Peter megmutatta neki az igazolványát.

– Rendkívüli biztonsági ellenőrzést tartunk a Lufthansa mai stockholmi járatán – közölte. – A razziára Braun tábornok adott engedélyt. Ő is hamarosan megérkezik, úgyhogy addigra teljesen fel kell készülnünk az akcióra.

A parancsnok arcára kiült a félelem. Az íróasztalán álló telefon felé nyújtotta a kezét, de Peter rátenyerelt a készülékre.

– Nem – mondta. – Nyomatékosan megkérem, hogy senkit ne értesítsen előre. Van utaslistája azokról a személyekről, akik ezzel a géppel szándékoznak repülni?

– Nekem nincs, csak a titkárnőmnek.

– Kérje meg, hogy azonnal hozza be.

Varde kiszólt, és a titkárnő behozott egy papírlapot, amit a parancsnok átnyújtott Peternek.

– Pontosan érkezik a gép Berlinből? – kérdezte Peter.

– Igen. – Varde az órájára pillantott. – Negyvenöt perc múlva kell landolnia.

Épphogy beleférünk az időbe, gondolta Peter.

Rájött, hogy könnyebb dolga lenne, ha csak azoknak a csomagját kéne átkutatnia, akik Dániából utaznak Stockholmba. A parancsnokhoz fordult.

– Lépjen érintkezésbe a pilótával, és közölje vele, hogy ma senki sem hagyhatja el a gépet. Ez az utasokra és a legénységre egyaránt vonatkozik.

– Ahogy óhajtja.

Peter a listát tanulmányozta. Négy név állt rajta: két dán meg egy német férfié és egy dán nőé. – Jelenleg hol tartózkodnak az utasok?

– Nyilván most jelentkeznek be az útra.

– Vegyék át tőlük a poggyászukat, de addig ne tegyék föl a gépre, amíg az embereim át nem kutatták az összes csomagot.

– Igenis, uram.

– Beszállás előtt az utasokat is meg fogjuk motozni. Rajtuk és a poggyászukon kívül szállítanak innen még valamit?

– Csak a postazsákot. Ezenkívül csupán az útközben felszolgált kávé és szendvics kerülhet fel a gépre. No meg az üzemanyag, természetesen.

– Az ennivalót meg az italt is át kell vizsgálni. A postazsákot szintén. És az egyik emberem ellenőrizni fogja a tankolást.

– Parancsára.

– Most pedig menjen, és üzenjen a pilótának. Amint valamennyi utas bejelentkezett, jöjjön utánam a váróterembe. De legyen szíves, próbáljon meg úgy tenni, mintha semmi különös nem történne.

Varde kisietett az irodából.

Peter átballagott a váróterembe, közben törte a fejét, vajon mindenről gondoskodott-e, nem feledkezett-e meg valamiről. Leült a hallban, és diszkréten szemügyre vette a többi utast, azon tűnődve, melyik fog ma a börtönben kikötni, ahelyett, hogy fölszállhatna a repülőgépre. Ma délelőtt menetrend szerinti járatok indultak Berlinbe, Hamburgba, a norvég fővárosba, Oslóba, a Svédország déli részén fekvő Malmőbe, valamint a dán turistaparadicsomba, Bornholm szigetére, így nem tudhatta, hogy a várakozók közül ki készül Stockholmba.

Mindössze két nőt látott a teremben: egy fiatalasszonyt két kisgyerekkel meg egy ősz hajú, elegánsan öltözött idősebb hölgyet. Ez a hajlott korú dáma lesz a csempész, mert a finom külseje minden gyanút eloszlat, gondolta.

Egyszer csak észrevett három egyenruhás német tisztet. A listára pillantott: egy bizonyos von Schwarzkopf ezredes volt az ő embere. A három tiszt közül csak az egyik viselt ezredesi uniformist, de Peter teljesen valószínűtlennek tartotta, hogy egy magas rangú német katona illegális dán újságokat csempésszen.

A többiek hozzá hasonló öltönyös, nyakkendős férfiak voltak, akik kalapjukkal az ölükben üldögéltek.

Miközben azon igyekezett, hogy unatkozó, de türelmes, szintén repülőgépre váró utasnak hasson, lopva mindenkit figyelmesen megnézett. Elsősorban az érdekelte, nem látszik-e valakin, hogy neszét vette a küszöbönálló biztonsági ellenőrzésnek. Némelyek idegesen fészkelődtek, de lehet, hogy csak a repüléstói féltek. Peter mindenekelőtt arra ügyelt, nehogy bárki is megpróbáljon valamilyen csomagot a szemétbe dobni, vagy nyomtatott papírlapokat elrejteni a váróteremben.

Előkerült Varde. Mintha örülne, hogy viszontláthatja Petert, sugárzó arccal közölte: – Mind a négy utas bejelentkezett!

– Jól van – bólintott Peter, s úgy döntött, elérkezett az idő. – Szóljon nekik, hogy a Lufthansa felszállás előtt vendégül látja őket egy pohár italra, aztán kísérje őket az irodájába. Pár perc múlva én is odamegyek.

Varde bólintott, és a Lufthansa pultjához lépett. Miközben megkérte a stockholmi gép utasait, hogy fáradjanak vele, Peter az egyik telefonfülkéből fölhívta Tildét, és tájékoztatta, hogy minden készen áll a razziához. A négy utas Vardéval az élen kifelé indult a váróteremből, Peter pedig a kis csoport nyomába szegődött.

Csak akkor fedte fel a kilétét, amikor mindnyájan összegyűltek Varde irodájában. Megmutatta a szolgálati jelvényét a német ezredesnek. – Braun tábornok parancsát teljesítem – jelentette ki, hogy elejét vegye a tiltakozásnak. – Már ő is úton van ide, és mindent meg fog magyarázni.

Az ezredes szemmel láthatólag bosszankodott, de szó nélkül leült, és a másik három utas – az ősz hajú hölgy meg a két dán üzletember – követte a példáját. Peter a falhoz támaszkodva, fürkésző pillantással figyelte őket, nem észleli-e rajtuk a rossz lelkiismeret áruló jeleit. Mindegyiknél volt valamilyen kézipoggyász: az idős hölgynél jókora retikül, a német tisztnél vékony bórmappa, az üzletembereknél aktatáska. Bármelyikük csomagjában ott lapulhatott a Valóság legfrissebb száma.

– Amíg a tábornok úrra várunk, megkínálhatom önöket egy csésze teával vagy kávéval? – udvariaskodott széles mosollyal Varde.

Peter az órájára pillantott. A Berlinből érkező gépnek most kell landolnia, gondolta, és Varde ablakán kinézve már látta is a leszálláshoz készülődő hárommotoros Junkers Ju-52-est. A kimondottan csúf masina felszínét ugyanolyan hullámlemez borította, mint a reptéri hangárok tetejét, a harmadik motor meg úgy meredt előre, akár egy disznó orra. De az ormótlan gép a súlyához képest feltűnő lassúsággal közeledett, és határozottan méltóságteljes jelenségnek látszott. Miután simán földet ért, a terminálhoz gurult. Aztán kinyílt az ajtó, és a legénység ledobta a féksarukat, amelyek az álló gép kerekeit rögzítették.

Végszóra Braun és Juel is befutott a Peter által kiválasztott négy detektívvel. A várakozó utasok eközben a reptéri pótkávét kortyolgatták.

Peter le nem vette a szemét az embereiről, akik módszeresen kiürítették a két üzletember aktatáskáját és az ősz hajú hölgy retiküljét. Nagyon is elképzelhetőnek tartotta, hogy a kém a kézipoggyászában akarja kivinni az országból az illegális újságot, mert így azt állíthatja, csak olvasnivalónak hozta magával az útra – nem mintha az efféle mentegetőzés használna neki.

De a táskákból és a retikülből kipakolt holmik ártalmatlannak bizonyultak.

Tilde átkísérte az idős hölgyet a szomszéd szobába, hogy ott motozza meg, miközben a férfiak Varde irodájában bújtak ki a zakójukból meg a nadrágjukból. Braun tábornok a német ezredest tapogatta végig, Conrad őrmester pedig a dán üzletembereket. Semmit sem találtak.

Peter csalódottan szemlélte a fejleményeket, de azzal biztatta magát, hogy a csempészáru nyilván a feladott poggyászban lesz – úgy érezte, az a valószínűbb rejtekhely.

Az utasoknak megengedték, hogy visszatérjenek a váróterembe, a repülőgépre azonban egyelőre nem szállhattak fel. Minden csomagjukat kirakták a betonra, a terminál elé: a két vadonatújnak látszó krokodilbőrönd kétségtelenül az idős hölgyé volt, a katonai vászonzsák alighanem az ezredesé, a rozsdabarna bőrönd meg az olcsó vulkánfíber koffer pedig feltehetőleg az üzletembereké.

Peter biztosra vette, hogy az egyikben rábukkan a Valóságra.

Bent Conrad elkérte az utasoktól a kulcsokat.

– Fogadni mernék, hogy az öreglány a tettes – súgta oda Peternek. – Zsidónak látszik.

– Ne a szája járjon, hanem a keze! Nyissa már ki a csomagokat! – mordult rá Peter.

Conrad az összes táskát kinyitotta, Peter meg hozzálátott, hogy átkutassa Őket, miközben Juel és Braun a háta mögül, a válla fölött átkandikálva nézte, a váróterem üvegablakánál összeverődött tömeg pedig tisztes távolságból bámulta, mit művel. Elképzelte a felemelő pillanatot, amikor diadalmasan előhúzza az újságot, és mindenki szeme láttára megdicsőül.

A krokodilbőröndök az idős hölgy vagyont érő, ódivatú ruháival voltak teletömve; Peter ezeket egymás után a földre hajigálta. A katonai vászonzsákból borotvakészletet, egy váltás fehérneműt meg egy tökéletesen vasalt inget húzott elő. Az egyik üzletember rozsdabarna bőröndjében a ruhanemű mellett különféle papírokra bukkant, de amikor alaposan átvizsgálta őket, kiderült, hogy egyik sem illegális újság vagy más gyanús irat.

Az olcsó vulkánfíber koffert hagyta utoljára. Zsaruösztöne azt súgta, a négy utas közül valószínűleg a kevésbé jómódúnak látszó üzletember lesz a kém.

A csaknem teljesen üres kofferban csupán egy fehér ing és egy fekete nyakkendő árválkodott, azonkívül egy sokat forgatott, megkopott fedelű fekete Biblia – de újság egy szál se. Tehát a fickó igazat mondott, valóban temetésre megy, gondolta Peter.

Egyre jobban kétségbeesve azon kezdett tűnődni, vajon megalapozott volt-e a félelme, hogy nem ezen a napon kéne razziát tartaniuk. Őrjöngött dühében, amiért hagyta magát belelovalni az idő előtti cselekvésbe, de minden erejét összeszedve lenyelte a mérgét. Még nem végzett.

Elővette a zsebéből a bicskáját, beledöfte a hegyét az idős hölgy méregdrága bőröndjének fehér selyembélésébe, és cikcakkos vonalban felhasította. Hallotta, ahogy Juel meglepetten felhördül a váratlan vandálság láttán, de rá se hederített. Benyúlt a szakadt bélés alá. Legnagyobb döbbenetére semmit sem talált.

Ugyanígy tette tönkre a rozsdabarna bőröndöt is, hasonló eredménnyel. A vulkánfíber kofferban még bélés sem volt, és Peter egyetlen apró rekeszt sem látott rajta, ahová el lehetne dugni valamit.

Miközben érezte, hogy csalódottságában és zavarában elpirul, fölvagdosta az ezredes vászonzsákjának alján a varrást, és a zsák alján lévő bőr alá benyúlva papírok után kutatott, ismét teljesen hiába.

Amikor egy pillanatra fölnézett, látta, hogy Braun, Juel meg a detektívek szinte megbűvölve bámulják, de az arckifejezésük csöppnyi félelmet is tükröz. Rájött, hogy úgy viselkedik, mint egy dühöngő őrült.

Fütyült rá, mit gondolnak róla.

– Talán téves információt kaptál, Flemming – jegyezte meg egykedvűen Juel.

Örülnél neki, mi, – morogta magában Peter, de még mindig nem fejezte be.

Észrevette, hogy Varde a váróteremből figyeli, és egy türelmetlen fejmozdulattal odaintette. Utasai poggyászának romjai láttán a reptérparancsnok ajkára fagyott a mosoly.

– Hol a postazsák? – kérdezte tőle Peter.

– Egyelőre a csomagtároló helyiségben.

– Akkor meg mire vár, maga idióta? Hozza ide!

Varde elrohant. Peter undorral rámutatott a felszabdalt táskákra, bőröndökre meg a padlóra hajigált holmikra, és ráförmedt az embereire: – Tüntessék el ezt a szemetet!

Dresler és Ellegard visszadobálta a ruhákat meg a használati tárgyakat a bőröndökbe. Már jött is a hordár, hogy a Junkershez vigye őket.

– Várjon! – kiáltott rá Peter, amikor a férfi nekilátott, hogy mindent fölrakjon a targoncára. – Őt is motozza meg! – utasította Conradot, aki végrehajtotta a parancsot, de ezúttal sem talált semmit.

Varde kicipelte a postazsákot a betonra. Peter az összes levelet a földre szórta. Rögtön látta, hogy mindegyiken rajta van a cenzor pecsétje. Csak két nagyobb boríték akadt a kupacban, amelyben elférhetett a Valóság – egy barna meg egy fehér. Előbb a fehéret tépte fel. Ez valami jogi dokumentumot, szerződést vagy ilyesmit tartalmazott, hat példányban. A barna borítékból csupán egy koppenhágai üveggyár katalógusa esett ki. Peter hangosan káromkodott.

Ekkor tolták oda hozzá a zsúrkocsit a számtalan szendviccsel meg a kávéskannákkal, hogy az utasoknak szánt ételt és italt is megvizsgálhassa. Ez volt az utolsó reménye. Mindegyik kanna fedelét levette, és a kávát a betonra öntötte. Juel olyasmit dünnyögött, hogy erre igazán semmi szükség, ő azonban kétségbeesésében már semmivel sem törődött. Lerántotta a damasztszalvétákat a tálcáról, és bicskájával megdöfködte a szendvicseket. Legnagyobb rémületére ezúttal se járt eredménnyel. Éktelen haragjában fölkapta a tálcát, majd a szendvicseket a földre zúdította, abban bizakodva, hátha az a nyavalyás újság alattuk lapul, de a Valóság helyett csak egy másik szalvéta akadt a kezébe.

Hirtelen rádöbbent, hogy pillanatokon belül óriási szégyenben marad, s ettől még jobban dühbe gurult.

– Kezdjék el a tankolást! – parancsolta. – Személyesen ellenőrzöm!

A tartálykocsi a Junkershez gördült. A detektívek elnyomták a cigarettájukat, és figyelték, ahogy beszivattyúzzák a repülőbenzint a gép szárnyaiba. Peter tudta, hogy fölöslegesen mereszti a szemét, de rezzenéstelen fapofával makacsul kitartott, mert semmi más nem jutott eszébe. Az utasok kíváncsian bámultak ki a Junkers négyszögletű ablakain. Nyilván azon tűnődtek, vajon miért kell végignéznie a tankolást egy német tábornoknak és hat civilnek.

Megteltek a tartályok, lezárták a tanksapkákat.

Peternek egyetlen épkézláb ötlete sem volt, amivel tovább késleltethette volna az indulást. Tévedett, és hülyét csinált magából.

– Engedjék beszállni az utasokat – sziszegte elfojtott haraggal.

Porig alázva visszament a váróterembe. Legszívesebben megfojtott volna valakit. Mindent elszúrt, ráadásul Braun tábornok és Juel főfelügyelő szeme láttára. Tudta, hogy a fejesek úgy fogják érezni, bölcsen döntöttek, amikor nem őt, hanem Juelt nevezték ki az osztály élére. Még az is lehet, hogy Juel kihasználja ezt a csúfos kudarcot, és ezzel az ürüggyel szépen áthelyezteti őt valamelyik jelentéktelen osztályra, például a Közlekedésrendészetre.

Peter megállt a váróteremben, hogy lássa, amint a gép felszáll. Juel, Braun meg a detektívek vele együtt várakoztak. A közelükben tébláboló Varde nagyon igyekezett úgy termi, mintha nem történt volna semmi rendkívüli. Figyelték, ahogy a négy mérges utas fölsiet a lépcsőn a fedélzetre. A földi személyzet elhúzta a kerekek elől a féksarukat, földobta őket a gépre, aztán becsukódtak az ajtók.

A Junkers éppen kigördült a parkolóhelyéről, amikor Peternek hirtelen újabb ötlete támadt, mintha megszállta volna az ihlet. – Azonnal állítsa meg a gépet! – kiáltott rá a reptér parancsnokára.

Juel felnyögött.

– Az Isten szerelmére...

Varde olyan képet vágott, mint aki menten sírva fakad. Braun tábornokhoz fordult. – Urain, az utasaim...

– Állítsa meg a gépet! – ismételte Peter.

Varde még mindig esdeklő pillantással nézett Braunra, aki másodpercnyi gondolkodás után bólintott.

– Teljesítse a parancsot.

Varde fölkapott a pultról egy telefonkagylót.

– Az Isten szerelmére. Flemming! – suttogta Juel. – Melegen ajánlom, hogy ez a tipp jó legyen!

A kifutón guruló repülőgép teljes kört leírva megfordult, és visszatért a parkolóhelyére. Kinyílt az ajtaja, s a féksarukat ledobták a földi személyzetnek.

Peter kirohant a betonra. A detektívek követték. A propellerek egyre lassabban forogtak, majd leálltak. Két overallos férfi éppen be akarta csúsztatni a féksarukat a kerekek elé, amikor Peter rászólt az egyikre: – Adja ide azt a vacakot!

A fickón látszott, hogy fél, de engedelmeskedett.

Peter elvette tőle az ék alakú, körülbelül harminc centi magas, piszkos, nehéz és tömör fadarabot.

– A másikat is kérem!

A szerelő a repülőgéptörzs alatt átmászva fölkapta a másik féksarut, és azt is odaadta.

Pontosan úgy nézett ki, mint az első, de Peter valamivel könnyebbnek érezte a párjánál. Ahogy forgatta, vizsgálgatta, az egyik oldalán egyszer csak elhúzható lemezt talált. Gyorsan megpöckölte. A féksaru belsejében viaszosvászonba bugyolált csomag lapult.

Peter megkönnyebbülve sóhajtott fel. Nagy kő esett le a szívéről.

A szerelő hirtelen sarkon fordult, és futásnak eredt.

– Kapják el! – kiáltotta Peter, bár nem volt rá szükség. A fickó a férfiakat nagy ívben elkerülve Tilde mellett próbált elszaladni – nyilván azt hitte, a lányt könnyen félre tudja lökni az útból. Tilde azonban megpördült, akár egy táncosnő, hagyta, hogy a férfi azt higgye, sikerül elhúznia előtte, majd az utolsó pillanatban kitette az egyik lábát, és elgáncsolta a szerelőt, aki elterült a földön.

Dresler nyomban rávetette magát, fölrángatta a betonról, és hátracsavarta a karját.

Peter a fejével intett Ellegardnak.

– A másikat is tartóztassa le. Biztosan tudja, mi folyik itt. Aztán szemügyre vette a csomagot. Legöngyölte a viaszosvásznat, amelyből a Valóság két példánya került elő. Átadta őket Juelnek.

Juel az újságokra pillantott, majd Peterre nézett.

Peter várakozva meredt rá, egy árva szót se szólt.

– Szép volt, Flemming – nyögte ki végül vonakodva Juel. Peter elmosolyodott.

– Csak a munkámat végzem, főnök. Juel elfordult.

– Mindkét szerelőt bilincseljék meg, és hozzák be őket a kapitányságra. Kihallgatom a gazembereket – adta ki a parancsot a detektíveknek Peter.

Valami mást is talált a csomagban: néhány gemkapoccsal összecsíptetett, telegépelt papírlapot. Mindegyiken ötös csoportokban sorakoztak egymás mellett a betűk, de semmi értelme nem volt az egésznek. Peter egy darabig tanácstalanul bámulta ezt a zagyvaságot, majd derengeni kezdett neki, mit tart a kezében. Hirtelen rádöbbent, hogy akkora sikert aratott, amekkoráról álmodni se mert.

Hiszen ez egy rejtjelezett üzenet!

Átnyújtotta a lapokat Braunnak.

– Azt hiszem, egy kémszervezetet lepleztünk le, tábornok úr. Braun a lapokra meredt és elsápadt.

– Úristen! Igaza van!

– Ha nem tévedek, a német hadseregnek van olyan osztálya, amelyik az ellenséges kódok feltörésével foglalkozik.

– Már hogyne lenne!

– Remek – bólintott elégedetten Peter.