7.

Harald még soha életében nem látott olyan szép repülőgépet, mint a Medvelepke, ami szélesre tárt felső és alsó szárnyával, a füvön álló apró kerekeivel, hátrafelé keskenyedő hosszú farkával felröppenni készülő pillangóhoz hasonlított. Gyönyörű idő volt, enyhe szellő fújdogált, és a kis repülőgép úgy remegett a szélben, mintha alig várná, hogy felszállhasson. Krémszínűre festett nagy propellerét az orrban lévő egyetlen motor hajtotta, s a motor mögött helyezkedett el a két nyitott pilótafülke.

A Medvelepke annak az ütött-kopott, rozoga Lódarázsnak a közeli rokona volt, amit a fiú Kirstenslotban, a romos kolostorban látott: a műszaki szempontból azonos két gép mindössze abban különbözött, hogy a Lódarázs pilótafülkéjét fedél borította, és a két ülést egymás mellé tervezte a konstruktőr. A Lódarázs azonban szánalmas látványt nyújtott, mintha sajnálná magát, amiért törött futóművén félrebillenve, olajfoltosan, szakadt üléshuzattal, egyhelyben álldogál. Bezzeg a Medvelepke szinte nevetett! Csak úgy ragyogott rajta a friss festék, és fénylő szélvédőjén megcsillant a nap. A farka a fűben pihent, magasba emelt orrával pedig beleszimatolt a levegőbe.

– Mint látni fogjátok, a szárnyak alja sima, a teteje azonban domború – mondta Harald bátyja, Arne Olufsen. – Ennek következtében repülés közben a szárnyak fölött gyorsabban száll el a levegő, mint alattuk – tette hozzá azzal a megnyerő, csibészes mosollyal, amivel mindenkit levett a lábáról. – Fogalmam sincs, hogy miért, de ez emeli a gépet a magasba.

– Mert nyomáskülönbség alakul ki – szólt közbe Harald.

– Valóban – felelte kimérten Arne.

A Jansborg Skole végzős osztálya a hadsereg vodali pilótaiskolájában töltötte a napot. A fiúkat Arne és barátja, Poul Kirke vezette körül a bázison. A sereg így próbált újoncokat toborozni, mert egyébként nemigen tudta meggyőzni az intelligens, tehetséges fiatal férfiakat, hogy egy ilyen tétlenségre kényszerített fegyvernemet válasszanak. Heis, aki valaha maga is katona volt, örült, ha minden évben egy-két diákja erre a pályára lépett, a fiúknak pedig jól jött a kellemes kikapcsolódás; legalább egy napig nem kellett a vizsgatételeket magolniuk.

– Az alsó szárnyakon található csűrőlapokat kábelek kötik össze a botkormánnyal, amit joysticknek is neveznek, de ti még túl fiatalok vagytok hozzá, hogy megértsétek, miről kapta ezt a találó nevet – folytatta Arne, és újra elmosolyodott. – Amikor a botkormányt balra húzzuk, a bal szárnyon lévő csűrőlap fölemelkedik, a jobb szárnyon lévő pedig lefelé néz. Ekkor a repülőgép oldalra billen, és balra fordul. Szaknyelven ezt nevezzük bedöntésnek.

Harald a magyarázattól is el volt ragadtatva, de még jobban szeretett volna repülni.

– Hamarosan megfigyelhetitek a farokfelület hátuljára szerelt magassági kormányt, ami a gép vertikális mozgását szabályozza – beszélt tovább Arne. – Ha hátrahúzzuk a botkormányt, a fölfelé billenő magassági kormány lenyomja a gép farkát, és a repülő emelkedni kezd.

Harald a farok egyenesen álló részén is észrevett egy mozgatható lapot, és rámutatott. – Az micsoda?

– Az oldalkormány, amit a pilótafülkében lévő két pedál szabályoz. Ugyanúgy működik, mint a hajók kormánylapátja.

– És miért van szükség oldalkormányra? – kérdezte Mads. – Hiszen a csűrőlapokkal is lehet irányt változtatni.

– Jó kérdés! – dicsérte Arne. – Ezek szerint figyelsz, öregem. De próbáld meg magadtól kitalálni a választ. A többiek is gondolkozzanak! Vajon miért nem elég a két csűrőlap? Minek nekünk még az oldalkormány is?

– A kifutón nem kormányozhatunk a csűrőlapokkal – tippelt Harald.

– Mert...?

– A szárnyak a földbe ütköznének.

– Helyes. Az oldalkormányt taxizás közben használjuk, amikor nem billenthetjük meg a szárnyakat, mert leérnének a földre. A levegőben pedig arra való az oldalkormány, hogy kiküszöböljük vele a nem kívánatos oldalirányú kilengéseket.

A tizenöt fiú bejárta a légibázist, végigült egy előadást, ami a hadseregben kínálkozó lehetőségekről, az elérhető fizetésekről és a katonai kiképzésről szólt, aztán az egész osztály a pilótaiskola néhány fiatal tanulójával ebédelt. Már mindnyájan alig várták, hogy egy-egy oktató társaságában fölszállhassanak a gyakorlógépekkel, mert megígérték nekik, hogy ez lesz a nap fénypontja. Öt Medvelepke sorakozott a füvön. Bár a dán harci gépekre felszállási tilalmat rendeltek el a németek, kivételes esetekben mégis repülhettek. A pilótaiskola például a vitorlázógépein folytathatta az oktatás, és erre a napra, rendkívüli engedéllyel, a Medvelepkéket is feloldották a tilalom alól. Arra az esetre, ha netán bárkinek eszébe jutna egy Medvelepkével átszökni Svédországba, két Messerschmitt Me-190-es vadászgép állt készenlétben a kifutón, hogy üldözőbe vegyen és lelőjön bárkit, aki meg akarna lépni. A kifutónál Poul Kirke vette át Arnétól a szót.

– Most pedig egyenként nézzetek be a pilótafülkébe – mondta. – Az alsó szárnyra festett fekete csíkra álljatok. Máshová ne lépjetek, mert beszakad a szárny a talpatok alatt, és akkor lőttek a repülésnek.

Tik Duchwitz volt az első. Miközben benézett a pilótafülkébe, Poul magyarázni kezdett: – Baloldalt látod a gép sebességét szabályozó ezüstszínű gázkart, lejjebb pedig a zöld trimmelőkart, ami rugóterheléssel kapcsolódik a magassági kormányhoz, és kiegyensúlyozza a gépet. Ha a trimmelő jól van beállítva, akkor is vízszintesen repülsz, amikor a botkormányt elengeded.

Harald utolsónak állt fel az alsó szárnyra. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, rettentően érdekelte dolog, pedig még mindig nehezteli n nyájasan arrogáns Poulra, aki a múltkor elcsaklizta az orra elől Karen Duchwitzot.

Ahogy lelépett a szárnyról, Poul megkérdezte tóié: – Na, Harald, mi a véleményed?

A fiú vállat vont.

– Szerintem minden rendben van.

– Akkor te szállhatsz föl először! – vigyorgott kajánul Poul. A többiek nevettek, de Harald örült, hogy végre repülhet.

– Gyere, öltözzünk be az útra – hívta Poul.

Visszamentek a hangárba, hogy magukra húzzál a pilótaszerelést – az elöl gombolódó overallt. Sisakot és védőszemüveget is kaptak. Harald legnagyobb bosszúságára Poul úgy segített neki, mint egy óvodásnak, aki egyedül nem boldogul.

– Legutóbb Kirstenslotban találkoztunk – jegyezte meg Poul, miközben megigazította a fiú védőszemüvegét.

Harald kurtán bólintott, mert legszívesebben elfelejtette volna az egészet, de akarata ellenére is majd kifúrta az oldalát a kíváncsiság, vajon milyen viszonyban lehet ez a Poul Karennel. Csak randevúzgatnak, vagy többről van szó? Talán szenvedélyesen csókolóznak és ölelkeznek? Esetleg össze akarnak házasodni? Lefeküdtek már egymással? A fiú szerette volna elhessegetni ezeket a gondolatokat, ám azok nem hagyták nyugodni.

Amikor elkészültek, az első öt diák, egy-egy pilótával, visszatért a repülőgépekhez. Ha rajta múlt volna, Harald a bátyjával száll fel, de hiába vágyott rá, Poul ismét őt választotta. Már-már az volt az érzése, mintha Kirke jobban meg akarná ismerni.

Egy repülőgép-szerelő olajfoltos overallban, fél lábbal a géptörzs apró, cipőorrnyi mélyedésében állva, éppen feltankolta a Medvelepkét. A benzintartály a felső szárny kellős közepén helyezkedett el, pontosan az első ülés fölött. Ez elég veszélyes, gondolta Harald, s azon tűnődött, vajon képes lesz-e megfeledkezni róla, hogy több liter gyúlékony folyadék zúdulhat a nyakába, ha netán történik valami.

– Első a felszállás előtti ellenőrzés! – közölte Poul. – Megnézzük, ki van-e kapcsolva a mágneses gyújtás, és zárva van-e a fojtószelep. – A kerekekre pillantott. – Féksaruk a helyükön, rendben. – Megrugdosta a kerekeket, ide-oda huzigálta a csűrőlapokat. – A múltkor említetted, hogy dolgoztál Sande szigetén, az új német bázison – jegyezte meg mellékesen, mintha véletlenül jutott volna eszébe, mit mesélt neki a fiú.

– Igen.

– Miféle munkát kaptál?

– Amilyen éppen akadt. Árkot ástam, maltert kevertem, téglát hordtam.

Poul a repülőgép farkához lépett, és szemügyre vette a magassági kormányokat. – Megtudtad, mi épül ott?

– Akkor még gőzöm sem volt róla. Ahogy leraktuk az alapokat és fölhúztuk a falakat, engem is kirúgtak a többi dán melóssal együtt, aztán németeket hoztak helyettünk. De szinte biztos vagyok benne, hogy valami rádióállomás lett belőle.

– Persze, hiszen már mondtad... De honnan veszed ezt?

– Láttam a berendezést – felelte Harald.

Poul fürkésző pillantással nézett rá, és a fiú rájött, hogy ez az érdeklődés korántsem felületes. – Hogyhogy? Talán kintről is látszik?

– Nem. A telket bekerítették, és fegyveres őrség védi, magát a berendezést pedig eltakarják a fák, kivéve a tenger felőli oldalon, ami tiltott terület.

– De hát akkor hogyan láthattad mégis?

– Egyik nap nagyon siettem haza, és átvágtam a bázison, hogy lerövidítsem az utat.

Poul az oldalkormány mellé guggolva éppen a farokcsúszótalpat ellenőrizte. – És? Mit láttái? – kérdezte.

– Egy akkora antennát, amekkorát még soha életemben! Legalább tizenkét négyzetméter, és forgó talapzaton áll!

– Ha ön is úgy gondolja, uram, én készen vagyok – szólt közbe a szerelő, aki feltankolta a gépet.

Poul Haraldra nézett.

– Mehetünk?

– Előre üljek vagy hátra?

– A tanuló mindig hátul ül.

Harald bemászott. Előbb az ülésre kellett állnia, hogy be tudja préselni magát a szűk helyre, s közben azon tűnődött, vajon hogyan férnek el itt a pilóták – aztán rájött, hogy még egyetlenegy kövérrel se találkozott.

A Medvelepke égnek emelt orral állt a füvön, így a fiú a tiszta kék égen kívül semmit sem látott. Ki kellett hajolnia az egyik oldalon, hogy megnézhesse, mi van a repülőgép előtt.

Lábát az oldalkormány pedáljaira tette, jobb kezét meg a botkormányra, és csak úgy próbaképpen jobbra-balra húzta. A csűrőlapok nyomban engedelmeskedtek a parancsának.

A repülőgéptörzsön, éppen az ülése előtt, két kis kapcsolót vett észre. Ezek nyilván a mágneses gyújtás ikerkapcsolói, gondolta.

Poul behajolt, hogy megigazítsa Harald biztonsági hevederét.

– Ezeket a gépeket pilóták kiképzésére tervezték, ezért mindegyiknek két vezérlőszerkezete van – magyarázta. – Miközben én repülök, te a kezedet tedd a botkormányra, a lábadat meg a pedálokra, hogy erezd a mozgásukat. Majd szólok, mikor veheted át az irányítást.

– Hogyan fogunk beszélgetni?

Poul az orvosi sztetoszkóphoz hasonlító, Y alakú gumicsőre mutatott – Ez úgy működik, mint a hajók szócsöve. – Megmutatta Haraldnak, hogyan rögzítse a fülhallgató két végét a pilótasisakjához. Az Y szára egy alumíniumcsőben folytatódott, ami nyilván az első üléshez vezetett. A mikrofonnal felszerelt másik cső segítségével pedig beszélgetni lehetett.

Poul bemászott az első ülésre, s Harald a következő pillanatban már hallotta is a hangját a szócsövön át: – Hallasz engem?

– Tökéletesen.

A repülőgép-szerelő ekkor megállt az orr bal oldalán, és érdekes párbeszédet folytatott Poullal. Mindketten hangosan kiabáltak. A szerelő kérdezett, a pilóta válaszolt.

– Készen áll az indulásra, uram?

– Készen állok az indulásra.

– Üzemanyag bent, kapcsolók kikapcsolva, fojtószelep zárva?

– Üzemanyag bent, kapcsolók kikapcsolva, fojtószelep zárva.

Harald arra számított, hogy a szerelő végre megforgatja a légcsavart, a férfi azonban átment a gép jobb oldalára, kinyitotta a törzsön lévő motorházfedelet, és a motoron kezdett babrálni valamit. Most ereszti bele az üzemanyagot, gondolta Harald. Aztán a fickó becsukta a fedelet, és a repülőgép orrához lépett.

– Szívás rendben, uram – mondta, majd fölágaskodott, és lehúzta a légcsavar szárnyát. Háromszor ismételte meg a műveletet, s Harald arra tippelt, hogy így jut el a benzin a hengerekbe.

Ezek után a szerelő átnyúlt az alsó szárny fölött, és megpöckölte a fiú ülése előtt lévő két kis kapcsolót. – Gázkar rendben?

Harald érezte, hogy a gázkar körülbelül másfél centivel előbbre kúszik a keze alatt, majd Poul hangját hallotta: – Gázkar rendben.

– Kapcsolók.

Poul kinyújtotta a kezét, és ő is megpöckölte a saját ülése előtt lévő kapcsolókat.

A szerelő még egyszer megrántotta a légcsavart, ám ezúttal már villámgyorsan hátraugrott. A motor gyújtott, a propeller forogni kezdett. Fülsiketítő berregés hallatszott, a kis repülőgép valósággal beleremegett. Harald csak most fogta fel, milyen könnyű, törékeny jószág ez a Medvelepke, és elállt a lélegzete a döbbenettől, amikor eszébe jutott, hogy a gép nem fémből, hanem fából meg valami vászonféleségből készült. Nem is úgy rezgett, mint egy autó vagy egy motorbicikli, ami hozzá képest szilárdan állt a talajon. A fiú úgy érezte, mintha fiatal fára mászna, miközben rázza a szél a vékonyka ágakat.

Egyszer csak Poul hangját hallotta a szócsőből.

– Meg kell várnunk, míg a motor bemelegszik. Pár perc az egész.

Harald arra gondolt, miféle kérdéseket tett föl neki Poul a Sande szigetén épült német bázissal kapcsolatban. Biztos volt benne, hogy Kirke nem céltalanul kíváncsiskodott: nyilván a támaszpont stratégiai jelentőségét akarta felmérni. De miért? Talán azért, mert részt vesz az ellenállási mozgalomban? Alighanem igen! Mi másért érdekelné ennyire, mit művelnek a nácik a szigeten?

A motorzúgás felerősödött. Poul ekkor ismét kinyújtotta a kezét a pilótafülkéből, s előbb ki-, majd bekapcsolta a mágneses gyújtást. Harald rájött, hogy Kirke még egy biztonsági ellenőrzést végez. Aztán a motorzúgás halk duruzsolássá szelídült, és Poul végre intett a szerelőnek, hogy távolítsa el a féksarukat. A gép egy döccenéssel lassan gurulni kezdett.

Miközben Poul az oldalkormány segítségével átgördült a füvön, Harald talpa alatt egyfolytában mozgott a két pedál. Kitaxiztak az apró zászlókkal kijelölt kifutóra, majd a széllel szembefordulva megálltak. – Még néhány ellenőrzés felszállás előtt – mondta Poul.

Első ízben fordult meg a fiú fejében, hogy veszélyes kalandra készül. A saját bátyja ugyan évek óta baleset nélkül repült, de Harald tudta, hogy más pilóták olykor lezuhannak, sőt némelyik meg is hal közülük. Hiába próbálta bebeszélni magának, hogy autóbalesetben vagy motorozás közben is meg lehet halni, sőt a tengeren is elsüllyedhet az ember hajója – mégis úgy érezte, ez most egészen más. Erőt vett magán, hogy ne gondoljon a veszélyre – elvégre mégsem eshet pánikba, és nem maradhat szégyenben az osztály előtt!

A gázkar hirtelen kissé előbbre csúszott a tenyere alatt. A motor is hangosabban zúgott, és a Medvelepke buzgón nekivágott a kifutónak. Alig néhány másodperc múlva a botkormány elhajolt Harald térde mellől, ő meg előrebillent, ahogy a farok fölemelkedett a háta mögött. A kis repülőgép felgyorsulva, nagyokat döccenve száguldott a füvön. A fiút elfogta az izgalom, valósággal meglódult a vér az ereiben. Aztán a gázkar lassan visszacsúszott a helyére, a gép meg mintha ugrott volna egyet, s fölszállt a levegőbe.

Haraldot felvillanyozta a fantasztikus élmény. Miközben egyre emelkedtek, kinézett a pilótafülkéből, és aprócska falut látott odalent – olyat, amilyet a sűrűn lakott Dániában szinte minden talpalatnyi helyen lát az ember. Poul jobbra döntötte a gépet, Harald pedig ezúttal oldalra billent, és le kellett küzdenie páni félelmét, mert úgy érezte, mindjárt kiesik az üléséből.

A műszerekre pillantott, hogy megnyugodjon. A fordulatszámláló 2000-res percenkénti fordulatszámot mutatott, és kilencven kilométeres óránkénti sebességgel haladtak. Már elérték a háromszáz méteres magasságot. A forgás- és csúszásjelző tűje egyenesen állt, mint déli tizenkettőkor az óramutató.

Poul egyenesbe hozta a gépet, s most már vízszintesen repültek. A gázkar hátrafelé mozdult, a motorzúgás gyengült, a fordulatszám kilencszázra csökkent. – Fogod a botkormányt? – kérdezte Poul.

– Igen.

– Figyeld a horizontvonalat. Valószínűleg a fejemen megy keresztül.

– Egyik füleden be, a másikon ki.

– Amikor eleresztem a botkormányt, egyszerűen tartsd vízszintesen a szárnyakat, és csak arra ügyelj, hogy a horizont a fülemhez képest ugyanott maradjon, ahol most van.

– Oké – hebegte idegesen Harald.

– Rendben. Te vezetsz.

Harald érezte, hogy a gép hirtelen életre kel a kezében, és minden mozdulata befolyásolja a Medvelepke repülését. A horizontvonal eközben leesett Poul vállára, tehát az orr fölemelkedett. A fiú rájött, hogy öntudatlanul attól félt, rögtön lezuhannak, és ijedtében hátrahúzta a botkormányt. Amikor hajszálnyival előbbre tolta, elégedetten látta, hogy a horizontvonal lassan emelkedni kezd, s ismét eléri Poul fülét.

A Medvelepke egyszer csak oldalra lódult és bedőlt. Harald érezte, hogy elvesztette az uralmát fölötte. – Mi volt ez? – kiáltott fel rémülten.

– Csak egy kis széllökés. Korrigálj, de ne vidd túlzásba. Harald kis híján pánikba esett, de erőt vett magán, és a dőléssel ellentétes irányba húzta a botkormányt. A gép erre átbillent a másik oldalra, ám a fiú most már ráérzett, hogyan tartsa kézben, és egy apró mozdulattal ismét korrigált. Ekkor észrevette, hogy újra emelkednek, s lejjebb engedte a repülőgép orrát. Rájött, hogy állandó, feszült figyelemmel kell koncentrálnia, mert a gép legkisebb moccanására is reagálnia kell, különben még egyenesen sem tud repülni, és a legcsekélyebb hiba is végzetes lehet.

Amikor Poul megszólalt, Harald rossz néven vette a zavarást, pedig dicséretet kapott. – Nagyon ügyes vagy! Kezdesz belejönni!

Ő azonban úgy vélte, ehhez még legalább egy-két évig kéne gyakorolnia.

– Most mindkét lábaddal nyomd le egy kicsit az oldalkormánypedálokat – utasította Poul.

A fiúnak eddig eszébe sem jutott, hogy a lábát is használhatná valamire.

– Oké – felelte kurtán.

– Nézz rá a forgás- és csúszásjelzőre.

Harald legszívesebben felcsattant volna: Az isten szerelmére, hát hogy a fenébe nézzek rá, amikor közben a gépet kell vezetnem? De aztán összeszedte magát, egy másodpercre elkapta a tekintetét a horizontvonalról, és a műszerfalra pillantott. A tű még mindig egyenesen állt, mintha déli tizenkét órát mutatna, A horizontvonal azonban ezalatt újra leesett, az orr meg fölemelkedett. Harald korrigált.

– Amikor leveszem a lábamat az oldalkormányról, tapasztalni fogod, hogy az orr a turbulencia miatt hol jobbra, hol balra fordul – magyarázta Poul. – Ha nem vagy biztos a dolgodban, nézz rá jelzőkészülékre. Amikor a gép balra tér el, a tű jobbra leng ki, és ez mutatja, hogy a jobb lábaddal kell lenyomnod a pedált, hogy korrigálni tudj.

– Értem.

Harald nem érzékelt oldalirányú mozgást, de néhány másodperccel később lopva a tárcsára pillantott, s látta, hogy a gép bal kéz felé eltért az eredeti iránytól. Jobb lábbal gyorsan lenyomta az oldalkormány-pedált, de a tű meg se mozdult. Erősebben nyomta pedált, s a mutató lassan visszaaraszolt a helyére, ismét függőlegesen állt. A fiú fölnézett, és észrevette, hogy enyhén a föld felé tart. Újra hátrahúzta a botkormányt, s ellenőrizte, mit mutat a forgás- és csúszásjelző. A tű nem lengett ki.

Milyen simán és könnyen menne minden, ha nem négyszázötven méter magasban repülnénk, gondolta Harald.

– Most próbáljunk megfordulni – javasolta Poul. – Jaj, a francba! – hördült fel Harald.

– Először balra nézz, hogy meggyőződj róla, nincs-e valami az utadban.

A fiú balra pillantott. A távolban egy másik Medvelepkét látott, amelyben valószínűleg az egyik osztálytársa ugyanezekkel a feladatokkal birkózott. Ez valamelyest megnyugtatta. – Sehol semmi – mondta.

– Óvatosan húzd balra a botkormányt.

Harald végrehajtotta az utasítást. A gép nyomban balra dőlt, s ő újra átélte azt az émelyítő érzést, hogy mindjárt kiesik a pilótafülkéből. A Medvelepke azonban szép lassan balra fordult, és a fiút elöntötte az izgalom: rádöbbent, hogy valóban ő kormányozza a repülőt.

– A fordulóban az orr hajlamos rá, hogy lesüllyedjen – oktatta Poul. – Olyan ez, mintha piruettet csinálnál.

Harald a tárcsára nézett, s látta, hogy a tű jobbra mozdult. A jobb lábával lenyomta az oldalkormány-pedált, ami ezúttal is csak némi késéssel reagált.

A gép kilencven fokos fordulatot tett, s a fiú nagyon szerette volna egyenesbe hozni, hogy újra biztonságban érezze magát, Poul azonban mintha a gondolataiban olvasott volna – vagy talán hasonló helyzetben minden tanuló ugyanígy reagál? –, mert így szólt hozzá: – Fordulj tovább! Eddig tökéletes!

Harald veszélyesnek találta a dőlésszöget, de engedelmeskedett. Ügyelt rá, hogy a Medvelepke orra ne süllyedjen le, s két-három másodpercenként ellenőrizte a csúszásjelzőt. A szeme sarkából látta, hogy odalent úgy döcög egy autóbusz az úttesten, mintha fönt, az égen semmi különös nem történne, s nem fenyegetné a veszély, hogy a Jansborg Skole egyik diákja a következő pillanatban rázuhan a tetejére.

Már kétszázhetven fokos fordulatot tett, amikor Poul végre megkönyörült rajta.

– Hozd egyenesbe a gépet.

Harald megkönnyebbülve húzta meg a botkormányt, és a Medvelepke egyenesen repült tovább.

– Figyeld a csúszásjelzőt!

A tű balra mozdult. Harald a bal lábával lenyomta az oldalkormány-pedált.

– Látod a repülőteret?

A fiú eleinte nem látta. Nem tudott eligazodni a házakkal tarkított mező képén, mert fogalma sem volt, hogy nézhet ki a magasból a légibázis.

– Sok hosszú, fehér épületet keress egy zöldellő füves terület szélén – segítette ki Poul. – A légcsavar bal oldalán nézz le.

– Megvan!

– Arra menj. Vigyázz, hogy a reptér végig az orrtól balra legyen.

Harald eddig nem is gondolkozott rajta, merre repülnek tulajdonképpen. Mindössze annyira futotta az erejéből, hogy egyenesben tartsa a gépet. Most azonban nemcsak a frissen szerzett tudását kellett alkalmaznia, hanem haza kellett vinnie a Medvelepkét. Annyi mindenre kellett figyelnie, hogy azt sem tudta, hol áll a feje.

– Emelkedünk! – szólt rá Poul. – Húzd vissza két centivel a botkormányt, és ahogy az épületek közelébe érünk, ereszkedj le háromszáz méterre.

Harald a magasságmérőre pillantott, ami valóban hatszáz métert mutatott. Amikor legutóbb ellenőrizte, még csak négyszázötven méteren repültek. Lassított, és kissé előretolta a botkormányt.

– Még lejjebb az orról! – utasította Poul.

Harald úgy érezte, életveszélyesen zuhannak, és másodperceken belül belefúródnak a földbe, de félelmét legyűrve még előbbre nyomta a botkormányt.

– Jól van! – dicsérte Poul.

Mire leereszkedtek háromszáz méterre, a bázis éppen alattuk terült el.

– Annak a tónak a túlsó végénél fordulj balra, és a kifutóval párhuzamosan repülj – adta ki a parancsot Poul.

Harald egyenesbe hozta a gépet, majd a csúszásjelzőre nézett. A tó túlsó végéhez ért, s balra húzta a botkormányt. Ezúttal már nem rettegett annyira, hogy ki fog esni a pilótafülkéből.

– Figyeld a csúszásjelzőt!

A fiú teljesen megfeledkezett a műszerről, de a lábával gyorsan korrigált.

– Gázkar két centivel hátrább!

Harald visszahúzta a gázkart, és a motor sokkal halkabban zúgott, mint eddig.

– Túl sok!

Harald előbbre tolta a gázkart.

– Lejjebb az orrot!

Harald előrenyomta a botkormányt.

– Ez az! De próbálj a leszállópálya felé repülni.

Harald csak most vette észre, hogy eltért az útiránytól, és a hangárok felé tart. Kis kanyarral, az oldalkormány segítségével korrigált, s ismét párhuzamosan haladt a kifutóval – de már megint följebb emelkedett.

– Innentől átveszem a vezetést – közölte Poul.

Harald azt hitte, Poul vezényletével leszállhat, de világosan látta, hogy hiába igyekezne, ehhez még nem elég a tudománya. Csalódottan vette tudomásul a helyzetet.

Poul bezárta a fojtószelepet. A motorzúgás nyomban úgy elhalkult, hogy a fiú aggódni kezdett. Azt hitte, most már semmi sem mentheti meg a gépet a zuhanástól, pedig a Medvelepke fokozatosan, siklórepüléssel közeledett a kifutóhoz. Néhány másodperccel a landolás előtt Poul kissé visszahúzta a botkormányt, s a repülő mintha pár centivel a talaj fölött lebegett volna. Harald érezte, hogy a két pedál egyfolytában mozog a talpa alatt. Rájött, hogy Poul a föld közelében már az oldalkormánnyal manőverez, nehogy a szárnyak megsérüljenek. Végül a két kerék meg a farokcsúszótalp egy zökkenéssel földet ért.

Poul lekanyarodott a kifutóról, és a parkolóhelyük felé taxizott. Haraldot felvillanyozta a repülés, ami sokkal izgalmasabb volt, mint képzelte, ugyanakkor úgy érezte, teljesen kimerült, olyan erősen kellett koncentrálnia. Csak azt sajnálta, hogy ilyen rövid időt tölthetett a levegőben – de aztán az órájára nézett, és legnagyobb megdöbbenésére kiderült: negyvenöt percet repült! Úgy elszállt ez a háromnegyed óra, mintha öt perc se lett volna.

Poul leállította a motort, és kimászott a gépből. Harald föltolta a homlokára a védőszemüvegét, levette a sisakját, nagy nehezen kibújt a hevederből, majd kikászálódott a pilótaülésből. Óvatosan az alsó szárnyra festett, megerősített csíkra lépett, s leugrott a fűbe.

– Nagyon ügyes voltál – dicsérte Poul. – Van érzéked a repüléshez. Éppolyan tehetséges vagy, mint a bátyád.

– Sajnálom, hogy nem tudtam lehozni a gépet a kifutóra.

– Kötve hiszem, hogy akad még egy srác az osztályodból, aki egyáltalán megpróbálkozhatott vele. Menjünk, hámozzuk le magunkról ezt a hacukát.

Amikor Harald kibújt az overallból, Poul így szólt hozzá: – Gyere be egy percre az irodámba. – A fiú követte Kirket az ajtóig, amelyen ez állt: „Főinstruktor”, és mindketten beléptek a kis szobába, ahová az iratszekrényen, az íróasztalon és két széken kívül semmi más nem fért be.

– Megkérhetlek, hogy rajzold le nekem azt a rádió-berendezést, amiről korábban meséltél? – kérte Poul közönyös hangon, de látszott rajta, hogy minden idegszála megfeszül.

Harald kíváncsi volt, vajon visszatér-e Kirke erre a témára.

– Hát persze – felelte.

– Tudod, ez nagyon fontos. Most nem részletezem, hogy miért.

– Ahogy jónak látod.

– Ülj le. Az íróasztalon találsz egy doboz ceruzát, a fiókban meg papírt. Nem kell sietned. Addig dolgozz rajta, amíg úgy nem érzed, hogy jó a rajz.

– Oké.

– Mit gondolsz, mennyi időre lesz szükséged?

– Talán negyedórára. Sötétben jártam ott, úgyhogy csak a gép kuntúrjait láttam, azokra viszont jól emlékszem.

– Magadra hagylak, hogy ne zavarjalak. Tizenöt perc múlva visszajövök.

Poul elment, Harald pedig munkához látott. Fölidézte magában azt az esős szombat estét meg a legalább száznyolcvan centi magas körfalat. Az antenna úgy nézett ki, akár egy hatalmas drótháló vagy egy jókora rugós matrac. A talapzata körbeforgott a betonfalon belül, és az antenna hátuljából kábelek vezettek egy aknaféleségbe.

A fiú először a falat és a föléje magasodó antennát vázolta fel. Halványan derengett neki, hogy egy vagy két hasonló építményt is látott közelben, így szaggatott vonalakkal ezeket is fölskiccelte. Aztán magát a gépezetet rajzolta le a talapzattal meg a kábelekkel, de úgy, mintha nem takarná a fal. Bár nem pályázott festőművészi babérokra, gépeket mindig ügyesen tudott ábrázolni – nyilván azért, mert szerette őket.

Amikor elkészült, megfordította a lapot, és a hátuljára lerajzolta Sande szigetének térképét is, gondosan bejelölve rajta a bázist meg a lezárt partszakaszt.

Poul tizenöt perc múlva visszatért. Egy darabig figyelmesen tanulmányozta a rajzot, majd elismerően bólintott.

– Hiszen ez kitűnő! Köszönöm, öregem!

– Szívesen.

Poul a gépezet mellett lévő építményekre mutatott. – Ezek micsodák?

– Sajnos fogalmam sincs. Nem néztem meg közelebbről őket, de úgy gondoltam, azért szaggatott vonallal jelzem, hogy ott vannak.

– Nagyon helyes! Kérdeznék még valamit. Ez a drótháló feltehetőleg antenna. Lapos vagy tányér alakú?

Harald hiába törte a fejét, nem emlékezett rá. – Sajnálom – felelte. – Nem tudom biztosan.

– Sebaj, ne izgasd magad miatta. – Poul kinyitotta az iratszekrényt. Az összes dossziéra címkét ragasztottak, és mindegyikre egy-egy nevet írtak – valószínűleg a pilótaiskola jelenlegi és végzett tanulóinak anyagát őrizték itt. Poul kihúzta az egyik mappát, amelyiken ez állt: „Andersen, H. C.”. Az Andersen nem volt ritka név, de a leghíresebb dán írót Hans Christian Andersennek hívták, és Harald rájött, hogy alighanem titkos iratokat rejtegetnek ebben a dossziéban. Poul valóban bele is tette a rajzot, majd visszarakta a helyére az irattartót.

– Menjünk vissza a többiekhez – mondta, és az ajtóhoz lépett, de mielőtt lenyomta a kilincset, a fiúra nézett. – Aki német katonai létesítményeket rajzol le, az a szó szoros értelmében bűncselekményt követ el, úgyhogy jobban tennéd, ha senkinek nem említenéd a dolgot – még Arnénak sem.

Szóval a bátyám nincs benne, gondolta szomorúan Harald; még a legjobb barátja se tartja elég bátornak az ilyesmihez.

– Befogom a számat – ígérte. – Egy feltétellel. Poul meghökkent.

– Nocsak! Mi lenne az?

– Hogy őszintén válaszolsz egy kérdésemre. Poul vállat vont.

– Oké, majd igyekszem. Ki vele!

– Ugye nálunk is létezik ellenállási mozgalom?

– Igen – felelte komolyan Poul, majd másodpercnyi hallgatás után hozzátette: – És most már te is benne vagy.