40

Mejmej arra ébredt, hogy Struan a karjában tartja, és egy csészét emel az ajkaihoz. Halványan hallotta, hogy Struan halkan mond valamit Sebastian atyának, de nem erőltette magát, hogy megértse az angol szavakat. Engedelmesen lenyelte a cinchona-főzetet, majd ismét visszasüppedt félig öntudatlan állapotába.
Hallotta, hogy elmegy a pap, érezte, hogy eltűnik a közeléből az idegen lény, s ez örömmel töltötte el. Érezte, hogy Struan megint fölemeli; megitta a második csészét is, ízének undorítósága még mindig hányingert keltett benne.
A megnyugtató ködön át hallotta, hogy Struan leül egy bambusszékre, s mély, egyenletes lélegzéséből csakhamar rájött, hogy a Tajpan elaludt. Ettől tökéletes biztonságban érezte magát.
A konyhában fecserésző szolgálólányok hangja, Ah Szam jókedvű, csípős megjegyzései és Jin-hszi parfümének illata oly kellemes volt Mejmej számára, hogy nem engedte, hogy az álom teljesen hatalmába kerítse.
Egy percig némán feküdt, gyűjtötte az erőt. És aztán már tudta, hogy életben marad.
Illatrudacskákat gyújtok a isteneknek, hálából a zsoszért. Talán a hosszúszoknyások istenének is gyújtok egy gyertyát. Végül is a szerzetes hozta a kérget, akármilyen is az íze... Talán nekem is hosszúszoknyás kereszténnyé kellene lennem. Ez rengeteg arcot adna annak a papnak. De az én Tajpanom nem egyezne bele. Ettől azért még megtehetném. Végül is ha nincs hosszúszoknyás isten, akkor nem történik semmi rossz, ha pedig van, akkor nagyon bölcsen teszem, ha híve leszek. Vajon a barbár isten is olyan, mint a kínai istenek? Ha belegondolunk, a kínai istenek nagyon ostobák. Persze nem igazán. Olyanok, mint az emberek: megvannak az erős és a gyönge pontjaik. Mindenesetre ez még mindig okosabb, mint úgy tenni, ahogy a barbárok, akik azt állítják, hogy az ő istenük tökéletes, mindent lát, mindent hall, mindent megítél, és mindenkit megbüntet.
Örülök, hogy nem vagyok barbár.
Meghallotta Jin-hszi ruhájának suhogását, belélegezte az illatát. Felnyitotta a szemét.
– Úgy látom, jobban vagy, legmagasztosabb úrnő – suttogta Jin-hszi, és letérdelt mellé, – Nézd, hoztam neked néhány szál virágot.
Csinos kis csokor volt. Mejmej gyengén bólintott, de érezte, hogy lassan szétáramlik testében az erő. Struan mély álomban, elnyújtózva hevert az állítható támlájú széken, arca megifjodott a pihenéstől, szeme alját azonban sötét karikák árnyékolták, s állán ott virított a sebhely nyers vöröse.
– Atyánk már legalább egy órája itt van – mondta Jin-hszi. Halványkék selyemnadrágot, tengerzöld, térdig érő, kétsoros gombolású köpenyt viselt, hajába virágokat tűzött.
Mejmej elmosolyodott, elfordította a fejét, és látta, hogy kivilágosodott.
– Hány nap telt el a láz óta, húgom?
– Tegnap este tört ki rajtad. Akkor jött atyánk a hosszú szoknyás pappal, ők hozták a varázsitalt, nem emlékszel? Ma kora reggel elküldtem azt a nyomorult rabszolgát, Ah Szamot a zsosz-házba, hogy adjon hálát az isteneknek. Kérlek, engedd meg, hogy megmosdassalak és megfésüljelek. Sokkal jobban fogod érezni magad.
– Köszönöm, húgom. Rettenetesen nézhetek ki.
– Ez igaz, legmagasztosabb úrnőm, de csak azért, mert majdnem meghaltál, ígérem, hogy tíz perc múlva olyan gyönyörű leszel, mint mindig!
– Légy halk, akár egy pillangó, húgom – mondta Mejmej. – Bármit teszel is, föl ne ébreszd atyánkat! Azoknak a teknősbékaürülék szolgálóknak pedig mondd meg, hogy ha fölébresztik atyánkat, mielőtt még olyan állapotban leszek, hogy mutatkozhatok előtte, rájuk teszed a hüvelykszorítókat.
Jin-hszi boldogan eltipegett. Sűrű csönd szállta meg a házat.
Jin-hszi és Ah Szam lábujjhegyen visszatért, illatos vízzel lemosdatták Mejmejt, friss, napon szántott, santungból készült bíborszín köntösbe bújtatták, segítettek neki felöltözni. Megmosták a lábait, kicserélték rajta a fáslikat, majd fölpolcolták a hátát, Mejmej pedig megmosta a fogát, és friss csecsemővizelettel kiöblítette a száját. Végül elrágcsált néhány jó illatú tealevelet, s úgy érezte, teljesen megtisztult.
A két lány kifésülte, kikefélte úrnője haját, befonták fürtjeit, friss, édesen illatozó virágokat tűztek bele, kicserélték az ágyneműt, meghintették parfümmel, a párna alá pedig illatos füveket tettek.
Annak ellenére, hogy a mozgás és az átöltözés sok energiáját fölemésztette, Mejmej úgy érezte, teljesen újjászületett.
– Most egyél egy kis erőlevest, legmagasztosabb úrnőm. Aztán egy kis friss mangót – mondta Jin-hszi.
– Aztán pedig – mondta fontoskodva Ah Szam, miközben fülében megcsendültek az ezüstkarikák –, aztán pedig csodálatos híreket újságolunk el neked.
– Mit?
– Csak majd ha ettél, anyánk – mondta Ah Szam, és Mejmej tiltakozásának hallatán erélyesen megrázta a fejét. – Nekünk gondoskodnunk kell rólad. Még beteg vagy. Második anyám és én tudjuk, hogy a jó hír jót tesz az emésztésnek. De előbb kell valami a gyomrodba, amit megemészthetsz.
Mejmej evett egy kis húslevest és egy kis hámozott mangót. A két lány biztatta, egyen még. – Neked most meg kell erősödnöd, legmagasztosabb úrnőnk.
– Ha most rögtön elmondjátok, mi újság, megeszem az egész mangót – mondta Mejmej.
Jin-hszi a homlokát ráncolta, majd bólintott Ah Szamnak. – Mondd el, Ah Szam. De azzal kezdd, amit Lo Csum mondott neked, hogy hogyan kezdődött az egész.
– Ne olyan hangosan! – figyelmeztette őket Mejmej. – Ne ébresszétek fel atyátokat.
– Szóval – kezdte Ah Szam –, az előtt való este, hogy megérkeztünk ide – hét rettenetes nappal ezelőtt –, atyánk barbár fia az ördög megtestesülésének karmaiba, egy barbár hálójába került. Ez a szörnyeteg barbár olyan mocskos, olyan aljas tervet főzött ki, hogy szinte el sem tudom mondani: el akarta pusztítani atyánk szeretett fiát! Tegnap éjjel és ma reggel pedig, miközben az ördögi varázsital elmulasztotta lázbetegségedet, a dolgok a lehető legrosszabbra fordultak. Egész éjszaka térden állva imádkoztunk az istenekhez, de az sem segített. Atyánk elveszett, te elvesztél, elvesztünk mi is, és ami a legrosszabb: az ellenség győzött. – Ah Szam abbahagyta az elbeszélést, túljátszott gyengeséggel odatámolygott az asztalhoz, fölemelt egy apró poharat, ami teli volt töltve a Jin-hszi által Mejmejnek ajándékba hozott borból, s feldúltan kiitta.
Miután felfrissült, hatásszünetekkel, hihetetlen sóhajtásokkal és heves gesztikulálással kísérve előadta az egész történetet. – És ott, ott a poros, mocskos földön – fejezte be elfúló sóhajtással s a padlóra mutatva –, negyven darabra szabdalva, tizenöt orgyilkos holttestétől körülvéve, ott feküdt annak az ördögi barbárnak, Gorthnak a holtteste! Így menekült meg atyánk!
Mejmej vidáman összecsapta a tenyerét, gratulált magának, amiért ilyen előrelátó volt. Most már bizonyos, hogy az istenek vigyáznak ránk! Hála legyen az égieknek, hogy még idejében beszéltem Gordon Csennel. És hogy éppen vele... – Ó, de csodálatos! Ah Szam, remekül mesélted el. Amikor ahhoz a részhez értél, hogy atyánk reggel elhagyta a házat, csaknem meghaltam az ijedségtől. Ha nem mondod előre, hogy jó híreid vannak, azt hiszem, tényleg szörnyethaltam volna.
– Hola, kicsim! – Struan felébredt Mejmej tapsára. Jin-hszi és Ah Szam sietve felállt és meghajolt.
– Fantasztikusan jobban érzem magam, Tajpan – mondta Mejmej.
– Fantasztikusan jobban is nézel ki.
– Enned kell, Tajpan – mondta az asszony. – Biztos nem ettél egész nap.
– Köszönöm, kicsim, de nem vagyok éhes. Majd a rezidencián eszem valamit később. – Struan felállt és kinyújtózott.
– Kérlek, egyél itt – mondta Mejmej. – Maradj itt ma éjjel. Kérlek... Nem akarom, hogy... Kérlek, maradj. Attól lennék nagyon boldog.
– Na jó, akkor maradok, kicsim. Még négy napig innod kell a cinchonát. Naponta háromszor.
– De Tajpan, én érzem magam fantasztikusan jól. Kérlek, ne igyak többet!
– Naponta háromszor, Mejmej. Még négy napig.
– A mindenségit! Olyan íze van, mint madárürülék keverve ecettel és kígyóepével...
A szolgálók egy terített asztalt hoztak a hálószobába. Jin-hszi kiszolgálta Struant és Mejmejt, majd magukra hagyta őket. Mejmej kecses mozdulatokkal néhány frissen sült apró rákot emelt ki a tálból. – Mit csináltál ma? – kérdezte.
– Semmi fontosat. Egy gond viszont megoldódott: Gorth meghalt.
– Ó! Hogyan? – kérdezte Mejmej, majd, miközben Struan elmondta neki az eseményeket, kellő meglepetést és döbbenetet színlelt. – Te nagyon okos vagy, Tajpan. De a te zsoszod fantasztikusan jó.
Struan eltolta maga elől a tányérját, elfojtott egy ásítást, és a zsoszra gondolt. – Igen.
– Brock lesz rettenetesen dühös?
– Gorth halála nem az én lelkemen szárad. De még ha így volna is, akkor is rászolgált. Bizonyos értelemben sajnálom, hogy így halt meg. – Gorth halála és Tess megszöktetése nyilván ki fogja hozni Brockot a sodrából, gondolta. Jó lesz, ha a kezem ügyében tartok egy kést vagy egy pisztolyt. Vajon orvul tör majd rám, mint egy orgyilkos, éjszaka? Vagy nyíltan? Holnapig még ráérek ezen gondolkodni. – Culum nemsokára megjön.
– Miért nem fekszel te ágyba? Nagyon fáradtnak látszol. Mikor Lo Csum hoz üzenetet, Ah Szam fölébreszt téged. Azt hiszem, én is szeretnék aludni most.
– Azt hiszem, alszom egyet, kicsim. – Struan szelíden megcsókolta és gyöngéden átölelte Mejmejt. – Jaj, kicsim, kicsim... Nagyon féltettelek.
– Köszönöm, Tajpan. Most aludj, és holnapra sokkal jobban leszek, és te is.
– Át kell mennem Hongkongra, kicsim. A lehető leghamarabb. Néhány napra.
Mejmej mellkasa összeszorult. – Mikor mégy, Tajpan?
– Holnap, ha te jól vagy.
– Megtennél nekem valamit, Tajpan?
– Persze.
– Vigyél magaddal. Nem akarok egyedül lenni... amíg te ott vagy.
– Nem vagy olyan állapotban, hogy utazhass. Nekem viszont mennem kell, kicsim.
– De én holnapra jól leszek. Megígérem. Hajón maradok ágyban, és lakhatunk a Resting Cloudon, mint azelőtt. Kérlek...
– Csak néhány napig maradok. Jobbat tenne neked, ha itt maradnál. Sokkal jobb lenne.
Mejmej az ölébe fészkelte magát, hozzásimult. – Kérlek... Nagyon jó leszek, megiszom minden csésze orvosságot, nem sírok, maradok ágyban és gyógyulok, és enni, és fantasztikusan jó leszek. Megígérem! Kérlek, ne hagyj itt, amíg nem vagyok igazán jól.
– Na, jó. Most aludj szépen, aztán holnap majd eldöntőm, mi legyen.
Mejmej megcsókolta. – Nem döntőd holnap! Ha elmégy most, én nem eszem és nem iszom csészéket, istenemre! – mondta zsémbeskedve.
Struan szorosan magához ölelte. Úgy érezte, az asszony percről percre erősödik. Áldott legyen a cinchona!
– Rendben van, de akkor nem holnap megyünk. Holnapután, hajnalban. Ha elég jól leszel. Ha pedig...
– Köszönöm, Tajpan. Nagyon jól leszek.
Struan eltartotta magától, és tüzetesen szemügyre vette. Tudta, hónapokig is eltart, míg Mejmej visszanyeri régi szépségét. Egy ember értékét azonban nemcsak az arca adja; inkább az, ami a bensejében, a szemében és a szívében rejlik. – Gyönyörű vagy, kicsim. Szeretlek.
Mejmej apró ujjával megérintette Struan orrát. – Miért mondsz ilyeneket öreg anyácskádnak? – Belesimult Struan karjába. – Szerintem te is rettenetesen szép vagy.
Struan később adott neki két csésze főzetet; Mejmej befogta az orrát, fölhajtotta, majd jóízű tealeveleket rágcsált, hogy elűzze a főzet ízét. Struan betakargatta, akár egy gyereket, megint megcsókolta, és átment a saját szobájába.
Ledobálta magáról a ruháit, az ágyra vetette magát, s jóleső érzéssel elnyújtózott a hűvös lepedőn. Gyorsan elaludt.
Miközben aludt, folytatódott a kínai orgyilkos kihallgatása. Vallatói nagyon türelmesek voltak – és nagyon jártasak az információk kicsikarásának művészetében.

41

A China Cloud közvetlenül napfölkelte után érkezett vissza a macaui öbölbe. Még ki sem kötötték rendesen, amikor Struan már sietős léptekkel közeledett a mólón. A csónakja már várta.
– Dirk!
Struan meglepetten fölpillantott. – Jó reggelt, Liza.
Liza Brock arca pergamenszerűen sárga és nyúzott volt. – Magával megyek.
– Persze jöjjön csak. – Struan kinyújtotta a kezét, hogy segítsen az asszonynak beszállni, Liza azonban elhárította.
– Köteleket eloldani! – adta ki a parancsot Struan.
A matrózok nekifeküdtek az evezőknek. Ragyogóan sütött a nap, a tenger nyugodt volt. Struan megpillantotta a magas tatfedélzeten álló Orlov kapitány apró figuráját, és tudta, hogy észrevették. Helyes, gondolta.
– Holnap átviszem Gorth holttestét Hongkongra – mondta Liza.
Struan nem válaszolt. Csak bólintott, és a hajóját nézte. Amikor elérték a följárót, Struan előreengedte Lizát.
– Jó reggelt – mondta Orlov.
– Miss Brock a hajón van? – kérdezte Struan.
– Igen.
– Maga... összeadta őket? Culumot és Tesst? – kérdezte Liza.
– Igen. – Orlov Struan felé fordult: – Ön Mr. Culum parancsnoksága alá rendelt engem, ő utasított, hogy adjam össze őket. A hajó ura az, akit a tulajdonos erre kijelöl. Ez a törvény. Végrehajtottam a parancsot.
– Jól tette – mondta jóindulatúan Struan. – Maga csak a hajózási ügyekért volt felelős. A többit majd Culummal tisztázom.
Liza dühödten Struan felé perdült. – Szóval szándékosan csinálták. Maga tervelte ki! Maga tudta, hogy megszöktek!
– Nem, nem tudta, Mrs. Brock – mondta Culum, aki ebben a pillanatban lépett ki feszülten, de magabiztosan a fedélzetre. – Az én ötletem volt. Hola, Tajpan. Én utasítottam Orlovot, hogy adjon össze minket. Én vagyok a felelős.
– Igen. Menjünk le.
Liza arca hamuszürkévé vált, és megragadta Culum vállát. – Megkaptad a bujakórt?
– Miért kaptam volna meg? Hogy jut ilyesmi az eszébe? Csak nem képzeli, hogy elvenném Tesst, ha beteg volnék?
– Istenhez fohászkodom, hogy igazat beszélj! Hol van Tess?
– A kajütben. Talán... menjünk le.
– És... és jól van?
– Persze hogy jól van, Mrs. Brock.
– Nem ez a megfelelő hely családi ügyek megvitatására – mondta Struan. Lement a lejárón, Liza követte.
– Jó napot – mondta félénken Tess, előlépve a nagykajütből. – Jó napot, mama.
– Jól vagy, kicsim?
– Igen, persze, jól vagyok.
Anya és lánya átölelte egymást.
Struan intett Culumnak, hogy menjen ki vele a kajütből.
– Sajnálom a történteket, Tajpan, de úgy gondoltuk, így lesz a legjobb.
– Figyelj rám, fiam. Amíg távol voltatok, baj történt. – Elmondta Culumnak, mi történt Gorthszal. – Semmi kétség, hogy ő volt. Csapdába csalt, úgy, ahogy gondoltuk.
– Nem lehet, hogy... Nem fordulhat elő, hogy hét nap után is... Elképzelhető?
– Nem. De az lesz a legjobb, ha elmégy Brockék orvosához. Attól helyreáll Liza lelki nyugalma.
– Megint igazad volt. Figyelmeztettél. Isten a tudója, hogy figyelmeztettél. De miért tette ezt Gorth? – Hogy tehet ilyet egy ember egy másik emberrel? – kérdezte magában.
– Nem tudom. Közted és Tess között minden rendben van?
– Igen, persze. Átkozott Gorth! Mindent tönkretett! – Culum két levelet vett elő a zsebéből. – Itt van Skinner és Gordon válasza.
– Köszönöm, fiam. Ne aggódj a...
– Kimegyünk a partra – mondta ellentmondást nem törően Liza az ajtóból. – Magammal viszem Tesst, és...
– Sehová sem viszi a feleségemet, Mrs. Brock – szakította félbe Culum. – Ami pedig a bujakórról szóló pletykákat illeti, nyomban elmegyünk az orvoshoz, és elintézzük ezt a dolgot.
– Tyler érvényteleníttetni fogja ezt a házasságot. Nem volt meg a szülői beleegyezés.
– Isten előtt esküdtünk, törvényesen, és erről nem vagyok hajlandó többet beszélni. – Culum azt mondta, amiben Tess-szel megállapodtak. Bátorsága azonban most, Gorth miatt, csappanni látszott. – Sajnálom, hogy megszöktünk... Nem, nem sajnálom. Házasok vagyunk, és én minden tőlem telhetőt el fogok követni, hogy jó vejük legyek. Tess azonban velem marad, és azt teszi, amit én mondok.
– Tyler agyon fog verni!
– Jaj, mama, ne...! – fakadt ki Tess, és Culumhoz szaladt – Házasok vagyunk, három hónap múlva úgyis azok lettünk volna, és ezen már nem lehet változtatni. Mondja meg neki, Tajpan, hogy nincs igaza!
– Abban biztos vagyok, hogy apád dühös lesz, Tess. De abban is biztos vagyok, hogy meg fog bocsátani nektek. Liza! Nem tudna nekik itt és most megbocsátani?
– Nem én vagyok az, Dirk Struan, akinek meg kell bocsátania.
– De mama... – szólt Tess. Most már semmi sem történhet, mondta magában. Most már férj és feleség vagyunk, Culum a magáévá tett, fájt most is, de másképpen. És Culum elégedett, és olyan kedves és olyan csodálatos... Örökre elfeledtem Nagreket. – Reggelizzünk együtt.
Liza megtörölte izzadság gyöngyözte orra tövét – Jobb lesz, ha hazamész. Apádnak majd üzenek.
– Az Angol Szállóban fogunk megszállni – mondta Culum.
– Erre semmi szükség, Culum – szólt Struan. – A rezidenciánkon egy lakosztály áll a rendelkezésetekre.
– Köszönöm, de mi így tartjuk jobbnak. Úgy gondoljuk, azonnal vissza kell mennünk Hongkongra, el kell mennünk Mr. Brockhoz, hogy a bocsánatát kérjük. Kérem, Mrs. Brock, legyünk barátok. Apám elmondta, mi történt Gorthszal. Nem ő akarta így.
– Szerintem pedig igen, fiam. És nem mehettek azonnal vissza. Holnap magatokkal kell vinnetek a koporsót.
– Mit? – kérdezte Tess.
– Gortht megölték, kedvesem – mondta Culum. – Tegnap.
– Micsoda?
– Orgyilkosok mészárolták le! – sikoltotta Liza.
– Jóságos ég! Nem igaz!
Struan elmondott neki mindent. Csak azt hagyta ki, mit akart tenni Gorth Culummal. – Nem volt más választásom, ki kellett hívnom – fejezte be. – A vére azonban nem az én kezemhez tapad. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most mindnyájan kimegyünk a partra.
Tess halkan zokogott. Culum átölelte. – Ne sírj, szerelmem. Nem tehetünk róla... apám se tehet róla. – Kivezette Tesst a kajütből.
Struan törte meg a csöndet: – Összeházasodtak, és boldogok. Miért nem tud ebbe belenyugodni, Liza?
– Ha rajtam állna, belenyugodnék. Ha Culum igazat mond. Tyler azonban nem fog belenyugodni... Ismeri őt, ugyanúgy, ahogy ő ismeri magát. Tudom, hogy ezt maga tervelte ki, Dirk. Ő is tudni fogja. Meg fogja ölni magát, vagy megpróbálja megölni, és szerintem maga pontosan így tervezte. Tyler és maga megölik egymást, ha egyszer ő magának ugrik vagy fordítva. Miért nem tudta kivárni azt a három hónapot, Dirk? Három hónap nem olyan hosszú idő... így viszont... Jaj, istenem!...

Culum leverten lépett be az irodába, és leült egy székre. Struan fölpillantott a levelekből.
– Minden rendben?
– Igen. Az orvos szerint semmi bajom.
– Ebédeltél már?
– Nem. Egyikünknek se volt étvágya. Uramisten... Minden olyan simának látszott... Az isten verje meg Gortht és ezt az őrültségét.
– Hogy van Mrs. Brock?
– Ahogy azt várni lehetett. Hogy van?... Megérkezett a cinchona?
– Igen. Már jól van.
– Ez csodálatos!
– Az. – Struant azonban annak ellenére, hogy jól érezte magát, mégis zavarta valami halvány, de szűnni nem akaró balsejtelem. Nem tudta volna megfogalmazni, mire gondol, de úgy érezte, veszély leselkedik rá valahol. A levelekben semmi olyasmi nem volt, ami nyomra vezethette volna. Gordon Csen azt írta, hogy még mindig reménykedik benne: megtalálják a cinchonát. Skinner azt írta, azonnal közreadja a híreket, és még ma várja Struant.
Ma azonban nem mehetek. Bárcsak lettem volna szilárdabb, és parancsoltam volna rá Mejmejre, hogy maradjon.
– Holnap átmegyek Hongkongra. Az lesz a legjobb, ha ti is velem jöttök.
– Azt hiszem, mi inkább a White Witchen megyünk Mrs. Brockkal és Lillibettel – felelte Culum. – Mrs. Brock reggel egy lorhával üzenetet küldött Brocknak. Rólunk és... Gorthról.
– Ne aggódj, fiam. Liza jobb belátásra fog térni, és Tyler se fog lenyelni. Megesküdött, emlékszel?
Culum egy percig kutató pillantással méregette. – Tudtad, hogy magammal fogom vinni Tesst a China Cloudon?
– Miután kiderült, hogy eltűnt, reméltem, hogy így tettél – válaszolta körültekintően Struan.
Culum fölemelt az asztalról egy papírnehezéket. Fehér jáde-kőből készült, elég nehéz volt. – Rettentő ostoba voltam.
– Szerintem nem. Ez volt a legjobb, amit tehettél.
– Nagyon ostoba voltam, mert úgy viselkedtem, mint egy dróton rángatott bábu.
– He?
– Véleményem szerint te ültetted a fejembe a lányszöktetés gondolatát. Szerintem szándékosan helyezted a parancsnokságom alá Orlovot, mert tudtad, utasítani fogom, hogy adjon össze minket. Szerintem azért küldtél el minket, mert tudtad, hogy Gorth ettől annyira megdühödik, hogy nyilvánosan neked ront, és ezzel lehetőséget ad, hogy tanúk előtt megölhesd. Így volt?
Struan mozdulatlanul ült a székben, s rezzenéstelenül nézett Culum szemébe. – Nem is igen tudom, mit feleljek erre, Culum. Nem vagyok biztos abban, hogy csakugyan választ akarsz kapni. Tény, hogy gyorsan el akartad venni Tesst, és most házasok is vagytok. Tény, hogy Gorth olyan aljas tervet eszelt ki az elpusztításodra, amire ember csak képes lehet. Tény, hogy Gorth halott. Tény az is, hogy sajnálom, hogy nem volt részem abban az örömben, hogy magam öljem meg, ám ezzel szemben az is tény, hogy a vére nem az én kezemhez tapad. Tény, hogy mivel Gorth meghalt, te élsz – élsz te is és Tess is. Tény, hogy bármi legyen is Brock szándéka, szent esküt tett rá, hogy mindent meg fog tenni az érdekedben. És végezetül: tény az is, hogy nemsokára átveheted a kormányrudat. Te leszel a Tajpan.
Culum letette a papírnehezéket. – Még nem állok készen rá, hogy Tajpan legyek.
– Tudom. De nemsokára készen állsz rá. Néhány hónap múlva hazamegyek – mondta Struan. – Jövőre visszatérek a Lotus Clouddal, és megvívok Vu Kokkal. Minden más azonban már a te gondod lesz.
Culum elgondolkodott, milyen az, Tajpannak lenni, milyen érzés, ha valaki a maga ura. Azt azonban tudta, hogy e pillanatban még nem a maga ura. – Azt hiszem, ki tudom békíteni Brockot, ha te nem próbálod megtenni helyettem. Te tervelted ki ezt az egészet? Kérlek, felelj igennel vagy nemmel. – Culum várt, nagyon szerette volna, ha „nemet” kap válaszul.
– Igen – mondta megfontoltan Struan. – Felhasználtam bizonyos tényeket, hogy elérjem a kiszámítható célt.
– Ha Tajpan leszek, egyesíteni fogom a Nemes Házat és a Brock-céget – mondta Culum. – Brock lesz az első Tajpan, és én csak utána veszem át a kormánybotot!
Struan felugrott. – Az a nyomorult sose lesz a Nemes Ház Tajpanja! Nem fog az én hajóimnak dirigálni!
– Azok a hajók nem a te hajóid. A cég hajói. Brock talán nem ugyanolyan paraszt a sakktáblán, mint a többi, amit kénye-kedve szerint fölhasznál vagy föláldoz az ember?
– Az Úrra esküszöm, Culum, nem értelek. Magad rendelkezel az életeddel, s erre első dolgod, hogy tönkretedd.
Culum hirtelen úgy látta maga előtt apját, mint egy idegen férfit. Látta termetét, erejét, kemény, viharvert arcát, aranyvörös haját, szemének ijesztő zöldjét. És hirtelen tudatára ébredt, hogy egész életén át ennek a férfinak az eszköze lesz. Tudta, sosem lesz képes megvívni vele, s tudta, sosem lesz képes meggyőzni arról, hogy mint Tajpan csak úgy maradhat életben, ha társul Brockkal, és megkockáztatja, hogy Brock békén hagyja őt és Tesst. – Én sose leszek a Nemes Ház igazi Tajpanja. Én nem vagyok olyan, mint te – szögezte le hidegen. – Nem akarok olyan lenni, és sose is leszek.
Kopogtattak.
– Tessék! – csikorogta Struan.
Lo Csum lépett be. – Katona uram lehet lát?
– Várjon egy percet.
Culum fölállt. – Én most megyek, és...
– Várj egy percet, Culum. – Struan Lo Csum felé fordult. – Lát most lehet. Értesz?
Lo Csum sértődötten fölhúzta az orrát, és szélesebbre nyitotta az ajtót. A fiatal portugál tiszt lépett be. – Jó napot, senhor.
– Foglaljon helyet, Machado kapitány. Ismeri a fiamat, Culumot?
A két fiatalember kezet fogott, majd a tiszt leült.
– Mint az angol nemzetiségűek elöljárójával, feletteseim utasítása értelmében nekem kell hivatalosan közölnöm önnel annak a vizsgálatnak az eredményét, amelyet senhor Brock meggyilkolása ügyében folytattunk – kezdte.
– Elkapták a többieket? – szakította félbe Struan.
A katonatiszt elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Nem, senhor. Kétlem, hogy valaha is elkapnánk őket. Kötelességünkhöz híven a gyilkost átadtuk a kínai hatóságoknak, ők a maguk utánozhatatlan módján kivallatták. Az illető beismerte, hogy egy titkos társaság, a Hung Mun tagja. Azt hiszem, önök háromszögeseknek nevezik. Úgy fest, hogy a szóban forgó kínai néhány napja jött át ide Hongkongról. Szerinte a Tajpingsanban virágzó páholyuk működik. – A tiszt ismét elmosolyodott. – Úgy fest, önnek sok ellensége van, senhor Struan. Az a cabra[8] azt állította, hogy a vezetőjük az ön... természetes fia, Gordon Csen.
– Évek óta nem hallottam ilyen jó viccet – felelte Struan látszólag vidáman. Valójában azonban nagyon is számításba vette annak lehetőségét, hogy a hír igaz. Na és ha ő az? – kérdezte magában. Nem tudom. Mindegy: így vagy úgy, de minél gyorsabban meg kell bizonyosodnom felőle.
– Azt mondják, ezen a mandarinok is jót derültek – folytatta Machado. – Mindenesetre a helyzet úgy áll, hogy az a szerencsétlen pogány ördög meghalt, még mielőtt kihúzhatták volna belőle az igazi vezető nevét – mondta, majd rosszkedvűen hozzátette: – Azt állította, a vezetőjük parancsára jöttek ide, hogy megöljék senhor Brockot. Természetesen megadta tettestársainak a nevét, de a történet további részét illetően ezeknek nincs jelentőségük. Egyszerű rablógyilkosság volt. Ezek az átkozott háromszögesek csupán közönséges útonállók. Vagy talán – fűzte hozzá nyomatékosan – az is lehet, hogy bosszúról volt szó.
– He?
– Igen, senhor. A fiatal Brockot... hogy is mondjam csak... nem kedvelték bizonyos rossz hírű környékeken. Úgy fest, gyakori vendége volt egy háznak, amely annak a helynek a közelében áll, ahol megtalálták. Senhor Brock körülbelül egy hete brutálisan elbánt egy prostituálttal. A lány tegnapelőtt meghalt. A mandarinoktól épp most kaptunk meg egy erre vonatkozó feljelentést. Ki tudja? A mandarinok talán úgy döntöttek: szemet szemért, és ez az egész nem más, mint megtévesztés. Tudja, milyen agyafúrtak ezek... Talán jobb is, hogy senhor Brock meghalt, különben nekünk kellett volna cselekednünk, ami mindenkit felidegesített volna. – Fölállt. – A feletteseim természetesen megküldik a hivatalos jelentést. Őexcellenciájának, mivel az áldozat az önök honfitársa.
Struan kezet nyújtott Machadónak. – Kérem, mondjon köszönetet nekik a nevemben. Mi a véleménye, nem lehetne ezt a prostituáltügyet valahogy kihagyni a dologból? A fiam az ifjabb Brock húgát vette feleségül, szeretném, ha nem esne folt a Brock néven. Tyler Brock régi üzlettársam.
– Magam is így tudtam – felelte a tiszt némi gúnyos árnyalattal a hangjában, majd Culumra nézett. – Gratulálok, senhor.
– Köszönöm.
– A javaslatát megemlítem a feletteseimnek, senhor Struan. Biztos vagyok benne, hogy belátják, milyen kínos a helyzete.
– Köszönöm – mondta Struan. – A jutalom még érvényes, ha elkapják a többit.
A katonatiszt tisztelgett és távozott.
– Köszönöm, hogy ezt mondtad neki – mondta Culum. – Mi történt volna Gorthszal?
– Fölakasztották volna. A gyilkosokra jó angol törvények vannak.
– Mulatságos lenne, ha kiderülne, hogy ez a történet igaz.
– He?
– Gordon Csen meg a titkos társaság. Ha kiderülne, hogy eszed ágában sem volt megverekedni Gorthszal, mert titokban már intézkedtél, hogy tegyék el láb alól.
– Ez rettenetes vád, fiam.
– Én nem vádollak téged – felelte Culum. – Mindössze annyit mondtam, hogy mulatságos lenne. Ismerlek: tudom, hogy te csak szemtől szembe ölnél, férfi módjára. A Tajpannak így kell gondolkoznia. Az én elmém azonban nem így működik. Soha nem is fog. Engem fáraszt, hogy csapdába csaljam és kihasználjam az embereket. Én nem vagyok olyan, mint te, és soha nem is leszek. Bele kell nyugodnod, hogy én vagyok az utódod, nem tehetsz mást. Ha pedig a Nemes Ház elpusztul a kezemen, az – hogy a te kifejezéseddel éljek – zsosz. A te tekintélyeden nem esik csorba. Te úgy mentél el, mint a Tajpan, bármi történt is azután. Sose foglak megérteni téged, ahogy te sem fogsz megérteni engem, de ettől még barátok maradhatunk.
– Persze hogy barátok vagyunk – mondta Struan. – Csak egyetlen dolgot ígérj meg: hogy sose társulsz Brockkal.
– Ha én leszek a Tajpan, azt kell tennem, amit én a legjobbnak tartok. Onnantól kezdve nem rajtad áll a döntés. Magad szabtad ezt a törvényt, és megesküdtél rá, hogy aláveted magad.
A praia felől hangok hallatszottak. Valahol a távolban megkondultak a templomok harangjai.
– Velünk vacsorázol ma este a klubban? – kérdezte Culum.
– Igen.
Culum elment. Struan ott maradt az íróasztalánál. Hogyan tudnék egy kis vért önteni Culumba? – kérdezte magában.
Nem talált rá választ. Hívatta a titkárát, akinek azt az utasítást adta, hogy még mielőtt visszamegy Hongkongra, tegyenek pontot a cég valamennyi függő ügyének végére. Ezután elment, s útban Mejmej háza felé Brockra gondolt. Vajon beront-e ma este Tyler is a klubba, ahogy Gorth tette?
Egy pillanatra megállt, és a tenger felé nézett. A White Witch és a China Cloud gyönyörű látványt nyújtott a délutáni nap fényében. Struan tekintete végigpásztázta a várost, majd a székesegyházon állapodott meg. Miért nem kérte meg az az ördögfattya püspök tisztességesen a kéreg árát? Légy őszinte önmagad előtt, Dirk! Egyáltalán nem ördögfattya. Nem – viszont csapdába csalt. Ezt a cselekedetét, míg élsz, nem felejted el, mindenféle szívességet teszel majd az egyháznak. És azoknak az ördögfattya katolikusoknak. Tényleg ördögiek? Nézz szembe az igazsággal!
Nem azok.
Egyetlen ördögi lényt ismertél csupán: Gortht. Gorth pedig meghalt – vége. Istennek legyen hála!
Hát igen: Gorth halott. De nincs elfeledve.

HATODIK KÖNYV

42

A China Cloud hajnalban fölszedte horgonyait. A tenger nyugodt volt, egyenletes keleti szél fújt. Alig két órája jártak még csak kint a nyílt vízen, amikor a szél fölerősödött. Struan otthagyta Mejmejt a nagykajütben, és fölment a fedélzetre.
Orlov az eget kémlelte. A láthatár tiszta volt, de a messze távolban gomolyfelhők kezdtek gyülekezni. – Fentről nem fenyeget veszély.
– Innen se – felelt Struan a tenger felé intve. Hosszú léptekkel végigment a hajón, s föllendült az előárboc csarnakköteleire. Könnyedén kúszott fölfelé, élvezte, hogy belekapaszkodik a szél, nem is állt meg, csak az árboc tetejénél, ahol két karjával átölelte a felsudárvitorla keresztrúdját.
Kutató tekintettel fürkészte az eget és a tengert, erősen figyelt, tapasztal-e széllökéseket vagy más, viharra utaló előjelet, lát-e rejtett sziklazátonyt vagy a térképeken nem jelzett homokpadot. Ameddig a szem ellátott, nem volt semmi jele veszélynek.
Egy percig átadta magát a sebesség, a szél s a határtalanság mámorának, áldotta a zsoszt a saját és Mejmej életéért. Az asszony már sokkal jobban érezte magát – gyönge volt még ugyan, de az előző naphoz képest sokat erősödött.
Struan szemügyre vette a közelében lévő köteleket, nem szakadt-e el, nem kezdett-e foszladozni valamelyik, aztán lemászott, és visszament a kormányállásba. Egy óra múltán ismét erősödött a szél, a klipper még jobban fölgyorsult, a vízpermet egészen az alsó vitorlákig fröccsent.
– Örülök, hogy a mai éjszakát az öbölben töltjük – szólt Orlov nyugtalanul.
– Maga is érzi?
– Nem érzek én semmit. Csak azt, hogy boldog leszek, ha a ma éjszakát az öbölben tölthetem. – Orlov kiköpött a szél irányába, és nyelvével a másik pofazacskójába tolta a bagót. – A tenger nyugodt, a szél nyugodt, az ég tiszta, nekem mégis bűzlik itt valami.
– Ezeken a vizeken mindig így érzi az ember.
– Engedelmével megkurtíttatnám a vásznakat, és előreküldenék egy embert az orrba, hogy mérje a mélységet. Lehet, hogy van itt valami homokpad vagy valami mocskos, istenverte szikla. – Orlov megborzongott, és összébb húzta magán tengerészkabátját, jóllehet az idő meleg volt, s a szélnek sem volt foga.
– Lehet.
Egy matróz előrement az orrba, és szabályos időközönként hátrakiáltotta, mekkora mélységet mért. A legénység fölszaladt az árbocokra, s a vitorlák kurtításával csökkentette az árbocokra nehezedő nyomást.
Aznap estefelé a China Cloud már biztonságos vizeken hajózott: a nyugati csatornában. A hajótól balra Hongkong, jobbra a szárazföld terült el. Ezen a sokszor megjárt útvonalon nem érhette semmi meglepetés a hajósokat.
– Lehet, hogy csak kezdünk öregedni – nevetett fel kurtán Struan.
– Minél öregebb az ember, a tenger annál inkább el akarja nyelni – felelte Orlov az óceán felé nézve. – Ha nem volna egy ilyen gyönyörű hajóm, még ma leszerelnék.
– Miért?
– Érzem, hogy figyel a tenger. A tenger mindig szemmel tartja a tengerészt, állandóan próbára teszi. De aztán eljön az idő, amikor már másképp néz rá... féltékenyen. Igen, féltékenyen, akár egy asszony... Mert a tenger is az. És veszélyes. – Orlov a vízbe köpte a bagót, s a tájolóállvány mellett függő vitorlavászon tömlőben tartott hideg teával kiöblítette a száját. – Eddig még sose játszottam papot, sose adtam össze senkit. Rettentő fura érzés volt, Zöld Szem... Látni ezt a két embert, milyen fiatalok, mohók, mennyire tele vannak bizakodással... Aztán hallani azokat a szavakat, szinte a maga hangján, ahogy mondja a fiú, fölfuvalkodottan, akár egy pulykakakas: „A mindenségit, Orlov, össze fog adni minket, azt a keservit! Én vagyok a China Cloud parancsnoka, a keservit! Ismeri a Tajpan törvényét, a mindenségit!” Én meg csak állok ott, szitkozódom, szónokolok, és rettenetesen szabódom, hogy arcot adjak neki, miközben jól tudom, hogy az öreg Zöld Szem rángatja a háttérben a bábokat mozgató drótokat. – Orlov felnyerített, Struan arcát fürkészte. – De hát aztán remekül játszottam, hagytam, hadd parancsolgasson, úgy, ahogy maga akarta. Olyan érzés volt... hogy is mondjam csak... Mintha nászajándékot adtam volna a fiúnak. Elmondta magának az egyezségünket?
– Nem.
– „Ha összead minket, megtarthatja a hajóját, istenemre. Ha nem, lezavarom magát a tenger színéről, istenemre!” – vigyorgott Orlov. – Különben is összeadtam volna őket.
– Magam is gondoltam rá, hogy elveszem magától a hajóját.
Orlov arcáról eltűnt a vigyorgás. – He?
– Azt fontolgatom, hogy átszervezem a céget... Egy ember irányítása alá helyezem a flottát. Volna kedve hozzá?
– A parton?
– Persze hogy a parton. Vagy talán el tud irányítani egy flottát egy klipper fedélzetéről?
Orlov keze ökölbe szorult, és megrázta Struan orra előtt.
– Maga ördögfajzat! Olyan hatalommal kecsegtet, amire álmomban se gondoltam, csak azért, hogy elvegye tőlem azt az egyvalamit, amit szeretek. A kormányállásban elfelejtem, ki vagyok... A keservit, ezt maga is tudja! De mi vagyok én a parton, he? Stride Orlov, a púpos!
– Lehetne Stride Orlov, a világ legragyogóbb flottájának tajpanja is. Szerintem ez férfimunka. – Struan szeme rezzenetlenül nézett a gnóm arcába.
Orlov sarkon perdült, odament a hullámvédhez, s perceken át tartó norvég és orosz nyelvű káromkodászuhatagban tört ki.
Aztán visszadübörgött Struanhoz. – És mikor kerülne erre sor?
– Az év vége felé. Vagy talán később.
– Na és az északi utam? A szőrmékért? Ezt már elfelejtette?
– Lemondana róla, he?
– Milyen alapon képzeli, hogy joga van dróton rángatni az egész világot? He?
– Kormányos! Vegye át! – Struan átengedte a kormánykereket; a China Cloud a csatornából befutott az öböl nyugodt vizére. Egymérföldnyire előttük a Csiulung-félsziget nyúlt be a tengerbe. A hajó mindkét oldalán kopár, sivár, hirtelen emelkedő földsáv húzódott. Balra, vagy egy mérföldnyire előttük, egy sziklás hegyfok látszott, amit Északi-foknak neveztek. Az Északi-fok mögött, a hajóról nem látható helyen terült el a Boldogság-völgy, a Glessing-fok és az öbölnek az a kis szakasza, ahol ki akartak kötni.
– Észak-északnyugat! – rendelkezett Struan.
– Észak-északnyugat, uram – visszhangozta a kormányos.
– Irányt tartani. – Struan a válla fölött Orlovra pillantott. – Nos?
– Nincs választásom. Tudom, mit forgat a fejében. Mindenképpen partra akar tenni. De vannak feltételeim.
– Halljuk.
– Először is szükségem van a China Clouara. Hat hónapig. Haza akarok menni. Még egyszer, utoljára. – Az asszony meg a fiaim vagy velem jönnek, vagy ott maradnak, gondolta Orlov. Maradni fognak, a képembe köpnek, elküldenek a pokolba – én meg elvesztegetek hat hónapot egy hajó életéből.
– Rendben. Amint befut egy másik klipper, megkapja a China Cloudot. Visszafelé szőrméket hoz. Mi van még?
– A maga törvénye, Zöld Szem: hogy amikor a fedélzeten van, maga a kapitány. Ezt a jogot én is igénylem.
– Rendben van. A következő?
– Nincs „következő”.
– A pénzről még nem beszéltünk.
– A ragya cifrázza, ki a pénzét! A Nemes Ház flottájának tajpanja leszek! Mire vágyhatna még ezenkívül egy ember?
Struan tudta a választ: Mejmejre. De nem szólt semmit.
Kézfogással pecsételték meg az egyezséget. Amikor a China Cloud már negyedmérföldnyire megközelítette Csiulungot, Struan kiadta a parancsot: irány délnyugat-dél, a kikötőhely.
– Mindenki a fedélzetre! Kikötéshez felkészülni! Vegye át a parancsnokságot, kapitány. Álljon be a Resting Cloud mellé. Előbb átszállnak az utasaink, aztán le a viharhorgonyokkal.
– Köszönöm, kapitány – morogta Orlov. – Istenemre, de jó, hogy itt vagyunk az öbölben!
Struan a szeméhez emelte távcsövét, és végigpásztázta a partot. Innen már mélyen belátott a Boldogság-völgybe: elhagyott házak, mozgás sehol. Egy kissé arrébb mozdította a távcsövet, és igazított a fókuszon: a Glessing-fok környékén épülő új Queen's Town körvonalai kiélesedtek. Struan új, hatalmas üzletházának állványai már álltak, hangyaként nyüzsögtek rajta a kulik: cipekedtek, falat raktak, ástak. Álltak már az állványok a dombtetőn is, ahol a Nagy Ház épült. Struan látta a domboldalra felkígyózó keskeny utacskát.
A Tajpingsan észrevehetően megnövekedett. Ahol korábban csupán néhány száz szampan ingázott a szárazföld és a sziget között, most ezernyi hemzsegett.
A korábbinál több hadihajó és csapatszállító horgonyzott az öbölben, valamivel több volt a kereskedőhajó is. A partvonallal párhuzamosan futó Queen's Roadon mindenütt házak, kalyibák, ideiglenes építmények bújtak ki a földből. Az egész part tevékenységtől lüktetett.
A földnyelv mögül előbukkanó China Cloud ágyúlövéssel tisztelgett a zászlóshajónak, ágyúlövés felelt rá.
– Jelzés a zászlóshajóról, uram! – kiáltott le az árbockosárból az őrszem.
Struan és Orlov a jelzőzászlók felé fordította a távcsövét. „A kapitányt kérik, jöjjön azonnal a fedélzetre.”
– Odaálljak mellé? – kérdezte Orlov.
– Ne. Ha megközelítettük, bocsássa le a kürtért. Magát teszem felelőssé azért, hogy az utasaink biztonságban átjussanak a Resting Cloudra. Mégpedig úgy, hogy ne bámulják őket kíváncsiskodók.
– Bízza csak rám.
Struan lement Mejmejhez, és megmondta neki, hogy nemsokára találkoznak; addig készülődjön Ah Szammal és Jinh-szivel az átszállásra.
Orlov tekintete végigsiklott a hajón. Parti munka, he? Na majd meglátjuk. Sokmérföldnyi út áll még előttem, gondolta. Az ördög vigye Struant! Igen, de ha szembeszállók vele, az annyi, mintha magát az ördögöt hívnám ki magam ellen... Ez a Zöld Szem magának Odinnak a fattya! Szüksége van egy olyan emberre, mint én vagyok. És megint igaza van: ez férfimunka lenne.
Ez a gondolat nagyon föllelkesítette.
– Mozogjatok, mintha élnétek! – kiáltott a matrózokra, tudván, hogy számos távcső szegeződik rájuk. Nem kurtíttatta a vitorlákat, merészen száguldott tovább a zászlóshajó felé. Szíve együtt dalolt a kötelek körül dudorászó széllel. Csak az utolsó pillanatban kiáltott: – Kormányt szél alá! – A hajó elkanyarodott, majd megállt moccanatlan, akár egy fogolycsapatot jelző vadászeb.
Lebocsátották a kuttert, Struan a leeresztő kötélen lesiklott bele. A csónakot eloldották, a China Cloud pedig néhány fokkal elfordult, s tökéletesen odasimult a Resting Cloud oldala mellé.
– Mindenki lefelé! – parancsolta Orlov. – Tisztítsa meg a fedélzetet az emberektől, Mr. Cudahy. Olyan rakományt rakodunk át, amit nem kell egyenként számba venni.
Struan benyitott a zászlóshajó nagykajütjének ajtaján.

– A mindenségit, Dirk! Mindnyájan tönkrementünk! – fogadta izgatottan Longstaff, odalépve Struanhoz és meglobogtatva az orra előtt az Oriental Times legfrissebb számát. – Látta már ezt? Tönkrementünk! Tönkrementünk!
Struan kivette a kezéből az újságot. Szinte a szemébe ugrott a vezércikk címe: A KÜLÜGYMINISZTER MEGTAGADTA A KÍNA-JÁRÓKAT!
– Még nem láttam, Will.
– Mindenre, ami szent! Hogy merészel ez az ember ilyen őrültséget művelni? Átkozott hülye! Most mihez fogunk?
– Hadd olvassam el, Will. Aztán majd megbeszéljük, mi ez az egész.
– Ez a sült bolond Cunnington visszautasította az egyezményünket, erről van szó! Ki vagyok rúgva! Le vagyok váltva! Én! Hogyan merészel ez ilyet tenni velem?
Struan fölvonta a szemöldökét, és füttyentett. – Nem értesítették előre futárposta útján?
– Persze hogy nem! Mi az ördögnek is értesítették volna a teljhatalmú megbízottat?
– Nem lehet, hogy nem igaz?
– Az a Skinner nevezetű fickó esküszik rá, hogy igaz. Ajánlom is neki, hogy az legyen, különben megkapja a magáét sajtó útján elkövetett rágalmazásért, erről kezeskedem!
– Mikor jelent meg a cikk, Will?
– Tegnap. Csak azt tudnám, hogy a mennykőbe tette rá ez a hájas, bűzlő hordószónok azt a zsíros, mocskos mancsát egy olyan titkos levélre, amit én még meg se kaptam! Korbáccsal kellene az ilyet agyonverni! – Töltött magának egy pohár portóit, fölhajtotta, majd újratöltette poharát. – Egy szemhunyást sem aludtam az éjjel. Majd belepusztultam, annyira aggódtam az ázsiai jövőnk miatt. Olvassa csak el! Az isten verné meg Cunningtont!
Miközben Struan olvasta a cikket, azon kapta magát, hogy mindinkább forrni kezd benne a méreg. Az írás ugyan nagy vonalakban beszámolt a tényekről és szóról szóra ismertette Crosse levelének tartalmát, ugyanakkor azonban azt is sejteni engedte, hogy a külügyeket közismerten autokratikus módon kezelő Cunnington nem csupán az egyezményt utasította el, hanem magát az egész kereskedőtársadalmat is, a királyi flottával és hadsereggel együtt: „Lord Cunnington, aki eleddig sosem járt a Szuezi-csatornától keletebbre eső vidéken, most szakértőnek állítja be magát Hongkong értéke megítélésében. Több mint valószínű, hogy még azt sem tudja, merre van Hongkong – északra vagy délre fekszik-e Macautól, keletre vagy nyugatra-e Pekingtől. Hogyan merészel Lord Cunnington arra célozgatni, hogy a mi dicsőséges flottánk admirálisa üresfejű léhűtő, akinek fogalma sincs a hajózásról és arról a történelmi értékről, amit Ázsia legragyogóbb kikötője képvisel? Hová lennénk mi a királyi flotta nélkül? Vagy a hadsereg nélkül, amely számára ügyeink intézésének ilyetén módja ugyanolyan lekezelő – nem is: sértő! Hongkong nélkül ugyan hol lelnének katonáink táborhelyre, hajóink biztos révre? Hogyan merészeli ez az ember, aki már eddig is a kelleténél jóval hosszabb időt töltött hivatalában, hogyan merészeli azt állítani, hogy azoknak a kereskedőknek a tapasztalata, akik joggal fektették jövőjüket és vagyonukat Hongkongba, mit sem ér, s hogy ők maguk bolondok? Hogyan merészel arra célozgatni, hogy olyan emberek, akik egy életet éltek le Kínában Anglia dicsőségére, mit sem értenek a kínai ügyekhez, hogy rosszul ítélik meg egy szabad kikötő, egy kereskedelmi központ, egy szigeterőd értékét...” A cikk ezután felsorolta a sziget értékeit, és leírta, miként építették ki a kereskedők a legnagyobb kockázatok árán a Boldogság-völgyet, milyen rettenthetetlenül fogtak hozzá – Britannia nagyobb dicsőségére – az új város építéséhez, miután a völgyet el kellett hagyniuk. A cikk mesterremeke volt a hírek manipulálásának.
Struan nem mutatta derültségét. Tudta, hogy ha ő – a cikk sugalmazója – felháborodik, mások még inkább feldühödnek miatta.
– Meg vagyok döbbenve! Mit merészel ez a Cunnington?! Bíróság elé kellene állítani az ilyet!
– Pontosan ahogy mondja! – Longstaff megint fölhajtott egy kis portóit, majd az asztalra csapta a poharat. – Szóval ki vagyok rúgva. Az a sok munka, fáradság, tárgyalás, aggodalom... most mindez hiábavalónak bizonyult. Mégpedig egy cezaromániás, felkapaszkodott, kötözni való bolond miatt, aki azt hiszi, hogy ő a világ ura!
– Átkozott legyek, ha ezt megússza ez az ember, Will! Valamit tennünk kell! Ezt nem viheti el szárazon!
– Dehogynem! – Longstaff fölállt, föl-alá kezdett járkálni a kajütben; Struan egy kissé megsajnálta. – Miért, mit gondol, mi fog történni? A karrieremnek vége... mindannyian tönkrementünk!
– Eddig mit tett az ügyben, Will?
– Semmit. – Longstaff merev tekintettel bámult ki a kajüt ablakán. – Ez az átkozott sziget a forrása minden bajomnak. Ez az istenverte szikladarab tett tönkre. Mindnyájunkat tönkretett! – Mogorván leült. – Egy hajszálon múlt tegnap, hogy nem tört ki zendülés. A kereskedők küldöttséget küldtek hozzám, és követelték, hogy tagadjam meg a visszahívásomat elrendelő parancsot. Aztán jött egy másik deputáció, Brock vezérletével, akik viszont azt követelték, hogy a flottával együtt azonnal hagyjam el Ázsiát, hajózzak Londonba, követeljem Cunnington haladéktalan eltávolítását, és szükség esetén vonjak blokádot London köré. – A tenyerébe támasztotta az állát. – Hát igen... én vagyok a hibás. Betű szerint tartanom kellett volna magam az utasításokhoz. De az nem lett volna helyes. Én nem vagyok holmi hatalomvágyó, földrabló hódító. A mennykő csapna az egészbe! – Fölnézett, arcát eltorzította a szégyen. – Az admirális meg a tábornok most persze boldog. Iszik valamit?
– Köszönöm. – Struan töltött magának egy pohár brandyt. – Még nincs minden elveszve, Will. Épp ellenkezőleg. Amint hazaér, latba vetheti a befolyását.
– He?
– Amit maga tett, az volt a helyes. Maga meg fogja tudni győzni Cunningtont – már hogyha a lord még a hivatalában lesz akkor. Ha ott áll majd szemtől szembe vele, minden esélye megvan rá, hogy meggyőzze. Az igazság az ön oldalán van.
– Maga ismeri személyesen Cunningtont? – kérdezte keserűen Longstaff. – Azzal a szörnyeteggel nem lehet vitatkozni.
– Ez igaz. Nekem viszont van néhány barátom. Mit szólna ahhoz, ha a kezébe adnék valamit, amivel bebizonyíthatná, hogy magának van igaza és nem Cunningtonnak?
Longstaff szeme fölragyogott: ha Struant nem idegesítik ezek a rettenetes hírek, akkor még nincs minden elveszve. – Miről beszél, kedves barátom?
Struan belekortyolt a brandybe. – A diplomaták maradnak, a kormányok változnak. Mielőtt még hazaér, Will, Peel lesz a miniszterelnök.
– Lehetetlen!
– Valószínű. Tételezzük fel, hogy ön egy rendkívül fontos hírt visz magával, ami fehéren-feketén bebizonyítja, hogy Cunnington egy hülye. Mit gondol, hogyan néznének akkor magára Peel és a konzervatívok?
– Csodálnának, szavamra! Mi az a hír, Dirk, drága barátom?
Az ajtó túlfeléről dulakodás zaja hallatszott, majd Brock rontott be a helyiségbe, nyomában egy szerencsétlen őrrel, aki hiába próbálta feltartóztatni. Struan egy pillanat töredéke alatt talpon termett, keze kése nyelére siklott.
Brock arca csak úgy sugárzott a rosszindulattól. – Összeházasodtak?
– Igen.
– Gortht megölték?
– Meg.
– Mikorra várható a White Witch?
– Gondolom, még sötétedés előtt. Úgy volt, hogy kora délelőtt indul.
– Először Lizával beszélek, aztán azzal a kettővel. Aztán, és ezt jól vésd eszedbe, veled! – Brock kiviharzott.
– Modortalan tuskó! – szólt sértetten Longstaff. – Legalább kopogott volna!
Struan kiengedett, akár egy macska a veszély elmúltával – izmai elernyedtek, de készen rá, hogy veszély esetén ismét megfeszüljenek. A tekintete azonban nem változott, még mindig arrafelé nézett, ahonnan rátört a veszély.
– Cunningtontól nem kell tartania, Will. Neki már lőttek.
– Értem, Dirk, persze hogy értem. Hihetetlen szerencsénk van! – Az ajtóra nézett, eszébe jutott az ökölvívó-mérkőzés, s tudta, hogy Dirk és Brock között ugyanolyan elszánt lesz a küzdelem. – Mit forgat a fejében ez a Brock? Csak nem akarja kihívni magát? Hallottam, hogy összekoccant Gorthszal. A rossz híreknek megvan az a rossz szokásuk, hogy szárnyakon járnak, nemdebár? Rémes egy dolog! Óriási szerencse, hogy mások ölték meg.
– Az – felelte Struan. Most, hogy a veszély elmúlt, enyhe hányingert és gyengeséget érzett.
– Mi ütött ebbe a két tökkelütött fiatalba, hogy megszöktek? Nyilvánvaló volt, hogy megvadítják vele Brockot. Az ostobák!
– Nem voltak ostobák, Will. Számukra ez volt a legjobb, amit tehettek.
– Ha maga mondja, nyilván így van – mondta Longstaff, és elgondolkozott: lehet, hogy a szóbeszéd igaz, és a Tajpan szándékosan provokálta ki a házasságot és a párbajt. Több esze van neki, mint hogy ne tervelte volna ki előre. Tehát: Tajpan kontra Brock. – Szóval mi van ezzel a Peellel?
– Ön diplomata, Will. A diplomatáknak egyik párt iránt sem szabad elkötelezniük magukat. Legalábbis arra kell törekedniük, hogy valamennyi párt kedvező véleménnyel legyen róluk.
– Magam se mondhattam volna jobban. – Longstaff szemei elkerekedtek. – Úgy érti, hogy álljak a konzervatívok oldalára, és támogassam Peelt?
– Ugyanúgy támogassa őket, mint a whigeket. Hongkong korrekt magatartást tanúsít Anglia iránt. Maga pedig Hongkongot képviseli, Will. Lehet, hogy ez itt – lobogtatta meg Struan a kezében tartott újságot –, lehet, hogy ez óriási szerencsét hoz önnek, íme a bizonyíték, hogy Cunnington nemcsak ostoba, de fecsegő is. Mégiscsak megdöbbentő, ha az ember egy bizalmas levél tartalmáról az újságból szerez tudomást. – Beszámolt neki az irattáskáról, de csak annyit mondott, amennyivel beindíthatta Longstaff fantáziáját.
– Jóságos ég! – Ha csakugyan úgy van, ahogy azt a Tajpan sejteni engedte, gondolta Longstaff, és létezik egy másolat a szóban forgó titkos jelentésről és az orosz-kínai határövezeteket, valamint a hátországot ábrázoló térképekről, akkor ez számomra útlevélként szolgál egy nagyköveti kinevezéshez és a főnemesi címhez! – Honnan szerezte?
– Egy minden kétséget kizáróan megbízható forrásból. – Struan fölállt. – Mielőtt útnak indul, átadom önnek. Használja fel úgy, ahogy akarja. Ezek a papírok tökéletesen bizonyítják, hogy magának van igaza és nem Cunningtonnak.
– Volna kedve velem vacsorázni, Dirk? – Longstaff már évek óta nem érezte ilyen jól magát. – Elcseveghetnénk egy kicsit a régi időkről.
– Engedelmével ma este nem. Talán inkább holnap.
– Remek. Köszönöm. Nagyon boldog vagyok, hogy végül a mi álláspontunk győzött.
– Van még valami, ami azonnali lépéseket igényel. A háromszögesek.
– He?
– Gorth Brockot hongkongi háromszögesek gyilkolták meg. A Tajpingsanból mentek át Macauba.
– És miért ölték meg?
– Nem tudom. – Struan elmondta Longstaffnak mindazt, amit a portugál katonatiszt közölt vele a háromszögesekkel kapcsolatban. Azt is elmondta, amit Gordon Csenről hallott. Tudta, el kell mondania Longstaffnak, még mielőtt hivatalos formában közlik vele, különben úgy tűnne fel, mintha meg akarná védeni a fiát. Ha Gordonnak köze van a háromszögesekhez, ez a végét jelenti. Ha nincs köze hozzájuk, akkor semmi baj.
– Menten kiesek a nadrágomból! – kacagott Longstaff. – Nevetséges egy história!
– Az, és nyilván az ellenségeim terjesztik. Bocsásson ki egy proklamációt, és adja ki a parancsot Trent őrnagynak, hogy törölje el a háromszögeseket a föld színéről. Különben nyomban itt lesznek a nyakunkon azok az átkozott mandarinok. – Jó ötlet, istenemre, kitűnő! Hívatom Horatiót, és... A fene egye meg, elengedtem két hétre Macauba. Kölcsönadná nekem Mausst?
– Természetesen. Átküldőm.
Struan elment, Longstaff-pedig lelkesülten ült vissza az íróasztalához. – Kedves Sir William – mondta a kézitükrének. – Csodálatosan érzem magam. Ha a hír igaznak bizonyul, rettentő boldog leszek, hogy itt hagyhatom ezt a bűzös szigetet. Egy fikarcnyit sem érdekel, mi lesz a sorsa – egy fikarcnyit sem érdekelnek se a kereskedők, se a kínaiak, se azok az istenverte háromszögesek. – Az ablakhoz lépett, és kuncogni kezdett. – Majd meglátjuk, mi van abban az irattáskában. Ha majd visszaérünk Angliába, eldöntjük, mi legyen. Ha Cunningtont már lemondatták, akkor nyugodtan támogathatom Hongkongot a magam előnyére. Ha Cunnington még külügyminiszter, elismerem, hogy neki van igaza, a szigetet pedig ugyanúgy elfelejtem, mint akármi mást. Ezek a dokumentumok bármely külügyminiszterhez szabad bejárást jelentenek a számomra, és számtalan meghívást. – Röhögésben tört ki. Néhány nappal korábban titkos futár érkezett hozzá Csing-szotól, aki arról értesítette, hogy a Horatio által kért magvakat két héten belül behajózzák. – Azt hiszem, jó munkát végzett ma, excellenciás uram!

A Resting Cloudra érve Struan már ágyban találta Mejmejt, aki, úgy látszott, remekül érzi magát, és meg is erősödött.
– Nagyon kellemesen boldog vagyok, hogy jöttél haza, Tajpan. Látod, látod... Te öreg anyácskád fogad neked szót, mint egy tengerész. Megittam kettő csésze cinchonát, és még fogok meginni hármat.
– He? – kérdezte Struan hirtelen támadt gyanakvással.
– Igen, ittam kettőt! És ne nézz rám így. Én beszélek igazat. Mi vagyok én? Hoklo szajha talán? Utolsó koldus? Hazudok én teneked arcodba? Ígéret az ígéret, én nem felejtem el. Persze – folytatta negédesen –, én most iszom azt a trágyaízű méregvarázslatot mangó levével. Ez jutott volna eszébe rögtön minden normális nőnek, csak férfinak nem... Ez rettenetesen túl egyszerű nekik. – A régi királynői mozdulattal vetette föl a fejét. – Férfiakok!
Struan elfojtotta mosolyát, nem mutatta, mennyire örül, hogy Mejmejt egyre inkább régi önmagának látja. – Majd később visszajövök. Te pedig maradj ágyban.
– Hah! Megszegek én ígéretet? Vagyok én semmire jó teknősbéka-ürülék? – Királynői mozdulattal nyújtotta a kezét. – Tajpan!
Struan gálánsán kezet csókolt, Mejmejből kitört a nevetés, Struan pedig magához ölelte. – Távozz, fiam, de nem piszkos szajhaház semmi se!
Struan otthagyta, és átment a saját kajütjébe. Kinyitotta páncélszekrényét, kivette az irattáska tartalmáról készült két másolat egyikét. Gondja volt rá, hogy pontosak legyenek. A papírokat zsebre tette, ugyanígy azt a kis zacskót is, amelyben még maradt egy kis cinchona-kéreg.
Ismét csónakba szállt.
– A Boston Princesshez! – irányította az evezősöket a Cooper-Tillman cég állóhajójához.
A nap a láthatár peremén tétovázott, fénye azonban tompa volt, mintha fátylat eresztettek volna le elé az égből.
– Mire véli ezt, fedélzetmester?
– Nem tudom, uram. A déli tengereken szokott ilyen lenni, időváltozás előtt. Ha az éjjel udvara lesz a holdnak, lehet, hogy kapunk egy kis esőt.
Vagy valami rosszabbat, tette hozzá magában Struan. Fölállt, s a nyugati csatorna felé nézett. A White Witch még nem mutatkozott. Az is lehet, gondolta Struan, hogy éjszakára lehorgonyoztak, és majd csak hajnalban jönnek. Rád egyelőre nem gondolok, Tyler.
A kutter odasimult a Boston Princess oldalához. A Cooper-Tillman cég állóhajója óriási, háromfedélzetű, átalakított kereskedőhajó volt, állandóan itt horgonyzott.
Struan fölszaladt a följárón. – Engedélyt kérek, hogy a fedélzetre léphessek – mondta a hullámvéd mellett álló amerikai tisztnek. – Mr. Cooperrel szeretnék beszélni. Sürgős.
– Egy pillanat, Mr. Struan. – A tiszt lement a hajótestbe. Struan szivarra gyújtott, a gyufát a vízbe hajította. A China Cloud a szokásos horgonyzóhelye felé lavírozott: a Boldogság-völggyel szemben, a mélyvízi részen szokott kikötni.
– Üdvözlöm, Tajpan – lépett fürgén a fedélzetre Jeff Cooper. – Gondolom, hallotta, mit művelt az az átkozott barom Cunnington. Nagyon sajnáltuk, amikor a fülünkbe jutott a párbajnak meg a többinek a híre. Csakugyan megszökött az a két fiatal bolond?
– Meg. Hogy van Wilf?
– Meghalt.
– A keservit! Mikor?
– Három napja.
– Menjünk le, jó?
– Jó. Igaz, hogy Longstaffot kirúgták, és az egyezményt elutasították?
– Ez semmit sem jelent. Egyszerű, ostoba politikai baklövés. Biztos vagyok benne, hogy jóváteszik.
Cooper vezetésével lementek a fényűzőén berendezett nagykajütbe. – Brandyt?
– Köszönöm. – Struan elfogadta a feléje kínált poharat. – Egészség!
– Egészség!
Struan kinyitotta a kis zacskót, és kivett belőle néhány darabka cinchona-kérget. – Látja ezt, Jeff? Fakéreg. Cinchona-kéreg. Nevezik jezsuita-kéregnek is. Az ebből készült tea gyógyítja a maláriát.
– Biztos benne?
– Igen. Az ágyasomat kikúrálta. Ezt bizalmasan közlöm, de az biztos, hogy gyógyít.
Cooper remegő ujjakkal a kezébe vett egy darabkát.
– Uramisten, Tajpan! Tudja maga, mit tett ezzel? Tudja, mit beszél?
– Tudom. A malária mindenütt felbukkan a világon... Maguknál is van az Államokban. Egész Florida tele van vele, akárcsak az újonnan megvásárolt Louisiana. Én tudom az ellenszerét, és azt is, hol terem. Magának mi jut erről az eszébe?
– Jótétemény az emberiség számára – és egy vagyon annak, aki elsőként szerzi meg.
– De úgy ám, cimbora. Társulást ajánlok. – Struan visszatette a kérget a zacskóba, és hirtelen elszomorodott. – Van ebben valami bizarr, nem találja? Ez a kéreg néhány héttel ezelőtt megmenthette volna Robb és a kis Karen életét. Meg a többiekét... Még Wilfét is, bár őt megvetettem.
– Csúnya halála volt – mondta Cooper.
– Ezt nem kívántam neki. – Struan belekóstolt a brandybe, és kiverte a fejéből a múltat. – A javaslatom egyszerű. Alakítunk egy új társaságot, kizárólag a kéregre építve. Mindketten ugyanannyit fektetünk bele. Négy igazgatója lesz: maga és a megbízottja, illetve magam meg Culum. A társaságot maga vezeti. Én megmondom magának, mit, hol és hogyan. Holnap már neki is ülhet a tervezésnek.
Cooper kezet nyújtott. – Megállapodtunk.
Struan elmondta, hogyan és kitől kapta a kérget, és beszámolt arról is, hogy bérelt egy hajót, amely másnap indul Peruba Macaubol. – A püspök megüzente, hogy Sebastian atya is a hajón lesz. Én azt mondom, igyekezzünk, és ne vállaljunk kockázatot. A bérelt hajó költségeit a társaság fedezi, de emellett küldünk egy másik hajót is, közvetlenül Amerikából. Felültetünk rá két orvost és két üzletembert, és utasítjuk őket, hogy tudjanak meg mindent a cinchonáról, amit csak lehet. Aznap, amikor a hajó elhagyja az Államokat, a maga kapcsolatain keresztül szétkürtöljük a hírt Amerikában, így egy lépéssel megelőzzük a vetélytársainkat. Hongkongon azonnal közreadjuk az újságot, hogy levegyük a Boldogság-völgyről az átkot. És a lehető leghamarabb Európában is elterjesztjük a hírét. Mire a hajóink visszatérnek, a világ valamennyi orvosa ordítva fogja követelni a cinchonát. Az én hajóim szállítanak majd a brit birodalom területére, a magáé Amerika – a világ többi részén pedig megosztozunk. Csupán Itália déli részén tonnaszám adhatunk el belőle.
– Ki tud még erről?
– Csak maga. Ha megtalálom Skinnert, ma este neki is elmondom. Nos, ennyit az üzleti ügyekről. Hogy van Shevaun?
– Felemás állapotban. Tudomásul vette, hogy el van jegyezve, de el kell ismernem, bármennyire is szeretem, ő nem szeret viszont.
– Felvásárolja Tillman részvényeit?
– Ha Shevaun hozzám jön, akkor nem. Ha nem egyezik bele... Rossz üzlet volna kihagyni. Most, hogy Wilf meghalt, másik társ után kell néznem. Tudja, hogy van ez...
– Tudom. Mi van Szergejevvel?
– Ó, még mindig itt van. A csípője már nem zavarja nagyon. Gyakran látjuk. Hetente kétszer-háromszor vele vacsorázunk. – Cooper komoran elmosolyodott. – Nagyon vonzódik Shevaunhoz, és úgy látom, Shevaunnak is tetszik a herceg. Éppen odaát van Szergejev hajóján.
Struan elgondolkozva dörzsölgette az állat. – Ez esetben ajánlok magának még valamit. De ez veszélyesebb, mint a cinchona.
– Mi volna az?
– Küldje haza Shevaunt egy évre. Eressze meg a kantárszárat – telivérről van szó. Ha egy év elmúltával visszajön, nyugodtan feleségül veheti. Ha úgy dönt, hogy nem, adja vissza a szabadságát. Mindenesetre mondja meg neki, hogy amíg csak él az apja, magától megkapja az „osztalékát”. Ne felejtse el, hogy a cinchona-üzletben még jó hasznát vehetjük Tillman szenátor kapcsolatainak. Az a pénz, amit folyósít neki, többszörösen kifizetődik.
Cooper az íróasztalához lépett szivarért, és hogy időt nyerjen a gondolkozásra. Miért tanácsolja ezt aTajpan? Talán ő is Shevaun szoknyájára vadászik? Nem, ehhez nem volna szüksége ilyen fondorlatokra: elég intenie, és Shevaun máris rohan hozzá.
– Ezt még meg kell fontolnom, Tajpan – mondta. – Szivart?
– Nem, köszönöm. Miközben ezen gondolkozik, gondolkozzon el egy másik ötletemen is: kérje meg Szergejevet, ajánlja föl Shevaunnak, hogy hazaviszi a hajóján – természetesen egy gardedám kíséretében.
– Magának elment az esze!
– Nem ment el, cimbora. – Struan előhúzta zsebéből az orosz dokumentumok másolatait; takarosán át voltak kötve egy zöld szalaggal. – Olvassa el.
Cooper átvette a papírokat. – Mi ez?
– Olvassa csak. Ne kapkodja el.
Cooper leült az íróasztalához, és kibontotta a szalagot.
A cinchona dolgával hát rendben volnánk, gondolta Struan. No de mi legyen Culummal? Talán abban igaza van a fiúnak, hogy társra van szüksége, íme a válasz: Jeff. Struan-Cooper-Tillman. Vagyis inkább Struan-Cooper: Tillmant most már elfelejthetjük. Miért is ne? Jeff számára óriási előnyöket jelentene. Nekünk is jól jönne Amerika. Jeff körültekintő és becsületes. Ezt alaposan fontolóra kell venni. Jó megoldás. Na és Longstaff? Ő el van intézve, már amennyire őt elintézettnek lehet venni. Ha egyszer eltűnik a szemem elől, azt fogja tenni, amit a legközelebbi erős ember mond neki. Aztán itt van Skinner... Eddig jól csinálta. Blore? Neki a körmére kell nézni. Maussnak is. Mi van még? Az otthon és Mejmej. Lehet, hogy Orlovnak igaza van... Talán csak azt éreztem, hogy a tenger szemmel tart... Az ilyen érzést nem szabad elhessegetni.
Gondolataiba kiűzhetetlenül befészkelte magát Brock. Igen: itt emberhalálnak kell lennie. És Lizának igaza volt: ha ez egyszer elkezdődik, talán sosem ér véget. Vagy mindkettőnk végét jelenti.
– Mennyire lehet ennek hitelt adni? – Cooper elolvasta az iratokat.
– A forrást minden kétségen felül állónak lehetne nevezni. Mi a véleménye?
– Ördögi terv. Szergejev nyilván azonos azzal az emberrel – azok egyike –, akit azért küldtek ide, hogy kipuhatolja, mi a helyzet a brit érdekeltségi területekkel Ázsiában, és hogy tanulmányozza az Orosz-Alaszkába történő betelepülés lehetőségeit. – Cooper egy percre elgondolkodott. – Mit tehetünk ez ellen? A maga gondolatmenetét követve, a válasz Shevaun. Szergejev boldogan elkíséri Amerikába. Shevaun tudva vagy tudtán kívül, de kacérkodik vele. Elviszi a herceget Washingtonba. Az apja, aki nyilvánvalóan egyike azoknak, akikhez ezt az anyagot el kell juttatni, négyszemközt megmondja Szergejevnek, hogy az Egyesült Államokat zavarja Oroszország, és azt akarja, hogy az oroszok távozzanak. Tudja, mire gondolok: a Monroe-elvre meg ilyesmikre... Maga is ezt forgatja a fejében?
– Okos ember maga, Jeff.
– Ez az információ olyan megvilágításba helyezi Cunningtont, mint egy hülyét.
– Így van.
– Emellett abszolút világossá teszi, hogy Hongkongra szükség van... hogy életbevágóan fontos.
– Igen.
– Most már csak azt kell kitalálnunk, hogyan juttassuk el ezeket az iratokat minél előbb és titokban a szenátor kezeihez. Ez az információ hatalmasan megnöveli majd a befolyását a politikai körökben, így hát meg fogjuk kapni tőle az ellenértéket. Kockáztassuk meg, hogy elmondunk Shevaunnak mindent, vagy egyszerűen csak nyomjuk a kezébe azzal, hogy adja át az apjának?
– Én nem olvastatnám el vele ezeket a papírokat, még csak azt sem mondanám meg neki, mi áll bennük. A nők viselkedése kiszámíthatatlan. Lehet, hogy beleszeret Szergejevbe. Akkor pedig sutba vágja az Amerikai Egyesült Államokat, mert a női logika azt diktálja, hogy meg kell védenie élete párját – tekintet nélkül a származására vagy bármi másra. Ha pedig Szergejev rájönne, hogy ismerjük ezeknek az iratoknak a tartalmát, annak katasztrofális hatása lenne.
– Szeretnék ezen még gondolkozni egy kicsit – mondta Cooper. Becsukta az irattartót, és visszaadta Struannak. – Lehet, hogy egy kicsit fellengzősen hangzik, Tajpan, de a hazám hálás lesz önnek ezért.
– Nincs szükségem hálára, Jeff. Az viszont talán nem ártana, ha Tillman szenátor és más diplomaták segítenének nevetségessé tenni Cunningtont azért az ostoba magatartásért, amit Hongkonggal és környékével kapcsolatban tanúsít.
– Vegye úgy, hogy már meg is történt. Jut is eszembe: tartozik nekem húsz guinea-vel.
– Miért?
– Nem emlékszik a fogadásunkra? Amikor arra fogadtunk, hogy ki lehetett a modell? A zászlófelvonás napján, Dirk. Aristotle festménye is a tét része volt... Tudja, amit a sziget birtokba vételekor készített. Nem emlékszik?
– De. És ki volt a modell? – kérdezte Struan. Húsz guinea nem nagy ár egy hölgy becsületéért, gondolta. Ez igaz, viszont az a kép tetszett nekem.
– Shevaun. Ő maga mondta két napja... Azt mondta, hogy le fogja festetni magát. Úgy, mint Alba hercegnője tette.
– És maga hagyja?
– Nem tudom. – Cooper vonásai halvány mosolyra ráncolódtak, arcára egy pillanatra kiült szokásos lelki fájdalma. – Ha elutazik, akkor nem festetheti le magát, nem?
– Ahogy mondja, cimbora. Holnap átküldöm a húsz guinea-t. Úgy emlékszem, abban állapodtunk meg, hogy a vesztes ráfesteti a képre a győztest. Vegye úgy, hogy megtörtént.
– Engedje meg, hogy magának adjam a képet. Ajándékként. Megkérem Aristotle-t, hogy mindkettőnket fesse rá. Hm?
– Hát... köszönöm. Mindig tetszett nekem az a kép.
Cooper a papírokra mutatott. – Ezekről még beszélgessünk egy kicsit holnap. Addigra eldöntőm, elküldöm-e Shevaunt.
Struan végiggondolta a következő napot. Visszaadta Coopernek az iratokat. – Tegye be a széfjébe. A biztonság kedvéért.
– Köszönöm. Köszönöm, hogy bízik bennem, Tajpan.
Struan kiment a partra, abba az ideiglenes irodába, amit az új, tengerparti telken emeltetett. Vargas már várta.
– Halljuk előbb a rossz híreket, Vargas.
– Jelentés jött a kalkuttai ügynökeinktől, senhor. Az utolsó hírek szerint úgy fest, hogy a Gray Witchnek háromnapi előnye van a Blue Cloud előtt.
– Mi van még?
– Az építkezés rengeteg pénzbe kerül, senhor. A tegnapi újságcikk olvastán... leállítottam minden munkát. Talán fel kellene számolnunk.
– Azonnal folytassák a munkát, és holnap vegyenek fel még ugyanennyi munkást.
– Parancsára, senhor. Rossz hírek érkeztek az angliai részvénypiacról. A tőzsde nagyon nyugtalan. A pénzügyi mérleg megint nem került egyensúlyba, pénzügyi zavarokra számítanak.
– Ebben nincs semmi szokatlan. Kizárólag minket érintő rossz hírei nincsenek?
– Nincsenek, senhor. A rablások és tolvajlások hihetetlenül gyakorivá váltak. Az ön távozása óta három hajót fosztottak ki a kalózok, és még vagy egy tucatnyi másikkal próbálkoztak. Két kalózdzsunkát elkaptak, a legénységüket nyilvánosan fölakasztották. Minden szerdán megkorbácsolnak vagy negyven-ötven tolvajt, rablót és brigantit. Alig múlik el éj, hogy ne rabolnák ki valamelyik házat. Aggasztó. Erről jut eszembe, hogy Trent őrnagy a kínaiak számára napszállta után kijárási tilalmat rendelt el. Úgy látszik, csak így lehet kézben tartani őket.
– Hol van Mrs. Quance?
– Még a kisebbik állóhajón, senhor. Nem ment el az Angliába induló hajóval. Egyébként azt beszélik, hogy senhor Quance még Hongkongon van.
– És csakugyan itt van?
– Nem szívesen gondolnék arra, hogy a továbbiakban nélkülöznünk kell a halhatatlan festőt, senhor.
– Mr. Blore mivel tölti az idejét?
– Úgy szórja a pénzt, mintha Hongkong sziklái aranyból lennének. Persze nem az ő pénze – mondta Vargas, leplezni próbálva nemtetszését –, hanem a Jockey Clubé. Tudom, hogy a klub nem azért van, hogy pénzt hozzon, minden bevételét a versenyekre meg a lovakra fordítja... – Zsebkendőt vett elő, megtörölte a tenyerét. Nagyon párás nap volt. – Úgy hallom, senhor Blore kakasviadalt szervez. A Jockey Club égisze alatt.
Struan felderült. – Helyes! És hol lesz?
– Nem tudom, senhor.
– Glessing mit csinál?
– Mindent, amit egy kikötőmesternek kell. De úgy hallom, nagyon dühös Longstaffra, amiért nem engedte el Macauba. Úgy beszélik, haza fogják küldeni.
– Mauss?
– Ó, Mauss tiszteletes? Visszaérkezett Kantonból, és a hotelban szállt meg.
– Mit jelentsen ez az „ó”, Vargas?
– Semmit, senhor, ez is csak afféle szóbeszéd. – Vargas bánta már, hogy nem tudta tartani a száját. – Úgy fest a dolog, hogy... Mi, katolikusok persze nem értünk vele egyet, és sajnáljuk, hogy a protestánsok nem hisznek úgy, mint mi, pedig lelkük üdvössége ezt kívánná. Mindenesetre most egy megkeresztelt hakkát, egy Hung Hsziu-csuan nevű férfit ajnároz.
– Van ennek a Hungnak valami köze a Hung Munhoz, a háromszögesekhez?
– Ó, nem, dehogy, senhor. Ez egy teljesen köznapi név.
– Ja, igen, már emlékszem rá. Egy magas, furcsa arcú férfi. Folytassa.
– Hát nem tudok valami sokat mondani. Csak azt, hogy Mauss Kantonban odaállt a kínaiak elé terjeszteni az igét. Szemmel láthatóan nem tudja, mit beszél. Azt állítja magáról, hogy Jézus öccse, és hogy éjszakánként atyjával – Istennel – beszélget. Azt mondja, ő az új Messiás, és hogy meg fogja tisztítani a templomokat a kufároktól, ahogyan a bátyja is tette. Összevissza beszél mindenféle zavaros ostobaságot. Nyilvánvalóan megőrült. Ha nem ilyen szent dolgokról lenne szó, az ember nevetne rajta.
Struan elgondolkodott. Kedvelte Mausst, és sajnálta. Aztán megint eszébe jutottak Sarah szavai. Hát igen, mondta magában, sokféle módon kihasználtam Mausst. Viszont ennek ellenében megadtam neki azt, amire ő vágyott: a lehetőséget, hogy téríthesse a pogányokat. Nélkülem már rég meghalt volna. Nélkülem... de hagyjuk ezt. Maussnak a saját üdvösségét kell megtalálnia. Isten útjai kifürkészhetetlenek. – Igaza van, nincs ezen mit nevetni. Mindenesetre beszélek Wolfganggal. Köszönöm, hogy elmondta.
Vargas megköszörülte a torkát. – Kaphatnék szabadságot a jövő hétre? Ez a hőség... és hát jó lenne egy kicsit a családdal is lenni.
– Rendben van. Legyen két hét, Vargas. Egyébként úgy vélem, nem ártana, ha a portugálok is megalakítanák a saját klubjukat. Én teszem le az első adományt. Egyelőre maga lesz a klub pénztárosa és titkára. – Firkantott valamit egy jegyzettömbre, majd letépte a papírt, és odaadta Vargasnak. – Ezt azonnal beválthatja. – Egy ezer guinea-re szóló utalvány volt.
Vargas ragyogott az örömtől. – Köszönöm, senhor.
– Nem jár érte köszönet – felelte Struan. – A portugál közösség segítsége nélkül itt nem létezne semmiféle közösség.
– De, senhor, ezek a hírek!... Ez az újságcikk... Hongkongnak vége. A Korona elutasította az egyezményt. Erre ön megkettőzi a munkások számát, ezer guinea-t ad a klubra... Nem értem.
– Amíg csak egyetlen kereskedő is áll rajta, amíg egyetlen hajó is horgonyzik a kikötőjében, Hongkong él. Ne aggódjon. Van valami üzenet a számomra?
– Mr. Skinner szeretné meglátogatni, amikor önnek megfelel. Mr. Gordon Csen is szeretne beszélni önnel.
– Üzenje meg Skinnernek, hogy este benézek a szerkesztőségbe. Gordon Csennél pedig közölje, hogy nyolckor várom a Resting Cloud fedélzetén.
– Igen, senhor. Most jut eszembe még valami. Emlékszik Ramseyre? Arra a tengerészre, aki dezertált. Képzelje, egész mostanáig a hegyekben lakott egy barlangban, akár egy remete. Abból tartotta fönn magát, hogy bejárt Aberdeenbe élelmet lopni. Állítólag több nőt megerőszakolt. A kínaiak elkapták, és átadták a hatóságoknak. Tegnap volt a tárgyalása. Száz korbácsütésre és kétévi kényszermunkára ítélték.
– Nyugodtan föl is akaszthatták volna – felelte Struan. – Két évet nem fog kibírni. – A börtönök a halál előszobái voltak, hihetetlenül brutálisan bántak az elítéltekkel.
– Rettenetes dolog... Még egyszer köszönöm, senhor. A közösségünk nagyon hálás lesz önnek – mondta Vargas.
Kiment az irodából, de alig tette ki a lábát, máris visszajött. – Bocsásson meg, Tajpan. Itt van az egyik matróza. A kínai, Fong.
– Küldje be.
Fong belépett, és némán meghajolt.
Struan elgondolkozva nézte a zömök, himlőhelyes arcú kínait. A hajón töltött három hónap során sok mindenben megváltozott. Magától értetődő természetességgel viselte az európai tengerészruhát, copfját ügyesen betűrte kötött sapkája alá. Már tűrhetően beszélt angolul. Kitűnő matróz lett belőle. Engedelmes volt, halk beszédű, gyorsan tanult.
– Mit keresel a parton?
– Kapitány mondta, lehet menni part. Én őrségem mehet part.
– Mit akarsz, Fong?
Fong egy gyűrött papírszeletet nyújtott át Struannak, amelyen néhány szó állt gyerekes, ákombákom betűkkel: „Aberdeen. Ugyanazon a helyen, cimbora. A középső őrség idején, nyolc harangkor. Egyedül jöjjön.” Az aláírás így szólt: „Bert és Fred apja”.
– Ez hogy került hozzád?
– Kuli megállított, adta nekem.
– Tudod, mi van ezen a papíron?
– Én olvastam, igen. Nem könnyű olvasni. Nagyon nehéz.
Struan elgondolkozva nézte a papírszeletet. – Láttad, milyen az ég?
– Igen, Tajpan.
– És mire következtetsz?
Fong tudta, hogy most vizsgáztatják. – Tájfun lesz.
– Mikor?
– Nem tudom. Három nap, négy, több, kevesebb. De lesz tájfun.
A nap már lebukott a láthatár mögé, gyorsan sötétedett. A part szegélyén és a házhelyeken lámpások fénypontjai jelentek meg.
Az égbolton függő fátyol tovább sűrűsödött. A tiszta égbolt peremétől tízfoknyira gigantikus, vérvörös hold ült a horizonton.
– Azt hiszem, jó orrod van, Fong.
– Köszönöm, Tajpan.
Struan fölemelte a papírdarabot. – Erről mit mond az orrod?
– Ne menj egyedül, uram – felelte Fong.

43

Ahogy sötétedett, úgy vált mind felhősebbé az égbolt; a levegő egyre párásabb lett. A Kína-járók, akik jól ismerték az itteni szeleket és vizeket, tudták, hogy nemsokára eső lesz. A felhők csupán az évszak első záporainak előhírnökei voltak, azé az időszaké, amely egy időre enyhíti majd a fülledtséget, és elmossa a port. Ha a zsosz velük van, csak egy záporesőnek néznek elébe. Ha nem, akkor viharnak. Azt pedig csak a zsosz döntheti el, tájfunná válik-e a vihar.
– Melegem van, Tajpan – legyezgette magát az ágyban fekve Mejmej.
– Nekem is – válaszolta Struan, miközben tisztára cserélte nedves, átizzadt ingét. – Mondtam, hogy maradj Macauban. Ott sokkal hűvösebb az idő.
– Az lehet, de akkor nem volna részem abban az örömben, hogy mondhatom neked, melegem van, azt a keservit.
– Jobban tetszettél nekem, amíg beteg voltál. Akkor nem feleseltél, és nem káromkodtál.
– Hah! – horkant fel Mejmej. – Ne legyél velem álnokságos!
– Mi ne legyek veled?
– Álnokságos, Tajpan. Nem tudsz angolul? Amíg te nem vagy itt egész nap, és nem aggódsz a te szegény öreg anyácskádért, addig én fantasztikus szorgalmasan olvasom a ti Johnson doktorotoknak szókönyvét, és tanulok, csak tanulok barbár nyelvet. Mindenki tudja, mi az: álnokságos. Azt jelenti: hazudó. Ez vagy te, a mindenségit! – Fölhúzta az orrát, amitől még bájosabb lett. – Te már nem imádsz engem!
– Majd mindjárt jól elálnokságolom a fenekedet.
Mejmej hosszú, szenvedő sóhajt préselt ki magából.
– Akar Tajpan tehén gyelekkel tili-toli, hallod-e? Lehet, sebaj.
Struan az ágyhoz lépett, Mejmej elhúzódott előle. – Én csak vicceltem, Tajpan.
Struan szorosan magához ölelte. – Most az a legfontosabb, kicsim, hogy meggyógyulj.
Mejmej halványkék köntöst viselt, haja elegáns frizurába volt fésülve, parfümjének illata bódított.
– Ne merj te menni szajhaházba, hallod-e!
– Ne butáskodj. – Struan megcsókolta az asszonyt, és befejezte az öltözködést. Hátra, az övébe egy kést tűzött, bal csizmaszárába egy kis tőrt; tarkóján ügyesen összekötötte a haját egy szalaggal.
– Miért vágod le hajadat, Tajpan? Növeszd copfnak, mint egy civilizált férfi. Nagyon csinos lenne.
Lim Din kopogtatott, majd belépett a szobába. – Uram, Csen uram itt. Lehet jön?
– Én fogad őt kabinban fent.
– Visszajössz, Tajpan?
– Nem, kicsim. Beszélek Gordonnal, aztán kimegyek a partra.
– Kérd meg Gordont, jöjjön le hozzám, jó?
– Jól van, kicsim.
– Hová mégy?
– El, a mindenségit! És azt ajánlom, viselkedj rendesen, amíg távol vagyok. Csak éjfél után jövök vissza. De amint megjövök, benézek hozzád.
– Akkor jó – dorombolta Mejmej. – De ha alszom, ébressz fel. Öreg anyácskád szereti tudni, hogy álnokságos fia biztonságban van.
Struan szeretetteljesen megpaskolta, aztán fölment a fedélzetre. – Hola, Gordon.
Gordon Csen hosszú kék selyemköpenyt és könnyű selyemnadrágot viselt. Nagyon izzadt és nagyon ijedt volt. – Jó estét, Tajpan. Isten hozta idehaza. Nagyon boldog vagyok, hogy sikerült cinchonát szerezni. Hogy van Csung úrnő?
– Nagyon jól, köszönöm.
– Bocsánatát kérem, amiért ügyetlen próbálkozásaim kudarcot vallottak.
– Köszönöm, hogy megpróbáltad.
Gordon Csen nagyon ideges volt, mert a kutatás rengeteg taeljébe került, ám ez az idegessége semmiség volt ahhoz képest, amit a Hongkong iránti aggodalom keltett benne. A háromszögesek egész kuantungi hierarchiája felbolydult az Angliából érkezett hírek hallatán. Zsin-kua magához hívatta, megparancsolta, puhatolja ki, mi a Tajpan szándéka, vesse latba a Hung Mun teljes erejét és minden olyan eszközt, amit szükségesnek lát, hogy megakadályozza a barbárokat a sziget elhagyásában. – Nagyon komoly dologról van szó, Tajpan, különben nem merészeltem volna ilyen tolakodóan viselkedni. Hongkongról van szó. Arról az újságcikkről. Igaz a hír? Ha igaz, elvesztünk... tönkrementünk.
– Úgy hallom, te vagy a hongkongi háromszögesek tajpanja.
– Tessék?
– A hongkongi háromszögesek tajpanja – ismételte nyugodt hangon Struan, majd elmondta Gordonnak, mit hallott a portugál katonatiszttói. – Ostoba egy história, he?
– Nem ostoba, inkább rettenetes, Tajpan! Megdöbbentő hazugság! – Ha Gordon most egyedül van, megszaggatja ruháit, a haját tépi, és ordít dühében.
– Miért kellett a háromszögeseknek megölniük Gortht?
– Nem tudom. Honnan tudhatnám, miket művelnek azok az anarchisták? Még hogy én volnék a háromszögesek tajpanja! Én? Micsoda őrületes rágalom! – Az életem annyit sem ér, mint egy kuli ürüléke, gondolta. Az a mocskos áruló! Hogyan merészelte elárulni a titkot? Szedd össze magad! A barbárok Tajpanja téged figyel, próbálj meg okos választ adni neki! – Háromszögesek a Tajpingsanban, itt, az orrunk előtt? Kísérteties.
– Vannak olyan ellenségeid, akikről feltételezhető, hogy ők terjesztik ezt a szóbeszédet?
– Kell lenniük, Tajpan. Jóságos ég...! Csak azt tudnám, hogy... – villant meg a szeme fehérje.
– Mit?
– Hát azt, hogy... Tajpan, ön az apám. Nem lehet, hogy valaki rajtam keresztül akarja támadni önt?
– De lehet, Gordon. És az is lehet, hogy csakugyan te vagy a hongkongi háromszögesek feje.
– Anarchista? Én? – Ó, istenek, miért büntettek engem? Csupán az elmúlt héten ötven taelt költöttem füstölőkre, áldozatokra, és hogy imákat mondassak. Nem én vagyok-e legbuzgóbb támogatója az összes templomaitoknak? Nem építtettem csupán magam három templomot és négy temetőt, nem tartok el egymagám negyvenhárom buddhista papot?
– Miért állnék én szóba ilyen brigantikkal? Hála önnek, gazdagszom, Tajpan. Nincs szükségem arra, hogy lopjak vagy raboljak.
– De azt azért szeretnéd, ha a mandzsukat letaszítanák Kína trónjáról?
– Mandzsuk vagy kínaiak, nekem teljesen mindegy, Tajpan. Miért érdekelne ez engem? Semmi közöm hozzá. – Ó, istenek, csukjátok be a fületeket egy percre! – Én nem vagyok kínai, én angol vagyok. Én volnék az utolsó, akiben egy kínai titkos társaság megbízna. Veszélyes lenne számukra, nem találja?
– Talán. Nem tudom. Talán rá kellene szánnod néhány taelt, Gordon. Építs ki egy besúgóhálózatot. Tudd meg, kik ezek az emberek, kik a vezetőik.
– Nyomban nekilátok, Tajpan.
– Három hónap elegendő rá, hogy egy ilyen okos ember, mint te, előkerítse a vezetőidet.
– Hat hónap – vágta rá Gordon Csen gépiesen, miközben kétségbeesetten törte a fejét, hogyan találhatna kiutat a csapdából. Támadt egy ötlete. Hát persze: foglalkozzanak csak a barbárok ezzel a Hung Mun-ellenes bolondériával. Majd toborzunk kémeket, beléptetjük őket egy alpáholyba, és hamis szertartással beavatjuk őket. Kitűnő! Aztán pedig... Aztán pedig kiszivárogtatjuk a Hung Mun vezetőinek nevét. Kik is legyenek azok?... Azt hiszem, majd az ellenségeink közül választjuk ki őket, ha eljön az ideje. Aztán átadjuk őket a barbároknak, azok pedig levágják a fejüket. – Igen, Tajpan, nyomban nekilátok.
– Azt hiszem, jól teszed. Mert így vagy úgy, de rövidesen széttaposom a háromszögeseket.
– Én pedig segíteni fogok önnek, amennyire csak telik tőlem – mondta buzgón Gordon. Tíz fej még téged is ki fog elégíteni, Tajpan. Kár, hogy Csen Seng családtag, különben ő lenne a legalkalmasabb, hogy a Hung Mun „feje” legyen. De ha csak egy kicsit is mellém szegődik a zsosz, amúgy is én leszek a Nemes Ház következő compradoréja. És nem kell idegeskedni, Zsin-kua úgyis segíteni fog nekem, hogy megfelelő álcázást találjak. – Ami pedig a fontosabb ügyeket illeti... Hogyan kell érteni ezt az újságcikket? Csakugyan vége Hongkongnak? Egy vagyont veszítenénk rajta. A sziget elvesztése katasztrófa lenne számunkra.
– Vannak kisebb problémák, de ezek rendeződni fognak. Hongkong a miénk marad. A mostani angol kormány hamarosan lemondásra kényszerül. Ne aggódj. A Nemes Ház és Hongkong egy és ugyanaz.
Gordon Csen nyugtalansága tovaillant. – Biztos ebben, Tajpan? Eltávolítják ezt a Cunningtont?
– Így vagy úgy, de igen.
Gordon csodálattal nézett az apjára. Igen, gondolta, még gyilkosság árán is. Kitűnő. Szerette volna megmondani a Tajpannak, hogy ő tétette el Gortht láb alól, s ezzel ő mentette meg az életét. De ezt csak majd a maga idejében, figyelmeztette önmagát. Nagyon boldog volt. – De hiszen ez remek, Tajpan! Csodálatos, mennyire megnyugtatott. Egyetértek önnel: a Nemes Ház és Hongkong csakugyan egy és ugyanaz. – Ha nem az, gondolta, halott ember vagyok. Viszont jobb lesz, ha soha többé nem teszem a lábamat a kínai szárazföldre, most, hogy ez a háromszögesügy kiszivárgott. Nem: én Hongkong mellett köteleztem el magam. Itt lesz palotám, vagy itt lesz a sírom. – Ez esetben viszont azt hiszem, terjeszkednünk kellene, további kockázatokat vállalni. Én azon leszek, hogy Hongkongot nagyon erőssé tegyem. Számíthat rám, Tajpan! Köszönöm, hogy megnyugtatott.
– Csung úrnő szeretne üdvözölni. Menj le hozzá.
– Köszönöm. És köszönöm, hogy fölhívta a figyelmemet erre a nevetséges, de veszedelmes szóbeszédre. – Gordon Csen meghajolt, és lement a hajótestbe.
Struan figyelmes tekintettel nézett a fia után. Ő az, vagy sem? – kérdezte magában. A meglepetése valódi is lehetett, és amit mondott, abban sok logika van. Nem tudom. De ha csakugyan Gordon a háromszögesek vezetője, akkor nagyon okosnak kell lennem, hogy rajtacsípjem. És mi lesz azután?

Struan az Oriental Times nyomdahelyiségében akadt rá Skinnerre. Kifejezte neki elismerését, amiért olyan ügyesen tálalta a hírt.
– Ne aggódjon, Tajpan – mondta Skinner. – Holnap jön a folytatása – nyújtotta át Struannak a kutyanyelvet. – Boldog lennék, ha már vége volna ennek az istenverte nyárnak. – Szokásos fekete szövetkabátját és vastag nadrágját viselte.
Struan elolvasta a cikket: csak úgy hemzsegtek benne a kirohanások és epés megjegyzések, emellett erőteljes hangon sürgette, hogy a kereskedők fogjanak össze a parlament befolyásolása és Cunnington lemondatása érdekében.
– Érzésem szerint jó néhányan kiütéseket fognak kapni ettől a cikktől – mondta egyetértőén Struan.
– Magam is ezt remélem. – Skinner eltartotta törzsétől a karjait, hogy enyhítsen egy kissé a hónalját kínzó égető viszketésen. – Átkozott hőség! Kockára teszi az életét, Tajpan, hogy ilyen lenge öltözékben sétálgat éjszaka.
Struanon csupán egy vékony ing, egy vászonnadrág és könnyű csizma volt. – Magának is ki kellene próbálnia. Nem izzadna annyira, és nem kapna kiütéseket.
– Ne is említse ezt az istenverte kórságot! Ennek semmi köze a hőséghez. Egyszerűen csak a nyár hozza magával. Az ember izzadékonynak született.
– Na, igen... És kíváncsinak. Említ valamit a cikkében egy záradékról, amit Longstaff biggyesztett hozzá a Csing-szoval kötött egyezményhez. Mi ez a záradék?
– Csupán egy apró darabkája azoknak az információmorzsáknak, amiket egy újságíró felcsipeget. – Skinner egy rongydarabba törölte arcát; nyomában tintacsíkok maradtak a bőrén. Leült az egyik zsámolyra, és beszámolt Struannak a magvakról. – Eper, kamélia, rizs, tea meg mindenféle virágok.
Struan egy darabig komoran töprengett. – Hát ez meglehetősen érdekes.
– Tudomásom szerint Longstaff nem kertész. Lehet, hogy Sinclair ötlete volt, ő kedveli az ilyesmit. A húga legalábbis minden bizonnyal. – Skinner a nyomdagépnél dolgozó kulikat figyelte. – Úgy hallom, nagyon beteg a lány.
– Örömmel közölhetem, hogy már gyógyulóban van. Az orvos szerint valami gyomormérgezést kapott.
– Azt mondják, Brock ma délután a zászlóshajón járt.
– Tökéletes az értesülése.
– Már azon gondolkoztam, nem kellene-e előkészítenem egy nekrológot.
– Vannak esetek, amikor nem élvezem a humorát.
Az izzadságcseppek végigcsordogáltak Skinner arcán, s átízzadt ingére csepegtek.
– Nem viccnek szántam, Tajpan.
– Nem is vettem annak – vetette oda Struan. – Rossz zsosz nekrológokról beszélni. – Nézte, mint jön ki a sajtó alól a másnapi újság. – Gondolkoztam egy kicsit Whalenen. Longstaff Queen's Townnak nevezte el a régi várost. Most új várost építünk. Talán Whalennek kellene meghagyni a megtiszteltetést, hogy elkeresztelje.
Skinner felkuncogott. – Azt hiszem, ez őt sem hagyná hidegen. Milyen név mellett döntött, Tajpan?
– Victoria.
– Nekem tetszik... Victoria. Longstaff egyetlen csapással el van intézve. Bízza csak rám, Tajpan. Whalen sose fog rájönni, hogy nem az ő ötlete volt, erről kezeskedem. – Skinner elégedetten megvakarta a hasát. – Mikor lesz enyém az újság?
– Azon a napon, amikor a Korona elismeri Hongkongot, és mindkét kormány elfogadja az egyezményt. – Struan egy iratot nyújtott át Skinnernek. – Itt van írásban minden, rajta van a pecsétem is. Mindez persze csak abban az esetben érvényes, ha akkor még létezik az Oriental Times.
– Csak nem kételkedik benne? – kérdezte boldogan Skinner. Világosan látta a jövőt. Tíz év, mondta magában. Aztán gazdag leszek. Hazamegyek, elveszem egy földesúr lányát, vásárolok egy kis birtokot Kentben, aztán indítok egy lapot Londonban. De úgy ám, Morley, öreg cimbora! Hosszú utat tettél meg a slapajkodás, az istenverte árvaház és a mocsokban turkálás óta. Isten verje meg azokat az átkozottakat, akik a világra hoztak, és aztán sorsomra hagytak! – Köszönöm, Tajpan. Nem fogok szégyent vallani, ettől sose tartson.
– Most jut eszembe: van egy nagy újságom a maga számára. A cinchona-kéreg gyógyítja a boldogság-völgyi lázat.
Skinner egy percig szólni sem tudott. – Uramisten, Tajpan... Ha ez igaz... Ez a halhatatlanságot jelenti! – robbant ki végül. – Azt mondta, az én számomra? Szóval nem mondja el másnak? Ez a világ legnagyobb híre! Persze – tette hozzá ravaszul – az igazi poén az volna, ha megírhatnám, ki az a férfi vagy nő, aki a cinchona révén felgyógyult.
– Írjon, amit akar, de ne keverjen bele se engem, se az enyéimet.
– Senki nem fogja elhinni, amíg nem látja a tulajdon két szemével. Az orvosok pletykának fogják minősíteni.
– Minősítsék. A pácienseik meg fognak halni – mondta halkan Struan. – Én annyira hiszek benne, hogy komoly tőkét fektetek bele. Társultam Cooperrel a cinchona-üzletben. Hat hónap múltán kaphatók lesznek a részvényeink.
– Ezt kinyomtathatom?
Struan kurtán fölnevetett. – Nem mondtam, hogy titok.

Struan már a Queen's Roadon járt, amikor megcsapta az éjszaka hősége. Magasan állt a hold, elhomályosították a felhők, amelyek már csaknem teljesen elborították az égboltot. A holdnak azonban még nem volt udvara.
Struan lekanyarodott az útról, és meg sem állt a hajójavítóig. Ezen a helyen egy hepehupás sikátorba fordult, amely a sziget belseje felé vezetett, majd a keresett házhoz érve fölment a kapuja előtt álló lépcsőkön, és belépett.
– No, nézzék csak! – mondta Mrs. Fortheringill, groteszk mosolyt villantva Struanra műfogaival. A szalonban ült, és éppen vacsorázott: füstölt hering, barna kenyér és egy kancsó sör állt előtte az asztalon. – Lányok! – kiáltotta, s megrántott egy csengőzsinórt. – Mindig mondom én, hogy egy ilyen forró éjszakán nincs jobb egy kis hancúrozásnál. – Észrevette, hogy Struan csak inget visel. – Látom, nem akarja vétkezéssel vesztegetni az idejét, Tajpan.
– Csak azért jöttem, hogy... A szállóvendégét keresem.
A madám negédesen elmosolyodott. – Az a vén disznó jócskán visszaélt a vendégszeretetemmel.
Négy lány jött be riszálva. Tollakkal díszített köpenyükön foltok éktelenkedtek, bűzlöttek a parfümtől és az izzadságszagtól. Alig húszévesek voltak – kemények, nyersek, megszokták azt az életet, amit éltek. Megálltak, és vártak, hogy Struan válasszon közülük.
– Nelly a magának való lány, Tajpan – mondta Mrs. Fortheringill. – Csak tizennyolc éves, masszív combjai vannak, és nagyon eleven.
– Köszönöm, asszonyom. – Nelly pukedlizett, a mozdulat nyomán a kimonó alól kivillantak telt keblei. Kövér, szőke lány volt; a tekintete öreg, hideg. – Akar eljönni velem, Tajpan, szépfiú?
Struan mindegyiknek a kezébe nyomott egy guinea-t, és elküldte őket. – Hol van Mr. Quance?
– Első emelet, balra. A Kék Szoba. – Mrs. Fortheringill a szemüvege fölött szemügyre vette Struant. – Nehéz időket élünk, Tajpan. A barátja, Mr. Quance annyit zabál, mint egy ló, és úgy káromkodik, hogy az már szinte elviselhetetlen. Megbotránkoztatja vele az ifjú hölgyeket. Egyébként pedig már régen túllépte a hitelkeretét.
– Azt mondja meg inkább, honnan szerzi a lányokat. He?
Az öreg nő tekintete megkeményedett. – Ahol van kereslet, mindig kerülnek lányok, hogy kielégítsék. Angliából valók. Némelyik Ausztráliából... Hol innen, hol onnan. Miért érdekli?
– Mennyibe kerül magának egy lány?
– Ez üzleti titok, Tajpan. Magának is megvannak a maga titkai. – Az asztal felé intett a fejével, és témát váltott: – Nem akar vacsorázni? A heringet otthonról hozatom. Az e heti postahajóval érkezett.
– Köszönöm, de már ettem.
– Ki fogja kifizetni a kedves Mr. Quance számláját?
– Mennyi?
– Nála van a számla. Úgy hallom, Mrs. Quance igencsak dühös rá.
– Akkor majd megkérdezem Aristotle-tól, mennyivel tartozik.
– Magának, Tajpan, itt mindig van hitele.
– Meghalt az a lány, aki Gorthszal volt?
Az öregasszony ismét a bűbájosság szobrává változott. – Tessék? Nem tudom, miről beszél. Az én intézményemben ilyesmi nem fordulhat elő!
Struan már a kezében tartotta a kését: a hegye Mrs. Fortheringill aszott tokáira irányult. – Meghalt?
– Nem... Nem, itt nem... Elvitték. Az isten szerelmére, ne...
– Meghalt vagy sem?
– Úgy hallottam, igen... De nekem semmi közöm hozzá...
– Mennyit fizetett magának Gorth, hogy tartsa a száját?
– Kétszáz guinea-t.
– Mi történt a lánnyal?
– Nem tudom. Ez Gorth lelkén szárad, Isten úgy segéljen! Itt voltak a lány rokonai. Gorth adott nekik egy százast, ők meg beérték ennyivel. Elvitték innen. Különben is csak egy pogány volt.
Struan eltette a kését. – Hajlandó volna ezt bíróság előtt is elismételni?
– Az a disznó meghalt... Szerintem nincs erről mit beszélni. Mit is mondhatnék? Azt se tudom, hogy hívták azt a lányt. Tudomásom szerint holttest sincs. Tudja, hogy van az ilyesmi, Tajpan... De ha arra gondol, hajlandó vagyok megesküdni a Bibliára Brock előtt.
– Köszönöm, Mrs. Fortheringill.
Struan nekivágott a lépcsőnek, és fölment a Kék Szobába. Valaha fehérre meszelt falai most piszkosszürkék voltak, a fal repedésein át befújt a szél. Az egyik falon egy óriási tükör függött, a nagy, baldachinos ágyat vörös fodros szegélyű függönyök takarták. A falakat és a padlót szinte elborították a festmények, a padlódeszkákon olaj- és vízfestékcsöppek éktelenkedtek. A szoba közepén egy festőállvány állt, körülötte szanaszét festékes edények és ecsetek hevertek.
Aristotle Quance az ágyban feküdt és hortyogott. A takaró alól csak az orra és a hálósapkája látszott ki.
Struan fölemelt egy törött köcsögöt, és a falhoz vágta. A korsó apró darabkákra tört, Quance azonban csak még mélyebbre fúrta magát takarója alá. Struan fölemelt egy másik köcsögöt – ezúttal egy nagyobbat –, és azt is a falhoz vágta.
Quance ülő helyzetbe tápászkodott, és kinyitotta a szemét. – No, nézzék csak, ki van itt! Maga az ördög személyesen, mindenre, ami szent...!
Kiugrott az ágyból, és megölelte Struant. – Tajpan, szeretett patrónusom! Imádom magát! Mikor jött meg?
– Másszon le rólam! – felelte Struan. – Csak ma érkeztem.
– Hallottam, hogy Gorth meghalt.
– Meg.
– Hála legyen érte az Úrnak! Ez a szarevő három nappal ezelőtt idejött, és azt mondta, elvágj a a torkomat, ha bárkinek egy szót is szólok a lányról.
– Mennyit adott magának, hogy ne szóljon?
– Egy huncut pennyt se az a fukar szarevő! Pedig csak egy százast kértem tőle, esküszöm!
– Egyébként hogy s mint?
– Rettentő nyomorultul, kedves barátom, őnagysága még mindig itt ólálkodik. Ó, Uram, védelmezz! Kénytelen vagyok továbbra is itt meghúzni magam. Nem mehetek el innen, nem merek. – Quance visszaszökkent az ágyába, fölkapott egy fütyköst, és háromszor megverte vele a padlót. – Reggelit rendeltem – magyarázta. – Van kedve velem tartani? És most maga mondja el, mi újság!
– Maga este kilenckor szokott reggelizni?
– Jaj, drága barátom...! Ha az ember egy kuplerájban lakik, kénytelen olyan időbeosztásban élni, mint a kurvák. – Röhögésben tört ki, majd a melléhez kapott. – Uramisten, elájulok. Egy emberi roncsot lát maga előtt, Tajpan... a halhatatlan Quance kísértetét.
Struan leült az ágy szélére. – Mrs. Fortheringill beszélt valami számláról. Egy zacskó aranyat adtam magának, a mindenségit!
– Számláról? – Quance bekotort a párnája alá; egy félig elfogyasztott szendvics, két könyv, néhány ecset és több női alsónemű után előkerült a számla is. Lihegve nyomta Struan kezébe. – Nézze meg, miket számlázott magának ez a vén uzsorás!
– Azt akarta mondani, hogy magának, ugye? – Struan egy pillantást vetett a végösszegre. – Magasságos mindenható! – A számla négyszáztizenhat fontot, négy shillinget és négy és fél pennyt tett ki. Napi hét shillinget és hat pennyt számítottak föl a kosztért és kvártélyért. Százhét fontot festékekért, ecsetekért, vásznakért. Az eddigiek és a végösszeg közötti különbséget egy „különféle” című tétellel egyenlítették ki. – Ez meg mi az ördög?
Quance összecsücsörítette az ajkait. – Ezt kérdeztem magam is a vén boszorkánytól.
Struan az ajtóhoz ment, és leordított: – Mrs. Fortheringill!
– Parancsol, Tajpan? – kérdezte negédesen az öregasszony a lépcső aljáról.
– Igen. Volna szíves feljönni?
– Parancsoljon, Tajpan – mondta még negédesebben a madám, miközben belépett a szobába.
– Mi az ördög ez itt? – bökött dühösen az ujjával Struan a számlára. – „Különféle” háromszáztizenkét fontért!...
– Vagy úgy – felelte idegesen Mrs. Fortheringill. – Különféle szolgáltatásaink.
– He?
– Mr. Quance kedveli a társaságot, a nap bármely órájáról legyen is szó. Ez az összeg azt jelzi, mennyit vett igénybe szolgálatásainkból, mióta ön a gondjainkra bízta. – Megvetően horkantott. – Mi itt rendesen vezetjük a könyvelést, percnyi pontossággal.
– Hazugság! – bódult Quance. – Meghamisította a könyveket, Tajpan! Ez zsarolás!
– Zsarolás? – visította Mrs. Fortheringill. – Maga... maga... Én meg a lányaim megmentjük attól, ami még a halálnál is rosszabb, hogy megint papucs alá hajtsák, és akkor...
– No de háromszáz-valahány fontért? – szólt közbe Struan.
– Az én könyvelésem pennyre pontos, istenemre! Mr. Quance festeni ugyanúgy szereti a lányokat, mint... Különben is nekem van a legjobb könyvelőm Ázsiában!
– Ez akkor is lehetetlen – makacskodott Struan.
Quance fölállt az ágyban, egyik kezét a szívére tette, a másikkal Mrs. Fortheringillre mutatott. – Az egész számlát, úgy, ahogy van, visszautasítom az ön nevében, Tajpan! – Úgy fölfújta magát, akár egy pulykakakas. – Ez uzsora!
– Na, ne mondja! Hát akkor a képébe mondom, maga szemforgató disznó: takarodjon innen! És még ma éjjel üzenek a feleségének! – Az apró termetű nő sarkon perdült, és elvisította magát: – Lááányok!
– Ugyan már, Mrs. Fortheringill, nem kell mindjárt olyan idegesnek lenni – mondta óvatoskodva Quance.
Futva érkeztek a lányok. Nyolcan.
– Ezeket szedjétek össze, és rámoljátok be az én szobámba! – adta ki a parancsot Mrs. Fortheringill a festékekre, ecsetekre és képekre mutatva. – Nincs több hitel! Ezeket pedig lefoglalom mindaddig, amíg a számlát az utolsó pennyig ki nem fizetik! – Kiviharzott.
Quance kimászott az ágyból, csak úgy lobogott a hálóinge. – Hölgyeim! Ne nyúljanak semmihez, azt a mindenségit!
– Ugyan már, legyen jó fiú – szólt rá higgadtan Nelly. – Ha a madám egyszer azt mondja, hogy ezeket ki kell vinni, akkor ezeket akkor is ki kell vinni, ha maga az úristen áll az utunkba!
– De úgy ám, szépfiúkám – mondta egy másik. – Nelly jól beszél.
– Egy pillanatra, hölgyeim – szólt Struan. – Mr. Quance kapott egy számlát, ez az egész probléma forrása. Miss Nelly... hm... Töltött ön bizonyos időt Mr. Quance-szel?
Nelly Struanra meredt. – Még hogy töltöttem-e, Tajpan? Egész korszakokat töltöttem vele.
– Képzelje csak, Tajpan – mondta vihogva az egyik társnője –, előfordul, hogy egyszerre ketten kellünk neki. Belevaló fiú!
– Csak azért, hogy lefessem őket! – ordított közbe Quance.
– Ugyan már, Mr. Quance – szólt rá Nelly. – Magunk között vagyunk...
– Az igaz, hogy néha lefest egyikünket-másikunkat – mondta ráhagyólag egy másik lány.
– És mikor? – kérdezte egy harmadik. – Engem sose festett le.
– Aljas hazugság! – tiltakozott Quance. Meglátta Struan arckifejezését: felnyüszített, és leroskadt az ágyra. – Ugyan már, Tajpan – esedezett. – Nem kell elsietni a dolgot... Mit tehet az ember, ha egyszer ilyen... népszerű?
– Ha azt hiszi, hogy fizetem a cicerét is, akkor magának elment az esze, Aristotle! – mondta Struan.
– Mi az a cicere? – kérdezte sértődötten Nelly. – Mi úri házból való úrinők vagyunk, nem szeretjük az ilyen disznó szavakat!
– A cicere latinul időt jelent, Miss Nelly – magyarázta rekedtes hangon Quance.
– Vagy úgy... – mondta a prostituált. – Bocsásson meg, Tajpan – pukedlizett.
Quance a szívét markolászta, és szemét forgatta. – Tajpan, ha most cserbenhagy, nekem végem. Az adósok börtönébe zárnak! – Kikászálódott az ágyból, és letérdelt Struan elé. – Ne hagyjon pácban egy régi barátot!
– Kifizetem a számláját, de zálogul lefoglalom az összes festményét. De ez az utolsó alkalom. Megértette, Aristotle? Egy pennyt se kap többet!
– Az Isten áldja meg, Tajpan. Maga egy herceg.
– Herceg bizony – mondta Nelly, odariszálva Struanhoz. – Kifizeti a madám számláját, a többi pedig a cég költségére megy. Jöjjön, szép hercegem!
– Na és velem mi lesz? – kérdezte egy társnője. – Nelly persze több csalafintaságot ismer.
Valamennyi lány rábólintott, és várta, hogy Struan válasszon közülük.
– Én azt ajánlanám... – kezdte Quance, de Struan tekintetét látva félbehagyta a mondatot. – Valahányszor így néz rám, Tajpan, úgy érzem, nyomban szörnyethalok. Kétségbeesem. Elveszettnek érzem magam... Cserbenhagyottnak.
Struan bosszúsága ellenére is fölnevetett. – Az ördög vinné el magát, Aristotle! – mondta, és elindult az ajtó felé, de egy hirtelen támadt gondolat hatására megtorpant. – Miért nevezik ezt a szobát Kék Szobának?
Nelly lehajolt, és egy éjjeliedényt húzott elő az ágy alól. Kék volt. – A madám új divatot vezetett be, Tajpan. Minden szobának más színe van. Az enyém zöld.
– Az enyém pedig egy aranyszínű, repedt ócskaság – mondta indignálódva egy másik lány. – Egyáltalán nem úrinőhöz illő!
Struan hitetlenkedve megcsóválta a fejét, és kiment.
– Végre magunk között vagyunk, hölgyeim – mondta Quance örömtől vibráló suttogással, amelynek hallatán a lányok izgatott sustorgásba kezdtek. – Most, hogy tiszta a terep, azt javaslom, reggeli után tartsunk egy kis ünnepséget.
– Jaj, de jó! – mondták a lányok, és az ágy köré gyűltek.

44

Éjfélre járt. A lorha Aberdeen felé fordította orrát, Struan pedig, nyomában Fonggal, belegázolt a sekély, part menti vízbe. Korábban már titokban elhelyezte embereit a kút környékén. Kigázolt a partra, s elindult az útelágazásnál lévő kút felé. Fong egy lámpát tartott a kezében, és nagyon ideges volt.
A holdat eltakarták az alacsonyan úszó felhők, de sugárzása átderengett rajtuk. A levegő az apály bűzétől volt terhes, a keskeny öbölben horgonyzó szampanok úgy hatottak, mint megannyi téli álomba dermedt rovar. Csupán Fong lámpásának fénye hasított a sötétségbe. Az örökké turkáló kutyák neszezésén kívül nem hallatszott más hang.
A falu ugyanilyen baljóslatúnak sejlett.
Struan kilépett az útelágazásra, s fürkész tekintettel kutatta az éjszakát. Érezte, hogy a szampanokról sok-sok szempár figyeli.
Meglazította övében a pisztolyait, s óvatosan kilépett a lámpás fényköréből, amit Fong a kút kávájára helyezett.
Egyre mélyült a csend. Fong egyszer csak felhorkantott, és remegő kézzel rámutatott valamire. Közvetlenül az útkereszteződésnél, az egyik ösvény közepén egy zsák hevert. Olyan volt, mint egy rizseszsák. Struan megmarkolta pisztolyát, és intett Fongnak, hogy menjen előre; nem bízott benne. Fong halálra váltan elindult a zsák felé.
Amikor odaértek a zsákhoz, Struan egy tőrt nyújtott oda – nyéllel előre – Fongnak. – Nyisd ki.
Fong letérdelt, és fölhasította a kenderszövetet. Rémülten fölnyüszített, és elhátrált.
Scragger volt a zsákban. Nem volt se keze, se lába, se szeme, se nyelve; végtagjainak helyét kátránnyal égették ki.
– Szerencsés jó estét, cimbora! – Vu Kok rosszindulatú röhögése hátborzongatóan hasított bele az éjszakába. Struan talpra ugrott.
A nevetés mintha a szampanok felől hallatszott volna.
– Mit akarsz, te ördögfattya? – kiáltott vissza Struan. Torokhangú kínai szóáradat volt rá a válasz. Fong elfehéredett. Elszorult torokkal kiáltott vissza valamit.
– Mit mondott?
– Vu Kok mondja... én megy oda.
– Maradsz, ahol vagy – mondta Struan. – Mit akarsz, Vu Kok? – kiáltott a szampanok felé.
– Téged és élve! Kemojért, a mindenségit! Te meg a mocskos kalózaid voltak!
A szampanokról most árnyalakok tódultak elő, lándzsákkal, tengerészkardokkal a kezükben vágtak neki a dombnak. Struan kivárta, amíg tisztán látja a legelöl rohanó kalózt, aztán lelőtte. Nyomban ezután fölropogtak Struan lesben álló embereinek muskétái. Jajveszékelés tört ki; az első hullám – vagy húsz-harminc kalóz – megsemmisült.
Most útonállók újabb csapata tűnt fel rohanva az ösvényen. A muskéták ismét szétszórták őket, de négyőjük eljutott a kútig. Struan és Fong levágott egyet-egyet, a másik kettőt muskétagolyók intézték el.
Ismét csend támadt.
– Hogy a ragya cifrázna ki, cimbora!
– Téged is, Vu Kok! – ordította vissza Struan.
– A flottám lesöpri a tenger színéről az oroszlánt és a sárkányt!
– Gyere elő a patkánylyukadból, állj ki velem szemtől szembe, és megöllek, te kapcarongy!
– Ha elkaplak, cimbora, csúnya halálod lesz. Minden héten levágjuk az egyik kezedet vagy lábadat. Az a söpredék öt vagy hat hétig élt, de te egy évig fogsz haldokolni, erre szavamat adom! Egy év múlva úgyis találkozunk, ha nem előbb! – Ismét fölhangzott az ördögi kacagás, majd megint csend lett. Struan kísértést érzett, hogy tüzet nyisson a szampanokra, de tudta, hogy férfiak, nők és gyerekek százai vannak a fedélzetükön.
Lenézett a félig nyitott zsákra. – Vedd föl, Fong – mondta, majd odakiáltott a közelben lapuló embereinek. – Vissza a lorhára, fiaim!
Fedezte Fongot, miközben visszavonultak. Amikor már messze kint jártak a tengeren, láncot tekert a zsák köré, imádkozott, és a vízbe dobta. Nézte, hogyan tűnik el a tenger apró tajtékgyűrűjében.
Szerette volna elmondani Scraggernek, hogyan búcsúzott el a fiaitól.
Elvitte Vampoára és a kapitány gondjaira bízta őket. Egy levelet is küldött velük a Nemes Ház londoni ügynökeinek – őket tette felelőssé a fiúkért és iskoláztatásukért.
– Hát akkor sok szerencsét, fiúk! Ha hazamegyek, meglátogatlak benneteket.
– Beszélhetnék önnel négyszemközt, nagyméltóságú uram? – kérdezte akkor Fred, megpróbálva visszatartani könnyeit.
– Igen, fiam. Gyere. – Struan levezette a kajütjébe. Bert, az eurázsiai gyerek nyugtalan volt, amiért egyedül maradt; Vu Pak fogta a kezét.
– Hát akkor halljuk, Fred – mondta Struan, amint kettesben maradtak.
– A papám azt mondta, hogy rendes neveket kapunk, még mielőtt hazai vizekre érnénk, nagyméltóságú uram.
– Igen, fiam. Ott áll a papírjaitokon. Tegnap éjjel megmondtam neked. Nem emlékszel?
– Bocsánatát kérem, nagyméltóságú uram, de nem. Elfelejtettem. Megmondaná megint, ha kérem?
– Frederic MacStruan a neved – mondta Struan. Megkedvelte a fiút, és úgy találta, klánjának neve neki is jó lesz. – Bert pedig Bert Csen.
– Ja, igen – mondta a kisfiú. – Igen, most már emlékszem. De miért nem egyforma a nevünk? Bert a testvérem.
– Azért, mert a mamátok nem ugyanaz – felelte Struan, és beleborzolt a fiú hajába. Megint eszébe jutott az az őrületes fájdalom, amit fiai elvesztésekor érzett. – Ez az oka.
– Igen, de mi testvérek vagyunk, nagyméltóságú uram – buggyantak elő a könnyek Fred szeméből. – Bocsánatát kérem, de nem lehetne ugyanaz a nevünk? A Csen nagyon szép név. A Frederic Csen is szép név, Tajpan.
Így aztán Struan megváltoztatta a nevet az iratokon. A kapitány írta alá tanúként. – Tessék, fiam! Most már mindketten MacStruanok vagytok. Albert és Frederic MacStruan.
Fölmentek a fedélzetre. Mindkét fiú sírt örömében, Struan pedig magához ölelte őket.

Struan lement a kajütjébe, és megpróbált aludni. De nem jött álom a szemére. Felkavarodott a gyomra, ha Scragger halálára gondolt. Tudta, hogy ez a kivégzési mód a kedvence Vu Fang-csojnak, Vu Kok apjának, a kis Vu Pak nagyapjának. Az áldozat három napot kap rá, hogy megválaszthassa, melyik tagjától fosszák meg először. A harmadik nap éjszakáján odaküldik hozzá az egyik barátját azzal, hogy mondja meg neki: útban van már a segítség, így aztán az áldozat kiválasztja azt a végtagját, amiről úgy gondolja, leginkább nélkülözni tudja, míg megérkezik a segítség. Miután kátránnyal kauterizálják a sebét, felszólítják, hogy nevezze meg egy másik végtagját. Aztán megint megsúgják neki, hogy jön a segítség, de persze nem jön. Két amputálást csak a legerősebb emberek éltek túl.
Struan felkelt fekhelyéről, és fölment a fedélzetre. Volt egy kis hullámverés, a felhőtakaró vastagabb lett, a holdfény már nem szüremlett át rajta. A tenger magasnak, de nyugodtnak látszott.
– Esőt kapunk holnap, Mr. Struan – szólt Cudahy.
– Igen – felelte Struan. Kelet felé nézett, ahonnan a szél fújt. Érezte, hogy a tenger figyeli.

– Legmagasztosabb úrnő – mondta Ah Szam, és gyengéden megérintette Mejmejt, hogy fölébressze. – Atyánk csónakja közeledik.
– Lim Din előkészítette a fürdőjét?
– Igen, anyám. Fölment, hogy fogadja atyánkat.
– Lefekhetsz, Ah Szam.
– Fölébresszem Második Anyámat? – Jin-hszi összegömbölyödve aludt egy ágyban a kajüt másik oldalán.
– Ne. Feküdj le. De előbb fésüld ki és keféld le a hajamat, és szólj Lim Dinnek, legyen készen reggeli, hátha apánk enni akar.
Mejmej egy pillanatra visszadőlt, eszébe jutott, mit mondott neki Gordon Csen. Az a mocskos teknősbéka-potyadék gyilkos...! Nem átallja azzal vádolni a fiamat; hogy köze van valami titkos társasághoz! Pedig több mint elegendőt kapott azért, hogy tartsa a száját, és némán haljon meg. Micsoda badarság!
Óvatosan kilépett az ágyból. Az első néhány pillanatban gyengének, bizonytalannak érezte a lábait. Aztán megszűnt a remegés, s megállt egyenesen.
– Ó – mondta hangosan –, így már jobb. – Odament a tükörhöz, és kritikus szemmel vizsgálgatta magát. – Öregnek látszol – mondta a tükörképének.
– Egyáltalán nem látszol öregnek, és nem szabad fölkelned – mondta ágyán felülve Jin-hszi. – Hadd keféljem le a hajadat. Atyánk visszajött már? Úgy örülök, hogy jobban érzed magad. Csakugyan nagyon jó színben vagy.
– Köszönöm, húgom. Atyánk csónakja még csak közeledik. – Mejmej megengedte Jin-hszinek, hogy megfésülje és befonja a haját. – Köszönöm, kedvesem.
Beillatosította magát, s felfrissülve feküdt vissza az ágyba. Kinyílt az ajtó, Struan óvakodott be lábujjhegyen. – Hát te ébren vagy? – kérdezte.
– Akartam megvárni, hogy visszajössz biztonságban. Fürdőd készen van. Reggelid is. Nagyon boldog vagyok, hogy jöttél vissza épen és egészségesen.
– Azt hiszem, most ledőlök egy-két órára. Feküdj vissza, és aludj szépen, kicsim, aztán majd ha fölkeltem, együtt reggelizünk. Megmondtam Lim Dinnek, hogy csak akkor ébresszen föl, ha valami sürgős dolog adódik.
Futólag megcsókolta Mejmejt – egy kicsit zavarta Jin-hszi jelenléte. Mejmej észrevette, és elmosolyodott magában. Milyen különösek is ezek a barbárok...
Struan odabiccentett Jin-hszinek, és kiment.
– Figyelj rám, kedves húgom – mondta Mejmej, amikor már biztos volt benne, hogy Struan hallótávolságon kívül jár. – Fürödj meg illatos vízben, aztán, amikor atyánk már mélyen alszik, bújj be az ágyába, és hálj vele.
– De legmagasztosabb úrnő, én biztos vagyok benne, hogy atyánk a leghalványabb jelét se adta, hogy velem akar hálni. Nagyon figyeltem őt. Ha hívatlanul odamegyek hozzá... lehet, hogy nagyon megdühödik és elzavar, én pedig rengeteg arcot veszítek előtte és előtted.
– Értsd meg végre, Jin-hszi, hogy a barbárok egészen mások, mint mi vagyunk. Nekik fogalmuk sincs a mi arcunkról. Tedd, amit mondtam, Atyánk most megfürdik és lefekszik. Várj egy órát, aztán menj be hozzá. Ha felébred és elküld, mondd meg neki – Mejmej angolra váltott –: „Legmagasztosabb úrnő küldött.”
Jin-hszi elismételte az angol szavakat, és a fejébe véste őket.
– Ha ez sem segít, akkor gyere vissza hozzám – folytatta Mejmej. – Nem fogsz arcot veszíteni, megígérem. Ne félj. Én nagyon jól ismerem atyánkat, és tudom, mi a véleménye az arcról. Azt nyilván nem hagyhatjuk, hogy azokat a mocskos szajhaházakat látogassa. Képzeld el, tegnap, miután megérkezett, egyenesen oda ment!
– Nem! – sikoltotta Jin-hszi. – Rettenetesen sok arcot veszítettünk. Jaj nekem... Atyánk biztosan undorodik tőlem... Talán jobban tennéd, ha eladnál egy sírásónak.
– Hah! – mondta Mejmej. – Ne félj, megkapná tőlem a magáét, ha jól érezném magam. Ne aggódj, Jin-hszi. Még csak nem is látott téged eddig. Fogd már föl végre: atyánk barbár. Undorító dolog szajhaházba járni, amikor itt vagy te, ráadásul Ah Szam is.
– Tökéletesén egyetértek veled, anyám! Jaj, micsoda rossz ember!
– Minden férfi rossz ember, kedvesem. Abban bízom, atyánk annyira fáradt, hogy mégsem fog elküldeni téged. Te csak bújj be az ágyába. Ha apánkról van szó, elő kell készíteni a dolgokat. Nem fiatal ember már, de szerelmi ügyekben még mindig nagyon tartózkodó.
– Tudja atyánk, hogy én már nem vagyok szűz? – kérdezte Jin-hszi, miközben Mejmej homlokát simogatta.
– Atyánk sokkal fiatalabb annál, mint hogy szüzekre legyen szüksége ahhoz, hogy fölizgassák, kedves húgom. És sokkal idősebb annál, mint hogy kedve legyen megint szüzeket tanítgatni a szerelem fortélyaira. Te csak mondd meg neki, hogy a legmagasztosabb úrnő küldött.
Jin-hszi megint elismételte az angol szavakat.
– Nagyon csinos vagy, húgom. Most eredj. Várj egy órát, aztán menj be hozzá. – Mejmej lehunyta a szemét, és elégedetten befészkelte magát az ágyba.

Jin-hszi lenézett Struanra, aki egyik karját lazán a párnára fektetve, mélyen aludt. Kajütjének függönyei szorosan össze voltak húzva, hogy ne hatolhasson be a reggel világossága. Tökéletes csend volt.
Jin-hszi levette hálóruháját, s óvatosan besiklott a takaró alá Struan mellé.
Az ágy melegsége fölizgatta.
Lélegzet-visszafojtva várakozott, Struan azonban nem ébredt föl. Jin-hszi közelebb csusszant hozzá, kezét finoman a karjára tette, és várt. Struan még mindig nem ébredt föl. Jin-hszi még közelebb húzódott hozzá, karját keresztbe fektette a férfi mellén. És várt.
Álmai ködén át Struan érzékelte, hogy Mejmej ott fekszik mellette. Érezte parfümjét és közelségét, örült, hogy a láz már régen elmúlt, s az asszony megint jól érzi magát. Álmában ott feküdtek egymás mellett a napon. Megkérdezte Mejmejtől, mit szeretne kapni születésnapjára, de az asszony csak nevetett, és közelebb húzódott hozzá. A nap sötét volt, furcsa, valószínűtlen, de szép. Egészen összesimultak, hallgatta Mejmej csacsogását, aztán együtt úsztak a tengerben, amit Struan különösnek talált, mert tudta, hogy Mejmej nem tud úszni, és azon törte a fejét, hogy vajon hol tanulhatott meg. Aztán meztelenül feküdtek a parton, egymás oldalán, egész testükkel egymáshoz simulva. Később Mejmej borzongani kezdett, és Struan megijedt, hátha megint elkapta a lázat; ott volt egy szerzetes is vérfoltos ruhában, kezében egy csészével; Mejmej ivott belőle, és elmúlt tőle a láza, aztán sötét lett. Az eget felhők bontották és sötét volt, pedig világosnak kellett volna lenni, Fong odakiáltott neki a hullámok közül: „Tájfun!”, ők pedig elfutottak a felhők elől, aztán már ágyban voltak, egymás mellett, biztonságban.
Struan összerezzent álmában, félig-meddig fölébredt, érezte a testéhez simuló meleg, puha testet; végigsimított rajta, tenyerébe fogta a lány mellét, s érezte, hogy mindkettejükön borzongás fut végig.
Struan az ébrenlét határán feküdt a kajüt derengő fényében. Érezte tenyerében a lány rugalmas mellét s megmerevedett mellbimbóját.
Kinyitotta a szemét.
Jin-hszi félénken elmosolyodott.
Struan felkönyökölt. – A mindenségit! Mi az ördögöt keresel te itt?
Jin-hszi értetlenül pislogott rá. – Legma... gasztos úrnő... küld.
– He? – próbálta kiűzni fejéből az álom bódulatát Struan.
– Lég... magasztos úrnő... küld, Tajpan.
– Eh? Mejmej? Megbolondult az a nő? – Az ajtóra mutatott. – Kifelé!
Jin-hszi megrázta a fejét. – Lég...magasztos úrnő... küld.
– Az se érdekelne, ha maga a királynő küldött volna! Kifelé!
Jin-hszi fölhúzta az orrát. – Legmagasztos úrnő küld! – mondta, fejét határozottan a párnára fektetve, és ragyogó szemeket meresztve Struanra.
Struan nevetni kezdett.
Jin-hszi elképedt. Ó, istenek, a legmagasztosabb úrnőnek igaza volt! Megdöbbentőek ezek a barbárok. De én akkor se mozdulok innen! Hogy merészelsz te szajhaházba járni, és így megszégyeníteni engem a tajtaj előtt? Na nem, Tajpan! Nem megyek! Hát mi vagyok én? Valami ócska cafat? Vedd tudomásul, hogy szép vagyok, hogy én vagyok a házadban a második nővér és a második hölgy!
– Mindenre, ami szent – szólt Struan, miközben közelebb vonta magához Jin-hszit. – Akkor is elveszem Mejmejt, ha ez lesz a legutolsó tettem életemben! A mennykő az emberek véleményébe!
Visszadőlt, és azon tűnődött, mit csinálna ő és Mejmej otthon, Londonban. Mejmej lenne a társaság kedvence... amíg nem jutna eszébe európai ruhát ölteni. Mi ketten alapjaiban ráznánk meg Anglia társadalmát. Haza kell sietnem. Talán magam tehetem tönkre a külügyminisztert! Vagy leállítom Whalent. Hát igen... Hongkong kulcsa most Londonban van. Gyerünk hát haza – és minél előbb, annál jobb.
Oldalra fordította a fejét, és Jin-hszire nézett: valójában most látta először. Nagyon kívánatos volt. A parfümje ugyanolyan tökéletes, mint a bőre.
– Nagy kísértésbe hozol, lányom – mondta. Jin-hszi közelebb simult hozzá.

45

A White Witch alig néhány perccel déli tizenkettő előtt vonszolta be magát az öbölbe. Az előárboca hiányzott, a fedélzetén halomban hevertek a törött keresztrudak és a szakadt kötelek.
Amint a horgonyzóhelye felé fordult, Brock csónakja simult az oldalához.
– Istenemre, ezért valaki megfizet! – bődült el Brock a fedélzetre lépve. A keresztrudakon lógó, ronggyá foszlott vásznak láttán azonnal tudta, hogy a hajó túl sok vitorlával közlekedett. – Mi történt?
– Jó napot, uram – mondta Michaelmas. Ő volt az első tiszt: kemény, himlőhelyes arcú férfi. – Én vettem át Mr. Gorth helyét. Úgy gondoltam, így lesz a legjobb, amíg nem tudom, mi az ön szándéka. – Egy korbácsot szorongatott hatalmas öklében. – Kétórányira Macautól szélviharba kerültünk. Istenverte erős volt, kis híja, hogy föl nem fordította a hajót. Letörte az előárbocot, és vagy ötvenmérföldnyire elsodort az útirányunktól.
Brock megrázta öklét a férfi orra előtt. – Nem volt annyi eszed, hogy észrevedd: szélvihar jön? Nem volt annyi sütnivalód, hogy tudd: ebben az évszakban kurtított vásznakkal kell hajózni?
– De igen, Mr. Brock – felelte félelem nélkül Michaelmas. – De nagyon váratlanul jött. Engem ne okoljon a szélviharért, azt a mindenségit!
Brock ökölcsapása a hullámvédhez vágta: öntudatlanul rogyott a fedélzetre.
– Pennyworth! – ordított rá Brock a másodtisztre, egy keménykötésű, tagbaszakadt fiatalemberre. – További parancsig maga akapitány! Vesse ki a viharhorgonyokat. Rossz idő elébe nézünk. – Ekkor észrevette a tatfedélzeten álló Culumot. Utat tört magának a szakadt kötelek között, fölment a kormányálláshoz vezető rövid lépcsőn; a tengerészek elhúzódtak előle. Odatornyosult Culum elé.
– Jó napot, Mr. Brock. Azt szeretném...
– Hol a lányom?
– Odalent, uram. Nem Mr. Michaelmas hibája volt. Azt szeretném mondani, hogy...
– Fogd be a pofád! – förmedt rá Brock, és megvetően hátat fordított neki. Culum vére fölforrt a sértéstől; Brock sose fordítana hátat a Tajpannak.
– Senki sem szállhat partra! – kiáltotta Brock. – Takarítsák el innen ezt a szemetet tüstént, Pennyworth, vagy magát is kirúgom, mint ezt a disznó Michaelmast! Tüntessék él a hajómról! – Culum felé pördült. – Teveled mindjárt számolok, várj csak!
– Most szeretnék beszélni.
– Még egy szó, és beletaposlak a fedélzetbe.
Culum követte Brockot a fedélközbe, és közben nagyon szerette volna, ha ott van a Tajpan. Uramisten, hogyan bírhatnék el én Brockkal? Miért is kellett belefutnunk abba az istenverte szélviharba?
Tess a kajüt ajtajában állt. Félénken elmosolyodott, pukedlizett, Brock azonban félrelökte, benyitott a nagykajütbe, és bevágta maga után az ajtót.
– Uram Istenem, segíts meg minket! – sírta el magát Tess.
– Ne aggódj, drágám – mondta neki Culum. – Nem lesz semmi baj. – Megpróbált nyugodt hangon beszélni, és rettenetesen szerette volna, ha van egy pisztolya. Odament egy állványhoz, leemelt egy kötélfeszítő vasat, és intett Tessnek, hogy menjen be a kajütjébe. – Ne aggódj. Apád szent esküt tett. Megígérte.
– Meneküljünk innen, amíg még lehet – könyörgött Tess.
– Most nem futhatunk el, drágám – felelte Culum. – Ne aggódj. Jobb ezt most rögtön tisztázni. Muszáj.

– Szóval hagytad, hogy Tess megszökjön, és hogy az a disznó lyukat beszéljen a hasadba, he? – mondta Brock.
– Igen – felelte Liza, megpróbálva úrrá lenni halálos rémületén. – Nagyon vigyáztam rá, de ezt sose hittem volna. Mégis megtették. Én vagyok a hibás. De most már házasok, Tyler, és nem ildomos dolog, hogy...
– Ezt majd én döntöm el, azt a keserves mindenségit! Mi történt Gorthszal?
Liza elmondott mindent, amit csak tudott. – Gorth hívta ki Dirk Struant – mondta. Nagyon félt; nemcsak önmagát féltette, hanem Tesst, Culumot és az emberét is. Ha Tyler ilyen állapotban nekimegy annak az ördögnek, az a végét jelenti. – Gorth volt a hibás, Tyler. Mindennek elmondta a Tajpant. Korbáccsal is megütötte. Tanúk előtt... Én mondtam Gorthnak, hogy várjon még... hogy előbb jöjjön ide, és beszéljen veled... de erre megütött és elrohant.
– Micsoda?
Liza elhúzta a haját a bal füle mögül: duzzadt és kék volt a bőre, az ütés nyomának közepén alvadt vér látszott. – Még mindig rettenetesen fáj. – Kigombolta a blúzát. Rettenetes ütésnyomok borították a mellét. – Ezt tette velem. A te fiad. Igazi ördög volt, és ezt te is tudod.
– Az istenért, Liza... Ha ezt tudom... Jobb is neki, hogy meghalt. De nem ilyen halált érdemelt... orgyilkosok kezétől, becstelenül – mondta Brock rettenetesen eltorzult arccal. Töltött magának egy korsóval a söröshordóból – Liza hálát adott az Úrnak, hogy nem felejtett el egy friss hordót odakészíteni.
– Az orvos szerint biztos hogy bujakóros? Mármint az a kurvapecér.
– Nincs bujakórsága, és nem kurvapecér. A vejed!
– Tudom! Az isten verje meg!
– Bocsáss meg nekik, Tyler! Könyörgök! Culum rendes fiú, rettenetesen szereti Tesst, és Tess is nagyon boldog vele...
– Tartsd a szád! – Brock fölhajtotta a sört, és lecsapta a korsót. – Ezt az egészet Dirk tervelte ki. Mindig is tudtam. Azért tette, hogy felingereljen! Először elpusztítja a legidősebb fiamat... aztán megfoszt attól az örömtől, hogy rendesen férjhez adjam a lányomat. Az isten verjen meg, Struan! Még ezt is elvetted tőlem! – A falhoz vágta a korsót. – Még ma eltemetjük Gortht. A tengerbe.
– Tyler, szerelmem – kezdte Liza, s megérintette Brock karját. – Tyler, kedvesem, még valamit el kell mondanom. Muszáj. Neked is van miért bocsánatot kérni... Valamiről elfeledkeztél. Nagrekről.
– He?
– Gorth elmondta nekem, mit műveltetek Nagrekkel. Ez rettenetes... bár rászolgált. Mert lefektette Tesst. Megtette. De úgy látszik, Culum nem vette észre, így hát a lányod megmenekült a rettenetes sorstól.
Brock szeme körül az izmok hevesen rángani kezdtek. – Miket beszélsz?
– Az igazat, Tyler – felelte Liza, majd kirobbant belőle a fájdalom. – Legalább adj nekik egy lehetőséget, Tyler! Megesküdtél Isten előtt. És az Úr megsegített minket Tess dolgában. Bocsáss meg nekik! – Karjaiba temette az arcát, és görcsös zokogásban tört ki.
Brock kinyitotta a száját, de nem jött ki hang belőle. Föltápászkodott, átment a szemben lévő kajütbe, és máris ottállt Culum és Tess előtt.
Látta Tess szemében a rettegést. Ez fájt neki, de még kegyetlenebbé tette. – Elleneszegültél az akaratomnak. Három hónap, azt mondtam. Te viszont...
– Jaj, apám, én... Jaj, apám...
– Mr. Brock! Nem gon...
– Fogd be a pofád! Egyet se félj, mindjárt kibökheted a mondókádat! Szóval, lányom, úgy döntöttél, hogy megszöksz, mint valami ócska cafat. Rendben van. Menj, búcsúzz el anyádtól. Aztán tűnj el innen az embereddel, ne lássalak többé!
– Kérlek, hallgass meg, apám!
– Lódulj! Most vele akarok beszélni! – mutatott Culumra Brock.
– Nem megyek! – sikoltotta hisztérikusan Tess, és fölkapta a kötélfeszítő vasat. – Ne merészelj hozzányúlni, mert megöllek!
Brock, mielőtt még a lány mozdulni tudott volna, kikapta a kezéből a vasat. – Tűnj el a hajóról! – Brock úgy látta önmagát, mint valami lidércnyomásban: szeretett volna megbocsátani, szerette volna maga körül érezni Tess karjait, de lelkének rosszabbik fele nem engedte. – Kifelé, az istenedet!
– Menj csak, kedvesem – mondta Culum. – Menj, és csomagolj össze.
Tess kihátrált a kajütből, és elrohant. Brock berúgta az ajtót. – Megesküdtem, hogy a pártotokat fogom. De csak abban az esetben, ha rendes esküvő lesz.
– Hallgasson meg, Mr. Brock...
– Te hallgatsz meg engem, vagy eltaposlak, mint egy poloskát! – Brock szája szögletéből egy kis nyálpatak indult el lefelé. – Megmondtam neked becsületesen, mint férfi a férfinak, hogy három hónapig várjatok. Igent mondtál rá. De megszegted a szavadat. Én becsületes választ kértem tőled, emlékszel?
Culum nem válaszolt. Erőért imádkozott; tudta, hogy vereséget szenvedett. De megpróbálom, gondolta. Istenemre, megpróbálom!
– Így volt vagy sem?
– Így.
– Én pedig úgy gondolom, hogy fel vagyok oldozva az esküm alól.
– Beszélhetek már?
– Még nem végeztem. Megszegted ugyan a szavadat, de házasok vagytok. Hajlandó vagy válaszolni egy kérdésemre? Eskü alatt?
– Természetesen. – Culum el akarta mondani a bujakórral és a nyilvánosházzal kapcsolatos históriát, és hogy miért volt ez az egész.
– Megesküszöl rá?
– Meg. Nincs semmi titkolnivalóm, és...
Brock nem hagyta neki végigmondani. – Az apád tervelte ki ezt az egészet? Ő ültette a füledbe a bolhát ezzel a szöktetéssel? Tudván, hogy ezzel az őrületbe kergeti Gortht? Tudván, hogy ezzel annyira megőrjíti Gortht, hogy az nyilvánosan megsértse? Hogy aztán szabályos körülmények között vívhasson meg vele? Nem kell válaszolnod. Oda van írva a képedre.
– Igen, de... meg kell hallgatnia.
– Nem fogok az utadba állni. Azt viszont megmondom a szemedbe, hogy az apád nem fog megállni előttem. Se a Nemes Ház. Nem nyugszom, míg tönkre nem teszem. Neked már csak egyetlen menedéked maradt: a Brock és Fiai. De úgy ám, Culum, fia annak az átkozott Struannak! Addig a napig pedig az én szememben halott vagy. Te is meg Tess is.
Fölrántotta az ajtót.
– Engem még nem hallgatott meg! – kiáltott Culum. – Ez így nem tisztességes!
– Te nekem ne papolj tisztességről! – felelte Brock. – Három hónapot kértem tőled, becsületesen, szemtől szembe. Arra kértelek, adj becsületes választ. Neked énelőttem nincs becsületed, a keservit a világnak!
Elviharzott. Culum merev tekintettel nézett utána; szorongás, megkönnyebbülés, szégyen és gyűlölet kavargott benne. – Ez nem tisztességes! – mondta. Fájón csengett fülében a hangja.
Brock kirobbant a fedélzetre; a legénység tisztes távolba húzódott előle.
– Pennyworth!
A másodtiszt abbahagyta a törött rudak és szakadt kötelek felülvizsgálatát, s gyanakvó léptekkel odament Brockhoz.
– Keresse meg Struant – mondta Brock. – Mondja megneki, hogy a Boldogság-völgyben várom. Az ő dokkja és az enyém között. – Elhallgatott, kegyetlen mosolyra torzult az arca. – Nem. Nem ott: a dombtetőn. Igen, azon a dombtetőn, amit magának akart. Mondja meg neki, hogy várom a Boldogság-völgyben a dombtetőn – ahol Gorthszal akart megvívni. Megértette?
– Igen, uram. – Pennyworth az ajkába harapott. – Értettem, uram.
– És ha Struanon kívül bárkinek csak egy szót is szól erről, istenemre fogadom, letépem a heréit. – Brock elindult a lejáró felé.
– És ki felel a hajó rendbe hozásáért, uram?
– Maga. Maga a White Witch kapitánya. Miután átadta az üzenetet.

Struan Jin-hszit nézte. A lány még ott feküdt mellette: aludt. Struan gondolatban összevetette Mejmejjel. Mejmejt pedig évekkel azelőtt volt kínai szeretőjével. Aztán mindhármukat Ronaldával, egyetlen feleségével. Mennyire mások... Mégis milyen sok mindenben ugyanazok. Eltűnődött, vajon miért izgatja fel jobban a három keleti nő, mint Ronalda, akibe szerelmes volt – amíg nem találkozott Mejmejjel. Mi a szerelem? – kérdezte magában.
Tudta, hogy a három kínai nőben nagyon sok közös vonás van: bőrük hihetetlen selymessége, jó kedélyük, ragaszkodásuk, már-már hihetetlen életbölcsességük. Mejmej azonban messze fölülmúlta a másik kettőt. Ő tökéletes volt.
Gyengéden megérintette Jin-hszit. A lány összerezzent, de nem ébredt föl. Struan óvatosan kisiklott az ágyból, s kinézett a kajütablakon, hogy lássa, milyen az ég. A felhőtakaró vastagabb lett. Felöltözött, és lement.
– Lám csak – mondta Mejmej. Az ágyban ült, és gyönyörű volt.
– Lám csak – felelte Struan.
– Hol van húgom?
– Legma... gasztosúrnő... küld.
– Hah! – kapta föl a fejét Mejmej. – Te vagy kéjvágyó álnokságos, és már nem imádod szegény öreg anyácskádat.
– Így van – ingerkedett vele Struan. Mejmej szebb volt, mint valaha, még lesoványodott arca is jól állt neki. – Azt hiszem, el foglak kergetni.
– Ajíjje! Ha hagyom!
Struan fölnevetett, és a karjaiba emelte az asszonyt.
– Legyél óvatos, Tajpan – kérte Mejmej. – Tetszett neked Jin-hszi? Úgy örülök, hogy tetszett.
– Szeretnél tajtaj lenni?
– Micsoda?
– Hát ha nem érdekel a dolog, akkor ne is beszéljünk róla.
– Jaj, várj, Tajpan! Úgy érted, tajtaj? Igazi tajtaj, ti szokások szerint? De nem csak ugratsz engem? Kérlek, ne bolondíts engem ilyen komoly dologgal.
– Nem bolondítalak, Mejmej. – Struan az ölébe kapta az asszonyt, és leült vele egy székre. – Haza fogunk menni. Együtt. Fölszállunk az első hazafelé tartó klipperre, és útközben megesküszünk. Néhány hónap múlva.
– Jaj, csodálatos! – Mejmej megölelte Struant. – Engedj el egy percre.
Struan elengedte, Mejmej pedig kissé ingatag léptekkel odament az ágyhoz. – Már jól vagyok megint majdnem egészen.
– Feküdj most le.
– Gondolod komolyan házasságot? Ti szokásaitok szerint? És enyémek szerint?
– Igen. Ha akarod, mindkét módon.
Mejmej kecsesen letérdelt Struan elé, s homlokát a szőnyeghez érintve mélyen meghajolt. – Esküszöm, leszek méltó tajtaj.
Struan gyorsan fölemelte, és az ágyba fektette. – Ezt ne tedd máskor, kicsim.
– Én hajolok földig, mert te adtál nekem fantasztikusan óriási legnagyobb arcot a világon. – Ismét megölelte Struant, majd egy kissé eltolta magától, és fölkacagott. – Ez lesz nekem születésnapi ajándék, he? Ezért házasodod meg szegény öreg anyácskádat?
– Igen is, meg nem is. Egyszerűen csak eszembe jutott.
– Jin-hszi szép lány. Én szeretem őt nagyon. Örülök, hogy kedveled őt te is.
– Hol szerezted ezt a lányt?
– Ágyasa volt egy mandarinnak, aki meghalt hat hónapja. Mondtam neked, hogy tizennyolc éves? Mandarin házára jött rossz idő, ezért mandarin tajtaja megkért házasságszerzőt, keressen jó urat Jin-hszinek. Én meghallottam ezt, és hívtam ide.
– Mikor? Még Macauban?
– Ó, nem. Kettő, három hónapja. – Mejmej közelebb csúszott Struanhoz. – Kantonban beszéltem vele. Zsin-kua tajtaja beszélt nekem róla. Amikor lett hasamba gyermek, én gondoltam: nagyon megfelel, és küldtem érte. Mert az én uram kéjsóvár, és ahelyett, hogy marad itthon, talán megy szajhaházba. Azokhoz a mocskos teknősbéka-potyadékokhoz!
– Nem azért mentem oda, hogy a lányokkal találkozzak. Csak Aristotle-t akartam látni.
– Hah! – Mejmej fenyegetően fölemelte mutatóujját. – Ezt mondod te. Én nem bánok szajhák, de nem ezek! De most egyszer még hiszek neked.
– Köszönöm szépen.
– Jin-hszi különlegesen gyönyörű, hát nem kell menned szajhaházba. Jaj, vagyok nagyon boldog! Jin-hszi tud szépen énekelni megjátszani mindenféle hangszeren, és varr szépen, és gyorsan tanul. Én tanítom őt angolul. Velünk jön Angliába. És Ah Szam meg Lim Din is. – Enyhén összeráncolta a szemöldökét. – De fogunk mi hazajönni Kínába? Nagyon gyakran?
– Igen. Talán.
– Jó. Vissza fogunk jönni. – Mejmej ismét elmosolyodott. – Jin-hszi nagyon kiváló lány. Ágyban volt kellemes?
Struan szeme környékén jókedvű ráncok jelentek meg. – Nem szerelmeskedtem vele, ha erre vagy kíváncsi.
– Micsoda?
– Szeretem magam megválasztani, hogy kivel megyek ágyba és hogy mikor.
– Jin-hszi van neked ágyadba, és te nem szerelmeskedsz vele?
– Ahogy mondod.
– Sose foglak érteni, Tajpan, esküszöm. Nem kívánod őt?
– Dehogynem. De úgy éreztem, hogy ma még nincs itt az ideje. Talán majd ma este. Vagy holnap. Amikor én akarom. Addig nem. De értékelem a gondosságodat.
– Esküszöm, te vagy fantasztikusan furcsa. Vagy talán csak voltál nagyon fáradt piszkos szajhától, he?
– Elég legyen ebből. Kopogtattak az ajtón.
– Tessék!
Lim Din kacsázott be. – Tajpan, itt uram. Keres Tajpan. Lehet jön?
– Miféle uram?
– Pennyworth uram.

46

Brock a tető nélküli, félbehagyott templom árnyékából figyelte a dombra vezető ösvényen fölfelé tartó Struant. Látta kezében az összehajtogatott csatakorbácsot, s enyhe hányingerfélét érzett. Ugyanakkor azonban örült is, hogy végre-valahára sor kerül a leszámolásra.
Megemelintette csatakorbácsának nyelét, fölállt, s kilépett a templomfal takarásából. Bal kezével a kése nyelét markolta.
Struan abban a pillanatban észrevette Brockot, amint az kilépett a templom mögül, s hirtelen elfelejtette, milyen tervet választott. Megállt. Semmi más nem járt az eszében, csak az, hogy az ellensége áll előtte, akit el kell pusztítania. Erőt vett magán: összeszedte gondolatait, s ismét nekivágott az ösvénynek. Izmaiban szétáradt a remegés.
Végül ott álltak szemtől szemben.
– Te főzted ki a lányszöktetést meg a párbajt, mi? – mordult Brock.
– Igen. – Struan kiengedte a csatakorbács sudarát. Fenyegetően himbálózott a kezében. Ismét össze kellett szednie magát, hogy eszébe jusson, mit akart mondani.
Brock megmarkolta csatakorbácsa nyelét, előrelépett, és felkészült a harcra.
Struannak csak szeme mozgott. – Sajnálom, hogy Gorth úgy halt meg, ahogy – mondta. – Magam szerettem volna megölni.
Brock nem válaszolt, de észrevétlenül áthelyezte testsúlyát. A keleti szél összeborzolta a haját.
Struan bal kezében egy tőr jelent meg. – Tess bujakóros.
Brock megmerevedett. – Nem igaz. Az orvosok azt mondták, Culumnak semmi baja.
– A doktorokat meg lehet vásárolni – felelte Struan. Érezte, hogy eltölti a vérszomj. – Szándékosan fertőzték meg!
– Na várj csak, te...! – Brock hevesen meglendítette a csatakorbácsot, és Struanra vetette magát. A szakállas golyó alig félhüvelyknyire süvített el Struan szeme előtt. Struan elkapta a fejét, és lecsapott, Brock azonban félreugrott; körözni kezdtek egymás körül, akár két vadállat.
– Gorthnak köszönd! Gorth főzte ki – mondta Struan. Hirtelen elege lett a beszédből. – Hallod? Gorth tette!
Brock halántéka lüktetni kezdett. Nem tudott másra gondolni, mint hogy rárontson ellenségére, és megölje.
Folytatódott a heves küzdelem; újra és újra egymás felé sújtottak csatakorbácsukkal. Brock kivédte Struan késdöfését, aki hátraszökkent, és tudta: nem tudja már sokáig visszafogni magát: – Gorth tervelte ki az egészet!
– Az isten verje meg azt a hazug szádat! – mondta Brock Struan felé araszolva.
– Gorth kábítószeres italt itatott Culummal. Serkentőt is kevert bele. Gorth lefizette a nyilvánosházat, hogy egy bujakóros lányt fektessenek Culum mellé. Azt akarta, hogy Culum elkapja! A te istenverte fiad! Értetted, amit mondtam?
– Hazudsz!
– Istennek hála, Culum nem kapta el – csak azért mondtam el neked, hogy megértessem veled, miért akartam megölni Gortht. Culum nem beteg. És Tess sem.
– Micsoda?
– Ez az igazság, esküszöm.
– Te istenkáromló ördögfattya! Hamisan esküszöl!
Struan színlelt támadást indított; Brock elhátrált előle, s fenyegetően készült a visszacsapásra. Struan azonban nem sújtott le. Bement a templom nyitott kapuján, és megállt az oltár előtt.
– Az Úristenre esküszöm, hogy igazat mondok! – Megfordult; elhagyta az önuralma. Mintha megszűntek volna a hangok, csak Brock volt a világon, s egyetlen őrjítő vágy: ölni. Lassú léptekkel elindult vissza a kapu felé a padsorok között. – Gorth megölt egy szajhát Macauban, egy másikat pedig itt – sziszegte. – Ez is igaz. A vére nem az én kezemhez tapad. De a tiéd ahhoz fog.
Brock elhátrált a kapu elől, tekintetét egy pillanatra sem vette le Struan arcáról. A szél elállt; Brock érezte, hogy valami szokatlan történik, valami kedvezőtlen előjel érződik a levegőben. De most nem figyelt rá.
– Akkor... akkor volt okod – mondta. – Visszaveszem... visszavonom, amit mondtam. Volt rá okod. – Megállt a templom előtti térségen, harcra készen. – Visszavonom azt, amit Gorthszal kapcsolatban mondtam. De a mi kettőnk dolga még nincs elintézve. – Egyszerre tolult fel benne minden düh, ami az évek során Gorth és Struan miatt felgyülemlett benne; csak azt tudta, hogy most harcolnia kell, lecsapni, ölni. És életben maradni.
Arcbőrén hirtelen megérezte, dogy megváltozott a szél. Egy csapásra kitisztult a feje. A szárazföld felé nézett. Struan egy pillanatig nem tudta mire vélni Brock mozdulatát – tétovázott.
– Megváltozott a szél – szólt rekedten Brock.
– He? – Struan megpróbálta összeszedni magát, megpróbált koncentrálni: nem bízott Brockban.
Mindketten a kínai szárazföld felé néztek, feszülten figyeltek, kóstolgatták a szelet. Észak felől jött. Gyengén, de eltéveszthetetlenül.
– Talán szélvihar – mondta Brock kalimpáló szívvel; minden erő elszállt belőle.
– Észak felől ugyan nem! – felelte Struan ugyanolyan kimerültén. Ó, Uram, egy pillanatig olyan voltam, mint egy állat. De most, hogy fordult a szél...
– Tájfun!
Az öbölre néztek. Dzsunkák, szampanok tartottak sietve a part felé.
– Az – mondta Struan. – De amit Gorthról mondtam, igaz.
Brocknak epeízű lett a szája, kiköpött. – Gorth miatt bocsánatot kérek. Maga kereste magának a bajt, meghalt, és én nagyon sajnálom. – Hol tévedtem? kérdezte magában. Hol? – Ami elmúlt, elmúlt. A kolónián elmondtam neked, mi a véleményem. Igen, hibát követtem el, hogy ma kihívtalak, de amit Kantonban mondtam, azt most is fönntartom. Magam sem változtam meg jobban, mint te. De ha eljön a nap, amikor korbáccsal támadsz rám, semmi sem állhat közénk. Te választod meg a napot, ahogy akkor is mondtam. Megegyeztünk?
Struan különös gyöngeséget érzett. – Meg. – Elhátrált, leoldotta csuklójáról a csatakorbácsot, tokjába csúsztatta a kését, miközben egyre figyelte Brockot: nem bízott benne.
Brock is eltette a fegyvereit.
– És te megbocsátasz Culumnak és Tessnek?
– Már mondottam neked: ők meghaltak a számomra. Mindaddig, amíg Culum a Brock és Fiai részese nem lesz, amíg a Brock és Fiaié nem lesz a Nemes Ház, mindaddig, amíg én a Nemes Ház Tajpanja nem leszek.
Struan a földre dobta vaskorbácsát, Brock is a magáét. Más-más ösvényen, de mindketten sietve lementek a dombról.

47

Ahogy telt a nap, úgy erősödött az északi szél. Mire az est leszállt, Queen's Town tőle telhetőén felkészült. Az ablakok spalettáit bezárták, az ajtókat kiékelték, s akik korábban voltak olyan előrelátók és pincéket ástak, most áldották a zsoszt. A bódék és ideiglenes lakhelyek lakói erősebb épületekben kerestek menedéket. Ám erősebb épület csak néhány akadt – kivéve a Boldogság-völgyet. Kevesen vállalták az ottani mérges kigőzölgések kockázatát, még annak ellenére is, hogy olvasták az Oriental Times aznapi számában, hogy megtalálták a malária gyógyszerét. A cinchona még nem volt elérhető közelségben.
Minden hajón bedeszkázták a fedélzeti nyílásokat, kivetettek minden létező horgonyt. Olyan térközt hagytak a vízi járművek között, hogy bőven legyen helyük kilengeni, bármerre fordul is a szél.
Mindennek ellenére akadtak néhányan, akik azt mondták, hogy a szél állandósága arra utal, nem lesz tájfun. Soha senki nem hallott olyasmit, hogy a tájfun csak északról fújt volna. A tájfunok állandóan változtatták irányukat.
Még Struan is hajlott erre a véleményre. Sosem állt ilyen magasan a barométer higanyszála. És olyan tájfun még sose volt, amit ne előzött volna meg a barométer higanyának hirtelen zuhanása.
A sötétség beálltával sűrűn szitáló eső hullott a mind alacsonyabban úszó felhőkből, könnyített egy kissé a fülledtségen.
Struan gondosan mérlegelte a várható veszélyeket. Ha csupán magáért kellett volna aggódnia, tengerre szállt volna a China Cloudon, száguldott volna dél felé, míg csak el nem válik, merre fordul a szél. Akkor kiválasztotta volna a legbiztonságosabb irányt, és megszökött volna a tájfun elől. Az ösztöne azonban azt súgta, hogy ne kockáztassa meg a tengerre szállást. Ehelyett beköltöztette Mejmejt, Jin-hszit, Ah Szamot és Lim Dint a Boldogság-völgyben álló elhagyott üzletházba, és elszállásolta őket második emeleti lakosztályában. Úgy vélte, az eső és a szél elsöpri majd az éjszakai kigőzölgéseket. Mejmej nagyobb biztonságban lesz a tégla- és kőfalak között, mint a tengeren vagy egy földbe vájt lyukban – és most csak ez számít.
Culum megköszönte Struannak, hogy számukra is menedéket kínál az üzletházban, de azt mondta, inkább a kikötőmester hivatalába viszi Tesst. Az alacsony gránitépületben Glessing már helyet készített nekik az iroda melletti lakószobákban.
Struan elmondta fiának, mi történt a dombon, és hogy valamiféle békét kötött Brockkal. És miközben egész nap a tájfun elleni előkészületekkel foglalatoskodott, amely sosem jön el talán, Struan az emberek erőszakosságán borongott.
– Mi baj, férjuram? – kérdezte Mejmej.
– Nem tudom. Brock, én magam, a tájfun... nem tudom. Talán hogy túl alacsonyan állnak a felhők.
– Én megmondom, nekem mi baj. Gondolsz túl sokat arra, ami történt... és ami rosszabb még, gondolsz arra, mi történhetett volna. Hah! Botorság! Légy kínai! Parancsolom. A múlt az múlt. Brockkal kötöttél békét! Ne kókadozz itten, mint szorulásos kotlós! Egyél valamit, igyál kis teát, és szerelmeskedj Jin-hszivel.
Mejmej felkacagott, kikiáltott Jin-hszinek, aki máris belépett az óriási hálószobába, odasietett úrnője ágyához, leült a szélére, és megfogta Mejmej kezét. – Nézzed meg csak ezt a lányt! Én már szidtam meg őt alaposan!
Struan elvigyorodott, megkönnyebbült.
– Na, így már jobb – mondta Mejmej. – Én gondolok rád mindig. Jin-hszi ott van szomszéd szobában egyedül. Fog várni téged egész éjszaka hűségesen.
– Elég legyen már ebből, kicsim – nevetelt Struan. Mejmej néhány gyors kínai szót váltott Jin-hszivel, aki maga volt a megtestesült figyelem. Aztán a lány lelkesen összecsapta a kezét, sugárzó mosolyt villantott Struanra, majd kisietett.
– Mit mondtál neki, Mejmej? – kérdezte gyanakodva Struan.
– Mondtam neki, hogyan szerelmeskedjen veled. És hogyan tegyen téged fantasztikusan felizgulttá. És hogy ne ijedjen meg, mikor kiáltasz a végén.
– Hogy az ördög vinne el! Hát nekem már semmi titkom nem lehet?
– Tajtaj tudja, mi legjobb az ő mérges kisfiának. Jin-hszi már vár.
– Micsoda?
– Vár téged. Mondtam neki, legyen készen. Kellemes este szerelmeskedni. Elfelejtetted már?
Struan fölmordult, és elindult az ajtó felé. – Nagyon köszönöm, de nem érek rá. – Lement a földszintre, s ekkor hirtelen rádöbbent, hogy sokkal jobban érzi magát. Hát igen: értelmetlen dolog a múlton borongani, gondolta, s megint áldotta a zsoszt Mejmejért.

Brock a biztonság kedvéért kiemeltette és a hajópalánkhoz kötöztette a White Witch törött előárbocát. A törött keresztrudakat és szakadt köteleket a vízbe szórták, a fedélzeti nyílásokat bedeszkázták. Az orrnál kivetettek három horgonyt, a tatnál pedig egy vitorlavászon viharhorgonyt, hogy szélirányban tartsa a hajót.
Brock egész nap kába volt. Szaggatott a feje és a melle, és tudta, rossz álmai lesznek aznap éjjel. Szerette volna leinni, elengedni magát. De tudta, hogy veszély közeleg. Lámpással a kezében még egyszer utoljára végigjárta az esőmosta fedélzetet, aztán lement, hogy megnézze Lizát és Lillibetet.
– Itt a teád, lelkem – szólt Liza. – Jól tennéd, ha száraz ruhát vennél. Már elő van készítve – mutatott a fekhelyen heverő nadrágra, tengerészkabátra, kalapra és csizmára.
– Köszönöm, lelkem. – Brock leült az asztalhoz, és inni kezdte a teát.
– Játszol velem, papa? – kérdezte Lillibet, majd miután Brock nem válaszolt, megrángatta apja átázott kabátját. – Papa, légy szíves, játsszál velem!
– Hagyd békén apádat – mondta neki Liza. – Majd én játszom veled.
Átvitte a kislányt a szomszédos kajütbe, s közben hálát adott Istennek, hogy az ura és Struan békét kötött. Brock beszámolt neki a történtekről, ő pedig hálát adott Istennek, amiért meghallgatta imáit. Ez a szél maga a csoda, mondta magában. Tylernek most már csak türelemre van szüksége, aztán magához tér, és meg fogja áldani Tesst. Liza az Úrhoz fohászkodott, hogy őrizze meg Tesst, Culumot, a hajót és mindnyájukat, aztán leült, és játszani kezdett Lillibettel.
Délután csónakba tették Gorth koporsóját. Liza és Brock kikísérte a mély vízig. Ott megálltak, Brock elmondta a temetési szertartás szövegét. Miután befejezte, megátkozta a fiát, és a koporsót a vízbe lökte. Visszamentek a White Witchre, ott Brock bezárkózott a kajütjébe, bereteszelte az ajtót, és megsiratta fiát és lányát. Gyerekkora óta most sírt először; elszállt belőle az életöröm.
Az éjszaka folyamán mind erősebb lett a szél, mind sűrűbben esett az eső. Hajnalra már záporként ömlött, de nem félelmetesen; a tenger is hullámzott, de nem fenyegetően.
Brock ruhástól aludt; vörös volt a szeme, amikor kilépett a fedélzetre. Megnézte a barométert. Még mindig 29,8 hüvelyken állt, rezzenetlenül. Brock megkocogtatta bütykével, de a mutató nem mozdult.
– Jó reggelt, uram – köszöntötte Pennyworth. Brock apatikusan biccentett.
– Azt hiszem, csak közönséges vihar lesz – mondta Pennyworth, akit megzavart Brock megtört tekintete.
Brock szeme végigpásztázta az eget és a tengert. A felhőtakaró alig néhány száz láb magasan állt, eltakarta a sziget hegyeit, de ebben nem volt semmi szokatlan.
Brock összeszedte magát, és elindult az orr felé, hogy ellenőrizze a horgonyláncokat. A három horgony és a három, férficomb vastagságú lánc szilárdan tartott. Ellenállnak ezek bármilyen viharnak, gondolta Brock. De nem lelkesítette fel a gondolat. Nem érzett semmit.
A China Cloud karcsú teste elegánsan ülte meg az öböl vizét, az őrség a tatfedélzet szél alatti oldalánál csoportosult. Az összes többi hajó is szilárdan ki volt már kötve; az öböl látképét az óriási zászlóshajó uralta. Néhány megkésett szampan és dzsunka keresett horgonyzóhelyet a Glessing-fok közelében, az úszó falunál, egy kis öböl széltől védett oldalán.
Brock lement; Pennyworth és a legénység megkönnyebbülten sóhajtott fel távozása láttán.
– Megöregedett tegnap óta – mondta Pennyworth. – Olyan, mint egy élőhalott.

A hajnal világánál Struan sorra ellenőrizte az első emeleti ablakok spalettáit. Lement a földszintre, ott is megnézte. Ránézett a barométerre: 29,8 hüvelyk, nem változott.
– A teremtésit! – visszhangzott végig a hangja az épületen. – Legalább kezdene zuhanni a higany, vagy álma el ez az átkozott eső! Csak lennénk már túl rajta!
– Szóltál, Tajpan? – kiáltott le Mejmej az emeletről. Egészen parányinak hatott bájos alakja.
– Semmi, kicsim. Feküdj vissza – válaszolta Struan. Mejmej hallgatta az eső dobolását, s Macauba vágyott, ahol olyan édes hangon szokott kopogni az eső a tetőn. – Nem tetszik nekem ez az eső – mondta. – Remélem, gyerekeink jól vannak. Nagyon hiányoznak nekem.
– Biztos jól vannak. Légy jó kislány, és feküdj vissza. Én kimegyek egy kis időre.
Mejmej vidáman intett neki. – Legyél óvatos.
Struan belebújt vastag tengerészkabátjába, és kiment.
Ferdén hulló cseppekben esett az eső. Az elmúlt óra során nem erősödött. Tulajdonképpen, gondolta Struan, mintha még ritkult is volna. A felhők nagyon alacsonyan lógtak. Szemügyre vette a China Cloud fekvését. Szép hajó, jó helyen van, gondolta.
Visszament, és megint megnézte a barométert. Semmi változás.
Jól bereggelizett, majd ismét nekikészült, hogy kimenjen.
– Föl-le! Miért vagy ideges ennyire? Hová mégy, hallod-e? – kérdezte Mejmej.
– A kikötőmester hivatalába. Meg akarom nézni, jól van-e Culum. Semmiképpen ne nyiss ki egyetlen ablakot vagy ajtót se, különben nem leszel tajtaj, legmagasztosabb úrnő.
– Igen, férjuram – mondta Mejmej, és megcsókolta Struant.
A csaknem néptelen Queen's Roadot mély sár borította. A szél és az eső azonban üdítőleg hatott, jobb volt, mint ott ülni bezárva az üzletházban. Olyan most itt, gondolta Struan, mint valahol északkeleten, Angliában, tavasz idején – nem, azért az más.
Belépett a kikötőmester irodájába, s lerázta magáról az esőcseppeket.
Glessing fölállt az íróasztalától. – Jó reggelt. Fura egy vihar, ugye? Iszik egy teát? – intett egy szék felé. – Gondolom, Culumot és Mrs. Struant keresi. Elmentek a reggeli misére.
– He?
– Bármely pillanatban megjöhetnek. Vasárnap van.
– Ezt el is felejtettem.
Glessing egy óriási kannából kitöltötte a teát, majd visszatette az edényt a parázstartóra. A tágas helyiség zsúfolva volt térképekkel. Gerendák tartotta mennyezetét egy árboc fúrta át, ami mellett egy kis csapóajtó nyílt a tetőre. Az egész szoba olyan volt, akár egy hajó kajütje; takaros tornyocskákban jelzőzászlók sorakoztak, faliállványokon muskéták függtek. – Magának mi a véleménye erről a viharról?
– Ha tájfun, akkor pontosan az útjába esünk. Ez az egyetlen válasz. Ha a szél nem tér el vagy nem fordul meg, akkor az örvény egyenesen rajtunk zúdul végig.
– Adja Isten, hogy ne legyen igaza. Egyszer engem is elkapott a tájfun Formoza közelében. Nagyon nem szeretném még egyszer olyannak látni a tengert... És még csak a közelében sem voltunk az örvénynek. Már ha létezik ilyesmi.
Esőtől terhes szélroham rázta meg az ablaktáblákat. Mindketten a szélirányjelzőre pillantottak. Még mindig északról fújt.
Glessing letette a csészéjét. – A lekötelezettje vagyok, Mr. Struan. Tegnapelőtt levelet kaptam Marytől. Megírta, milyen kedves volt hozzá... Ön is és Culum is. Főképpen ön. A leveléből úgy vettem ki, hogy már sokkal jobban van.
– Közvetlen azelőtt találkoztam vele, hogy eljöttem. Annyi bizonyos, hogy tízszerte jobban volt, mint amikor először láttám.
– Azt írja, két hónapon belül elengedik. És hogy ön felelősséget vállalt érte a pápistáknál. A felelősség mostantól természetesen az enyém.
– Ahogy kívánja. Csak formalitás. – Struan eltűnődött: vajon mit tenne Glessing, ha megtudná Maryről az igazságot. Nyilván rá fog jönni – hogyan is képzeli Mejmej, hogy nem jön rá?
– Megmondták az orvosok, mi baja Marynek?
– Valami gyomormérgezésféle.
– Ő is ezt írta. Még egyszer köszönöm önnek. – Glessing egy térképet tett az asztalra, s letörölte a tíkfa lapokról a teacsöppeket. – Culum említette, hogy ön gyerekkorában a királyi flottánál szolgált... hogy ott volt Trafalgarnál. Remélem, megbocsátja a kíváncsiskodásomat, de apámnak is része volt abban a megtiszteltetésben, hogy ott lehetett. Nagyon szeretném tudni, hogy ön melyik hajón szolgált. Apám Lord Collingwood admirális segédtisztje volt a...
– Royal Sovereignen – felelte Struan. – Azon voltam én is.
– Jóságoség! – Glessing mindössze ennyit tudott kinyögni. Struan mindeddig szándékosan nem mondta el Glessingnek; tudta, ez olyan ütőkártya, amellyel szükség esetén a maga oldalára állíthatja a kapitányt. – Hát igen. Az édesapjára persze nem emlékszem... Én csak egy kis puskaporoskölyök voltam, és majd meghaltam a félelemtől. De az admirális ugyanazon a hajón volt, amelyiken én... a Royal Sovereignen.
– Jóságos ég... – ismételte Glessing. Egyszer, még gyerekkorában látta a Spitheadnél horgonyzó száztíz ágyús hadihajót. – Nyolcszázharminchat tengerész a fedélzeten és a Nemes Ház leendő Tajpanja... Nem csoda, ha győztünk, istenemre!
– Köszönöm – mondta Struan. – De nekem nem sok közöm volt a csatához.
– Istenemre, Tajpan – ha megengedi, hogy így szólítsam –, szerintem ez csodálatos! Nagyon boldog vagyok. Igen, boldog, szavamra! Tudja, hogy volt idő, amikor nem állhattam magát? De ennek már vége. Azt ugyan még mindig fenntartom, hogy a csuenpi ütközetet illetően nekem volt igazam, de most már belátom, hogy igaza volt annak az istenverte fafejű Longstaffnak is, amikor azt mondta, hogy az ön helyében én is ugyanezt a megoldást választottam volna.
– Miért ilyen dühös Longstaffra?
Glessing arca megmerevedett. – Az a barom veszi magának a bátorságot, hogy beleszóljon a flotta ügyeibe! Azt „javasolta” az admirálisnak, hogy küldjön engem haza! Istennek hála, az admirális igazi tengerész, azt a disznót pedig kirúgták! Jut is eszembe, ha már őrülteknél tartunk – gondolom, olvasta a tegnapi újságot. Ez a mocskos fattyú, ez a Cunnington...! Hogy merészeli ez Hongkongot isten háta mögötti szikladarabnak nevezni, amelyen jószerivel még egy ház sincs? Hát ehhez aztán pofa kell! Így titulálni a világ legjobb kikötőhelyét! Hogy merészel ez olyasmit mondani, hogy nekünk fogalmunk sincs a tengerről?
Struannak eszébe jutott az első nap – jóságos ég, lehetséges volna, hogy ennek már jó hat hónapja? –, és látta, hogy igaza volt annak idején: lehet, hogy Glessing Hongkongon leli majd halálát, de mindhalálig védelmezni fogja a Glessing-fokot. – Lehet, hogy az új ember, Whalen is osztja Cunnington véleményét.
– Ha csak a legcsekélyebb mértékben is rajtam múlik, akkor ugyan nem. Vagy ha az admirálison: kis híján megütötte a guta, amikor elolvasta a cikket. Meg is lehet érteni. Hová lenne a flotta egy ilyen napon, mint a mai, Hongkong nélkül? Uram az egekben! Még Macaunál horgonyozva is halálra volnék rémülve. Hongkongra szükségünk van, és punktum. Ez egyszer még annak az idióta tábornoknak a fejében is gyúlt egy kis fény, és egyetértett velünk – hadonászott Glessing, és Struan derültségére tovább átkozta Longstaffot és Cunningtont.
Kinyílt az ajtó, a besüvöltő szél végigsöpört a térképek között. Culum és Tess lépett be, az időjárás ellenére is jókedvűen. – Ó, jó reggelt, Tajpan! – mondta Culum. – Kaphatnánk egy kis teát, Glessing, öregfiú? Mondtunk egy imát a nevedben is.
– Köszönöm – felelte Glessing, s a teáskannára mutatott. – Szolgáljátok ki magatokat.
Tess pukedlizett Struan előtt, és levetette átázott köpenyét. – Jó reggelt, Tajpan.
– Nagyon bájos ma, Mrs. Struan.
Tess elpirult, s buzgón hozzálátott, hogy kitöltse a teát.
– Úgy látom, boldogok vagytok – mondta Struan.
– Igen, boldogok vagyunk – válaszolta Culum. – Hálát is adtunk érte az Úrnak.
– Nem gondoltad meg magad, fiam? Nem akarsz átjönni mihozzánk?
– Nem, köszönöm. Itt jó helyen vagyunk.
Struan észrevette, hogy Culum óraláncán egy ékkövekkel díszített kis ezüstdoboz függ. – Ez micsoda?
– Ajándék. Tesstől kaptam. – A kis dobozkában most Brock húsz aranya lapult; Culum bűnösnek érezte magát, mert Tessnek nem mondta el, mi a jelentőségük. Akkor zárta őket a dobozkába, amikor Tess-szel együtt elhagyták a White Witchet: hogy emlékeztesse Tyler Brockra, arra, hogy Brock nem viselkedett tisztességesen, amikor nem hagyta, hogy kifejtse a maga álláspontját.
– A nagymamámé volt. Nászajándéknak nem valami értékes – mondta Tess Struannak. – De hát így, hozomány nélkül, nem lehet nagyon válogatós az ember.
– Emiatt ne aggódj, lányom. Most már a Nemes Házhoz tartozol. Mikor költöztök be a saját házatokba?
– Három hét múlva – felelte egyszerre Culum és Tess, majd mindketten fölnevettek: boldogok voltak megint.
– Helyes. Azt a napot megünnepeljük. Hát akkor a közeli viszontlátásra.
– Nézze azt az őrültet, Tajpan! – mondta Glessing. Az ablakon át egy lorhára irányozta a messzelátóját; a hajó a keleti csatornába száguldott be megkurtított vitorlákkal.
– Mit csinál ez az eszeveszett? – kérdezte Struan. – Ilyenkor nem ajánlatos odakinn lenni.
– Engedelmével, Mr. Struan, jelzek neki, hogy kössön ki az ön mólójánál a Boldogság-völgyben. A másik oldalon már nemigen van hely.
– Készséggel engedélyezem. Kié a hajó?
– A flotta egyik lorhája. A helyettes szuperintendáns lobogója van rajta. – Glessing összecsattintotta a messzelátót. – Nem lehet normális a kapitánya, ha ilyen időben kifutott Macauból. A másik lehetőség, hogy Mr. Monseynak égetően sürgős az útja. Önnek mi a véleménye?
Struan elmosolyodott. – Nem vagyok látnok, Glessing kapitány.
Glessing kiadta a szükséges parancsokat egy tengerésznek, aki nyomban felerősítette a jelzőzászlókat a felhúzó kötélre, és kinyitotta a tető csapóajtaját. Eső permetezett be rájuk, miközben felvonta a zászlókat.
– Longstaff hol van? – kérdezte Struan.
– A zászlóshajón – válaszolta Glessing. – Meg kell vallanom, magam is boldogabb lennék egy hajó fedélzetén.
– Én nem – szólt Culum.
– Jaj, istenem, én sem – tette hozzá Tess.
Struan fölhajtotta a teáját. – Hát akkor én megyek is. Ha szükségetek volna rám, tudjátok, hol keressetek.
– És nem... nem veszélyes ott, Tajpan? – kérdezte Tess. – A boldogság-völgyi lázra gondolok... Nem veszélyes odamenni?
– Az eső meg a szél elviszi a mérges gőzöket – mondta Struan olyan magabiztossággal, amit valójában nem érzett.
– Ne feledd el, Tess, hogy maradt még egy kis cinchona, és nemsokára rengeteg érkezik – mondta Culum. – Szerintem csodálatos ez az új vállalkozás, Tajpan. Nagy szolgálat az emberiség számára.
Struan már korábban elmondta Culumnak, miben állapodott meg Cooperrel, még mielőtt a hír megjelent volna az újságban. Bátorította is Culumot, hogy töltsön több időt az amerikai társaságában; minél többet gondolt Culum és Cooper jövendő együttműködésére, annál inkább tetszett neki az ötlet. – Jeffnek remek feje van, fiam. Élvezni fogod, hogy együtt dolgozhatsz vele. – Fölvette esőköpenyét. – Na, akkor én megyek, de még mondanék nektek valamit: Brock miatt ne idegeskedjetek. Ne aggódj az apád miatt, lányom. Biztos vagyok benne, hogy idővel megemészti a történteket. Csak hagyjatok neki időt rá.
– Remélem – mondta Tess. – Nagyon remélem...
Struan kifelé menet megállt a barométer előtt. – Magasságos Úristen! Lement 29 és fél hüvelykre!
Glessing idegesen pillantott az órájára. Már majdnem tíz óra volt. – Csaknem fél hüvelyk alig egy félóra alatt. – Feljegyezte a barométer állását, és kiment Struan után.
A keleti láthatár negyedrésze teljesen fekete volt, s úgy rémlett, egybemosódott a tenger és az ég. A szél erősödött, viharossá fokozódott, de még mindig pontosan észak felől fújt. Az eső még sűrűbben zuhogott.
– Hát megjött – mondta feszült hangon Struan. – Zárkózzanak be jól, ha kedves az életük. – Rohanva elindult a Queen's Roadon a Boldogság-völgy felé.
– Culum, Tess! Befelé! – kiáltott Glessing. Bevágta az ajtót, és bereteszelte. – További utasításig semmilyen körülmények között ne nyissatok ajtót vagy ablakot! – Megnézett minden ablakot, rendesen be vannak-e csukva, mert tudta, hogy Struannak igaza van: a tájfun közvetlenül a fejük fölött fog átvonulni. – Nagyon örülök, hogy kibékültél apáddal, Culum. Azt hiszem, nem árt, ha megreggelizünk – mondta, hogy megnyugtassa vendégeit. – Mrs. Struan, volna olyan kedves, és átvenné a parancsnokságot?