A Márványpagodától Hongkongig tartó úton Ah Gip mély ájulásba esett, és meghalt. Struan a tengerbe akarta temetni, Mejmej azonban kérte, hogy ne tegye.
– Ah Gip hűséges szolgáló volt – mondta. – Rossz zsosz volna nem adni vissza szüleinek és eltemetni kínai módra jaj, ez volna rettenetesen nagyon rossz, Tajpan.
Így hát Struan megváltoztatta a menetirányt, s előbb Macauba hajózott, ahol Mauss segítségével tisztességes koporsót vásárolt Ah Gip számára, s átadta a lányt szüleinek. Ezenfelül még tíz taelt is adott nekik a temetés költségeire. Ah Gip szülei hoklók voltak, csónakon élő emberek; megköszönték a pénzt, s arra kérték Struant, hogy a meghalt lány helyére vigye el annak húgát, Ah Szamot. Ah Szam tizenöt esztendős, víg kedélyű, kerek képű lány volt, aki szintén törte az angolt, s a hoklóknál fölöttébb szokatlan módon – lótuszlába volt. Mejmej már ismerte a lányt, s támogatta a szülők kérését, így aztán Struan ráállt. A szülők háromszáz ezüsttaelt kértek Ah Szamért. Struan hajlandó lett volna kifizetni ezt az összeget, Mejmej azonban azt mondta, nagyon sok arcot veszítenének, ha megadnák az először kért árat. Egyezkedni kezdett a családdal, s végül százhatvan taelre alkudta le a lány ellenértékét.
Struan végigjátszotta a lány megvásárlásának formaságait, mert ez volt a szokás. Miután azonban az alkut megkötötték, s ezzel a lány a kínai törvényeknek megfelelően a rabszolgája lett, Struan Ah Szam szeme láttára összetépte az adásvételt tanúsító iratot, és közölte vele, hogy az ő házában nem rabszolga, hanem szolgáló lesz. Ah Szam nem értette. Struan tisztában volt vele, hogy a lány később majd megkérdezi Mejmejtől, miért tépte össze a papírt, és hogy az asszony erre majd azt feleli, hogy a barbároknak van néhány különös szokásuk. Ah Szam ebben egyet fog érteni Mejmejjel, és attól kezdve még jobban fog félni urától.
Amíg a hajó Macau kikötőjében horgonyzott, Struan megtiltotta a China Cloud legénységének, hogy partra szálljanak. Csak Mauss léphetett a szárazföldre. Struan attól tartott, hogy kiszivárog, mennyi ezüst van a hajón, s jóllehet általában megbízott az embereiben, most, hogy ekkora vagyon volt kéznyújtásnyi közelségükben, nem akart teljesen rájuk hagyatkozni. Számított rá, hogy kalóztámadás éri – akár kívülről, akár belülről. A Macaunál horgonyzó hajón kis híján zendülés ütött ki; Struan és tisztjei első ízben kényszerültek arra, hogy kímélet nélkül alkalmazzák a korbácsot, hogy őrséget állítsanak a tatfedélzetre, s hogy messze bent a sekély vizű öbölben, a parttól távol vessenek horgonyt. Egyetlen szampan sem közelíthette meg százyardnyinál jobban a China Cloudot.
Struan a kutteren előreküldte első tisztjét, Cudahyt, hogy hozza el Hongkongból Robbot és Culumot titkon a Deepwater Baybe, ugyanakkor szigorúan megtiltotta neki, hogy bárkinek egy szót szóljon az ezüstről. Tisztában volt vele, hogy ez újabb veszélyforrást jelent, de azt is tudta, hogy ezt a kockázatot vállalnia kell. Miután az ezüstöt biztonságba helyezte a China Cloud fedélzetén, volt ideje elgondolkozni Zsin-kua, a Nemes Ház, Robb és Culum fölött, s arról: hogyan tovább? Tudta, elérkezett az ideje, hogy kialakítsa a Nemes Ház jövőbeli arculatát. Vagy Robb-bal és Culummal, vagy nélkülük. Mindenáron.
Mejmejt otthagyta abban a macaui házban, amit annak idején ő vett neki. Mielőtt elhajózott, az asszonnyal együtt ellátogatott Csen Senghez.
Duncan, hároméves kisfia leborult, hogy földig hajoljon előtte, Struan azonban fölkapta, és azt mondta neki, hogy ezt soha többé nem szabad tennie, senki emberfia előtt. – Igen, Tajpan – felelte Duncan, Struan pedig anyjával együtt magához ölelte.
Kate-et, a kislányt ugyanilyen szeretettel dédelgették, miközben Csen Seng úgy totyogott körülöttük, mint egy öreg kotlós. Ennivalót s teát szolgáltak fel nekik, majd Csen Seng engedélyt kért Struantól, hogy bevezethesse Kaj-szungot, aki szeretne földig hajolni a Tajpan előtt.
Kaj-szung harminchat éves volt. Szép, arany és bíborvörös ruhában jelent meg, hollófekete haját jade-köves és ezüst hajtűk díszítették. Szinte nyoma sem látszott rajta az eltelt tizenhét esztendőnek: arca akár az alabástrom, szeme ugyanolyan mély tüzű, mint hajadon korában.
Most azonban, amikor kantoni nyelvjárásban, suttogva beszélni kezdett, könnyek csorogtak végig az arcán. Mejmej készségesen fordította a szavait. – Néném nagyon sajnál téged, Tajpan, mert meghalt neked tajtaj. Néném mondja: bármikor akarod, gyerekeid legyenek itt, ő bánik velük mint sajátjaival. És köszöni, hogy annyira kedves vagy hozzá és fiához.
– Mondd meg neki, hogy nagyon csinosnak találom, és hogy köszönöm.
Mejmej lefordította, pityergett egy kicsit Kaj-szunggal, aztán ismét boldogok voltak. Kaj-szung megint földre borult Struan előtt, majd távozott.
Csen Seng félrevonta Struant. – Hallom, teneked talán van jó zsosz megint, Tajpan. – Kalácsképe maga volt a testet öltött mosoly.
– Talán.
– Én szerez emberek építeni Hongkong nagyon olcsón, ha van jó zsosz! – Csen Seng két kézzel fogta terjedelmes hasát, úgy hahotázott. – Hallod-e, Tajpan! Vegyél szűz rabszolgalány. Akarsz? Én veszek neked. Nagyon olcsón.
– Ajíjje, szűz! Baj van elég!
Struan és Mejmej kézen fogták gyermekeiket, s hazamentek. A pénz, amit Struan nyert az asszonytól, több volt, mint a ház értéke. Mejmej nagy hűhóval, szertartásosan átnyújtotta neki a ház tulajdonjogát igazoló közjegyzői okiratot, majd egy kártyacsomagot vett elő. – Dupla vagy semmi, Tajpan? A tartozásra.
Struan alsót húzott, mire Mejmej jajveszékelve tépni kezdte a haját. – Jaj, jaj, jaj! Én vagyok rusnya kutya-szajha-ringyó! Minek nyitom ki én zsíros számat?
Már-már elviselhetetlen izgalmában lehunyta a szemét, húzott egy lapot, összekucorodott, majd résnyire nyitotta a szemét. Dámát tartott a kezében; boldogan felsikoltott, és Struan karjaiba vetette magát.
Struan megbeszélte vele, hogy gyorsan visszatér Hongkongból, vagy elküldi érte a China Cloudot, aztán elhajózott a Deepwater Baybe.
Nyílt a kajüt ajtaja.
– Jó napot, apám – mondta Culum.
– Jó napot, Dirk – szólt Robb.
– Isten hozott benneteket a fedélzeten. Jó utatok volt?
– Elég jó. – Robb egy székbe vetette magát. A szeme karikás volt.
– Kimerültnek látszol, Robb.
– Az is vagyok. Mindent megpróbáltam, amit csak lehetett. – Levetette vastag, párolgó nagykabátját. – Senki sem hajlandó hitelezni nekünk. Elvesztünk. Milyen jó híreid vannak a számunkra, Dirk? – Végigtapogatta szalonkabátja zsebeit, s egy levelet húzott elő. – Tartok tőle, hogy én még azokkal sem tudok szolgálni. Ez a tegnapi postával jött neked. Apától.
Mindaz az izgalom és boldogság, ami az elmúlt napok miatti események miatt kavargott Struanban, most egy csapásra elillant. Winifred, gondolta, biztos róla van szó. Elvette a levelet. A pecsét érintetlen volt. Felismerte apja szálkás betűit. – Mi hír odahaza? – kérdezte, s összeszedte magát, hogy ne remegjen a hangja.
– Csak ez a levél jött, Dirk. Én nem kaptam semmit. Sajnos. Mi van veled? Mi történt az arcoddal? Megégetted? Ne haragudj, amiért csak ilyen keveset tudtam segíteni.
Struan az asztalra tette a levelet. – Megvetted a földet?
– Nem. Elhalasztották az árverést. – Robb megpróbált nem nézni a levélre.
– Holnap lesz, apám. Nem volt elegendő idő a parcellázásra. Ezért halasztották el. – Culum megtántorodott: a hajó a vitorlákba kapaszkodó szél hatására imbolyogni kezdett. A fiú az asztalba kapaszkodva fölegyenesedett. – Kinyissam a levelet?
– Nem, köszönöm. Láttad Brockot?
– A White Witch két nappal ezelőtt jött vissza Vampoáról – felelte Robb. – Én magam nem láttam Brockot. Csakugyan háborúban állunk megint?
– Igen – válaszolta Struan. – A flotta még Hongkongban van?
– Igen. De amikor Eliksen megjött a hírrel, nyomban harckészültségbe helyezték. Járőröket küldtek ki, hogy őrizzék a keleti és a nyugati bejáratokat. Meg fogják támadni Hongkongot?
– Ne nevettesd ki magad, Robbie.
Robb a hajó nyomdokvizét figyelte. Mennyire megváltozott Dirk arca, gondolta. Aztán észrevette a kajütben egymásra dobált fegyvereket. – Miért van itt ennyi fegyver, Dirk? Mi történt?
– Longstaff miben töri a fejét, Culum? – kérdezte Struan.
– Nem tudom – felelte Culum. – Csak egyszer láttam, akkor, amikor engedélyt adott az árverés elhalasztására.
– Én se láttam őt, Dirk. Mióta megjelent rólunk az a cikk az újságban, egy csomó emberrel csak nagy nehézségek árán tudok szót váltani. Főleg Longstaff-fal.
– Csakugyan? Mi történt?
– Másnap találkoztam vele. Megkérdezte tőlem: „Mondja csak, igaz ez?”, és amikor megmondtam neki, hogy igen, az orrába tömött egy csipet tubákot, és azt mondta: „Kár. Nos, én most nagyon el vagyok foglalva, Robb. Jó napot.” És ivott még egy pohár portóit.
– Miért, hát mit vártál tőle?
– Nem tudom, Dirk. Talán egy kis együttérzést. Vagy valami segítséget.
– Nem csapta el Culumot. Ez a javára írandó.
– Csak azért akarta, hogy maradjak, mert pillanatnyilag nincs senki, aki elvégezné számára ezt a feladatot – mondta Culum, majd belefogott, hogy elmesélje az utóbbi két hét eseményeit. Az arca már veszített a kór okozta sápadtságából. – Azt hiszem, örül neki, hogy tönkrementünk. Vagyis hogy – tette hozzá sietve –, én itt nem vagyok fontos. Úgy értem, annak, hogy a Nemes Ház ment tönkre.
– Ha a Nemes Ház nem minket jelent, akkor az valami másik cég lehet, Culum.
– Igen, apám, tudom, de... Úgy értettem, hogy... hogy te nagyon kivételes kapcsolatban álltál Longstaff-fal. A gazdagságod miatt hajbókolt a tudásod előtt. A vagyonod nélkül viszont nem vagy nemesember. És ha nem vagy nemes, nem lehetsz egyenlő vele. És ha nem vagy egyenlő vele, már nincs is mit tanuljon tőled. Én ezt nagyon szomorú dolognak találom.
– Hol tanultad ezt a szót, hogy „hajbókolni”?
– Várd ki, amíg meglátod Hongkongot.
– Mit jelentsen ez a válasz, fiam?
– Néhány óra múltán ott leszünk. Majd meglátod magad – válaszolta Culum, majd élesebbre váltott a hangja. – Kérlek, apám, nyisd ki a levelet.
– A hírek várhatnak. Winifred teljesen el volt gyengülve, amikor otthagytad. Csodára vársz talán?
– Igen, abban bízom. Igen... imádkoztam érte.
– Gyertek le velem – mondta Struan.

A takarosan felmáglyázott ezüsttéglák kísértetiesen csillogtak a raktér imbolygó lámpásának fényében. A fülledt levegőt a nyers ópium émelyítő illata hatotta át. Mindenütt svábbogarak nyüzsögtek.
– Ez lehetetlen – suttogta Robb, megérintve az ezüstöt.
– El nem tudtam képzelni, hogy létezik olyan hely a földkerekségen, ahol ennyi ezüst van felhalmozva – mondta az ugyancsak döbbent Culum.
– Márpedig itt van az orrod előtt.
Robb remegő kézzel fölemelt egy ezüsttéglát, hogy bizonyságot nyerjen. – Hihetetlen.
Struan elmondta nekik, hogyan tett szert az ezüstre. Beszámolt mindarról, amit Zsin-kua mondott neki, de nem tett említést a pecsétről, a négy félpénzről, az öt lakról, amin Hongkongon földet kell vásárolnia Zsin-kua részére, a másik öt lakról sem, amit meg kell őriznie a számára, és arról az egy lakról sem, amit Gordon Csennek kell adnia. Elmesélte nekik a Brockkal folytatott vízi ütközetet is. Mejmejről azonban nem szólt.
– Az a mocskos kalóz! – háborgott Culum. – Ha Longstaff meghallja, fölakasztatja mindkettőt, Brockot is, Gortht is.
– Ugyan miért? – kérdezte Struan. – Brock nem tett többet, mint én. Véletlenül összeütköztünk.
– De hát ez nem igaz! Be tudod bizonyítani, hogy...
– Nem tudok és nem is akarok bizonyítani semmit. Brock megpróbálta, de nem sikerült neki, ennyi az egész. Ez a mi kettőnk dolga, senkinek semmi köze hozzá.
– Nekem ez nem tetszik – mondta Culum. – A szándékos kalózcselekményeket nem így ítéli meg a törvény.
– Eljön még a számonkérés napja, majd ha itt lesz az ideje.
– Istennek legyen hála, megmenekültünk – szólt erőtlen hangon Robb. – Most végig tudunk csinálni minden nemzetközi pénzügyletet. Mi leszünk a leggazdagabb cég a Keleten. Áldjon meg téged az Isten, Dirk. Hihetetlen vagy. – Most, hogy biztosítva látta a jövőt, Robb lelkében diadalünnepet ült. Most már annyi pénzük lesz, hogy még Sarah költekező hajlamait is ki tudja elégíteni. Nyomban hazamehetek. Talán Dirk meggondolja magát, és nem megy el, sose megy haza, elfeledi a parlamentet. Vége az aggódásnak. Vehetek egy kastélyt, s élhetek nyugalomban, mint egy földesúr. A gyerekeim megházasodnak, jó életük lesz, és marad még annyi pénz, hogy a gyerekeik gyerekeinek is jut belőle. Roddy befejezheti az egyetemet, bankár lesz, és sohasem kell idegeskednie a Kelet miatt. – Áldjon meg az Isten, Dirk!
Culum ugyanilyen kitörő örömmel fogadta a hírt. Ez nem ezüst, ujjongott magában, ez hatalom! Vehetsz rajta fegyvereket, vásárolhatsz rajta szavazatokat, hogy többséget szerezz a parlamentben. Itt a válasz a Chartára és a chartistákra. Mint Tajpan, jó célra használhatom mindazt a hatalmat, amit ez a vagyon jelent. Hála legyen néked, Uram, fohászkodott buzgón, amiért megsegítettél minket a szükség órájában.
Culum most egészen más szemmel látta az apját. Az elmúlt hetekben sokat gondolt arra, amit apja mondott neki a vagyonról, a hatalomról és azok hasznáról. Most, hogy ott volt Glessing közelében, s megérzett valamit Longstaff hatalmából, hogy látta a sunyi, gunyoros mosolyokat s a nyílt örömet a Nemes Ház bukása felett, rádöbbent, hogy egy ember egymagában, születési előjogok vagy hatalom nélkül védtelen.
Struan megérezte Robb és Culum pénzsóvárságát. Pénz kell nekik, gondolta. De légy igazságos: bárkivel ezt tenné az ezüst. Nézd csak önmagád: megöltél nyolc-tíz embert, hogy megőrizd. Úgy ám, s megölsz még vagy százat. Nézd csak meg, mire kényszerít tulajdon fiaddal és öcséddel szemben is!
– Szeretnék valamit tisztázni előttetek – mondta. – Ezt az ezüstöt kölcsönbe kaptam. Becsületszóra. Felelősséggel tartozom érte Zsin-kuának. Én tartozom érte felelősséggel, nem a Nemes Ház.
– Ezt nem értem, Dirk – szólt Robb.
– Hogy érted ezt, apám?
Struan egy Bibliát vett elő. – Először esküdjetek meg a Szentírásra, hogy mindaz, amit most mondok, hármunk titka marad.
– Muszáj esküdni? – kérdezte Robb. – Én természetesen amúgy se mondanám el senkinek.
– Hajlandó vagy megesküdni rá, Robb?
– Persze.
Mindketten megesküdtek, hogy megőrzik a titkot.
Struan az ezüstre fektette a Bibliát. – Ezt az ezüstöt kizárólag a Nemes Ház megmentésére lehet felhasználni, azzal a kikötéssel, hogy először: ha valamelyikőtök Tajpan lesz, beleegyezik, hogy a céget teljes mértékben elkötelezi a hongkongi és a kínai kereskedelem támogatása mellett; másodszor: a cég állandó székhelye Hongkongon lesz; harmadszor: átveszi a Zsin-kuával és leszármazottaival szemben vállalt felelősségemet és adott szavamat; negyedszer: garantálja, hogy a Tajpan, akit utódjául kijelöl, ugyanezt cselekszi; és végül – Struan a Bibliára mutatott – beleegyezik, hogy a mindenkori Tajpan kizárólag keresztény és rokon lehet. Esküdjetek a Szentírásra, hogy mielőtt a Tajpan tisztjét utódotokra átruházzátok, megesketitek őt a Szentírásra, hogy betartja ugyanezeket a feltételeket.
Csend következett, majd Robb szólalt meg, aki ismerte bátyja gondolkozásmódját: – Elmondtad az összes kikötést, amit Zsin-kua feltételül szabott?
– Nem.
– És mi a többi?
– Majd elmondom, ha megesküdtetek. Rajtatok áll, megbíztok-e bennem vagy sem.
– Ez nem túl tisztességes eljárás.
– Az ezüst sem túl becsületes, Robb. Meg kell bizonyosodnom. És e pillanatban egyikőtök sem rokonként áll előttem. Egy évszázad a tét. Vagy kétszáz év. – A himbálózó lámpás gyenge fényében élénkzölden csillogott Struan szeme. – Én a kínaiak időfogalma szerint köteleztem el a Nemes Házat. Veletek – vagy nélkületek.
Úgy tetszett, a levegő érezhetően megsűrűsödött. Robb nyakán s vállán érezte a nedvességet. Culum elképedve meredt apjára.
– Hogy érted azt, hogy teljes mértékben elkötelezni a céget Hongkong támogatása mellett? – kérdezte Robb.
– Hogy támogatja, őrködik fölötte, és állandó kereskedelmi központtá teszi. A kereskedelem pedig Kína kapujának kulcsa. Egész Kínáé. Eszköz, amely révén Kína bevonható a népek családjába.
– Ez lehetetlen! – mondta Robb. – Lehetetlen!
– Talán csakugyan az. Ennek ellenére ezzel fog megpróbálkozni a Nemes Ház.
– Úgy érted, segíteni Kínát, hogy világhatalommá váljék? – kérdezte Culum.
– Igen.
– De hát ez veszedelmes! – csattant fel Robb. – Ez őrültség! Van elég baj a világon anélkül is, hogy segítenénk ezt a pogány siserahadat! Ezek el fognak tiporni minket. Valamennyiünket! Egész Európát!
– Jelenleg a földkerekségen élő emberek közül minden negyedik kínai. Most kitűnő alkalmunk van rá, hogy segítsük őket. Hogy megtanítsuk őket a mi szokásainkra. A brit szokásokra. A törvényre, a rendre, az igazságszolgáltatásra. A kereszténységre. Eljön még a nap, amikor úgy döntenek, hogy kirajzanak. Nekem az a véleményem, hogy most kell megismertetni őket a mi szokásainkkal.
– Ez lehetetlenség. Sose fogod tudni megváltoztatni őket. Soha. Falra hányt borsó.
– Ezek a feltételek. Öt hónap múltán Tajpan leszel, téged pedig majd Culum követ – ha méltó lesz rá.
– Jézus a mennyekben! – robbant ki Robb. – Ezért küzdöttél hát annyi éven át?
– Igen.
– Mindig tudtam, hogy vannak álmaid, Dirk. Na de ez... ez már sok a jóból. Nem is tudom, minek nevezzem: szörnyűnek vagy csodálatosnak. Én ezt már nem tudom fölfogni.
– Lehet, hogy nem tudod – felelte kemény hangon Struan.
– De ez a feltétele annak, hogy fenntartsd magadat és a családodat, ez a feltétele a jövőtöknek. Öt hónap múlva Tajpan leszel. Legalább egy esztendeig.
– Már mondtam neked, hogy ez egy oktalan döntés. – Robb elvörösödött, vonásai eltorzultak. – Én nem tudok annyit, és nincs bennem annyi ravaszság, hogy bánni tudjak Longstaff-fal, vagy hogy megőrizzem a Nemes Ház vezető helyét ennyi háborús intrika közepette. Vagy hogy megbirkózzak a kínaiakkal.
– Tudom. Azt is tudom, milyen kockázatot vállalok. Hongkong azonban most már a miénk. A háború pedig ugyanolyan gyorsan fog véget érni, mint a legutóbbi. – Struan az ezüstre mutatott. – Ezt a sziklát nem könnyű szétverni. Mostantól kezdve csupán kereskedni kell. És te jó kereskedő vagy.
– Itt nemcsak kereskedésről van szó. Hajózni kell, kalózok ellen harcolni, kordában tartani Brockot, és még ezer más dolgot csinálni.
– Öt hónap elég lesz rá, hogy a legfontosabbakat elintézzük. A többi már a te gondod.
– Az enyém?
– Igen. Ezzel az ezüsttel együtt jelenleg hárommillió a vagyonunk. Amikor elmegyek, egymilliót magammal viszek. Ezenfelül amíg élek, enyém a haszon húsz százaléka. Te ugyanezt teszed. – Culumra nézett. – Mire pedig te is leköszönsz a Tajpan tisztéről, tízmillió lesz a vagyonunk, mert én a parlamentben őrködni fogok fölötted és a Nemes Ház fölött, és olyan gazdaggá teszem a céget, amiről álmodni se mersz. Nem kell többé olyan emberekre hagyatkoznunk, mint Sir Charles Crosse, Donald McDonald, McFee, Smythe, Ross meg a többi, akiket azért pénzelünk, hogy a mi érdekünkben szavazzanak – erről majd magam gondoskodom. És időről időre visszajövök majd Hongkongba, így hát nem kell aggódnotok.
– Énnekem elég annyi pénz, hogy szép csöndben álmodozzak, és aztán békében ébredhessek Skóciában – mondta Robb. – Nem a Keleten. Nem akarok itt meghalni. A legközelebbi hajóval hazamegyek.
– Egy év és öt hónap nem olyan nagy kérés.
– Ez követelés, Dirk, nem kérés.
– Ha nem egyezem bele a feltételekbe, akkor el kell mennem? – kérdezte Culum. A szája kiszáradt, a szíve összeszorult.
– Nem. Attól még társtulajdonos maradsz, jóllehet csak kisebb jogkörű társ. Tajpan azonban sohasem lehetsz. Soha. Ez esetben valaki mást kell keresnem és betanítanom. Egyetlen év tisztességes kérés – követelés – Robbtól. Ő már tizenegy éve tanulja ezt a mesterséget. – Struan fölvett egy ezüsttéglát. – Neked, Culum, ha most igent mondasz, még bizonyítanod kell. Te csupán potenciális utód leszel, ez minden. Nem fogsz a mi verítékünkön hízni, se az enyémen, se Robbén. Ez a klán s egyben az élet törvénye is, és jó törvény. Mindenkinek a maga lábán kell megállnia. Természetesen én amennyire tudlak, segíteni foglak, amíg csak élek, de rajtad áll, hogy megmutasd, mennyit érsz. Csak igazi férfinak van joga ahhoz, hogy az élre álljon.
Culum elvörösödött.
Robb irtózva meredt Struanra. – Neked nem Tajpanra van szükséged arra az évre, Dirk. Neked csupán egy szárazdajka kell arra az évre, nem így van?
– Ha most öt esztendőre elvállalod a tisztet, azt választasz utódodul, akit csak akarsz.
– Ha megígérek öt esztendőt, most nyomban kizárhatom Culumot?
– Igen – vágta rá Struan. – Szerintem kár lenne, de rajtad áll a döntés.
– Látod, mit tesz a hatalom az emberrel, Culum? – kérdezte feszült hangon Robb.
– A Nemes Háznak ez a változata e nélkül az ezüst nélkül halálra van ítélve – mondta Struan neheztelés nélkül. – Elmondtam a feltételeimet. Határozzátok el magatokat.
– Most már értem, miért gyűlölnek téged ezeken a vizeken – mondta Culum.
– Csakugyan érted, fiam?
– Igen.
– Ezt sohasem fogod megérteni igazán, míg le nem telik az az öt esztendő.
– Ezek szerint nincs sok választásom, apám. Szóval öt év, vagy semmi?
– Minden vagy semmi, Culum. Ha hajlandó vagy második lenni a sorban, hát csak rajta. Én azt próbálom megértetni veled, hogy a Nemes Ház Tajpanjának lenni annyi, mint vállalni, hogy egyedül légy, hogy gyűlöljenek, hogy legyen valami elévülhetetlen értékű célod, s hogy feláldozz bárkit, aki felől nem vagy biztos. Még semmit sem bizonyítottál, de mert a fiam vagy, ezért most felkínálom neked Ázsia legnagyobb hatalmát. Ilyen hatalom birtokában szinte bármit el lehet érni e földön. Nem könnyű szívvel ajánlom föl neked. Én tudom, mit jelent a Tajpannak lenni. Dönts hát, az istenfáját!
Culum szeme a Bibliára szegeződött. Aztán az ezüstre. Nem akarok második lenni a sorban, gondolta. Ezt az egyet tudom. A rangsor másodikja sosem képes értékes dolgokat művelni. Rengeteg idő van még, hogy fontolóra vegyem a feltételeket, Zsin-kuát és a világ gondjait. Amiatt talán nem is kell aggódnom, hogy lesz-e belőlem Tajpan; lehet, hogy Robb úgy találja majd, hogy nem vagyok méltó rá. Ó, Uram, engedd, hogy bebizonyítsam: lehet belőlem Tajpan, hogy jó ügy érdekében élhessek a hatalommal. Segítse ez az eszköz a Te céljaidat. A Chartát el kell fogadtatni. Ez az egyetlen módja.
Veríték ütött ki homlokán. Kezébe vette a Bibliát. – Az Úristenre esküszöm, hogy betartom ezeket a feltételeket, ha Tajpan leszek. Isten engem úgy segéljen. – Remegett a keze, miközben visszatette a könyvet.
– Robb? – kérdezte Struan anélkül, hogy fölpillantott volna.
– Öt évig Tajpan leszek, és visszaküldhetem Culumot Skóciába? Most rögtön? Bármit megváltoztathatok úgy, ahogy nekem tetszik?
– Igen. Megismételjem, amit mondtam? Öt hónap múlva azt teszel, amit jónak látsz. Ha a többi feltételbe beleegyezel.
A raktérben megsűrűsödött a csend, csupán a patkányok szűnni nem akaró neszezése hallatszott a sötétben.
– Miért akarnál kirekeszteni, bácsikám? – kérdezte Culum.
– Hogy fájdalmat okozzak az apádnak. Már csak te maradtál meg neki a családjából.
– Így van, Robb. Ő az egyetlen.
– Rettenetes dolog ilyet mondani! Rettenetes! – rendült meg Culum. – Rokonok vagyunk. Rokonok.
– Igen – felelte kínlódva Robb. – De most nyílt lapokkal játszunk. Apád a céljai érdekében hajlandó feláldozni engem, téged, a gyerekeimet. Miért ne tenném én is ugyanezt vele?
– Lehet, hogy megteszed, Robb – válaszolta Struan. – Lehet, hogy megteszed.
– Tudod, hogy sohasem tennék olyat, ami bántana téged. Jóságos Isten, mi történik velünk? Szert tettünk némi ezüstre, és máris bűzlünk a mohóságtól, és az Úr a tudója, mi mástól még. Kérlek, engedj el. Öt hónap múlva. Kérlek, Dirk.
– Nekem el kell mennem. Csak a parlamentből tudom igazán irányítani Longstaffot és utódait... mint ahogy ti is ezt fogjátok tenni, ha itt hagyjátok Ázsiát. A parlament az a hely, ahol keresztülvihetjük a tervünket. Culumnak azonban bele kell tanulnia a dologba. Egy évig Tajpan leszel, aztán mehetsz.
– Hogyan tud beletanulni ilyen rövid idő alatt?
– Öt hónap alatt megtudom, hogy lehet-e belőle Tajpan. Ha nem, másként fogom intézni a dolgokat.
– Hogyan?
– Hajlandó vagy elfogadni a feltételeket, Robb? Ha igen, akkor esküdj meg a Szentírásra, és menjünk fel a fedélzetre.
– Mit akarsz tenni?
– A teremtésedet! Elfogadod a feltételeket vagy sem? Egy évre? Öt évre? Vagy semennyire?
Robb hol egyik, hol másik lábára helyezte testsúlyát, ahogy a hajó imbolyogni kezdett az erősödő szélben. Egész lénye arra intette, hogy ne tegye le az esküt. De le kell tennie. A családja érdekében le kell tennie. Fölvette a Bibliát; nehéznek érezte. – Annak ellenére, hogy irtózom a Kelettől és mindentől, ami e szón értendő, esküszöm az Úrra, hogy legjobb tudásom szerint betartom a feltételeket. Isten engem úgy segéljen. – Struannak nyújtotta a Bibliát. – Azt hiszem, megbánod még, hogy rávettél, hogy maradjak mint Tajpan – egy esztendőre.
– Meglehet. Hongkong viszont nem fogja megbánni. – Struan kinyitotta a Bibliát, és megmutatta nekik a négy félpénzt, amelyeket korábban pecsétviasszal ragasztott a könyv borítójának belső lapjára. Elmondta nekik Zsin-kua valamennyi feltételét – kivéve azt, amely Gordon Csenre vonatkozott. Ez az én dolgom, gondolta, majd egy pillanatra eltöprengett azon, hogy vajon mit gondolhatott Culum, amikor először hallotta hírét féltestvérének és Mejmejnek. Robb tudott Mejmejről, jóllehet sohasem találkozott vele. Struan elgondolkodott, vajon ellenségei beszámoltak-e már Culumnak Gordonról és Mejmejről.
– Azt hiszem, igazad volt, hogy megeskettél minket – mondta Robb. – Csak a Jóisten a megmondhatója, miféle gonoszságot jelentenek ezek a pénzdarabok.

Miután visszamentek a kajütbe, Struan az asztalához lépett, és feltörte a levél pecsétjét. Elolvasta az első bekezdést, s boldogan felkiáltott: – Él! Winifred él! Jól van!
Robb kikapta a kezéből a levelet. Struan magánkívül volt az örömtől; átölelte Culumot, majd dzsiggelni kezdett, a dzsig pedig skót körtánccá alakult – belekarolt Culumba, magukhoz húzták Robbot, s egy csapásra elillant belőlük minden bizalmatlanság és gyűlölet.
Aztán Struan hatalmas erejű karjai megállították őket. – Most együtt! Egy, két, hár! – kiáltotta, s mindhárman egyszerre, torkuk szakadtából harsogták a klán latin csatakiáltását:
– Feri! Üsd, vágd!
Struan ezután ismét átölelte őket, s felharsant a hangja: – Hajópincér!
A tengerész rohanva érkezett. – Parancs, uram!
– Dupla adag rumot minden embernek. A dudás jöjjön a tatfedélzetre! Maga pedig hozzon egy üveg pezsgőt és még egy kanna teát!
– Igenis, uram!
Így hát a három férfi békét kötött egymással. Lelkük mélyén azonban mindhárman tudták, hogy mostantól kezdve minden megváltozott közöttük. Túl sokat mondtak. Egy kis idő, s mindegyikük elindul a maga útján – egyedül.
– Istennek legyen hála, hogy csak utána nyitottad ki a levelet, Dirk – mondta Robb. – Istennek legyen hála ezért a levélért. Rettenetesen éreztem magam. Rettenetesen.
– Én is – szólt Culum. – Olvasd fel, apám.
Struan elhelyezkedett a mély bőr karosszékben, és fölolvasta nekik a levelet. Gael nyelven írták, a dátum szerint négy hónapja, egy hónappal az után, hogy Culum elhajózott Glasgow-ból.
Parlan Struan azt írta, hogy Winifred élete két héten át egy hajszálon függött, de aztán a gyógyulás útjára lépett. Az orvosok nem tudták egyéb magyarázatát adni, mint hogy fölvonták a vállukat, és azt mondták: „Isten akarata.” Winifred most ott élt Parlan Struannal abban a kis majorban, amit sok évvel ezelőtt Struan vásárolt az apjának.
– Winifred biztos boldog ott – mondta Culum –, bár arrafelé szolgákon és kecskéken kívül mással nemigen válthat szót. És hová fog iskolába járni?
– Előbb csak hadd szedje össze magát, aztán majd erről is elgondolkozunk – mondta Robb. – Folytasd, Dirk.
A levél családi hírekkel folytatódott. Parlan Struannak két bátyja és három nővére volt, valamennyi családos, akiknek már a gyerekeik is házasok voltak, s azoknak is voltak gyermekeik. Parlan Struan gyermekei – Dirk és Fiona az első házasságából, Robb, Uthenia és Susan a második feleségétől – szintén családos emberek voltak.
Parlan Struan leszármazottjai közül sokan emigráltak: a kanadai kolóniákra, az Amerikai Egyesült Államokba. Néhányan az Indiákra, illetve Dél-Amerikába vetődtek.
Parlan Struan megírta, hogy Alastair McCloud, aki Robb nővérét, Susant vette feleségül, Hector fiával visszatért Londonból, hogy ismét Skóciában telepedjen le – a kolerában meghalt Susannak és lányának, Clairnek elvesztése rettenetesen nyomasztotta, csaknem összetörte lelkileg; megírta, hogy levelet kapott Kenéktől – Flóra, Dirk húga Farran Kenhez ment férjhez, s tavaly elhajóztak a virginiai Norfolkba. Szerencsésen megérkeztek, jó útjuk volt, ők és a gyerekeik egyaránt boldogok, és jól érzik magukat.
A levél így folytatódott: „Mondd meg Robbnak, hogy Roddy tegnap elutazott az egyetemre, magam ültettem föl az Edinburghba induló postakocsira, hat shillinggel a zsebében és négy napra való elemózsiával. Unokaöcséd, Dougall Struan azt írta nekem, hogy az ünnepeken majd meghívja magához a fiút, s gyámolítja mindaddig, míg Robb haza nem tér. Voltam olyan bátor, hogy Robb nevében küldtem a fiúval egy ötven guinea értékű bemutatóra szóló váltót egyesztendei koszt-kvártélyára s heti egy shilling zsebpénzre. Ezenfelül adtam neki egy Bibliát, s figyelmeztettem, hogy kerülje a szabados nőszemélyeket, a tivornyázást és a szerencsejátékokat, aztán figyelmébe ajánlottam egy sort Will Shakespeare Hamletjéből: »Kölcsönt ne végy, ne adj«, ezt le is írattam vele, és betettem a szentírás födele alá. Szép írása van a fiúnak.
Drága Ronaldádat és a gyerekeket közös sírba temették, egyikébe azoknak, miket a járványkor ástak. Roppant sajnálom, Dirk fiam, de a törvény úgy mondja, hogy a ragályban meghaltakat így kell eltemetni – elégetve, majd klórmésszel leöntve maradványaikat –, hogy megóvják az élőket. Magát a temetési szertartást viszont hitünk előírásai szerint végezték, s a földet, ahová temették őket, mint megszentelt területet elkerítették. Nyugodjanak békében.
Winnie miatt ne aggódj: most már teljesen rendbejött, és itt, a Loch Lomond mellett, amit az Úr lába érintett, rendes, istenfélő nővé fog növekedni. És most fogadd meg szavamat: ne hagyd, hogy azok a barbár pogányok ott az indiai Kitájban elragadják a lelkedet, és gondosan zárd be ajtódat a gonosz előtt, amely azokon az ördögi szigeteken tenyészik. Nem szándékszol hazatérni mostanában? Én ugyan kitűnő egészségnek örvendek és az Úr áldása rajtam, de már csupán hét esztendő hiányzik az Úr megígérte hetedik ikszhez, s ezekben a rettenetes időkben jó, ha négyszáz közül egy megéri ezt. Nagyon jól vagyok. Az újságok azt írják, hogy Glasgow-ban, Birminghamben meg Edinburghban nagy zendülések voltak. A chartisták megint lázadoznak. Két nappal ezelőtt Glasgow-ban volt egy jó kis akasztás birkalopás miatt. Az ördög vigye az angolokat! Micsoda világot élünk – egy rendes skót embert fölakasztanak csupán azért, mert ellopott egy angol bárányt. És egy skót bíró ítél így! Rettenetes. Ugyanezen bíró több száz embert küldött az ausztráliai Van Diemen-földre lázadás és sztrájk miatt, meg azért, amiért fölgyújtottak egy gyárat. Culum barátját, Bartholomew Angust, tízesztendei száműzetésre küldték Új-Dél-Walesbe, mert ő volt a vezetője az edinburghi chartista lázadásnak. Még mindig...”
– Uramisten! – kiáltott föl Culum.
– Ki ez a Bartholomew, fiam? – kérdezte Struan.
– Egy szobában laktam vele az egyetemen. Szegény Bart...
– Tudtad róla, hogy chartista? – kérdezte Struan élesen.
– Persze. – Culum az ablakhoz ment, s a hajó nyomdokvizét nézte.
– Te is chartista vagy, Culum?
– Magad mondtad, hogy a charta jó dolog.
– Igen. Viszont azt is értésedre adtam, mi a véleményem a felkelésről. Részt veszel a chartisták mozgalmában?
– Ha odahaza lennék, részt vennék. Az egyetemisták többsége a chartistákhoz húz.
– Hát akkor örülök neki, hogy itt vagy, a mindenségit! Ha Bartholomew vezetője volt egy zendülésnek, akkor rászolgált arra a tíz évre. Jó törvényeink vannak, és miénk a földkerekség legjobb parlamenti rendszere. Felkeléssel, lázadással, sztrájkokkal nem lehet változást elérni.
– Mi áll még a levélben, apám?
Struan egy percig fia hátára meredt, hangjából Ronalda hangjának tónusát vélte kihallani. A jövőben alaposabban figyelemmel kell kísérnem ezeket a chartista ügyeket, figyelmeztette magát gondolatban, majd folytatta a felolvasást: „A Felföldről még mindig naponta érkeznek emberek Glasgow-ba, mert a klánok fejei még mindig elzárva tartják előlük a klán földjeit, s megfosztják a klántagokat születésük adta jogaiktól. Az a feketemájú pokolfajzat, Struan grófja, most katonákat toboroz az ezredébe, hogy az indiai kolóniákon harcoljanak. Csak úgy tódulnak a zászlaja alá a népek, vonzza őket az ígért hadizsákmány meg föld. Azt beszélik errefelé, hogy megint háborúznunk kell azokkal az átkozott amerikaiakkal a kanadai kolóniák miatt, és az a beszéd is járja, hogy háborúság dúl azok között az ördögi franciák meg az oroszok között az ottomán törökök miatt. Ezek az istenverte franciák...! Mintha nem szenvedtünk volna még eleget a miatt az ördögfattya Bonaparte miatt...!
Szomorú állapotok között élünk, fiam. Jut is eszembe: azt tervezik, hogy öt éven belül vasútvonallal kötik össze Glasgow-t és Edinburght. Hát nem nagyszerű? Akkor talán össze tudnánk fogni mi, skótok, kikergethetnénk ezeket az ördögi angolokat, és saját királyt választhatnánk. Ölellek téged s az öcsédet, s öleld meg a nevemben Culumot. Tisztes atyád: Parlan Struan.”
Struan fanyarkás mosollyal az ajkán fölnézett. – Még mindig ugyanolyan vérszomjas, mint volt.
– Ha a gróf katonákat toboroz, hogy Indiába vigye őket, előfordulhat, hogy ide is eljutnak – mondta Robb.
– Igen, nekem is ugyanez jutott az eszembe. Hát, öcsém, ha ezek a katonák valaha is elérik a Nemes Ház felségterületét, akkor az a sereg fej nélkül megy haza, Isten engem úgy segéljen!
– Isten engem úgy segéljen! – visszhangozta Culum.
Kopogtattak az ajtón, majd a hajópincér sietett be a kajütbe pezsgővel, poharakkal, teával. – Orlov kapitány köszöni szépen a legénység nevében, uram.
– Mondd meg neki, hogy az őrség leteltével Wolfganggal együtt jöjjön ide hozzánk.
– Igenis, uram.
Miután a steward kitöltötte a bort és a teát, Struan fölemelte a poharát. – Igyunk Winifredre, aki visszatért a halál torkából!
Ittak, majd Robb szólalt meg: – És most emeljük poharunkat a Nemes Házra. Arra, hogy soha többé ne tegyünk és ne gondoljunk egymásról semmi rosszat.
– Úgy legyen.
Megint ittak.
– Robb! Amint Hongkongba érünk, írj az ügynökeinknek. Írd meg nekik, hogy tudják meg, kik voltak a bankunk igazgatói, és hogy ki volt a felelős a túl sok hitel folyósításáért.
– Rendben van, Dirk.
– És ha ez megvan, apám? – kérdezte Culum.
– Akkor tönkretesszük a felelősöket – felelte Struan. – És a családjukat.
Culum úgy érezte, megdermeszti a mondat sugallta kérlelhetetlen véglegesség. – A családjukat miért?
– Mit tett a mohóságuk a miénkkel? Mivelünk? A jövőnkkel? Éveken át kell fizetnünk a kapzsiságuk miatt, ők is ugyanígy fognak fizetni. Mindahányan.
Culum fölállt, és az ajtóhoz lépett.
– Hová, fiam?
– Az árnyékszékre.
Becsukódott mögötte az ajtó.
– Sajnálom, amit mondtam – sóhajtott Struan. – De meg kellett mondanom.
– Tudom. Én is sajnálom. De ami a parlamentet illeti, igazad van. A parlament hatalma nőttön-nő, és a nagy kereskedelmi ügyleteket ott kell elintézni. Én majd szemmel tartom a pénzügyeket, és mindketten szemmel tarthatjuk Culumot, segíthetünk neki. Hát nem csoda, ami Winifreddel történt?
– De az.
– Ugye te is úgy látod, hogy Culumnak bizonyos dolgokban nagyon határozott nézetei vannak?
– Culum még nagyon fiatal. Ronalda neveltje... Ronalda pedig, ahogy te is jól tudod, betéve fújta a Szentírást... Culumnak egyszer fel kell nőnie.
– És mi a szándékod Gordon Csennel?
– Úgy érted, hogy vele és Culummal, ugye? – Struan a vijjogó sirályokat figyelte. – Ezt az ügyet azonnal rendezni kell, mihelyt visszaértünk Hongkongra.
– Szegény Culum... Nem könnyű dolog felnőtté válni...
– Sose könnyű – ingatta a fejét Struan.
Egypercnyi csönd következett, majd Robb szólalt meg: – Emlékszel a barátnőmre, Ming Szura?
– Igen.
– Gyakran eszembe jut, hogy vajon mi történhetett vele és a gyerekkel.
– Abból a pénzből, amit adtál neki, úgy élhet, mint egy hercegnő, és remek férjet találhatott magának. Nyilván mandarinfeleségként él valahol. Nem kell aggódnod miattuk.
– A kis Isabel most lesz tízesztendős. – Robb elmerült Ming Szu emlékébe: a kacagásába, abba a sok jóba, amiben a kínai nő részesítette. Mennyi örömben volt részem, gondolta. Ming Szu egyetlen nap alatt több szeretetet, kedvességet, szelídséget és szenvedélyt tanúsított iránta, mint Sarah házasságuk egész folyamán. – Megint meg kéne nősülnöd, Dirk.
– Efelől még ráérek gondolkodni. – Struan szórakozott pillantást vetett a barométerre. 30,1 hüvelyket mutatott, szép időt jelzett. – Ha Tajpan leszel, fogd nagyon keményen Culumot, Robb.
– Úgy lesz – felelte Robb.

Abban a pillanatban, amikor Culum a fedélzetre lépett, a China Cloud oldalra dőlt, s kibukkant abból a csatornából, amit a szárazföld felőli oldalon egy Tungkucsau nevű kis sziget, a másikon pedig Hongkong határolt. A hajó nagy sebességgel ért ki a nyílt tengerre a hegyektől közrefogott árjáróból, és délnyugat felé fordult. Tőle kétmérföldnyire, a menetirány szerinti bal oldalon, egy másik, nagyobb sziget, Pokliucsau szökött fel a tenger színéről. Erős északkeleti monszun korbácsolta a hullámokat, az égboltot piszkosszürke felhőtakaró bontotta.
Culum óvatos léptekkel haladt az orr irányába, gondosan kikerülve a takaros tekercsekben álló vitorla- és horgonyköteleket. Végigment az ágyúk csillogó sora mellett, s csodálkozva tapasztalta, milyen tiszta minden. Korábban, a hongkongi öbölben, járt már néhány kereskedőhajó fedélzetén – valamennyi csak úgy ragadt a mocsoktól.
Az orr bal oldali részét már elfoglalta két matróz, így hát a jobb oldali palánkra kapaszkodott fel. Belecsimpaszkodott a hullámvető fölött kifeszített kötélbe, nagy üggyel-bajjal letolta a nadrágját, s bizonytalan mozdulatokkal rákuporodott a hálóra.
E pillanatban egy fiatal, vörös hajú matróz tűnt fel az orrban; gyakorlottan fölugrott a palánkra, és letolta a nadrágját. Mezítláb volt, és miközben kiguggolt a hullámok fölé, nem kapaszkodott a kötelekbe.
– Szerencsés jó reggelt, uram – köszönt rá Culumra.
– Magának is – köszönt vissza Culum, kétségbeesetten kapaszkodva a kötélbe.
A matróz gyorsan elvégezte a dolgát. Előrehajolt a palánkon, egy dobozból elővett egy darab újságpapírt, megtörölte magát, gondosan a vízbe dobta a papírt, majd fölhúzta a nadrágját, és megkötötte a dereka körül.
– Hát maga mit csinált? – kérdezte Culum.
– Mi? Ja, a papírt kérdi, uram? Az isten tegyen akárhová, ha tudom, uram. A Tajpan parancsolta így. Aki nem törli ki az ülepét, kéthavi bérével fizet érte, a tetejibe tíz napot tölthet a fogdahajón. – A matróz fölnevetett. – Bocsánatát kérem, de a Tajpannak igaza van. Ez az ő hajója, hát törölje ki az ember azt a szaros seggit. – Könnyed mozdulattal a fedélzetre szökkent, kezét belemártotta egy tengervizes vödörbe, s a lábára löttyintett egy kis vizet. – Mosd meg a szaros kezedet is, a mindenségedet, aztán a lábadat is, vagy mégy a fogdahajóra! Életembe nem hallottam még ilyesmiről. Tiszta őrület... már megbocsásson, uram. De hogy az ember fia állandóan a szaros kézit meg a szaros seggit türülgesse, meg hetente feredőzzék, meg tiszta ruhát váltson... Ebbe bele köll bolondulni.
– Mibe köll belebolondulni? – kérdezte egy másik matróz, aki egy pofa bagóval a szájában támaszkodott a palánknak. – Abba, hogy ezüstben kapjuk a járandóságunkat? Mikor máshol papírral fizetnek? Abba bolondulsz bele, hogy úgy zabálsz, mint valami puccos herceg? Meg a jutalompénzekbe? Mi kéne még teneked, Charlie? – kérdezte, majd Culumhoz fordult: – Én nem tudom, hogyan csinálja a Tajpan, uram, de az biztos, hogy az ő hajóin ritkább a himlő meg a süly, mint bármi más hajón a tengeren. – Dohánylevet sercintett a szél irányába. – Nahát, én kitörlöm az ülepemet, méghozzá boldogan. Már megbocsásson, uram, de a maga helyibe is ezt tenném. A Tajpan rettentő szereti, ha végrehajtják a parancsait!
– Csúcsvitorlákat és fősudárvitorlákat kurtítani! – harsant Orlov kapitány kiáltása a tatfedélzetről. Apró termete ellenére óriási hangereje volt.
A két matróz Culum felé fordulva a halántékához érintette a kezét, majd csatlakoztak a már a csarnakokon kúszó társaikhoz.
Culum vett egy darab papírt, megtörölte magát, megmosta a kezét, majd lement a fedélközbe, s várta, mikor szólhat közbe Struan és Robb beszélgetésébe.
– Mi értelme papírt használni? – kérdezte.
– Mi? – kérdezett vissza Struan.
– Az orrban. Aki nem használ papírt, tíz nap fogdát kap.
– Ja, vagy úgy... Ezt elfelejtettem mondani neked, fiam. A kínaiak szerint van valami összefüggés a járványok meg az ürülék között.
– Ez nevetséges – mondta megvető hangsúllyal Culum.
– A kínaiak nem így gondolják. És én sem – felelte Struan, majd Robbhoz fordult. – Három hónapja, hogy bevezettem ezt a rendszert a China Cloudon. A betegség a minimumra csökkent.
– Még a Thunder Clouddal összevetve is? – kérdezte Robb.
– Igen.
– Véletlen – mondta Culum.
– Sok véletlennel találkozol még a hajóinkon, Culum – mordult rá Robb. – Még alig ötven esztendeje, hogy Cook kapitány rájött, hogy a citrom és a friss zöldség a skorbut ellenszere. Lehet, hogy az ürüléknek van valami köze a járványokhoz.
– Mikor fürödtél utoljára, Culum? – kérdezte Struan.
– Nem tudom... egy hónapja...? Nem, nem emlékszem. Perry kapitány ragaszkodott hozzá, hogy hetente egyszer megfürödjek a legénységgel a Thunder Cloudon. Kis híján halálra fagytam. Mire jó ez?
– Mikor mostad ki utoljára a ruháidat?
Culum csodálkozva meredt apjára, majd végignézett vastag barna gyapjúnadrágján és szalonkabátján. – Sose volt kimosva! Miért kellene kimosni?
Struan tekintete megvillant. – Mostantól fogva akár a parton vagy, akár hajón, hetente egyszer tetőtől talpig megmosakszol. Papírt használsz, és megmosod a kezedet. Hetente egyszer kimosatod a ruhádat. Vizet nem iszol, csak teát. És naponta megsikálod a fogadat.
– De miért? Ne igyak vizet? Ez őrültség. Kimosni a ruháimat? A végén összemegy, és kimegy belőle a vasalás, és a jó ég a megmondhatója, mi minden történne még vele!
– Márpedig ezt fogod tenni. Ez itt a Kelet. Azt akarom, hogy életben maradj. Hogy jól élj. És hogy ne légy beteg.
– Nem akarom! Nem vagyok gyerek, és nem vagyok a matrózod!
– Jobb lesz, ha azt teszed, amit apád mond – szólt Robb. – Én is vitatkoztam vele minden új ötleten, amit kipróbált. Vitatkoztam vele, egészen addig, amíg be nem bizonyította, hogy beválnak. Hogy miért válnak be, azt senki se tudja. De mi még olyan helyeken is egészségesek vagyunk, ahol úgy hullanak az emberek, mint a legyek.
– Te egyáltalán nem vagy egészséges – mondta Culum. – Magad mondtad nekem, hogy állandóan beteg vagy.
– Igen, de ez egy többéves dolog miatt van. Nem hittem el apádnak, amit a vízről mondott, és ittam, mint azelőtt. Most vérzik a gyomrom, és mindig is vérezni fog. Nekem már késő, de esküszöm, nagyon szeretném, ha megfogadtam volna a tanácsát. Akkor talán most nekem se lenne semmi bajom a beleimmel. Dirk sose iszik vizet. Csak teát.
– A kínaiak így csinálják, fiam.
– Nem hiszem el.
– Hát hiszed vagy sem – csattant fel Struan –, engedelmeskedni fogsz. Mert ez parancs!
Culum állán megfeszültek az izmok. – Néhány pogány kínai szokás miatt változtassam meg az egész életvitelemet? Ezt akarod?
– Én hajlandó vagyok tanulni tőlük, igen. És kipróbálok mindent, hogy egészséges maradjak, és te ugyanezt fogod tenni, Istenemre! Steward! – bődűlt el Struan.
Az ajtó kinyílt. – Parancsára, uram.
– Készítsen fürdőt Mr. Culum számára. Az én kajütömben. És tiszta ruhát is adjon neki.
– Igenis, uram!
Struan keresztülsétált a kajütön, majd odatornyosult Culum elé, és szemügyre vette fia fejét. – Tetves a hajad.
– Egyáltalán nem értem, hogy mit akarsz! – tört ki Culum. – Mindenki tetves. Tetszik vagy nem tetszik, ez már így van. Az ember vakarózik egy kicsit, és kész.
– Én nem vagyok tetves, és Robb sem az.
– Hát akkor ti kivételek vagytok. Egyedi esetek. – Culum ingerlékenyen belekortyolt a pezsgőbe. – Mindenki tudja, hogy a fürdés kockára teszi az ember egészségét.
– Büzlesz, Culum.
– Mint mindenki – vágott vissza türelmetlenül Culum. – Ugyan mi másért hordoznánk magunkkal állandóan pomádékat? A bűz is az élet velejárója. A tetű meg az emberiség átka, kár rá több szót vesztegetni.
– Én nem bűzlök, mint ahogy Robb sem bűzlik, és nem bűzlik Robb családja, sem az embereim, és mi vagyunk a legegészségesebbek az egész Keleten. Azt fogod tenni, amit mondok. Sem a tetű, sem a bűz nem szükségszerű.
– Akkor menj el Londonba, apám. A legbüdösebb hely az egész világon. Ha az ottaniak meghallanák, miket beszélsz a tetvekről meg a bűzről, azt hinnék, megbolondultál.
Apa és fia egymásra nézett. – Engedelmeskedni fogsz. Tisztálkodni fogsz, a mindenségedet, vagy a fedélzetmesterrel fürösztetlek meg! A fedélzeten!
– Fogadj szót, Culum – szólt közbe Robb. Érezte Culum sértődöttségét és Struan hajlíthatatlanságát. – Ne csinálj ebből ilyen nagy ügyet. Köss kompromisszumot. Próbáld ki öt hónapig. Ha addigra nem érzed jobban magadat, hát csináld úgy, ahogy eddig.
– És ha nem vagyok hajlandó?
Struan haragosan, kérlelhetetlenül nézett le rá. – Én nagyon szeretlek téged, Culum, még az életemnél is jobban. De vannak dolgok, amiket meg kell tenned. Különben úgy bánok el veled, mint egy engedetlen matrózzal.
– És azzal mit teszel?
– Tíz percre a hajó után köttetem, és úgy fürösztöm meg.
– Ahelyett, hogy állandóan parancsolgatsz – robbant ki sértődötten Culum –, mi történne, ha nagy néha egyszerűen csak annyit mondanál, hogy „kérlek”?
Struan leplezetlen örömmel fölnevetett. – Istenemre, igazad van, fiam! – Hátba veregette Culumot. – Volnál szíves megtenni, amire kérlek? Istenemre, igazad van. Ezentúl gyakrabban fogom azt mondani, hogy kérlek. A ruháid miatt pedig ne aggódj. Ázsia legjobb szabója dolgozik nekünk. Különben is több ruhára van szükséged. – Robbra pillantott. – Vigyük a te szabódhoz, Robb?
– Igen. Amint letelepedtünk Hongkongon.
– Elküldünk érte holnap, hogy az embereivel együtt ugorjon át Macauból. Hacsak nincs máris Hongkongban. Áll az öt hónap, fiam?
– Áll. De szerintem akkor is különös.
Struan újratöltötte a poharakat.
– Hát akkor azt hiszem, meg kellene ünnepelnünk a Nemes Ház újjászületését.
– Hogyan, Dirk? – kérdezte Robb.
– Bált fogunk adni.
– Micsodát? – Culum izgatottan felkapta a fejét, sértettsége tovaillant.
– Ahogy mondom: bált. Az összes európai részére, aki itt van. Fejedelmi stílusban. Mához egy hónapra.
– Görényt szabadítasz a tyúkólba! – mondta Robb.
– Hogy érted ezt, bácsikám?
– Olyan ribillió fog kitörni a nők között, hogy olyat még nem láttál. Ölni fogják egymást, hogy melyiküknek lesz a legszebb és a legdivatosabb ruhája. Halálra nyaggatják majd a férjüket, és megpróbálják elcsábítani egymás varrónőjét. A mindenségit, remek ötlet ez a bál! Kíváncsi vagyok rá, Shevaun vajon miben fog megjelenni.
– Ha rajta áll, semmiben! – villant Struan tekintete. – Ha már bált adunk, díjat is fölajánlunk a legjobban öltözött hölgynek. Úgy gondolom, hogy a díj...
– Nem hallottál még Parisz ítéletéről? – kérdezte rémülten Robb.
– De igen. De Aristotle lesz a bíró.
– Több esze van annak, mint hogy elfogadjon egy ilyen tisztet.
– Majd meglátjuk. – Struan elgondolkodott egy percig. – Értékes díjat kell kitűzni. Ezer guinea-t.
– Te tréfálsz! – kiáltott fel Culum.
– Ezer guinea.
Culum elképedt ekkora pazarlás gondolatára. Ez szemérmetlenség. Vétek. Ezer guinea-ból manapság öt-tíz évig úgy élhet az ember, mint egy király. Egy gyári munkás, aki napkeltétől napszálltáig, sőt késő estig, hetente hat napot dolgozik az év minden hetében, tizenöt-húsz fontot keres éventeés ebből otthont teremt, gyerekeket nevel, eltartja a feleségét, fizeti a bérleti díjakat, az ételt, a ruhát, a szenet. Az apám megőrült, gondolta Culum, belebolondult a pénzbe. Hiszen csupán arra a hülye fogadásra, amit Gorthszal és Brockkal kötött, elszart – igenis: elszart! – húszezer guinea-t... De ezt a befektetést azért kockáztatta, hogy megtévessze Brockot. Érdemes volt kockáztatni, mert ha bejön... és bizonyos értelemben be is jött – az ezüst itt van a China Cloudon, mi pedig mégint gazdagok vagyunk. Gazdagok.
Culum most már tudta, hogy a gazdagság azt jelenti, hogy többé nem lesznek szegények. Tudta, hogy az apjának igaza volt: nem a pénz számít. Csak a hiánya.
– Ez túl sok, túl sok – mondta döbbenten Robb.
– Igen. Bizonyos értelemben az. – Struan rágyújtott egy manilaszivarra. – A Nemes Háznak azonban kötelessége fejedelmi magatartást tanúsítani. Úgy fog terjedni a híre, mint hír még soha. Még száz év múltán is beszélni fognak róla. – Culum vállára tette a kezét. – Ne feledd el ezt a szabályt, fiam: ha nagy tétekben játszol, sokat kell kockáztatnod. Ha nem vagy hajlandó ennyit kockára tenni, nem neked való ez a játék.
– De ekkora... ilyen óriási összeg arra fog késztetni... arra késztethet embereket, hogy több pénzt tegyenek kockára, mint amennyit megengedhetnek maguknak. Ez azért nem jó, nem?
– A pénznek az a lényege, hogy felhasználják. És szerintem ez egy hasznos befektetés.
– De mit nyerhetsz vele?
– Tekintélyt, fiam. – Struan Robbhoz fordult: – Ki lesz a győztes?
Robb tanácstalanul ingatta a fejét. – Nem tudom. Szépségben Shevaun. De hogy ki lesz a legszebben öltözve? Vannak olyanok, akik egy vagyont fognak kockáztatni, hogy övék legyen a megtiszteltetés, a díjról nem is beszélve.
– Találkoztál már Shevaunnal, Culum?
– Nem, apám. Láttam egyszer sétálni azon az úton, amit George... George Glessing fektetett le a Glessing-foktól a Boldogság-völgyig. Miss Tillman gyönyörű, de szerintem Miss Sinclair sokkal vonzóbb... Olyan bájos. George meg én eltöltöttünk egy kis időt a társaságában.
– Csakugyan? – Struan nem mutatta ki hirtelen támadt érdeklődését.
– Igen – felelte őszintén Culum. – Részt vettem egy búcsúvacsorán Glessing hajóján Miss Sinclair és Horatio társaságában. Szegény George-tól elvették a hajóját. Nagyon fel volt dúlva. Tényleg bált fogunk rendezni?
– Miért vették el Glessingtől a hajóját?
– Longstaff kikötőmesterré és főinspektorrá nevezte ki, az admirális pedig megparancsolta neki, hogy fogadja el a megbízatást. Én meg Miss Sinclair egyetértettünk abban, hogy Glessing számára jó lehetőségeket kínál ez a pozíció – neki azonban nem ez volt a véleménye.
– Kedveled Glessinget?
– Igen. Nagyon kedves volt hozzám. – Culum kis híján hozzátette, hogy „annak ellenére, hogy a Tajpan fia vagyok”. Áldotta szerencséjét, hogy mindkettejüknek azonos az érdeklődési körük. Mind Culum, mind Glessing kiváló krikettjátékos volt; Culum egyetemének csapatkapitánya volt, sőt az elmúlt esztendőben a grófság csapatában is játszott.
„Teringettét! – mondta ennek hallatán Glessing. – Akkor ördögien jó játékos lehetsz! Én csak a flotta csapatában játszottam. Mi a minősítésed?”
„Első kapu.”
„A nemjóját! Én csak a másodikig jutottam. Ide hallgass, Culum, öreg cimbora! Mi volna, ha kihagynák egy kis helyet egy krikettpálya számára? Gyakorolhatnánk egy kicsit...”
Culum elmosolyodott magában: roppant boldog volt, amiért ő is krikettezik. Tudta, hogy enélkül Glessing észre se venné, s hogy akkor nem részesülhetne abban az örömben, hogy Mary mellett lehet. Eltűnődött, vajon elkísérhetné-e a lányt a bálba. – Miss Sinclair és Horatio nagyon kedvel téged, apám.
– Én azt hittem, Mary Macauban van.
– Ott is volt, apám, de körülbelül egy hete néhány napra visszajött Hongkongra. Ugye ragyogó teremtés?
Hirtelen megszólalt a hajó harangja, futó lábak dobogása hallatszott, majd kiáltás harsant: – Mindenki a fedélzetre! – Struan kirohant.
Robb elindult utána, de az ajtóban megtorpant. – Mondanék neked két dolgot hamarjában, amíg négyszemközt vagyunk, Culum. Először is: tedd azt, amit az apád mond, és légy türelmes vele. Furcsa ember, furcsa elgondolásai vannak, de a legtöbbje beválik. Másodszor: minden tőlem telhetőt el fogok követni, hogy Tajpan legyél – mondta, majd Culummal a sarkában ő is felrohant.
Amikor Struan fölért a tatfedélzetre, a legénység már riadókészültségben volt, sorra nyitották az ágyúablakokat, s az árbocokon, a kötélzeten nyüzsögtek a matrózok.
Pontosan velük szemben, a horizont mentén hadidzsunkák fenyegető flottája látszott.
– Thor balsó ülepére, micsoda mocsok egy flotta! – mondta Orlov kapitány. – Több mint százat számoltam, Tajpan. Forduljunk és szaladjunk meg?
– Tartsa az irányt, kapitány. Gyorsabbak vagyunk náluk. Mindenki a helyére! Közelebb megyünk, és vetünk egy pillantást rájuk. Felső sudárvitorlákat fölhúzni!
Orlov az árbocok irányába bődült: – Felsudárvitorlákat fölvonni! Hajók a láthatáron! – A tisztek visszhangozták a parancsszavakat, a tengerészek egymással versengve kúsztak föl a kötelekre, kigöngyölték a vitorlákat; a China Cloud mind gyorsabban hasította a hullámokat.
A hajó e pillanatban egy átjáróban siklott, amit bal felől a tőlük kétmérföldnyire lévő, nagy kiterjedésű Pokliucsau-sziget, jobbról pedig egy kisebb, az Aplicsau-sziget határolt. Ez utóbbi negyedmérföldnyire feküdt Hongkong partjaitól, s ezáltal kitűnő horgonyzóhelyet alkotott, amelyet Aberdeen-nek neveztek el. Aberdeen partján egy kis halászfalu terült el. Struan úgy látta, több szampan és halászdzsunka horgonyoz előtte, mint egy hónappal korábban.
Robb és Culum kilépett a tatfedélzetre. Robb észrevette a dzsunkákat; a tarkóján meredezni kezdett a haja. – Kik ezek, Dirk?
– Nem tudom, öcsém! Vigyázzatok innen!
Culum és Robb félreugrott egy csapat matróz elől, akik épp akkor siklottak le a kötélzetről. A tengerészek most egy munkadal ritmusára szorosra húzták a vitorlarögzítő köteleket, majd egymással versengve másztak vissza ismét az árbocokon kijelölt helyükre. Struan oldalán nehézkes léptekkel megjelent Mauss; Struan átnyújtotta neki a kétcsövű messzelátót. – Ki tudja venni a zászlójukat, Wolfgang?
– Nem... még nem, Tajpan. – Mauss elszorult torokkal figyelte az elöl haladó óriási, nehézkes hadidzsunkát, egyikét a legnagyobbaknak, amit valaha is látott – lehetett vagy kétszáz láb hosszú s vagy ötszáz tonnás; magasan kiugró tatépítménye lassan megdőlt a három hatalmas vitorla nyomása alatt. – Gott im Hímmel, kalózflottának túl sok ez. Lehet, hogy valami inváziós hajóhad? Hongkongot nyilván nem merik megtámadni, mikor a flottánk itt van a közelben.
– Hamarosan megtudjuk – mondta Struan. – Két fokkal jobbra!
– Két fokkal jobbra! – visszhangozta a kormányos.
– Irányt tartani! – Struan szemügyre vette a vitorlák állását. A szélrohamok és a megfeszülő kötélzet izgalommal töltötték el.
– Oda nézzen! – kiáltott Orlov kapitány a hajó tatja felé.
A Pokliucsau déli csücske mögül egy másik dzsunkaflotta bukkant elő hirtelen, készen rá, hogy elvágja a China Cloud visszavonulási útját.
– Kelepce! Felkészülni a fordulásra!
– Megálljon, kapitány! Én is itt vagyok a kormányállásban!
Orlov kapitány savanyú képpel odalépett a kormányos mellé, megállt a tájolóállványzat mellett, s magában átkozni kezdte azt a törvényt, amely szerint ha a Tajpan a Nemes Ház valamelyik hajójának a kormányállásában tartózkodik, akkor annak a hajónak ő a kapitánya.
Hát jó, gondolta Orlov, sok szerencsét, Tajpan. Ha nem fordulunk és nem menekülünk el, ez az akasztófára való csőcselek elvágja az utunkat, a többiek meg nekünk esnek, és odalesz a gyönyörű hajóm. Ördögöt lesz oda! Vagy harmincat elsüllyesztünk a Walhalla bugyraiba, és úgy hajózunk keresztül rajtuk, akár egy valkűr.
Négy nap óta most történt meg vele első ízben, hogy elfeledkezett az ezüstről; lelkében ujjongva csupán az eljövendő csatára gondolt.
A hajó harangja nyolcszor kondult.
– Engedélyt kérek, hogy lemehessek, kapitány! – mondta Orlov.
– Menjen. Vigye magával Mr. Culumot, és mutassa meg neki, mit kell csinálni.
Orlov gyors léptekkel a fedélközbe vezette Culumot. – A délelőtti őrség idején, nyolc harangkor – szárazföldi idő szerint délben – a kapitány köteles fölhúzni a kronométert – mondta megkönnyebbülten, hogy nem kell a kormányállásban tartózkodnia most, hogy Struan átvette a parancsnokságot. Ugyan már, mondta magában, a Tajpan helyében te is ugyanezt csinálnád. Ha egyszer ott vagy, sose engednéd át senki másnak a világ legszebb feladatát.
Apró kék szemei Culumot tanulmányozták. Már korábban észrevette, milyen ellenszenvet érez iránta Culum, hogyan pillantgat lopva a hátára és kurta lábaira. Negyven éve élt már együtt ezzel a testalkattal, de még mindig gyűlölte, ha valaki úgy tekintett rá, mint egy nyomorékra. – Egy úszó jégtáblán születtem, hóviharban. Anyám úgy mondta, olyan szép voltam, hogy Vorg, a gonosz lélek egy órával a születésem után megtaposott a patáival.
Culum kényelmetlenül feszengett a félhomályban. – Csakugyan?
– Vorgnak hasított patái vannak – röhögcsélt Orlov. – Maga hisz a szellemekben?
– Nem, azt hiszem, nem.
– De az ördögben csak hisz? Mint minden jó keresztény?
– Igen. – Culum igyekezett nem mutatni félelmét. – Mit kell csinálni a kronométerrel?
– Föl kell húzni. – Orlov megint röhögcsélni kezdett. – Ha maga születik az én helyemben, akkor talán ma úgy hívnák, hogy Culum, a púpos, ahelyett hogy mint a magas, daliás Culumról beszélnének magáról. Ebből a szemszögből az ember másképpen látja a dolgokat.
– Bocsásson meg... nagyon nehéz lehet magának.
– Nem nehéz... A maguk Shakespeare-je jobb szót talált rá. De ne aggódjon, Erős Culum. Könnyedén meg tudok ölni egy kétakkora embert, mint jómagam. Akarja, hogy megtanítsam ölni? Jobb tanítót, mint én, keresve se találhatna. Kivéve a Tajpant.
– Nem, köszönöm, nem.
– Tanulni bölcs dolog. Nagyon bölcs. Kérdezze csak meg az apját. Egy nap szüksége lesz az ilyenfajta tudásra. Méghozzá hamarosan. Tud róla, hogy látnoki képességeim vannak?
Culum megborzongott. – Nem.
Orlov szeme megvillant, mosolya még gnómszerűbbnek, még gonoszabbnak mutatta. – Magának sokat kell még tanulnia. Ugye szeretne Tajpan lenni?
– Igen... Remélem. Majd egyszer.
– Aznap vér fog tapadni a kezeihez.
Culum megpróbált úrrá lenni döbbenetén. – Hogy érti ezt?
– Jól hallotta. Aznap vér fog tapadni a kezeihez. Igen. És nemsokára szüksége lesz egy emberre, akiben hosszú időn át megbízhat. És amíg Norstedt Stride Orlov, a púpos kapitányként szolgálhat valamelyik hajóján, megbízhat benne.
– Nem fogom elfelejteni, kapitány – mondta Culum, s megfogadta magában, hogy ha Tajpan lesz belőle, nála sose lesz kapitány Orlov. Aztán, ahogy visszanézett a férfi arcába, az a különös érzése támadt, hogy Orlov a veséjébe lát.
– Mi baj, kapitány?
– Ezt önmagától kérdezze. – Orlov kinyitotta a kronométer szekrényének zárját. Hogy ezt megtehesse, föl kellett lépnie a létra első fokára. Kinyitotta a szekrényt, és egy nagy kulccsal elkezdte fölhúzni a szerkezetet. – Harmincháromszor kell megforgatni a kulcsot.
– És miért maga csinálja? Miért nem valamelyik tiszt? – kérdezte Culum, bár nem igazán érdekelte a dolog.
– Ez a kapitány feladata. Az egyik. A navigáció tudománya egyike a titkos dolgoknak. Ha minden matróz értene hozzá, egymást érnék a zendülések. Úgy a legjobb, ha csak a kapitány és néhány tiszt ért hozzá. Mert nélkülük a matrózok tanácstalanok, elveszettek lennének. A kronométert a biztonság kedvéért tartjuk itt, és ezért is zárjuk. Hát nem gyönyörű? Mármint a szerkezet. Jó angol agyak és kezek műve. Pontosan mutatja a londoni időt.
Culum fojtogatónak érezte a folyosó levegőjét, hányinger kerülgette – szinte rátelepedett az Orlovtól és a közelgő csatától való félelem. De összeszedte magát, és elhatározta, nem hagyja, hogy Orlov kihozza a béketűrésből; megpróbálta összezárni orrcimpáit, hogy ne érezze annyira a hajófenékről áradó átható, savanyú szagot. Eljön még a számonkérés ideje, fogadkozott magában. – Ennyire fontos a kronométer?
– Egyetemre járt, és ezt kérdezi? E nélkül a szépség nélkül elvesznénk. Hallott már Cook kapitányról? Ő használta és próbálta ki az elsőt, hatvan évvel ezelőtt. Addig nem tudtuk megállapítani, melyik földrajzi hosszúságon vagyunk. Most azonban, hogy tudjuk a pontos londoni időt, a szextáns segítségével mérföldnyi pontossággal meg tudjuk határozni. – Orlov bezárta a kronométer szekrényét, s hirtelen Culumra pillantott. – Ért a szextánshoz?
– Nem.
– Ha majd elsüllyesztettük ezeket a dzsunkákat, megmutatom magának. Azt hiszi, hogy mint Tajpan, a partról is eligazgathatja majd a Nemes Házat? He?
A fedélzet felől rohanó lábak dobogása hallatszott, s érezték, hogy a China Cloud még gyorsabban hasítja a hullámokat. Lent, ahol álltak, úgy rémlett, mintha az egész hajó életre kelt volna.
Culum megnyalta kiszáradt ajkait. – El tudunk süllyeszteni ennyi hajót?
– Ha nem, hát akkor majd úszunk – vigyorgott Culumra az apró termetű férfi. – Volt már hajótörött?
– Nem. És nem tudok úszni.
– Ha valaki tengerész, az a legjobb, ha nem is tud. Az úszás csak meghosszabbítja a véget... ha a tenger el akarja nyelni, és ha eljött az ideje. – Orlov megrángatta a láncot, hogy megbizonyosodjon, jól bezárta-e a lakatot. – Harminc éve járom a tengert, és nem tudok úszni. Több mint tízszer szenvedtem hajótörést Kínától egészen a Bering-szorosig, de mindig találtam magamnak egy árbocrudat vagy egy csónakot. Egy nap majd elnyel a tenger. Majd ha eljön az ideje. – Megigazította csuklóján a csatakorbácsot. – Örülnék, ha már a kikötőben lennénk.
Culum boldogan követte a feljárón át a fedélzetre. – Nem bízik a legénységében?
– Egy kapitány a hajójában bízik, és csakis abban. És egyedül önmagában.
– Apámban megbízik?
– Ő a kapitány.
– Nem értem.
Orlov nem válaszolt. Amint kiléptek a tatfedélzetre, ellenőrizte a vitorlák állását, és összeráncolta a szemöldökét. Túl sok a vitorla, és túl közel vagyunk a parthoz. Túl sok az ismeretlen zátony, s a levegőben vihar előszele érzik. Az útjukat elzáró dzsunkák sora kétmérföldnyire volt tőlük: kérlelhetetlenül, némán közeledtek feléjük.
Jóllehet a főárboc vitorláit nem bontották ki egészen, a China Cloud minden vásznát fölvonták; az egész hajó remegett az élvezettől. Az élvezet átragadt a legénységre is. Amikor Struan kiadta a parancsot, hogy bontsák ki a bereffelt vitorlákat is, csak úgy ugrottak a kötélzetre, munkadalokat harsogva bontották ki a vásznakat, s nyomban megfeledkeztek a lelküket megmételyező ezüstről. A szél felerősödött, csattogtak a vitorlák. A hajó kissé az oldalára dőlt, felgyorsult, a tengervíz úgy fodrozódott, mint tajték a vízleeresztő nyílásokban.
– Mr. Cudahy! Vigyen magával egy őrt, és hozzon föl fegyvereket!
– Igenis, uram! – Cudahy, az első tiszt ide-oda rebbenő tekintetű, fekete hajú ír férfi volt, az egyik fülében aranykarikát viselt.
– Irányt tartani! Fedélzeti őrség! Ágyúkat előkészítem! Kartácsra tölts!
A matrózok az ágyúkhoz ugrottak, előgurították, kartácsra töltötték, majd ismét a helyükre gurítottak őket.
– A hármas ágyú legénységének egy kupica rum jutalom! A tizennyolcas legénysége hajófenék-tisztításra!
Éljenzések és káromkodások hallatszottak.
Struan sok évvel ezelőtt vezette be ezt a szokást. Csaták előtt annak az ágyúnak a kiszolgáló személyzete, amelyik elsőnek állt tüzelésre készen, jutalmat kapott, míg az utolsónak a hajó legpiszkosabb munkája jutott.
Struan az eget kémlelte, majd a vitorlák feszességét, aztán az óriási hadidzsunka felé fordította messzelátóját. A hajónak számos ágyúnyílása volt, orrszobra sárkányt formázott, zászlójának rajzolatát ebből a távolságból még nem lehetett kivenni. Fedélzetén tucatjával nyüzsögtek a kínaiak, kezükben égő fáklyával.
– Vizeshordókat előkészíteni! – kiáltott Orlov.
– Minek kellenek a vizeshordók, apám? – kérdezte Culum.
– Tüzet oltani, fiam. A dzsunkákon fáklyák égnek. Meg vannak rakva gyújtó- és bűzrakétákkal. A bűzbombákat szurokból és kénből készítik. Ha az ember nem készül fel rájuk, képesek tönkretenni egy klippert. – Struan a tat felé pillantott. A másik dzsunkaflotta gyorsan közeledett mögöttük a szorosban.
– Közrefogtak minket, ugye? – kérdezte Culum összeszorult gyomorral.
– Igen. De csak bolond ember menne arra, hátrafelé. Figyeld a szelet: ha arrafelé indulnánk, széllel szemben kellene hajóznunk, bár valami azt súgja nekem, hogy hamarosan megfordul az iránya. Viszont ha tartjuk az irányt, a hátunkba kapjuk a szelet, és vagyunk olyan gyorsak, mint bármelyik dzsunka. Nézd csak, milyen nehézkesek! Olyanok, mint az igáslovak egy agár mellett. A tűzerőnk meg tízszer akkora, mint bármelyik hajójuké.
A főárboc tetején hirtelen elszakadt az egyik felhúzókötél: a vitorlarúd felnyögött, nekicsapódott az árbocnak, a vitorla elszabadulva lobogott.
– Bal oldali őrség az árbocra! – bődült Struan. – Fölvinni a fővitorla felhúzókötelét!
Culum figyelte a matrózokat, mint fogódzkodnak a vitorlarúdba szinte a főárboc tetején, mint kapaszkodnak kézzel-lábbal a beléjük kapó szélrohamokban; tudta, hogy sose lenne képes erre. Érezte, hogy keserű epe önti el a gyomrát, s képtelen volt elfeledni Orlov szavait: vér fog a kezéhez tapadni. Kinek a vére? Nekidőlt a palánknak, és hányt.
– Fogd, fiam – kínálta neki oda Struan a vizestömlőt, amely egy kötélfeszítő szarvon himbálózott.
Culum ellökte magától a tömlőt; gyűlölte apját, amiért az észrevette, hogy rókázott.
– Mosd ki a szád, az istenedet! – reccsent rá Struan.
Culum ügyetlenül engedelmeskedett, s nem vette észre, hogy a folyadék valójában hideg tea. Ivott néhány kortyot, amitől ismét hányingere támadt. Aztán kiöblítette a száját, és ivott egy keveset. Rettenetesen érezte magát.
– Amikor először vettem részt csatában, úgy okádtam, mint a lakodalmas kutya... Olyan rosszul voltam, hogy el se hinnéd. És halálosan be voltam gyulladva.
– Nem hiszem – felelte gyenge hangon Culum. – Te soha életedben nem féltél és nem hánytál.
Struan fölmordult. – Márpedig elhiheted. Trafalgarnál történt.
– Nem is tudtam, hogy ott voltál! – Culum döbbenetében hirtelen elfeledkezett a hányingerről.
– Puskaporoskölyök voltam. A haditengerészet csatahajóin gyerekekkel hordatják föl a puskaport a raktárból az ágyúfedélzetekre. A közlekedőfolyosónak a lehető legszűkebbnek kell lennie, hogy minél kisebb legyen a tűz- és robbanásveszély. – Struan előtt felrémlett az ágyúdörgés, a sebesültek jajgatása, a vértől iszamós fedélzeten heverő végtagok... a vér szaga, a vízleeresztő nyílások vörössége... az okádék bűze a hányadéktól csúszós, soha véget nem érő, szűk, fekete alagútban... Vaktában fölfelé a kis puskaporos hordóval a dörgő ágyúkhoz, aztán vissza megint, vaktában lefelé a rettentő sötétbe, ziháló tüdővel, kiugrani akaró szívvel, a rémület patakzó könnyeivel... órák hosszat. – Halálra voltam rémülve.
– Tényleg ott voltál Trafalgarnál?
– Ott. Hétéves voltam. A csoportomban én voltam a legidősebb, de én féltem a legjobban. – Struan szeretetteljesen megveregette fia vállát. – Ne szégyelld hát. Nincs ebben semmi.
– Én nem félek, apám. Csak a raktér szaga...
– Tévedsz. Te azt hiszed, hogy a vér szagát érzed... Az meg, hogy félsz, a te dolgod.
Culum hirtelen áthajolt a korláton – megint öklendezni kezdett. A szél élénk volt ugyan, mégsem tudta eloszlatni orrából az émelyítő, édeskés szagot, sem agyából Orlov szavait.
Struan odament a brandys hordócskához, töltött belőle egy kupicával, odaadta Culumnak, s nézte, mint hajtja fel a fia.
– Bocsánatát kérem, uram – szólalt meg a steward. – A fürdő, amit rendelt, készen van, uram.
– Köszönöm. – Struan megvárta, míg a hajópincér elfoglalja a helyét az egyik ágyú személyzete között, majd Culumhoz fordult. – Menj le, fiam.
Culum érezte, hogy felbuzog benne a megalázottság érzete. – Nem megyek. Jó helyen vagyok itt.
– Menj le! – Parancs volt ugyan, de szelíden hangzott, és Culum tudta, apja ezzel lehetőséget adott neki arra, hogy úgy menjen le, hogy ezzel nem szégyenül meg.
– Kérlek, apám – mondta, s kevés híján könnyek szöktek a szemébe. – Hadd maradjak. Bocsáss meg.
– Nem kell bocsánatot kérni. Én már ezerszer forogtam ilyesfajta veszélyben, nekem ez nem nagy ügy. Tudom, hogy mire számíthatok. Menj le, fiam. Van még rá idő, hogy megfürödj és visszagyere. Na és hogy részt vegyél a csatában... mármint ha sor kerül rá. Kérlek, menj le.
Culum csüggedten engedelmeskedett.
Struan most Robb felé fordult, aki elszürkült arccal támaszkodott a palánknak. Egy pillanatig gondolkozott, aztán odalépett hozzá. – Megtennél nekem egy szívességet, Robb? Lemennél a fiú után? Nem érzi valami jól magát.
Robb kényszeredetten elmosolyodott. – Köszönöm, Dirk, de ezúttal maradnom kell... Akár rosszul érzi magát, akár nem. Ez egy inváziós hajóhad?
– Nem, öcsém. De ne aggódj: szükség esetén keresztül tudunk törni rajtuk.
– Tudom. Tudom.
– Hogy van Sarah? Már nagyon közel van az ideje, ugye? Ne haragudj, hogy eddig elfelejtettem megkérdezni.
– Az asszonyok legtöbbjéhez hasonlóan, néhány héttel a szülés előtt ő is nagyon jól érzi magát. Boldog leszek, ha már vége lesz a várakozásnak.
– Igen... – Struan elfordult, s egy árnyalatnyit módosított a hajó irányán.
Robb megpróbált nem gondolni a dzsunkákra, amelyek mintha az egész tengert ellepték volna előttük. Remélem, ez is lány lesz, gondolta. A lányokat sokkal könnyebb nevelni, mint a fiúkat. Remélem, olyan lesz, mint Karen. Drága kicsi Karen...
Robb haragudott magára, amiért kiabált vele ma reggel...
Csak ma reggel történt volna, hogy valamennyien együtt voltak a Thunder Cloud fedélzetén? Karent sehol sem találták, és Sarah meg ő már azt hitte, a vízbe esett. Magukon kívül voltak. Aztán, amikor a keresés megkezdődött, Karen pajkosán megjelent a fedélzeten – a raktérben volt, ott játszadozott. Robb annyira megkönnyebbült, hogy kiabálni kezdett vele, Karen pedig zokogva menekült anyja karjaiba. Robb szidta a feleségét, amiért nem ügyelt jobban a kislányra, jóllehet tudta, hogy nem Sarah a hibás, de képtelen volt uralkodni magán. Aztán eltelt néhány perc, s a kis Karen megint ugyanúgy viselkedett, mint bármelyik más gyerek: kacarászott, minden el volt felejtve. Robb meg Sarah pedig olyan volt, mint bármely más szülő: mindketten dühösek voltak a másikra, s nem felejtettek el semmit...
A két dzsunkaflotta elölről és hátulról elzárta a China Cloud menekülési útját. Robb a bátyját nézte, amint az nekitámaszkodik a tájolószekrénynek, közömbösen rágyújt egy füstölgő ágyúkanócról... Szeretett volna ő is ilyen nyugodt lenni.
Ó, Uram, adj nekem erőt, hogy elviseljem az elkövetkező öt hónapot meg a rákövetkező évet s aztán a hazautal, és kérlek, engedd, hogy Sarah-nak könnyű terhessége legyen. Kihajolt a korlát fölött, és rettenetesen hányt.
– Két fokkal balra! – szólt Struan, erősen figyelve Hongkong partvonalát. A hajó jobb oldala már-már veszélyes közelségbe került a sziklazátonyokhoz, a másik oldala közelében ott húzódott a dzsunkák sora. Még néhány perc, s a China Cloud fordul, és nekiront azoknak a dzsunkaknak, amelyeket Struan már halálra szánt, könnyűszerrel áttöri vonalukat – már hogyha nem gyújtóhajók, ha nem gyengül a szél, és ha sem rejtett szirt, sem homokpad nem tartóztatja fel.
Északon sötétedni kezdett az égbolt. Egyenletesen fújt a monszun, Struan azonban tudta, hogy ezeken a vizeken a szél riasztó hirtelenséggel képes egy negyedvonásnyival vagy még jobban is megváltoztatni az irányát, s gyakorta vad szélrohamok söpörnek végig a tengeren. Egy hajó, amely ilyen sok vitorlát hordoz, ilyen esetekben nagy veszélybe kerülhet, mert a szél letépheti a vitorlákat, mielőtt még idő lenne kurtítani őket, vagy eltörheti az árbocokat. Ezekről a vizekről nem volt térkép. Struan tudta, hogy egyedül a sebesség jelenthet számukra biztonságot. És a zsosz.
– Gott im Hímmel! – mondta Mauss a távcsőbe nézve. – Ez a Lótusz! Az Ezüst Lótusz!
Struan kikapta a kezéből a messzelátót, s a hatalmas dzsunka árboccsúcsán lengő zászlóra irányította: vörös mezőben egy ezüstszínű virág. Nem volt tévedés: az Ezüst Lótuszt látta, annak a Vu Fang-csojnak, a kalózkirálynak a lobogóját, akinek kegyetlenségéről legendák keringtek, akinek számtalan flottája dúlta és uralta egész Dél-Kína partvonalát, és sarcolta a hajósokat északra és délen több ezer mérföld távolságban. Állítólag Formozán volt a bázisa.
– Mit keres Vu Fang-csoj ezeken a vizeken? – kérdezte Mauss. Megint érezte, hogy feltolul benne az a kísérteties, félelemmel vegyes reménység. Legyen meg a te akaratod, ó, Uram.
– Az ezüstöt – mondta Struan. – Nyilván az ezüstöt. Vu Fang-csoj különben sose kockáztatná, hogy idejöjjön, amikor a flottánk itt van a közelben.
A portugálok és az összes többi kereskedő már évek óta adót fizettek Vu Fang-csojnak azért, hogy békén hagyja hajóikat. Ez a sarc kevesebbe került, mint a kereskedőhajók elvesztése; Vu Fang-csoj dzsunkái pedig távol tartották a délkínai tengerektől a többi kalózt – legalábbis az esetek legnagyobb részében. Most azonban, hogy az elmúlt esztendőben megérkezett a brit expedíciós hajóhad, a brit kereskedők beszüntették a sarc folyósítását, mire Vu Fang egyik kalózflottája nekiállt megvámolni a tengeri útvonalakat s Macau partvidékét. A királyi flotta négy fregattja indult felkutatásukra. A kalózdzsunkák nagy részét elsüllyesztették, és nyomába eredtek azoknak, amelyek a Bias-öböl felé menekültek, egy parti kalózfészekbe, amely Hongkongtól északra, negyvenmérföldnyire terült el. Itt a fregattok elpusztították a kalózok dzsunkáit és szampanjait, s felperzselték a két kalózfalut. Ettől kezdve mostanáig egyetlen olyan hajó sem merészkedett a közeibe, amelyen Vu Fang zászlója lobogott.
A kalózok zászlóshajóján most ágyú dörrent, mire megdöbbentő módon egy kivételével valamennyi dzsunka a szélbe fordult, és levonta fővitorláit, csupán kis tatvitorláikat hagyták fent, hogy manőverezni tudjanak. Egy apró dzsunka kivált a többi közül, és elindult, hogy megtegye azt az egymérföldes utat, amely elválasztotta a China Cloudtól.
– Kormányt szél alá! – adta ki a parancsot Struan, s a China Cloud szélbe fordult. A vitorlák nyugtalanul lobogni kezdtek, a hajó lelassult, csaknem megállt. – Szélben tartani!
– Igenis, uram!
Struan a rövid csövű messzelátón át a kis dzsunkát tanulmányozta. A főárbocán fehér zászló lengett. Az istenüket, mit forralnak ezek? A kínaiak sose használnak békezászlót! A dzsunka közeledett, és Struan, ha lehet, még jobban megdöbbent, amikor látta, hogy egy hatalmas fekete szakállt és vastag tengerészöltözéket viselő, övében tengerészkardot hordó európai irányítja a hajót. A férfi mellett egy kínai fiú állt, drága brokátköntösben, pantallóban és puha szárú, fekete csizmában. Struan látta, hogy az európai a China Cloudra irányítja hosszú távcsövét. Egy pillanat múltán a férfi letette a messzelátót, harsányan fölnevetett, és integetni kezdett.
Struan átnyújtotta távcsövét Maussnak. – Maga szerint ki lehet az a férfi? – Orlov felé fordult, aki ezalatt a saját messzelátójával tanulmányozta a dzsunkát. – Kapitány?
– Kalóz, az bizonyos. – Orlov Robbnak nyújtotta a messzelátóját. – Megint kiderült egy szóbeszédről, hogy igaz, hogy Vu Fang-csoj flottájában európaiak is vannak.
– De miért eresztették le a vitorláikat, Dirk? – kérdezte hitetlenkedve Robb.
– Majd megmondja a küldöncük. – Struan előrement a tatfedélzet pereméig. – Mr. Cudahy! – kiáltotta. – Készüljön föl rá, hogy megeresszünk egy lövést az orra elé!
– Igenis, uram! – Cudahy odaugrott az első ágyúhoz, és célra irányozta.
– Orlov kapitány! Készíttesse elő a nagycsónakot. Maga irányítja az átszállást. Mármint ha előbb el nem süllyesztjük a dzsunkát.
– Miért megyünk át, Dirk? – lépett oda Struanhoz Robb.
– Egyetlen kalózhajó sem jöhet ötven yardnál közelebb hozzánk. Lehet, hogy gyújtóhajó, vagy tele van puskaporral. Ilyen időkben jobb, ha az ember minden eshetőségre felkészül.
Culum jelent meg zavart arccal a kabinlejáró tetején. Tengerészruhát öltött: vastag gyapjúinget, gyapjúkabátot, széles szárú nadrágot és spárgatalpú cipőt.
– Isten hozott, fiam – mondta Struan.
– Mi a helyzet?
Struan elmondta, majd hozzátette: – Jól áll neked ez a ruha, fiam. Már jobb színben is vagy.
– Jobban is érzem magam – felelte Culum. Kényelmetlenül idegennek érezte magát.
Amikor a kalózhajó százyardnyira megközelítette a China Cloudot, Struan a dzsunka orra elé lövetett, és fölemelt egy szócsövet. – Állj, vagy elsüllyesztem a hajótokat! – kiáltotta.
A dzsunka engedelmesen szélbe fordult, leeresztette a vitorláit, és libegni kezdett a dagály hullámain.
– Ahoj, China Cloud! Engedélyt kérek, hogy átmehessek a fedélzetre! – kiáltott a fekete szakállas férfi.
– Miért, ki maga?
– Scragger kapitány vagyok, egykor London városának lakója! – kiáltott vissza a férfi, és hahotázni kezdett. – Szeretnék néhány szót váltani magával, Struan uram, négyszemközt!
– Egyedül jöjjön. Fegyvertelenül.
– Látja a békezászlót, cimbora?
– Látom. – Struan a tatfedélzet korlátjához lépett. – Tartsa az ágyúkat a dzsunkára irányítva, Mr. Cudahy!
– A dzsunkára irányítva, igenis!
A dzsunka oldaláról most egy kis egypárevezős csónakot bocsátottak a vízre, Scragger fürgén beleugrott, és evezni kezdett a China Cloud felé. Amint a közelébe ért, telt, vidám hangon énekelni kezdett. Egy matrózdalt dalolt: „Röpíts belé golyót.”
– Pimasz alak – mondta Struan, akaratlanul is derülve a dolgon.
– A Scragger elég ritka név – mondta Robb. – Ethel nagynénénk nem egy Scraggerhez ment férjhez Londonban?
– De igen. Nekem is ez jutott eszembe, öcsém – vigyorgott Struan. – Lehet, hogy van egy kalóz a rokonaink közt.
– Hát nem vagyunk mindannyian kalózok?
Struan még szélesebben mosolygott. – Jó kezekben lesz nálad a Nemes Ház, Robb. Okos ember vagy, okosabb, mint hiszed. – Ismét a csónakra nézett. – Pimasz alak!
Scragger harminc év körülinek látszott. Hosszú, ápolatlan haja és szakálla egyaránt hollófekete volt. A szeme apró, világoskék, a keze akár a sütólapát. Fülében aranykarika függött, arca bal oldalán cikcakkos vonalú forradás húzódott.
Kikötötte csónakját, majd gyakorlottan fölkúszott a hajó oldalára függesztett hágcsón. Amint a fedélzetre ugrott, a tatfedélzet felé fordulva eltúlzott tiszteletadással megérintette a homlokát, és mesterkélten meghajolt. – Jó reggelt, nagyméltóságú uraim! – szólt, majd a matrózok felé fordult, akik leesett állal bámultak rá. – Jó reggelt, cimborák! Vu Fang-csoj, a főnököm szerencsés utat kíván nektek hazáig! – Fölnevetett, kivillantotta letöredezett fogait, aztán a tatfedélzethez ment, és megállt Struan előtt. Alacsonyabb volt ugyan nála, de szélesebb. – Menjünk le!
– Mr. Cudahy! Motozza meg!
– Fehér zászló alatt jöttem, és nincs nálam fegyver, úgy, ahogy mondom. Vegye eskümet: Isten úgy segéljen! – mondta Scragger ártatlan képpel. Maga volt a megtestesült ártatlanság.
– Akkor is megmotozzuk!
Scragger tűrte, hogy átkutassák. – Most elégedett, Tajpan?
– Pillanatnyilag.
– Akkor menjünk le. Kettesben. Ahogy kértem.
Struan megnézte, hogy pisztolya lövésre kész állapotban van-e, aztán intett Scraggernek, hogy induljon a lejáró felé.Mindenki más a fedélzeten marad.
Struan csodálkozására Scragger olyan magabiztos léptekkel ment előtte végig a hajótestben, mintha már járt volna a China Cloudon. Miután beléptek a kajütbe, a vendég belevetette magát a karosszékbe, és elégedetten kinyújtóztatta a lábait. – Ha maga is úgy gondolja, szívesen megnedvesíteném a gigámat, mielőtt belevágunk. Az evezéstől megszomjazik az ember.
– Rumot?
– Brandyt. Haj, brandy... Ha akadna egy fölösleges hordócskája belőle, azzal igen kedvező irányban tudna befolyásolni.
– Mire?
– Csak legyen türelemmel. – Scragger szemei jéghidegek voltak. – Maga pontosan olyan, amilyennek elképzeltem.
– Azt mondta, hogy valamikor Londonban lakott...
– Igen, ott. Valamikor régen. Ó, köszönöm! – vette át Scragger a kiváló minőségi brandyvel teli fedeles ónkupát. Kedvtelve beleszagolt, majd fölhajtotta, sóhajtott, s végigsimított zsíros oldalszakállán. – Jaj, brandy, brandy, brandy...! A jelenlegi posztomon a brandy hiánya az egyetlen rossz dolog. Jót tesz a szívemnek.
Struan ismét teletöltötte a kupát.
– Köszönöm, Tajpan.
Struan a pisztolyával játszadozott. – Londonnak melyik részében élt?
– Shoreditchben, cimbora. Ott nőttem föl.
– Mi a keresztneve?
– Dick. Miért kérdi?
Struan vállat vont. – Térjünk a tárgyra – mondta. Arra gondolt, hogy a következő postával levelet küld, hogy megtudakolja, Dick Scragger leszármazottja-e a nagynénjének.
– Azon vagyok, Tajpan, azon vagyok. Vu Fang-csoj beszélni akar magával. Négyszemközt. Most.
– Miről?
– Én nem kérdeztem, ő meg nem mondta nekem. Hozd ide a Tajpant, csak ennyit mondott, így hát itt vagyok. – Kiürítette a kupát, s önelégülten elvigyorodott. – Azt mondják, ezüstöt visz a hajóján, he?
– Mondja meg neki, hogy itt fogadom. Egyedül és fegyvertelenül átjöhet.
Scragger harsány hahotában tört ki, s vakarózni kezdett. Nyüzsögtek rajta a tervek. – Maga is tudja, Tajpan, hogy Vu Fangnak esze ágában sincs ilyesmi, mint ahogy maga se lépne az ő hajójára hasonló feltételekkel. Látj a azt a fiút a dzsunkámon?
– Látom.
– Az a gyerek Vu Fang-csoj legkisebb fia. Ő a túsz. Maga átmegy, fegyveresen, ha úgy tetszik, Vu Fang hajójára, a fiú pedig itt marad.
– Aztán a fiúról kiderül, hogy csak egy beöltöztetett kuligyerek, engem meg felkoncolnak.
– Ugyan már! – feszengett Scragger. – A Mindenhatóra esküszöm, hogy a gyerek a fia. Mi nem vagyunk afféle szedettvedett kalózhorda. Háromezer hajó van a flottáinkban, és maga is jól tudja, hogy ezen a partvidéken mi vagyunk az urak. Esküszöm magának az Úristenre. A fia.
Struan észrevette, hogy Scragger csuklóin elfehéredett hegek láthatók, és tudta, hogy a bokáit hasonló forradások ékítik. – Maga angol. Miért tart vele?
– Csakugyan, miért, cimbora? Ugyan miért? – emelkedett fel Scragger. – Tölthetek magamnak egy kis grogot? Köszönöm alássan. – Odavitte az asztalhoz a palackot, és visszaült. – Több mint ötven angol szolgál a flottában. Na és van még vagy ötven fehér ezenkívül, főleg amerikaiak, de akad egy francia is. Kapitányok, ágyúkészítők, tüzérek, matrózok. Ami engem illet, én fedélzetmester voltam – folytatta. A brandy közlékennyé tette. – Tíz éve, vagy tán még régebben hajótörést szenvedtem egy északi szigetcsoportnál. Mocskos, hitetlen kis csirkefogók kaptak el, japánok. Ezek aztán eladtak rabszolgának valami más hitetlen fajzatoknak, de én megszöktem, aztán összefutottam Vu Fanggal. Amikor megtudta, hogy fedélzetmester voltam, és hogy értek a hajózáshoz, felajánlotta, hogy szegődjek el hozzá. – Kiürítette kupáját, böfögött, majd megint töltött. – No, akkor most megyünk vagy nem megyünk?
– Nem akar inkább itt maradni? Úgy keresztülvágunk Vu Fang sorain, mint a pinty.
– Köszönöm, cimbora, de én jól érzem magam ott, ahol vagyok.
– Mennyi ideig raboskodott?
Scragger kupája félúton megállt a levegőben; arckifejezése óvatosra váltott. – Elég sokáig, cimbora. – A csuklóján lévő hegekre nézett. – A bilincs nyoma, ugye? Hát igen... ezek a jelek tizenkét esztendő után se koptak le rólam.
– Honnan szökött meg? Botany Bayből?
– Onnan, Botany Bayből – mondta ismét baráti tónusban Scragger. – Tizenöt esztendei kényszermunkára ítéltek... szinte még kölyök voltam... vagy legalábbis fiatalabb. Huszonöt éves lehettem. Maga mennyi idős?
– Elég idős.
– Én sose tudtam pontosan, hány éves vagyok. Lehet, hogy most a harmincötödiket taposom, lehet, hogy a negyvenötödiket. Na igen... Tizenöt évet kaptam, mert agyonütöttem egy szaros fregatt egyik szaros matrózát.
– Szerencsés, hogy nem kötötték föl.
– Az... szerencsés. – Scragger megint böfögött egy kéjeset. – Jólesik beszélgetni magával, Tajpan. Egy kis változatosság a matrózok után. No, szóval a jó öreg Angliából szállítottak oda. Kilenc hónap a tengeren, összeláncolva, négyszáz más szerencsétlen férfival és körülbelül ugyanannyi nővel egyetemben... A fedélközben utaztunk, vasra verve. Kilenc hónapig vagy még tovább is. Vízen, kétszersültön, hús nélkül. Nem embernek való dolog az ilyesmi. Talán ha százan érkeztünk meg elevenen. Sydney kikötőjében föllázadtunk, és letéptük a láncainkat. Megöltük az összes szaros foglárt. Aztán egy évig bujdokoltunk, majd találtam magamnak egy hajót. Egy kereskedőhajót. – Scragger gonoszul röhögcsélt. – Azzal aztán néhány más kereskedőhajót. – Kupájának fenekére pillantott, s eltűnt a mosolya. – Hát igen, akasztófavirágok vagyunk valamennyien, hogy az isten verje meg valamennyi szaros útonállót – morogta vicsorogva. Egy percig hallgatott, emlékeibe merült. – De aztán hajótörést szenvedtünk, ahogy mondtam, és jött Vu Fang.
Struan rágyújtott egy manilaszivarra. – Miért szolgál egy ilyen veszett kutyát, ezt a söpredék kalóz Vu Fangot?
– Megmondom én magának, cimbora. Szabad vagyok, mint a szél. Három feleségem van, annyit eszek, amennyi belém fér, fizetséget kapok, és kapitánya vagyok egy hajónak. Vu Fang jobban bánik velem, mint bármelyik istenverte rokonom. Őnekik én akasztófáravaló vagyok. Vu Fangnak azonban nem. És hol és hogyan juthatnának másképp a hozzám hasonlók feleségekhez, ennivalóhoz, fizetséghez? Méghozzá úgy, hogy nem les rájuk se foglár, se akasztófa, he? Nyilvánvaló, hogy vele tartok – vagy bárki mással, aki mindezt megadja nekem. – Felállt. – No, akkor most jön, ahogy Vu Fang kérte, vagy meg kell csáklyázzuk magát?
– Csáklyázzon meg, Scragger kapitány. De előbb még igya meg a brandyjét. Ez lesz az utolsó, amit kóstol e földön.
– Több mint száz hajónk van maga ellen.
– Maga sült bolondnak néz engem. Vu Fang sose merészkedne személyesen ezekre a vizekre. Soha. Főleg nem úgy, hogy a csatahajóink itt horgonyoznak Hongkong túloldalán. Vu Fang nincs itt.
– Maga aztán fenemód agyafúrt ember, Tajpan – vihogott Scragger. – Mondták is nekem. Igaza van, Vu Fang nincs itt velünk, de itt van a főadmirálisa: Vu Kok, a legidősebb fia. És a gyerek az övé. Ez az igazság.
– Az igazságnak sok arca van, Scragger – mondta Struan. – Tűnjön el a hajómról. Csak a maga hajóján leng fehér zászló. Mindjárt megmutatom magának, mi a véleményem az istenverte kalózflottájáról.
– Nem lenne okos dolog, Tajpan. Ja igen: el is felejtettem – mondta Scragger, s egy kis bőrzacskót húzott elő, amely a nyakában lógott egy szíjon. A zacskóból egy összehajtogatott papírt vett elő, és Struan elé csúsztatta az asztalon. – Azt mondták, ezt adjam át magának – mondta gunyoros grimasszal.
Struan széthajtogatta a papírt. Zsin-kua pecsétje volt rajta. És benne az egyik félpénz.

10

Struan könnyed testtartással állt nagycsónakjának orrában, két kezét vastag tengerészkabátjának zsebeibe dugva, csuklóján csatakorbács, övében pisztolyok. Emberei feszült arccal eveztek, állig fölfegyverezve. Scragger a csónak közepén ült, kapatosan dudorászott valami matrózdalocskát. A kalózok zászlóshajója százyardnyira volt tőlük. A Scraggerrel történt előzetes megállapodásnak megfelelően – Struan ragaszkodott ehhez a kikötéshez – a zászlóshajó kivált az oltalmat nyújtó dzsunkaflottából, közelebb húzódott a parthoz, s néhány száz yardnyira a China Cloud szél alatti oldalától várakozott. Ezen a ponton, csupán egy kis tatárbocot fölvonva, hogy helyben tudjon maradni, a zászlóshajó a China Cloud ágyúinak kénye-kedvére bízta magát. A dzsunkahad többi része azonban a helyén maradt, közrefogva a két hajót.
Struan tisztában volt vele, hogy veszélyes dolog egyedül átmenni a kalózhajóra, de a félbetört pénzdarab miatt nem volt más választása. Igaz, magával vihette volna Mausst – tolmácsra szükség volt, s a hittérítő szintén ördögien értett a harchoz. Scragger azonban tiltakozott: – Egyedül, Tajpan. Vannak a hajón emberek, akik egyaránt beszélik a hitetlenek és az angolok nyelvét. Egyedül. Ha akarja, fegyveresen, de egyedül, így szólt a kérés.
Mielőtt elhagyta a China Cloud fedélzetét, Struan Scragger füle hallatára még kiadta utolsó parancsait:
– Ha a zászlóshajó vitorlát bont, ízzé-porrá lőni. Ha egy órán belül nem térek vissza, elsüllyeszteni.
– Ugyan már, Tajpan – feszengett Scragger, s kényszeredetten fölnevetett. – Nem ez a módja egy szíves invitálás elfogadásának. De nem ám... Fehér zászló alatt jöttem, cimbora.
– Elsüllyeszteni. De előbb akasszák föl a fiút a vitorlarúdra.
– Ne aggódjon – felelte mogorván Orlov. – A fiú lógni fog, és a magasságos Úrjézusra esküszöm, nem hagyom el addig ezeket a vizeket, amíg egyetlen dzsunka is úszik rajtuk.
– Evezőket ki! – parancsolta Struan, amikor a dereglye odasimult a dzsunka oldalához. A hajó palánkjánál vagy száz kínai kalóz állt fecserészve, gúnyosan kiabálva. Struan megszámolta az ágyúablakokat: mindkét oldalon húsz. Negyven ágyú.
Fölmászott a hágcsón, s amint a fedélzetre ért, nyomban látta, hogy az ágyúk rendesen karban vannak tartva, hogy puskaporos hordók hevernek szanaszét, hogy se szeri, se száma a bűz- és gyújtóbombáknak, hogy rengeteg ember van a hajón. Az egész dzsunka ragadt a mocsoktól, de járványnak vagy skorbutnak nem látta jelét. A vitorlák jó állapotban, a kötélzet feszes. Nehéz lenne – ha ugyan nem lehetetlen – kézitusában elfoglalni. Az elsüllyesztése azonban nem jelent gondot a China Cloud számára – ha a zsosz is úgy akarja.
Scragger nyomában elindult a kiugró tatfedélzet alatt lévő kapitányi kajüt felé; menet közben gépiesen megjegyezte magának a folyosókat és kanyarokat – hátha menekülnie kell. Egy emberekkel zsúfolt, bűzös előtérbe értek. Scragger keresztülfurakodott közöttük a túlsó oldalon álló ajtóig, amit egy brutális kinézetű kínai őrzött. A kínai Struan fegyvereire mutatott, és szitoközönt zúdított Scraggerre. Scragger azonban kantoni nyelvjárásban visszaordított rá, fél kézzel megvetően félrelökte, és benyitott.
Hatalmas kajütbe léptek. A padló egy része magasabb volt, mint a többi; java részét egy vörösre lakkozott, alacsony asztal foglalta el, körülötte mindenütt mocskos párnák hevertek. A helyiség, akárcsak az egész hajó, izzadságtól, vértől és rothadó haltól bűzlött. Az emelvény mögött rácsos válaszfal állt. Dús faragások díszítették, s a másik oldal felől, ahol a fővezér aludt, el volt függönyözve. Erről az oldalról nem lehet átlátni, gondolta Struan, de könnyű kilőni mögüle, vagy kidöfni egy karddal. Négy kerek, rácsos hajóablakot látott, és hat olaj lámpást, amelyek a mennyezet gerendáiról függtek.
A rácsfalban kinyílt egy ajtó.
Vu Kok alacsony, testes, középkorú férfi volt. Az arca kerekded, kegyetlen, a copfja hosszú, zsíros. Kidomborodó hasán megkötött drága, zöld selyemből szabott köntöse zsírpecsétes. Finom bőrből készült tengerészcsizmát viselt, csuklóin számtalan felbecsülhetetlen értékű jade karkötő csörgött.
Egy darabig tanulmányozta Struant, majd intett neki, hogy menjen az emelvényhez, s leült az asztal mellé. Struan vele szemben ült le. Scragger nekitámaszkodott a csukott ajtónak, s kaján mosollyal az ajkán, közömbösen vakarózni kezdett.
Struan és Vu Kok rezzenéstelen tekintettel, mozdulatlanul nézett egymásra. Végül Vu könnyed mozdulattal fölemelte a kezét, s egy szolga evőpálcikákat, teát, holdsüteményeket – apró, rizslisztből sütött, mandulasodóval töltött finom aprósüteményeket – és egy tál különféle dim szamot tett eléjük.
A dim szum apró, rizslisztből gyúrt sütemény, amit apró tengeri rákokkal, sült sertés- vagy csirkehússal, zöldségekkel, esetleg hallal töltöttek. Főtt és szárított formában egyaránt fogyasztották.
Vu Kok fölemelte csészéjét, és intett Struannak, hogy ő is tegye ugyanezt. Szótlanul, lehunyt szemmel ittak. Aztán a kalóz fölemelte evőpálcikáit, s kivett egy dim szumot. Odatette a Struan előtt álló kistányérra, és intett vendégének, hogy egyék. Struan tudta, hogy bár neki is adtak evőpálcákat, Vu Kok arra számít, hogy barbár módra, kézzel fog enni, s ezáltal arcot veszít.
Most figyelj, te tikszaros gané, gondolta Struan, s magában hálát adott a zsosznak Mejmejért. Gyakorlott kézzel fölemelte az evőpálcákat, a szájához vitte a süteményt, majd visszatette a pálcákat porcelántartójukra, s élvezettel rágni kezdett. Még ennél is jobban élvezte a kalózvezér döbbenetét – ez a barbár úgy eszik, mint egy civilizált ember!
Struan ismét a kezébe vette az evőpálcikákat, gondosan kiválasztott s a tányérjára helyezett egy újabb dim szumot: a legkisebbet és a legkényesebbet, amit a legnehezebb volt tartani. A gőzölt, garnélarákkal töltött fánkocska tésztája olyan vékony volt, hogy szinte át lehetett látni rajta. Struan gyors, könnyed mozdulattal fölemelte, s miközben magában imádkozott, hogy le ne ejtse, karját kinyújtva odakinálta Vu Koknak.
Vu evőpálcikái kinyúltak, a kalóz elvette s az előtte lévő kistányérra helyezte a süteményt. Egy kis rákdarabka azonban az asztalra hullott belőle. Jóllehet Vu nem mozdult, Struan tudta, hogy dühös, mert arcot vesztett.
Struan elhatározta, hogy megadja neki a kegyelemdöfést. Az asztal fölé hajolt, fölvette a parányi rákdarabot, a tányérjára tette, majd kivett egy másik dim szumot, s odakínálta Vu Koknak. Vu átvette tőle. Ezúttal egyetlen morzsát sem hullajtott le belőle.
Most ő kínálta Struant, aki közömbös mozdulattal, még a levegőben elvette tőle, jó étvággyal enni kezdte, de a következőt már elhárította. A kínai illemszabályok legmagasabb foka megkövetelte a vendégtől, hogy eljátssza: olyan finom az étel, hogy képtelen többet enni, jóllehet mind a vendég, mind a házigazda tisztában volt vele, hogy farkasétvággyal fogják folytatni az evést.
– Kajálj még, cimbora! Van rengeteg! – szólalt meg várattanul Vu Kok, házigazdához illően noszogatva vendégét.
A döbbenet, hogy Vu ízes londoni tájszólással szól hozzá, csökkentette Struan afölötti örömét, hogy arcot nyert, mivel rábírta Vut, hogy az szólaljon meg elsőként.
– Köszönöm. Örülök, hogy beszélsz angolul. Ez nagyon megkönnyíti a dolgokat.
– Igen, ez megkönnyíti. – Vu Kok nagyon büszke volt rá, hogy beszéli a barbárok nyelvét.
– Hol tanultál meg angolul? – Struan lehajolt, és megvakarta a bokáját. A padlón és a párnákon nyüzsögtek a bolhák.
– Hol tanulnak meg a hozzád hasonlók kínai módra enni, hallod-e?
Struan megint vett magának egy süteményt. – Már sokszor próbáltam megtanulni a kantoni nyelvjárást. De nem vagyok valami jó a tanulásban, és a nyelvem nem képes rendesen képezni a hangokat. – Jó étvággyal elfogyasztotta a süteményt, és ivott egy kis teát. – A tea kitűnő. Szucsouból való?
Vu Kok megrázta a fejét. – Lin Tin. Te szereted a szucsoui teát?
– A Lin Tin jobb.
– Scraggertől meg másoktól tanultam angolul. Éveken át. – Evett egy kicsit, majd megint kínálgatni kezdte Struant, vegyen még az édességből. – Egyél még, cimbora. Különös ember vagy te. Nagyon örülök, hogy találkoztam egy ilyen férfival. Te nem vagy közönséges halandó, ezt lefogadom. Sok nap eltelik még, míg meghalsz, sok nap.
Struan szemei még zöldebbek és még ragyogóbbak lettek.
– Te viszont nagyon gyorsan meg fogsz halni. Az én módszereim mások, mint a tieid. Egyik pillanatban még élsz, a másikban már halott vagy. – Pattintott egyet az ujjaival. – Ez a legjobb, barátnak, ellenségnek egyaránt. És veszett kutyának!
– Miért beszélsz ilyen furcsa dolgokat, he? – kérdezte Vu némi feszült hallgatás után.
– Milyeneket?
– Nem tetszik nekem a beszéded. Nehéz megérteni. Másképp hangzik.
– Sokféle angol dialektus – tájszólás – van – mondta nyugodtan Struan, megkímélve Vu Kokot a presztízsveszteségtől.
– Mondtam neked, hogy ez egy úri fickó, Vu Kok – magyarázta Scragger. – Az úri népek másképp beszélnek. Mondtam neked, hogy ezek iskolába jártak.
– Igazat mond ez az akasztófára való Scragger, cimbora? Nem beszélek jól angolul?
– Ki beszéli jobban a kantoni nyelvet: egy paraszt vagy egy iskolamester? A paraszt beszéde jó a mezőkön, az iskolamesteré pedig az iskolában.
Vu Kok hátradőlt a párnáira, és belekortyolt a teájába. Némi hallgatás után megszólalt: – Hallottuk, hogy ezüst van a fedélzeteden. Negyven lak.
– Erre hogyan tettél szert? – Struan kinyitotta a tenyerét, s az asztalra tette a félpénzt.
– Egy félpénz, egy szívesség, így van, cimbora?
– Így – felelte Struan. Dühös volt magára, amiért belesétált Zsin-kua csapdájába. – Honnan szerezted?
– Atyámtól.
– És ő honnan szerezte?
– Mit gondoltál, honnan kaparta össze Zsin-kua, az a vén útonálló azt a negyven lak ezüstöt? He? Természetesen a régi tengerésztársaitól. A hajódon lévő ezüstből tíz lak az apámé. – Vu Kok hasa rengett a röhögéstől. – Tölts egy kis grogot a nagyméltóságú úrnak, Scragger! Szüksége van rá.
– Vu Fang-csoj és Zsin-kua társak? – kérdezte döbbenten Struan.
– Bizonyos értelemben igen, cimbora. Mi megoltalmazzuk ezeknek a vizeknek a kereskedelmét a szedett-vedett kalóznépségtől. Mi vagyunk a tenger felvigyázói. Méltányos dolog, ha ezért fizetséget húzunk? Bölcs ember pedig úgy fekteti be a pénzét, hogy hasznot hajtson neki, nem? Szóval néhanapján társulunk Zsin-kuával. Tea, selyem, ópium... Vagy kölcsönzünk. – Vu Kok a hasát fogta, a nevetés könnyeket csalt ferde metszésű szemébe. – Így hát most üzlettársak vagyunk, mi meg a Nemes Ház. Hol találni ennél jobb befektetést, cimbora?
– Mit kérsz „szívességként”, Vu Kok?
– Előbb igyunk az ezüstre meg a zsoszodra, Tajpan. Aztán majd beszélgetünk.
– Ez itt azt mondta, kössék föl a fiút, ha egy órán belül nem tér vissza – mondta Scragger, miközben kitöltött három pohár rumot. – Meg azt is mondta, hogy ha vitorlát bontasz, süllyesszék el a hajónkat, és kössék föl a fiút.
– Mennyi idő az az egy óra, cimbora?
– Elég hosszú.
Vu Kok egy percig szótlanul evett. – Fölköttetnéd a fiút?
– Te talán nem? – Struan elővette a zsebóráját, és az asztalra tette. – A fele időd már elhasználtad.
Vu Kok elvette Scraggertől a poharat, és lassan inni kezdett. Struan érezte, hogy a feszültségtől a tarkóján meredezni kezdenek a hajszálak. Tompán hallotta a kínaiak zsivajgását, a kötelek körül dudorászó szelet, a hajó gerendáinak recsegését.
A fedélzeten halk eső kezdett dobolni. Vu Kok elővett egy fogpiszkálót, s egyik kezével illedelmesen eltakarva a száját, piszkálni kezdte a fogait. Az eső mindjobban zuhogott.
– Ami a Vu Fang-csojnak teendő szívességet illeti... – kezdte Vu Kok. – Húsz klippered van, igaz?
– Tizenkilenc.
– Tizenkilenc. Mindegyikre föltesszük egy emberünket Kitanítod őket kapitánynak. Tisztnek. Tizenkilenc embert. Rendesen kitanítod őket. Megkorbácsolhatod őket, áthúzathatod őket a hajó alatt, ha nem engedelmeskednek – de nem ölheted meg őket. Öt évig szolgálnak nálad, aztán hazajönnek. A másik: mához egy évre és egy napra egy klippert akarunk. Olyat, mint a China Cloud. Ezüstben fizetjük az árát. Te ideadod nekünk a számlát, mi pedig kifizetjük az ezüstöt. Ugyanúgy legyen felfegyverezve, mint a China Cloud, és ugyanolyan legyen a vitorlázata meg a kötélzete. Tíz emberünk elmegy Angliába, hogy lássa, hogyan építik, aztán hazajönnek vele. Hogy hol és hogyan vesszük át a hajót, azt még megbeszéljük. Jól mondom, Scragger?
– Jól.
– És végül: adunk neked egy fiút – három fiút –, hogy tanuljanak. Három fiút, hogy úgy tanuljanak, mint az urak gyerekei. London legjobb iskolájában – mondta Vu Kok. – Kerül, amibe kerül.
– A legjobb ruhákban, a legjobb kocsikon járjanak, a legjobb szállásban és kosztban legyen részük – tette hozzá Scragger. – Úgy neveljék föl őket, mint a legfinomabb úri fattyakat. Bánjanak rendesen velük. Az oxfordi vagy a cambridge-i egyetemre járjanak. Végezzék el az egyetemet, aztán jöjjenek haza.
– Ez nem egy szívesség – mondta Struan. – Ez sok szívesség.
– Sok vagy kevés, szívesség – felelte rosszindulatúan Vu Kok. – Ez a kérés, a teremtésit! Lehet, hogy visszaveszem a tíz lakot, de még a többit is. Aztán veszek hajót. Ha van pénzed, bármit megvehetsz, nem így van, cimbora? Igen, lehet, hogy elveszem az ezüstöt, és megegyezek Egy Szem Ördöggel. Mi is a neve?
– Brock – felelte Scragger.
– Ja, igen, Brock. Megegyezem Brockkal vagy mással. Egyezség az egyezség. Csak tanítsd az embereket. Egy hajó. Becsületes kérés. Mondd, hogy igen vagy nem.
– Én kötök veled egy új egyezséget. Vedd vissza a félpénzt, és akár ott vagyok a China Cloud fedélzetén, akár nem, próbáld csak elvenni az ezüstöt, az istenedet!
– Kétszáz hajó van a láthatáron. Elvesztek százat vagy kétszázat, nem érdekes. Elveszem az ezüstöt, Tajpan. Elveszem.
Struan fölvette a félpénzt, és felállt. – Megegyeztünk?
– Nem egyeztünk meg. A szívesség... te beleegyeztél a szívességbe. A Nemes Ház Tajpanjának nincs arca, hallod-e? Igen vagy nem?
– Egy hónap múlva hozol nekem száz embert, akik közül egyet sem keresnek a mandarinok valami bűntény miatt, és akik valamennyien tudnak írni és olvasni. Ezek közül kiválasztok tizenkilencet kapitánynak. És tíz embert, hogy figyelje a hajóépítést. Aztán hozd a három fiút.
– Ez nagyon veszélyes, cimbora – mondta Vu Kok. – Nagyon sok ember. Nem, Scragger?
– Ha mondjuk, Aberdeenbe visszük őket, akkor nem. Nincs abban semmi rossz, hogy ő akarja kiválogatni őket. He? Titokban?
Vu Kok egy percre eltűnődött. – Rendben. Egy hónap. Aberdeen.
– A klippert magam adom át neked, csakis neked, vagy Vu Fang-csojnak személyesen – mondta Struan. – Senki másnak.
– Bárkinek, akit küldök.
– Nem.
– Nekem se, cimbora? – kérdezte Scragger.
– Nem. Vu Koknak vagy Vu Fang-csojnak. Nyílt tengeren.
– Miért? – kérdezte Vu Kok. – Miért, hallod-e? Miféle mocskos csel jár a fejedben, cimbora?
– Az a hajó a tiéd lesz. Egy ilyen szépséget nem adok át senki másnak. Neked talán nincs arcod, he?
– Megegyeztünk – mondta nagy sokára Vu Kok. – Semmi árulás, a mindenségit, különben megfizetsz!
Struan megvetően elindult az ajtó felé, de Scragger elállta az útját. – Megesküszöl rá, Tajpan?
– Zsin-kuának már megesküdtem, Scragger. Az istenfáját! Tudod jól, mennyit ér az én esküm!
Scragger bólintott Vu Kok felé, s félreállt. – Köszönöm, Tajpan.
– Amiért ilyen kedvesen és barátságosan beleegyeztél, Tajpan – mondta Vu Kok –, átadom neked apám ajándékát és üzenetét. – Intett Scraggernek, aki felnyitott egy tengerészládát, kivett belőle egy csomagot, és odaadta Struannak.
A csomagban egy zászló volt – rajta az összefonódott sárkány és oroszlán. És egy hajónapló: az eltűnt Scarlet Cloud hajónaplója.
Struan kinyitotta a könyvet, s az utolsó oldalra lapozott.
„November 16. Délben. É 11° 23' 11", K 114° 9' 8". A vihar folytatódik, erős szélrohamok. Az éjjel a középső őrség idején, három harangkor a vihar letépte a viharvitorlákat, és eltörte az árbocokat. Hajónk tehetetlenül sodródott a Tizard-zátony felé, ahol az Úr kegyelme folytán megfeneklett, a gerince eltört, a hajótest beszakadt.
November 18. Négy óra. Négy dzsunka tűnt fel északkelet felől. Megtettük az utolsó előkészületeket a hajó elhagyására.
November 18. Öt óra. A négy dzsunka megváltoztatta menetirányát, és felénk indult. Kiadtam a legénységnek a muskétákat. Megpróbáltam tüzelésre előkészíteni egy ágyút, de ez a hajó megdőlt volta miatt nem sikerült. Megtettünk minden tőlünk telhető előkészületet arra az esetre, ha a közeledők kalózoknak bizonyulnának.
November 18. Nyolc óra. Megtámadtak. Kalózok. Az első rohamot visszavertük, de...”
Struan becsukta a könyvet. – Mindnyájukat megölted?
– Azok a dzsunkák nem tartoztak a mi flottáinkhoz, cimbora. Legalábbis a többségük nem.
– Mind megölted?
– Ők pusztították el magukat, Tajpan. Én nem voltam ott.
– Tudja, hogy mennyi a gazember ezek között, Tajpan – mondta Scragger. – Ha Vu Fang-csoj emberei lettek volna, miért adná át magának a hajónaplót, he? Vu Fang-csojnak a tudomására jutott a dolog. Engem küldött oda, hogy nézzek körül. Amikorra odaértem, már egyetlen ember se volt a hajón. Holttest sem. Egyetlenegy se.
– Kifosztotta a hajót?
– Ismeri a tengerek törvényét, Tajpan. A hajó zátonyra futott, és gazdátlan volt. A fele rakományát megmentettük. Ezenfelül tizenhat ágyút meg egy rakás puskaport és golyót.
– A kronométer hol van?
Scragger szemöldöke a homlokára ugrott. – Hát hol lenne? Természetesen a hajómon. Nem mintha hasznát tudnám venni. Csak úgy. A megtaláló jutalmaként. Ez törvényes, nem? De tudja, Tajpan, mit csináltak vele azok az istenverte söpredékek? Hagyták lejárni! Ezt képzelje el! Az istenüket! Hagyták lejárni. Hetekbe került, amíg találtunk egy kereskedőhajót, amelyik tudta a londoni időt. Egy amerikai hajó volt, a Boston Skylark. – Felröhögött, ahogy felidézte magában az esetet, majd hozzátette még: – Négy embert kiválasztottunk a legénységéből, azokat magunkkal vittük.
– És a többi?
– Csónakba ültettük őket a Fülöp-szigetek magasságában. Közel a parthoz, erre megesküszöm. Három-négy hete történt.
Vu Kok fészkelődni kezdett párnáin, komótosan vakarózott. – Apám még üzent neked valamit, Tajpan. Azt mondta: tíz tael nem sok érte, hogy egy hajó biztonságban járhassa a tengert. Tíz tael hajónként, és Vu Fang-csoj megoltalmazza az angol lobogót. Neked most új fészked van, úgy hallottuk, itt Hongkongban. Add oda a pénzt a mandarinotoknak.
– Egy taelt adhatok neki.
– Hat a legkevesebb. A legkevesebb, így mondta apám, aki tudja rólad, hogy keményen alkuszol. Hat.
– Egy.
– Ülj le. Iszunk még egy kis grogot, és hoznak még ételt is – mondta Vu Kok.
– Öt perc múlva ez a hajó eltűnik a víz szüléről, a túszt pedig felkötik.
Vu Kok böffentett egyet: – Te nem kötteted fel az én fiamat, cimbora.
– Persze hogy nem – felelte megvetően Struan. – Csak valami szerencsétlen, beöltöztetett gyereket.
Vu Kok csúfondárosan elvigyorodott, és nagyot húzott a poharából. – Nagyon agyafúrt vagy te, Tajpan. Két tael hajónként, maradjunk ebben, írd meg a mandarinotoknak. És mondok neked még valamit: tartsd meg a kölyköt – akaszd fel, dobd a tengerbe –, a tiéd. Vagy küldd át hozzám, és én fölakasztatom neked.
– Micsoda? – robbant ki Scragger. – A kölyök nem a te fiad?
– Hát persze hogy nem. Bolondnak néz engem, Scragger? – förmedt rá Struan. – Tudom én, mennyit ér egy söpredék esküje – mondta és kiment.
– De hát mindketten megesküdtünk neki – fordult Vu Kokhoz döbbenten Scragger. – Megesküdtem neki. Azt mondtad, hogy a fiad. Te mondtad, a teremtésit!
– A Tajpan sose engedné át a fiát a fedélzetünkre. Akkor nekem miért kéne ezt tennem?
– De én megesküdtem neki, az istenit! Ez hitszegés!
Vu Kok egészen lassan fölemelkedett. – Te hitszegőnek nevezel engem, cimbora?
– Nem, főnök, dehogy! – vágta rá Scragger, igyekezve nem kimutatni veszett dühét. – Csak én esküdtem meg. Mi meg szoktuk tartani az eskünket. Ami most történt, az mifelénk nem járja, nem rendes dolog. Erről van szó.
Miközben visszavonult hálóhelyére, Vu Kok kimerültén ingatta a fejét. – A barbárok nagyon különös emberek, cimbora. Én mondom, nagyon különösek. – A rácsos ajtó becsukódott mögötte.
Scragger fölment a fedélzetre. Az istenit, gondolta csaknem sírva a dühtől, az istenit! Ilyet tenni velem!... De elintézem én ezt a pederaszta, kacsákkal háló pogányt, esküszöm, hogy kicsinálom! De nem addig, amíg az emberek nincsenek kiválogatva. Nem, addig nem... Addig nem teszem, istenemre, hisz mindent elrontanék vele.
De aztán, istenemre, azután...

11

A China Cloud a zuhogó esőn keresztülvágva Hongkong déli partja mentén a sziget északi oldalán elterülő nagy öböl felé tartott.
Struanék a kapitányi kajütben vacsoráztak: osztrigaragu, füstölt kolbász, enyhén sózott füstölt hering, főtt káposzta, sonka kövérje, hideg sült csirke, tengerészkétszersült, almás lepény és tartósított gyümölcslepény került az asztalra. Ezenkívül tengerben lehűtött száraz fehérbor és pezsgő. És tea.
– Negyven lak – négy félpénz – mondta Robb a tányérján lévő ételt piszkálgatva. – Az egyik Vu Fang-csojnál. Kinél lehet a másik három?
– Zsin-kua nyilván megtartott egyet – felelte Struan. – Talán kettőt is. – Átnyúlt az asztalon, s vett magának még egy szárított füstölt heringet.
– Hatalmas szívességre tettünk ígéretet – mondta Robb. – Ez megért tíz lakot ezeknek az ördögfattyaknak. Egy olyan klipperrel, mint amilyen a China Cloud, akár fregattokat is elkaphatnak. Elvághatják a birodalom valamennyi ázsiai hajózási útvonalát. Egy hajó és tíz kiképzett ember, hogy még többet építsenek. Tizenkilenc kapitánynak kiképzett ember – hogy még többet kitanítsanak! Csapdába kerültünk, a jövőnk úgyszintén. Ez rettenetes.
– Zsin-kua elárult téged. Elárult – szólt Culum.
– Nem. Túljárt az eszemen, igen, de még ez sem igaz. Én nem voltam eléggé okos. Én, fiam! Amikor két ember leül egy asztalhoz tárgyalni, mindkettő köteles a maga számára legelőnyösebben szerződni. Ez világos, mint a kétszerkettő. Hát igen... gyengébb voltam nála, ennyi az egész. De még ha eszembe jutott volna is, hogy a félpénzeket másoknak is oda lehet adni, akkor is az ő kívánsága szerint kellett volna megkötnöm az alkut. Nem volt más választásunk... egyáltalán nem volt választásunk.
– Ha neked túljártak az eszeden, Dirk, akkor milyen esélyem lehet nekem? Vagy Culumnak?
– Semmilyen. Hacsak nem vagy hajlandó a magad fejével gondolkodni és tanulni mások hibáiból. És nem úgy kezelni a kínaiakat, mint a magunkfajtát. Ők mások.
– Igenis mások – mondta Culum. – Csúnyák, visszataszítók, hitetlenek. És képtelenség megkülönböztetni őket.
– Nem értek egyet veled. Én úgy értettem, hogy másként gondolkodnak – felelte Struan.
– Hát akkor hogyan kell kezelni őket, apám?
– Hiszen ha tudnám... Nekik egyszerűen ötezer éves gyakorlatuk van, ennyi az egész. Most pedig légy szíves, add ide a levest, fiam.
Culum átnyújtotta neki a tálat, Struan vett belőle egy harmadik adagot.
– Nem látszol nyugtalannak, Dirk – mondta Robb. – Pedig ebbe tönkremehetünk. Tönkreteheti az ázsiai kereskedelmet.
– Te nem eszel, Robb. És te se, Culum. Egyetek. – Struan leszakított egy csirkecombot, és a tányérjára tette. – A helyzet nem olyan gyászos, mint amilyennek látszik. Először is, ami a tizenkilenc embert illeti: igen, ezek Vu Fang-csojnak meg a söpredékének a kémei lesznek. Viszont ahhoz, hogy tanítani tudjuk őket, előbb meg kell tanulniuk angolul, nem? És ha beszélni tudunk velük, miért ne tudnánk megváltoztatni őket? Miért ne faraghatnánk a kalózból hasznos polgárt? Talán még keresztényt is, he? Tizenkilenc lehetőségünk van, hogy átállítsuk őket a mi oldalunkra. Szerintem ez jó esély. És ha a mi oldalunkra állnak – ha csak egy is a mi oldalunkra áll közülük –, akkor tudomást szerzünk a kalózok búvóhelyeiről. Ebben az esetben pedig akkor pusztítjuk el őket, amikor csak akarjuk. Ami pedig a klippert illeti: mához egy évre és egy napra meg kell vívnom egy tengeri ütközetet, ennyi az egész. Átadom nekik a hajót, aztán elsüllyesztem. Azt nem ígértem meg, hogy nem süllyesztem el.
– Miért nem úgy adod át nekik, hogy puskaporos hordókat helyezel el a rakterében, lassan égő kanóccal? – kérdezte Robb.
– Vu Koknak nem lehet ilyen egyszerűen túljárni az eszén.
– Arra sincs mód, hogy aknákat függessz a hajótestre a vízszint alatt?
– Ez esetleg elképzelhető. Erre talán nem terjed ki a figyelmük. De még abban az esetben sem szeghetsz meg egy szent esküt, ha csapdába estél, és éppen megpróbálsz kimászni belőle. Nem játszunk ilyesmit, Robb. Száz évre elveszítenénk az arcunkat. Meg fogom ölni Vu Kokot.
– Miért?
– Hogy megtanítsam rá, mit ér az eskü. És hogy megvédjem magunkat a következő generációtól.
Csend következett. – Én azt hittem, öt hónap múlva hazamégy – szólalt meg Robb.
– Hazamegyek. Amikor az új hajó elkészül, idevitorlázom vele. Lotus Cloud lesz a neve. – Struan egy asztalkendővel megtörölte a száját. – Ami az embereket meg a hajót illeti, meg tudom érteni. De miért kell három gyereket „úrifiúként” fölnevelni? Ezt nem értem. Ezek a fiúk idegesítenek, és nem tudom, miért.
– Vu Kok fiairól van szó?
– Igen, valószínűleg a fiairól vagy az unokaöccseiről. De miért? Mit nyerhetnek ezzel?
– Mindent, ami angol. Minden titkunkat – felelte Culum.
– Nem, fiam. A gyerekekre ugyanaz áll, ami a férfiakra. Sőt. Gyerekeket könnyebb a mi módszereinkre megtanítani. Vu Fang és Vu Kok biztosan gondolt erre. Miért akarnák elveszíteni három fiukat? Minek kellenek nekik uracsok – kapitány, katona, hajóépítő, fegyvermester vagy bármi más hasznos dolog helyett? Minek kellenek nekik uracsok?
Culum és Robb nem tudott válaszolni.

Amikor a China Clouda nyugati bejárón át befutott a hongkongi öbölbe, Struan felment a tatfedélzetre, hogy csatlakozzon Robbhoz és Culumhoz. Az eső már elállt, élénk szél fújt. Sötétedett. Struan teljesen felfrissültnek és nyugodtnak érezte magát. De amint a fedélzetre lépett, nyugalma szertefoszlott.
– Magasságos Mindenható!
Az öböl tele volt ázsiai kereskedőhajókkal és a királyi flotta hajóival. A partot szinte elborították a sátrak, amelyek az expedíciós haderő négyezer katonájának adtak szállást.
Ami valójában megdöbbentette Struant, az a több száz kínai szampan volt, amely a Glessing-fok északi végénél csoportosult. Csak úgy hemzsegtek az érkező és távozó dzsunkák és szampanok. Az egyik hegyoldalban, mint megannyi ocsmány gomba, kalyibák ezrei nőttek ki a földből.
– Mióta visszatértem Kantonból, özönlenek ide a kínaiak – mondta Culum. – Csak a jó ég tudja, hányan vannak, de legalább négy-ötezren. Elárasztanak bennünket. Éjszakánként meg előlopóznak ezek az ördögfattyak, és ellopnak mindent, ami mozdítható.
– Magasságos Mindenható!
– Eleinte az egész szigetet elözönlőtték. Aztán rávettem Longstaffot, hogy átmenetileg az egyik hegyoldalban jelöljön ki nekik helyet. A kínaiak Tajpingsannak vagy valami ilyesminek nevezik.
– Ezt miért nem mondtad el nekem?
– Robb bátyám meg én azt akartuk, hogy a magad szemével győződj meg róla. Az itt lévő európaiak száma – nem számítva a katonákat – körülbelül százötvenre rúg. Longstaff már kitépte azt a kevéske megmaradt haját is. Éjszakánként tíz-tizenöt kínai holttestet szedünk össze az öbölben. Megölték őket, vagy a vízbe fulladtak.
– Amíg nem látod azt a mocsoktanyát, el se hiszed – mondta Robb. – Ahogy ezek élnek!... Volt elég helyük, de aztán csak jöttek és jöttek minden dagállyal.
– Hát akkor nem fogunk hiányt szenvedni se kulikban, se szolgákban – válaszolta Struan, majd Orlovhoz fordult: – Köszöntse a zászlóshajót, és adja le a következő jelzést: „Engedélyt kérek, hogy nyolc kötélhosszon belül lehorgonyozhassak.” Mindenki a fedélzetre, a tatra!
Orlov bólintott.

A China Cloud ágyúi eldördültek; egy ágyú válaszolt rá. Az engedélyt megadták. A legénység összegyűlt. Struan a kormányállás korlátjához lépett. – Holnap délig mindenki a hajón marad. És holnap délig senki sem jöhet a fedélzetre. A rakományunkról egy szót se. Aki bármit is kikotyog, áthúzatom a hajó alatt. Holnap szürkületkor mindenki kéthavi fizetést kap, ezüstben. A tisztek fegyveres őrséget adnak a tatfedélzeten. Oszolj!
A legénység háromszoros éljent kiáltott a Tajpanra, majd szétoszlott.
– Mikor lesz a földárverés, Culum?
– Háromkor, apám, holnap. A Boldogság-völgyben.
– Robb, gondoskodj róla, hogy jó időben megtudjuk a helyrajzi számokat.
– Igen. Szereztünk egy lajstromot. Megvesszük a dombtetőt?
– Persze.
Robb egy pillanatra elgondolkozott. – Ha Brock ugyanolyan csökönyös lesz, mint te, lehet, hogy az egész jövőnket föl kell tennünk arra az átkozott dombtetőre.
– Igen. – Struan magához intette Orlovot. – A délelőtti őrség idején, két harangkor, küldjön jelzést Brocknak Robb nevében, és kérje meg, hogy négy harangkor jöjjön át hozzánk. Engem keltsen föl két harangkor. Addig senki se zavarjon. Átadom a parancsnokságot.
– Igenis – mondta Orlov.
– Alszom egy sort. Robb, Culum, ti is tegyétek ugyanezt. Holnap hosszú napunk lesz. Ja igen, Culum! Nem ártana, ha elgondolkoznál a bál felől. Hogy hogyan és hol rendezzük. Harmincegy nap múlva. – Lement a fedélközbe.
Amikor a China Cloud már a zászlóshajó közelébe ért, Culum odament Orlovhoz. – Kérem, hogy amint lehorgonyoztunk, eressze le a nagycsónakot.
– A Tajpan azt mondta, hogy mindenki a fedélzeten marad. Az ő engedélye nélkül nincs nagycsónak.
– Ez Mr. Struanra és énrám nyilvánvalóan nem vonatkozik – mondta élesen Culum.
Orlov röhögcsélni kezdett. – Maga nem ismeri az apját, Erős Culum. Azt mondta: mindenki. És így is lesz.
Culum a fedélzeti nyílás felé fordult, Orlov azonban megállította; kezében könnyedén himbálózott a csatakorbács. – Nem szabad zavarni. Ez a parancsa.
– Táguljon az utamból!
– Ha a Tajpan parancsba ad valamit, azt komolyan is gondolja. Kérdezze csak meg a bácsikáját. Amíg én vagyok a China Cloud kapitánya, addig itt senki sem száll partra! Ha a Tajpan azt akarta volna, hogy maga partra szálljon, megmondta volna.
– Holnap délig itt maradunk, Culum – mondta Robb.
Miután egy kissé lecsillapodott, Culum megkérdezte magában, hogy vajon vele szemben is ilyen feltétlen engedelmességet tanúsítanának-e, ha Tajpan lenne. Tudta, hogy ilyen fokú engedelmesség nem jár pusztán a címnek. Ki kell érdemelni. – Rendben van, kapitány – mondta, s odament Robbhoz a palánk mellé. Szótlanul figyelték, mint növekszik a sziget. Kisvártatva megpillantották a dombtetőt.
– Ebbe tönkre fogunk menni – szólt Robb.
– Most, hogy miénk az ezüst, Brock nem fog licitálni.
– Minden licitre rá fog ígérni, tudván, hogy Dirk bármi áron megszerzi. Brock csak akkor fog elállni, amikor az ár már csillagászati magasságokba emelkedik, Dirk ugyanúgy ragaszkodik a dombtetőhöz, mint ahogy a Nemes Házhoz ragaszkodunk. Ez most arc kérdése, hogy az isten verje meg! Az lesz a vége, hogy ez a gyűlölet, amit egymással szemben éreznek, mindkettőjüket tönkreteszi.
– Apám azt mondta, hogy öt hónapon belül elbánik vele, ugye?
– Igen, fiam. Muszáj neki. Én képtelen lennék rá. És te is.
Culum tekintetével végigpásztázta a dombtetőt és Hongkongot. Tetszik vagy sem, gondolta összeszorult gyomorral, ez a birodalmad. Ha lesz hozzá erőd. És kurázsid, hogy elfogadd.
Hirtelen nagyon megrettent.

Pirkadatkor Orlov minden embert a fedélzetre parancsolt, letakaríttatta a patyolattiszta hajót, réz alkatrészeit horzsakővel kifényesíttette. Két harangkor leadta a jelzést, majd lement.
– Jó reggelt. Két harang – mondta a bereteszelt ajtó előtt.
– Jó reggelt, kapitány – válaszolta ajtót nyitva Struan. – Jöjjön be. – Zöld selyembrokátból készült köntöst viselt, alatta semmit. Hidegben, hőségben, Struan mindig meztelenül aludt. – Rendeljen reggelit nekem. És szóljon Mr. Robbnak és Culumnak, hogy félóra múlva jöjjenek le hozzám.
– Parancsára.
– Wolfgang hol van?
– A fedélzeten.
– És a kínai gyerek?
– Vele. Úgy sündörög utána, mint egy kutya – mondta Orlov, és egy takaros kézírással írt lajstromot nyújtott át Struannak. – Az éjszaka folyamán és ma reggel ezek a csónakok jöttek, magát keresve. A bátyja felesége is küldött egy csónakot, és arra kérte a férjét, hogy a lehető leghamarabb menjen át hozzá. Glessing kapitány Culumot kereste... Sinclair és a húga szintén. Sinclair húga magával is beszélni szeretne, így hát ő is rajta van a maga listáján. Jelzés érkezett a zászlóshajóról: a fiát a lehető leggyorsabban kéretik. Glessing kapitány úgy szitkozódott, mint egy csatornatöltelék, amikor elküldtem.
– Köszönöm.
Kopogtattak az ajtón.
– Tessék!
– Jó reggelt, uram! – mondta a tengerész. – Jelzés a White Witchről: „Szívesen.”
– Köszönöm, jelzőmatróz.
A matróz kisietett. Struan egy ezer guinea-re szóló bankutalványt nyújtott át Orlovnak. – Fogadja gratulációmat, kapitány.
Orlov megnézte az összeget. Pislogott, majd újra elolvasta. – Ez fejedelmi. Fejedelmi. – Visszaadta az utalványt Struannak. – Csak a munkámat végeztem.
– Ennyi ezüsttel a fedélzeten? Nem. Tegye csak el. Megérdemelte.
Orlov tétovázott, majd zsebre vágta a papírt. Lekapcsolta csuklójáról a csatakorbácsot, s gondosan odatette az állványra a többi mellé. – Ami a fiát illeti... – mondta nagy sokára – nem árt, ha szemmel tartja. Nagy baj leselkedik rá.
– Micsoda? – villant a listáról Orlovra Struan tekintete.
– Ahogy mondom – dörzsölgette borostás arcát Orlov.
– Mit jelentsen ez? Már megint a boszorkánymesterséget gyakorolja?
– Inkább a látnoki képességeimet.
– Miféle baj? – Struan már hosszú ideje tapasztalta, hogy Orlov nem jósolgat csak úgy. Sokszor bebizonyosodott, hogy a különös kis emberkének igaza van.
– Nem tudom. – A kapitány arcát hirtelen mosoly derítette föl. – Azt tervezi, hogy amikor Tajpan lesz, elveszi a hajómat.
– Akkor meg kell próbálnia kivívni a megbecsülését és megváltoztatni a véleményét, különben így is lesz.
– Egyet se féljen, megteszem – vigyorgott Orlov, majd elhalványodott a mosolya. – De rossz napon fogja átvenni a tisztét. Vér fog tapadni a kezeihez.
– Kié? – kérdezte Struan némi hallgatás után. – Az enyém?
Orlov vállat vont. – Nem tudom. De még sok bajt fog okozni magának, ebben biztos vagyok.
– Melyik fiú nem okoz?
– Ebben igaza van. – Orlovnak Narvik jutott eszébe, ott élő családja, két keménykötésű, húsz év körüli legényfia. Mindkettő gyűlölte őt, megvetették, annak ellenére, hogy ő bálványozta őket, mint ahogy bálványozta lappföldi feleségét, Lekát is. Boldogan éltek, amíg a fiai ellene nem fordultak. – Igen – mondta, és nagyon fáradtnak érezte magát –, igaza van. Mint rendesen.
– Jobb, ha alszik egy sort – mondta Struan. – Nyolc harangkor szükségem lesz magára.
Orlov kiment.
Struan hosszú ideig a semmibe meredt. Miféle baj? Kinek a vére? Miért „rossz nap”? Aztán elterelte figyelmét a megválaszolhatatlan kérdésekről, beérte annyival, hogy a máról s talán a holnapról gondolkodjon. – Napról napra egyre kínaibb leszek – mondta hangosan. Elmosolyodott, s még egyszer figyelmesen elolvasta a listát. Gorth Brock. Miss Tillman. Quance. Gordon Csen. Skinner. McKay fedélzetmester. McKay?
– Steward! – kiáltott.
– Igenis, uram. – A hajópincér egy tál forró vizet helyezett egy kis szekrénykére Struan borotválkozófelszerelése mellé.
– Szóljon Mr. Cudahynek: ha McKay fedélzetmester megérkezik, engedjék fel a fedélzetre.
– Igenis, uram. – A steward eltűnt.
Struan odaállt a kajüt ablakához. Látta a kínaiak településén, a Tajpingsanon lüktető tömeget. A gondolatai azonban máshol jártak: Miért jött át Shevaun Tillman? Ha van lefektetni való királynő, hát ő az. Vajon szűz-e még? Persze hogy az! Annak kell lennie. Ágyba vinnéd, ha tudnád, hogy szűz? Anélkül, hogy elvennéd? Nem. Akkor nem vinném ágyba. Egy férfinak csupán kétszer van szüksége szűzre életében. Egyszer, amikor megnősül, és egyszer életének tavaszán, egy nagy gonddal kiválasztott ifjú hölgy esetében: amikor a férfi megtanulja a türelem és az együttérzés tudományát, hogy képes legyen fájdalom nélkül asszonnyá változtatni egy lányt.
Shevaun természetesen szűz: úgy gondolkodsz, mint egy sült bolond. De azok a szikrák a tekintetében, és ahogy ringatja a csípőjét... sokat ígér a leendő férje számára, he? Nem lesz unalmas feleség. El akarod venni Shevaunt? Vagy csak ágyba akarod vinni?
Ha kínai lennél, több feleséged is lehetne, teljesen nyíltan. És valamennyi békében élne ugyanazon fedél alatt. Struan felkacagott. Szeretném látni Mejmejt és Shevaunt egyazon fedél alatt!... Ki nyerné meg azt a csatát? Mert csata lenne, amilyen vadmacskatermészet mindkettő.
– Jó reggelt, apám. – Culum állt az ajtóban.
– Jól aludtál, fiam?
– Jól, köszönöm. – Culumnak rossz álmai voltak: Orlovot látta a dombtetőn, amint újból szegénységet jövendöl. Ó, Uram, ne hagyd, hogy elvesszünk megint! Segíts, hogy megtegyem, amit meg kell tennem. – Jut is eszembe: ha mi vagyunk a bál házigazdái, nem kellene partnert hívnunk?
– Mary Sinclairt?
Culum sikertelenül próbálta megjátszani a közönyöst. – Igen.
Jó lesz, ha találok egy lányt ennek a fiúnak, méghozzá gyorsan, gondolta Struan. – Mint házigazdák, azt hiszem, jobban tesszük, ha egyszerűen válogatás nélkül meghívunk mindenkit. Van itt húsz-egynéhány ifjú hölgy, akin legeltetheted a szemedet.
– Orlov azt mondta, üzenet érkezett a zászlóshajóról. Nekem szólt, hogy menjek át. Elmehetek már? Szeretnék beszélni Longstaff-fal a földárverés utolsó részletkérdéseiről. Szeretném rendesen elvégezni ezt a feladatot.
– Igen – mondta Struan némi szünet után. – A helyedben nem rúgnám ki Orlovot.
Culum elvörösödött. – Úgy, szóval elmondta? Nem tetszik nekem ez az ember. Feláll tőle a szőr a hátamon.
– Fogadd el úgy, mint a legkiválóbb hajóskapitányt, és légy türelmes vele szemben. Értékes szövetséges lehet.
– Azt állítja, látnoki képességei vannak.
– Igaz. Néha. Sok ember rendelkezik ilyen képességgel. Ez a „vér tapad a kezeidhez” lehet, hogy jelent valamit, de az is lehet, hogy semmit se. Ne aggódj, fiam.
– Nem aggódom, apám. Átmehetek a zászlóshajóra?
– Át. Amint Brock elment.
– Azt hiszed, hogy képtelen vagyok féken tartani a nyelvemet?
– Vannak emberek, akik képesek rá, hogy pusztán arcvonásokból információkat szerezzenek. Ilyen például Orlov. Vagy Brock. Megváltoztál, mióta láttad az ezüstöt.
– Nem változtam meg.
Struan kezébe vette a borotválkozópamacsát. – Körülbelül húsz perc múlva tálalják a reggelit.
– Milyen értelemben változtam meg?
– Nagy különbség van egy olyan fiatalember között, aki tudja, hogy tönkrement, és egy olyan között, aki tudja, hogy nem. A szemed is másképpen áll, mérföldekről látszik. – Struan szappanozni kezdte az arcát. – Volt már szeretőd az életben, Culum?
– Nem – válaszolt feszengve Culum. – De jártam már bordélyházban, ha erre gondolsz. Miért?
– Errefelé a legtöbb férfinak van nője.
– Ferdeszeműek?
– Kínaiak. Vagy eurázsiaiak.
– Neked is van?
– Természetesen. – Struan fölemelte a borotvát. – Macauban vannak nyilvánosházak. Keletiek és európaiak egyaránt. De ezek közül csak nagyon kevés biztonságos, a legtöbb rosszlány beteg. Ezért aztán az a szokás... Hallottál már a bujakórról? A francia vagy spanyol betegségről, nevezd, ahogyan akarod?
– Igen. Persze. Igen.
Struan borotválkozni kezdett. – Azt mondják, Kolumbus és az emberei hurcolták be Európába, akik az amerikai nyugat-indiaiaktól kapták el. A mulatságos az benne, hogy mi francia vagy spanyol betegségnek hívjuk, a franciák spanyol vagy angol nyavalyának nevezik, a spanyolok meg francia kórnak titulálják. Pedig valamennyien hibásak vagyunk. Nekem azt mondták, Indiában és Ázsiában mindig is létezett. Tudod, hogy nincs rá orvosság?
– Tudom.
– Akkor azt is tudod, hogy kizárólag nőtől lehet elkapni.
– Tudom.
– Hallottál már „óvszerekről”?
– Igen... igen, persze.
– Nincs ezen mit szégyellni. Sajnálom, hogy olyan sok időt töltöttem távol tőletek. Magam szerettem volna beszélni neked az... az élet dolgairól. Lehet, hogy ismered ezeket a dolgokat, de lehet az is, hogy egyszerűen szégyellős vagy. Így vagy úgy, mindenképpen elmondom. A védőtok viselése nagyon fontos. A legjobbak selyemből készülnek – ezek Franciaországból származnak. Van egy újfajta is, valamiféle halbőrből készítik. Gondom lesz rá, hogy kapjál belőle.
– Nem hiszem, hogy szükségem lesz...
– Egyetértek – vágott a szavába Struan. – Mindenesetre nem árt, ha van nálad. Biztonságosabb. Nem akarok beleavatkozni az életviteledbe, és most nem is azt tanácsolom, hogy szoknyavadász légy. Egyszerűen szeretnék bizonyos lenni afelől, hogy ismersz bizonyos hétköznapi dolgokat – és hogy biztonságban vagy. Az óvszer megóv a bujakórtól. A lányokat pedig megóvja a terhességtől s ezáltal a bajtól, téged pedig a kellemetlenségtől.
– De hát ez az Úr törvényei ellen való, nem? Úgy értem, ha használom a... Ez bűn, nem? Nem dönti ez romba a szeretkezés egész értelmét? A szeretkezés célja a gyermekáldás.
– Igen, a katolikusok és a nagyon vallásos protestánsok így vélekednek.
– Te vitatod a Szentírást? – Culum egészen meg volt döbbenve.
– Nem, fiam. Csak bizonyos... hogy is mondják... olvasatait.
– Én eddig haladó gondolkodásúnak tartottam magam, de... de amit te mondsz, az eretnekség.
– Bizonyos emberek szemében. Az Úr hajléka azonban nagyon fontos a számomra... Nekem ez mindennél előbbre való, még magamnál, nálad, de a Nemes Háznál is. – Struan folytatta a borotválkozást. – Errefelé az a szokás, hogy mindenkinek megvan a saját nője. Aki csakis egyetlen férfié. Eltartod, fizeted a számláit, ellátod élelemmel, ruhákkal, szolgálókkal meg a többivel. Amikor már nincs rá szükséged többé, adsz neki valamennyi pénzt, és elbocsátod.
– Nem túl nagy szívtelenség ez?
– De az... ha nem tisztességesen csinálod. A pénz, ami a mi fogalmaink szerint csekélyke összeg, itt több mint elegendő egy lány hozományára, hogy ezzel jó férjet találjon. A lány kiválasztása nagyon kényes művelet. Általában egy „ügynök” egy házasságközvetítő – bonyolítja le... ősi kínai szokás szerint.
– De hát nem rabszolgaság ez? Méghozzá a legrosszabb fajta?
– Ha úgy veszed meg a lányt mint rabszolgát, és úgy is bánsz vele, akkor igen. Mit teszel, amikor fölfogadsz egy szolgát? Pénzt adsz neki, és ezzel néhány esztendőre megvásárolod. Itt is erről van szó. – Struan végigsimított az állán, s ismét beszappanozta azokat a helyeket, amelyeket még borostásnak érzett. – Elmegyünk Macauba. Ha akarod, majd én elintézem neked ezt a dolgot.
– Köszönöm, apám, de... – Azt akarta mondani, hogy megvásárolni egy nőt, egy rosszlányt, egy rabszolgát vagy asszonyt utálatos és bűnös dolog. – Köszönöm, de fölösleges.
– Ha meggondolod magad, csak szólj, fiam. Nincs ezen mit szégyellni. Szerintem teljesen normális dolog, ha egy férfinak „gusztusa” támad... nem bűn. De óvakodj a bordélyházaktól. Ne részegedj le. Sose vigyél ágyba lányt óvszer nélkül. Sose legyeskedj errefelé európaiak felesége vagy lánya körül – főleg a portugálokat kerüld –, különben nagyon hamar halott ember lesz belőled, méghozzá okkal. Sose nevezz egy férfit gazembernek, hacsak nem készültél föl rá, hogy karddal vagy golyóval is helytállj szavaidért. És soha, ismétlem: soha ne térj be olyan házba, amit nem olyan ember ajánl, akiben megbízol. Ha nem akarsz megkérdezni engem vagy Robbot, kérdezd meg Aristotle-t. Megbízhatsz benne.
Culum feldúltan figyelte apját, amint az határozott, nyugodt mozdulatokkal befejezi a borotválkozást. Olyan magabiztosnak látszik mindenben, gondolta. De sok dologban téved. Téved. Az írás világosan kimondja: a testi gerjedelem az ördögtől való. A szerelem pedig Istentől. A szerelmeskedés pedig, ha célja nem a gyermek nemzése, testi gerjedelem. És bűn. Bárcsak lenne feleségem... És el tudnám feledni a testi gerjedelmet. Vagy volna egy szeretőm... De ez törvénytelen és a Szentírás ellen való.
– Te is megvásároltad a szeretődet? – kérdezte.
– Igen.
– Mennyit fizettél érte?
– Azt hiszem, ez nem tartozik rád, fiam – válaszolta szelíden Struan.
– Bocsáss meg. Nem akartam udvariatlan lenni, vagy beleütni az orromat olyasmibe, ami... – Culum elpirult.
– Tudom. De ilyesmit nem kérdez egyik férfi a másiktól.
– Azt akartam kérdezni, hogy mibe kerül egy nő. Hogy mennyiért adják.
– Ez attól függ, milyen a gusztusod. Az alsó határ egy tael, a fölső a csillagos ég. – Struan nem bánta, hogy erre terelte a beszélgetést. Jobb, ha magam mondom el, gondolta, mintha mások mondják el helyettem. – Jut is eszembe, Culum! Még nem állapodtunk meg a fizetséged felől. Havi ötven guineavel fogsz kezdeni. Ez gyakorlatilag a zsebpénzed lesz, mert mindent megkapsz.
– Ez nagyon, nagyon nagylelkű! – tört ki Culum. – Köszönöm.
– Öt hónap múlva ennél jóval magasabbra emeljük ezt az összeget. Amint megvásároltuk a földet, építkezni kezdünk. Raktárakat, a Nagy Házat... és egy házat neked.
– Ez csodálatos lesz. Még sose volt házam... Úgy értem, még külön szobám se. Még az egyetemen sem.
– Egy férfinak szüksége van rá, hogy legyen egy külön tere, lett légyen az bármilyen csekély is. Az elkülönülés lehetősége nagyon fontos ahhoz, hogy az ember tisztán lásson.
– Havi ötven guinea rengeteg pénz – mondta Culum.
– Rá fogsz szolgálni.
Erre már meg lehet nősülni, gondolta Culum. Méghozzá könnyen. Nem kellenek nekem se nyilvánosházak, se büdös bennszülöttek. Undorodva emlékezett vissza arra a három alkalomra, amikor ellátogatott abba a bordélyba, ahová az egyetemisták jártak – abba, amire tellett nekik. Félrészegre kellett igya magát, hogy férfi módra tudjon viselkedni, s rászánja magát, hogy belépjen a bűzös szobába. Egy shillinget kellett leszurkolni, hogy hentereghessen egyet az izzadságtól bűzlő ágyon egy tehénszerű szajhával, aki kétszer olyan idős volt, mint ő; hogy megszabaduljon a gonosz által rábocsátott kívánkozástól, amely megmételyezi a férfit. És minden alkalom után hetek teltek rettegésben, várva, mutatkozik-e rajta a betegség. Isten óvjon az ujabb vétkezéstől, gondolta.
– Jól érzed magad, Culum?
– Igen, köszönöm. Azt hiszem, megborotválkozom reggeli előtt. Bocsáss meg... Nem akartam... nem akartam udvariatlan lenni.
– Tudom.

– Brock megérkezett, uram – mondta a tengerész.
– Vezesd le – felelte Struan. Nem pillantott föl a telekkatalógusból, amit Robbtól kapott.
Culum és Robb érezte, mint fokozódik a feszültség a kajütben, miközben várakoznak.
Brock belépett, s szélesen elmosolyodott. – Gondoltam, hogy itt talállak, Dirk. Sejtettem, hogy itt vagy a hajón.
– Grogot?
– Köszönöm. Jó reggelt, Robb. Jó reggelt, Culum.
– Jó reggelt – köszönt vissza Culum. Gyűlölte magát a félelem miatt, ami elfogta.
– Jól illik rád ez a ruha. Belőled is tengerjáró lesz, mint az apádból?
– Nem.
Brock leült a karosszékbe. – Amikor utoljára láttam apádat, Culum, rettenetesen meg volt dőlve a hajója. Süllyedt. Rettenetes volt. Ronda egy ügy... mármint a baleset. – Elvette a rumospoharat, amit Struan nyújtott felé. – Köszönöm. Mire eloltottam azt az istenverte tüzet a hajómon... úgy ért, mint derült égből a villámcsapás... Szóval mire készen álltam rá, hogy segítsek neki, apád hajója eltűnt. Az egész éjszakát, de még a másnap nagy részét is a keresésével töltöttem.
– Ez nagyon rendes dolog volt tőled, Tyler – mondta Struan.
– Tegnap este ideküldtem Gortht, hogy tudakozódjék felőled. Nagyon különös, he, Culum?
– Mi a különös, Mr. Brock?
– Az, hogy az az ördögfattya törpe nem tudta, hogy az apád a hajón van-e. Meg hogy, amint hallom, délig senki sem szállhat partra. Na meg itt horgonyozni közvetlenül a zászlóshajó ágyúinak árnyékában... hát ez már valóban különös.
– Megérintette Gorth a zászlórudat? – kérdezte Struan.
– Meg. Nagyon neki volt búsulva. Azt mondta, úgy érzi magát, mintha egy újabb szöget vert volna a koporsódba. Nagyon nem akarózott neki megtenni.
Struan egy húszezer guinea-re szóló bankutalványt nyújtott át neki.
– Köszönöm, Dirk – mondta Brock anélkül, hogy a papírért nyúlt vagy akár csak ránézett volna. – De ez nem az enyém. Talán jobb lenne, ha odaadnád Gorthnak. Vagy átküldenéd neki. Ez a pénz nem engem illet.
– Ahogy óhajtod, Tyler. Gorth ott lesz az árverésen?
– Ott, persze.
Struan a kezébe vette a teleklistát. – A tengerparti telkek közül a következőket érdemes választani: a völgy nyugati oldalán a hetest és a nyolcast, a közepén a tizenhatost és a tizenhetest, keleten pedig a huszonkettest és a huszonhármast. Melyiket akarod?
– Szabad választást engedsz nekem, Dirk?
– Van elég hely mindkettőnknek. Azt választod, amelyiket akarod. Nem fogunk ellened licitálni. És te se ellenünk.
– Magam is így gondoltam. Becsületes eljárás. És okos is. A tengerpartiak közül a tizenhatost és a tizenhetest választom, a város alattiak közül a hatost és a hetest.
– A tengerpartiak közül mi a hetest és a nyolcast választjuk. A város alattiak közül a hármast és a négyest.
– Áll. Most már csak a dombtető marad. Licitálsz rá, he?
– Igen.
Brock ivott egy korty rumot. Érezte Culum nyugtalanságát. – A flotta holnap elhajózik, Dirk. Hallottál róla?
– Nem. Hová tart?
– Északnak. Megvívni a háborút – mondta gunyorosan Brock.
– A háborúról el is feledkeztem – kacagott fel Struan. – Megint megrohanjuk Pekinget? Télvíz idején?
– Igen. A vezetőink északra parancsolták őket. A kisinasodnak ágyúgolyó van az agya helyén. Hallottam, hogy üvöltött az admirális, de Longstaff csak szónokolt: „Északra, a teremtésit! Utasítom, hogy hajózzon északra! Megtanítjuk ezt a pogány, szerződésszegő söpredéket! Most aztán rendes leckét kapnak!”
– Nem fognak északra menni.
– Most, hogy visszajöttél, talán nem. Szomorú állapotok ezek, amikor Longstaff úgy táncol, ahogy a Tajpan fütyül. Nevetséges. Amikor olyan emberekre hallgat, amilyen te vagy. Amikor rád kell hagyatkoznunk, hogy megmentsd a flottánkat. – Hangosan krákogott, majd beleszimatolt a levegőbe. – Igencsak furcsán illatozik ez a hajó.
– Csakugyan?
– Olyan szaga van, mint az ezüstnek. Igen, ez biztosan ezüst. – Brock Culumra pillantott. – Szóval nem mentetek tönkre, ugye, fiam?
Culum nem szólt semmit, a vér azonban az arcába szökött.
Brock förmordult. – Már akkor megszagoltam, amikor horgonyt vetettél, Dirk. Mit is mondok: már akkor, mikor befutottál az öbölbe. Szóval nem süllyedtél el, van apród, hogy fizess, én pedig megint le vagyok győzve.
– Mikor járnak le a váltók?
– Ma. Ezt te is jól tudod.
– Nem akarod meghosszabbítani a határidőt?
– Ha nem látnám a fiad képét meg ezt az egész hajót, elgondolkoznék rajta, hogy blöffölsz-e. Hogy talán nincs is itt az ezüst a raktérben. De nekem több eszem van ennél. Oda van írva minden ember arcára ezen a hajón – csak a tiédre nem... és a Robbéra. Még ma benyújtom a váltót, az istenit! Nincs hitel.
– Az árverés után elintézhetjük.
– Előtte, de még mennyire, hogy előtte! Jobban teszed, ha megszabadulsz az adósságaidtól, mielőtt licitálsz – mondta Brock villogó szemmel. – Megint legyőztél, az isten verjen meg téged, meg az ördögöt is, akit szolgálsz! A dombtető viszont az enyém. Az enyém lesz.
– Az a Nemes Házé. Nem a rangsorban a másodiké.
Brock fölállt, a keze ökölbe szorult. – Köpök én még a sírodra, az istenfáját!
– Én meg köpök a te házadra a dombtetőről, még napszállta előtt, az istenedet!
– Nincs annyi kincse egész Ázsiának, amit meg nem adok érte, az istenit! Jó napot.
Brock kiviharzott, csizmás léptei végigdobogtak a fedélzeti feljárón.
Culum megtörülte izzadt tenyerét.
– Csapdába estél ezzel az dombtetővel, Dirk. Brock abba fogja hagyni a licitet, és tönkretesz minket – mondta Robb.
– Igen, apám. Szerintem is ez a szándéka.
Struan kinyitotta a kajüt ajtaját. – Steward!
– Igenis, uram!
– Mr. Cudahy hozzám! Futólépésben!
– Parancsára, uram.
– Ide figyelj, Dirk – mondta Robb. – Itt van előtted a lehetőség. Tedd azt, amit ő akar veled tenni. Menet közben hirtelen állj el a licitálástól. Hagyd a vízben. Tönkre fog menni bele, ő fog tönkremenni! Nem mi!
Struan nem válaszolt. Kopogtattak, majd Cudahy sietett be.
– Parancs, uram.
– Bocsássa le a dereglyét. Utasítsa a fedélzetmestert, hogy Mr. Robbot és Culumot vigye át a Thunder Cloudra. Várja meg Mr. Culumot, és vigye át a zászlóshajóra. Aztán jelentkezzen nálam. Mindenki a fedélzetre, a tatra!
Cudahy becsukta maga mögött az ajtót.
– Apára, Robb bátyámnak igaza van. Az isten szerelmére, hát nem látod, hogy az az átkozott kalóz lépre csal?
– Akkor majd meglátjuk, hogy az isteni gondviselés kiment-e bennünket ebből a csapdából. Ez arc kérdése!
– Dirk – könyörgött Robb –, miért nem hallgatsz az okos szóra?
– Sarah vár téged. Az ezüstről egy szót se! Culum fiam! Ha Longstaff kérdezősködne felőlem, csak annyit mondj, hogy itt vagyok a hajón. Egy szót se többet.
– Dirk, most lehetőséged volna rá, hogy...
– Siess inkább, Robb. Sarah-nak és a gyerekeknek add át legjobb kívánságaimat. – Visszafordult az asztalán tornyosuló papírok felé.
Robb tisztában volt vele, hogy semmi értelme tovább vitatkozni a bátyjával; szó nélkül kiment. Culum fájó szívvel követte. Tudta, hogy apja szándéka megmásíthatatlan, Brocké szintúgy; a Nemes Ház egy értéktelen szikladarabon álló értéktelen halomhoz kötötte sorsát. Bolond! – kiáltott magában. Miért ilyen istenverte bolond az apám?

12

Aznap délután Struan a tágas sátor előtt állt, amelyet már korábban felállíttatott a Boldogság-völgy tengerparti sáyján. Orlov kapitányt figyelte, aki azokat a tengerészeket tartotta szemmel, akik a nagycsónakról a sátorba vitték és ott takaros tornyokba rendezték a hajóról hozott hordókat. Annyira lekötötte a látvány, hogy nem is hallotta a hátulról közeledő Mary Sinclair lépteit.
Mary arcát álla alatt megkötött szalagos főkötő keretezte. Gesztenyeszín selyempuplinból készült köpenyét, amely a homokot söpörte, szorosra húzta derekán, hogy alakja a divatnak megfelelő darázsderekat mutassa. A ruhája azonban silány minőségű anyagból és ódivatú szabásminta szerint készült. Két kezét kopott karmantyúba rejtette, a válla köré kanyarított szürke nagykendő jól illett a szeme színéhez. Tisztának, egyszerűnek, szegénynek, tartózkodónak, nőiesnek hatott.
– Jó napot, Tajpan – mondta.
Struan kizökkent elmerültségéból. – Ó, jó napot, Mary. Nagyon csinos vagy.
– Köszönöm szépen, uram – mondta Mary futó mosollyal az ajkán. Kecsesen pukedlizett. – Ez aztán a bók.
A part és a völgy lassan kezdett megtelni ünnepélyes hangulatban lévő, legjobb ruháikban parádézó kereskedőkkel, feleségeikkel, gyerekeikkel; köszöntötték egymást, szapora szóval beszélgettek. Kisebb-nagyobb csoportokban katonák, tengerészek, díszegyenruhába öltözött tisztek álldogáltak mindenfelé. Sorra érkeztek a többi családot és tisztet hozó nagycsónakok. A part közelében szampanrajok halásztak, nyugat felől, a völgy bejáratánál, a katonák kordonja mögött kínaiak zajos, kíváncsi tömege tolongott.
Az árverést vezető tisztviselő emelvénye ötvenyardnyira, egy kis emelkedőn állt; Struan észrevette a közelében álldogáló Gordon Csent. A fia azonnal meghajolt felé. Struan számára nyilvánvaló volt, hogy Gordon beszélni szeretne vele, s türelmesen, tartózkodóan várakozik a lehetőségre.
– Jó napot, Gordon! Egy perc múlva jöhetsz! – kiáltott oda neki.
– Köszönöm, uram! – kiáltott vissza Gordon Csen, s ismét meghajolt.
Struan most megpillantotta a feleségével sétálgató Robbot; Sarah állapotos volt, az arca feszültséget tükrözött. Karen ugrándozott az oldalán. Struan tekintetével Culumot kereste, de nem találta, ebből arra következtetett, hogy még a zászlóshajón van, aztán meglátta, amint elmerülten társalog Glessinggel. Furcsának találta, hogy Culum a partra érése után nem kereste fel nyomban.
– Tajpan, Miss Sinclair, elnézésüket kérem! – mondta Orlov. – Mind itt van.
– Meghiszem azt, Orlov kapitány – mondta csipkelődő hangon Mary. – Hallom, hogy az utóbbi két órában egyfolytában hordókat hordatott a partra. Valamennyi itt lévő európait le akarja itatni, Mr. Struan?
Struan fölnevetett. – Nem. Köszönöm, kapitány.
Orlov Mary felé fordulva megérintette halántékát, majd néhány tengerész kíséretében bement a sátorba. A többi tengerész a sátor előtt verődött össze, néhányan meg kiültek a partra, s kockavetésbe fogtak.
– Korán érkeztél, Mary. Az árverés még csak egy óra múlva kezdődik.
– Glessing kapitány volt olyan kedves, és fölajánlotta, hogy elkísér – felelte Mary. – Volna kedve egy kis sétára?
– Persze – felelte Struan, kihallva a lány hangjából az élt. Lassú léptekkel elindultak a sziget belseje felé.
A völgy talaja vizenyős volt, az előző napi eső még ott csillogott a nyugodt tükrű pocsolyákban. A kis vízesésről vékony, jeges sugárban csurgott a víz. Legyek, szitakötők, méhek, szúnyogok zümmögése festette alá a bukóhullámok zúgását. A nap a tavasz ígéretét hordozta.
Amikor már elég messze jártak a tömegtől, Mary megállt. – Mindenekelőtt azt szerettem volna elmondani, mennyire együttérzek magával a gyászában.
– Köszönöm, Mary.
– Megpróbáltam elérni magát, mielőtt még elhagyta Kantont.
– Emlékszem rá. Kedves volt tőled.
– Az éjjel megpróbáltam átmenni magához. Látni szerettem volna, hogy van. Rossz zsosz.
– Igen. De már vége. Elmúlt.
– Igen... De én látom az arcán a fájdalmat. Mások nem veszik észre, de én igen.
– És te hogy s mint vagy? – kérdezte Struan, akit mint mindig, most is megdöbbentett, mennyire hétköznapinak – aranyosnak, kedvesnek és mindennek, aminek lennie kell – látszik Mary, pedig nem az. Nem volna szabad kedvelnem, gondolta, de kedvelem.
– Szórakoztat az élet. Egy darabig – pillantott vissza a part felé a lány. Brock, Gorth, Nagrek Thumb, Eliza Brock és lányai most szálltak partra a nagycsónakjukból. – Örülök, hogy megint legyőzte Brockot. Nagyon örülök neki.
– Legyőztem?
Mary szeme ráncokba ugrott. – Negyven lak ezüst? Négy félpénz?
– Honnan tudsz te erről?
– Már elfelejtette, Tajpan? Magas pozícióban lévő barátaim vannak – felelte Mary társalgási stílusban. De amikor a Tajpan társaságában volt, megvetette ezeket a „barátokat”.
– Kinél... kinél van a többi félpénz?
– Szeretnéd, ha megtudnám?
– Én azt hiszem, te már tudod is.
– Jaj, Tajpan, te is csak olyan vagy, mint a többi férfi... – Lelkesedése fokozódott. – Kettőről tudom, hol van. Ha megtudom a másik kettő hollétét is, szólok.
– Kinél van az a kettő?
– Ha te ilyen hatalmas kölcsönt nyújtanál valakinek, hányat tartanál meg?
– Mindet. Mindet, a mindenségit! Zsin-kuánál kettő van?
– Egy. – Mary a kendőjével játszadozott, megigazgatta, hogy csinosabban mutasson. – Kantonban jelenleg négyezer zászlós van. És egy gyújtóhajókból álló, hatalmas flotta. Ha a flottánk megpróbálja bevenni a Bogue-erődöket, megtámadják a hajóinkat. Negyvenmérföldnyire északra egy másik flotta várakozik. Mond neked valamit a Vu Kok név?
Struan úgy tett, mintha gondolkodna, valójában azonban nagyon fölkavarta a dolog. Mielőtt Scraggerrel találkozott, hírét se hallotta Vu Koknak – apjáról, Vu Fang-csojról persze tudott, de a fiáról nem. Maussnak nem mondta el, mi történt a dzsunkán, sem azt, hogy mit mondott Scragger. Csak Robb és Culum tudott róla. Az lehetetlen, hogy Mary tőlük szerzett volna tudomást Vu Kokról. Akkor pedig csak Vu Kok jöhet számításba – vagy Zsin-kua. De hogyan? – Ez elég szokványos név – felelte. – Miért kérdezed?
– Vu Kok Vu Fang-csoj legidősebb fia.
– A kalózfejedelemé? A Fehér Lótuszé? – kérdezte Struan csodálkozást színlelve.
– Imádlak megdöbbenteni – válaszolta vidáman Mary. – Nos, a császár a kantoni hoppo útján titokban mandarinátusokat ajánlott fel Vu Koknak és Vu Fang-csojnak. Ezenfelül felkínálta nekik Fucsien tartomány és Formoza főkormányzói tisztségeit. Mindezt annak fejében, hogy támadják meg a hongkongi öbölben lévő hajókat. Az egész flottát.
– Mikorra várható a támadás? – A döbbenet ezúttal őszinte volt.
– Még nem kötötték meg az alkut. Ahogy a kínaiak mondják, „a tárgyalások még folyamatban vannak”.
Lehet, hogy Vu Kok kívánságai csak azt célozták, hogy elaltassanak? – kérdezte magában Struan. Nem egyéb, csupán ördögi játék a játszmán belül, hogy elaltassák az éberségemet, és csapdába csaljanak? De akkor mire kellett a félpénz? Képesek volnának kockára tenni az egész flottájukat? Négyezer dzsunka, megrakva ezzel a gyülevész kalózhaddal végezhet velünk – talán.
– Meg fogod tudni, ha elfogadják az alkut? Ha támadni akarnak?
– Ebben nem vagyok biztos... de azt hiszem, igen. De ez még nem minden, Tajpan. Arról is tudnod kell, hogy a duplájára emelték a fejedre kitűzött vérdíjat. Már Culum fejére is jutalmat tűztek ki. Tízezer dollárt. És minden angolra. George Glessingre, Longstaffra, Brockra. – Színtelenre váltott a hangja. – És Mejmejre, Duncanre meg Kate-re. Ha elevenen el tudják rabolni őket.
– Micsoda?
– Három nappal ezelőtt hallottam. Nem voltál itt, így aztán felszálltam az első Macauba tartó hajóra, de éppen akkor mentél el onnan. Ezért aztán meglátogattam Mejmejt. Elmondtam neki, hogy te küldtél, mert úgy hallottad, hogy ő és a gyerekek veszélyben vannak. Aztán elmentem a compradorédhoz, és a nevedben utasítottam, hogy vegye magához a házába Mejmejt és a gyerekeket, aztán közöltem vele, hogy ha bármi bajuk esne, mielőtt visszatérsz, felakasztatod őt, a gyerekeit és a gyerekeinek a gyerekeit.
– Mit szólt ehhez Csen Seng?
– Azt, hogy mondjam meg neked, ne aggódj. Megvártam, míg Mejmej és a gyerekek átköltöznek hozzá, aztán visszajöttem Hongkongra. Azt hiszem, Csen Sengnél egyelőre biztonságban vannak.
– Tud Csen Seng az ezüstről?
– Természetesen. Részben – kis részben – az övé. Találhatott volna ennél jobb befektetést?
– Kik azok, akik még rajta kívül benne vannak?
– Tudomásom szerint Csen Seng, Zsin-kua, a Ko-hong kereskedői – kisebb-nagyobb mértékben valamennyien hozzájárultak, így jött össze körülbelül negyven lak. A többiben nem vagyok biztos. Valószínűleg a mandzsu mandarinok.
– Ti-szen?
– Nem. Ő teljesen kegyvesztett lett. Minden vagyonát elkobozták. A Ko-hong körülbelül kétezer lakra becsüli. Aranyban.
– Csen Seng azt mondta, hogy gondoskodni fog róluk?
– Igen. Most, hogy ismét gazdag vagy, az anyja élete árán is megvédi őket. Legalábbis egy ideig.
– Várj itt, Mary. – Struan a part felé fordult. Tekintetével megkereste Mausst, odakiáltott neki, magához intette, majd sietős léptekkel elindult feléje.
– Wolfgang! Keresse meg Orlovot, és induljanak el a China Clouddal Macauba. Menjenek el Mejmejért és a gyerekekért, és a dajkával együtt hozzák ide őket. Teljes vitorlázat. A sátor őrzését adják át Cudahynek.
– Hozzuk ide őket?
– Igen. Holnapra itt legyenek. Csen Sengnél vannak.
– Hozzuk ide őket? Nyíltan?
– Igen, az istenit! Nyomban induljanak.
– Én nem tenném ezt, Tajpan. Legalábbis nem nyíltan. Tönkreteszi magát. Maga is tudja, hogy kígolyóznák.
– A mandarinok vérdíjat tűztek ki a fejükre. Indulás!
– Gott im Himmel! – Mauss idegesen rángatta a szakállát. – Titokban a hajóra viszem őket, s Orlovot megesketem, hogy titokban tartja a dolgot. Gott im Himmel, bocsáss meg e szerencsétlen bűnösnek.
Struan visszament Maryhez. – Ki beszélt neked az emberrablásról?
– Nem ismered.
– Nagy veszélynek teszed ki magad, kislány. Információkat szerzel, aztán felhasználod őket.
– Nagyon óvatos vagyok.
– Azonnal és véglegesen gyere el Macauból. Szakíts ezzel az élettel, amíg még megvan az életed. A zsoszod nem tart örökké.
– Beszéljünk inkább rólad, Tajpan. Itt nem flangálhatsz a kínai szeretőddel.
– Ő és a gyerekek a hajón biztonságban lesznek, és csak ez számít.
– De nem a mi köreinkben, a mindenségit! Ezt te is tudod. Össze fognak törni, Tajpan – még téged is –, ha megszeged az istenverte etikettjüket. Kénytelenek megtenni. A szeretőd kínai.
– A ragya cifrázza ki őket!
– Rendben van, de ez akkor sem hétköznapi eset, és neked a cégedre is gondolnod kell. Amíg mások nem szereznek tudomást Mejmejről, addig nem jelent veszélyt a számodra... Ami nem látható, az nem létezik. Nem az én dolgom, hogy tanácsot adjak neked – jobban tudod te ezt, mint bárki más –, de kérlek, tartsd titokban Mejmejt.
– Ezt fogom tenni, ez is a szándékom, hacsak nem kerülnek veszélybe. Tartozom neked egy szívességgel, Mary.
– Igen. – Különös fény villant a lány tekintetében. – Szeretnék egy szívességet kérni tőled.
– Mondd, mit akarsz.
– Bármit kérhetek?
– Mondd, mit akarsz.
– Most nem. Majd szólok, amikor kérem a viszonzást. Igen... Egy napon majd viszontszolgálatot kérek tőled – mondta Mary, majd könnyedén hozzátette: – Elővigyázatosabbnak kellene lenned, Tajpan. Én nő vagyok, és egy nő esze járása nagyon más, mint egy férfié.
– Tudom – felelte vigyorogva Struan.
– Nagyon behízelgő mosolyod van, Tajpan.
– Köszönöm szépen, hölgyem – hajolt meg elegánsan Struan. – Ez aztán a bók! – Karját kínálta Marynek, úgy indultak vissza a partra. – Ki beszélt neked Mejmejről és a gyerekekről?
– Két évvel ezelőtt megegyeztünk, hogy az informátoraim neve hétpecsétes titok.
– Mi lenne, ha nem használnál ilyen nagy szavakat?
– Örülök, hogy végre-valahára találkoztam Mejmejjel. Nagyon szép. És a gyerekek is. – Struan érintése megbizsergette.
– Elképzelhető, hogy az információ hamis?
– Nem. A váltságdíj fejében történő emberrablás ősi kínai művészeti ág.
– Undorító dolog asszonyokhoz és gyerekekhez nyúlni. – Struan egy percig hallgatott. – Meddig maradsz itt?
– Néhány napig. Horatio... Horatio egy kicsit mindig elveszettnek érzi magát, amikor egyedül van. Jut is eszembe: Csen Seng természetesen tudja, hogy beszélem a kantoni nyelvjárást. És most már Mejmej is tudja. Megkértem, hogy tartsa titokban. Megteszi, ugye?
– Igen. Ettől ne félj. De majd én is szólok neki. – Kényszerítette magát, hogy gondolatait elterelje Mejmejről, a gyerekekről, Vu Kokról, a gyújtóhajókról és a még meglévő három félpénzről. – Titokért titok cserébe: a Nemes Ház harminc nap múlva bált rendez. Természetesen a vendégünk vagy.
– Csodálatos ötlet!
– Felajánlunk egy díjat. Ezer guinea-t a legjobban öltözött hölgynek.
– Magasságos ég, Tajpan! Ki fogják kaparni a szemedet!
– Aristotle lesz a bíró.
– Akkor is kikaparják a szemedet. – Mary szemének színe mintha megváltozott volna. – Vésd az eszedbe. Te vagy most Ázsia legjobb partija.
– Mi vagyok?
– Jó lesz, ha megnősülsz, amíg még teheted – mondta Mary csúfondárosan kacagva. – Egy sereg lány fogja kivetni a hálóját rád, az anyák meg mindent a lányaikra aggatnak majd, hogy az ágyadba juttassák őket.
– Hagyd ezt abba!
– Csak aztán ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek! Ezer guinea...? Azt hiszem, szeretném elnyerni. – Hirtelen elkomorodott. – Tudod jól, hogy van pénzem egy ilyen ruhára... De ha megtenném, ezzel lerombolnám azt a képet, amit az emberek alkottak maguknak Mary Sinclairről és a családjáról. Mindenki úgy tudja, olyan szegények vagyunk, akár a kulik.
– De az ellen semmi sem szól, hogy megajándékozzalak egy ruhával. Vagy legalábbis az ellen nem, hogy Horatión keresztül fölajánljam neked. Vagy igen?
– Magasságos ég, Tajpan, csakugyan megtennéd? Megadom neked a pénzt.
– Ha abbahagyod az ég emlegetését, igen. De az ajándék az ajándék. – Struan elgondolkozva nézegette Maryt. – Gondoltál már valaha a nagynénédre, Wilhelminára?
– Kire?
– Anyád másodfokú unokatestvérére. Aki annak idején Hollandiába költözött.
– Ki ő?
– Egy örökhagyó... aki egy halom pénzt hagyhatna rád.
– Nekem nincs rokonom Hollandiában.
– Talán anyád elfelejtette mondani, írhatna neked egy amszterdami közjegyző, hogy örököltél. – Struan rágyújtott egy manilaszivarra. – Miután örököltél, nyíltan költekezhetnél. Vagy nem?
– De... de... – Mary hangja elerőtlenedett. – Na és Horatio?
– Wilhelmina néni ráhagyhatna kétezer guinea-t. A vagyon java részét pedig rád. Valójában mindig a nőrokonait szerette. Anyád volt a kedvence... Furcsa, hogy soha senki nem beszélt róla neked vagy Horatiónak. Szegény Wilhelmina néni... Tegnap halt meg.
Mary szeme kerekre nyílt az izgatottságtól. – Megtennéd, Tajpan? Hajlandó lennél rá?
– Három hónapig tart, amíg innen Londonba ér a levél. Egy hónap kell, hogy megtegyék a szükséges intézkedéseket Hollandiában. Három hónap, míg megérkezik a levél. Hét hónap múlva örökölsz. De jó lesz, ha addig még megjátszod a templom egerét. És lepődj meg, amikor megkapod a levelet.
– Igen... Ne haragudj, amiért... Meg vagyok hatva, amiért... Ne aggódj. Ne aggódj. Lehet, hogy most egy kicsit megbolondulok, elsírom magam, vagy sikoltozni fogok... Imádlak, Tajpan!
Struan mosolya elhalványult: – Ezt hagyd abba!
– Ezt még sohase mondtam neked, és talán soha többé nem fogom mondani. De nekem te vagy az isten. – Hátat fordított Struannak, és elindult a sziget belseje felé.
Struan egy percig még nézte, aztán elindult Gordon Csen felé. Napról napra kínaibbnak látszik, gondolta. Kint, a tengeren az Orlovot és Mausst szállító nagycsónak még tekintélyes távolságra volt a China Cloudtól. Siessetek, a mindenségeteket!
Skinner lépett oda hozzá idegesen. – Jó napot, Mr. Struan.
– Ó, üdvözlöm, Mr. Skinner.
– Nagy nap ez a mai, ugye?
– Az. Megbocsásson, de most...
– Csak egy pillanatra tartanám föl, Mr. Struan. Tegnap éjjel megpróbáltam elérni önt. – Skinner lehalkította a hangját. A szokásosnál is jobban izzadt, s mint mindig, veszettül bűzlőtt. – Ha jól emlékszem, ma járnak le a Nemes Ház váltói.
– Na és?
– Ki lesznek egyenlítve?
– Talán kétségei vannak felőle, Mr. Skinner?
– Mindenfélét hallani... Ezüstről...
– Én is így hallottam.
– Remélem, igaz. Nem szeretném, ha más kezébe kerülne az Oriental Times.
– Én se szeretném. Ma este adok magának egy érdekes témát. És most, ha megbocsát...
Skinner követte tekintetével Struant, amint az odalép Gordon Csenhez; szerette volna tudni, miről beszélgetnek. Aztán észrevette Brockot és családját: Nagrek Thumb-mal társalogtak. Ez aztán csakugyan nagy nap, gondolta jókedvűen, miközben elindult feléjük. Vajon kié lesz a dombtető?
– Sajnálattal hallottam, uram, milyen veszteség érte – mondta Gordon Csen. – Megpróbáltam felkeresni önt, de nem sikerült teljesítenem a kötelességemet. Imádkoztam önért.
– Köszönöm.
– Anyám megkért, mondjam meg önnek, hogy a szokásoknak megfelelően száz napig gyászolni fog.
– Kérlek, mondd meg neki, hogy erre nincs szükség – felelte Struan, bár tudta, hogy Kaj-szung mindenképpen gyászolni fog. – No és veled mik történtek, mióta utoljára láttalak?
– Semmi különös. Megpróbáltam segíteni Csen Sengnek, hogy szerezzen kölcsönt a cég részére, uram. Sajnos nem jártunk sikerrel. – A szél meglobogtatta a copfját.
– Nagyon nehéz dolog hitelhez jutni – mondta Struan.
– Igen, csakugyan. Sajnálom. – Gordon Csen a China Cloud rakterében heverő hatalmas mennyiségű ezüstre gondolt, s eltelt az apja iránt érzett csodálattal. Hallotta aznap reggel a szóbeszédet, amit aztán később mások is megerősítettek, s a hír végül eljutott a Tajpingsanba is: a Tajpan a gyűlölt mandzsuk orra előtt csempészte ki Kantonból az ezüstöt. A Nemes Ház újjászületését azonban nem említette, mert ez udvariatlanság lett volna.
– Azt hiszem, ideje, hogy egy kis hitelhez juss – mondta Struan. – Azt hiszem, el tudom intézni. Mondjuk, legyen egy lak ezüst.
Gordon Csen szeme fölvillant, a lélegzete is elállt a meglepetéstől. – Ez óriási összegű hitel, uram.
– A haszon egynegyede a tiéd, háromnegyede az enyém.
– Nagyon korrekt ajánlat, uram – mondta Gordon Csen, gyorsan összeszedve kavargó gondolatait. – Igen nagylelkű. Ilyen nehéz időkben, mint ez a mostani, igazán korrekt. De ha én kétharmadot kapnék, ön pedig egyet, ez sokat segítene abban, hogy nagymértékben növeljem az ön hasznát. Nagyon nagy mértékben.
– El is várom, hogy a haszon nagy legyen. – Struan eldobta a szivarját. – Társak leszünk. Fele-fele alapon. Ez a megállapodás csak kettőnkre tartozik. Titok. Te vezeted a könyvelést, és havonta elszámolsz. Áll az alku?
– Áll. Ön több mint nagylelkű, uram. Köszönöm.
– Keress fel ma este, és odaadom a szükséges iratokat. A Resting Cloudon leszek.
Gordon Csen olyan boldog volt, hogy madarat lehetett volna fogatni vele. Fogalma sem volt, miért ilyen nagylelkű az apja. Azt azonban tudta, hogy az egy lak ezüstre mérget vehet, és hogy ezerszer annyit fog csinálni belőle. Ha a zsosz is úgy akarja, tette hozzá gyorsan gondolatban. Aztán eszébe jutott a Hung Mun tong, és elgondolkozott, hogy vajon az apja iránti lojalitása összeütközésbe kerülhet-e a tong iránti lojalitásával. És ha igen, melyiket helyezze előtérbe? – Nem tudom eléggé megköszönni önnek, uram. Tekinthetjük a megállapodásunkat már most érvényesnek?
– Igen. Gondolom, szeretnél licitálni egy kis földre.
– Arra gondoltam, hogy... – Gordon Csen félbehagyta a mondatot. Culum közeledett feléjük, feszült arckifejezéssel.
– Jó napot, Culum – mondta Struan.
– Jó napot, apám.
– Bemutatom neked Gordon Csent. Ez pedig a fiam, Culum – mondta Struan, miközben érzékelte a parton álldogáló emberek csendjét és tekintetét.
Gordon Csen meghajolt. – Megtiszteltetés számomra, hogy megismerhettem, uram.
– Gordon Csen a féltestvéred, Culum – mondta Struan.
– Tudom. – Culum kezet nyújtott. – Örülök, hogy megismerhettelek.
Gordon, egészen megzavarodva, hogy Struan elismerte fiának, erőtlenül megrázta Culum kezét. – Köszönöm. Nagyon szépen köszönöm.
– Mennyi idős vagy, Gordon? – kérdezte Culum.
– Húsz, uram.
– Féltestvérek nem urazzák egymást, vagy igen?
– Ha neked így tetszik.
– Meg kell ismernünk egymást. – Culum Struan felé fordult, akit egészen megrendített, hogy fia elismeri testvérének Gordont. – Bocsáss meg, hogy megzavartalak, apám. Csak szerettem volna megismerni Gordont – mondta, majd elment.
Struan érzékelte, hogy megtörik a csend, s az eddig némán figyelő emberek ismét beszélgetni kezdenek. Döbbenten látta, hogy Gordon arcát könnyek áztatják.
– Bocsánatot kérek, de... Egész életemben erre a pillanatra vártam, Mr. Struan. Köszönöm... köszönöm – mondta akadozva Gordon.
– A legtöbb ember Tajpannak szólít. Felejtsd el a Mr. Struant.
– Igen, Tajpan. – Gordon Csen meghajolt, majd távozott.
Amint elindult Culum után, Struan meglátta Longstaff nagycsónakját, amint éppen kiköt a parton. Longstaff mellett az admirális és néhány tengerésztiszt is ott ült a csónakban. Horatio szintén.
Helyes, gondolta Struan. Most pedig lássuk Brockot.
Intett Robbnak, s Brock felé mutatott. Robb bólintott, otthagyta Sarah-t, s Culum nyomába szegődött. Együtt mentek oda Struanhoz.
– Nálad vannak a papírok, Robb?
– Igen.
– Hát akkor gyerünk. Szerezzük vissza a váltóinkat. – Culumra nézett. – Nem kell idegeskedni, fiam.
– Igen, apám.
Egy ideig szótlanul sétáltak, majd Struan szólalt meg: – Örülök, hogy megismerkedtél Gordonnal, Culum. Köszönöm.
– Ma akartam találkozni vele... Úgy, hogy te is ott vagy. A... a nyilvánosság miatt.
– Miért?
– Nem ad neked ez arcot? Amiről azt mondtad, hogy olyan fontos?
– Ki beszélt neked Gordonról?
– Mindenféle szóbeszédet hallottam, amikor visszatértem Kantonból. Az emberek mindig készek a rossz hírek terjesztésére. – Még nem felejtette el, milyen gunyoros mosollyal néztek rá a kereskedők és feleségeik, amikor találkozott velük. „Milyen kár, fiam, hogy ilyen rossz időpontban érkezett. Kár, hogy a cégnek már befellegzett. A Nemes Ház nélkül többé már semmi sem lesz olyan, mint régen” – mondogatták különféle változatokban. Culum azonban tudta, hogy titokban mind kárörvendő, boldogan szemlélik a cég megaláztatását. Sarah nénje volt az, aki felnyitotta a szemét. A Queen's Roadon sétáltak, amikor elhaladt mellettük két eurázsiai, egy fiú meg egy lány; Culum akkor látott ilyeneket először, s megkérdezte nagynénjétől, hogy milyen nemzetiségűek, és honnan jöttek.
„Idevalósiak – felelte Sarah. – Félvérek: félig angolok, félig pogányok. Sok kereskedőnek van fattya a pogány szeretőjétől. Ez persze mélységes titok, de mindenki tudja. A te Robb bátyádnak is van egy fattya.”
„Micsoda?”
„Évekkel ezelőtt elzavartam a nőt is meg a kölkét is. Ha a nő keresztény lett volna és csinos, azt hiszem, akkor talán nem is ütköztem volna meg annyira a dolgon. Azt meg tudtam volna érteni. De ezt a nőt... nem.”
„És apámnak... neki is vannak más gyerekei?”
„Gyerekekről nem tudok, Culum. Van egy fia, aki a compradoréjánál dolgozik, Gordon Csennek hívják. Apád furcsa humorérzékére vall, hogy keresztény keresztnevet adott neki. Úgy hallottam, meg is van keresztelve. Talán nem kellene mindezt elmondanom neked, Culum. De valakinek végül is meg kell tennie, és talán jobb, ha egy rokonodtól tudod meg az igazságot, s nem abból, amit a hátad mögött sugdosnak. Hát igen... Legalább egy féltestvéred van Ázsiában.”
Culum aznap éjjel képtelen volt aludni. El volt keseredve, amikor másnap kiment a partra. Néhány tengerésztiszt – Glessing is ott volt közöttük – éppen krikettezett, s megkérték, álljon be a csapatba. Amikor rá került a sor, minden dühét beleadta az ütésbe, úgy vágott a labdába az ütővel, mintha szégyenével együtt azt is meg akarná semmisíteni. Remekül játszott, de nem lelte örömét benne. Később Glessing félrevonta, és megkérdezte tőle, mi bántja. És Culumnak kicsúszott a száján.
„Én nem értek egyet az apáddal – mondta Glessing –, mint azt nyilván te is jól tudod. De ennek semmi köze a magánéletéhez. Neki is ugyanazok a gondjai, mint neked vagy nekem. Én legalábbis tudom, hogy az apámnak volt egy szeretője Maida Vale-ben. Két fia volt tőle, meg egy lánya. Sose beszélt róluk nekem, de azért azt hiszem, tisztában volt vele, hogy tudom. Rettenetesen nehéz dolog ez, de hát mit tehet az ember? Amikor majd én is annyi idős leszek, valószínűleg én is ugyanezt fogom csinálni. Egyelőre várj, ne tégy semmit. Természetesen elismerem, átkozottul kényelmetlen dolog tudni, hogy az embernek van egy félvér testvére.”
„Te ismered?”
„Láttam már. Sose beszéltem vele, de úgy hallottam, rendes fiú. Fogadj el tőlem egy tanácsot: ne hagyd, hogy az apád magánélete befészkelje magát a gondolataidba. Rajta kívül nincs más apád.”
„Nem értesz egyet vele, mégis az ő oldalára állsz. Miért?”
Glessing vállat vont. „Talán azért, mert megtanultam, hogy »az apák bűne« az apák gondja, és nem a fiaiké. Talán azért, mert a Tajpan jobb tengerész, mint amilyen én valaha is leszek, és mert övé a földkerekség legszebb hajóiból álló flotta, mert úgy bánik a matrózaival, ahogyan kell – rendes ellátást, fizetséget és szállást ad nekik, miközben nekünk azzal kell beérnünk, amit az az átkozott parlament juttat: pénzt egy fityinget se, kötéllel kerített katonákat és akasztófára való legénységet. Talán a Glessing-fok miatt – vagy mert ő a Tajpan. Talán azért, mert Sinclairék csodálják. Nem tudom. Azt is elárulom neked, hogy ha parancsot kapnék az üldözésére, minden törvényes eszközt felhasználnék, hogy elkapjam. De még így is remélem, sikerül megint túljárnia annak a faragatlan Brocknak az eszén. Nem tudnám elviselni, ha az a disznó lenne a Tajpan.”
Attól a naptól kezdve Culum gyakran felkereste Glessinget. Barátság bontakozott ki közöttük...
– Szóval – folytatta Struannak adott válaszát Culum, aki most nagyon kényelmetlenül érezte magát –, szóval amikor megláttam, hogy Gordon Csennél beszélgetsz, megkérdeztem George Glessinget. Volt olyan becsületes, hogy elmondja.
Struan megállt. – Azt akarod mondani, nem volt tisztességes dolog tőlem, hogy én nem mondtam el neked?
– Nem. Semmilyen tettedet nem vagy köteles megmagyarázni – nekem. Egy apának nem kell magyarázkodnia a fia előtt, nem?
– Gordon rendes fiú – mondta feszengve Robb.
– Miért akartad tudni, hogy mennyi idős? – kérdezte Struan.
– Ugye ugyanannyi idős, mint én?
– Hogy?
– Nem érdekes, apám.
– De az. Számodra. Miért?
– Én nem...
– Miért?
– Ez, azt hiszem, etikai kérdés. Ha egyidősek vagyunk, akkor az ő anyja... hogy is mondjam... a konkurense volt az enyémnek.
– Igen. A konkurens szó megfelel a valóságnak.
– És a „házasságtörés” szó?
– Egyike az emberi igazságoknak, hogy a házasságtörés ugyanolyan elkerülhetetlen, mint a halál vagy a napfölkelte.
– De nem a tízparancsolat szerint. – Culum kerülte apja tekintetét. – Most, hogy Longstaff megérkezett, mindjárt kezdődik az árverés.
– Ezért vagy ilyen ideges? Találkoztál Glessinggel, és máris a tízparancsolatot emlegeted nekem?
– Ugye Brockhoz nincs szükséged rám, apám? Azt hiszem, hogy most... Ha nincs ellenedre, utánanézek, hogy minden rendben van-e.
– Tégy, ahogy tetszik, fiam. Szerintem itt kellene maradnod velünk. Nem mindennapi alkalom ez a mostani. De ha akarsz, menj csak. – Struan továbbindult az úton. Culum némi tétovázás után követte.
A Queen's Road a völgy nyugati oldalától kiindulva futott a part mentén. Egy mérfölddel távolabb elhaladt azoknak a tengerészeknek a sátrai mellett, akik az egyre gyarapodó számú tengerészeti raktárra vigyáztak. Emögött egy mérföldnyire, a Glessing-fok közelében tanyázó katonák sátrainak sora jelezte a Queen's Road végét.
A Glessing-fokon túl pedig ott volt a Tajpingsan, amit most a holmijuk súlya alatt görnyedező kínaiak vibráló, soha véget érni nem akaró sora kötött össze a vízparttal. Az állandóan mozgó sort folyamatosan kiegészítette az egyfolytában érkező dzsunkákról és szampanokról partra szálló tömeg.
– Jó napot, excellenciás uram – emelte meg kalapját Struan, amint odaértek Longstaffhoz és kíséretéhez.
– Ó, jó napot, Dirk. Jó napot, Robb. – Longstaff nem állt meg. – Kezdhetjük, Culum?
– Csak egy pillanat, excellenciás uram.
– Hát akkor igyekezzen. Vissza kell mennem a hajómra – mondta Longstaff, majd Struanra nézve még hozzátette, mint valami sértő, elkésett gondolatot: – Örülök, hogy visszajött, Dirk. – Tovább folytatta a sétát, oda-odaköszönt az embereknek.
– Nem adok három percet, és olyan lesz, mintha kicserélték volna – mondta Struan.
– Ostoba, hitvány fajankó. – Culum halk hangja ridegséget sugárzott. – Hál' istennek ez az utolsó napom a szolgálatában.
Struan a fejét ingatta. – A te helyedben én a magam hasznára fordítanám a kolónia ügyeivel megbízott helyettesi tisztet.
– Hogyan?
– Visszanyertük ugyan az erőnket, de még mindig az ő keze írja alá a hivatalos okmányokat. És az ő keze még rászorul az irányításra, hm?
– Igen... azt hiszem – felelte Culum.
Ahogy közeledtek Brockékhoz, úgy csöndesedért el a part, úgy fokozódott az izgatottság.
Brock, Liza és a lányok mellett ott állt Gorth és Nagrek Thumb.
Skinner hangtalanul fütyörészni kezdett, és közelebb húzódott hozzájuk.
Aristotle Quance kezében tétován megállt az ecset.
Csak a legifjabbak nem érezték az izgalmat, csak ők nem figyeltek oda.
– Jó napot, hölgyeim és uraim – mondta Struan kalapját levéve.
– Jó napot, Mr. Struan – válaszolta mézesmázos hangon Liza. – Ugye ismeri Tesst és Lillibetet?
– Természetesen. Jó napot, hölgyeim – köszönt Struan a pukedliző lányoknak; észrevette, hogy Tess nagyot nőtt, mióta utoljára látta. – Elintézhetjük most az ügyünket? – kérdezte Brocktól.
– Ez az időpont éppolyan jó, mint egy másik. Liza, menj vissza a lányokkal a hajóra. Lillibet, ne menj a palánk közelébe, mert még a vízbe esel, és belefulladsz. Te pedig, Tess drágám, vigyázz magadra meg Lillibetre. Most menjetek, és fogadjatok szót anyátoknak.
A lányok gyorsan pukedliztek, majd előrerohantak, boldogan, hogy elengedték őket.
– Nemigen való gyereknek a hajó – mondta Brock. – Az ember sose tudja, hol mászkálnak. Megbolondul tőlük az ember.
– Meg. – Struan átnyújtotta Gorthnak a bankutalványt. – Most már nem tartozunk egymásnak, Gorth.
– Köszönöm – válaszolta Gorth, s gondosan megvizsgálta a papírt.
– Volna kedved egy dupla vagy semmihez?
– Hogyan?
– Újabb húszezret teszek rá, hogy az egyik hajónk legyőz a hazaúton.
– Köszönöm. De azt mondják, csak a bolond szórja ki a pénzét az ablakon. Én pedig nem vagyok bolond, se hazardőr. – Az utalványra nézett. – Ez a papír jó kezekbe került. Talán tudok venni rajta egy kis telket a dombtetőn az apámtól.
Struan szeme elsötétült. – Menjünk a sátorhoz – mondta s otthagyta.
Robb és Culum elindult a nyomában; Robb nagyon boldog volt, hogy bátyja a Nemes Ház Tajpanja. Régi félelme visszatért. Hogyan fogok én boldogulni Brockkal? Hogyan?
Struan megállt a sátor előtt, s a fejével intett Cudahynak.
– Gyerünk, fiúk – szólt oda Cudahy egy kis csoport tengerésznek, akik a sátor mellett várakoztak. – Futólépés!
Mindenki megrökönyödésére a tengerészek hozzáfogtak, hogy lebontsák a sátrat.
– A váltókat, Tyler, légy szíves.
Brock gyanakodva vette elő zsebéből a papírokat. – Nyolcszázhuszonnégyezer font.
Struan Robbnak nyújtotta a papírokat, aki gondosan egyeztette őket a másolatokkal.
– Köszönöm – szólt Struan. – Volnál szíves aláírni ezt?
– Mi ez?
– Egy nyugta.
– És hol vannak a bankutalványok? – kérdezte gyanakodva Brock.
– Úgy döntöttünk, hogy készpénzben fizetünk – válaszolta Struan.
A matrózok félrehúzták az összeomlott sátrat. A helyén, csaknem eltakarva az üres hordókat, ezüsttéglákból rakott fal emelkedett. Száz meg száz ezüsttégla csillogott a fakó nap fényében. Brock kővé dermedten meredt rájuk; Hongkongra néma csönd ült.
– A Nemes Ház úgy határozott, hogy készpénzben fizet – mondta fesztelenül Struan. Meggyújtott egy gyufát, s odatartotta az összegöngyölt váltókhoz. Elővett három manilaszivart, megkínálta Robbot és Culumot, s az égő papírral tüzet adott nekik. – Le van mérve. De ha ellenőrizni akarod, ott egy mérleg.
Brocknak az arcába szökött a vér. – Az isten zavarjon a pokolra!
Struan a földre ejtette az elszenesedett papírt, és beletaposta a homokba. – Köszönöm, Mr. Cudahy. Vigye az embereket a Thunder Cloudra.
– Parancsára, uram. – Cudahy és az emberei még egy utolsó, keserves pillantást vetettek az ezüstre, aztán gyors léptekkel elindultak csónakjaik felé.
– Hát ezzel megvolnánk – szólt Struan Robbhoz és Culumhoz. – Most már mehetünk az árverésre.
– Hát ez tényleg nem volt egy mindennapi dolog, Dirk – mondta Robb. – Remek ötlet volt.
Culum tekintete végigpásztázta a partot. Látta az emberek arcán a mohóságot s az irigységet, a lopva figyelő szemeket. – Hála neked, Istenem, hogy megengedted, hogy én is a Nemes Házhoz tartozzam – mondta halkan.
Brock magához tért döbbenetéből. – Gorth! Hozd a partra az embereidet, de futólépésben!
– Micsoda?
– Azt mondtam, futólépésben! – förmedt rá Brock mély, dühös hangon. – Fegyveresen. Perceken belül a nyakunkon lesz Ázsia valamennyi pogány kalóza.
Gorth elrohant.
Brock előhúzta pisztolyait, és Nagreknek adta őket. – Ha bárki öt yardnál közelebb jön, lője szét a fejét. – Odatrappolt Longstaffhoz. – Kölcsönvehetem a katonáit, excellenciás uram? Különben pillanatokon belül egy rakás baj zúdul a nyakunkba.
– Eh? Katonákat? Katonákat? – pislogott Longstaff az ezüstre. – Átkozott legyek!... Ez csakugyan ezüst? Az egész? Azt mondja, nyolcszázezer fontot ér?
– Valamivel többet – felelte türelmetlenül Brock. – A katonákat. Tengerészeket, matrózokat. Mindenkit, akinél fegyver van. Hogy őrizzék, a mindenségit!
– Vagy úgy! Fegyveresen... Természetesen. Admirális! Volna szíves intézkedni?
– Ide hozzám! – kiáltott az admirális, feldühödve az arcokon tükröződő pénzsóvárságtól, amely alól a királyi flotta tisztjei sem voltak kivételek. Tengerészek, katonák, matrózok közeledtek futólépésben. – Ötven lépés sugarú kört alakítani a kincs körül! Senki sem mehet a közelébe. Megértették? – Brockra pillantott. – Egy órán át felelek a biztonságáért. Aztán ott hagyom, ahol van.
– Köszönöm alássan, admirális úr – mondta Brock, elfojtva egy káromkodást. A tenger felé nézett. Gorth dereglyéjének matrózai erős iramban eveztek a White Witch felé. Egy óra elég lesz, gondolta, átkozva magában mind Struant, mind az ezüstöt. Hogy az istenbe rakodok be ennyi ezüstöt? Kinek a papírját merjem elfogadni? Most, hogy közeledik a háború, s lehet, hogy megszűnik a kereskedelem... Eh? Ha lesz kereskedelem, ez a pénz az egész szezon teájára elegendő. De ha nem garantálják a kereskedelem folytatását, valamennyi cég papírja értéktelenné válik. Kivéve azt az istenverte Nemes Házat.
Amíg túl nem adsz ezen, nincs bank, nincs biztonság. Ingoványon taposol. Gondolhattad volna, a mindenségit! Gondolhattad volna, hogy ezt csinálja majd ez az anyjával háló buzeráns. Csapdába csalt, mint egy kezdőt.
Brock kényszerítette magát, hogy elterelje gondolatait az ezüstről, és Struanra nézett. Látva gúnyos mosolyát, elöntötte a méreg. – Nincs még vége a napnak, a teremtésit!
– Ahogy mondod, Tyler – válaszolt Struan. – Van még valami, amit el kell intézni.
– De úgy ám, istenemre! – Brock a néma tömegen át utat könyökölt magának az emelvény felé.
Culum félelme hirtelen ismét visszatért, még kínzóbban, mint előbb. – Figyelj rám, apám – hadarta suttogóra fogott hangon. – Robb bátyámnak igaza van. Brock a vízben fog hagyni, amikor a licit már elérte a...
– Az isten szerelmére, ne kezdd újra, fiam! A dombtető a Nemes Házé. Culum tehetetlenül meredt az apjára. Aztán elment.
– Ebbe meg mi az ördög ütött? – kérdezte Struan Robbot.
– Nem tudom. Egész nap olyan ideges, mint egy tüzelő szuka.
Struan e pillanatban észrevette a tömeg szélén álló Sarah-t – mellette ott volt Karen –, az arca fehér volt, szoborszerű. Megragadta Robb karját, s az asszony felé vezette öccsét. – Ugye még nem beszéltél Sarah-val, Robb? Arról, hogy maradsz.
– Még nem.
– Ez a megfelelő időpont. Most, amikor gazdag vagy megint.
Odaértek Sarah-hoz, az asszony azonban nem vett tudomást róluk.
– Jó napot, Dirk bácsi – mondta Karen. – Játszhatok azokkal a fényes tégláiddal?
– Ezek tényleg valódiak, Dirk? – kérdezte Sarah.
– Igen, Sarah – felelte Robb.
– Csak az Úr tudja, hogyan csináltad, Dirk, de köszönöm. – Megvonaglott az arca, amint rúgott egyet a méhében lévő magzat, s könnyek jelentek meg a szemében. – Ez azt jelenti... azt jelenti, hogy megmenekültünk, ugye?
– Igen – mondta Struan.
– Játszhatok azokkal a téglákkal, mama? – kérdezte visítva Karen.
– Nem, kicsim. Menj, szaladgálj egyet – válaszolta Sarah. Odament Struanhoz, megcsókolta; patakzottak a könnyei. – Köszönöm.
– Ne köszönd, Sarah. Ennyi ezüstnek nagy az ára. – Struan megérintette a kalapját, és otthagyta őket.
– Mire célzott Dirk, Robb?
Robb elmondta neki.
– Én akkor is elmegyek – mondta Sarah. – Amint tehetem. Amint a kicsi megszületik.
– Igen... így lesz a legjobb.
– Imádkozni fogok, hogy sose találd meg azt a nőt.
– Jaj, Sarah, ne kezdd már megint... Kérlek. Gyönyörű nap ez a mai. Megint gazdagok vagyunk. Bármit kívánsz, megkaphatod.
– Én talán csak egy férjet kívánok. – Sarah nehézkes léptekkel a nagycsónak felé indult, majd mikor Robb a nyomába szegődött, felcsattant. – Köszönöm, de magam is fel tudok szállni. Gyere, Karen drágám.
– Ahogy óhajtod – mondta Robb, s kimért léptekkel elindult visszafelé. Egy ideig nem látta Struant az emberek között. Aztán, ahogy az emelvény felé közeledett, észrevette, amint Aristotle Quance-szel társalog. Odament hozzájuk.
– Jó napot, Robb, kedves barátom – lelkendezett Quance. – Csodás gesztus, épp most mondom a Tajpannak. Méltó a Nemes Házhoz – tette hozzá, majd Struanhoz fordult. Rút arcán öröm tükröződött. – Jut is eszembe, tartozik nekem ötven guinea-vel.
– Dehogy tartozom!
– Culum portréjáért. Szállításra kész. Biztos, hogy nem téved?
– Harminc guinea-ról volt szó, és tízet adtam előlegül, a teremtésit!
– Csakugyan? Átkozott legyek... Biztos ebben?
– Hol van Shevaun?
– Úgy hallottam, betegségbe esett a szegény lány. – Quance felszippantott egy csipet tubákot. – Fejedelmi gesztus volt ez, cimbora. Tudna némi kölcsönt folyósítani nekem? Jó ügy érdekében kérem.
– Miféle betegségbe?
Quance körülnézett, és suttogóra fogta a hangját. – Szerelem tette beteggé.
– És kibe szerelmes?
Quance habozott. – Magába, cimbora.
– Ugyan már, menjen a pokolba, Aristotle! – mondta savanyúan Struan.
– Elhiszi vagy sem, nekem ez a véleményem. Többször is kérdezősködött maga felől.
– Az ülések alkalmával?
– Miféle ülésekről beszél? – kérdezte ártatlan képpel Quance.
– Tudja azt maga.
– Szerelmes az a nő, pajtás – nevetett az apró termetű férfi. – És most, hogy maga gazdag lett megint, gondolom, hamarosan ledönti a lábáról, aztán be a szénakazalba!... Jupiter halhatatlan tojásaira! Ez a lány csakugyan pompás teremtés. Csak ötven guinea, és egy hónapig nem zavarom magát.
– Mi az a „jó ügy”?
– Én, kedves fiam. Egy kis kúrára van szükségem. Gyengélkedem.
– Tudom én jól, mi kínozza... Nem bír azzal a sűrű vérével. Visszatetsző dolog az ilyesmi a maga korában!
– Csak lenne maga is ilyen szerencsés, kedves barátom! El kell ismernie, hogy csodálatos vagyok. Ötven guinea igazán nem sok egy elszegényedett halhatatlan üdvéért.
– Ha megkapom a festményt, megkapja a húsz guinea-ját. – Struan Quance füléhez hajolt, és jelentőségteljesen suttogta: – Aristotle, szeretne egy kis pénzhez jutni? Mondjuk száz guinea-hez? Aranyban?
Quance nyomban kezet nyújtott. – Én vagyok a maga embere. Itt a kezem rá. Kit kell megölnöm?
Struan nevetett, majd beszámolt neki a bállal és a döntőbíráskodással kapcsolatos elképzeléseiről.
– Magasságos mennybéli, ezt soha! – fakadt ki Quence. – Hát kötözni való bolond vagyok én? Azt akarja, hogy kibéreljenek? Korai sírba akar dönteni? Hogy engem hajkurásszon Ázsia minden nője? Hogy kigolyózzanak? Soha!
– Erre csak olyan ember képes, aki rendelkezik azzal a tudással, akit úgy tisztelnek, mint...
– Soha, az istenit! És maga, akit eddig barátomnak tudtam... Képes lenne nyomorúságos száz fontért halálos veszedelemnek kitenni! Mert ez igenis halálos veszedelem! Hogy meggyötörjenek, megutáljanak, tönkretegyenek, időnek előtte sírba döntsenek? Legyen inkább kétszáz.
– Állj! – vágta rá Struan.
Quance a levegőbe hajította a kalapját, s táncolni, ugrándozni kezdett. Aztán megigazította bíborszín selyemmellényét, fölemelte a kalapját, és hetykén félrecsapva a fejébe nyomta. – Tajpan, maga egy herceg. De ki az rajtam kívül, aki bele merne vágni egy ilyen dologba? Ki az az ember rajtam kívül, aki képes lenne tökéletes döntést hozni? Ó, te csodálatos Quance! Festők hercege! Kétszáz. Előre.
– A bíráskodás után.
– Nem bízik bennem?
– Nem. Lehet, hogy addig elmegy. Vagy meglóg.
– A legszentebb eskümmel esküszöm, hogy elbírálom azt a versenyt. Tulajdonképpen magamtól is megtettem volna. Meg biza, Rembrandt vérére, szívesen fizettem volna akár száz guinea-t is ezért a privilégiumért, még akkor is, ha térden csúszva kellett volna kölcsönkérnem Brocktól ezt az összeget!
– Micsoda?
Quance ismét a levegőbe hajította a kalapját. – Ó, boldog, boldog nap ez a mai! Ó, te tökéletes, te halhatatlan Quance! Bekerültél a történelembe. Halhatatlan, tökéletes Quance!
– Egyáltalán nem értem magát, Aristotle! – mondta Robb. – Tényleg szívesen csinálja?
Quance fölemelte a kalapját, leporolta róla a homokot; vidáman csillogott a szeme. – Belegondolt már abba, milyen előnyöket jelent számomra ez a pozíció? He? Ázsia minden tyúkocskája kezét-lábát töri majd, hogy... hogy is mondjam? Szóval hogy befolyásolja a bírót. Még előtte.
– Maga pedig természetesen hagyja befolyásolni magát! – szólt Struan.
– Természetesen. De az ítéletem tisztességes lesz. A legtökéletesebb döntést hozom majd. Már most tudom, ki lesz a győztes.
– Ki?
– Még száz font? Ma?
– Mihez kezd ennyi pénzzel, mi? Csupán Robb, Cooper és jómagam már egy vagyont adtunk magának!
– Adtak? Hah! Még hogy adtak! Vegye kitüntetésnek, hogy támogathatja a halhatatlanságot. Kitüntetésnek, Lucifer seggére mondom! Jut is eszembe, akad egy kis brandy azokban a hordókban? Halhatatlan lelkemet szomjúság gyötri.
– Nincs azokban egy csepp se.
– Minő modortalanság! Undorító. – Quance megint felszippantott egy csipet burnótot, majd észrevette a közelgő Longstaffot. – Na, akkor én megyek is. Viszlát, uraim. – Fütyörészve elsétált, majd Longstaff előtt elhaladva nagy komolyan megemelte a kalapját.
– Dirk – mondta széles mosollyal az arcán Longstaff –, miért van Aristotle-nak ilyen jó kedve?
– Önhöz hasonlóan örül, hogy áll még a Nemes Ház.
– Méghozzá jogosan, nem? – Longstaff nyájas volt és nagyon tisztelettudó. – Nem is tudtam, hogy létezik ennyi ezüst Ázsiában. Csodálatos dolog így kifizetni valakit. Jut is eszembe, volna kedve átjönni hozzám vacsorára ma este? Van néhány dolog, amelyekkel kapcsolatban kíváncsi volnék a véleményére.
– Sajnos ma este nem érek rá, Will. Na és holnap? Volna kedve átjönni a főhadiszállásunkra, a Resting Cloudra? Délben.
– A dél tökéletesen megfelel. Tökéletesen. Nagyon örülök, hogy...
– Most jut eszembe, Will: miért nem vonja vissza azt a parancsot, hogy a flotta induljon északra?
Longstaff összehúzta a szemöldökét. – De hát azok a hitetlen ördögfattyak megszegték az egyezményt, nem?
– A mandzsu császár megszegte, ez igaz. De ez most a tájfunok időszaka. Jobb egy helyen tartani a flottát. Hogy a keze ügyében legyen.
Longstaff felszippantott egy csipet tubákot, majd leporolta a dohányszemcséket tündöklő kabátjáról. – Az admirálist nem zavarja az időjárás... De ha maga mondja... – Tüsszentett. – De ha nem megyünk fel északra, akkor mit csináljunk?
– Ezt majd megbeszéljük holnap, rendben?
– Bölcs elhatározás. Aludjunk rá egyet, így a helyes, nemde? Örülök, hogy ismét hasznosíthatom a tanácsait. Úgy látom, minden készen áll a kezdésre. Egyébként örömömre szolgált a másik gesztusa is. – Longstaff boldogan távozott.
– Ezzel meg mit akart mondani? – kérdezte Robb.
– Nem tudom. Talán az ezüstre célzott. Figyelj rám, Robb! Holnap te fogadod – mondta Struan. – És elmondod neki, hogy mit tegyen.
– És mit tegyen? – ráncolódott mosolyra Robb arca.
– Vegye be a Bogue-erődöket. Aztán üssön rajta Kantonon. Azonnal. Követeljen hadisarcot Kantontól. Hatmillió ezüsttaelt. Aztán, amint megfelelő lesz a szél, irány észak. Ugyanúgy, mint múltkor.
– De ő veled akar beszélni.
– Most már az ujjad köré csavarhatod. Látta az ezüstöt.
– Bennem nem fog úgy megbízni, mint benned.
– Nem egész öt hónap múlva kénytelen lesz. Hogy fogadta Sarah?
– Úgy, ahogy gondoltad. Mindenképpen elmegy. – Az izgatott mormogás hangjaira Robb a dobogó felé nézett. Longstaff éppen elindult föl az emelvényre. – Nagyon nyájas voltál hozzá, Dirk, annak ellenére, hogy olyan sértő módon viselkedett. Tudom, hogy ezt nem felejted el neki. Ugye nem?
– Ő Hongkong első kormányzója. Egy kormányzó négy esztendeig van a posztján. Ráérünk még Longstaff-fal foglalkozni.
– És mi lesz a dombtetővel?
– Ez már eldöntött kérdés.
– Hagyod, hogy Brocké legyen?
– Nem.