– De miért húzta fel a „Zenit”-et? – kérdezte Robb. – Nyilvánvaló, hogy úgyis nyomban a fedélzetre sietünk.
– Nem tudom – válaszolta Struan. A „Zenit” azt jelentette: „A hajó tulajdonosa azonnal jöjjön a fedélzetre!” Homlokát ráncolva nézte a Thunder Cloudot. McKay fedélzetmester hallótávolságon kívül, türelmesen várakozott a parton.
– Te mégy föl a hajóra, Robb. Add át Isaacnek az üdvözletemet, és mondd meg neki, hogy szálljon azonnal partra. Kísérd a völgybe.
– Miért?
– A fedélzeten túl sok a fül. Lehet, hogy nagyon fontos dologról van szó – mondta, majd odakiáltott a fedélzetmesternek: – Mr. McKay!
– Igenis, uram. – McKay odasietett hozzájuk.
– Vigye ki Mr.Struant a Thunder Cloud elé, aztán menjen át az én hajómra. Fogjon egy sátrat, egy ágyat, és szedje össze a holmimat. A parton töltöm az éjszakát.
– Parancsára, uram – mondta McKay, majd zavartan így folytatta: – Bocsánatát kérem, uram... Egy fiatalemberről volna szó... Ramsey a neve. A H. M. S. Mermaiden szolgál, Glessing hajóján. A Ramsey család rokonságban áll a McKay családdal... A Mermaid első tisztje komiszul elbánt szerencsétlen fiúval. Harminc korbácsütést kapott tegnap... és holnap ugyanennyi vár rá. Erőszakkal verbuválták Glasgowban...
– És? – kérdezte türelmetlenül Struan.
– Úgy hallottam, uram – mondta óvatosan a fedélzetmester –, hogy a fiú szeretne valahol meghúzódni...
– A hétszentségit magának! Elment az esze? Mi nem veszünk a fedélzetünkre semmiféle katonaszökevényt! Ha ezt cselekednénk, nyomban elveszítenénk a hajónkat – méghozzá jogosan!
– Igen, de én úgy gondolom, hogy esetleg kiválthatná őt, uram, mivel Glessing kapitány barátja önnek – mondta gyorsan McKay. – Én fölajánlanám azt a pénzt, amit jutalmul kaptam, uram. Ramsey rendes fiú, de ha látja, hogy nincs remény, a tengerbe veti magát.
– Majd gondolkodom a dolgon.
– Köszönöm, uram. – A fedélzetmester végigsimított az üstökén, és futólépésben távozott.
– Robb, te mit tennél, ha Tajpan volnál?
– A kényszerhelyzetben lévő emberek mindig veszélyesek, nem lehet megbízni bennük – vágta rá Robb. – Én nem váltanám ki. És mostantól fogva szemmel tartanám McKayt. Lehet, hogy Brock embere. Én próbára tenném. Közvetítők útján cselekednék – az egyik valószínűleg McKay lenne, mint a próbatétel részese, a másik McKay valamelyik rosszakarója –, hitegetném Ramseyt, de nem bíznék az információiban.
– Azt mondtad el, mit tennék én – mondta derűsen Struan. – Én azt kérdeztem, mit tennél te.
– Nem én vagyok a Tajpan, így hát ez nem az én gondom. Ha én volnék, valószínűleg nem is mondanám el neked. De az is lehet, hogy elmondanám, aztán az ellenkezőjét cselekedném. Hogy próbára tegyelek. – Robb örült neki, hogy időnként képes gyűlölni a bátyját. Ettől különben csak még jobban szerette.
– Mitől félsz, Robb?
– Majd egy év múlva megmondom – felelte Robb, és elindult a fedélzetmester után. Struan egy ideig eltűnődött öccsén s a Nemes Ház jövőjén, majd fölkapott egy brandys üveget, s a sziklahasadékon át elindult a völgy felé.
A kereskedők sorai megritkultak, néhányan már dereglyéikben ülve tartottak hajóik felé. A többiek még ettek-ittak, fel-felharsanó nevetés hallatszott: azt a néhány embert kacagták, akik részeg fővel ropták a skót nyolcast.
– Uram!
Struan megállt, s ránézett a fiatal haditengerészre. – Mit akar?
– Rettentő nagy szükségem van az ön segítségére, uram – mondta Norden különös tekintettel, elszürkült arccal.
– Miféle segítségre? – Struan komor pillantást vetett a tengerész oldalfegyverére, egy bajonettre.
– Elkaptam a bujakórságot... valami nőtől. Ön tud segíteni. Önnek van rá orvossága. Gyógyítson ki belőle, uram, én megteszek bármit.
– Nem vagyok orvos, fiam – mondta Struan, s nyakszirtjén meredezni kezdtek a hajszálak. – Nem kellene magának a csónakon lenni?
– Uram, ön is beleesett egyszer ebbe a nyavalyába. De kigyógyult belőle. Csak medicinát kérek. Bármit megteszek érte. – Norden egészen berekedt, ajka szélén nyálcseppek habzottak.
– Sosem volt ilyen medicinám, fiam. – Struan észrevette, hogy az őrtiszt elindul feléjük, kiált is valamit, ami úgy hangzik, mintha valami név lenne.
– Jobb, ha maga is beszáll a csónakba, fiam. Várnak magára.
– Hogy lehet kigyógyulni belőle, uram? Mondja meg, hogyan! Van megtakarított pénzem. – Norden egy elkoszolódott, összecsomózott rongydarabot húzott elő, s büszkén nyújtotta Struan felé. Arcán patakokban folyt az izzadság. – Én takarékos ember vagyok, uram, és ez itt... ez itt kerek öt shilling és négy penny, uram, ez minden vagyonom ezen a világon, de ott van még a havi járandóságom is, azt is megkaphatja, húsz shilling minden hónapban. Mindet hajlandó vagyok odaadni, uram, az Úrjézusra esküszöm!
– Nekem sose volt nemi betegségem, fiam. Soha – ismételte Struan, s szíve összefacsarodott, ahogy eszébe jutott gyermekkora, amikor még pennyk, shillingek, félshillingek jelentették a gazdagságot, és nem több tízezer tael értékű ezüstrudak. Felrémlett előtte ifjúkorának soha el nem felejthető borzalma: a pénztelenség, a reménytelenség, az éhség, a didergés, az otthontalanság, a gyerekek éhségtől felfúvódott hasa. Édes Jézusom... az én éhségemet el tudom feledni, de a gyerekekét soha; sose fogom elfelejteni, hogyan zokogtak, éheztek abban a veremlakásban.
– Bármire hajlandó vagyok, uram, bármit megteszek. Tessék. Fizetek érte. Nem kérek én ingyen semmit. Tessék, uram.
Az őrtiszt gyors léptekkel közeledett feléjük. – Norden! – kiáltotta dühösen. – Istenemre, ötven korbácsütést vágatok rád függelemsértésért!
– Nordennek hívják?
– Igen, uram. Bert Nordennek. Nagyon kérem... Csak a medicinára van szükségem. Segítsen rajtam, uram! Tessék, itt a pénz, tegye el. Ez itt mind az öné, de lesz még több is. Az Úristenre kérem, segítsen, uram!
– Norden! – Az őrtiszt százyardnyira lehetett tőlük, az arca vörös volt a dühtől. – A jó istenedet, ide gyere, te átkozott fattyú!
– Kérem, uram – mondta Norden egyre növekvő elkeseredettséggel. – Hallottam, hogy magát kikúrálták a pogányok. A pogányoktól vette a medicinát! Hallottam!
– Akkor hazugságot hallott. Tudomásom szerint erre a bajra nincs kínai medicina. Gyógymód sincs rá. Semmi sincs. Jobban teszi, ha visszamegy a csónakhoz.
– Dehogy nincs medicina! – ordította Norden, s előrántotta bajonettjét. – Mondja meg azonnal, hol lehet szert tenni rá, vagy tüstént kiontom azt a mocskos belét!
Az őrtiszt rémülten rohanni kezdett. – Norden!
A parton néhányan meglepetten fölkapták a fejüket; Cooper, Horatio és még egypáran. Futva indultak feléjük.
Norden idegei végképp felmondták a szolgálatot; értelmetlen szavakat ordítva, habzó szájjal vetette magát Struanra, vadul felé döfött szuronyával; Struan azonban nyugodtan félrelépett előle, tudván, ha kell, meg tudja ölni Nordent.
Nordennek úgy rémlett, egyforma ábrázatú óriás ördögök fogják közre, s ő képtelen megérinteni őket. Úgy érezte, hogy tüdejéből robbanásszerűen tör ki a levegő, a part fövénye az arcába csapódik, majd úgy rémlett neki, valamiféle fájdalom nélküli haláltusát vív. Minden elsötétedett előtte.
Az őrtiszt fölállt Norden hátáról, majd ismét lesújtott öklével. Elkapta Norden zubbonyát, fölrántotta, mint holmi rongybabát, megint megütötte, s visszalökte a földre. – Ebbe meg mi az ördög bújt? – kérdezte. A dühtől vörös foltok jelentek meg az arcán. – Nem történt baja, Mr. Struan?
– Nem.
Cooper, Horatio és néhány kereskedő érkezett futva. – Mi történt?
Struan a lábával óvatosan a hátára fordította Nordent. – Elkapta a bujakórt a szerencsétlen.
– Jézusom! – mondta undorodva az őrtiszt.
– Jobb, ha nem megy közel hozzá, Tajpan – mondta Cooper. – Ha belélegzi a miazmáit, elkaphatja tőle.
– A szegény ördög azt hitte, nekem is volt ilyen bajom és kigyógyultam belőle. A kereszt a tanúm, én volnék a földkerekség leggazdagabb embere, ha tudnám az orvosságát.
– Vasra veretem ezt a söpredéket, uram – mondta az őrtiszt. – Glessing kapitány majd gondoskodik róla, hogy úgy érezze, jobb lett volna neki, ha meg se születik.
– Inkább hozzon egy ásót – mondta Struan. – Meghalt.
Cooper törte meg a csöndet: – Első nap, első vér. Rossz zsosz.
– De nem a kínaiak hite szerint – mondta elgondolkozva Horatio. Émelygett a gyomra. – Mostantól fogva a szelleme őrködni fog e hely felett.
– Jó előjel ide, rossz előjel oda – mondta Struan –, a szerencsétlen már halott.
Senki sem felelt.
– Az Úr legyen irgalmas a lelkéhez – mondta Struan, majd megfordult, s elindult a parton nyugat felé, annak az előhegynek az irányába, amely a hegység ormairól ereszkedett alá s nyúlt majdnem egészen a tengerig. Beleszimatolt a friss, tiszta levegőbe, magába szívta a tenger párájának sós illatát. Balsejtelmek gyötörték. Ez rossz zsosz, gondolta. Nagyon rossz.
Amint közeledett az előhegyhez, úgy erősödött benne a rossz előérzet, s mikor végre elért a völgy aljára, oda, ahova elhatározta, hogy várost épít, immár harmadszor érezte, hogy mérhetetlen gyűlölet veszi körül.
– Uram Jézus – szólt hangosan. – Mi van velem? – Sosem érzett ilyen rettenetet ennek előtte. Megpróbált úrrá lenni fölötte; hunyorogva nézett fel a gerincre, ahol a Nagy Ház fog állni, majd hirtelen rádöbbent, miért is olyan ellenséges a sziget vele szemben. Hangosan felkacagott.
– A helyedben én is gyűlölném magamat, sziget! Gyűlölöd a terveimet! De istenemre mondom, te sziget, a terveim jók. Jók! Hallod? Kínának szüksége van a világra, és a világnak is Kínára. És te vagy a kulcs Kína kapuihoz, ezt mindketten tudjuk. És én használni is fogom ezt a kulcsot, és te segíteni fogsz nekem!
Hagyd abba, mondta magában. Úgy viselkedsz, mint egy eszelős. Hát még ha elmondanád a többieknek, hogy titokban nem csak azon munkálkodsz, hogy gyorsan meggazdagodj a kereskedelem révén, s aztán hazatérj... Mind azt hinnék, megbolondultál. Mert neked az a célod, hogy gazdagságodat és hatalmadat arra használd, hogy megnyisd Kínát a világ számára, és azon belül is mindenekelőtt a brit kultúra és a brit jogrendszer számára, hogy mindkét fél tanulhasson a másiktól, s mindkettejük közös hasznára gyarapodjék. Igen... Ez egy őrült ember ábrándja.
Abban azonban biztos volt, hogy Kína tud valami különlegeset nyújtani a világnak. Hogy mit, azt még nem tudta. De egy nap talán majd rájön.
– És mi is tudunk nyújtani valami különlegeset – folytatta fennhangon –, ha elfogadod. S e mögött az ajándék mögött nincs semmiféle gonosz szándék, így vagy úgy, de most már brit föld vagy. Vigyázni fogunk rád, Ázsia szívévé teszünk... azaz a világ központjává. A Nemes Házat e terv szolgálatába állítom. Ha hátat fordítasz nekünk, megint azzá leszel, ami most vagy: jelentéktelen légypiszok az óceánon, bűzös, kopár szikladarab. És akkor elpusztulsz. De ha netán a Nemes Ház fordítana neked hátat bármikor is – pusztíts el, áldásom rá.
Felbaktatott a dombra, előhúzta tokjából tengerésztőrét, és levágott két hosszú ágat. Legallyazta az egyiket, s a földbe szúrta, majd kereszt alakban hozzáerősítette a másikat. Aztán meglocsolta a brandyvel, és meggyújtotta.
A flottán tartózkodók közül mindazok, akik belátták a völgyet és észrevették a füstöt meg a lángokat, távcsövükért nyúltak; így már ki tudták venni az égő keresztet s mellette a Tajpant; babonásán megborzongtak, és azt kérdezték magukban, vajon mi az ördögöt akar ez jelenteni. A skótok tudták, hogy az égő kereszt a klán összehívására szolgál, a rokonok és a rokon klánok egybehívására: üzenet ez, hogy csatára készen siessenek a feszülethez.
Égő keresztet csak a klán feje állíthat. Ősi törvény szerint, ha egyszer meggyújtották, az égő kereszt arra kötelezi a klán tagjait, hogy utolsó leheletükig védelmezzék a földet.

2

– Isten hozta a fedélzeten, Robb – mondta Isaac Perry kapitány. – Teát?
– Köszönöm, Isaac. – Robb hálásan belevetette magát a mély bőrszékbe, magába szívta a tea jellegzetes illatát, és várakozott. Perry senkitől sem hagyta magát sürgetni, még a Tajpantól sem.
A kapitány teát töltött a porceláncsészékbe.
Vékony, de hihetetlenül erős férfi volt. Hajának színe a kenderét idézte, ezüstös és fekete szálak vegyültek bele. A szakálla őszült, az arca sebhelyes volt, szurokkal kevert kender és sós permet szaga érződött rajta.
– Sima útja volt? – kérdezte Robb.
– Kitűnő.
Robb, mint mindig, most is örült, hogy a kapitányi kajüt vendége lehet. A helyiség hatalmas volt és díszes, akárcsak az egész tatépítmény. A hajó valamennyi szereléke vörös- és sárgarézből, illetve mahagóniból készült, vitorlái a legjobb minőségű vászonból, s mindig vadonatúj kötélzettel vágott útnak. Az ágyúi tökéletes állapotban voltak. Puskapora a lehető legjobb. A Tajpannak gondja volt rá, hogy flottájának valamennyi tisztje – és matróza – a lehető legjobb elhelyezést és élelmet kapja, ezen felül részesedést a haszonból, s orvos is volt mindegyik hajón. És tilos volt a korbácsolás. Tengerésztiszt vagy matróz csupán egyfajta büntetést kaphatott gyávaságért vagy engedetlenségért: az első kikötőben partra tették, és soha többé nem álltak szóba vele. Így aztán tisztek és matrózok egyaránt törték magukat, hogy Struan valamelyik hajójára szegődhessenek: nem is volt soha egyetlen üres fekhely ezeken a hajókon.
A Tajpan sose felejtette el azokat a hajókat, amelyeken eleinte szolgált; nem feledte a horgonykamrát és a korbács csattogását. Se azokat az embereket, akik kiszabták ezt a büntetést. Néhányuk meghalt, mire a nyomukra akadt. Azokat, akiket megtalált, tönkretette. Brock volt az egyetlen, akire még nem tette rá a kezét.
Robb nem tudta, miért kíméli a bátyja Brockot. Megborzongott a gondolatra: tudta, bármi legyen is az ok, egy nap elérkezik a számonkérés pillanata.
Perry egy kanál cukrot és sűrített tejet öntött a csészéjébe. A másik csészét Robbnak nyújtotta, majd leült lecsavarozott lábú mahagóni íróasztala mögé, s bozontos szemöldöke alól, mélyen ülő szemeivel vendégére nézett. – Mr. Struan jó egészségnek örvend?
– Mint mindig. Azt hitte talán, hogy beteg?
– Nem.
Kopogtattak a kabin ajtaján.
– Tessék!
Nyílt az ajtó, s Robb leesett állal meredt a belépő fiatalemberre. – Magasságos ég, Culum fiam! Hát te honnan kerültél elő?! Izgatottan fölpattant, felborította a csészéjét. – Hát ez aztán csakugyan „nagyon fontos üzenet”... és persze „Zenit” is a javából! – Culum Struan becsukta maga mögött az ajtót. Robb szeretetteljesen megragadta a vállát, majd észrevette, hogy Culum sápadt, s az arca is beesett. – Mi van veled, fiam? – kérdezte nyugtalanul.
– Köszönöm kérdését, bácsikám, már sokkal jobban vagyok – válaszolta Culum erőtlen hangon.
– És mitől voltál rosszabbul, édes fiam?
– A pestistől, a bengáliai pestistől – felelte zavartan Culum.
Robb sarkon perdült, és Perryhez fordult: – Pestis van a hajón? Az isten szerelmére, miért nem húzta fel a sárga zászlót?
– Természetesen semmiféle pestis nincs a hajón! A dolog még Skóciában történt, hónapokkal ezelőtt. – Perry elhallgatott. – Mi van a Scarlet Clouddal? Nem érkezett meg?
– Már négy hete meg kellett volna jönnie. Se hír, se üzenet. Mi történt? Mondja már, ki vele!
– Én mondjam el, Culum fiam, vagy inkább magad akarod?
– Hol van apám? – kérdezte Culum Robbtól.
– A parton. A parton vár rád. A völgyben. Az isten szerelmére, áruld el már, mi történt, Culum!
– Glasgow-ban júniusban kitört a pestis – mondta tompa hangon Culum. – Azt mondják, megint valami hajó hurcolta be. Indiából jött, Bengáliából. Először Sutherlandben kötött ki, aztán Edinborough-ban, végül nálunk, Glasgow-ban. Anyám meghalt, Ian, Lechie és a nagymama is... Winifred olyan gyenge, hogy nem bírhatja sokáig. Nagyapa viseli gondját. – Tehetetlenül széttárta a kezét, és leült a szék karfájára. – Nagymama meghalt... Anya... Uthenia néni, a férje, a gyerekeik... Júniustól szeptemberig körülbelül tíz-húszezer ember halt meg. Aztán vége lett a járványnak. Egyszerűen vége lett.
– És Roddy? Mi van Roddyval? Meghalt a fiam? – kérdezte szorongva Robb.
– Nem, bácsikám. Roddy jól van. Nem kapta el.
– Biztos vagy benne? Biztonságban van a fiam?
– Láttam őt az előtt való nap, hogy hajóra szálltunk. Abban az iskolában, ahol tanul, csak nagyon kevesen kapták el a ragályt.
– Istennek legyen hála! – Robb megborzongott, felrémlett előtte a ragály első hulláma, amely tíz évvel azelőtt söpört végig titokzatos módon Európán. Csupán Angliában ötvenezer áldozata volt. Európában egymillió. New Yorkban és New Orleansban ezrével haltak bele az emberek. Néhányan új néven emlegették a kórt: kolerának nevezték.
– Anyád meghalt? – kérdezte hitetlenkedve Robb. – És Ian, Lechie és a nagymama is?
– Igen. És Susan néni, Clair, az unokahúgom, és Uthenia néni, Donald, a másik unokatestvérem, aztán a kis Steward, és...
Rettenetes csend támadt a kabinban.
Perry törte meg végül: – Én Glasgow-ban horgonyoztam, és láttam, hogy... Culum magára maradt – mondta idegesen. – Nem tudtam, mit tegyek, aztán úgy gondoltam, az lesz a legokosabb, ha magammal hozom. Egy hónappal a Scarlet Cloud után indultunk.
– Helyesen tette, Isaac – hallotta Robb saját szavait. Hogyan fogja ezt elmondani Dirknek? – Azt hiszem, jobb, ha most megyek. Majd jelzek, hogy mikor jöjjetek a partra. Addig maradj a fedélzeten.
– Nem – szólt Culum. Olyan volt a hangja, mint aki mélyen elgondolkozva, önmagában beszél. – Nem. Én szállok partra elsőként. Egyedül. Jobb lesz így. Négyszemközt akarok beszélni apámmal. Nekem kell megmondani neki. Egyedül szállók partra. – Felállt, halk léptekkel az ajtóhoz ment – enyhén ringott a hajó, hullámverés halk nesze hallatszott –, és kilépett. Aztán eszébe jutott valami, és visszajött. – Viszem a sürgős leveleket – mondta erőtlen hangján. – Apámnak szüksége van rájuk.

Amikor a nagycsónak elvált a Thunder Cloud törzsétől, Struan annak a dombnak a tetején állt, ahol a Nagy Házat kívánta felépíteni. Amint észrevette a dereglye közepén legidősebb fiát, hevesen megdobbant a szíve.
– Culuuuuuum! – zúdult le örömtől mámoros kiáltása a domb tetejéről. Letépte magáról a kabátot, s vadul lobogtatni kezdte, mint egy lakatlan szigetre vetődött hajótörött, aki hat év múltán először lát hajót. – Culuuuuum! – Futva, toronyiránt vágott keresztül a durva tüskebokrokon a part felé, észre se véve a töviseket, elfeledkezve az ösvényről, amely a partról kiindulva, a dombon át vezetett a halászfaluba, majd azon túl, a sziget déli oldalán lévő kalózfészekhez. Elfeledkezett mindenről, csupán az járt az eszében, hogy ez az első nap, és íme, itt van az ő szeretett fia. Gyorsabban! Most már teljes erejéből, önkívületben rohant végig a parton.
Culum látta meg először. – Arra! Arra menjünk! – mutatott a legközelebbi, kikötésre alkalmasnak látszó helyre.
McKay fedélzetmester elfordította a kormányaidat. – Húzzátok meg, báránykáim! – sürgette az evezősöket. Mindannyian tudták már, szájról szájra járt a hír a flottánál – s nyomában a nyugtalanság. Sokuknak lakott rokona Sutherland és Glasgow között, a legtöbbjüknek pedig London városában.
Culum fölállt, s a dereglye palánkján átugorva belegázolt a sekély vízbe. – Hagyjanak magunkra minket! – mondta a part felé gázolva.
Struan belerohant a partot nyaldosó hullámokba, futott egyenesen a fia felé, s még futás közben észrevette annak könnyeit. – Culum, fiam! – kiáltott. Culum egy pillanatra megtorpant, megbénította apjának túláradó öröme. Aztán ő is rohanni kezdett a sekély vízben, míg végül odaért apja biztonságot nyújtó karjaiba. Sírva fakadt; az elmúlt hónapok minden rettenete úgy tört föl belőle, mint valami megnyitott tályogból a rontó nedvek, átölelte apját, belekapaszkodott; Struan próbálta megnyugtatni, a karjaiba vette, úgy vitte ki a partra. – Culum, kisfiam – dörmögte a fülébe –, ne emészd magad, édes fiam – de Culum csak zokogott: – Mindenki meghalt... az egész család... a mama, Lechie, Ian, nagymama, a nagynénéim, Clair unokahúgom... mindenki meghalt, apám. Csak én maradtam meg, és Winifred, de ma már ő is biztosan halott... – Újra meg újra elismételte a neveket, mintha késeket forgatott volna Struan szívében.
Később aztán Culum elaludt a kimerültségtől és attól, hogy végre biztonságban érezte magát erős és szerető apja közelében. Most első ízben aludt álomtalanul, mióta rájuk tört a ragály. Átaludta az aznapot s az éjszakát, s részben még a másnapot is, Struan pedig ott ült mellette, magához ölelte, ringatta szelíden.
Struan nem vette észre az idő múlását. Időnként a feleségével s a gyerekeivel beszélgetett – Ronaldával, Iannal, Lechie-vel és Winifreddel –, mintha ott ülnének mellette a parton. Időnként eltávolodtak tőle, ilyenkor utánuk kiáltott, halkan csupán, hogy föl ne ébressze Culumot, s később vissza is tértek hozzá. Időnként bölcsődalokat énekelt szelíden, amiket Ronalda dúdolgatott azelőtt a gyerekeknek. Aztán gael dalokat dudorászott, amelyeket anyjától vagy Catherine-től, második anyjától tanult. Néha ködfátyol telepedett a lelkére, s ilyenkor nem látott semmit.
Amikor Culum felébredt, úgy érezte, helyreállt a lelki nyugalma. – Jó reggelt, apám.
– Jól vagy, édes fiam?
– Most már igen. – Culum felállt.
Hideg volt a parton, a szikla árnyékában, de a napon már nem érződött annyira. A flotta hajói mozdulatlanul horgonyoztak, csupán a kirakócsónakok szorgoskodtak. Az öbölben kevesebb volt a hajó, mint korábban.
– Ott fog állni a Nagy Ház? – kérdezte Culum a dombtetőre mutatva.
– Igen. Ott fogunk lakni ősztől tavaszig. Abban az időszakban elég harapós az idő errefelé.
– Hogy hívják ezt a völgyet?
– Nincs neve. – Struan kilépett a napra, s megpróbált úrrá lenni a vállát és hátát szaggató, baljóslatú fájdalmakon.
– Akkor nevet kell neki adni.
– A kis Karen, az unokahúgod, Robb legkisebb gyermeke Boldogság-völgyre szeretné keresztelni. Lehet, hogy csakugyan boldogok leszünk itt. – Struan hangja fáradtan csengett. – Sokat szenvedtél?
– Igen.
– Akarsz beszélni róla?
– Most nem.
– A kis Winifred... Meghalt, mielőtt eljöttél?
– Nem. De nagyon gyönge volt. Az orvosok azt mondták, annyira gyönge, hogy... Aztán csak széttárták a karjukat, és elmentek.
– És nagyapa?
– Nem kapta el a ragályt. Szélvészgyorsan ott termett nálunk, és elvitte Winifredet. Én elmentem Uthenia nénihez, hogy segítsek. De nem segíthettem.
Struan csak nézte az öblöt, de nem látta. – Elmondtad ezt Robb bátyádnak is?
– Igen. Igen... azt hiszem, el.
– Szegény Robb. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most kimegyek a hajóra. – Struan lehajolt, és fölvette a sürgönyöket, amelyeket már félig betemetett a homok. Egyik se volt fölbontva. Leveregette róluk a homokot.
– Bocsáss meg, apám – mondta Culum. – Ezeket elfelejtettem odaadni.
– Tévedsz, fiam, ideadtad. – Struan észrevette, hogy egy nagycsónak közeledik feléjük a part mentén. Isaac Perry állt a tatján.
– Jó estét, Mr. Struan – mondta óvatosan Perry. – Fogadja részvétemet.
– Hogy van Robb?
Perry nem válaszolt. A partra ugrott, és ráordított a legénységre: – Mozgás! – Struan kábán, elgyötörtén tépelődött, hogy vajon miért fél tőle Perry. Semmi oka rá. Semmi.
Az emberek asztalt, lócákat, ennivalót, teát, brandyt és ruhákat hordtak ki a partra.
– Mozgás! – ismételte Perry ingerlékenyen. – Vissza a vízre! Tűnjetek innen, és várakozzatok a hullámtörésen túl!
Az evezősök gyors csapásokkal távolodtak, majd megálltak a hullámtörés mögött; boldogok voltak, hogy nem kell a kapitány közelében lenniük.
Struan segített Culumnak száraz ruhát ölteni; ő maga tiszta, fodros inget húzott, s arra meleg, kétsoros, rövid tengerészkabátot. Átázott csizmáitól Perry segített neki megszabadulni.
– Köszönöm – mondta Struan.
– Fáj? – kérdezte Culum, látva Struan lábát.
– Nem.
– Ami Mr. Robbot illeti – kezdte Perry –, miután Culum elment, nekiesett az italnak. Mondtam neki, hogy ne tegye, de nem hallgatott rám. – Akadozva folytatta: – Ön annak idején megparancsolta, hogy... Volt egy kis felfordulás, de aztán elvettem tőle. Amikor magához tért, már nem volt semmi baja. Átvittem a China Cloudra, s a felesége gondjaira bíztam.
– Helyesen cselekedett, Isaac. Köszönöm. – Struan egy tányér ételt nyújtott át Culumnak – párolt marhahúst, galuskát, hideg sült csirkét, burgonyát, kétszersültet –, magának édes teát töltött egy ónbögrébe.
– Őexcellenciája megkért, hogy tolmácsoljam részvétét. Szeretne átjönni a hajónkra, amikor önnek alkalmas.
Struan megdörzsölte az arcát, érezte, hogy borostás, s eltűnődött: miért érzi mindig mocskosnak magát, ha nem borotválkozott és nem mosta meg a fogát.
– Itt a borotvája, uram – mutatott Perry egy kisasztalra. Előre tudta, hogy Struan tisztálkodni akar majd. A Tajpan már-már rögeszmésen ragaszkodott hozzá, hogy mindig tiszta legyen, s tiszta holmit viseljen. – Ott a meleg víz.
– Köszönöm. – Struan egy törülközőt mártott a vízbe, letörölte arcát és fejét. Aztán beszappanozta az arcát, s gyakorlott kézzel, tükör nélkül megborotválkozott. Ezek után egy kis kefét mártott a teásbögréjébe, és erőteljes mozdulatokkal dörzsölni kezdte a fogát.
Ez is valami pogány babona lehet, gondolta megvetően Perry. Az ember foga megöregszik, elszuvasodik s kihull – ez a dolgok rendje.
Struan egy korty teát vett a szájába, öblögetett, majd kiköpte a folyadékot. Friss teát töltött a bögrébe, kimosta, aztán ismét megtöltötte teával, s jót húzott belőle. A borotválkozó holmijai között volt egy üvegcse kölnivíz is; néhány cseppet öntött belőle a kezére, s bedörzsölte az arcát.
Felfrissültén ült le. Culum csak piszkálta az ételt. – Enned kell, fiam.
– Köszönöm, de nem vagyok éhes.
– Azért csak egyél. – A szél beleborzolt Struan hosszú, aranyvörös, bodorítatlan hajába; kisimította a homlokából. – A sátramat fölállították, Isaac?
– Természetesen. Parancsa szerint. Ott áll a zászlórúd fölötti dombon.
– Mondja meg a nevemben Csen Sengnek, hogy menjen Macauba, és vásároljon mézet meg friss tojást. És szerezzen kínai gyógyfüveket, amelyek a bengálkór okozta levertség és utóhatásai kúrálására valók.
– Én már jól érzem magam, apám, köszönöm – tiltakozott erőtlenül Culum. – Nincs szükségem semmiféle pogány boszorkány főzeteire.
– Tudomásunk szerint nem boszorkányok, fiam – mondta Struan. – És nem pogányok, hanem kínaiak. A füveik már sokszor megmentettek. A Kelet az nem olyan, mint Európa.
– Énmiattam nem kell aggódnod, apám.
– Dehogynem. A Kelet nem tűri a gyengéket. Isaac, adja ki a parancsot, hogy a China Cloud Csen Senggel a fedélzetén azonnal induljon Macauba. Mondja meg Orlov kapitánynak, ha nem ér vissza rekordidő alatt, valamennyi tiszttel egyetemben elbocsátom. És kéretem a csónakomat.
– Talán nem ártana, ha Culum is Macauba menne a hajóval, Mr. Struan.
– Itt marad a szemem előtt mindaddig, amíg nem látom, hogy teljesen rendbe jött.
– Macauban rendesen gondoskodnának róla. A fedélzeten nincs...
– Az isten áldja meg, Isaac, lenne szíves végrehajtani, amit mondtam?! Kéretem a nagycsónakot!
Perry egy pillanatra megmerevedett, majd odakiáltott az evezősöknek, hogy jöjjenek a parthoz.
Struan, maga mellett Culummal, a csónak közepén helyezkedett el, Perry mögöttük.
– A zászlóshajóhoz! – adta ki a parancsot Struan, miközben gépiesen ellenőrizte hajója fekvését, kóstolgatta a szél illatát, s tanulmányozta a felhőket, megpróbálva kiolvasni belőlük, milyen idő várható. A tenger nyugodt volt. Mégis bajt szimatolt.
Úton a zászlóshajó felé Struan elolvasta a leveleket. A tavalyi teaszállítmányok haszna – rendben van. Perry útja busásan jövedelmezett – ez is rendben. A Scarlet Cloud rakománylevelének másolata, amelyet Perry Kalkuttából hozott magával: rossz hír – kétszáztízezer fontsterling értékű ópium veszett oda. Hál' istennek a hajó biztosítva volt – habár ez nem pótolja az elveszett embereket és azt az időt, amely egy új hajó építéséhez szükséges. Az ópiumrakomány csempészárunak számított, ilyenformán nem lehetett biztosítani. Egyesztendei haszon semmisült meg. Vajon mi történhetett a Scarlet Clouddal? Viharba került? Vagy kalózok támadták meg? A vihar valószínűbb. Hacsak nem futott össze valamelyik francia, spanyol vagy amerikai – vagy akár angol – kalózhajóval, amelyek elárasztották a tengereket. Utolsóként bankárjának levelén törte fel a pecsétet. Elolvasta, majd dühödten kirobbant.
– Mi történt? – kérdezte ijedten Culum.
– Csak egy régi nyavalya. Semmi. Semmiség. – Struan úgy tett, mintha a következő levelet olvasná, de magában tovább dühöngött a bankár levele miatt. Magasságos Krisztus a mennyekben! „Sajnálattal értesítjük, hogy egy ballépés következtében bankunk a kelleténél több hitelt folyósított, s rosszakaratú riválisaink fölbujtására a hitelezők megrohanták a bankot. Következésképpen nem tudjuk tovább nyitva tartani ajtainkat. Az igazgatótanács döntése értelmében egy font követelésre hat pennyt tudunk fizetni. Maradok uraságodnak továbbra is legalázatosabb szolgája...” És minekünk csaknem egymillió fontunk fekszik a papírjaikban. Huszonötezer fontsterling egymillióért, miközben a követelésünk közel jár a millióhoz. Tönkrementünk. Magasságos Úristen, én figyelmeztettem Robbot, hogy ne tegye az összes pénzt egyetlen bankba. Főleg mostanában ne, amikor ilyen méretű spekuláció színtere Európa, amikor bármely bank olyan mennyiségben bocsáthat ki papírokat, amilyenben csak akar.
– De ez a bank biztonságos – mondta akkor Robb –, és nekünk a hitelfeltételek miatt egy helyre kell tennünk a pénzünket. – Ezután részletes magyarázatba fogott, beszélt a nemzetközi pénzvilág bonyolult szerkezetéről, spanyol, francia, német kötvényekről, államkötvényekről, végül rátért arra, milyen kedvező ez a helyzet a Struan és Társa számára a nemzetközi bankügyletekben, és milyen óriási vásárlóerőt jelent, milyen kedvező ez Struan terve, a flotta fejlesztése szempontjából, és milyen előjogokkal jár mindez a Nemes Ház számára a szigorú német, francia és spanyol piacon.
– Rendben van, Robb – mondta annak idején Struan, aki nem értett a bonyolult pénzügyletekhez, de bízott Robb tanácsának bölcsességében.
És most csődbe jutottunk. Tönkrementünk.
Krisztus a mennyekben!
Még döbbentebb volt annál, mint hogy a megoldáson törje a fejét. Mindegyre csak az új kor félelmetessége járt a fejében. A bonyolultsága. A hihetetlen sebessége. Az új királynő – Viktória –, aki századok óta az első népszerű uralkodó. És a királynő férje, Albert, róla még nem tudott sokat, jött-ment idegen Szász-Koburgból – a parlament viszont most erős, ura a helyzetnek, és ez új fejlemény. Huszonhat esztendeje béke van, s nem is fenyeget semmilyen komolyabb háború – ilyesmiről sem hallottunk már évszázadok óta. Az ördögi Bonaparte végérvényesen halott, a heveskedő franciák kordában tartva, s a történelem folyamán első ízben Britannia a világ ura. A rabszolgaságot nyolc éve eltöröltük. Csatornázás, új szállítási módszerek. Sohasem hallott simaságú, időálló felületű utak, gyárak, ipar, szövőgépek, tömegtermelés, vasgerendák, szén, részvénytársaságok, és még számtalan új dolog az elmúlt tíz esztendőben: egypennys bérmentesítés, a világ első olcsó postája, a világ első rendőri szervezete, a „delejesség” – lett légyen értendő rajta bármi kórság –, gőzkalapács, az első ipartörvény, és végre a parlamentet is kivették annak a maroknyi gazdag arisztokrata földbirtokosnak a kezéből, ilyenformán most – szinte hihetetlen – minden angol, akinek cége évente húsz fontnál többet jövedelmez, szavazhat, voksolhat végre, és bárkiből lehet miniszterelnök. Eszébe jutott a hihetetlen sebességgel terjedő ipari forradalom, Britannia fantasztikus gazdagsága s terjeszkedni kezdő gazdagjai. Új kormányzási elképzelések... a humanitárius eszmék évszázados korlátokat törnek át. Egészen más, új Britannia ez már. És megjelent a lokomotív!...
– Egy találmány, ami meg fogja rengetni a világot... – suttogta.
– Mit mondtál, apám? – kérdezte Culum.
Struan föleszmélt. – Csak eszembe jutott, milyen volt, amikor először ültünk vonaton – rögtönzött.
– Önök ültek már vonaton, uram? – kérdezte McKay. – Milyen az a masina? Milyen volt?
– Stephenson masináján, a Rocketon ültünk, az első útján. Tizenkét éves voltam akkor.
– Nem, fiam – mondta Struan. – Tizenegy voltál. 1830-ban történt, tizenegy esztendeje. Ez volt a Rocket első útja, az első alkalom, amikor egy vonat utasokat szállított. Manchestertől Liverpoolig. Postakocsin eltartott volna egy napig, mi viszont másfél óra alatt tettük meg az utat. – Struan megint eltűnődött, a Nemes Ház sorsa járt a fejében. Eszébe jutott, milyen utasítást adott Robbnak: vegyenek föl annyi kölcsönt, amennyit csak tudnak, hogy egyeduralkodók legyenek az ópiumpiacon. Nézzük csak, mennyi hasznunk lehet ebből... ötven, talán százezer. Igen... egy csöppnyi szerencsére volna szükségünk. Arra a hárommillióra, ami az elkonfiskált ópiumért jár nekünk. Igen, de ezt csak azután kaphatjuk meg, ha az egyezményt törvénybe iktatják – ez eltarthat még hat vagy akár kilenc hónapig is –, nekünk viszont három hónapon belül ki kell fizetnünk a váltóinkat!
Hogyan juthatunk készpénzhez? A helyzetünk jó – tekintélyünk van. A sarkunkban viszont ott liheg néhány nyáladzó sakál. Például Brock. Vagy a Cooper-Tillman cég. Brock állna a bank megrohanásának hátterében? Vagy az az égetni való fattya, Morgan? Brockéknak van ehhez pénzük és hatalmuk. Készpénzre van szükségünk. Vagy óriási összegű hitelre. Készpénzhitelre, nem papírokra. Csődbe jutottunk. Vagyis csődbe jutunk, ha a hitelezőink nekünk esnek.
Fia kezét érezte a karján. – Mit mondtál, fiam? A Rocketot említetted?
Culumot nagyon nyugtalanította Struan arcának sápadtsága és szemének átható, zöldes csillogása. – A zászlóshajó. Megérkeztünk.
Culum követte apját a fedélzetre. Sose járt még hadihajón, parancsnoki hajóról nem is beszélve. A H. M. S. Titan egyike volt a valaha épített legerősebb csatahajóknak: óriási, háromárbocos vízi jármű, hetvennégy lövegét három ágyúfedélzet hordozta. Culumra azonban nem tett nagy hatást. A hajók nem érdekelték, a tengertől pedig irtózott. Félt a hatalmas víztömeg szeszélyeitől, veszélyeitől, mérhetetlenségétől, s nem tudott úszni. Csodálkozott rajta, hogyan képes apja szeretni a tengert.
Sok mindent nem tudok még az apámról, gondolta. De ebben nincs semmi különös. Alig néhányszor láttam életem során, legutóbb hat esztendővel ezelőtt. Apám mit se változott azóta. Én viszont igen. Most már tudom, mihez kezdjek az életemmel. És most, hogy egyedül maradtam... Szeretek egyedül lenni, de gyűlölök is.
Apja nyomában lement a hágcsón a legfelső ágyúfedélzetre. A mennyezete olyan alacsony volt, hogy le kellett hajtaniuk a fejüket, miközben a tat felé, az őrszem vigyázta kajüt felé tartottak; az egész hajó puskaportól, kátránytól, kenderkóctól és izzadságszagtól bűzlött.
– Jó napot, uram – mondta a tengerészkatona, s előírásosan rászegezte a muskétáját. – Őrparancsnok!
Az őrparancsnok – vörös egyenruhában, tajtékporral ragyogóra fényesített gombokkal – kilépett az őrség helyiségéből. Kemény volt, akár egy ágyúgolyó, fejének kerek formája is azt idézte. – Jó napot, Mr. Struan. Egy pillanat türelmet, uram. – Tiszteletteljesen megkopogtatta a kajüt tölgyfa ajtaját. – Tessék! – szólt ki egy hang. Az őrparancsnok belépett, és becsukta maga mögött az ajtót.
Struan elővett egy manilaszivart, s Culum felé nyújtotta. – Dohányzol már, fiam?
– Igen. Köszönöm, apám.
Struan tüzet adott Culumnak, majd maga is rágyújtott, aztán nekidőlt az egyik tizenkét láb hosszú ágyúcsőnek. Az ágyú mellett csinosan feltornyozva, hogy bármikor kéznél legyenek, ágyúgolyók gúlái álltak. Hatvanfontos golyóbisok voltak.
Kinyílt a kajüt ajtaja, s Longstaff lépett ki rajta. Törékeny testalkatú, kifogástalanul öltözött férfi volt. Fekete haját divatosan bodorítva viselte, arca két oldalán dús pofaszakállt növesztett. Magas homloka volt, és fekete szeme. Az őrszem vigyázzba vágta magát, az őrparancsnok pedig visszatért a kajütjébe.
– Üdvözlöm, Dirk, kedves barátom! Hogy van? Rettentően elszomorított, amit hallottam. – Longstaff idegesen megrázta Struan kezét, majd Culumra mosolygott, s neki is kezet nyújtott. – Ön bizonyára Culum. William Longstaff vagyok. Sajnálom, hogy ilyen rettenetes előzmények után kellett idejönnie.
– Köszönöm, excellenciás uram – válaszolta Culum, akit megdöbbentett, hogy a kereskedelmi szuperintendáns ennyire fiatal.
– Tudna várni egy percet, Dirk? Az admirális éppen eligazítást tart a kapitányok részére. Egy-két perc, és végzek. – Longstaff elfojtott egy ásítást. – Sok mindenről szeretnék beszélni magával. Már ha van kedve hozzá.
– Természetesen.
Longstaff ideges pillantást vetett ékkövekkel díszített arany zsebórájára, amelyet brokátmellényének egyik zsebéből húzott elő. – Már mindjárt tizenegy! Úgy fest, sosincs elég időnk. Volna kedvük lefáradni a tiszti étkezőbe?
– Inkább itt várunk.
– Ahogy óhajtják. – Longstaff pattogós léptekkel visszament a kajütbe, és becsukta az ajtót.
– Nagyon fiatal hozzá, hogy teljhatalmú megbízott legyen, nem találod, apám? – kérdezte Culum.
– Igen is, meg nem is. Harminchat éves. A birodalmakat a fiatalok építik, fiam. És az öregek vesztik el.
– Egyáltalán nem látszik angolnak. Talán walesi?
– Az anyja spanyol. – Ez magyarázza a kegyetlen vonásait, gondolta Struan. – Grófnő. Az apja pedig diplomata, akinek a spanyol udvarnál volt az állomáshelye. Igazi „előkelők házassága”. Az apja családja rokonságban áll Toth earljeivel.
Ha nem születtél arisztokratának, gondolta Culum, bármilyen okos légy is, nem lehet reményed. Egy szikrányi sem.
Hacsak ki nem tör egy forradalom. – Angliában nagyon rosszul állnak a dolgok – mondta apjának.
– És miért, fiam?
– Mert a gazdagok nagyon gazdagok, a szegények pedig nagyon szegények. Csak úgy özönlenek a városokba a munkát kereső emberek. Több az ember, mint a munkahely, ezért aztán a munkaadók mind kevesebbet fizetnek. A nép éhezik. A chartisták vezetői pedig még börtönben vannak.
– Az nem is baj. Szerintem azt a demagóg söpredéket inkább föl kellene lógatni vagy deportálni, nem egyszerűen csak börtönbe dugni.
– Te nem értesz egyet a chartistákkal? – Culum hirtelen éber lett. Alig három esztendeje, hogy lefektették a Nép Chartáját, s mára már valamennyi elégedetlen brit számára a szabadság jelképévé vált. A Charta követelte, hogy minden ember kapjon választójogot, követelte, hogy töröljék el a képviselők vagyon szerinti megkülönböztetését, hogy hozzanak létre egyenlő nagyságú választókörzeteket, szavazzanak titkosan, hogy évente tartsanak országgyűlést, és hogy a parlamenti képviselők kapjanak fizetést.
– Elismerem, hogy a Charta egy jogos követeléseket tartalmazó okirat. Viszont nem értek egyet se a chartistákkal, se a vezetőikkel. A Chartában sok alapvetően jó elképzelés van, csak éppen ezeket az elképzeléseket nem a megfelelő emberek akarják keresztülvinni.
– Nincs abban semmi rossz, ha valaki reformok érdekében érvel. A parlamentnek változtatásokat kell bevezetnie.
– Érvelni azt lehet. És lehet beszédeket tartani, vitatkozni, petíciókat írni, de nem lehet mozgolódásokat kezdeményezni vagy forradalmakat előkészíteni. A kormány jogosan cselekedett, amikor leverte a walesi és a midlandi zavargásokat Istenemre mondom, itt nem a felkelés a megoldás. Az a szóbeszéd járja, hogy a chartisták még mindig nem tanultak a leckéből... Fegyvereket vásárolnak, titkos gyűléseket tartanak. Istenemre, el kellene tiporni őket.
– A Chartát nem tiporhatod el. Túl sokan kívánják a végrehajtását, és készek meghalni érte.
– Hát akkor sok halott lesz arrafelé, fiam. Mármint akkor, ha a chartistáknak nem lesz elég türelmük kivárni a dolgokat.
– Apám, te nem tudod, mi folyik most a brit szigeteken. Nagyon régóta nem jártál otthon. Üres gyomorral nagyon nehéz türelmesnek lenni.
– Kínában ugyanez a helyzet. Az egész világon ugyanígy állnak a dolgok. De a lázadás és felkelés nem tartozik a britek módszerei közé.
Ha nem következik be változás, nemsokára majd közéjük tartozik, borongott magában Culum. Ebben a pillanatban sajnálta, hogy a Kelet kedvéért elhagyta Glasgow-t. Glasgow volt a skót chartisták központja, Culum pedig azoknak az egyetemistáknak a vezére, akik titokban elkötelezték magukat, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek a chartisták ügyéért, sőt ha kell, meg is halnak érte.
Ismét kinyílt a kajüt ajtaja, az őr megmerevedett. A kapitányoktól kísérve az admirális lépett ki az ajtón; testes férfi volt, arca feszültséget, haragot tükrözött, ahogy elindult a feljáró felé. A kapitányok jobbára fiatalok voltak, még csak néhányuk őszült. Valamennyien tengerésztiszti egyenruhát és háromszögletű kalapot viseltek, kardjuk minden lépésnél megcsörrent.
Glessing kapitány lépett ki utolsóként, s megállt Struan előtt. – Engedje meg, Mr. Struan, hogy részvétemet nyilvánítsam. Szörnyű balszerencse.
– Igen. – Egyszerűen csak balszerencse volna elveszteni egy remek asszonyt és három remek gyermeket? – gondolta Struan. Vagy talán az Úr áll a zsosz mögött? Netán a Gonosz? Vagy talán mindez – Isten, Ördög, szerencse, zsosz – csupán ugyanannak a dolognak más-más elnevezése?
– Nagyon helyesen tette, hogy megölte azt az istenverte tengerészt – mondta Glessing.
– Hozzá se értem.
– Csakugyan? Én azt hittem. Onnan, ahol álltam, nem láttam jól, mi történt. Nem érdekes.
– A parton temették el?
– Nem. Nem lenne okos dolog megmételyezni a szigetet egy ilyen nyavalyával. Mond önnek valamit a Ramsey név, Mr. Struan? – Glessing minden átmenet nélkül felhagyott a társalgási tónussal.
– Elég gyakori név. – Struan éber lett.
– Ez igaz. De a skótok összetartanak. Vagy nem ez a nyitja a skótok irányította vállalkozások sikereinek?
– Az már igaz, hogy nem könnyű megbízható embereket találni – válaszolta Struan. – Nos, ki ez a Ramsey, akiről kérdezett?
– Egy tengerész, aki dezertált a hajómról – mondta kimérten Glessing. – Azt hiszem, az ön fedélzetmesterének, McKaynek az unokaöccse az illető.
– És?
– Semmi, csak gondoltam, megemlítem. Mint nyilván ön is tudja, bármely kereskedelmi hajó, lett légyen felfegyverzett vagy sem, amely menedéket nyújt egy szökevénynek, elkobozható. A királyi tengerészetnek joga van elkonfiskálni. – Glessing elmosolyodott. – Bolondság dezertálni. Ugyan hová is mehetne, ha nem egy másik hajóra?
– Sehová. – Struan úgy érezte, csapdába esett. Biztos volt benne, hogy Ramsey már valamelyik hajóján tartózkodik, mint ahogy azt is biztosra vette, hogy Brock és talán Glessing keze is benne van a dologban.
– Még a mai napon átkutatjuk a hajókat. Remélem, nincs ellene kifogása.
– Természetesen nincs. Mi mindig gondosan megválogatjuk, kit engedünk a hajóinkra.
– Nagyon bölcsen teszik. Az admirális szerint a Nemes Házat illeti meg az elsőség, így az ön hajóit azonnal átkutatjuk.
Ha így áll a helyzet, gondolta Struan, nincs mit tenni. Nem is foglalkozott tovább a problémával.
– Kapitány úr, szeretném bemutatni magának a legidősebb... a fiamat, Culumot. Culum, bemutatom a mi híres Glessing kapitányunkat, aki megnyerte nekünk a csuenpi ütközetet.
– Jó napot kívánok. – Glessing udvariasan kezet nyújtott. Culum tenyere puha volt, ujjai hosszúak és egy kissé nőiesek. Piperkőc fajta, gondolta Glessing. Hosszú derekú szalonkabát, világoskék nyakkendő, magas gallér. Biztos egyetemre jár. Különös érzés kezet fogni valakivel, aki elkapta a bengálkórt, és túlélte. Kíváncsi vagyok, vajon életben marad-e. – Nem volt az ütközet – mondta.
– Két kis fregatt húsz hadidzsunka és harminc vagy még több gyújtóhajó ellen. Maga szerint ez nem ütközet?
– Csupán egy kis csetepaté, Mr. Struan. Lehetett volna ütközet is, megengedem, ha... – Ha nem lett volna ott az az istenverte, gyáva Longstaff, és te, te átkozott kalóz, szerette volna folytatni Glessing.
– Mi kereskedők mégis úgy gondolunk rá, Culum, mint ütközetre – mondta gúnyosan Struan. – Nem tudunk mi különbséget tenni egy ütközet és egy kis csetepaté között. Mi csupán békés kalmárok vagyunk. Mindazonáltal Anglia és Kína fegyvereinek első összecsapása megérdemli az „ütközet” nevet. Alig egy éve történt. Mi lőttünk először.
– Miért, ön mit tett volna, Mr. Struan? Ez volt a helyes taktikai döntés.
– Természetesen.
– A kereskedelmi szuperintendáns úr teljes mértékben egyetértett az általam indított akciókkal.
– Természetesen. Nemigen tehetett volna egyebet.
– Régi csatákat emlegetnek, Glessing kapitány? – kérdezte Longstaff a kajüt ajtajából, ahonnan eddig észrevétlenül figyelte a párbeszédet.
– Nem, excellenciás uram, csupán egy régi csetepatéról beszélgetünk megint. Mint ön is tudja, Mr. Struan és jómagam sosem tudtunk közös álláspontra jutni Csuenpivel kapcsolatban.
– És miért nem? Ha Mr. Struan lett volna a parancsnok, lehet, hogy ugyanúgy döntött volna, mint maga, kapitány. És ha maga lett volna Mr. Struan helyében, talán maga is biztosra vette volna, hogy nem fognak támadni, és inkább kockáztatott volna. – Longstaff ásított, zsebórájával játszadozott. – Maga mit tett volna, Culum?
– Nem tudom, uram. Nem ismerem a szóban forgó helyzet bonyolult összetevőit.
– Jól felelt. „Bonyolult összetevők” – remek kifejezés. – Longstaff heherészett. – Volna kedve csatlakozni hozzánk, kapitány? Egy pohárka fehérborra?
– Köszönöm, uram, de azt hiszem, jobb lesz, ha most visszamegyek a hajómra. – Glessing feszesen tisztelgett, és elment.
Longstaff a tárgyalóterembe tessékelte Struant, amely most átmenetileg a kereskedelmi szuperintendáns szállásaként szolgált. Spártai ízlést tükröző, gyakorlatias berendezésű helyiség volt; az alacsony bőrszékeket, a térképasztalokat, a fiókos szekrényeket és a súlyos tölgyfa asztalt erős csavarok rögzítették a padozathoz. A dúsan faragott tölgyfa íróasztal a hajótat félkörívben egymás mellett sorakozó, osztott táblás ablakainak háttal állt. A kajüt kátránytól, állott dohányfüsttől, a tenger illatától s az elkerülhetetlen puskaportól szaglott.
– Steward! – kiáltott Longstaff. A kajüt ajtaja felpattant. – Parancsára, uram!
Longstaff Struanhoz fordult: – Fehérbor? Brandy? Portói?
– Száraz fehérbor, köszönöm.
– Én ugyanazt kérem, uram – szólt Culum.
– Én portóit iszom. – Longstaff ismét ásított.
– Igenis, uram. – A hajópincér palackokat vett elő az egyik faliszekrényből, majd csiszolt kristálypoharakba töltötte a bort.
– Ez az első külföldi útja, Culum? – kérdezte Longstaff.
– Igen, uram.
– De – feltételezem – azért biztosan jól ismeri a mi jelenlegi helyzetünk „bonyolult összetevőit”.
– Sajnos nem, excellenciás uram. Apám meglehetősen ritkán írt, Kínáról pedig nincs szó az újságokban.
– De nemsokára lesz, ugye, Dirk?
A hajópincér odakínálta a tálcát Longstaffnak, majd a vendégek felé nyújtotta.
– Legyen rá gondja, hogy ne zavarjanak bennünket.
– Igenis, uram. – A steward a kezük ügyébe helyezte a palackokat, és távozott.
– Emelem poharam... – kezdte Longstaff. Struannak Robb pohárköszöntője jutott eszébe, s már bánta, hogy a zászlóshajóra jött előbb. – Emelem poharam arra – folytatta Longstaff –, hogy Culum itteni tartózkodása kellemes legyen, s majd szerencsésen hazaérjen.
Ittak. A száraz fehérbor kitűnő volt.
– Itt most hamarosan történelmi fordulatok tanúi leszünk, Culum. És ezeknek ecsetelésére nincs hivatottabb ember, mint az ön édesapja.
– Van egy kínai közmondás, Culum: „Az igazságnak sok arca van.”
– Nem értem.
– Csak azt akartam mondani általa, hogy az, ahogy én látom a „tényeket”, nem szükségszerűen az egyetlen nézőpont. – Struannak erről eszébe jutott az előző alkirály, aki kegyvesztett lett, mert a politikája következtében került sor a Britanniával való nyílt összeütközésre; Ling most halálos ítélettel a fején várakozott Kantonban. – Ez az ördögi Ling még Kantonban van?
– Azt hiszem. Ti-szen csak mosolygott, amikor három nappal ezelőtt megkérdeztem efelől, s nagy titokzatosan csak annyit mondott, hogy „A Bíborvörös a Mennyek Fia. Honnan tudhatná azt ember fia, mit akarnak a Mennyek?” A kínai császárt a Mennyek Fiának nevezik – magyarázta Longstaff Culum kedvéért. – „Bíborvörös”-ként is emlegetik, mert mindig bíborvörös színű tintával ír.
– Különös, furcsa emberek a kínaiak, Culum – mondta Struan. – Például: a hárommillió kínai közül csak a császár használhat bíborvörös tintát. Képzeld csak el, ha Viktória királynő egy nap így szólna: „Mostantól fogva rajtam kívül senki se használhat bíborvörös tintát.” Bármennyire is szeretjük őt, negyvenezer brit azonnal esküvel fogadná, hogy attól kezdve soha nem használ más tintát, csak bíborvöröset. Magam is így tennék.
– Ezenfelül minden Kína-járó azonnal küldene neki utánvéttel egy hordó bíborvörös tintát, és tudatnák őfelségével, Britannia királynőjével, hogy borsos ár fejében készségesen lennének a Korona szállítói – tette hozzá Longstaff, önkéntelenül is lenézően elmosolyodva. – És a levelet bíborszínű tintával írnák. És szerintem jogosan tennék. Hová is lennénk kereskedelem nélkül?
Némi csönd következett; Culum csodálkozott, miért hagyja apja szótlanul a sértést. Vagy talán ez nem is sértés? Ez is csupán egy újabb életigazság, hogy az arisztokraták mindig gúnyosan mosolyognak mindenkire, aki nem arisztokrata? Hát majd a Charta elintézi az arisztokratákat – egyszer s mindenkorra.
– Beszélni kívánt velem, Will. – Struan halálosan fáradtnak érezte magát. A lába szaggatott, a válla nemkülönben.
– Igen. Történt egy és más azóta, hogy... az utóbbi két napban. Culum, megbocsátana nekünk egy percre? Négyszemközt szeretnék beszélni az édesapjával.
– Természetesen, uram – emelkedett föl Culum.
– Erre semmi szükség, Will – mondta Struan. Ha Longstaff az imént nem vigyorgott volna olyan lenézően, elengedte volna Culumot. – Culum most már a Struan-cég társtulajdonosa. Egy nap ő fogja irányítani, ő lesz a Tajpan. Ugyanúgy megbízhat benne, mint bennem.
Én sose fogok részt venni ebben, soha, szerette volna mondani Culum; nekem más terveim vannak. De képtelen volt szólni.
– Gratulálnom kell magának, Culum – mondta Longstaff. – A Nemes Ház társtulajdonosának lenni... hát ez felbecsülhetetlen pozíció.
De nem akkor, ha csődbe mentünk, vágta rá kis híján Struan, de csak ennyit mondott: – Ülj le, Culum.
Longstaff járkálni kezdett a szobában, aztán belevágott. – Holnapra találkozót beszéltünk meg a kínaiak teljhatalmú megbízottjával, hogy megtárgyaljuk az egyezmény részleteit.
– Ő javasolta a helyet és az időpontot, vagy ön?
– Ő.
– Talán jobb volna, ha excellenciád megváltoztatná. Jelöljön ki egy más helyet és más időpontot.
– Miért?
– Mert ha elfogadja a javaslatot, ezt Ti-szen és valamennyi mandarin a gyengeség jelének fogja tartani.
– Rendben van. Ha úgy gondolja... Akkor legyen, mondjuk holnapután? Kantonban?
– Igen. Vigye magával Horatiót és Mausst. Ha kívánja, én is elmegyek. Négy órát kell késnünk.
– Az ég szerelmére, Dirk! Mire valók ezek a nevetséges túlzások? Négy óra! Szavamra, ez azért mégis...
– Nincs ebben semmi nevetséges. Azzal, hogy úgy viselkedik velük, mint egy vezető az alárendeltjével, hátrányos pozícióba kényszeríti őket. – Struan Culumra pillantott. – A Kelet játékait a Kelet szabályai szerint kell játszani. Az apró dolgok is nagyon fontosak lehetnek. Őexcellenciája nagyon kényes pozícióban van itt. Elég egyetlen kis tévedés, és a következményei ötven évig tartanak. Nagyon kell vigyáznia, nehogy elsiessen valamit.
– Így van. És semmi segítséget nem kapok! – Longstaff fölhajtotta a portóit, majd újratöltette poharát. – Sose fogom megérteni, mi az ördögért nem tudnak ezek úgy viselkedni, mint a civilizált emberek. Soha. Az ön édesapján kívül nincs ember, akire támaszkodhatnék. A kormány odahaza nem tudja, milyen problémákkal nézek itt szembe, és nem is érdekli őket. Teljesen magamra vagyok utalva. Lehetetlen utasításokat küldözgetnek, és elvárják tőlem, hogy megállapodásokra jussak egy lehetetlen néppel. Szavamra mondom, ez... Négy órát kell késnünk, csak hogy bizonyítsuk, mi vagyunk fölényben, miközben természetesen mindenki tudja, hogy mi vagyunk fölényben! – Ideges mozdulatokkal egy kis tubákot tömött az orrába, majd tüsszentett.
– Mikor akar sort keríteni a föld kiárusítására, Will?
– Hát... nos... arra gondoltam, azután, hogy a kabinet jóváhagyja az egyezményt. Rengeteg időnk van. Mondjuk, szeptemberben.
– Elfeledkezett volna az eredeti elképzelésről? Én úgy tudtam, azonnal el akarja kezdeni Hongkongban az építkezést.
Longstaff megpróbált visszaemlékezni. Rémlett neki, mintha beszélt volna erről Struannal. De mit? – Nos, Hongkong földjeinek átengedése természetesen mindaddig nem hivatalos, amíg mindkét kormány áldását nem adja az egyezményre... Már úgy értem, így szokás, nem?
– De igen. Viszont a jelenlegi körülmények nem szokványosak. – Struan a poharával játszadozott. – Hongkong a miénk. Minél előbb elkezdünk építkezni, annál jobb, vagy nem ezt mondta korábban?
– Igen, persze... a miénk. – Mi az ördögöt mondtam én? Longstaff ismét elfojtott egy ásítást.
– Ön azt mondta, hogy minden föld a királynőé. És hogy amíg ön hivatalosan Hongkong első kormányzója, mint teljhatalmú megbízott ön a letéteményese minden kormányzási feladatnak. Ha kibocsát egy különleges rendeletet, minden úgy történik majd, ahogy tervezte. Az ön helyében én a jövő hónapban tartanék egy földárverést. Ne felejtse el, Will, hogy a kolóniához önnek bevételre is szüksége van. A kabinet nem nézi jó szemmel azokat a kolóniákat, amelyek nem képesek eltartani magukat.
– Helyes. Igen. Tökéletesen igaz. Természetesen. Amint lehet, el kell kezdenünk. Jövő hónapban megtartjuk az első földárverést. Lássuk csak... Örökös tulajdonba adjuk, vagy csupán bérbe? Vagy hogyan?
– Kilencszázkilencvenkilenc évi bérletre. A Korona szokásos feltételeivel.
– Kitűnő. – Longstaff tehetetlenül széttárta karjait. – Mintha nem lenne különben is elég bajunk, Culum! Most meg úgy kell viselkednünk, mint valami átkozott kufárnak. Hogy az ördögbe akar hozzáfogni egy kolónia kiépítéséhez? Ahhoz csatornák kellenek, utcák, épületek, s a jó ég a megmondhatója, még mi minden. Törvényszék... börtön, a mindenségit! – Megállt Culum előtt. – Magának van jogi gyakorlata?
– Nincs, excellenciás uram – felelte Culum. – Még csak a felét tettem le a diplomához szükséges vizsgáknak.
– Nem számít. Nekem ehhez a kolóniához szükségem lesz egy külön titkárra, egy adjutánsra, kincstárnokra, és az Úr tudja csak, még mire. Létre kell hozni valamiféle rendfenntartó szervezetet is. Volna kedve rendőrfőnök lenni?
– Nem, uram, köszönöm. – Culum igyekezett nem mutatni, mennyire megdöbbent.
– Nos, azért gondolom, biztosan van olyan pozíció, amelyben hasznát vehetjük önnek. Mindenkinek bele kell feküdnie a hámba. Nem foglalkozhatom mindennel személyesen. Gondolkozzon el rajta, mihez volna kedve, aztán tudassa velem. Szükségünk van megbízható emberekre.
– És mi volna, ha kinevezné helyettesének? – kérdezte Struan. – Kölcsönadjuk önnek hat hónapra.
– Kitűnő – mosolygott Longstaff Culumra. – Helyes. Kinevezem a kolónia ügyeivel foglalkozó helyettesemmé. Lássuk csak... Tegye meg a föld eladásához szükséges előkészületeket. Ez lesz az első feladata.
– De hát nekem fogalmam sincs a földek eladása körüli dolgokról, uram. Semmit sem tudok az ilyen...
– Tud annyit, mint bárki más, és az édesapja majd segítségére lesz. A rangja... hm... a kolónia ügyeivel foglalkozó titkár. Kitűnő. Ezt a gondot tehát letudtam. Járjon utána, mit kell tenni és hogyan, és közölje velem, milyen hivatalos intézkedésekre van szükség. Én árverésre gondolok. Azt hiszem, így a legtisztességesebb. – Longstaff ismét teletöltötte poharát. – Jut is eszembe, Dirk, elrendeltem a Csüsan-sziget kiürítését.
Struan úgy érezte, a torkába ugrik a gyomra. – Miért tette ezt, Will?
– Ti-szen őexcellenciájától kaptam egy levelet két nappal ezelőtt, amelyben kérte, hogy jóhiszeműségünk jeleként vonjuk ki csapatainkat a szigetről.
– Várhatott volna még vele, Will.
– Azonnali választ kért, és nem volt... nos, nem volt rá mód, hogy magával érintkezésbe lépjek.
– Kínai értelmezés szerint az „azonnal” akár egy évszázadot is jelenthet. – Jaj, Willie, te boldogtalan hülye, hát hányszor kell még elmagyaráznom?
Longstaff úgy érezte, Struan porrá zúzza tekintetével. – El akarta küldeni a császárnak az egyezmény másolatát, és szerette volna csatolni hozzá az okmányt, amely tanúsítja, hogy elrendeltük csapataink kivonását. Különben is vissza akartuk adni nekik a szigetet, nem? Ez volt a tervünk. Átkozott legyek, ha értem, mit számít az, hogy most vagy valamikor később?
– A kínaiak számára nagyon fontos az időzítés. Elment már a parancs?
– Igen. Tegnap. Ti-szen volt olyan kedves, és fölajánlotta, hogy igénybe vehetem az egyik császári lovasfutár-postát. Azzal küldtem el a parancsot.
Hogy a menny kő csapna beléd, te lehetetlen hülye! – gondolta Struan. – Nagyon rosszul tette, hogy az ő szolgálataikat vette igénybe a parancs kézbesítésére. Arcot vesztettünk, csorba esett a tekintélyünkön, ők pedig előnyösebb pozícióba kerültek. Most már nincs értelme hajót küldeni. – Struan hangja hideg és kemény volt. – Mire Csüsanra ér, már befejeződik a kiürítés. Na mindegy, ami történt, megtörtént. De nem volt bölcs lépés. A kínaiak a gyengeség jelének fogják tekinteni.
– Én ragyogó ötletnek tartottam ezt a jóhiszemű lépést, ragyogónak – folytatta Longstaff, megpróbálva úrrá lenni idegességén. – Végtére is megkaptunk mindent, amit csak akartunk. A hadisarc csekély... mindössze hatmillió dollár, viszont bőségesen fedezi azt a kárt, amit az ópium megsemmisítésével okoztak nekünk. Kanton ismét megnyílt a kereskedelem számára. És a miénk Hongkong. Végre-valahára. – Felcsillant a szeme. – Minden a terv szerint megy. Csüsan szigete nem fontos. Maga is azt mondta, hogy Csüsan csak eszköz. Hongkong viszont a miénk. És Ti-szen azt mondta, egy hónapon belül kijelöli a mandarint Hongkong számára, és...
– Mit csinál? – kérdezte döbbenten Struan.
– Kinevez egy mandarint Hongkongba. Miért, mi a baj?
Uralkodj magadon, figyelmeztette magát Struan hatalmas önuralommal. Mindeddig türelmes voltál. Ez a húgyagyú báb itt a legfontosabb szerszámod. – Ha ezt megengedi, Will, ezzel egyszersmind hatalmat ad neki Hongkong fölött.
– Ugyan, kedves barátom, szó sincs róla. Hongkong brit terület. A pogányok a mi lobogónk és a mi fennhatóságunk alatt fognak itt élni. Valakinek csak kordában kell tartania ezeket a hitetleneket, nemdebár? Kell valaki, akinek befizessék a nekünk járó adókat. És hol lenne ennek a valakinek jobb helye, mint Hongkongban? Lesz külön vámházuk, épületeik...
– Mijük lesz? – A kérdés megrezegtette a kajüt tölgyfából készült falait. – Magasságos Úristen, remélem, nem egyezett ebbe is bele?
– Miért? Én nem látok ebben semmi rosszat, Dirk. Szavamra, ez mit sem változtat a tényeken, nemde? Sok kellemetlenségtől kímél meg minket. Nem kell Kantonba mennünk. Mindent innen intézhetünk.
Struan, hogy el ne tapossa Longstaffot, mint valami poloskát, odament a faliszekrényhez, és töltött magának egy pohár brandyt. Nyugalom. Még ne zúzd össze. Az időpont nem megfelelő. Még hasznát tudod venni. – Beleegyezett abba, hogy Ti-szennek joga van mandarint kinevezni Hongkongba?
– Nézze, kedves barátom... így, kifejezetten, nem egyeztem bele. Ez nem szerepel az egyezményben. Csak annyit mondtam neki, hogy én is jó ötletnek tartom.
– Írásba is adta ezt?
– Igen. Tegnap. – Longstaffot zavarba hozta Struan hevessége. – De hát nem ezt próbáljuk elérni már hosszú idő óta? Hogy közvetlenül a mandarinokkal tárgyalhassunk, és ne a kínai hongok tulajdonosaival, a kereskedőkkel?
– De igen. Csakhogy nem a mi szigetünkön, az istenfáját! – Struan hangja nyugodt volt, de belül tovább fortyogott. Te istenverte kormányzópótlék, te hülye arisztokrata, tétova, kétbalkezes szerencsétlen! – Ha ezt megengedjük, ezzel a víz alá nyomjuk Hongkongot. Mindent elveszítünk.
Longstaff, elbizonytalanodva Struan tekintetétől, a fülcimpáját húzogatta.
– Miért, apám? – kérdezte Culum.
Longstaff megkönnyebbülésére Struan tekintete most a fia felé fordult. Igen: miért? – gondolta Longstaff. Miért veszítenénk el mindent? Én egyszerűen remek megoldásnak véltem.
– Mert ezek az emberek kínaiak.
– Nem értem.
– Tudom, édes fiam. – Hogy túltegye magát a családja elvesztése miatti gyászon, amely most hirtelen feltolult benne, és hogy elterelje figyelmét az őrjítő aggodalomról, amit vagyona elvesztése okozott, Struan úgy döntött, elmagyarázza a dolgot, legalább annyira Longstaff kedvéért, mint Culuméért. – Az első, amit meg kell értened: a kínaiak tizenöt évszázadon át a Középpont Birodalmának nevezték Kínát – azt a területet, amit az istenek a fölötte lévő mennyek és az alatta lévő föld közé helyeztek. A dolog természetéből adódóan a kínai semmihez sem fogható, felsőbbrendű lény. Meg vannak győződve róla, hogy mindenki – mindenki – más barbár, s mint ilyen, érdektelen. Ezenkívül meg vannak győződve róla, hogy mint az egyedüli valóban civilizált nép, kizárólag ők rendelkeznek azzal az isteni eredetű joggal, hogy uralkodjanak a földön. Az ő álláspontjuk szerint Viktória királynő csupán egy barbár vazallus, akinek adót kellene fizetnie nekik. Kínának nincs flottája, nincs hadserege, azt tehetünk vele, amit akarunk – de ettől ők még továbbra is hiszik, hogy a világ legcivilizáltabb, leghatalmasabb és leggazdagabb nemzete. Ez utóbbiban egyébként, azt hiszem, valószínűleg igazuk is van. Hallottál már a Nyolc Szabályról, Culum?
Culum megrázta a fejét.
– Nyolc Szabálynak azokat a feltételeket nevezik, amelyek kikötése mellett a kínai császár százötven évvel ezelőtt engedélyezte a „barbárokkal” folytatandó kereskedelmet. A Szabályok kimondták, hogy minden „barbár” kereskedelmet egyetlen kikötőre, Kantonra korlátoznak. A teáért és a selyemért kizárólag ezüstben lehet fizetni, hitelt semmilyen körülmények között nem lehet nyújtani, és a csempészet tilos. A „barbárok” részére engedélyezték, hogy Kantonnak egy fél mérföldször kétszáz yardos területén raktárakat és üzletházakat építsenek; a „barbárok” mozgását kizárólagosan erre a körülkerített térségre korlátozták – ez a kantoni kolónia –, ahol csak a téli hajózási szezon idején tartózkodhattak, szeptembertől márciusig, amikor is el kellett hagyniuk Kantont, és Macauba kellett áttelepülniük. Semmilyen körülmények között nem engedélyezték, hogy a „barbárok” a kolóniára magukkal vigyék családtagjaikat, mint ahogy nő sem léphetett a kolónia területére. A kolónia területére semmilyen körülmények között nem lehetett fegyvert bevinni. Tilos volt kínaiul tanulni, csónakázni, hordszékbe ülni, és kínaiak közé vegyülni; a „barbár” hadihajóknak nem volt szabad megközelíteniük a Gyöngy-folyam torkolatát. Valamennyi „barbár” kereskedőhajó Vampoánál volt köteles horgonyt vetni, harmincmérföldnyire folyásirányban, itt a rakományokat kínai hajókra rakták át, egyszersmind itt fizették le a kiviteli vámokat is – ezüstben. Minden „barbár” üzletkötést kizárólag egy monopóliumon, egy tíz kínai kereskedő alkotta céhen át lehetett lebonyolítani, amelynek a neve Ko-hong. Ugyanakkor csak a Ko-hong szállíthatott élelmet a kolóniának, és a Ko-hong állapította meg azt is, hány szolgát, hány evezőst és compradorét alkalmazhatunk. És végül volt még egy kitétel, amely teljesen megkötötte kezünket-lábunkat – az a passzus, amit most az egyezmény eltöröl –, nevezetesen, hogy a „barbárok” minden petíciót, kérvényt, panaszt kizárólag a Ko-honghoz nyújthatnak be, és ez a testület, és kizárólag ez a testület továbbítja őket a mandarinokhoz.
A Nyolc Szabály lényegében véve azt a célt szolgálta, hogy rövid kantárszáron tartson és zaklasson bennünket, s ugyanakkor kisajtoljon belőlünk annyit, amennyit csak lehet. Van még egy dolog, amit nem szabad elfelejteni, ha kínaiakról van szó: szeretik a pénzt. Ez a mi kipréselésünk azonban csak az uralkodó mandzsu rétegnek hozott hasznot, nem az összes kínainak. A mandzsuk szerint a mi elképzeléseink – értve ezen a kereszténységet, a parlamentet, a szavazást és mindenek fölött a törvény és igazságszolgáltatás előtti egyenlőséget –, ezek az elképzelések forradalmiak, veszélyesek és a Gonosztól valók. Az ezüstünk viszont kell nekik.
Amíg a Nyolc Szabály érvényben volt, védtelenek voltunk, a kereskedelmünket korlátok közé szorították, s annyit préseltek ki belőlünk, amennyi nekik tetszett. De még így is kerestünk rajta. – Struan elmosolyodott. – Sok pénzt kerestünk, akárcsak ők. A Nyolc Szabály egy része a hivatalnokok mohósága miatt érvényét vesztette. A fontosabbak azonban – a hadihajók kitiltása, az, hogy csak a Ko-hong tagjain keresztül lehet hivatalos kapcsolatot létesíteni, hogy feleséget nem lehet bevinni a kolóniára, és hogy március után vagy szeptember előtt nem lehet ott tartózkodni – érvényben maradtak.
És – ez is jellemző a kínaiakra – a szegény Ko-hong-kereskedőket tették felelőssé értünk. Bármely „komplikáció” esetén őrájuk zúdult a császár haragja. Ez is jellegzetesen kínai megoldás. A Ko-hong tagjait addig szorongatták, illetve szorongatják még most is, míg a legtöbbjük tönkrement vagy tönkre fog menni. Hatszázezer guinea-nk fekszik az értéktelen papírjaikban. Brocknak is legalább ennyi. Kínai szokás szerint a Ko-hong tagjainak a császártól kell megvásárolniuk a posztjukat, ezenfelül elvárják tőlük, hogy rendszeresen óriási értékű „ajándékokat” küldözgessenek feljebbvalóiknak – a császár születésnapján például fejenként ötvenezer ezüsttael a szokásos „ajándék” összege.
A Ko-hong fölött ott áll a császár személyes megbízottja, az adószedők elöljárója. Hoppónak nevezik. Ő a felelős a mandarinok és a Ko-hong „ajándékaiért”, és mindenki máséért, akit csak elér a keze. A hoppo szintén vétel utján nyeri el pozícióját. Egyébként ő a legnagyobb ópiumkereskedő, egy vagyont keres rajta.
Ha tehát beengedünk egy mandarint Hongkongba, vele együtt beengedjük az egész rendszert. A mandarin lesz a hoppo. Minden kínai az ő alárendeltje lesz. Minden kínai kereskedőnek, aki üzletet akar kötni velünk, meg kell majd vásárolnia az ehhez szükséges engedélyt, és ráadásul megvámolják, ők viszont minket akarnak majd megvámolni. A hoppo tönkre fogja tenni azokat, akik majd segíteni akarnak nekünk, és azokat fogja támogatni, akik gyűlölnek minket. És ezt addig fogják csinálni, amíg ki nem kergetnek minket innen.
– Miért?
– Mert kínaiak. – Struan kinyújtóztatta derekát, érezve, hogy kezd rajta úrrá lenni a fáradtság, majd odament a kisasztalhoz, és töltött magának még egy pohár brandyt. Bárcsak kínai lehetnék, ha csak egy órára is, gondolta kimerültén. Akkor képes lennék előravaszkodni egymillió taelt a semmiből. De ha ez a megoldás, mondta magában, akkor próbálj meg úgy gondolkodni, mint egy kínai. Te vagy a „barbárok” Tajpanja, a mandarin, a hatalmad korlátlan. És ugyan mi értelme a hatalomnak, ha nem az, hogy a segítségével a magad javára billentsd a zsosz mérlegét? Hogyan használhatnád ki a hatalmadat? Ki az, akinek van egymillió taelje? Kire tudsz olyan nyomást gyakorolni, hogy a rendelkezésedre bocsássa ezt az összeget? Ki van lekötelezve neked?
– Akkor most mit tegyünk, Dirk? Úgy értem, teljesen egyetértek azzal, amit mondott – szólt Longstaff.
– Az volna a legjobb, ha azonnal futárpostát küldene Ti-szennek. Mondja meg neki... Nem: utasítsa, hogy...
Struan hirtelen félbehagyta a mondatot; kitisztult az agya. A fáradtságát mintha elfujták volna. Te ostoba, összevissza fecsegő, féleszű barom! Ti-szen! Ti-szen a te embered! Egy mandarin. Mindössze ezt kell elintézned. Két egyszerű lépés csupán. Először: visszavonatod Longstaff beleegyezését, mint ahogy különben is vissza kellene vonni. Másodszor: egy vagy két hét múlva titkon felajánlod Ti-szennek, hogy egymillió tael értékű ezüst fejében ráveszed Longstaffot, hogy változtasson álláspontján, és engedjen be egy mandarint Hongkongba. Ti-szen kapva kap majd az ajánlaton, mert így azonnal visszaszerez mindent, amiről a háború következtében lemondani kényszerült; a milliót majd kipréseli a Ko-hongból, amely boldogan kifizeti, mert ezt az összeget nyomban hozzácsapják annak a teának az árához, amelynek eladhatását már tűkön ülve várják, és amelynek megvásárolhatóságát már tűkön ülve várjuk. Ennek a szerencsétlen kis Willie-nek nem lesz problémája, és egyetlen kereskedőnek sem lesz ellenvetése egy szál mandarin ellen. Nem mandarinnak fogjuk hívni, majd kitalálunk neki valami nevet, hogy megzavarjuk a legjobb orrúak szimatát. A kereskedőknek nem lesz kifogásuk a kínai „kereskedelmi megbízott” ellen, mert a megbízott segíteni fogja a kereskedelmet, és egyszerűsíti a vámfizetést. No és kihez forduljak a titkos ajánlattal? Természetesen az öreg Zsin-kuához. Ő a leggazdagabb és a legravaszabb a Ko-hong tagjai közül, ő a legnagyobb szállítóm, és húsz esztendeje ismerem, ő az emberem, semmi kétség.
Egy mandarin garantálja a Nemes Ház jövőjét. Ez igaz. Viszont tönkreteszi Hongkongot. És meghiúsítja a tervet. Akkor is megkockáztatod ezt a megoldást, ha tudod, hogy később majd még túl kell járnod valahogy az eszükön? A kockázat rettenetes: tudod, hogy egy mandarin egyet jelent magával a rendszerrel. Nem hagyhatsz ilyen ördögi örökséget se Robbra, se Culumra, se a gyerekeikre. Ezüst nélkül viszont nincs Nemes Ház, és nincs jövő.
– Hogy mondta, Dirk?
– A királynő nevében utasítsa Ti-szent, hogy verje ki a fejéből a hongkongi mandarint.
– Magam is pontosan így gondoltam. – Longstaff boldogan leült az íróasztalához, s a kezébe vette a lúdtollat. – Mit írjak?
És nekem, te szerencsétlen Willie, mi legyen a következő lépésem? – kérdezte magában Struan. A cél szentesíti az eszközt? – Írja a következőket: „Ti-szennek, Kantonba. Különleges proklamáció. Kizárólag őfelsége Britannia királynőjének, Viktóriának van joga a brit fennhatóság alá tartozó Hongkong-szigetre tisztviselőket kinevezni. Itt semmiképpen nem lehetnek sem kínai tisztviselők, sem kínai vámházak.” – Habozott egy pillanatig, majd megfontolt tempóban folytatta; érezte, hogy az időzítés pontos. – „Következésképpen minden kínai, aki Őfelsége hongkongi birtokán él, brit alattvaló, és kizárólag csak Anglia törvényei vonatkoznak rá.”
– De hát ezzel túllépem a hatáskörömet!
– Bevett szokás, hogy a teljhatalmú megbízottak túllépik a hatáskörüket. Ezért előzi meg olyan alapos megfontolás a kiválasztásukat, Will. Ezért tudtuk létrehozni a brit birodalmat. Raffles, Hastings, Clive, Raleigh, Wellington... Ön teljes körű felhatalmazást kapott őfelsége kormányától, hogy hozza tető alá az egyezséget Kínával. Mit törődnek ők otthon azzal, hogy mi van Kínában? Maga, Will azonban reformátor, a történelem kerekének mozgatója. Ön kész elfogadni egy parányi, kopár, csaknem teljesen lakatlan szigetet olyankor, amikor az egész világon az a szokás, hogy egész kontinenseket ragadnak el... Pedig egész Kínát elfoglalhatná, ha akarná. De ön ennél sokkal okosabb.
Longstaff elbizonytalanodott, s pennájának végét az ajkai közé vette. – Igen, de én már beleegyeztem abba, hogy a Hongkongon élő kínaiakra a kínvallatás kivételével a kínai törvények legyenek érvényesek. – Longstaff állán egy izzadságcsepp jelent meg. – Ez benne volt az egyezmény záradékában, és erre vonatkozóan már kiadtam egy külön rendeletet.
– Meggondolta magát, Will. Ugyanúgy, ahogy Ti-szen is meggondolta magát. Mandarin kinevezéséről nem volt szó a záradékban.
– Betű szerint nem, de értelemszerűen igen.
– De nem az ön értelmezése szerint. Ti-szen megpróbálja rászedni magát. Ugyanúgy, mint Csüsan esetében.
– Ahogy mondja – helyeselt Longstaff, boldogan, hogy meggyőzték. – Igaza van, Dirk. Ha megengedjük nekik, hogy bármiféle ellenőrzést gyakoroljanak... Magának igaza van. Itt is folytatnák ördögi praktikáikat, nemde? De úgy ám! Különben is ideje, hogy a kínaiak lássák, mi is valójában az igazságszolgáltatás. A törvény és a rend. Igen. Magának igaza van.
– A levelet úgy fejezze be, ahogy a császár tenné: „Féljétek szavamat, és remegve engedelmeskedjetek”, és a neve aláírja oda az összes titulusát – mondta Struan, és kinyitotta a kajüt ajtaját.
– Őrparancsnok!
– Igenis, uram!
– Őexcellenciája kéreti a titkárát, Mr. Sinclairt, méghozzá futólépésben.
– Igenis, uram.
Longstaff befejezte az írást, s átolvasta a levelet. – Nem túl goromba ez így, Dirk? Úgy értem, az, hogy a megszólításhoz nem írjuk oda a rangját, és hogy úgy fejezzük be, mint egy császári leiratot?
– Ez a lényege az egésznek. És beletetetjük az újságba is.
– De hát ez egy bizalmas dokumentum.
– Történelmi dokumentum, Will. Olyasmi, amire büszke lehet. Ami miatt az admirális is elégedett lesz önnel. Jut is eszembe: miért volt olyan dühös az admirális?
– Ó, csak a szokásos. – Longstaff az admirálist kezdte utánozni. – „A teremtésit a világnak, uram! Minket azért küldtek ide, hogy a pogányok ellen harcoljunk! Ezzel szemben két, említésre se méltó ellenállással szemben végrehajtott partraszállás után ön olyan hitvány egyezséget köt, amely távolról sem elégíti ki azokat a követeléseket, amelyeknek kikényszerítésére önt a külügyminisztérium utasította. Hol vannak a nyitott kikötők, amelyeknek kikényszerítésére utasították önt?” Biztos benne, Dirk, hogy az a helyes eljárás, ha kevesebbet kérünk? Tudom, hogy egyszer már igent mondott erre a kérdésemre, de hát a jelek arra utalnak, hogy a kereskedők ezt nagy hibának tartják. Mármint hogy nincs nyílt kikötő.
– Hongkong fontosabb, Will.
– Hát ha maga biztos ebben... Az admirális valami szökés miatt is nagyon dühös volt, meg azért is, mert nem léptetjük nyomban életbe a csempészet ellen hozott intézkedést. És... nos, a kereskedők között hatalmas a felzúdulás.
– És Brock a főkolompos?
– Igen. Faragatlan tuskó.
Struanban meghűlt a vér. – Megmondta a kereskedőknek, hogy szándékában áll visszavonni a rendeletet?
– Hát tulajdonképpen szó szerint nem. De céloztam rá.
– És célzott rá az admirális előtt is?
– Nos, utaltam rá, hogy nem volna tanácsos érvényben hagyni. Ki volt kelve magából, és azt mondta, hogy a véleményét az Admiralitással fogja közölni. – Longstaff sóhajtott, ásított. – Szavamra mondom, az admirálisnak fogalma sincs a problémákról. Fogalma sincs róla. Nagyon hálás lennék magának, Dirk, ha elmagyarázná neki, mi is az a „kereskedelem”. Én megpróbáltam, de képtelen voltam a fejébe verni.
Én meg képtelen vagyok a tiédbe, gondolta Struan. Ha Robb fölvásárolta az ópiumot, még mélyebbre merülünk a slamasztikába. Ha nem vásárolta föl, akkor is végünk. Hacsak nem jön létre a csere – egy istenverte mandarin egy istenverte millióért.
– Nem is tudom, hova lennék az édesapja tanácsai nélkül, Culum. – Longstaff kivett egy csipetnyi tubákot ékkövekkel díszített szelencéjéből. A teremtésit, gondolta, én diplomata vagyok, nem háborús uszító. Hongkong kormányzói tisztje csak ugródeszka. Hongkong kormányzósága után jöhet valami komolyabb. Mondjuk Bengália. Vagy Jamaica... az aztán a jó hely. Kanada? Nem, ott rettentő hideg van. Inkább Bengália vagy valamelyik másik indiai állam. – Ázsiában nagyon bonyolult a helyzet, Culum. Rengeteg különböző nézőpontot és érdeket kell figyelembe vennünk – a Koronáét, a kereskedőkét, a hittérítőkét, a királyi flottáét, a hadseregét, a kínaiakét... mind ellentétben áll a többiével. No és ezenfelül még a kínaiak is szemben álló csoportokra oszlanak: kereskedők, mandarinok, a mandzsu hűbérurak... – Orrlyukaiba tömte a burnótot, mélyen beszívta a levegőt, és tüsszentett. – Gondolom, tudja, hogy Kína uralkodói nem kínaiak?
– Nem, uram.
– Azt mondják, ez okozza a gondok legnagyobb részét. A kínai császárok mandzsuk. Mandzsúriából valók. Vad barbárok, akik a Nagy Faltól északra laknak. Úgy mondják, kétszáz esztendeje ők kormányozzák Kínát. Ezek a kínaiak bolondnak néznek minket. Azt mesélik nekünk, létezik egy óriási fal – valami olyasmi, mint Hadrianus fala –, egy erődítmény, amely végighúzódik Kína teljes északi határán, hogy védelmet nyújtson a vad törzsek ellen. Állítólag több mint három és fél ezer mérföld hosszú, negyven láb magas, harminc láb vastag, és a tetején nyolc lovas haladhat egymás mellett. Állítólag háromszáz yardonként őrtornyok sorakoznak rajta. Téglából és gránitból készült, és kétezer évvel ezelőtt építették. – Felhorkant. – Nevetséges!
– Szerintem létezik – szólt Struan.
– Ugyan már, Dirk – mondta Longstaff. – Kétezer évvel ezelőtt lehetetlen lett volna egy ilyen erődítményt megépíteni.
– A legenda szerint, Culum, minden harmadik kínait köteleztek rá, hogy részt vegyen a fal építésében. Tíz éven át épült. Azt mondják, az építkezés során egymillió ember halt meg. A falba temették őket, így most ezeknek a szelleme is ott őrködik.
Culum elmosolyodott. – Ha a fal csakugyan ilyen hatalmas, apám, akkor a mandzsuk nem törhettek át rajta. Lehetetlen, hogy ilyen fal létezzen.
– A legenda szerint a mandzsuk árulás folytán jutottak be a falon. A fal kínai parancsnoka eladta a saját népét.
– Ez több mint valószínű – mondta utálkozva Longstaff. – Ezekben a keletiekben nincs becsületérzés. A parancsnok azt hitte, hogy az idegenek segítségével megkaparinthatja a trónt. Ezzel szemben a mandzsuk használták ki őt, aztán elpusztították. Legalábbis így tartja a legenda.
– Nagyon érdekes történet, uram – mondta Culum.
Struan tekintete megszigorodott. – Jobb lesz, fiam, ha hozzászoksz a különös történetekhez. És egy újfajta gondolkodáshoz. A kínai civilizáció ötezer esztendős. Könyvek, nyomdai sajtók, művészet, költészet, államgépezet, selyem, tea, puskapor, és még ezernyi más... Ezredévek óta. A mi civilizációnk ötszáz éves. Bár ha egyáltalán civilizációnak nevezhető.
Kopogtattak az ajtón; Horatio sietett be. – Hívatott, excellenciás uram?
– Igen. Ezt itt azonnal fordítsa le kínaira, és küldje el különfutárral. Egy másolatot küldjön el Mr. Skinnernek, közlésre.
– Igen, uram. – Horatio a kezébe vette a papírlapot, és Struanhoz fordult: – Rettenetesen elszomorítóit, hogy ilyen szörnyű híreket kapott, Mr. Struan.
– Köszönöm. Bemutatom a fiamat, Culumot. Horatio Sinclair.
Kezet fogtak; első látásra rokonszenvesnek találták egymást.
Horatio elolvasta a levelet. – Egy kis időt igénybe fog venni, amíg megtalálom a megfelelő udvariassági formulákat, uram.
– Őexcellenciájának az a kívánsága, hogy pontosan úgy fordítsa le, ahogy itt áll – mondta Struan. – Pontosan úgy.
Horatiónak leesett az álla. Bizonytalanul bólintott. – Igen... értem, azonnal megcsinálom. De Ti-szen ezt nem fogja elfogadni, Mr. Struan. Ki van zárva, excellenciás uram. Túl sok arcot veszítene.
– Arcot? – fortyant föl Longstaff. – Majd mutatok én arcot ennek a körmönfont pogánynak, istenemre! Adja át üdvözletemet az admirálisnak, és kérje meg, nyomban indítson egy csatahajót a levéllel Vampoára. Egyben mondja meg neki, hogy ha nem veszik át haladéktalanul a levelet, hajózzon azonnal tovább Kantonba!
– Igen, uram.
– Még hogy nem fogadja el! – mondta Longstaff, miután Horatio kiment. – Micsoda arcátlanság! Hitetlen pogányok ezek, egytől egyig. Kínaiak. Mandzsuk. Nincs igazságszolgáltatásuk, és szinte hihetetlen, mennyire semmibe veszik az emberi életet. Eladják a tulajdon lányaikat, nővéreiket, testvéreiket. Hihetetlen.
Culumnak hirtelen anyja és testvérei jutottak eszébe, és az, hogy miként haltak meg. Visszaemlékezett híg hányadékukra és székletükre, a büdösségre, görcseikre, vonaglásukra, beesett szemükre, görcsös rángatózásukra... Fetrengésükre, az egyre erősödő bűzre, s ahogy meghaltak, levegő után kapkodva... Visszaemlékezett a test halál utáni rándulására, anyjára, aki egy órán át hányta s vetette magát az ágyon, mire meghalt, aztán csak feküdt – halott szemei nyitva, halott szája nyitva.
A régi félelem most ismét fölkavarta a gyomrát, szeretett volna valami másra gondolni, bármire, ami elfeledteti vele ezt a rémületet. – Ami a földeladást illeti, uram... Először is fel kell térképezni a területet. Ki fogja ezt elvégezni, uram?
– Ne aggódjon, majd kerítünk rá valakit.
– Talán Glessing – mondta Struan. – Neki van gyakorlata a térképezésben.
– Jó ötlet. Majd beszélek az admirálissal. Kitűnő.
– Kérem, Will, vegye fontolóra, hogy a partot, ahol a zászlórudat felállítottuk, Glessing-foknak nevezzük el.
Longstaff elcsodálkozott – Sose fogom megérteni magát. Miért szorgalmazza, hogy fennmaradjon egy olyan ember neve, aki gyűlöli önt?
Mert a jó ellenségek értékesek, gondolta Struan. És Glessingnek hasznát veszem: hajlandó lesz meghalni a Glessing-fok védelmében. Márpedig ez a fok maga Hongkong.
– A haditengerészet örülne neki – felelte. – Csak úgy eszembe jutott.
– Jó ötlet. Örülök, hogy javasolta.
– Nos, azt hiszem, ideje, hogy visszamenjünk a hajónkra – mondta Struan. Fáradt volt. És még nagyon sok tennivaló várt rá.

Isaac Perry a Thunder Cloud tatfedélzetén állt, onnan figyelte, hogyan kutatják át a katonák a hajó csónakjait, vitorlaraktárait, hogyan néznek be a ponyvák alá. Gyűlölte a tengerészkatonákat és tisztjeiket; annak idején erőszakkal sorozták be a hadiflottához. – Nincs szökevény a hajómon – ismételte.
– Persze hogy nincs – felelte a fiatal tiszt.
– Kérem, utasítsa az embereit, hogy ne csináljanak ekkora felfordulást. Rámegy egy egész őrségnyi idő, mire rendet csinálunk utánuk.
– A hajója igencsak kívánatos zsákmány, Perry kapitány – mosolygott lenézően a tiszt. – A rakományával együtt.
Perry McKay felé pillantott, aki egy fegyveres őr felügyelete alatt a hajó korlátjánál állt. Halott vagy, McKay, gondolta Perry, ha a hajóra segítetted Ramseyt.
– Csónak a tat felőli feljárónál! – kiáltott a harmadik tiszt. – A tulajdonos jön a fedélzetre.
Perry Struan elé sietett.
– Azt hiszik, hogy szökevény van a hajón, uram.
– Tudom – felelte Struan a fedélzetre lépve. – Miért van őrizet alatt a fedélzetmesterem? – kérdezte fenyegető, recsegős hangon a fiatal, arrogáns tisztet.
– Csak elővigyázatosságból. Rokona Ramseynek, és...
– A ragya az elővigyázatosságba! McKay mindaddig ártatlannak tekintendő, amíg be nem bizonyosodik róla, hogy bűnös! – mennydörögte Struan. – Maguk azért vannak itt, hogy átkutassák a hajót, és nem azért, hogy zaklassák és letartóztassák az embereimet!
– Nekem fogalmam se volt az egészről, uram! – tört ki McKay. – Ramsey az én segítségemmel nem jutott a hajóra. Nincs itt! Nincs itt!
– Isten legyen irgalmas magához, ha itt van – mondta Struan. – Amíg másképp nem rendelkezem, nem hagyhatja el a hajót. Le a fedélközbe!
– Igenis, uram – válaszolta McKay, és elrohant.
– A teremtésit magának, Isaac! – dühöngött Struan. – Maga állítólag a kapitánya ennek a hajónak. Miféle törvény mondja ki azt, hogy a haditengerészet írásos parancs nélkül, elővigyázatosságból letartóztathat egy embert?
– Semmilyen, uram – hunyászkodott meg Perry. Több esze volt, semhogy vitatkozzon.
Tűnjön el a hajómról! El van bocsátva!
Perry elfehéredett. – De uram...
– Napszálltáig tűnjön el a hajómról. – Struan a hajó gyomrába vezető lejáró felé indult. – Gyere, Culum.
Culum a tulajdonosi kajüthöz vezető folyosón érte utol Struant.
– Ez nem tisztességes eljárás – mondta. – Nem tisztességes. Perry a legjobb kapitányod. Te mondtad.
– Csak volt, fiam – válaszolta Struan. – De most nem vette figyelembe egy emberének az érdekeit. És fél. Hogy mitől, azt nem tudom. De aki fél, az veszedelmes, és az ilyennek nem vehetjük hasznát.
– McKaynek nem esett bántódás?
– Egy kapitány legfontosabb kötelessége, hogy védelmezze a hajóját. A második legfontosabb, hogy védelmezze az embereit. Akkor majd azok is megvédik őt. Parancsolni lehet egyedül egy hajón, de hajózni vele nem.
– Perry nem tett semmi rosszat.
– A mindenségit! Megengedte a tengerészeknek, hogy McKayt törvényellenesen őrizetbe vegyék – mondta élesen Struan. – Egy kapitánynak nemcsak a hajózáshoz kell értenie, az istenfáját! Isaacnak szembe kellett volna szállnia azzal a fiatal tacskóval. Isaac azonban félt, és a legfontosabb pillanatban cserbenhagyta az emberét. Legközelebb talán a hajójával tenné ugyanezt. Ezt a kockázatot nem vállalom.
– De hát évek óta nálad szolgál. Ez nem számít?
– De igen. Mutatja, milyen szerencsések voltunk esztendőkön át. Már nem bízom benne. Elbocsátom, és punktum! – Struan benyitott a kajütbe.
Robb az íróasztalnál ült, s a tat felőli ablakokon bámult kifelé. A padlón dobozok, ládák, gyerekruhák játékok hevertek szerteszórva. Sarah, Robb felesége az egyik lecsavarozott lábú fotelben szendergett összekucorodva. Apró termetű asszony volt, gyermeket várt, nyúzottnak, fáradtnak látszott álmában. Robb Struan és Culum láttán megpróbált elmosolyodni, de nem sikerült neki.
– Üdv, Dirk. Üdv, Culum.
– Üdv, Robb. – Tíz évet öregedett az utóbbi két nap alatt, gondolta Struan.
Sarah felriadt. – Üdvözöllek, Dirk. – Feltápászkodott, s odament hozzájuk. – Üdvözöllek, Culum.
– Hogy vagy, Sarah néni?
– Fáradtan, drágám. Nagyon fáradt vagyok. És gyűlölök hajón lenni. Kérsz egy kis teát?
– Nem, köszönöm.
Robb ideges pillantásokkal méregette Struant. – Most mit mondjak?
– Semmit, Robbie. Ők meghaltak, mi pedig élünk, és kész.
– És kész? – Sarah kék szeme elfelhősödött. Lesimította vörösbarna haját, és megigazgatta hosszú, zöld, turnűrös ruháját. – És kész?
– Igen. Megbocsátsz nekünk, Sarah? Robb-bal szeretnék beszélni.
– Igen, persze. – Sarah a férjére nézett; megvetette gyengesége miatt. – Elmegyünk, Dirk. Örökre itt hagyjuk a Keletet. Eldöntöttem. Öt évet adtam az életemből a Struan-cégnek, és egy gyermeket. Ideje itt hagyni.
– Azt hiszem, bölcsen teszed, Sarah. A Kelet mostanában nem családnak való hely. Egy év múlva viszont, ha majd felépül Hongkong, nagyszerű hely lesz a számotokra.
– Egyesek számára talán igen, de nem nekünk. Nem az én Roddymnak, Karenemnek, vagy Naominak és Jamie-nek. És nem nekem. Mi sosem fogunk Hongkongban lakni. – Kiment.
– Vásároltál ópiumot, Robb?
– Vettem valamennyit. Elköltöttem minden készpénzünket, és fölvettem körülbelül százezer tael kölcsönt... ezt nem tudom pontosan. Nem sokkal mentek lejjebb az árak. Aztán... beleuntam.
Szóval még mélyebbre csúsztunk a veremben, gondolta Struan.
– Miért pont a mi családunk? Ez rettenetes... rettenetes – mondta elkíhzott hangon Robb. – Az egész családunk... Miért?
– Zsosz.
– Istenverte zsosz. – Robb a kajüt ajtajára meredt. – Brock a lehető leghamarabb beszélni szeretne veled.
– Miért?
– Nem mondta.
Struan leült, lerúgta a csizmáit, s Brockra gondolt. – Bevettem Culumot társnak – mondta.
– Helyes – válaszolta Robb. Fásult volt a hangja. Még mindig az ajtóra meredt.
– Apám – fakadt ki Culum –, szeretném ezt még megbeszélni veled.
– Később, fiam. Még valamit szeretnék mondani neked, Robb. Nagyon ránk jár a rúd.
– Van valami, amit most rögtön közölnöm kell veled. – Robb levette szemét az ajtóról. – Dirk, én itt hagyom a Keletet. Elmegyek Sarah-val meg a gyerekekkel együtt. A legközelebbi hajóval.
– Mit beszélsz?
– Belőlem sose lesz Tajpan, és nem is akarok az lenni.
– Azért mégy el, mert bevettem Culumot?
– Te is tudod, hogy nem azért. Éppenséggel megbeszélhetted volna velem, de ez most nem érdekes. El akarok menni.
– Miért?
– Az otthoniak halála elgondolkoztatott. Sarah-nak igaza van. Túl rövid ahhoz az élet, hogy itt törjük magunkat, míg meg nem halunk. Egy kis nyugalmat akarok. És a pénzünk több mint elegendő. Megvásárolhatod a részemet. A következő hajóval haza akarok menni.
– Miért?
– Mert fáradt vagyok. Fáradt!
– Egyszerűen csak gyenge vagy, Robb. Sarah megint veszekedett veled, ugye?
– Igen, gyenge vagyok, és igen: megint veszekedett, de már döntöttem. Túl sok a halott. Túl sok.
– Nem tudom megvenni a részedet. Tönkrementünk. – Struan átnyújtotta öccsének a bankár levelét.
Robb elolvasta. Az arca még jobban megöregedett. – Az isten zavarja őket a pokol fenekére!
– Jó. De ettől mi még tönkrementünk. – Struan fölhúzta a csizmáját, és fölállt. – Ne haragudj, Culum, de a társtulajdonod egy fityinget sem ér. A hitelezők megrohanták a bankunkat.
A kajütben mintha megsűrűsödött volna a levegő.
– Van még százezrünk Skóciában – mondta Robb. – Add nekem a felét, a többi legyen a tiéd.
– Köszönöm, Robbie. Férfihoz méltó beszéd.
Robb öklével az asztalra csapott. – Nem én tehetek róla, hogy a bank csődbe ment!
– Rendben van. De akkor ne kérd a pénzünk felét, amikor minden pennyre szükségünk van!
– Neked van rá szükséged, nem nekem. Majd megtaláloda megoldást, ahogy mindig is megtaláltad.
– Ötvenezer font öt évig sem tart Sarah kezében.
– Az az én bajom! Ez a pénz nem szerepel a könyvelésben, így kizárólag a miénk. Elviszem a felét. Az én részem a cégben a hússzorosát éri!
– Tönkrementünk! Képtelen vagy ezt fölfogni? Csődbe mentünk!
Nyílt a kajüt ajtaja, és egy aprócska, aranyszőke hajú kislány lépett be. A kezében egy szalmabábot tartott. Az arca durcás volt. – Szervusz, papa. Szervusz, Dirk bácsi. – Struanra szegezte a tekintetét. – Én csúnya vagyok?
Struan erőt vett magán, és levette a szemét Robbról. – Mit mondsz, kislányom?
– Én csúnya vagyok?
– Ugyan már, dehogy. Nem vagy csúnya, Karen. – Struan fölemelte a kislányt. – Ki mondott neked ilyen szörnyűségeket, kicsikém?
– Iskolásdit játszottunk a Resting Cloudon. Lillibet mondta.
– Lillibet Brock?
– Jaj, nem. Ő a legjobb barátnőm. Egy Lillibet nemtudomkicsoda mondta.
– Márpedig te nem vagy csúnya. Mondd meg annak a Lillibet nemtudomkicsodának, hogy nem szép dolog ilyesmiket mondani. Te nagyon szép vagy.
– Jaj de jó – Karennek fülig szaladt a szája. – A papa mindig mondja, hogy én szép vagyok, de téged is meg akartalak kérdezni, mert te tudod. Te mindent tudsz. – Szenvedélyesen megölelte Struant. – Köszönöm, Dirk bácsi. Most tegyél le. – Az ajtóhoz táncolt. – Úgy örülök, hogy nem vagyok csúnya.
Robb magába roskadtan ült a székében. Csak nagy sokára szólalt meg: – Az isten verje meg a bankárokat. Bocsáss meg. Én vagyok a hibás... bocsáss meg... rettenetesen sajnálom.
– Én is sajnálom, öcsém.
Robb megpróbált gondolkozni, de nem jutott semmire. – Most mit tehetünk?
– Nem tudom. Ugye nem mégy haza, Robb? Adj nekem két hónapot. Sarah-t meg a gyerekeket az első hajóval hazaküldjük. Minél előbb, annál jobb, akkor még el tudják kerülni a tájfunos időszakot.
– Talán tudok valahonnan kölcsönt szerezni. A váltókat ki kell fizetnünk. El fogjuk veszíteni a hajókat... mindent. – Robb kényszerítette magát, hogy ne gondoljon Sarah-ra. – De mit tehetünk ilyen rövid idő alatt? – Idegesen rángatóztak az ujjai. – Tegnap jött meg a posta. Nem volt benne semmi olyan, ami fontos volna a számunkra. Semmi hír otthonról. Talán már mások is tudnak róla, hogy a bankunk csődbe ment. Annak idején vásároltunk néhányat Brock bankjának részvényeiből, csak hogy rajta tarthassuk a szemünket, ő talán már tud róla. Ezért akar beszélni veled?
– Meglehet. Mindenesetre ha megtudja, egykettőre a nyakunkra lép. Már hogyha nem ő áll a bank megrohanásának hátterében. Fel fogja vásárolni minden papírunkat, és tönkretesz bennünket.
– Miért? – kérdezte Culum.
– Mert ha csak egy körömfeketényi esélyem lesz rá, én is tönkreteszem őt.
Culum szerette volna megkérdezni, hogy miért, és szerette volna megmondani apjának, hogy ő is hazamegy az első hajóval. Az apja azonban olyan komor volt, és Robb is olyan rosszkedvű, hogy úgy határozott, inkább holnap mondja meg.
– Muszáj néhány órát aludnom – mondta Struan. – Kimegyek a partra. Te pedig menj vissza Sarah-val a Resting Cloudra, jó? Perryt utasítottam, hogy napszálltáig hagyja el a hajót. Elbocsátottam.
– És ki lesz az utódja?
– Nem tudom – felelte Struan kifelé menet. – Üzend meg Brocknak, hogy napszálltakor várom a parton.

3

Struan keveset aludt. Az asztalán lévő étel érintetlen volt. A sátor ajtaján át merev tekintettel nézte a horgonyaikon ringó hajókat. A nap már csaknem teljesen leszállt, a homályos hold alacsonyan függött a horizont fölött. Gomolyfelhők hatalmas tömege uralta az eget. A szél vihar ígéretét sodorta.
Ti-szen, ismételte gondolatban újra meg újra. Ti-szen. Ő az egyetlen, aki megmenthet. Viszont ez elárulása mindannak, amiben hiszel, amiért eddig munkálkodtál.
McKay lépett a sátorba egy égő lámpással a kezében; az asztalra tette. A sátor tágas volt és kényelmes; a köves talajt szőnyegek fedték.
– Brock csónakja a part felé közeledik, uram.
– Vigye magával az embereket, és vonuljon velük hallótávolságon kívülre, McKay.
– Igen, uram.
– Jött már hír felőle, hogy megtalálták-e Ramseyt?
– Nem, uram.
– Hol van a fiú?
– Nem tudom, uram.
Struan szórakozottan bólintott. – Holnap fogja munkára az összes kémünket. Tudják meg, hol van.
– Bocsánatát kérem, uram, de már szóltam az embereknek. – McKay megpróbálta palástolni nyugtalanságát. – Ha valamelyik hajón van, akkor csak valakinek az ármánykodása folytán kerülhetett oda – mondta, majd még hozzátette: – Borzasztóan sajnálom Perry kapitányt, uram.
Struan arcvonásai hirtelen megkeményedtek. – Tizenöt napot adok magának, hogy bebizonyítsa: igazam volt Isaacet illetően. Tizenöt nap – különben úgy jár, mint ő.
– Igenis, uram. – McKay úgy érezte, mintha egy horgas végű nyílvessző hatolna heréin át föl a beleibe; átkozta magát, amiért kinyitotta a száját. Hát sose tanulsz, te szerencsétlen barom?!
Brock súlyos léptekkel közeledett a part felől. A sátor ajtajában megállt. – Megengeded, hogy a fedélzetre lépjek, Dirk?
– Igen, Tyler.
McKay kiment. Brock leült az asztalhoz, Struan töltött neki egy nagy pohár brandyt.
– Szomorú, hogy elveszítetted a családodat. Tudom, mit érzel. Nekem két feleségem halt meg szülésben, a gyerekekkel együtt. Rossz érzés.
– Az.
– Nem nagyon hasonlít egy függőágyhoz – mondta Brock, tekintetével fölmérve a sátrat.
– Éhes vagy? – Struan az ételre mutatott.
– Köszönöm. – Brock fogott egy csirkét, kettészakította, s letépte róla a mellehúsa felét. Kisujján, egy aranygyűrűbe foglalva, hatalmas smaragdot viselt. – Úgy látszik, mintha a Nemes Ház kifogyott volna a zsoszból.
– A zsosz az nagy szó.
Brock nevetett. – Ugyan már, Dirk. Egy társaságnak tőkére van szüksége, ezüstre, hogy hitelképes legyen. Még a Nemes Háznak is.
– Így van.
– Sok időmbe és sok pénzembe került, Dirk, hogy megtudjam, hogyan állsz. – Brock a csirke másik mellrészéért nyúlt, és a szájába tömte. – Jó szakácsod van. Mondd meg neki, hogy nálam kaphat munkát.
– Meg van elégedve azzal, ami jelenleg van neki.
– Nincs annak se pénze, se munkája, kedves csődbe ment barátom. És neked nincs bankod, nincs hiteled... nincs hajód, nincs teneked semmid! – Brock egy újabb darabot tépett le a csirkéből. – Pezsgő is van? Nahát, akkor ez különleges alkalom kell hogy legyen!
Struan ügyesen kinyitotta a palackot, s egy-egy tiszta pohárba töltött Brocknak is, magának is.
– Pont jól van behűtve, cimbora. Éppen a kellő hőfokra. – Brock csettintett. – Huszonötezer nem sok egymillióért, nem találod?
Struan nem válaszolt. Az arca közömbös volt.
– Hat penny fontjáért, úgy hallom. A tegnapi postával kaptam egy levelet. Ötszáz dollárt vesztettem. Kellemetlen. Nagyon kellemetlen, ha egy bank az ügyfelei pénzét kockáztatja. – Brock elégedetten heherészett. – „Véletlenül” összefutottam azzal a csirkefogó Skinnerrel. Szerinte is nagyon kellemetlen az eset. Cikket fog írni róla... fel fogja fújni, lefogadom. És minden oka megvan rá.
Levágott magának egy darab almás lepényt, és kedvtelve enni kezdte. – Ja, igen... jut is eszembe, nyolcszázezer font értékű, bemutatóra szóló váltó van a birtokomban a Struan-cég aláírásával. Már hat hónapja vásárolom őket, egy ilyen alkalomra várva. Pontosabban szólva Morgan fiam meg a londoni ügynökeink vásárolták össze.
– Jó befektetés, Tyler. Nagyon jó.
– Az. Skinnernek is ez volt a véleménye, Dirk cimbora. Nagyon megdöbbentette, amikor megtudta, milyen rossz zsosz jár rád, de én megmondtam neki, hogy a hajóid nevét megtartom. A nevek megváltoztatása rossz zsosz. De majd az én zászlóm alatt jobb hajók lesznek belőlük.
– Ahhoz előbb meg kell szerezned őket.
– Harminc napon belül megszerzem őket, cimbora. Akkor járnak le a váltók. Ezt is tudja mindenki, így hát te már nem kapsz hitelt Keleten. Véged van, cimbora.
– Lehet, hogy zátonyra futtatom a hajóimat, mielőtt átengedem őket neked.
– Te nem csinálsz ilyet, Dirk. Ismerlek én téged... Mások megtennék, de te nem. Ebben egyformák vagyunk. A hajó az komoly dolog. Különb akármelyik fehércselédnél. – Fölhajtotta a pezsgőt. Struan újratöltötte a poharakat.
Brock böffentett. – Engedelmet – mondta, majd belekortyolt poharába. – A pezsgő az aztán jól megböfögteti az embert, nem?
– Te vetted rá a hitelezőket, hogy rohanják meg a bankot?
– Nem. Ha eszembe jutott volna, már rég megtettem volna. Roppant agyafúrt ötlet. Gondolom, úgy ért téged, mint derült égből a mennykőcsapás.
– Ha kitervelt dolog volt, megtudom.
– Az volt, cimbora.
– És ki tervelte ki?
– Morgan – felelte Brock. – Rá kellett bíznom. Az a tacskó felnőtt férfi lett már. Igen... Az én fiam módolta ki, és én halálosan büszke vagyok rá. – Elégedetten vakargatta tetves fejét, akkoriban cseppet sem szokatlan módon. – Szóval tönkrementél, Dirk. Ennyi év után... Véged.
– Harminc nap alatt még sok minden történhet.
– Az igaz. Hallom, a fiad irányítja a földek eladását.
– Jól hallod. De tisztességesen fogja csinálni. Aki a legtöbbet ígéri, az kapja. Mi nem csalunk, Tyler. Mások igen. Nekünk nincs rá szükségünk.
– A ragya egye ki a szemedet! – bódult Brock. – Azt állítod, hogy én csalok?
– Mindig is azt csinálod – felelte haragra lobbanva Struan. – Megcsalod az embereidet, megcsalod a hajóidat, és ebbe fogsz tönkremenni. Nem építkezhetsz örökké korbáccsal.
– Istenemre, én se vagyok rosszabb a többinél! Pusztán az, hogy a te fejed teli van mindenféle újsütetű, kényes, úri elvekkel, még nem jelenti, hogy a többieknek nincs igazuk. A korbács kordában tartja a söpredéket. A söpredéket!
– Korbáccsal élsz, és korbács által fogsz meghalni.
– Akarod, hogy most rögtön elintézzük a számadásunkat? Korbács korbács ellen? Kés kés ellen? Most nyomban, az istenit! Vagy még mindig olyan gyáva fattyú vagy?
– Már megmondtam neked egyszer, és most utoljára mondom: eljön a nap, amikor korbáccsal a kezemben hágok a nyakadra. Talán holnap, talán holnapután, talán az azután való nap. De istenemre, egy nap a nyakadra hágok. És mondok én neked még valamit: ha netalán meghalnál, mielőtt erre sor kerül, akkor Gorth és Morgan következik... és tönkreteszem a cégedet.
Brocknak már a kezében volt a kése. – De az is lehet, cimbora, hogy én most nyomban elvágom a torkodat.
Struan ismét pezsgőt töltött a poharakba. Az üveg kiürült. – Bontok egy másik palackot. Van még rengeteg.
Brock felnevetett. – Haj, Dirk cimbora, ritka egy fajta vagy te! Ki vagy fosztva, de még mindig játszod az urat. Neked véged, hallod-e, cimbora! A Nemes Ház romokban hever. Te pedig gyáva vagy!
– Na, nem, nem vagyok gyáva, Tyler. Ezt te is tudod.
– Kinézted már magadnak a dombot, ahova a Nagy Házadat fogod építeni? – kérdezte Brock szikrázó szemekkel.
– Igen.
– Az az enyém, cimbora. Én fogom megvenni. Bármennyit ígérsz, én ráígérek.
Struan érezte, hogy az agyát elönti a vér; tudta, nincs annyi ezüstje, hogy versenyezhessen Brockkal. Hacsak meg nem állapodik Ti-szennel. Hacsak el nem adja Hongkongot. – Ördög vigyen a pokol fenekére!
– Az enyém lesz, cimbora. Ezzel az egész bűzhödt sziklával egyetemben. – Brock kiitta poharát, s megint böffentett. – Miután a céged tönkrement, a tieiddel együtt elzavarlak ezekről a vizekről. – Elővette az erszényét, kiszámolt belőle húsz aranyguinea-t, és a sátor padlójára dobta. – Vegyél magadnak koporsót.
Fölényes arccal távozott.

– Engedelmet kérek, uram – mondta McKay. Struan kizökkent elmerültségéből. – Tessék.
– Mr. Culum itt van a parton. Beszélni szeretne önnel. Struan meglepetve látta, hogy a fényes udvarú hold már magasan áll az égen, sötét este van.
– Kéretem.
– Mások is várnak önre, uram. Az a kínai... Gordon Csen. Miss Sinclair. Két ember, akiket nem ismerek. Az öreg Quance. Megmondtam nekik, hogy jöjjenek holnap. Remélem, jól tettem, hogy nem engedtem be Mr. Culumot az ön megkérdezése nélkül. – McKay látta a szőnyegen az aranyguinea-ket, de nem szólt semmit.
– Amíg végrehajtja a parancsokat, McKay, mindent jól tesz.
Culum jelent meg a sátor ajtajánál. – Nem zavarlak, apám?
– Nem, fiam. Ülj le.
Culum észrevette az aranypénzeket, s nekilátott, hogy fölszedegesse őket.
– Hagyd ott, ahol vannak.
– Miért?
– Mert én azt akarom, hogy ott maradjanak.
Culum leült. – Beszélni szeretnék veled.
– Nincs most kedvem beszélgetni, fiam.
– Komolyan gondoltad, hogy beveszel társnak?
– Igen.
– Én nem akarok társtulajdonos lennni. Nem akarok a Keleten maradni. Haza akarok menni.
– Tudom én ezt, Culum, még jobban is, mint te. Ne hamarkodd el.
– Az idő ebben nem játszik szerepet.
– Fiatal vagy, fiam. Rengeteg időd van még. Légy türelemmel irántam. És Kína iránt is. Elmondta neked Robb, hogyan kell lebonyolítani a föld eladását?
– Igen. – Átkozott Robb bácsi, gondolta Culum. Bárcsak ne veszett volna össze apámmal, s ne mondta volna, hogy elmegy. A mindenségit, a mindenségit! Az isten verje meg azt az átkozott bankot! Mindent tönkretett. Szegény apám... – Azt hiszem, meg fogom tudni csinálni.
– Ha tisztességesen megy a dolog, nem lesz vele semmi gondod. Aki a legtöbbet ígéri érte, azé a föld.
– Igen, természetesen. – Culum merev tekintettel nézte a guinea-ket. – Miért akarod, hogy ott maradjanak?
– A koporsóköltségem.
– Nem értem.
Struan elmondta neki, mi történt közte és Brock között. – Jobb, ha megismered őt, Culum. Légy óvatos vele szemben, mert Brock ugyanúgy ki akarja törni a te nyakadat, mint ahogy én Gorthét.
– Az apák bűne nem a fiak hibája.
– Gorth ugyanolyan, mint az apja.
– De hát nem megbocsátást tanít-e Krisztus?
– De igen, fiam. De én nem tudok megbocsátani nekik. Bennük testesül meg minden, ami gyűlöletes ezen a földön. A Brockok zsarnokok, és azt hiszik, hogy a korbács a válasz minden kérdésre. Az élet egyik igazsága, hogy a pénz hatalom – akár király vagy, akár földbirtokos, törzsfő, kereskedő vagy kisbérlő. Hatalom nélkül nem tudod megvédeni a javaidat, és nem tudod jobbá tenni mások sorsát.
– Azt akarod mondani, hogy Krisztus tanítása téves?
– Nem téves, fiam. Én azt mondom, hogy vannak emberek, akik úgy élnek, mint a szentek. Boldogsággal tölti el őket, hogy szerények, alázatosak és nem nagyravágyók. Vannak emberek, akik arra születtek, hogy megelégedjenek azzal, hogy mások után kullognak. Én nem ilyen vagyok. És Brock sem. Hát te?
– Nem tudom.
– Előbb-utóbb próbatétel elé kerülsz. Akkor majd megismered önmagádat.
– Szóval szerinted minden a pénz?
– Én azt mondom, hogy hatalom nélkül manapság nem lehetsz szent. Az önmagáért való hatalom bűn. Az önmagáért való pénz nemkülönben.
– Ennyire fontos az, hogy az embernek pénze és hatalma legyen?
– Nem, fiam – válaszolta Struan gunyoros mosollyal az ajkán. – A pénz hiánya az, ami fontos.
– Miért akarod, hogy hatalmad legyen?
– Te miért akarod, Culum?
– Én talán nem is akarom.
– Na, igen: talán. Iszol valamit, fiam?
– Egy kis pezsgőt kérek.
– Ettél már?
– Igen, köszönöm. Még nem tudok túl sokat magamról – mondta Culum.
– Van időd, fiam. Nagyon örülök, hogy itt vagy. Nagyon örülök neked.
Culum ismét a pénzdarabokra pillantott. – Tulajdonképpen nem is számít, igaz? Úgy értem, hogy a társad vagyok, meg a többi. A cégnek befellegzett. Mihez fogunk kezdem?
– Még huszonkilenc napig nincs végünk. Ha a zsosz ellenünk van, a Nemes Háznak ez a fajtája elpusztul. Akkor újrakezdjük. – Ne bolondítsd el magad, gondolta, sose fogod tudni újrakezdeni.
– A soha véget nem érő csatát kezdjük újra?
– Miért, hát szerinted mi az élet, fiam?
– Lemondhatok partneri tisztemről, ha nem tetszik nekem, vagy ha úgy látom, nem tudom jól csinálni, és nem vagyok méltó rá? Lemondhatok, amikor nekem tetszik?
– Igen. De ha valaha is tajpan leszel, nem. A tajpan mindaddig nem mondhat le, amíg meg nem bizonyosodik felőle, hogy a háza jó kezekben van. Efelől muszáj bizonyosnak lennie. Ez az utolsó felelősség, amit vállalnia kell.
– Ha olyan sokkal tartoznak nekünk a kínai kereskedők, nem hajthatnánk be? Akkor lenne pénzünk kifizetni Brockot.
– Nincs pénzük. – Az ördög vigye, gondolta Struan, csapdába kerültél. Határozz! Vagy Ti-szen, vagy semmi.
– No és őexcellenciája? Nem tudna előleget folyósítani nekünk? A hadisarcra?
– Az a Koronáé. Lehet, hogy a parlament elfogadja majd Longstaff papírjait, lehet, hogy elutasítja. Legalább egy év kell hozzá, hogy valaki arra a pénzre rátehesse a kezét.
– De meg fogjuk kapni. Brock biztosan adna haladékot, ha kezességet vállalsz.
– Már megmondtam neked, mire számíthatsz Brock irgalmasságával kapcsolatban! – harsant Struan hangja. – Én bizony nem adnék neki húsz guinea-t, ha úgy sarokba tudnám szorítani, mint ő engem. Az isten verje meg Brockot és átkozott segítőtársait!
Culum nyugtalanul feszengett a székén. Az egyik cipője megmozdított egy pénzdarabot: a guinea-n megcsillant a fény. – Jól látom, hogy őexcellenciája nem valami... hogy is mondjam... szóval hogy meglehetősen együgyű?
– Ázsia kellős közepén ül, ennyi az egész. Nem erre a feladatra való. Én ugyanilyen elveszett lennék Európa udvaraiban. De ő a teljhatalmú megbízott, és csak ez számít. Igazad van: együgyű – de légy óvatos vele. Légy óvatos mindenkivel szemben.
– Mindig azt teszi, amit mondasz neki?
Struan a sátor ajtaján át kipillantott az éjszakába. – Legtöbbször megfogadja a tanácsomat. Feltéve, ha én vagyok az utolsó, aki valamilyen ügyben tanácsot ad neki.
Culum egy másik pénzdarabot mozdított meg cipője orrával. – Kell lenni valaminek... valakinek, akihez fordulhatunk. Biztos vannak barátaid.
Struan képtelen volt kiverni a fejéből annak az egyetlen embernek a nevét, aki képes volna rá, hogy kihúzza a veremből: Ti-szen. Brock pillanatokon belül elveszi a hajóidat, gondolta, szinte forrva a tehetetlen dühtől. Hajók nélkül elveszett ember vagy, cimbora. Elvész a ház, Hongkong, a terv... Na igen: újrakezdheted... Ne ámítsd magad. Soha többé nem tudsz összehozni és irányítani egy ilyen flottát. Sose éred többé utol Brockot. Soha. Második leszel. Örökre második.
Struan érezte, hogy nyakán lüktetnek az erek. A torka kiszáradt. Nem leszek második. Isten látja a lelkem, nem vagyok rá képes. Nem. Nem vagyok rá képes. Se Brock, se más mögött nem tudok második lenni. – Holnap, amikor a China Cloud visszatér, Kantonba megyek. Velem jössz.
– És mi lesz a földárveréssel? Nem kellene elkezdenem az előkészületeket?
– A pokolba azzal az árveréssel! Először a céget kell meg mentenünk. Menj a Resting Cloudra, fiam. Amint lehet, indulunk.
– Rendben van. – Culum felállt.
– Jó éjt, fiam.
A pénzdarabok rabul ejtették Culum tekintetét, szinte megbabonázták. Lehajolt, és elkezdte fölszedni a guinea-ket.
– Mondtam, hogy azokat hagyd ott, ahol vannak!
– Nem tudom otthagyni. – Culum homlokán kiütött a verejték. A pénzdarabok mintha égették volna az ujjait. – Nekem... nekem fel kell venni ezeket.
– De miért, az isten szerelmére?!
– Nem tudom. Én... egyszerűen akarom őket. – A zsebébe tette a pénzdarabokat. – Most már az enyémek. Jó éjt, apám.

4

Struan egyedül vacsorázott a kantoni településen álló fényűző üzletház tágas ebédlőjében. A hatalmas, kétemeletes palotát a Kelet-indiai Társaság építtette negyven évvel ezelőtt. Struan mindig vágyott rá: úgy tartotta, tökéletes otthont nyújtana a Nemes Háznak. Nyolc évvel ezelőtt vásárolta meg.
Az ebédlő az első emeleten volt, ablakai a Gyöngy-folyóra néztek. A földszintet irodák, raktárak, tárolóhelyiségek labirintusa alkotta. A második emeleten lakóhelyiségek voltak, és a Tajpan gondosan szeparált magánlakosztálya. Az épület egész hosszában udvarok, fedett folyosók, lakások és hálótermek sorakoztak egymás mellett. Negyven-ötven portugál irodista és vagy tíz-tizenöt európai lakott és dolgozott itt. És rajtuk kívül vagy száz kínai szolga. Szolgálólányokat, a kínai törvénynek megfelelően, nem lehetett alkalmazni a kolónián.
Struan hátralökte faragott székét az asztaltól, s ideges mozdulatokkal rágyújtott egy manilaszivarra. A falakat és a padlót borító márványlapokat egy hatalmas kandalló melegítette át. Az asztal körül negyven ember foglalhatott helyet, a rajta lévő evőeszközök György kori ezüstneműk voltak, a kristálycsillárok ragyogtak gyertyáik fényében. Struan az ablakhoz ment, s lenézett a kertben sétálgató kereskedőkre.
A kert mögött egy tér terült el, amelynek innenső oldalát a kolónia, a túlsót pedig a rakodópart és a folyópart határolta. A téren, mint mindig, most is kínai utcai árusok, bámészkodók, vevők, eladók, levélírók, koldusok és kutyák nyüzsögtek. Üzletházaikon kívül a kereskedők csak itt, az úgynevezett Angol Kertben sétálhattak viszonylag háborítatlanul. A kínaiak számára – a szolgák kivételével – a kert és az üzletházak tiltott terület voltak. Az oszlopsor szegélyezte előkertekben tizenhárom épület sorakozott egymás mellett végig a kolónia hosszán; egymásmellettiségüket csak a Disznó utca és a Régi Kína utca – két szűk sikátor – szakította meg. Csak Struan és Brock birtokolt egy-egy teljes épületet. A többi kereskedő megosztozott a többi házon; annyit foglaltak el belőlük, amennyire szükségük volt, és bérleti dijat fizettek érte a Kelet-indiai Társaságnak, amely száz esztendővel ezelőtt hozta létre a kolóniát.
A kolóniát északon a Tizenhárom Üzletház utca határolta. Kanton városának falai ettől negyedmérföldnyire húzódtak. A fal és a kolónia közötti területet viskók és kalyibák hangyabolya foglalta el. A folyó tükrét szinte elborították a dzsunkákon élő emberek lakóhajói alkotta úszó falvak. Az állandó nyüzsgés, a csilingelő hangok szüntelen duruzsolása egy hatalmas kaptár érzetét keltette.
A kert túloldalán Struan megpillantotta Brockot, amint az éppen elmélyült beszélgetést folytatott Cooperrel és Tillmannel. Arra gondolt, vajon a spanyol tea-, ópiumeladások bonyodalmait fejtegetik-e Brocknak. Szerencsés emberek, gondolta minden gyűlölet nélkül. Megy minden szépen, rendben – kereskednek.
– Hol a kénköves pokolban lehet Zsin-kua? – fakadt ki.
Struan immár huszonnegyedik napja próbált érintkezésbe lépni Zsin-kuával, de a küldönc mindennap ugyanazzal az üzenettel tért vissza a kolóniára: „Ő nem jön vissza még. Te vár. Holnap ő jön vissza Kanton, sebaj.”
Culum tíz napot töltött a kolónián Struannal. A tizenegyedik napon sürgős üzenet jött Longstafftól, amelyben az állt, hogy Culum térjen vissza Hongkongra: problémák merültek föl az árveréssel kapcsolatban.
Longstaff üzenetével egyidejűleg Robbtól is érkezett egy levél. Robb azt írta, hogy a vezércikk, amit Skinner Struan csődbemenéséről közölt, megdöbbenést váltott ki a kereskedők körében, legtöbbjük nyomban sürgős levelet küldött haza, hogy a pénzét több bank között ossza szét; a többségük alig várja már a harmincadik napot; hitelhez jutni lehetetlen; hiábavaló volt minden javaslat, amit Brock ellenségeinek tett; a haditengerészet fölzúdult, amikor Longstaffnak az ópiumcsempészet betiltását visszavonó hivatalos rendeletét kihirdették, és az admirális azonnal hajót menesztett haza azzal a kéréssel; a kormány tegye lehetővé számára, hogy külön felhatalmazás nélkül lesújthasson a csempészekre; és végül Csen Senget, a compradoréjukat elárasztották a hitelezők, akik követelik tőle, hogy azonnal fizessen ki olyan kisebb tételeket, amelyek normális körülmények között ráérnének.
Struan tisztában volt vele, hogy ha az elkövetkezendő hat nap során nem tud beszélni Zsin-kuával, vereséget szenved; ismét csak azon töprengett, hogy vajon szándékosan kerüli-e őt Zsin-kua, vagy valóban nem tartózkodik Kantonban. Zsin-kua egy vén szélhámos, gondolta Struan, de eddig még sosem kerülte a velem való találkozást. Na és ha találkozol vele, pajtás, csakugyan megteszed azt az ajánlatot annak az ördögi Ti-szennek?
Csilingelő hangok dühös veszekedése hallatszott, majd felpattant az ajtó, s egy toprongyos hoklo – csónakon élő – asszony rontott be rajta, nyomában egy szolgával, aki sikertelenül próbálta feltartóztatni. Az asszony a szokásos kúp alakú kínai szalmakalapot viselte, piszkos fekete nadrágot és blúzt, afölött pedig egy koszos bélelt kabátot.
– Nem megállít lehet ez tehén gyelek – mondta a szolga tört angolsággal, megpróbálva lefogni a hadonászó, tekergő nőt. A kereskedők csak ezen a kerékbe tört nyelven tudták megértetni magukat a szolgáikkal – és kizárólag velük. A „tehén” nőt jelentett. A „gyelek” a gyerek eltorzított változata volt. A „tehén gyelek”-et fiatal nő értelemben használták.
– Tehén gyelek ki! Gyorsan, értesz?
– Te akar tehén gyelek, hallod? Tehén gyelek nagyon jó ágy mulat. Kettő dollár, sebaj! – kiáltotta a lány.
A szolga elkapta, a lánynak leesett a kalapja, és Struan csak most látta világosan az arcát. Olyan koszos volt, hogy alig ismerte fel; összegörnyedt a nevetéstől. A szolga leesett állal nézett rá, mintha azt hinné, megbolondult; elengedte a lányt.
– Ez tehén gyelek – mondta nevetve Struan – marad lehet, sebaj.
A lány bőszülten megigazgatta élősdiektől hemzsegő ruházatát, s ujabb szitokáradatot zúdított a távozó szolga után.
– Tehén gyelek nagyon örül lát Tajpan.
– Nahát, Mejmej! – meredt rá Struan. – Mi az ördögöt keresel te itt, és mik ezek a koszos rongyok?
– Tehén gyelek gondol, te csinál mulatás új tehén gyelekkel.
– Az isten szerelmére, lányom, most már magunk vagyunk! Hagyd abba ezt a makogást! Elég időt és pénzt fordítottam rá, hogy rendesen megtanulj angolul! – Kinyújtott karral fölemelte. – Jóságos ég, úgy bűzlesz, mint egy pöcegödör!
– Te is bűzlenél, ha ilyen bűzös ruhákat viselsz.
– Ha ilyen bűzös ruhákat viselnél – javította ki gépiesen Struan. – Mit keresel itt, és miért viseled ezeket a büdös göncöket?
– Tegyél le, Tajpan. – Struan letette, a lány szomorúan meghajolt. – Titokban jöttem ide és nagy bánattal, mert elveszítetted házad úrnőjét és egy kivételével gyerekeidet. – A könnyek csíkokat rajzoltak piszkos arcára. – Nagyon-nagyon sajnállak.
– Köszönöm, kicsim. Hát igen... De ezen már nem lehet változtatni, és semmiféle gyász nem adhatja vissza őket.Megsimogatta a lány fejét, arcát – meghatotta együttérzése.
– Nem ismerek ti szokásaitokat. Mennyi ideig kell gyászruhát viselnem?
– Nem kell gyászolni, Mejmej. Elmentek. Nem kell se sírni, se gyászolni.
– Füstölőket gyújtottam, újjászületésük miatt.
– Köszönöm. Na, halljam hát, mit keresel itt, és miért jöttél el Macauból. Megmondtam neked, hogy maradj ott.
– Először fürdő, aztán öltözés, aztán beszélgetés.
– Nekünk itt nincs ruhánk a számodra.
– Értéktelen szolgálólányom, Ah Gip lent van. Ő hoz ruhákat és holmimat, sebaj. Fürdő hol?
Struan meghúzta a csengő zsinórját, mire nyomban megjelent az elkerekedett szemű szolga.
– Tehén gyelek enyém fürdő, értesz? Szolgáló áma szabad csinál fürdő. Hoz hamham! – mondta Struan, majd Mejmejhez fordult: – Te mond, mi hamham lehet.
Mejmej csacsogó hangon, de fölényes stílusban odavetett néhány szót a leesett állú szolgának, majd távozott.
Sajátos, ringó járásmódja mindig megindította Struant. Mejmej lába el volt kötve. A lábfeje alig három hüvelyk hosszú volt. Amikor Struan öt esztendővel ezelőtt megvásárolta a lányt, levágta a lábfejét elszorító fáslit, és elszörnyedve látta azt az iszonyatot, amit a kínaiak az ősi szokásnak megfelelően egy lány szépsége alapfeltételeként tartottak számon: a parányi lábfejeket. Feleség vagy ágyas csak olyan lány lehetett, akinek el volt kötözve a lábfeje, azaz lótuszlába volt. Normális lábuk csak a parasztasszonyoknak, szolgálólányoknak, olcsó prostituáltaknak, ámáknak, munkásnőknek volt – meg is vetették őket.
Mejmej lábfejei meg voltak nyomorítva. A lábát szorító pólyák nélkül rettenetes kínokat állt ki. Így aztán Struan megengedte, hogy a pólyákat visszategyék; egy hónap múltán a fájdalom csillapodni kezdett, s Mejmej megint tudott járni. Az elkötözött lábak csak az öregkorban válnak érzéketlenné a fájdalommal szemben.
Struan akkor megkérdezte a lánytól – Gordon Csen volt a tolmácsa –, hogyan csinálták. A lány büszkén mesélte, hogy még csak hatéves volt, amikor az anyja elkezdte elkötözni a lábait. – A pólyák, amelyekkel anyám a lábfejeimet elkötözte, két hüvelyk széles és tizenkét láb hosszú, nedves vászoncsíkok voltak. Anyám szorosan a lábamra tekerte őket – előbb a sarkam köré, majd a talpam és a lábfejem felső része köré, aztán négy ujjamat behajlította a talpam alá, csak a nagyujjamat hagyta szabadon. Amikor a pólyák megszáradtak, megfeszültek. Rettenetesen fájt. A hónapok s az esztendők során a lábujjak mind közelebb kerülnek a sarokhoz, a lábfej felső része pedig ív alakúra görbül. Hetenként egy alkalommal néhány percre leveszik a pólyát, és megtisztítják a lábat. Néhány év múltán a lábujjak összezsugorodnak, elhalnak; ezeket eltávolítják. Még nem voltam egészen tizenkét esztendős, amikor már egész jól tudtam járni, de a lábfejeim még mindig nem voltak elég kicsik. Ekkor anyám megbeszélte a dolgot egy asszonnyal, aki járatos volt a lábfej elkötözésének művészetében. Tizenkettedik születésnapomon a tudós asszony eljött hozzánk; egy éles kést és balzsamokat hozott magával. A késsel mély vágást ejtett a talpam közepén, keresztben. Ez a mély vágás lehetővé tette, hogy amikor a pólyát visszatekerték a lábamra, a lábujjaimat közelebb húzzák a sarkamhoz.
– Micsoda kegyetlenség! Kérdezd meg tőle, hogyan bírta a fájdalmakat.
Struanban felrémlett, milyen elgondolkozóvá vált a lány tekintete, miután Gordon föltette neki a kérdést; aztán bájos, csilingelő hangon válaszolt:
– Azt mondja: „Minden lótuszláb egy-egy könnytó. De hát mit számít a könny és a fájdalom? Most már nem kell szégyenkeznem, ha bárki meg akarja mérni a lábamat.” Azt akarja, hogy mérje meg neki, Mr. Struan.
– Eszem ágában sincs!
– Kérem, tegye meg, uram. Nagyon büszke lenne rá. Kínai divat szerint tökéletes lábai vannak. Ha nem teszi meg, úgy fogja érezni, hogy ön szégyelli őt. Borzasztóan sok arcot veszítene ön előtt.
– De miért?
– Azt hiszi, hogy ön azért vette le a lábáról a pólyákat, mert úgy gondolta, megcsalja önt.
– Miért gondolnék ilyesmit?
– Mert ön... Mejmej még sose találkozott európaival, uram. Nagyon kérem, uram. Csak az ön büszkesége nyújthat kárpótlást a könnyeiért.
Így hát Struan megmérte a lány lábait, kinyilvánította örömét, amit valójában nem érzett, Mejmej pedig háromszor földre borult előtte. Struan gyűlölte, ha hajbókoló férfiakat vagy nőket látott, amint letérdelnek, s homlokukkal megérintik a padlót. Az ősi szokás azonban megkövetelte, hogy az alárendelt így mutassa ki elöljárója előtt hódolatát, és Struan ezt nem tilthatta meg. Ha tiltakozik, Mejmej megint megijed, s elveszíti arcát Gordon Csen előtt.
– Kérdezd meg tőle, hogy fáj-e most a lába.
– Mindig fáj neki, uram. De biztosíthatom, uram, sokkal jobban fájna neki, ha nagy, visszataszító lábfejei volnának.
Mejmej ekkor mondott valamit Gordon Csennek, amiből Struan ki tudta venni a „fan-kuaj” szót, amiről tudta, hogy ördögi barbárt jelent.
– Azt szeretné tudni, hogyan kell tetszenie egy férfinak, aki nem kínai – tolmácsolta Gordon.
– Mondd meg neki, hogy a fan-kuaj ebben nem különbözik a kínaiaktól.
– Igen, uram.
– És azt is mondd meg neki, hogy angolul fogod tanítani. Nyomban el is kezditek. Mondd meg neki, senki sem szerezhet róla tudomást, hogy te tanítod. Senki sem tudhatja meg, hogy Mejmej beszél angolul. Mások előtt kizárólag kínaiul vagy a keveréknyelven szólhat, amit szintén megtanítasz neki. És végül: az életed árán is megoltalmazod.
– Bejöhetek most? – Mejmej az ajtóban állt, kecsesen meghajolva.
– Tessék.
A lány arca ovális volt, szemei mandula formájúak, két szemöldöke két tökéletes holdsarló. Ezúttal már parfümillat lengte körül, s a rajta lévő hosszú, virágmintás ruha a legfinomabb brokátselyemből készült. Feje tetején félholdformába volt fésülve a haja, jade hajtűk díszítették. Kínai létére elég magas volt, a bőre pedig olyan fehér, hogy szinte áttetsző. Szucsou tartományból származott.
Jóllehet Struan hetekig tartó alkudozás után vásárolta a lányt Zsin-kuától, mégis tudta, hogy Zsin-kua végül is ajándékba adta neki Csung Mejmejt, viszonzásul azért a sok szívességért, amelyeket esztendők során tett neki; tudta, hogy Zsin-kua könnyen eladhatta volna a lányt Kína leggazdagabb emberének, egy mandzsu hercegnek, de akár még a császárnak is, s annyi jade-követ kapott volna érte, amennyit Mejmej nyom a mérlegen – nemhogy tizenötezer ezüsttaelt, amennyiben végül is megegyeztek. Mejmej egyedülálló, felbecsülhetetlen értékű lány volt.
Struan fölemelte, és gyengéden megcsókolta. – No, hát akkor halljam, miről van szó. – Leült a mély karosszékbe, és a karjaiba zárta a lányt.
– Először: veszély miatt jöttem álruhában. Nemcsak engem fenyeget, de téged is. Még mindig jutalom van fejedre. Emberrablás váltságdíjért pedig ősi szokás.
– Hol hagytad a gyerekeket?
– Nénémnél, természetesen. – Mejmej a szokásnak megfelelően Struan volt feleségét, Kaj-szungot nevezte nénjének, jóllehet nem voltak rokonok. Kaj-szung most Struan compradoréjának harmadik felesége volt. Mejmej és Kaj-szung nagyon ragaszkodott egymáshoz, és Struan tudta, hogy volt felesége ugyanúgy fog vigyázni a gyerekekre és ugyanúgy dédelgeti majd őket, mintha a sajátjai lennének.
– Jól van – mondta. – Hogy vannak?
– Duncan szeme körül kék lett. Elesett, én meg addig ostoroztam azt a teknősbéka-ürüléket sem érő ámáját, amíg bírtam emelni a karom. Duncannek rossz természete van barbárvér miatt.
– Tőled örökölte, nem tőlem. Kate?
– Van neki második foga. Ez nagy szerencse. Tejfog kihullt második születésnap előtt. – Mejmej befészkelte magát Struan karjai közé. – Aztán olvastam újságot. Az a Skinner. Még több rossz zsosz, hallod-e. Az a nagy mócsing Brock szorít téged óriási pénzekkel, amikkel tartozol neki. Igaz ez?
– Részben igaz. Bizony, hacsak nem fordul a zsosz, tönkremegyünk. Nincs több selyem, nincs több parfüm, se jadekövek, se házak – ingerkedett a lánnyal Struan.
– Ajjiiije! – mondta Mejmej egy megvető fejmozdulat kíséretében. – Te nem vagy egyetlen férfi Kínában.
Struan a fenekére csapott, mire Mejmej feléje vágott a körmeivel. Struan ügyesen elkapta a csuklóját.
– Ilyet ne mondj még egyszer – mondta, és szenvedélyesen megcsókolta.
– Jóságos ég – mondta levegő után kapkodva Mejmej. – Most nézd meg, mit csináltál hajammal. Az a lusta lotyó Ah Gip egy óráig fésülte, sebaj.
Mejmej tudta, hogy nagyon tetszik Struannak, és büszke volt rá, hogy most, húszesztendős korában ír és olvas angolul és kínaiul, emellett az angolt és a kantoni nyelvjárást ugyanúgy beszéli, mint saját, szucsoui dialektusát, mint ahogy beszéli a mandarin-kínait is, a pekingiek és a császári udvaroncok nyelvét; és arra is büszke volt, hogy sok mindent tud abból, amit Gordon Csen tanult az iskolában, mert Csen jó tanára volt, és nagyon kedvelték egymást. Mejmej tudta, hogy Kínában nincs még egy hozzá fogható nő.
Halk kopogtatás hallatszott.
– Egy európai? – kérdezte suttogva Mejmej.
– Nem, kicsim. Csak egy szolga. Parancsuk van rá, hogy mindenkit be kell jelenteni. Tessék!
A szolga nyomában két másik lépett a szobába; egyikük se emelte tekintetét Struanra vagy Mejmejre. Ennek ellenére láthatóan furdalta őket a kíváncsiság – hosszasan elpiszmogtak a terítéssel: a kínai ételek és az evőpálcikák odakészítésével.
Mejmej kantoni dialektusban rájuk kiabált; a szolgák ijedten meghajoltak és kimenekültek.
– Mit mondtál nekik? – kérdezte Struan.
– Az istenfáját, én csak figyelmeztettem őket, hogy ha elmondják valakinek, hogy itt voltam, magam vágom ki nyelvüket, levágom fülüket, aztán ráveszlek téged, láncold őket egyik hajódhoz, és süllyeszd őket óceánba istenverte feleségeikkel meg gyerekeikkel meg szüleikkel együtt, de még előtte vesd rá Gonosz Szemedet erre az istenverte söpredékre és istenverte sarjaikra.
– Elég az átkozódásból, te kis vérszomjas boszorkány! És ne tréfálj a Gonosz Szemmel.
– Ez nem tréfa. Ez van neked, ördögi barbárnak, Gonosz Szemed. Csak én nem félek tőle. Én tudok teveled bánni.
– Az ördög vigyen, Mejmej! – Megfogta az asszony kezét, hogy abbahagyassa vele az intim simogatásokat. – Együk meg az ételt amíg meleg, veled majd később számolok. – Fölkapta Mejmejt, és az asztalhoz vitte.
Mejmej frissen sült garnélarákot tett Struan elé, sovány sertéshúst, finom szójamártással leöntött gombát, szerecsendiót, mustárt, mézet, majd magának is tálalt.
– Jóságos ég, de éhes vagyok – mondta.
– Hagyd már békén az égieket!
– Elfelejtetted mondani „istenfáját”, Tajpan! – Mejmej elmosolyodott, és jó étvággyal nekilátott az evésnek.
Struan fölvette az evőpálcikákat; gyakorlottan bánt velük. Felségesnek találta az ételeket. Hónapokig tartott, míg megszokta az ízüket. Egyetlen európai sem evett kínai kosztot. Korábban Struan is jobban kedvelte a megszokott, kiadós angol ételeket, Mejmej azonban megértette vele, hogy egészségesebb azt enni, amit a kínaiak.
– Hogyan kerültél ide? – kérdezte Struan.
Mejmej egy nagy rákot vett a tányérjára – a rákot először megsütötték, majd szójaízű mártással és különféle füvekkel ízesítették –, kecses mozdulatokkal levágta a fejét, majd nekifogott, hogy kihámozza páncéljából. – Vettem szállítást egy lorhán. Vettem fantasztikusan olcsón fedélközjegyet, és bepiszkítottam magam óvatosságból. Tartozol nekem ötven pénzzel.
– Fizesd ki a tőlem kapott járandóságodból. Én nem kértelek, hogy gyere ide.
– Ez tehén gyelek lehet pénz csinál könnyen, sebaj.
– Hagyd ezt abba, és viselkedj rendesen.
Mejmej nevetett, odakínálta a rákot Struannak, s egy másikat vett a tányérjára.
– Köszönöm, nem kérek többet.
– Edd meg. Rák nagyon jó. Mondtam neked sokszor, ráktól leszel nagyon egészséges és férfias.
– Hagyd abba, kicsim.
– De igen – mondta Mejmej rettentő komolyan. – Rák nagyon jó férfierőnek. Sok férfierő nagyon fontos. Feleségnek kell gondoskodni férjéről. – Megtörölte ujjait egy hímzett asztalkendőben, majd evőpálcikáival szájához emelte az egyik rákfejet.
– A teremtésedet, Mejmej! Muszáj megenned a fejét?
– Jaj, az istenfáját, te nem tudod, hogy ez a legjobb rész? – mondta Mejmej Struant utánozva, s olyan nagyon kacagott, hogy csaknem megfulladt. Struan hátba veregette, aztán ivott egy kis teát.
– Remélem, tanultál ebből.
– Fej legjobb rész akkor is, sebaj.
– Akkor is borzalmasan néz ki, sebaj.
Mejmej egy percig szótlanul evett. – Brock bajt csinál?
– Igen.
– Rettenetesen egyszerű megoldani ezt a bajt. Öld meg Brockot. Ideje.
– Ez is egy megoldás.
– Ilyen megoldás vagy olyan megoldás, te fogsz találni megoldást.
– Miért vagy olyan biztos ebben?
– Te nem akarsz engem elveszíteni.
– Miért kellene elveszítenem téged?
– Én se szeretek lenni második legjobb. Én tartozom a Tajpanhoz. Én nem vagyok istenverte hakka vagy dzsunka-asszony vagy kantoni szajha. Teát?
– Kérek.
– Teát inni ételhez nagyon jó. Akkor leszel soha kövér. – Kitöltötte a teát, s kecsesen Struan felé nyújtotta a csészét. – Szeretlek, mikor éhes vagy, Tajpan. De ne ijessz engem. Én tudom, én nagyon tetszem neked, ahogy te nagyon tetszel nekem. Ha én leszek második legjobb, más kerül helyemre, sebaj. Ez zsosz. Nekem. Meg neked is.
– Talán már most második legjobb vagy, Mejmej.
– Nem, Tajpan, most nem. Később igen, most nem. – Odahajolt Struanhoz, megcsókolta, s kisiklott öleléséből, amikor a férfi magához akarta vonni. – Tartozol nekem ötven pénzzel!
– Az ördög vinne el! – Struan megcsókolta; kívánta az asszonyt, mint ahogy az is kívánta őt.
– A te ízed nagyon jó. Először játsszunk backgammont.
– Nem.
– Először játszunk backgammont, aztán szerelmeskedünk. Sok idő van. Veled maradok. Játszunk pontonként egy dollár.
– Nem.
– Egy pont egy dollár. Talán fog fájni fejem, nagyon fáradt.
– Talán nem adom oda neked azt az újévi ajándékot, amire gondoltam.
– Milyen ajándék?
– Nem érdekes.
– Kérlek, Tajpan, nem mérgesítlek többé. Mi az ajándék?
– Nem érdekes.
– Kérlek, mondd meg. Kérlek! Jade-tű? Vagy arany karkötő? Vagy selyem?
– Mi van a fejfájásoddal?
Mejmej bosszúsan rácsapott, majd szorosabbra fonta karjait Struan nyaka körül. – Te nagyon rossz vagy hozzám, és én nagyon jó vagyok hozzád. Akkor szerelmeskedjünk.
– Négy játszmát játszunk. Egy pont ezer dollár.
– De ennyi túl sok eljátszani! – Látta Struan arcán a tettetett kihívást; felvillant a szeme. – Négy játszma. Legyőzlek, az istenfáját!
– Egy csudát, az istenfáját!
Így aztán játszottak négy játszmát; Mejmej szitkozódott, lelkendezett, nevetett, levegőért kapkodott, magával ragadta a forgandó szerencse okozta izgalom. Tizennyolcezer dollárt vesztett.
– A keservit, tönkrementem, Tajpan. Tönkrementem. Ó, jaj, jaj, jaj! Minden megtakarított pénzem és még több is. A házam... Még egy játszma – könyörgött. – Kell engedd nekem próbálni pénzt nyerni vissza.
– Holnap. Ugyanilyen feltételekkel.
– Soha többé nem fogok játszani ilyen sokba. Soha, soha, soha. Csak holnap még egyszer.

Miután szeretkeztek, Mejmej fölkelt a baldachinos ágyból, és a kandallóhoz ment. A lángok fölötti kis vasállványon egy fémkanna duruzsolt halkan.
Mejmej letérdelt, s a kannából forró vizet öntött a tiszta, fehér törülközőkre. A lángnyelvek fénye táncot járt testének tisztaságán. Lábfejei apró alvócipőkbe voltak bújtatva, a pólyákat gusztusosán körültekerte bokáján. Gyönyörű, hosszú combjai voltak. Egy kefével hátrasimította ragyogó kékesfekete haját, és odament az ágyhoz.
Struan kinyújtotta a kezét az egyik törülközőért.
– Nem – mondta Mejmej. – Engedd nekem. Nekem örömöt ad és kötelességem.
Miután megtörölte Struant, maga is ledörzsölte magát, aztán békésen odafészkelte magát a férfi mellé a takaró alatt. Élénk szellő suhogtatta meg a damasztfüggönyöket, sziszegni kezdtek a kandallóban lobogó fahasábok. A falakon és a magas mennyezeten árnyékok táncoltak.
– Nézd, ott egy sárkány – szólt Mejmej.
– Nem, az egy hajó. Nem fázol?
– Melletted soha. Ott egy pagoda.
– Igen. – Struan átölelte Mejmej vállát, boldogan élvezte az asszony bőrének hűvös simaságát.
– Ah Gip csinál teát.
– Helyes. Jól fog esni.
A tea mindkettejüket felfrissítette; visszafeküdtek az ágyba, és Struan elfújta a lámpást. Megint az árnyakat figyelték.
– A ti szokásotok, hogy csak egy feleség lehet, ugye?
– Igen.
– Kínai szokás jobb. Tajtaj okosabb.
– Mi az a tajtaj, lányom?
– A Legmagasztosabb Legmagasztosabbja. A férj a család legmagasztosabbja, de otthon első feleség a legmagasztosabb legmagasztosabbja. Ez kínai törvény. Sok feleség is törvény, de csak egy tajtaj. – Megigazította hosszú haját. – Milyen hamar fogsz megnősülni? Mi a szokásotok?
– Nem hiszem, hogy újra megnősülnék.
– Kell. Kell neked skót feleség vagy angol. De előbb engem kell venned feleségül.
– Igen – mondta Struan. – Talán ezt kellene tennem.
– Igen, talán kellene. Én vagyok neked tajtaj – mondta Mejmej, majd közelebb húzódott a férfihoz, s nyugodt álomba szenderült.
Struan még sokáig nézte az árnyakat. Aztán elaludt.

Röviddel napfelkelte után fölébredt; veszélyt érzett. Kivette kését a párna alól, halk léptekkel az ablakhoz ment, és félrehúzta a függönyt. Meglepetve tapasztalta, hogy a tér teljesen néptelen. A téren túl, a folyón mintha idegesítő csönd ült volna az úszó falvakon.
Léptek tompa hangját hallotta, amint a szoba felé közelednek. Mejmejre pillantott. Az asszony békésen aludt. Késével a kezében Struan az ajtó melletti falhoz lapult, és várt.
A léptek zaja megszűnt.
Halk kopogtatás.
– Tessék.
A szolga lépett be lassan a szobába. Ijedt volt, s amikor meglátta a meztelen, kezében kést szorongató Struant, elakadó lélegzettel kezdte mondani: – Uram! Kampóorr uram és Fekete Haj uram itt. Ők mond gyorsan te jön.
– Mond én csinál gyorsan.
Struan sietve felöltözött. Leejtette a hajkeféjét. Mejmej felriadt. – Van még nagyon korán. Gyere vissza ágyba – mondta álmos hangon, majd még jobban befúrta magát a takaró alá, s nyomban elaludt ismét.
Struan kinyitotta az ajtót. Ah Gip türelmesen, guggolva várakozott a folyosón, ahol az éjszakát töltötte. Struan már régen letett róla, hogy rávegye: aludjon máshol. Ah Gip ilyenkor csak mosolygott, bólogatott, azt mondta: „Igen”, és továbbra is ott aludt az ajtó előtt. Alacsony, kockaforma lány volt, kerek, himlőhelyes arcáról úgy tűnt, sosem hervad le a mosoly. Már három esztendeje volt Mejmej személyes rabszolgája. Struan annak idején három ezüsttaelt fizetett érte.
Intett a lánynak, hogy jöjjön be a szobába. – Úrnő csinál alvás. Te vár ez szoba, értesz?
– Értesz, uram.
Struan lesietett a lépcsőn.
Cooper és Wolfgang Mauss várakozott rá az ebédlőben. Mauss rosszkedvűen babrált a pisztolyaival.
– Bocsásson meg, hogy zavarjuk, Tajpan. Baj van – mondta Cooper.
– Miféle?
– Az a szóbeszéd járja, hogy az éjjel kétezer mandzsu katona – csupa válogatott ember – érkezett Kantonba.
– Biztos ebben?
– Nem – felelte Cooper. – De ha a hír igaz, itt baj lesz.
– Ho-kua üzent értem ma reggel – mondta jelentőségteljesen Mauss.
– Nem mondta, hogy visszajött-e már Zsin-kua?
– Nem, Tajpan. Azt mondja, az apja még távol van. Ami engem illet, én nem hiszem, hein? Ho-kua nagyon meg volt ijedve. Azt mondta, ma kora hajnalban felébresztették. Egy rendeletet adtak át neki a császár aláírásával, az állt benne, hogy azonnal be kell fejezni velünk mindenfajta kereskedelmet. Magam is olvastam. A pecsétek valódiak. Az egész Ko-hongban teljes a zűrzavar.
A tér felől lovak patáinak dobogása hallatszott. Mindhárman az ablakhoz siettek. Alattuk egy századnyi mandzsu lovas katona vonult el, a tér keleti oldalához lovagoltak, és leszálltak a nyeregből. Hatalmas, állig fölfegyverzett katonák voltak – muskétákkal, hosszú íjakkal, kardokkal és zászlócskákkal díszített lándzsákkal voltak fölszerelve. Kínaiak nem szolgálhattak a mandzsu ezredekben; ezek az alakulatok voltak a császári hadsereg elitjei.
– Hát negyven-ötvenen biztosan vannak Kantonban – szólt Struan.
– És ha kétezren vannak? – kérdezte Cooper.
– Akkor ajánlatos lesz felkészülni rá, hogy elhagyjuk a kolóniát.
– A zászlósok rosszat jelentenek – mondta Mauss. Nem akarta elhagyni a kolóniát; az általa megtérített kínaiak között szeretett volna maradni, hogy tovább terjessze az igét a pogányok között, mely tevékenysége olyankor, amikor nem Struan tolmácsaként működött, minden idejét igénybe vette. – Schrecklich rosszat.
Struan fontolóra vette a lehetőségeket, majd szolgáért csöngetett. – Sok hamham gyorsan! Kávé, tea, tojások, hús – gyorsan!
– Zászlósok vannak a téren, és magának csak a reggeli jár az eszében? – kérdezte Cooper.
– Nincs értelme üres gyomorral aggódni – válaszolta Struan. – Éhes vagyok ma reggel.
Mauss nevetett. Hallott már a szolgák között suttogva szájról szájra járó szóbeszédről, hogy a Tajpan legendás asszonya titokban megérkezett. Annak idején Struan felkérésére titkon megismertette Mejmejt a keresztény hittel, és meg is térítette. Igen, gondolta büszkén Mauss, a Tajpan bízik bennem. Az ő révén, ó, Uram, legalább egy lélek megmenekült. És ugyancsak Struan révén más lelkeket is meg fog még oltalmazni a Te isteni kegyelmed, Uram. – Én jó ötletnek tartom a reggelizést.
Az ablaknál álló Cooper látta, hogy a kereskedők sietős léptekkel vágnak át a kerten üzletházaik irányába. A zászlósok rendezetlen sorokban csoportosultak, fegyvereikkel csörömpöltek, fecsegtek. – Lehet, hogy megint úgy lesz, mint legutóbb. A mandarinok váltságdíj reményében foglyul ejtenek bennünket – mondta Cooper.
– Ezúttal nem, cimbora. Ha most belefognak valamibe, az lesz az első dolguk, hogy kardélre hánynak minket.
– Miért?
– Miért másért küldtek volna zászlósokat Kantonba? Ezek harcosok – nem úgy, mint a helybeli kínai katonaság.
Szolgák léptek be a szobába, és nekiláttak, hogy megterítsék az óriási asztalt. Aztán behordták az ételeket: hideg sült csirkéket, főtt tojást, cipókat, forró becsinált levest, kis gombócokat, forró húsos süteményt, vajat, narancslekvárt, dzsemet.
Struan jó étvággyal falatozott, Mauss nemkülönben. Coopernek viszont nem volt kedve enni.
– Uram! – szólt az egyik szolga.
– Tessék.
– Egy Szem uram itt. Lehet?
– Lehet.
Brock vonult be a szobába. Vele volt Gorth, a fia is. – Jó reggelt, uraim. Jó reggelt, Dirk pajtás.
– Reggelit?
– Nagyon köszönöm.
– Jó utad volt, Gorth?
– Igen, köszönöm, Mr. Struan. – Gorth ugyanolyan termetű volt, mint az apja; kemény férfi, arca sebhelyes, az orra törött, hajába és szakállába ősz szálak vegyültek. – Legközelebb legyőzöm a Thunder Cloudot.
– Legközelebb, fiam – nevetett fel Brock –, már te leszel a kapitánya. – Leült, és tömni kezdte magát. – Ideadná a levest, Mr. Cooper? – Görbe hüvelykujjával az ablak felé bökött. – Ezek a csirkefogók nem sok jót jelentenek.
– Nem. Mi a véleményed, Brock? – kérdezte Struan.
– A Ko-hong kitépdesi a copfjait. A kereskedelemnek egy időre befellegzett. Most látom először ezeket a ragyaverte zászlósokat.
– Kiürítsük a kolóniát?
– Engem innen nem fognak kikergetni se kínaiak, se zászlósok. – Brock újabb adagot mert magának a levesből. – Az persze megeshet, hogy egy kis időre visszavonulok. Amikor nekem úgy tetszik. Legtöbbünk holnap úgyis visszamegy a földárverésre. De azt hiszem, nem ártana, ha most rögtön összehívnánk a tanácsot. Vannak itt fegyvereid?
– Annyi nincs, amennyi kellene.
– Nekünk van annyi, hogy kiálljunk egy ostromot. Ez a legjobban védhető ház. Már amúgy is szinte a miénk – tette hozzá.
– Hány embered van?
– Húsz. Gorth legényei. Bármelyikük felér száz kínaival.
– Nekem harminc, a portugálokat is beleszámolva.
– A portugálokat felejtsd el. Jobb, ha csak magunk között vagyunk. – Brock megtörölte a száját, kettétört egy kis cipót, s megkente vajjal és narancslekvárral.
– A kolóniát nem tudja megvédeni, Brock – mondta Cooper.
– Ezt az üzletházat meg tudjuk védeni, cimbora. Emiatt ne aggódjon. Maga húzódjon meg a többi amerikaival a maga házában. Nem fognak magukhoz nyúlni – ezek miránk vadásznak.
– Igen – mondta Struan. – És magára szükségünk van, hogy legyen, aki szemmel tartsa az ügyleteinket, ha nekünk távoznunk kell.
– Ez a másik ok, amiért idejöttem, Dirk – mondta Brock. – Nyíltan akartam beszélni a kereskedésről meg a Cooper-Tillman cégről. Tettem nekik egy javaslatot, amit elfogadtak.
– A javaslatot elfogadtuk, tekintve, hogy a Struan-cég nem képes eleget tenni korábbi megállapodásunknak – mondta Cooper. – Harminc napot adunk magának, Dirk. A szokásos harminc napon felül.
– Köszönöm, Jeff. Nagylelkű ajánlat.
– Inkább ostobaság, cimbora – mondta Brock. – De engem nem érdekel az idő, én is nagylelkű leszek a te időddel. Még öt nap, Dirk, he?
Struan Mausshoz fordult: – Menjen vissza a Ko-honghoz, és nézzen körül, mit lehet csinálni. Legyen óvatos, és vigye magával az egyik emberemet.
– Nincs nekem arra szükségem. – Mauss kirángatta a székből hatalmas termetét, és elment.
– Odalent tartjuk a tanácsot – mondta Struan.
– Jó. Talán az volna a legjobb, ha mindnyájan átköltöznénk ide – mondta Brock. – Van itt elég hely.
– Ezzel elárulnánk magunkat. Jobb, ha csak felkészülünk, és várunk. Lehet, hogy csak blöff az egész.
– Igazad van, cimbora. Amíg a szolgáink el nem tűnnek, biztonságban vagyunk. Gyere, Gorth. Szóval egy óra múlva? Odalent?
– Igen.
Brock és Gorth elment. Cooper törte meg a csendet: – Mit jelentsen ez az egész?
– Szerintem Ti-szen találta ki, hogy idegesítsen bennünket. Hogy előkészítsen minket néhány engedményre, amit kérni akar. – Struan Cooper vállára tette a kezét. – Köszönöm a harminc napot. Nem fogom elfelejteni.
– Mózesnek negyven napja volt. Úgy gondoltam, magának harminc is elegendő.

A tanácskozás lármás volt és dühös, de Brock és Struan nem hagyta kisiklani a medréből.
Az amerikaiak kivételével valamennyi kereskedő megjelent az óriási díszteremben, amely Struan külön irodájaként szolgált. Az egyik fal mentén kis hordók álltak, bennük konyak, whisky, rum és sör. A másik falon könyvek, lajstromok sorakoztak polcokon. A falakat Quance-festmények díszítették: macaui tájképek, portrék, hajóábrázolások. Akadt néhány üvegajtajú tálalószekrény is, bennük ónbögrék, ezüstkupák; tengerészkardok, muskéták sorakoztak állványokon; alattuk puskapor és golyók.
– Nincs itt semmi vész, én mondom – horkant fel Masterson. Harminc év körüli, vörös képű, rezgő tokájú férfi volt, a Masterson, Roach és Roach cég feje. Ugyanúgy volt öltözve, mint a többiek: fekete gyapjúszövetből készült szalonkabátot, fényes mellényt és nemez kürtőkalapot viselt. – A kínaiak még sohasem háborgatták a kolóniát, a fenébe is.
– Ez igaz. Nem háborgatták, amíg háborúba nem szálltunk ellenük, és meg nem nyertük. – Struan szerette volna, ha mindenki egyetértene és elmenne. Egy illatosított zsebkendőt tartott az orra előtt, hogy ne érezze testük avas szagát.
– Én amondó vagyok, kergessük el a térről ezeket a nyavalyás zászlósokat most rögtön – mondta Gorth, s újratöltette söröskupáját.
– Majd ha kell, megtesszük. – Brock egy ón köpőcsészébe sercintett. – Már unom ezt a sok beszédet. Akkor most megegyeztünk Dirk tervében vagy sem?
Körülpillantott a helyiségen.
A legtöbb kereskedő ellenséges tekintettel nézett vissza rá. Negyvenen voltak, Eliksen, a dán kivételével csupa angol és skót, egy-egy londoni cég bizományosai, és volt köztük egy testes párszi, virágmintás ruhában: Rumadzsi, Indiából. A glasgow-i MacDonald, Kerney, Malby és a londoni Messer, Vivien, Tobe és Smith voltak közöttük a tekintélyesebbek, valamennyi harminc körüli, bátor, sziklakemény férfi.
– Én bajt szimatolok, uram – mondta Rumadzsi, tömött bajuszát húzogatva. – Azonnali visszavonulást javasolok.
– Az isten szerelmére, Rumadzsi! Az egész tervnek az a lényege, hogy nem vonulunk vissza – felelt neki csípős hangon Roach. – Csak akkor megyünk el, ha kell. Én a tervre szavazok. És egyetértek Mr. Brockkal: elég volt már ebből a sok ostoba fecsegésből; és fáradt vagyok. – Struan terve egyszerű volt. Valamennyien a saját üzletházukban várakoznak; ha baj van, Struan jelére valamennyien átjönnek az ő házába, ha kell, Struan embereinek tűzfedezete alatt. – Meghátrálni a pogányok elől? Soha, istenemre!
– Javasolhatnék valamit, Mr. Struan? – kérdezte Eliksen.
Struan bólintott a magas, szőke hajú, hallgatag férfi felé. – Természetesen.
– Talán akad valaki közöttünk, aki vállalja, hogy üzenetet visz Vampoára, ahonnan egy gyors lorha hamar elérheti a hongkongi flottát. Csak arra az esetre, ha ugyanúgy körülvennének és elvágnának minket a külvilágtól, mint legutóbb.
– Jó gondolat – szólt Vivien. Magas volt, sápadt, és nagyon részeg. – Keressünk egy önként vállalkozót. Kaphatnék még egy whiskyt? Kiváló főzet.
Hirtelen ismét egyszerre kezdett beszélni mindenki; azon vitatkoztak, kinek kellene vállalni a feladatot, míg végül Struan lecsendesítette őket. – Mr. Eliksen javaslata volt. Ha ő is rááll, miért ne engednénk át neki a tisztességet?
Mindannyian kitolongtak a kertbe, és nézték, mint vág át a téren Struan és Brock kíséretében Eliksen ahhoz a lorhához, amit Struan bocsátott a rendelkezésére. A zászlósokat nem érdekelte különösebben a három férfi – csak mutogattak rájuk, és gúnyos megjegyzéseket kiabáltak feléjük.
A lorha elindult lefelé a folyón.
– Lehet, hogy sose látjuk többé – mondta Brock.
– Nem hiszem, hogy bántanák – felelte Struan. – Különben nem engedtem volna elmenni.
Brock felmordult. – Idegen létére egész rendes fickó.
Gorth kíséretében visszament a saját házához. A többi kereskedő is visszatért üzletházába.
Miután Struan elégedetten konstatálta, hogy mind a kertben, mind a Disznó utcára nyíló hátsó ajtónál elfoglalta helyét a fegyveres őrség, visszatért lakosztályába.
Mejmej már nem volt ott. És Ah Gip sem.
– Hol úrnő?
– Nem tud, uram. Én nem lát tehén gyelek.
Struan átkutatta az egész épületet, de a két nő eltűnt. Olyan volt szinte, mintha sohasem lettek volna ott.

5