Liza Brock benyitott a kajütbe, és az ágyhoz ment. Érezte, hogy hónalját elönti a hideg verejték. Tudta, hogy ezekben a pillanatokban minden eldől Tess számára. – Ébredj, lelkem – mondta, s ismét megrázta Brockot. – Ideje fölkelni.
– Hagyj békén. – Brock a másik oldalára fordult; ágya enyhén ringatózott a White Witch törzsét meg-meghimbáló dagály hatására. – Idejében föl fogok öltözni.
– Te mondtad, hogy keltselek föl félóra múlva. Kelj föl, vagy elkésel.
Brock ásított, vakarózott, s fölült az ágyban. – Még le se ment a nap – mondta bizonytalan tekintettel bámulva ki a kajütablakon.
– Gorth nemsokára megjön, és te akartál korán elkészülni. Még a könyveket is át kell nézzed a compradoréval. Te kértél, hogy keltselek föl.
– Jól van, hagyd már abba, Liza. – Brock megint ásított egyet, és a feleségére nézett. Liza új ruhát viselt; vörös selyembrokátból készült, hatalmas turnűr díszítette, a szoknyát számos alsószoknya merevítette. A haja szoros kontyba volt kötve. – Nagyon csinos vagy – mondta gépiesen Brock, s megint ásított.
Lisa a kezében tartott óriási karimájú, tolldíszes kalappal játszadozott, aztán letette. – Segítek neked fölöltözni – mondta.
– Ez meg micsoda? Mondtam neked, hogy jó lesz a régi ruhám! – robbant ki Brock, ahogy meglátta a széken az új ruhadarabokat. – Ilyen könnyen áll nálad a pénz, hogy csak így kiszórod az ablakon?
– Szükséged volt már egy új ruhára, lelkem, és különben is: a lehető legjobban kell festened. – Egy fűzőt nyújtott a férje felé: ezt a holmit a divat kényszerítette a férfiakra, hogy karcsú derékkal büszkélkedhessenek. Brock káromkodva fölkelt. Miután szorosra fűzte a haskötőt hosszú, gyapjúból készült alsóneműje fölött, morogva tűrte, hogy Liza rásegítse a ruháit.
Amint aztán odaállt a tükör elé, nagyon elégedett volt a látvánnyal. Mellén az új ing fodrai hullámzottak, gesztenyeszín bársonyból szabott szalonkabátjának hajtókáit aranyszálhímzés díszítette, s tökéletesen állt rajta: araszos vállakat és keskeny derekat mutatott. Puha fekete bőrből készült ünneplő csizmájának talpa alatt egy keresztpánt húzódott: ez tartotta feszesen a könnyű, fehér szövetből szabott nadrág szárait. Öltözékét narancsszín fonállal hímzett mellény és fityegőkkel díszített arany óralánc egészítette ki.
– Az áldóját! Úgy festesz, lelkem, mint Anglia királya!
Brock megfésülte torzonborz szakállát. – Hát... – mondta nyersen, leplezni próbálva örömét – lehet, hogy igazad volt. – Oldalra fordult, lesimította mellén a bársonyt. – Talán itt mellben lehetne szorosabb is, he?
Liza felnevetett. – Eredj már, te...! – mondta, immár kevésbé tartva férjétől. – Szerintem a rubintű jobban mutatna a nyakkendődön, mint a gyémánt.
Brock kicserélte a nyakkendőtűt, és tovább gyönyörködött magában. Aztán fölkacagott, derékon kapta a feleségét, egy keringőt kezdett dúdolni, s táncra kényszerítette az asszonyt. – Te leszel a bál szépe, lelkem – mondta.
Liza megpróbált jó képet vágni a dologhoz, Brock azonban látta a szemén, hogy valami nincs rendben. – Mi baj?
Liza zsebkendőt vett elő, megtörölgette gyöngyöző homlokát, és leült. – Hát... Tess.
– Beteg tán?
– Nem. Arról van szó, hogy... hogy elvisszük a bálba!
– Elment a józan eszed?
– Csináltattam ruhát neki... úgy áll rajta, hogy még... Megcsináltattam a frizuráját is, és most már csak a te beleegyezésedre vár, mielőtt...
– Akkor mondd meg neki, hogy bújjon ágyba, a mindenségit! Nem megy semmiféle bálba! Te nagyon jól tudod, mi a véleményem erről. És erre ruhát csináltatsz neki?! – Brock fölemelte a kezét, hogy megüsse az asszonyt.
– Várj egy pillanatra – mondta Liza, akinek akaratereje felülkerekedett félelmén. – Előbb hallgass ide. Nagrek meg Tess...
Brock keze megállt a levegőben. – Mi van Nagrekkel?
– Szerencséje, hogy meghalt aznap este. Tess... szóval Tess... – Liza szeméből kibuggyantak a könnyek. – Nem akarlak felidegesíteni, de Tess...
– Várandós?
– Nem. Halálos rettegésben éltem végig ezt a hónapot, amíg te Kantonban voltál... Hátha tévedtem. De – hála legyen az Úrnak – a múlt héten megkezdődött a tisztulása, így hát ettől nem kell tartani.
– Szóval nem szűz? – kérdezte rémülettől döbbenten Brock.
– De még az. – A könnyek végigcsorogtak az asszony arcán.
– Hát ha még szűz, akkor miért idegeskedsz, az ég szerelmére? Ejnye, Liza, ejnye – simogatta meg az asszony arcát Brock.
Liza tisztában volt vele, hogy soha nem mondhatja el a férjének a valóságot: a lánya már nem ártatlan. Lelkében azonban hálát adott az Úrnak, amiért engedte, hogy meggyőzze a lányát: ami történt, az jórészt csupán a fantáziájában játszódott le, és még mindig olyan tiszta, amilyennek egy lánynak lennie kell.
– Rettenetes volt ez az elmúlt hónap – mondta. – Rettenetes. De ez egyben figyelmeztető jel is a számunkra, Tyler. Aggódtam, amiért távol voltál, amiért nem láttalak, aggódtam, amiért nem látod, hogy a lányod felnőtt már. És most is félek. Te nem látod azt, ami ott van az orrod előtt. – Brock szóra nyitotta a száját, de Liza hadarva folytatta: – Kérlek, Tyler. Könyörgök neked. Csak vess rá egy pillantást, és ha te is úgy látod, hogy felnőtt, akkor magunkkal visszük. Ha nem így látod, akkor itt marad. Megmondtam neki, hogy rajtad áll.
– Hol van most?
– A nagykajütben.
– Várj meg itt.
– Igen, lelkem.

21

Amikor Hongkong fölött már teljesen besötétedett az ég, Culum odalépett a Thunder Cloud kormányállásának korlátjához, és megadta a jelt. Eldördült az ágyú, aztán pillanatnyi csend telepedett a flottára. Culum feszülten figyelte a Boldogság-völgy part menti szegélyét. Izgalma tovább fokozódott, amikor meglátta a láng villanását, aztán egy másikét, s a nyolcas számú tengerparti telek kisvártatva egyetlen táncoló fénytengerré változott.
A víz szélén álló szolgák sietve meggyújtották a többi lámpást is. Száz meg száz állt belőlük a gyalult deszkákból összerótt óriási, kör alakú tánchely körül; fényük meleg volt, hívogató. A tánchely körül asztalok és székek sorakoztak tetszetős csoportokban; minden asztalra egy lámpást és egy Macauból hozatott virágcsokrot helyeztek. Az ételektől roskadozó, kecskelábú asztalok fölött, bambuszvázakra feszített köteleken további lámpások függtek. A portugál és francia borokkal, rummal, brandyvel, whiskyvel és sörrel teli hordókat lampionok világították meg. Negyvenládányi jégbe hűtött pezsgő is várta a vendégeket.
Mindenütt szolgák szorgoskodtak, valamennyi tiszta, fekete nadrágban és fehér zubbonyban; siettükben csak úgy táncolt a varkocsuk. Mindegyikük Csen Sengnek, a Nemes Ház compradoréjának ellentmondást nem tűrő felügyelete alatt állt. Csen Seng hihetetlenül kövér férfiú volt, drága ruhát viselt, kalapját ékkövek díszítették. Övének csatja egyetlen darab, felbecsülhetetlen értékű tiszta fehér jade-kőből készült, lábait fekete, selyemszárú, fehér talpú csizmába bújtatta. Úgy ült a táncparkett közepén álló széken, mint valami óriáspók a hálójában, s az állán lévő szemölcsből kinőtt hosszú szőrszálakat babrálta. Egy szolga állt mellette, legyezgette urát, nehogy nagyon kimelegedjen a langyos éjszakában.
Miután Cseng Seng úgy találta, minden rendben van, nehézkesen föltápászkodott, és fölemelte a kezét. A szolgák a helyükre rohantak, s miközben Cseng Seng még utoljára szemügyre vett mindent, úgy álltak, mint a kőszobrok. A compradore egy újabb intésére egy szolga kivált a többiek közül, s egy viasztyertyával a kezében kísietett a lámpák fényköréből a sötétbe borult partra.
Óriási ropogás közepette meggyulladtak a percekig égő petárdák; a hajókon és a parton állók mind előrohantak, hogy le ne maradjanak a látványosságról. A petárdák után tűzgolyók, színes fényvillanások következtek, majd – újabb recsegés-ropogás, robaj és füst közepette – ismét petárdák röppentek fel. Aztán tűzkerekek s színes fényszökőkutak jelentek meg. A percekig tartó robajlás tetőfokán egy olyasfajta dördülés hallatszott, mint amikor egy hadihajó sortüzet lő: száz és száz petárda röppent az égre. Csóvájuk magasra emelkedett, majd kihunyt. Pillanatnyi csend következett, aztán az egész égboltot betöltötték a vörös, zöld, fehér és aranyszínű füstpamacsok; méltóságteljesen ereszkedni kezdtek, majd eltűntek a tengerben.
A szolga meggyújtotta az utolsó kanócot, és elrohant. Vörös és zöld lángnyelvek kúsztak fel a hatalmas bambuszállványzaton, amely csakhamar egy lángokból álló oroszlánt és egy sárkányt formázott, így lángolt néhány percen át, míg végül ugyanolyan hatalmas robbanással, mint amelynek közepette életre kelt, kihunyt.
A környékre ismét sötétség borult, csupán a völgyet közrefogó hegyek oldalán végigvisszhangzó óriási ováció hallatszott. Aztán, amikor már a szem megszokta a sötétséget, ismét felragyogtak a táncparkett hívogató fényei. Hongkong megtelt örömteli várakozással.

Shevaun elgyötörten felnyögött. – Elég már – könyörgött.
Komornája erősen megmarkolta a fűző pántjait, s térdét Shevaun dereka tövének feszítette. – Fújd ki a levegőt – rendelkezett, majd miután Shevaun engedelmeskedett, húzott még egyet a szalagokon, s csomóra kötötte őket. Shevaun levegő után kapkodott.
– Tessék, drágaságom – szólt a főkötős szobalány. – Most már kész. – Alacsony, nett ír nő volt, csuklója, mint az acél. Kathleen O'Rourke volt a neve. Dajkaként, majd komornaként szolgált a háznál Shevaun pólyás kora óta, és bálványozta úrnőjét. Sötétbarna haja kedves, nevetős szemű arcot és gödröcskés állat keretezett. Harmincnyolc éves volt.
Shevaun megkapaszkodott a kajüt egyik székében, s felnyögött; alig bírt lélegzetet venni. – Nem bírom ki éjfélig, el fogok ájulni.
Kathleen elővette a szalagot, és megmérte Shevaun derekát. – Szentséges Szűz Mária! Tizenhét és fél hüvelyk! Vigyázz, drágaságom, ha elájulsz, olyan kecses légy, akár egy felhőcske, és ne feledd, hogy mindenki téged figyel.
Shevaunon fodros bugyogó és selyemharisnya volt. A bálnacsontból készült fűző összeszorította csípőjét, kegyetlenül összepréselte derekát, följebb pedig, afféle emelőként szolgálva, kidomborította melleit. – Le kell ülnöm egy percre – pihegte.
Kathleen elővette a repülősót, és meglengette Shevaun orra alatt. – Tessék, drága szívem. Ha azok a nőszemélyek meglátnak, rögtön nem akarsz majd elájulni. Szentséges Szűz Mária, Józsefnek anyja! Te leszel a bál szépe!
Hangos kopogtatás hallatszott az ajtó felől. – Nem vagy még készen, Shevaun? – kiáltotta Tillman.
– Még nem, bácsikám. De hamarosan elkészülök.
– Hát akkor igyekezz, kedvesem. Ott kell lennünk, mielőtt őexcellenciája megérkezik – mondta Tillman, és elment.
Kathleen halkan kuncogott. – De csacsi egy férfi ez, drága szívem! Fogalma sincs róla, hogy egy nőnek hatásosan kell megjelennie.

Quance elővette a festményt: – Nnna?
– Kitűnő, Aristotle – mondta Robb, és fölemelte a kis Karent, hogy láthassa a róla készült portrét. – Ugye szép, Karen?
– Én ilyen vagyok? – kérdezte csalódottan a kislány. – Ez rémes.
– Ez a halhatatlanság, Karen – felelte megütközve Quance. Kivette a kislányt Robb kezéből, és szorosan megfogta a karjait. – Nézd meg ezt a fenséges ragyogást az arcodon, a fényt azokban a gyönyörű szemeidben... a boldogságot, amely úgy fog körül, mint valami glória. Alcazabedabra szakállára mondom, egyszerűen csodálatos, hogy pont ilyen vagy.
– Akkor jó. – Karen megölelte a festőt, aki most elengedte. A kislány megint a képre nézett. – Ki az az Alcaza... Hogy is mondtad?
– Egy barátom – válaszolta komolyan Quance. – Egy szakállas barátom, aki őrködik a festők és a szép gyermekek fölött.
– Ez nagyon, nagyon szép kép – mondta Sarah. Nyúzott volt az arca. – Most szaladj, kicsim, ideje lefeküdnöd.
– Még korán van – biggyesztette le ajkát Karen. – És különben is megígérted, hogy nem kell lefeküdnöm, amíg a papa nem megy el.
Quance elmosolyodott, elővett egy üveg terpentint, letisztogatta az ujjait, és levetette munkaköpenyét. – Majd holnap elviszem a képeimet, Robb.
– Persze.
– Hát akkor, azt hiszem, ideje indulnunk. – Quance lesimította rikító vörös fonállal hímzett mellényének ráncait, s fölvette aranyfényű, selyem szalonkabátját.
– Én szeretlek téged, Mr. Quance – mondta Karen. – Te nagyon csinos vagy, még akkor is, ha a festmény rémes.
Quance fölnevetett, megölelte a kislányt, és föltette csúcsos tetejű kalapját. – A nagycsónakban várom, Robb.
– Mutasd az utat Mr. Quance-nek, Karen – mondta Robb.
– Igen, papa – felelte a kislány, s az ajtóhoz táncolt. Quance úgy lépkedett utána, akár egy pávakakas.
– Jól érzed magad, Sarán? – kérdezte aggályoskodva Robb.
– Nem – felelte hidegen Sarah. – De ez nem érdekes. Eredj már. Elkésel.
– Ha neked úgy könnyebb, itt maradok – készségeskedett Robb.
– Énrajtam csak az segít, ha megszülök, és aztán hazautazom. – Sarah ingerlékenyen félresöpört a szeméből egy gyér hajtincset. – Ha végre elkerülök erről az átkozott szigetről!
– Jaj, ne légy már nevetséges! – válaszolta Robb, képtelen lévén uralkodni magán; dühe felülkerekedett azon az elhatározásán, hogy nem vitatkozik. – Ennek semmi köze Hongkonghoz!
– Amióta megszereztük ezt a szigetet, csak bajunk származott belőle. Megváltoztál. Megváltozott Dirk is, Culum is, én is. Az isten szerelmére, mi folyik itt? Végre elhatározzuk, hogy hazatérünk – erre tönkremegyünk. Halálra rémülünk, förtelmes veszekedéseket folytatunk – miközben szegény Ronalda és Dirk családja halott. Aztán jön az ezüst, megmenekülhetnénk, de nem: Dirk sarokba szorít téged, te pedig túl gyenge vagy, hogy nemet mondj neki, ezért megesküszöl, hogy maradsz. Culum gyűlöli Dirköt, Dirk gyűlöli Culumot, te pedig ostoba módon ott állsz kettejük között, nincs hozzá bátorságod, hogy fogd, ami jog szerint minket illet, és hazagyere, hogy élvezd a gazdagságot. Korábban sose volt bajom a terhességgel, de most késik a gyerek. Azelőtt sose éreztem rosszul magam, most meg a halálomon vagyok. Ha szeretnéd pontosan tudni, mikor kezdődött minden bajunk, én napra megmondom neked: 1841. január 26-án!
– Ez ostobaság, badarság! – vágott vissza Robb dühösen, amiért Sarah hangosan kimondta azt, ami már neki is régóta ott járt az eszében, s rádöbbent, hogy korábban, az éjszakai őrségek idején ő is ugyanígy elátkozta ezt a napot. – Babonás badarság – tette hozzá inkább csak azért, hogy magát győzködje, mint Sarah-t. – A járvány tavaly tört ki. A bank is a múlt évben ment tönkre. Mi ezalatt Hongkongban voltunk, egyszerűen csak később kaptuk meg a híreket. És ne hidd, hogy ostoba vagyok. Meg fogjuk kapni a pénzt, méghozzá sokat, és egy év ide vagy oda mit se számít. Én rád gondolok, a gyerekeinkre és az unokáinkra. Maradnom kell. Már minden meg van beszélve.
– Lefoglaltad már a helyünket a hazaútra?
– Még nem.
– Akkor boldoggá tennél, ha nyomban elintéznéd. Nem fogom meggondolni magam, ha ez jár a fejedben!
– Nem, Sarah – válaszolta fagyosan Robb –, nem hiszem, hogy meggondolod magad. Csak azért vártam, hogy lássam, hogyan érzed magad. Rengeteg hajónk van, amivel elmehetsz. Ezt te is nagyon jól tudod.
– Mához egy hónapra már nem lesz semmi bajom, és..
– Dehogynem lesz. És veszélyes ilyen gyorsan útra kelni. Neked is, meg a gyereknek is!
– Akkor talán jobb lenne, ha hazakísérnél minket.
– Nem tehetem.
– Hát persze hogy nem. Neked ennél fontosabb teendőid vannak. – Sarah-ból kirobbant az indulat. – Talán már megint kerítettél magadnak egy hitetlen szajhát, aki csak rád vár!
– Az isten szerelmére, fogd be már a szád. Ezerszer megmondtam neked, hogy...
– Dirknek is van már egy itt a szigeten. Miért lennél te más?
– Kije van neki?
– Talán nincs?
Nyílt az ajtó, s Karen táncolt be a szobába. Apja karjaiba ugrott, majd odaszaladt Sarah-hoz, és átölelte.
– A papa elintézi, hogy egy hajó hazavigyen minkét, drágám – mondta Sarah, érezve, hogy a magzat hevesen rugdalózni kezd a méhében. Végre-valahára közeleg már az ideje; makacs félelem kerítette hatalmába. – Idén otthon ünnepeljük a karácsonyt. Hát nem csodálatos? Lesz hó, karácsonyi énekek, megjön a Télapó. És csodálatos ajándékok is lesznek.
– Jaj, de jó! Én szeretem a Télapót! De mi az a hó?
– Minden fehér lesz... a fák, a házak... A hó megfagyott eső. Nagyon szép. A boltok meg tele lesznek játékokkal meg mindenféle csodálatos holmival. – Sarah hangja remegett; Robb érezte, mint hasít bele feleségébe a fájdalom. – Olyan szép lesz megint igazi városban lenni. Nem egy ilyen... egy ilyen vadonban.
– Hát akkor én megyek – mondta Robb lesújtva. Kurtán megcsókolta Sarah-t, aki észrevétlenül elfordította az arcát, még jobban felhüdítve ezzel férjét. Robb megölelte Karent, és kiment.

Mary Sinclair még utoljára elrendezgette hajfürtjeit, s fejére tűzte a vadvirágokból font kis koszorút, amit Glessing küldött neki.
Könnyen omló, hollófekete santungselyemből készült, turnűrös ruhájának szoknyáját számos alsószoknya merevítette, amelyek minden lépésnél suhogó hangot adtak. A divatos szabású öltözék látni engedte vállainak meztelen simaságát és duzzadó kebleit.
Szenvtelenül méregette tükörképét.
Idegen arc nézett vissza rá. Tekintetében valami idegenszerű szépség tükröződött, arcában nem volt szín. Mélyvörös ajkain megcsillant a fény.
Tudta, hogy még sosem volt ilyen csinos.
Felsóhajtott, és elővette a naptárát. Mindazonáltal tudta, hogy felesleges ismét visszaszámolni a napokat. Az eredmény most is ugyanaz lesz, ugyanarra a következtetésre fog jutni, mint ami reggel beléhasított: állapotos. Jaj istenem, jaj istenem, jaj istenem.

22

Culum udvariasan meghajolt. – Jó estét – mondta gépiesen, miközben az újabb vendég is eltűnt az ünneplő tömegben. Már csaknem egy órája állt ott apja és a nagybátyja mellett, sorra üdvözölve a vendégeket; türelmetlenül várta, hogy vége legyen ennek a formaságnak.
Tekintetével a táncparkettet pásztázta. A meztelen vállak, sokszínű ruhák, tündöklő egyenruhák és megállás nélkül libegő legyezők forgatagában Mary Sinclairt kereste. Egy pillanatig bosszúsan nézte, hogy a lány Glessinggel cseveg. Nem szabad feltekenykednem, gondolta aztán: Mary nyilvánvalóan a legszebb lány a bálban, és nincs abban semmi kivetnivaló, hogy George ott van mellette. Igazán nem hibáztathatom.
A kör két oldalán két emelvény volt fölállítva: egyik a tengerészek, másik a katonák zenekara részére. Amikor a tábornok tudomást szerzett róla, hogy az admirális kölcsönadta az estélyre a zenekarát, ő is ugyanezt tette.
E percben éppen a skarlárvörös egyenruhás katonazenekar játszott. Az egybegyűltek alig várták már, hogy táncra kerekedhessenek, de meg kellett várniuk Longstaffot. Longstaff pedig késett, amihez megvolt a joga.
Culum újabb és újabb vendégek előtt hajolt meg, s fellélegezve tapasztalta, hogy végre ritkul a sor. A part felé pillantott, ahol lámpák füzére kalauzolta a bálhoz a csónakból kiszálló meghívottakat, s észrevette, hogy Longstaff nagycsónakja partot ér. A kutterből Longstaffot, a nagyherceget és az admirálist segítették partra. Na végre, gondolta Culum. Most már nem tart soká. Szeme ismét a táncparkett felé fordult, s ezúttal Manoelita de Vargason állapodott meg. A lány a legyezője fölött őt figyelte. Gyönyörű volt – hófehér bőr, fekete szem, fekete haján csipkekendő. Culum elmosolyodott, és kissé meghajolt. Manoelita szemöldöke ráncba ugrott, meglibbentette legyezőjét, és elfordult. Culum megfogadta magában, hogy legalább egyszer táncba viszi.
Lefricskázott néhány porszemet kabátja hajtókájáról; tudta, hogy a ma este megjelent férfiak legtöbbjét messze megelőzve, a legfrissebb angol divat szerint van öltözve. Derekán szoros, csípője körül bő szalonkabátja égszínkék volt, selyemből készült hajtókái sötétkékek. Fekete, puha szárú félcsizmájába gyűrve világoskék, lábszárához simuló nadrágot viselt. A haja a fülére és magas keménygallérjára göndörödött. Robb szabója remek munkát végzett, gondolta. És milyen olcsón! Havi százötven guinea-ből az ember tucatnyi gálaruhát és csizmát is megengedhet magának. Csodás az élet.
Ismét meghajolt – vendégek újabb csoportja haladt el előtte, nyomukban a parfümmel leplezni próbált pállott izzadságszaggal. Furcsa, gondolta. Most már érezte az emberek szagát, és úgy találta, bűzlenek. Elámult a dolgon: hogy is nem vette észre korábban? Határozottan jobban, sokkal kellemesebben érezte magát, mióta naponta megfürdött és ruhát váltott. A Tajpannak igaza volt.
Apjára nézett, aki elmélyült beszélgetésbe bonyolódott Morley Skinnerrel. Culum tudta, hogy az emberek szemmel tartják, és hogy az arckifejezése most elutasító. A vendégek nem tapasztalták, hogy apa és fia között enyhült volna az ellenséges viszony. Valójában rideg udvariassággá mélyült. A játék kezdete óta Culum egyre könnyebbnek találta, hogy félrevezető magatartást tanúsítson az emberek előtt. Légy őszinte, Culum, figyelmeztette magát. Már nem bálványozod apádat. Még mindig tiszteled – de már tudod róla, hogy eretnek, házasságtörő, és hogy veszedelmes befolyása van. Már nem is tetteted – hűvös vagy vele szemben. Hűvös és óvatos.
– Szedd össze magad, Culum öcsém – súgta oda neki idegesen Robb.
– Hogy, bácsikám?
– A mai este vigasságra való.
– Ez igaz. – Culum látta Robb tekintetében a zavart kifejezést, de nem tette szóvá. Hátat fordított nagybátyjának, hogy újabb vendégeket köszöntsön, s hogy szemmel tartsa Maryt, és alkalmanként Manoelitát. Elhatározta, hogy nem mondja el Robbnak, mi történt közte és a Tajpan között a hegytetőn.
– Még nem ismeri az unokaöcsémet, Culumot – hallotta nagybátyja hangját. – Culum, bemutatlak Miss Tess Brocknak.
Culum megfordult. Megdobbant a szíve – abban a pillanatban beleszeretett a lányba.
Tess pukedlizett. Fehér selyemruhája hatalmas, hullámzó szoknyájának szegélye alól tajtékként villantak elő zuhatagként aláomló alsószoknyáinak fodrai. Dereka már-már hihetetlenül karcsúnak hatott ruhája duzzadozó, mélyen kivágott mellrésze alatt. Szőke haja laza csigákban omlott meztelen vállára. A szeme kék volt, az ajka kívánatos. Culumra nézett, Culum pedig őrá.
– Megtiszteltetés számomra, hogy megismerhettem – hallotta saját, idegenszerűnek tetsző hangját Culum. – Részeltetne abban a kitüntetésben, hogy nekem ígéri az első táncot?
– Köszönöm, Mr. Struan – hallotta a lány csilingelő hangját, aki már el is ment.
Liza árgus szemekkel figyelte őket. Látta Culum arckifejezését s Tess reagálását. Ó, Uram, engedd, hogy így legyen, engedd, hogy megtörténjen, gondolta, miközben elindult a táncparkett felé tartó Brock nyomában.
– Én meg sem ismertem a kis Tesst – mondta Struan Robbnak. – Te igen? – ő is észrevette a Culum és Tess között váltott pillantásokat, s most lázasan törte a fejét, milyen előnyöket és hátrányokat jelentene a két fiatal házassága. Magasságos ég!
– Én sem. Nézd csak Brockot: majd szétveti a büszkeség.
– Látom.
– És nézd Maryt. Sose hittem volna, hogy ilyen... hogy ilyen kábító is tud lenni.
– Igen. – Struan egy percig Maryn tartotta a tekintetét.
A fekete ruha kiemelte a lány bőrének légies, derengő sápadtságát. Aztán Manoelitát vette szemügyre. Majd megint Tesst. A lány Culumra mosolygott, aki természetesen visszamosolygott rá. Jóságos ég, gondolta Struan: Culum Struan és Tess Brock...
– A mennykő vágna Shakespeare-be! – mondta akaratlanul.
– Hogy?
– Semmi. Ha jól látom, Marynek komoly esélye van a díj elnyerésére.
– A közelébe se jön Manoelita de Vargasnak – mondta rájuk kacsintva a mellettük elsétáló Quance.
– Vagy Shevaunnak, ha majd megtisztel minket a megjelenésével – felelte Struan.
– Ó, a gyönyörű Miss Tillman... Úgy hallottam, hogy csak bugyogó meg egy leheletvékony anyagból készült köpeny lesz rajta. Semmi más! Magasságos Jupiter! Ehhez mit szólnak?
– Jó, hogy látom, Aristotle – lépett oda hozzájuk Jeff Cooper. – Válthatnék néhány szót magával egy megrendelésről?
– Isten óvja halhatatlan lelkemet! Egyszerűen nem értem, mi jött rá mostanában mindenkire – mondta gyanakodva Quance. – Álló nap csak megrendelésekkel halmoznak el.
– Hirtelen rádöbbentünk, milyen tökéletes munkát végez – vágta rá Cooper.
– Istenemre és a halhatatlan igazságra mondom, legfőbb ideje volt már. Megemelkedtek az áraim. Ötven guinea.
– Vitassuk meg ezt inkább egy pohár pezsgő mellett, he? – Cooper többször is Struanra kacsintott Quance feje fölött, majd távolabbra terelte az apró termetű férfit.
Struan halkan fölnevetett. Ő állt Quance állandó elfoglaltságának hátterében, hogy megóvja a pletykálkodóktól – amíg el nem dönti a vetélkedést. Ugyancsak ő volt az, aki elintézte, hogy Maureen Quance ne hagyhassa el az állóhajót – elhozta valamennyi csónakját.
Ebben a pillanatban a lámpák fényében feltűnt Longstaff, a nagyherceg és az admirális.
Dobpergés hallatszott, mindenki fölállt, a zenekar pedig rázendített az „Isten óvja a királynőt”-re. Ezután – kisebbnagyobb zökkenőkkel – az orosz himnusz következett, s végül az „Uralkodj, Britannia”. Felcsattant a taps.
– Ez nagyon kedves volt öntől, Mr. Struan – mondta Szergejev.
– Köszönöm, fenség. Azt szerettük volna, hogy otthon érezze magát. – Struan tudta, hogy minden szem rájuk szegeződik, s tudta azt is, hogy helyesen választotta meg öltözékét. Mindenki mással ellentétben ő tiszta feketében volt, csupán egy zöld szalag ütött el ettől, amellyel hosszú haját fogta össze a tarkóján. – Volna kedve megnyitni a táncot?
– Megtiszteltetésnek tekinteném, de sajnos nem ismerek itt egyetlen hölgyet sem. – Szergejev tündöklő kozákegyenruhát viselt, amelynek mentéjét elegánsan panyókára vetette; ékkövekkel kirakott övén díszkard függött. Mögötte két alázatos tekintetű szolgája várakozott parancsait lesve.
– Ezen könnyen segíthetünk – válaszolta Struan fesztelenül. – Szíveskedjék választani. Boldoggá tenne, ha bemutathatnám önnek az illető hölgyet.
– Ez roppant udvariatlan dolog lenne részemről. Válassza ki talán ön, ki volna az a hölgy, aki esetleg hajlandó volna kitüntetni.
– Hogy aztán kikaparják a szememet? Rendben van. – Struan megfordult, s elindult a táncparkett túlsó oldalára. Az lesz a legjobb, ha Manoelitát választom. Nagy megtiszteltetésnek tekintenék és nagyon örülnének neki a portugálok, az a közösség, amelynek tagjai közül a Nemes Ház és az összes többi itteni cég hivatalnokai, könyvelői, raktárosai kikerülnek, azok az emberek, akik voltaképpen működtetik a kereskedőházakat. Mary Sinclair ugyanilyen jó választás lenne – különös módon vonzó ma este, ő a legszebb nő az egybegyűltek között. De az ő kiválasztása nem hozna egyebet, mint Glessing barátságát. Struan észrevette, hogy legyeskedik a lány körül a kapitány. Mióta Glessingból kikötőmester lett, egyre fokozódik a befolyása. Hasznos szövetséges lesz.
Látta, hogy Manoelita szemei elkerekednek, s hogy Mary Sinclair lélegzet-visszafojtva figyeli közeledtét, ő azonban Brock előtt állt meg.
– Megengeded, Tyler, hogy Tess nyissa meg a bált a nagyherceg karján? – Struan örömmel látta, hogy a körülállók izgatottan összesúgnak.
Brock büszkeségtől vörösen bólintott. Liza alig bírt magával. Culum káromkodott magában: egyszerre gyűlölte és áldotta az apját, amiért Tesst választotta. Tess elpirult, csaknem elájult. Minden kereskedőnek ugyanaz a gondolat járt a fejében: a Tajpan ki akar békülni Brockkal? És ha igen, akkor miért?
– Ezt képtelen vagyok elhinni – mondta Glessing.
– Én is nehezen – felelte rá gyorsan Cooper, tudva, hogy egy Brock és Struan közötti békekötés nem szolgálna az előnyére. – Ennek semmi értelme.
– Dehogyis nincs – mondta Mary. – ő a legfiatalabb, őt kell részesíteni a megtiszteltetésben.
– Ez inkább szól ellenére, mint mellette, Miss Sinclair – jegyezte meg Glessing. – A Tajpan sose cselekszik felelőtlenül. Talán abban reménykedik, hogy a lány elesik és kitöri a lábát, vagy valami ilyesmi történik vele. Gyűlöli Brockot.
– Szerintem ez nagyon rosszindulatú feltételezés, Glessing kapitány – mondta élesen Mary.
– Csakugyan az. Bocsánatot kérek, amiért hangosan kimondtam, hogy mi jár itt mindenkinek a fejében. – Glessing bánta már ostobaságát; tudhatta volna, hogy egy ilyen ragyogó, ártatlan teremtés védelmébe fogja venni azt az ördögfattyat. – Csak az bosszantott fel, hogy ez a megtiszteltetés, mint a jelen lévő hölgyek legszebbjét, önt illette volna.
– Nagyon kedves. De nem szabad arra gondolnia, hogy a Tajpan rosszindulatúan cselekszik. Ez nem igaz.
– Tévedtem, önnek van igaza – válaszolta Glessing. – Nekem adná az első táncot? Aztán leülhetnénk vacsorázni. Akkor tudnám, hogy megbocsátott.
Mary Sinclair már egy esztendeje úgy tekintett George Glessingre, mint potenciális férjre. Tetszett neki a kapitány, de nem szerette. Most azonban minden összeomlott, gondolta.
– Köszönöm – mondta. Lesütötte a szemét, estette a legyezőjét. – Ha megígéri, hogy sokkal... sokkal kedvesebb lesz.
– Áll! – vágta rá Glessing boldogan.
Struan a táncparkett felé vezette Tesst. – Tudsz keringőzni, lányom?
Tess bólintott, s megpróbálta levenni a szemét a Tajpan fiáról.
– Fenség, engedelmével bemutatom Miss Tess Brockot. Alekszej Szergejev nagyherceg.
Tess bénultan, remegő térdekkel állt, de a gondolatait Culum kötötte le: az, ahogyan a fiatalember nézett rá, amikor megérkezett. Ez visszaadta az önbizalmát.
– Megtiszteltetés számomra, hogy megismerhettem, fenség – pukedlizett.
Szergejev meghajolt, és gálánsán kezet csókolt. – Részemről a megtiszteltetés, Miss Brock.
– Kellemes útja volt? – kérdezte Tess, legyezgetve magát.
– Igen, köszönöm. – Szergejev Struanra pillantott. – Minden angol hölgy ilyen gyönyörű?
Alighogy kimondta e szavakat, Tillman karján Shevaun lépett a lámpások fénykörébe. Ruhája pókháló finomságú, zöld anyagból készült, óriási szoknyája harang alakot formázott, s csak térdig ért, hogy ezzel is hangsúlyozza tucatnyi smaragdszín alsószoknyájának fodrait. Kezére hosszú szárú, zöld kesztyűt húzott, vörös hajába paradicsommadár-tollak voltak tűzve. Ruhaderekát, hihetetlennek tetsző módon, nem tartotta semmiféle pánt.
– Bocsássanak meg, amiért elkéstünk, excellenciás uram, Mr. Struan – hajtott térdet a hirtelen támadt csöndben. – Éppen indultunk már, amikor sajnos eltört a cipőm csatja.
Longstaff nagy erőfeszítés árán levette pillantását Shevaun dekoltázsáról, s mint mindenki más, ő is azon töprengett, hogy vajon mi az ördög tartja a ruhát, és mi történne, ha lecsúszna a lány válláról. – Maga mindig a lehető legjobb pillanatban érkezik, Shevaun – mondta, majd Szergejevhez fordult. – Engedelmével bemutatom önnek Miss Shevaun Tillmant Amerikából. Ó és Mr. Tillmant. Őfensége Alekszej Szergejev nagyherceg.
Ahogy ott állt egy pillanatra elfeledve, Tess szótlanul nézte Shevaun újabb térhajlását, s hirtelen gyűlölet támadt benne iránta, amiért elorozta tőle a pillanat dicsőségét. Ez volt az első eset életében, hogy féltékeny lett egy másik nőre. És ez volt az első alkalom, hogy mint nőre s nem mint lányra gondolt önmagára.
– Micsoda gyönyörű ruha, Miss Tillman – mondta negédesen. – Maga varrta?
Shevaun tekintete föllángolt, de ugyanolyan negédes hangon válaszolt: – Jaj nem, drágám, nekem sajnos nincs hozzá olyan tehetségem, mint magának. – Te taknyos, lepcses szájú ribanc.
– Megtisztelne az első tánccal, Shevaun? – kérdezte Longstaff.
– Örömmel, excellenciás uram. – Shevaunt felvillanyozta a megjelenése kiváltotta irigység és féltékenység. – Itt minden olyan gyönyörű – mosolygott rá Struanra.
– Nos... köszönöm – felelte Struan. Elfordult, és odaintett a flotta tamburmajorjának.
A karmester pálcája meglendült, s felhangzottak a bécsi keringő első vérpezsdítő taktusai. Jóllehet a valcert sokan rossz szemmel nézték, mégis ez volt a legnépszerűbb tánc.
Miközben Szergejev a táncparkett közepére vezette Tesst, Shevaun egyfolytában azért imádkozott, hogy a lány botoljék meg és essen el, vagy még inkább, hogy kiderüljön róla: úgy táncol, mint egy tehén. Tess azonban olyan könnyedén lebegett Szergejev karján, akár a falevél. Longstaff a középre vezette Shevaunt, aki, miközben csodálatos kecsességgel megperdült, észrevette, hogy Struan egy fekete szemű portugál szépség felé tart, akit eddig még sose látott; megdühödött. Mikor ismét perdülnie kellett, látta, hogy Struan Liza Brockot vezeti a táncparkettre. Okos ember vagy te, Tajpan, gondolta. Ezért szeretlek. Aztán megpillantotta a parkett közepén táncoló herceget és Tesst, s a remekül táncoló Longstaffot, anélkül hogy a férfi észrevette volna, hogy őt vezetik, feléjük irányította.
Culum a kert szélén állt és figyelt. Fogott egy pohár pezsgőt, felhajtotta – az ízét nem is érezte –, aztán már ott állt Tess előtt, meghajolt, s arra kérte, legyen a partnere a második táncban.
Nem vette észre Brock összevont szemöldökét, sem azt, hogy Liza sietve eltereli a férfi figyelmét. Nem vette észre Gorth hirtelen érdeklődését sem.
Sorra követték egymást a keringők, a polkák, a körtáncok, a galoppok. Shevaunt minden tánc után körülvették a férfiak, ugyanígy Manoelitát is – de őt óvatosabban. Culum már harmadszor táncolt Tess-szel – a társasági illemszabályok egy este maximum négy fordulót tűrtek el ugyanazzal a partnerrel.
A vacsora előtti utolsó tánc előtt Struan keresztülfurta magát a Shevaunt körülvevő férfiak gyűrűjén. – Uraim! – szólt nyugodtan és határozottan. – Sajnálom, de ez a tánc a házigazda előjoga. – A férfiak felmordultak, de félrehúzódtak. Struan nem várta meg, míg a zenekar rázendít, nyomban a parkettre vezette a lányt.
Jeff Cooper féltékenyen figyelte őket. Ez az ő tánca lett volna.
– Jól mutatnak egymás mellett – mondta Tillmannek.
– Igen. Miért nem vagy egy kissé rámenősebb? Ismered az álláspontomat. És a bátyámét is.
– Ráérünk.
– De nem most, hogy Struan megözvegyült.
Cooper szemei résnyire szűkültek. – Te támogatnál egy ilyen frigyet?
– Természetesen nem. Viszont előttem teljesen nyilvánvaló, hogy Shevaun belebolondult ebbe az emberbe – mondta Tillman, majd rosszkedvűen hozzátette még: – Ideje már, hogy lecsillapodjon. Mióta megérkezett, csak bajom van vele, és már nagyon unom, hogy a gardedám szerepét játsszam mellette. Ismerem a szándékodat, így hát azt mondom: kérd meg hivatalos formában a kezét, essünk már túl rajta.
– Addig nem kérem meg, míg bizonyos nem vagyok felőle, hogy hajlandó elfogadni, méghozzá boldogan és szabad akaratából. Shevaun nem holmi tárgy, amit csak úgy adni-venni lehet.
– Egyetértek. De akkor is nő és kiskorú, és azt fogja tenni, amit én meg az apja a legjobbnak tartunk a számára. Meg kell mondanom, hogy nem helyeslem az álláspontodat, Jeff. Csak a bajt hívod ki ezzel magad ellen.
Cooper nem felelt. Merő tekintettel, sajgó ágyékkal nézte Shevaunt.
– Tökéletes pár – jegyezte meg Mary, aki rettenetesen szeretett volna Shevaun helyében lenni. És e pillanatban önmaga számára is váratlanul tisztátalannak érezte magát: életének eltitkolt oldala miatt, a gyerek miatt, Glessing miatt. Olyan szelíd ma este a kapitány; szelíd, férfias, nagyon angol és nagyon tiszta. Csaknem elsírta magát a Tajpan iránti reménytelen szerelme miatt.
– Csakugyan az – válaszolta Glessing. – De ha van igazság a földön, a díjat ön nyeri el, Miss Sinclair.
Marynek sikerült elmosolyodnia, majd megint eszébe jutott a kérdés: vajon ki lehet gyermekének apja. Nem mintha számított volna, mert az apa kínai volt. Egy kínai fattyút szülni...! Inkább meghalok, mondta magában. Még két-három hónap, aztán már látszani fog. De én azt már nem érem meg, hogy lássam az emberek arcán a döbbenetet és a szemrehányást. Könnycseppek gyűltek a szemébe.
– Mary... Mary... – érintette meg gyengéden a karját Glessing. – Nem szabad sírnia egy bók miatt. Higgye el, itt csakugyan maga a legszebb... a legszebb lány, akit valaha is láttam. Ez az igazság.
Mary a legyező takarásában letörölte könnyeit, s rémületének ködén átfelsejlett előtte Mejmej alakja. Ő talán tudna segíteni... Lehet, hogy a kínaiaknak van valami szerük a magzatelhajtásra. De ez gyilkosság. Gyilkosság. Nem: ez az én testem, Isten nincs, és átkozott legyek, ha megszülöm ezt a gyereket. – Bocsásson meg, kedves George – felelte. Most, hogy határozott, már egy kissé megbékélt önmagával. – Megszédültem egy pillanatra.
– És biztos, hogy már jól érzi magát?
– Igen.
Glessing csordultig telt féltő szeretettel. Szegény, törékeny kislány, gondolta. Szüksége van valakire, aki gondoskodik róla. És ez az ember én vagyok. Én, és senki más.

Struan a táncparkett kellős közepén megállt.
– Már éppen azon gondolkodtam, miért részesít ebben a megtiszteltetésben, Tajpan. – Shevaunról csak úgy sugárzott a dévajság.
– Ez a tánc számomra jelent megtiszteltetést – udvariaskodott Struan.
Felhangzottak a földkerekség legvérpezsdítőbb muzsikájának, a kánkánnak első ütemei. Ez a vad, vidám, duhaj, magas lábemelgetéseket követelő tánc a harmincas években jött divatba Párizsban, hogy aztán rohammal vegye be Európa fővárosait. A legjobb körök azonban vérlázítónak tartották és tiltották.
– Tajpan! – mondta a csodálkozástól kővé meredve Shevaun.
– Megvesztegettem a tamburmajort – súgta Struan. Shevaun tétovázott, de aztán – érezve magán a megbotránkozott tekinteteket – természetes mozdulattal megfogta Struan karját; a zene lüktetése felkorbácsolta a vérét.
– Remélem, nem fog összedőlni a világ – mondta Struan.
– De ha mégis, remélem, maga megvéd engem.
Bokájukat magasra rúgva belekezdtek. Shevaun hátralépett, fölemelte a szoknyáját, magasra lendítette a lábát; kilátszott fodros bugyogója. Diadalmas kiáltás hallatszott, s a férfiak partnereikhez rohantak. Egy pillanat múltán már mindenki táncolt, emelgette a lábait, hatalmába kerítette őket a mindenkit magával ragadó, szemérmetlen lüktetésű ritmus.
A zene mindenkit megvadított.
Amikor véget ért, hatalmas tapsvihar tört ki, az egybegyűltek újrázást követeltek, s a zenekar ismét belevágott. Mary elfeledkezett a magzatról, Glessing pedig elhatározta, hogy ma este megkéri – mit megkéri: követelni fogja! – Horatiót, hogy adja áldását a házasságra. A táncolok tovább keringtek, emelgették a lábukat, kurjongattak, lihegtek – aztán vége lett. A fiatalok körbefogták Struant és Shevaunt; megköszönték a Tajpannak, gratuláltak a lánynak. Shevaun birtokosi mozdulattal fűzte karját Struanéba, legyezgette magát, és nagyon elégedett volt önmagával. Struan letörölte homlokáról a verítéket, s elégedetten állapította meg, hogy mindkét hazárd húzása bejött: Tess is és a kánkán is.
A vendégek visszaültek az asztalokhoz, a szolgák pedig elkezdték felhordani az ételeket: füstölt lazacot és sonkát, halat, osztrigát, étikagylót, kolbászt, friss gyümölcsöt, amit Csen Seng hozatott egy lorhával Maniláról, nyílt tűz fölött sült friss marhahúst, amit a flottától vásároltak, szopós malacokat, sós lében pácolt sertéslábakat édes kocsonyában.
– Szavamra – mondta Szergejev –, életemben nem láttam még ennyi ennivalót, s esztendőit óta nem volt részem ilyen pompás mulatságban, Mr. Struan.
– Tudja, fenség – válaszolta Shevaun felvonva egyik szemöldökét –, az ilyesmi a Nemes Háznál teljesen hétköznapi dolog.
Struan együtt nevetett a többiekkel, majd leült az asztalfőre. Szergejev a jobbján foglalt helyet, Longstaff a balján; Shevaun a nagyherceg, Mary Sinclair Longstaff mellett ült, Glessing Mary másik oldalán. Ugyanennél az asztalnál foglalt helyet Horatio, Aristotle, Manoelita és az admirális is. Brock, Liza és Jeff Cooper zárta az ide ültetettek sorát. Robb és Culum a saját asztaluknál vacsoráztak.
Struan Aristotle-ra pillantott, s arra gondolt, vajon hogyan sikerült rávennie a festőnek Vargast, hogy maga mellé ültethesse Manoelitát vacsorázni. Jóságos ég, csak nem Manoelita a modellje annak az aktképnek?
– Hát ez a kánkán... – mondta Longstaff. – Szavamra, ördögien nagy kockázatot vállalt ezzel, Tajpan.
– Ennyi haladó szellemű ember körében nem jelentett nagy kockázatot, excellenciás uram. Úgy láttam, mindenki nagyon élvezte.
– De ha Miss Tillman nem veszi át a kezdeményezést – jegyezte meg Szergejev –, kétlem, hogy bármelyikünknek is meglett volna hozzá a bátorsága.
– Mi egyebet tehettem volna, fenség? – kérdezte Shevaun. – A becsület forgott kockán. – Struanhoz fordult: – Ez nagyon merész dolog volt öntől, Tajpan.
– Igen – felelte Struan. – Bocsássanak meg egy percre: meg kell néznem, megfelelően gondoskodnak-e a vendégeimről.
Végigsétált az asztalok között, mindenkinek odaköszönt. A vendégsereg halk sustorgása közepette lépett Culum asztalához. Culum fölnézett. – Jó estét – mondta.
– Minden rendben, Culum?
– Igen, köszönöm. – Culum kifogástalan udvariasságában nem volt melegség. Gorth, aki Culum asztalánál, Tess-szel szemben ült, felnevetett magában. Struan pedig visszament az asztalához.

A vacsora végeztével a hölgyek félrevonultak abba a hatalmas sátorba, amit kifejezetten az ő részükre állítottak fel. A férfiak az asztaloknál csoportosultak, szivaroztak, portóit kortyolgattak, élvezték, hogy egy időre magukra maradtak. Elengedték magukat; az emelkedő fűszerárakról beszélgettek; Robb és Struan előnyös üzleteket kötött fűszerekre és a hajótérre. Mindenkinek az volt a véleménye, hogy Shevaun lesz a győztes, egyedül Aristotle nem látszott még biztosnak a dolgában.
– Ha nem neki ítéli a díjat – mondta Robb –, Shevaun megöli magát, Aristotle.
– De Robb, kedves barátom! – felelte Aristotle. – Magukat mindannyiukat megbabonázták a hölgy keblei – megengedem: kifogástalanok –, itt azonban a legjobban öltözött és nem a legjobban levetkőzött hölgyek versenyéről van szó!
– De hát csodálatos a ruhája. Könnyen lehet, hogy a legszebb.
– Szegény barátom, ön nem képes egy festő szemével szemlélni a dolgokat, mint ahogy arra sem képes, hogy átérezze egy halhatatlan döntés jelentőségét.
Shevaunt ezek után már kevésbé tekintették esélyesnek. Mary lett a favorit. Manoelitára is sokan esküdtek.
– Neked ki tetszik a legjobban, Culum? – kérdezte Horatio.
– Természetesen Miss Sinclair – felelte gálánsán Culum, jóllehet számára csak egyetlen hölgy jöhetett szóba, aki méltó lenne a díjra.
– Ez nagyon kedves tőled – mondta Horatio s megfordult: Mauss kiáltott oda neki. – Bocsássanak meg egy percre.
Culum leült az egyik asztalhoz, örült, hogy magára maradhat gondolataival. Tess Brock. Milyen gyönyörű név! És milyen gyönyörű ez a lány... Milyen bájos teremtés. Ekkor észrevette a feléje tartó Gortht.
– Válthatnék egy-két bizalmas szót veled, Struan? – kérdezte Gorth.
– Természetesen. Foglalj helyet – próbálta leplezni idegességét Culum.
– Köszönöm. – Gorth leült. Hatalmas kezeit az asztalra fektette. – Az lesz a legjobb, ha nyersen őszinte leszek. Másmilyen úgysem tudok lenni. Az apádról meg az én apámról van szó. Ellenségei egymásnak, ez tény. Ez ellen mi ketten semmit se tehetünk. De csupán azért, mert ők ellenségek, nem szükséges, hogy mi is azok legyünk. Nekem legalábbis ez a véleményem. Már torkig vagyok mindkettejük ostoba viselkedésével. Kína elég nagy mindkettőnk számára. Én legalábbis így vélekedek. Nézd csak meg, hogyan viselkedtek ezek ketten annak a dombnak az esetében. Hajlandók lettek volna kockára tenni a cégüket, csupán azért, hogy egy csöppnyivel több arcot szerezzenek. Ha nem vigyázunk, minket is bevonnak ebbe az ellenségeskedésbe, mi pedig nem is fogjuk tudni, miért gyűlöljük egymást. Te mit mondasz erre? Én azt mondom, döntsük el mi magunk, hogy mit akarunk. Hogy az én apámnak meg a te apádnak mi a véleménye... hát az az ő dolguk. Én azt mondom, mi ketten kezdjük tiszta lappal. Nyíltan. Ki tudja, talán még barátok is lehetünk. De szerintem nem volna keresztényekhez méltó, hogy csupán az apáink miatt gyűlöljük egymást. Mi a véleményed?
– Egyetértek – felelte Culum elképedve, hogy Gorth a barátságát ajánlja neki.
– Én nem mondom azt, hogy az apám téved, se azt, hogy a tiednek van igaza. Én csak azt mondom, hogy meg kéne próbálnunk a saját életünket élni, ahogy az férfiakhoz illik. – Gorth csontos arcának vonásai mosolyra húzódtak. – Nagyon döbbentelek látszol, pajtás.
– Bocsáss meg, egy kicsit el... Igen, szeretném, ha barátok lennénk. Sose hittem volna, hogy... hogy ilyen elfogulatlan vagy.
– Látod már? Ez a lényeg az egészben, az istenfáját! Életünkben még nem váltottunk egymással négy szónál többet, és te mégis azt hitted, látni se bírlak. Nevetséges.
– Az.
– Nem könnyű dolog, amivel próbálkozunk. Ne feledd, hogy mi ketten nem ugyanonnan indultunk. Az én iskolám a hajó volt. Még tízesztendős se voltam, amikor már az árbocok tetején mászkáltam. Ezért hát nem szabad szigorúan megítélned a modoromat meg a beszédemet. Még így is többet tudok a kínai kereskedelemről, mint legtöbben, és ezeken a vizeken én vagyok a legjobb hajós. Kivéve apámat – meg azt a nyomorult Orlovot.
– Orlov ennyire érti a dolgát?
– Igen. Azt a nyomorultat egy cápa nemzette és egy szirén ellette. – Gorth felcsippentett egy kis sót, és babonásán áthajította a válla fölött. – Attól a gazembertől feláll a szőr a hátamon.
– Nekem is – bólintott rá Culum.
Gorth egy percig hallgatott, majd így szólt: – Apáinknak egy csöppet se tetszene, ha összebarátkoznánk.
– Igen, tudom.
– Én őszinte leszek hozzád, Struan. Tess volt az, aki elmondta, milyen jól elbeszélgetett veled ma este. Nem tőlem származik az ötlet, hogy beszélgessünk el egymással őszintén ma este. De örülök, hogy így történt. Mit mondasz erre? Próbáljuk meg, he? Itt a kezem rá.
Culum boldogan megrázta a feléje nyújtott kezet.

Glessing rosszkedvűen, türelmetlenül várakozva kortyolgatta brandyjét a parkett túloldalán. Már éppen azon volt, hogy közbeszól Horatio és Culum beszélgetésébe, amikor Mauss magához intette. Miért vagyok ilyen átkozottul ideges? – kérdezte magában. Nem vagyok ideges. Csak már alig várom, hogy kimondjam. Istenemre: Mary döbbenetesen gyönyörű. Lélegzetelállítóan szép.
– Bocsásson meg, Glessing kapitány – szólította meg határozott hangon Turnbull őrnagy, aki most lépett oda hozzá. Szürke szemű, már-már kínosan pedáns ember volt, aki mint Hongkong legfőbb rendőrbírája, nagyon komolyan vette a tisztjét. – Egész jó kis bál, nemde?
– Igen.
– Azt hiszem, itt az ideje, ha ön is úgy gondolja, őexcellenciája éppen szabad. Nem ártana elkapni, amíg még tehetjük.
– Rendben van. – Glessing gépies mozdulattal megigazította kardszíját, s Turnbull nyomában elindult az asztalok között Longstaff felé.
– Volna számunkra egy perce, excellenciás uram? – kérdezte Turnbull.
– Természetesen.
– Bocsásson meg, amiért hivatalos üggyel zavarjuk egy társasági összejövetelen, de fontos dologról van szó. Egyik járőröző fregattunk elkapott egy csapat akasztófára való kalózt.
– Kitűnő. Egyértelmű az eset?
– Igen, excellenciás uram. A flotta a sziget déli oldalánál, Aberdeen magasságában kapta el őket. Éppen kifosztottak egy dzsunkát. A legénységet megölték.
– Átkozott disznók – mondta Longstaff. – Elítélték már őket?
– Éppen ez a probléma – válaszolt Turnbull. – Glessing kapitány szerint a haditengerészetnek kellene letárgyalni az ügyet – szerintem pedig polgári bíróság elé való. Az én jogköröm azonban csak kisebb bűnügyekre terjed ki, ilyen főbenjáró bűncselekményekre nyilvánvalóan nem. Ez az ügy rendes bíróságra tartozik.
– Ez igaz. Viszont mindaddig nem lesz bíróságunk, amíg nem nyilvánítanak minket hivatalosan is kolóniává. Ez még hónapokat vesz igénybe. Viszont azt se hagyhatjuk, hogy bárkit is megvádoljanak és börtönbe csukjanak anélkül, hogy gyors, igazságos bíráskodást folytatnánk le. – Longstaff egy percre elgondolkozott. – Szerintem ez polgári ügy. Ha az esküdtszék meghozta a verdiktet, küldjék el nekem a papírokat, majd aláírom és megerősítem az ítéletet. Nem ártana, ha a börtön előtt felállítanák az akasztófát.
– Ezt nem tehetem, excellenciás uram. Nem lenne törvényes. A törvény világosan kimondja: csak valódi bíró tárgyalhat ilyen esetet.
– Mi azonban nem tarthatunk a végtelenségig lakat alatt embereket anélkül, hogy megadnánk nekik a nyílt és igazságos tárgyalás jogát. Ön mit tanácsol?
– Nem tudom, uram.
– Rettentően bosszantó egy ügy! – mondta Longstaff. – Önnek természetesen igaza van.
– Talán ki kellene szolgáltatnunk őket a kínai hatóságoknak – jegyezte meg Glessing, aki alig várta már, hogy túl legyenek ezen az ügyön, és beszélhessen Horatióval.
– Ezzel nem értek egyet – válaszolta élesen Turnbull. – A bűntényt brit felségvizeken követték el.
– Úgy van – mondta Longstaff. – Egyelőre csukja le valamennyi vádlottat, én pedig küldök egy sürgős levelet a külügyminisztériumnak, és döntést kérek tőlük.
– Igen, excellenciás uram. – Turnbull egy pillanatig hallgatott. – Szeretnék némi anyagi hozzájárulást kapni, hogy kibővíthessük a börtönt. Már van vagy egy tucatnyi rablási esetünk, és egy fegyveres betörés is.
– Rendben van – felelte közömbösen Longstaff. – Majd holnap megbeszéljük.
– Kaphatnék egy időpontot, hogy mikor jelentkezhetnék önnél a holnapi nap során? – kérdezte Glessing. – Pénzre van szükségem, hogy révkalauzokat fogadhassunk, rendeznünk kell a kikötői és rakparthasználati illetékek dolgát, és felhatalmazást szeretnék kapni, hogy fölszerelhessek néhány gyors kalózvadász hajót. A szóbeszéd alapján nagyon valószínű, hogy az az ördögi Vu Fang-csoj észak felé tanyázik a flottájával. Ezenkívül felhatalmazásra van szükségem, hogy fennhatóságunknak az egész hongkongi vízterületen érvényt szerezhessek. Sürgősen intézkedni kell a hajózási engedélyek és az ezzel kapcsolatos dolgok kérdésében is.
– Rendben van, kapitány – mondta Longstaff. – Délben. – Turnbullhoz fordult: – Kilenckor?
– Köszönöm, excellenciás uram.
Longstaff hátat fordított nekik, s Glessing bánatára Horatio felé indult. Uram az egekben, gondolta, képtelen vagyok négyszemközt beszélni vele ma este.

Struan a lehorgonyzott hajókat figyelte, majd az eget kémlelte. Jó idő lesz, gondolta.
– Gyönyörű ez a kikötő, Mr. Struan – lépett oda hozzá Szergejev.
– Igen. Jó dolog, hogy végre van errefelé saját felségvizünk. – Struan éber volt, de könnyed modorán ez nem hagyott nyomot. – Hongkong végre-valahára a királynő koronájának tökéletes ékkövévé vált.
– Volna kedve egy kis beszélgetésre?
Struan csatlakozott a nagyherceghez, aki most hosszú léptekkel elindult a parton.
– Úgy tudom, még alig több mint két hónapja, hogy a birtokukba került a sziget. – Szergejev a Boldogság-völgyben épülő házak felé intett. – Most pedig már szinte egy városról beszélhetünk. Elképesztő az energiájuk és a szorgalmuk.
– Tudja, fenség, ha az embernek van valami elintéznivalója, akkor nincs értelme halogatni.
– Ez igaz. Én viszont különösnek találom, hogy egy ilyen gyenge Kínától csak egy kopár sziklát vesznek el. Nyilván ennél sokkal különb díjra is szert tehettek volna.
– Mi nem ezt akartuk Kínától. Nekünk csupán egy kis bázisra volt szükségünk, ahol kijavíthatjuk és újra felszerelhetjük a hajóinkat. Emellett én egy háromszáz milliós népet nemigen neveznék gyengének.
– Feltételezem, hogy a háború befejeztével komoly arányú erősítésre számít. Hadseregre, nem csupán néhány ezer emberre. Flottára, és nem csupán harminc-egynéhány hajóra.
– Őexcellenciája erről többet tudna mondani önnek, mint én. Szerintem azonban bármely hatalomnak, amely meg akarja hódítani Kínát, nagyon hosszú küzdelemmel kell szembenéznie. – Struan az öböl túloldalán húzódó szárazföld felé mutatott. – Ez a föld határtalan.
– Oroszország is határtalan – felelte Szergejev. – De csak szimbolikus értelemben. Valójában még Oroszországnak is vannak határai: a Jeges-tenger, a Himalája, a Balti-tenger és a Csendes-óceán.
– Területeket szereztek északon? – kérdezte Struan, leplezni próbálva döbbenetét. Hol, az isten szerelmére? Mandzsúriától északra? Mandzsúriában? Vagy Kínában, az én Kínámban?
– Oroszország anyácskánk Isten oltalma alatt tengertől tengerig húzódik, Tajpan – felelte mesterkéletlenül a herceg. – Ha látná az orosz földet, megértené, mire gondolok. Az orosz föld fekete, termékeny, és tele van élettel. Annak ellenére is igaz ez, hogy ezerötszáz mérföldnyit taroltunk le belőle, hogy feltartóztassuk Napóleont és a Grandé Armée-t. Ön a tengerhez tartozik. Én viszont a földhöz. Én önnek adományozom a tengert, Tajpan. – Úgy rémlett, Szergejev szeme elfelhősödik. – Nagyszerű mérkőzés volt ez a ma délutáni. És a fogadás is nagyon érdekes volt. Nagyon érdekes...
Struan arcának ráncai mosolyra húzódtak. – Kár, hogy döntetlenül végződött. Most már sose fogjuk megtudni, ki volt a jobb. Ön is így látja, fenség?
– Mr. Struan, ön tetszik nekem. Szeretnék a barátja lenni. Nagy szolgálatokat tehetnénk egymásnak.
– Megtiszteltetés volna számomra, ha bármiben a segítségére lehetnék.
Szergejev nevetett, kivillant hófehér fogsora. – Van még elég időnk. Ázsia egyik előnye Európával szemben, hogy másképpen ítéli meg az idő fogalmát. Az én családom Karagandából származik. Ez az Ural mellett van, így talán részben én is ázsiai vagyok. A mi családunk kazakinak nevezi magát Némelyek kozákoknak neveznek bennünket.
– Ezt nem értem. Mi az az Ural?
– Egy hegyláncolat, amely a Jeges-tengertől lefut egészen a Kaszpi-tengerig. Két részre osztja Oroszországot: egy keletire és egy nyugatira.
– Nagyon keveset tudok Oroszországról... Ami azt illeti, Európáról is – felelte Struan.
– El kellene látogatnia Oroszországba. Szánjon rám az idejéből hat hónapot, és legyen a vendégem. Rengeteg a látnivaló. Városok... hatalmas fűtengerek. Nagyon hasznos kirándulás lenne. Hatalmas piacot találhatna a teának, a selyemnek és minden egyéb árunak. – Megvillant a szeme. – És a nők gyönyörűek.
– Ezen a héten egy kicsit sok a dolgom, de mit szólna mondjuk a jövő héthez?
– Hagyjuk most a tréfát, és beszéljünk komolyan. Kérem, vegye fontolóra. Jövőre vagy az utána következő évben. Szerintem nagyon fontos lenne. Az ön szempontjából, a hazája és a jövő szempontjából egyaránt. Oroszország és Britannia sohasem háborúzott egymással. Évszázadok óta szövetségesek vagyunk, s mindketten rossz viszonyban vagyunk örök ellenségünkkel, Franciaországgal. Oroszországnak hatalmas földterületei és forrásai vannak, ezenfelül több millió embere, erős népe. Önöknek kevés a földjük, ezért van szükség a birodalmukra – mi méltányoljuk ezt. Önök uralják a tengereket – ezt is méltányoljuk. Önök elképesztő ipari háttérrel rendelkeznek, s mindazzal a gazdagsággal, ami ezzel jár. Nagy örömünkre szolgál. Önöknek van árujuk és eszközük, amivel szállítsák – nekünk pedig van piacunk. Azonban nekünk is vannak olyan áruink, amelynek önök is hasznát tudnák venni: nyersanyagaink hihetetlen masináik táplálására és élelmiszerünk bámulatra méltó népük számára. Mi ketten együtt verhetetlenek vagyunk. Mi ketten együtt uralmat gyakorolhatnánk Franciaország felett. Ezenfelül a német-római birodalom, Poroszország és a hitetlen törökök felett. Mi ketten együtt fenntarthatnánk a békét. És mindkettőnk hasznára növekednénk és virágoznánk.
– Igen – válaszolta komoly hangon Struan. – Ezzel egyetértek. Ám ön országokban gondolkodik, történelmi távlatokban. Ez nem praktikus nézőpont. És – gondolom – azt ön se veti a franciák szemére, amiért olyan ambíciói vannak a királyuknak, amilyenek. Azt sem hiszem, hogy igazságosnak tartaná, ha a törököket karddal kényszeritenénk a kereszténység felvételére. Nemzetközi szinten soha nem lesz béke anélkül, hogy valamiféle kontrollt gyakorolnánk a királyok vagy királynők fölött. A királyok – és bármilyen másfajta vezetők – mások vérét ontják. Gyakorlati szemszögből nézve a dolgokat, én nem sokat tehetek. Énnekem nincs befolyásom az ország ügyeire – mint ön is jól tudja, nincs igazi hatalmam a parlamentben.
– De nagyon odafigyelnek az ön Ázsiával kapcsolatos véleményére. Nekem pedig nagy befolyásom van Szentpétervárott.
Struan nagyot szívott a szivarján, majd kifújta a füstöt. – Mit akar ön Ázsiában?
– Mit akar ön Kínában?
– Kereskedni – vágta rá Struan. Ennek ellenére nagyon óvatos volt, és gondosan ügyelt rá, hogy ne fedje fel valódi célját. Ázsia és Kína között ég és föld a különbség, mondta magában.
– Elképzelhető, hogy talán el tudnám intézni, hogy a Nemes Ház kizárólagos jogot kapjon az egész orosz piac teával való ellátására. A másik irányban pedig megkaphatná Oroszország teljes szőrme- és gabonakivitelét.
– Minek fejében? – kérdezte Struan, kábán az ajánlat arányaitól. Egy ilyen monopólium milliókat jelentene. Egy ilyen erős pozíció pedig előkelő helyet biztosítana az angol politikai körökben és hihetetlen megbecsülést szerezne neki.
– Barátságért – felelte Szergejev.
– Ennek a szónak nagyon sokféle értelmezése van, fenség.
– Ezt a szót csupán egyféle módon lehet értelmezni, Mr. Struan. Azt azonban nem vitatom, hogy egy ember nagyon sokféle módon segítheti a barátját.
– Milyen konkrét segítséget kér viszonzásul a cégemmel kötött konkrét kereskedelmi egyezségért?
Szergejev nevetett. – Túl sok konkrétum ez egyetlen estére, Mr. Struan. De érdemes elgondolkozni fölötte, érdemes fontolóra venni. Aztán egy konkrét időpontban megvitatni, hm? – Az öböl felé pillantott, a hajókra s a mögöttük elterülő szárazföldre. – El kell jönnie Oroszországba – ismételte.

– Mikorra parancsolja a fordítást, excellenciás uram? – nézett föl Horatio a papírból, amit Longstaff nyújtott át neki.
– Bármikorra, kedves barátom. Mondjuk néhány napon belül. De a kínai piktogramok fölé írja oda a megfelelő angol szavakat is.
– Igenis, uram. El is küldjem a levelet valakinek?
– Ne. Csak adja vissza nekem. Az ügy természetesen bizalmas. – Longstaff, örömmel tapasztalva, hogy elképzelése elindult a megvalósulás útján, elégedetten elsétált. A levél így szólt: „Őexcellenciája, az angol kereskedelem szuperintendánsa azonnali megvételre keres ötvenfontnyi súlyú epermagot vagy ezer darab eperpalántát.” Miután Horatio meghozza a fordítást, nem kell egyebet tennie, mint hogy az „eper” szót kicseréli „teá”-ra. Ezzel egymaga is boldogul; a tea kínai írásjele rajta van minden Angliába induló teásládán. Aztán majd eldönti, ki az az eléggé megbízható ember, akinek odaadja a levelet.
Az egyedül maradt Horatio ismét átfutotta a levelet. Mi az ördögnek van szüksége Longstaffnak eperre? Dél-Franciaországban tízezerszámra találhatók eperfák, méghozzá selyemhernyóstól... Sokkal egyszerűbb lenne onnan beszerezni a magvakat. Kínából viszont nem ilyen egyszerű. Csak nem akar itt Longstaff egy epererdőt telepíteni? De minek kell ehhez ötven font mag? Ez fantasztikus mennyiség... és Longstaff nem is ért a kertészkedéshez. És miért mondta olyan hangsúlyozottan, hogy „az ügy természetesen bizalmas”?
– Horatio!
– Üdv, George. Hogy vagy?
– Remekül, köszönöm.
Horatio észrevette, hogy Glessing izzad, és zavarban van. – Mi baj?
– Semmi, csak... Nos, minden férfi életében eljön egy pillanat, amikor... amikor... szóval amikor találkozik valakivel... Rosszul fejezem ki magam. Mary. Feleségül akarom venni, és a beleegyezésedet kérem.
Horatio nagy erőfeszítés árán ugyan, de megőrizte hidegvérét, s azt a választ adta, amit már korábban elhatározott. Nagyon is jól látta, milyen figyelemmel kísérte ma este George Maryt, s még nem felejtette el azt a tekintetet, amellyel a kapitány az első nap a húgára nézett. Utálta Glessinget, amiért vette magának a bátorságot, hogy ilyen komplikálttá tegye az ő és Mary életét, s utálta azért is, hogy arcátlanságában egy pillanatra is eszébe jutott: Mary akárcsak fontolóra venné az ajánlatát. – Nagyon hízelgő számomra, amit mondasz, George. És Mary számára is az lesz. De azt hiszem, hogy Mary... nos, szerintem még nem elég érett a házasságra.
– Dehogynem érett. Nekem pedig jó kilátásaim vannak, és a nagyapám énrám fogja hagyni a családi birtokot. Igencsak jómódú leszek, a szolgálati előmeneteli kilátásaim kitűnőek, és...
– Várj egy kicsit, George. Ezt a kérdést nagyon alaposan meg kell fontolnunk. Maryvel megbeszélted már?
– Jóságos ég, dehogy. Először veled akartam beszélni. Ez csak természetes.
– Hát akkor miért nem mondtad már korábban? Fogalmam se volt róla, hogy komolyak a szándékaid. Attól tartok, türelmesnek kell lenned irántam... Én mindig sokkal fiatalabbnak láttam Maryt, mint amennyi idős volt. Egyébként természetesen még kiskorú. – tette hozzá könnyedén.
– Elvileg tehát beleegyezel?
– Ó, igen... De még soha nem fordult elő velem, hogy... Nos, ha eljön az ideje, ha Mary nagykorú lesz... Biztos vagyok benne, hogy szívesen fogadja majd és megtiszteltetésnek veszi közeledésedet.
– Az a véleményed, hogy várjam meg, míg huszonegy éves lesz?
– Nézd, én kizárólag Mary érdekeit viselem a szívemen. Ő az egyetlen húgom, és... és nagyon közel állunk egymáshoz. Miután apánk meghalt, én neveltem.
– Igen – felelte Glessing, lesújtónak találva Horatio szavait. – És remekül nevelted. Nagyon rendes tőled, hogy egyáltalán fontolóra vetted a kérésemet... Mary olyan... Szerintem csodálatos lány.
– Az lesz a legjobb, ha türelemmel leszünk. A házasság végleges döntés. Főleg egy olyan valaki számára, mint Mary.
– Igen. Tökéletesen igaz. Hát akkor igyunk egyet a jövendőre. Nekem nem sürgős, hogy... de azért szeretnék konkrét ígéretet kapni. Az embernek terveznie is kell, nemde?
– Természetesen. Igyunk a jövőre.

– Hogy az ördög vigye el! – mondta Brock, amint Gorth odalépett hozzá. – Struan a mi hajóink kivételével lefoglalt magának minden négyzetlábnyi rakteret. Hogy a mennykőbe csinálták ezt? Ma reggel? Megfejthetetlen!
– Úgy fest, mintha korábban értesült volna a hírekről, de az lehetetlen.
– Most már mindegy, a mindenségit! – mondta Brock azzal a jóleső tudattal, hogy egyik hajója teljes sebességgel úton van Manila felé. Arról viszont nem tudott, hogy Struan hajója órákkal megelőzte az övét. – Egész jó kis táncmulatság, ugye?
– Culum igencsak el van ragadtatva a mi Tessünktől, apám.
– Igen... Én is észrevettem. Itt az ideje, hogy elküldjük lefeküdni a lányt.
– De nem az eredményhirdetés előtt. – Gorth lángoló tekintete az apjáéba mélyedt. – Hasznos lenne számunkra, ha ezek ketten összeházasodnának.
– Istenemre, soha! – válaszolta feszülten, kivörösödött arccal Brock.
– Én pedig azt mondom: igen! Hallottam-az egyik portugál irodistánk mondta, aki Struanék egyik alkalmazottjától tudta meg –, hogy a Tajpan fél esztendő múlva hazamegy.
– Micsoda?
– Méghozzá végleg.
– Ezt nem hiszem.
– Ha pedig az az ördögfattya hazamegy, ki lesz a Tajpan? He? Robb. – Gorth gyakorlottan kiköpött. – Robbot keresztben lenyelhetjük. Az árverés előtt még azt mondtam volna, hogy Culummal is úgy el tudunk bánni, mint egy taknyos gyerkőccel. Ma már nem vagyok biztos ebben. De ha Tess feleségül menne hozzá... akkor ez egy Brock-Struan Társaságot jelentene. Robb után Culum lesz a Tajpan.
– Dirk sose fog innen elmenni. Soha. Teneked elment az eszed. Csak azért, mert Culum elvitte néhány fordulóra, még nem jelenti azt, hogy...
– Próbáld meg a fejedbe vésni, apám – szakította félbe Gorth. – Eljön a nap, amikor Struan elmegy. Mindenki tudja, hogy a parlamentbe vágyik. Elmegy ugyanúgy, ahogy egyszer majd te is vissza akarsz vonulni.
– A mennykőbe is! Ráérünk még ezzel.
– Rá. De azért egyszer eljön a napja, he? Aztán én leszek a Tajpan. – Gorth nem beszélt hangosan, de szavai nyugodtnak, határozottnak hallatszottak. – Én a Nemes Ház Tajpanja leszek, istenemre, és nem a második legnagyobbé. Culum és Tess házassága megoldaná ezt a kérdést.
– Dirk sose fog elmenni – felelte Brock. Gyűlölte e pillanatban Gortht, amiért az arra célzott, hogy neki sikerülni fog az, amivel az apja kudarcot vallott.
– Én ránk gondolok, apám! És a cégünkre. Meg arra, mint dolgozunk éjt nappallá téve, hogy legyőzzük Struant. És a jövőre is gondolok. Egy Culum-Tess házasság tökéletes megoldás lenne – fejezte be nyakasan Gorth.
Brockot dühítette a kihívás. Tudta, hogy idővel át kell majd adnia a gyeplőszárat. De nem egyhamar, az istenfáját! Mert a cég nélkül, anélkül hogy a Brock-cég tajpanja lennék, összeasznék és meghalnék. – És miből gondolod, hogy annak a cégnek Brock-Struan lenne a neve? Miért nem Struan-Brock, méghozzá úgy, hogy ő lenne a Tajpanja, téged meg kiakolbólítana?
– Emiatt ne fájjon a fejed, apám. Ha te meg az az ördög vezetnétek a céget, ugyanúgy harcolnátok egymás ellen, mint ma. Ti méltó ellenfelei vagytok egymásnak. Egyformán erősek, egyformán agyafúrtak vagytok. Na de én meg Culum? Az már egészen más.
– Gondolkozom azon, amit mondtál. Aztán majd eldöntőm, mi legyen.
– Természetes, apám. Te vagy a tajpan. Ha a zsosz is úgy akarja, te leszel előbb a Nemes Ház tajpanja, és én csak teutánad következem. – Gorth elmosolyodott, s elindult Culum és Horatio felé.
Brock megigazította szemén a kötést, és fia után nézett: milyen magas és erős, milyen fiatal... Culumra nézett, majd Struant keresve körülpillantott. Aztán meglátta: magányosan állt lent a parton, tekintetével az öblöt fürkészte. Brockban két érzés küzdött egymással: Tess iránti szeretete s az a vágya, hogy a lánya boldog legyen – és Gorth szavainak igazsága. Ugyanilyen pontosan tisztában volt vele, hogy ha kenyértörésre kerül sor Gorth és Culum között, a fia fölfalja Struan fiát – és hogy Gorth idővel ki fogja kényszeríteni, hogy átadja neki a gyeplőt. De vajon okos dolog volna-e hagyni Gortht, hogy felfalja Tess férjét, akit talán szeret a lány?
Eltűnődött rajta, mit is tenne, ha ez a szerelem csakugyan kivirágzana – és hogy mit tenne Struan. Ez a házasság mindkettőnk számára megoldást jelentene, gondolta. Nincs ebben semmi rossz, he? Nincs. Mindig is tudtam, hogy az öreg Dirk soha nem fogja itt hagyni Kínát – mint ahogy én sem –, és hogy nekünk kettőnknek még dűlőre kell vinni a dolgot.
Megkeményítette a szívét: utálta Gortht, aki miatt most öregnek érezte magát. Tisztában volt vele, hogy ennek ellenére is meg kell állapodnia a Tajpannal. Amíg Struan él, Gorth nem ellenfél Culum számára.
Amikor a nők visszajöttek, megint elkezdődött a tánc, de a kánkánt nem ismételték meg. Struan Maryt vitte táncba először, a lány nagyon boldog volt; Struan ereje megnyugtatta, ismét tisztának érezte magát, visszaadta a bátorságát.
Struan ezután Shevaunt választotta. A lány elég közel simult hozzá, hogy izgató legyen, de nem annyira, hogy illetlen.
Melegsége és parfümje körüllengte Struant, aki fél szemmel észrevette, hogy Horatio lekíséri a tánchelyről Maryt, majd az újabb fordulat közben látta, hogy lesétálnak a partra. Aztán meghallotta a hajók harangjait. Fél tizenkettő. Ideje meglátogatni Mejmejt.
A tánc végeztével visszakísérte Shevaunt az asztalhoz. – Megbocsátana nekem egy percre, Shevaun?
– Persze, Dirk. Siessen vissza.
– Sietek – felelte Struan.

– Gyönyörű ez az éjszaka – mondta félszegen Mary.
– Igen. – Horatio könnyedén fogta Mary karját. – Egy szórakoztató dolgot szeretnék elmondani neked. George az imént félrehúzott, és hivatalos formában megkérte a kezedet.
– Téged meglep, hogy valaki megkéri a kezemet? – kérdezte ridegen Mary.
– Ugyan már, dehogy. Szerintem egyszerűen csak ostobaság tőle, hogy azt hiszi, egy percig is fontolóra vennéd egy ilyen nagyképű hólyag ajánlatát. Nekem csak ez járt a fejemben.
Mary zavarodottan nézegette a legyezőjét, majd belebámult az éjszakába.
– Azt mondtam, hogy szerintem...
– Hallottam, mit mondtál, Horatio – szakította félbe éles hangon Mary. – Szép kedvesen leráztad mindenféle „idővel” meg „az én drága kis húgocskám”-mal. Azt hiszem, hozzámegyek George-hoz.
– Ezt nem teheted! Az nem lehet, hogy azt az unalmas frátert egy percig is fontolóra vedd!
– Azt hiszem, hozzámegyek George-hoz. Karácsonykor. Ha lesz karácsony.
– Hogy érted azt, hogy ha lesz karácsony?
– Nem érdekes. Azt hiszem, szeretem eléggé, hogy hozzámenjek, és... Nos, azt hiszem, ideje mennünk.
– Ezt nem hiszem el.
– Magam sem hiszem. – Mary hangja megremegett. – De ha George el akar venni... Szerintem George jó választás a számomra.
– De Mary, nekem szükségem van rád. Szeretlek, és tudod, hogy...
Mary tekintete fellángolt; hirtelen fojtogatni kezdte az évek során felgyülemlett keserűség és fájdalom. – Nekem te ne beszélj szeretetről!
Horatio arca holtsápadt lett, ajkai remegtek. – Milliószor kértem már Istent, hogy bocsásson meg nekünk.
– Ezzel, hogy bocsásson meg „nekünk”, már elkéstél egy kicsit, nem gondolod?
Egy vesszőzés után kezdődött: Horatio még fiatal volt, Mary pedig nagyon fiatal. Együtt bújtak be az ágyba, egymásba kapaszkodtak, hogy elfelejtsék a rettegést s a kínt. Maryt megvigasztalta testük melege, aztán egy újfajta fájdalmat érzett, amelynek hatására elfeledkezett az ütlegekről. Aztán megtörtént még máskor is, boldogságot jelentett számukra – Mary túl fiatal volt még, hogy megértse, Horatio azonban nem; aztán Angliába utazott, iskolába. Miután visszatért, sose említette húga előtt a történteket. Mert akkorra már mindketten tisztában voltak vele, mi történt kettejük között.
– Az Úrra esküszöm, állandóan a bocsánatáért könyörgök.
– Ennek nagyon örülök, kedves bátyám. Csakhogy nincs Isten – felelte színtelen, kegyetlen hangon Mary. – Én megbocsátok neked, de ettől még nem leszek újra szűz. Vagy talán igen?
– Mary, az isten szerelmére kérlek, nagyon kérlek...
– Én mindent megbocsátok neked, kedves bátyám. Csak azt az undorító álszenteskedésedet nem. Nem mi vetkeztünk – te vetkeztél. A saját lelkedért könyörögj, ne az enyémért.
– Többször könyörgök a tiédért, mint az enyémért. Isten a tudója, vétkeztünk. De az Úr meg fog bocsátani. Meg fog bocsátani, Mary.
– Ha a zsosz is úgy akarja, még ebben az évben férjhez megyek George-hoz, aztán elfeledlek téged, és elfeledem Ázsiát.
– Még fiatalkorú vagy. Nem mehetsz el. Én vagyok a törvényes gyámod. Nem engedhetlek el. Idővel be fogod látni, hogy így a helyes, így lesz a legjobb neked. Megtiltom, hogy elmenj. Az a szemét nem méltó hozzád! Nem mégy el!
– Ha egyszer úgy döntök, hogy hozzámegyek Glessinghez – sziszegte Mary, szavaival szinte belekarmolva bátyjába –, akkor te nagy sietve kimondod azt az átkozott „beleegyezem”-et, különben elmondom mindenkinek – nem is: először a Tajpannak mondom el, aki korbáccsal fogja számon kérni rajtad. Nekem nincs semmi vesztenivalóm... semmi. És azok az istenverte imáid, amiket a nem létező istenednek és a magasságos Krisztusodnak címzel, egy fikarcnyit sem fognak segíteni rajtad. Mert nincs Isten, sose volt és sose lesz, Krisztus pedig csak egy ember volt – szent ugyan, de akkor is csak ember!
– Te nem Mary vagy, te... magad vagy a Gonosz – mondta rekedt hangon Horatio. – Isten természetesen létezik. Természetesen van lelkünk. Te eretnek vagy. Téged megszállt a Gonosz! Te vagy a bűnös, nem én! Ó, Uram, Istenem, könyörülj!...
Mary pofon ütötte. – Hagyd abba, kedves bátyám. Már torkig vagyok a hiábavaló imádságaiddal. Hallod? Éveken át mételyezted a testemet. Mert látom a szemedben a kívánságot, és tudom, hogy még mindig szeretnél lefeküdni velem. Annak ellenére is szeretnél, hogy tudod, mi az a vérfertőzés, és tudtad már az első alkalom előtt is. – Felnevetett, keserű, fájdalmas nevetéssel. – Te rosszabb vagy, mint apánk, ő belebolondult a hitébe, de te... te viszont csak tetteted a hitet. Remélem, létezik a te istened, mert akkor a pokol tüzén fogsz égni mindörökre. És azzal még olcsón megúszod.
Elment. Horatio üres tekintettel bámult utána, aztán vakon belerohant a éjszakába.

23

– Jó napot, uram! – mondta Lim Din, miközben nagy sietve ajtót nyitott Struannak.
– Jó estét, Lim Din – felelte Struan a barométerre pillantva. 29,8 hüvelyket mutatott, szép időt. Kitűnő.
Elindult a folyosón, Lim Din azonban elébe állt, s széles mozdulatokkal a nappali felé mutatott. – Úrnő mond: te ide. Lehet?
– Lehet – horkantott Struan.
Lim Din egy brandyvel töltött poharat adott a kezébe, hajlongva intett neki, hogy üljön a magas támlájú bőrszékbe, majd kisietett. Struan a kerevetre helyezte a lábait. A szék, amelyen ült, régi volt, kényelmes, s ismerős szagába kellemesen vegyült Shevaun parfümjének illata, amit még mindig ott érzett maga körül.
A kandalló párkányán álló óra tizenegy óra negyven percet mutatott.
Struan egy tengerészdalt kezdett dudorászni. Ajtónyílást hallott, majd közeledő selyemsuhogást. Miközben várta, hogy Mejmej feltűnjön az ajtóban, gondolatban összevetette Shevaunnal. Egész este egyebet se tett; tárgyilagosan mérlegelte őket. Shevaun gyönyörű játékszer, csupa lendület, elevenség. Olyan nő, akit szívesen kezemhez szoktatnék, igen. Emellett Shevaun mint feleség remek háziasszony lenne – magabiztos, okos, sok ajtó megnyílna előtte. Mejmej mint feleség hatalmas kockázatot jelentene Angliában. Mint ágyas nem. Na igen, mondta magában. De még így is elveszem. Hátam mögött a Nemes Ház hatalmával és zsebemben egy kizárólagos jogot biztosító orosz szerződéssel megkockáztathatom, hogy fittyet hányjak a konvenciónak, és áttörjem a Nyugat és Kelet közötti szinte áthatolhatatlan falat. Mejmej – idővel – kétségkívül be fogja bizonyítani mindazok előtt, akik csak számítanak a társasági életben, hogy a keleti ember éppolyan derék és tiszteletre méltó, mint a nyugati. Mejmej meg fogja gyorsítani az egyenlővé válás folyamatát. Ami még az én életem során bekövetkezik.
Igen, ujjongott magában, Mejmej kockázatos, de egyben csodálatos hazárdjáték. Mi ketten együtt meg tudjuk nyerni. Egyszer s mindörökre. Ha a zsosz is úgy akarja, egész London a lába előtt fog heverni.
E pillanatban szertefoszlott az öröme.
Mejmej állt az ajtóban, sugárzó mosollyal perdült meg a sarka körül. Európai szabású, ékkövekkel díszített ruhája vásári színekben rikított, óriási szoknyáját turnűr duzzasztotta még terjedelmesebbé. Hajának fürtjei csigákba bodorítva hullottak meztelen vállára, fején tolldíszes kalap ült. Borzalmas látvány volt. Lidércnyomás.
– Úristen!...
A halálos irtózat némaságával meredtek egymásra.
– Nagyon... nagyon csinos – mondta meggyőződés nélküli hangon Struan, megsemmisülve az asszony szemében tükröződő fájdalom súlya alatt.
Mejmej kísértetiesen sápadt volt, csupán arca két oldalán virított egy-egy karmazsinvörös folt. Tudta, hogy rettenetesen sok arcot veszített Struan előtt. Megtántorodott, kevés híján elájult. Aztán felzokogott és kirohant.
Struan utánarohant a folyosón. Be akart rontani Mejmej lakosztályába. Az asszony azonban bereteszelte az ajtót.
– Mejmej! Kicsim! Nyisd ki!
Nem kapott választ, s észrevette, hogy mögötte ott áll Lim Din és Ah Szam. Megfordult – a két szolga halálra rémülten menekült.
– Mejmej! Nyisd ki az ajtót!
Semmi válasz. Struan dühös volt magára, amiért képtelen volt palástolni az érzéseit, amiért ilyen ostobán viselkedett, s amiért ennyire készületlenül érte a dolog. Nyilvánvaló volt, hogy Mejmej is szeretne ott lenni a bálban, észre kellett volna vennie a kérdéseiből, és az is nyilvánvaló volt, hogy csináltat magának egy báli ruhát... Magasságos ég!
– Nyisd ki az ajtót!
Még mindig nem kapott választ. Belerúgott az ajtóba. Az ajtószárny felpattant, bizonytalanul lengett szétszakadt sarokvasain. Mejmej az ágy mellett állt, a padlót nézte.
– Nem kellett volna bereteszelned az ajtót, kicsim. Nagyon... Egyszerűen csak nagyon meglepődtem, amikor megláttalak ebben a ruhában. – Tudta, vissza kell adnia Mejmejnek az önbecsülését, különben belehal az asszony. Belehal a bánatba, vagy megöli magát. – Gyere, elmegyünk a bálba.
Mejmej térdre borult, hogy földig hajolva kérje Struan bocsánatát, de belegabalyodott a szoknyájába, és elesett. Kinyitotta a száját, de csak tátogott. Tolldíszes kalapja félrecsúszott.
Struan odaugrott hozzá, hogy fölsegítse. – Jaj, kicsim, Mejmej. Ilyet nem szabad csinálni.
Mejmej azonban nem akarta, hogy Struan felsegítse. Még mélyebbre fúrta arcát a szőnyegbe, körmeivel próbált belekapaszkodni.
Struan feszengve fölemelte, s megpróbált a szemébe nézni. Mejmej nem nézett rá. Struan határozottan megfogta a kezét. – Gyere.
– Micsoda? – kérdezte tompa hangon az asszony.
– Megyünk a bálba. – Struan tisztában volt vele, hogy ezzel a lépésükkel mindkettejüket lehetetlenné teszi. Tudta, hogy a társaság ki fogja vetni magából, Mejmej pedig nevetség tárgya lesz. Mindezek ellenére is tudta, el kell vinnie, máskülönben az asszony nem viseli el lelkileg a szégyent. – Gyere – ismételte ezúttal kevésbé határozott hangon. Mejmej azonban továbbra sem felelt, csak remegett, bámulta a padlót.
Struan szelíden maga felé húzta, de az asszony csaknem visszaesett. Struan ekkor nagy üggyel-bajjal fölnyalábolta; az asszony magatehetetlenül dőlt hozzá, akár egy zsák. Struan átölelte a derekát, és elindult vele kifelé. – Megyünk. Elég legyen ebből.
– Várj – szólalt meg rekedt hangon Mejmej. – Meg... meg... meg kell igazítani kalapomat.
Struan elengedte, az asszony pedig visszament a hálószobába; ringó járását groteszkké tette ruhája. Struan tudta, hogy a történtek után soha többé nem lesz ugyanolyan kettőjük viszonya, mint annak előtte. Mejmej rettenetes hibát követett el. Régen rá kellett volna jönnöm, de...
Ekkor észrevette, hogy az asszony a felé a tűhegyes ár felé rohan, amit kézimunkázáshoz szokott használni. Abban a pillanatban ért oda hozzá, amikor Mejmej már maga felé fordította a szerszám hegyét; sikerült elkapnia a nyelét. A tűszerű acélrúd hegye megakadt Mejmej fűzőjének egyik halcsontjában, és félrecstíszott. Struan félredobta az árt, s megpróbálta magához ölelni az asszonyt, Mejmej azonban dühöngő kínai szóáradatban tört ki, ellökte, s tíz körömmel kezdte szaggatni magáról a ruhát. Struan megpenderítette maga előtt, s gyorsan kikapcsolta a kapcsokat és szalagvezető füleket. Mejmej letépte ruhájának elejét, lerángatta magáról, lecibálta a fűzőt is, majd nekiesett a bugyogónak. Miután megszabadult ruhadarabjaitól, visítva taposni kezdett rajtuk.
– Elég! – kiáltotta Struan, Mejmej azonban nekibőszülten félrelökte. – Hagyd abba!
Pofon ütötte. Az asszony kábán megtántorodott, s az ágyra zuhant. Szempillái verdesni kezdtek, elájult.
Beletellett egy perc, mire Struan fülében alábbhagyott a dörömbölés. Lehúzta az ágytakarót, és betakarta Mejmejt.
– Ah Szam! Lim Din!
Két halálra vált arc jelent meg a törött ajtószárny mögött.
– Tea gyorsan, gyorsan! Nem: hoz brandy.
Amint Lim Din visszatért az üveggel, Struan gyengéden megemelte Mejmej fejét, és megitatta az asszonyt. Mejmej visszaköhögött egy kis brandyt, majd megremegett a szemhéja, s kinyitotta a szemét. Meredt tekintettel nézett Struanra; nem ismerte meg.
– Jól vagy, kicsim? Jól vagy, Mejmej?
Mejmej nem adta jelét, hogy hallotta volna. Ijesztő hatást keltő tekintete a szétszaggatott ruha felé fordult, s szánalmasan összerezzent. Torkából nyögés szakadt fel, mormolt valamit kínaiul. A halálra rémült Ah Szam vonakodva előrébb lépett. Letérdelt, és nekiállt összeszedegetni a ruhadarabokat.
– Mit mondott? Úrnő mit mond? – kérdezte Struan anélkül, hogy a szemét egy pillanatra is levette volna Mejmejről.
– Én eléget ördögi ruhák, uram.
– Nem eléget, Ah Szam. Tesz enyém szobába. Eldug. Eldug. Értesz?
– Értesz, uram.
– Utána te jön vissza.
– Értesz uram.
Struan egy intéssel elbocsátotta Lim Dint, aki kisietett a szobából.
– Gyere, kicsim – mondta gyöngéden Struan, megrettenve Mejmej tekintetének merevségétől és a benne tükröződő őrülettől. – Gyere, vedd fel a szokásos ruhádat. El kell jönnöd a bálba. Szeretném, ha megismerkednél a barátaimmal.
Tett egy lépést az asszony felé, de Mejmej olyan hevesen húzódott el előle, akár egy harcra kész kígyó. Struan megtorpant. Mejmej arca eltorzult, ujjai karomszerűen begörbültek. Szája sarkából parányi nyálerecske indult lefelé. A tekintete ijesztő volt.
Struant elfogta a féltés. Látta már korábban is ezt a tekintetet – valaki másnak a szemében. Annak a tengerésznek a szemében, a zászlófelvonás napján. Közvetlenül az előtt, amikor szétrobbant az agya.
Halk, kurta fohászt hadart a Mindenhatóhoz, s összeszedte magát. – Szeretlek, Mejmej – ismételgette halkan, miközben lassan elindult az asszony felé. Mind közelebb ment hozzá. Lassan, egészen lassan. Most már ott tornyosult fölötte, látta a védekezésre görbült karmokat. Fölemelte a kezét, s szelíden megérintette Mejmej arcát. – Szeretlek – ismételte. Veszedelmesen védtelen szemei hatalmas akaraterőt sugároztak Mejmejre. – Szükségem van rád, kicsim, szükségem van rád.
Az asszony tekintetében az őrület lassan a szenvedésnek adta át helyét, s zokogva borult Struan mellére. Struan magához szorította, s hálát rebegett az Úrnak.
– Bocsáss... bocsáss meg – nyüszítette Mejmej.
– Nincs miért, kicsim... Jól van, na... jól van...
Odavitte az ágyhoz, leült, ölébe vette Mejmejt, úgy ringatta, mint egy gyereket. – Jól van... nincs semmi baj...
– Hagyj... hagyj itt most. Már... már jól vagyok.
– Nem hagylak itt – felelte Struan. – Szedd össze magad, aztán öltözz fel, és megyünk a bálba.
Mejmej könnyes szemmel ingatta a fejét. – Nem... Nem tudok. Kérlek... – Abbahagyta a sírást, kibontakozott Struan öleléséből, s ingadozva fölállt. Struan elkapta, betámogatta az ágyba, segített levenni a ruhafoszlányokat. Betakarta. Az asszony ernyedten hevert az ágyban, s kimerültén lehunyta a szemét.
– Kérlek... Már jól vagyok. Nekem kell most... aludni. Te menj.
Struan megsimogatta a fejét, kisimította az asszony arcából a groteszk csigába bodorított hajfürtöket.
Később aztán tudatára ébredt, hogy Ah Szam ott áll az ajtóban. A lány most belépett a szobába; könnyek rajzoltak csíkokat az arcára. – Te megy, uram – suttogta. – Ah Szam vigyáz. Te nem fél. Megy. Lehet.
Struan erőtlenül bólintott. Mejmej álomba merült. Ah Szam letérdelt az ágy mellé, s puha, gyöngéd mozdulatokkal simogatni kezdte úrnője fejét. – Nem fél, uram. Ah Szam vigyáz nagyon, míg uram megjön.
Struan lábujjhegyen kiment a szobából.

24

Culum üdvözölte elsőként a bálba visszatérő Struant.
– Kezdhetjük a bíráskodást? – kérdezte nyersen. Eufórikus hangulatban volt újonnan talált szerelme és újonnan talált barátja, a lány bátyja miatt, s ezt az örömet semmi sem csorbíthatta. A szerepét azonban továbbra is ugyanúgy játszotta.
– Nem kellett volna megvárnotok – reccsent rá Struan. – Hol van Robb? Az isten szerelmére, hát mindent nekem kell csinálnom?
– El kellett mennie. Üzentek, hogy Sarah nénémnek megkezdődtek a szülési fájásai. Azt hiszem, valami baj van.
– Miféle baj?
– Nem tudom. Mrs. Brock elment Robb-bal, hátha tud segíteni.
Culum otthagyta. Struan jóformán észre se vette távozását. Ismét nyugtalankodni kezdett Mejmej miatt, s most még Sarah és Robb miatt is aggódott. Igaz, Liza Brock a legjobb bába a Keleten, s ha Sarah-nak bármiféle segítségre lenne szüksége, tőle megkapja.
Shevaun közeledett, egy pohár brandyvel a kezében. Struanhoz érve szótlanul átnyújtotta a poharat, s könnyedén a karjára tette a kezét. Tudta, hogy most nincs szükség szavakra. Ilyenkor jobb, ha semmit sem mond az ember: gondolj, amit csak akarsz, de ne kérdezősködj. Shevaun tisztában volt vele, hogy néha még a legerősebb embernek is szüksége van egy kis szótlan, megértő, türelmes emberi melegségre. Így hát csak várakozott, várta, hogy puszta jelenléte hasson Struanra.
Struan lassan kortyolgatta a brandyt. Tekintete ide-oda villant a tömegben, s látta: minden rendben van – mindenütt boldog arcok, meglibbenő legyezők, megcsillanó kardok. Brockra pillantott, aki most négyszemközt beszélgetett a nagyherceggel. Brock feszülten, elmerülten figyelt, időnként bólintott. Talán neki is felkínálja Szergejev az orosz piacot? Mary Glessing mellett állt, és legyezgette magát. Itt valami nem stimmel, mondta magában Struan. Tess, Culum és Gorth vidáman kacagott egymás társaságában. Helyes.
Felhajtotta a brandyt, és Shevaunra nézett. – Köszönöm – mondta, miközben magában összevetette az európai ruhájában és hajviseletével beállító Mejmej groteszkségét és Shevaun tökéletességét. – Maga nagyon szép és nagyon megértő.
Struan hangja rosszkedvűen csengett; Shevaun tudta, hogy valószínűleg a szeretője miatt. Nem számít, gondolta, s együttérzően megszorította a férfi karját.
– Semmi bajom – mondta Struan.
– Úgy látom, Mr. Quance mifelénk tart – figyelmeztette halkan a lány. – Eljött a döntés ideje.
Struan szemének zöld fénye elmélyült. – Maga nemcsak nagyon szép, Shevaun, de nagyon okos is.
Shevaunnak már a nyelve hegyén volt, hogy megköszönje, de aztán nem szólt semmit, csak meglebbentette a legyezőjét.
Érezte, hogy a brandy, a hallgatás és a megértés – s legfőképpen, hogy nem kérdezősködött – nagyon sokat segített abban, hogy Struanban megérlelődjön az elhatározás.
– Ó, Tajpan, drága barátom! – lépett oda hozzájuk csillogó szemekkel az italtól kipirult Quance. – Ideje döntést hozni!
– Magam is így gondolom, Aristotle.
– Hát akkor jelentse be a versenyt, és essünk túl rajta!
– Mr. Quance! – A szavak mennydörgésként hasítottak bele az éjszakába.
A vendégek döbbenten fordultak a hang irányába.
Quance-ból hatalmas nyögés szakadt fel.
Maureen Quance állt ott, megsemmisítő tekintete szinte porrá zúzta férjét. Magas, nagy csontú ír nő volt, arca akár a cserzett bőr, orra nagy, két lába olyan szilárdan állt a földön, mint két tölgyfa. Egyidős volt Quance-szel, de erős, akár egy bivaly; szürke haját rendezetlen kontyba tűzve viselte. Fiatal korában vonzó teremtés volt, most azonban hatalmas, krumplin és sörön hízott hasával megsemmisítőén hatott. – Szerencsés jó estét, édes fiam, Mr. Quance – mondta. – Hála légyen Istennek, én vagyok itt, tulajdon személyemben!
Észre sem véve a rámeredő tekinteteket és a zavarodott csöndet, átdübörgött a táncparketten, és odaállt a férje elé. – Éppen téged kereslek, édes fiam.
– Csakugyan? – kérdezte Quance remegő fejhangon.
– De úgy ám. – Maureen hátrafordult. – Szerencsés jó estét, Mr. Struan. Hálásan köszönöm a kosztot meg a kvártélyt. Hála legyen Istennek, így is elkaptam ezt a nyomorult férget.
– Nagyon jól néz ki ma este, Mrs. Quance...
– Jól is érzem magam, emberfia jobban már nem is lehet. Áldott legyen Szent Patrick, amiért csodát tett: tulajdon két kezével küldött értem egy bennszülött csónakot, és ide vezérelte lépteimet erre a szent helyre. – Lesújtó tekintete most Aristotle felé fordult, aki megremegett. – És most szépen búcsút mondunk a díszes társaságnak, édes fiam!
– De Mrs. Quance – mondta gyorsan Struan, a bíráskodásra gondolva –, Mr. Quance-nek még van itt egy kis dolga...
– Búcsút mondunk a társaságnak – mordult Maureen. – Köszönj szépen, fiacskám!
– Jó éjt, Tajpan – krákogta Aristotle, s meghunyászkodva tűrte, hogy a felesége megragadja a karját, és elvezesse.
Miután elmentek, a vendégsereg hahotában tört ki.
– Azt a mindenségit! – mondta Struan. – Szegény öreg Aristotle.
– Mi történt Mr. Quance-szel? – kérdezte Szergejev. Struan elmagyarázta neki, milyen megpróbáltatásokat állt ki eddig Quance a felesége miatt.
– Nem kellene talán megmentenünk? – kérdezte Szergejev. – Határozottan megkedveltem ezt az urat.
– Nem hiszem, hogy beleavatkozhatnánk férj és feleség magánügyeibe.
– Magam is így gondolom. De mi lesz a bíráskodással?
– Azt hiszem, kénytelen leszek elvállalni.
Szergejev szeme ráncba ugrott. – És ha én vállalnám? Mint barátja?
Struan kutatóan nézett a szemébe, majd sarkon fordult, s gyors léptekkel a táncparkett közepére ment. A zenekar tust húzott.
– Excellenciás uram, fenség, hölgyeim és uraim! A most következő verseny során eldől, ki a mai estély legelegánsabban öltözött hölgye. Sajnálattal közlöm, hogy a mi halhatatlan Quance-szünk ez idő szerint más irányú kötelezettségeinek tesz eleget. Ám őfensége Szergejev nagyherceg volt szíves magára vállalni a döntést. – Struan Szergejevre nézett, és tapsolni kezdett. A vendégsereg is tapsolni kezdett, majd ovációban tört ki, Szergejev pedig előbbre lépett, s kezébe vette az ezer guinea-t tartalmazó zacskót.
– Kit válasszak, Tajpan? – kérdezte a szája sarkából. – Tillman kisasszonyt az ön kedvéért, Vargas kisasszonyt a magaméért, vagy netán Miss Sinclairt, mert ő a legizgatóbb? Válassza ki a győztest.
– Öné a döntés, barátom – felelte Struan nyugodt mosollyal, és távolabbra sétált.
Szergejev kivárt egy percet, élvezte a választás izgalmát Tudta, hogy a Tajpan jelöltjét kell kiválasztania. Elhatározta magát, keresztülment a táncparketten, meghajolt, és a kiválasztott lány elé tette az arannyal teli zacskót. – Azt hiszem, ez önt illeti, Miss Brock.
Tess üres tekintettel meredt a hercegre. Aztán megtört a csend, s Tess elpirult.
Hatalmas ováció tört ki, s mindazok, akik Tessre fogadtak, s most tétjük sokszorosát nyerték vissza, boldogan kurjongattak.
Shevaun együtt tapsolt a többiekkel, s nem adta jelét sértődöttségének. Tudta, hogy Szergejev bölcsen döntött. – Politikai szempontból ez volt az ideális döntés, Tajpan – súgta oda nyugodtan Struannak. – Maga nagyon okos.
– A nagyherceg döntött így, nem én.
– Ez csak újabb ok arra, hogy szeressem, Tajpan. Maga nagystílű szerencsejátékos, és hihetetlen, mennyire maga mellett van a zsosz.
– Maga pedig páratlan jelenség a nők között.
– Igen – felelte Shevaun minden hiúság nélkül. – Jól értek a politikához. Az apám – vagy valamelyik bátyám – egy nap az Egyesült Államok elnöke lesz.
– Magának Európában volna a helye – mondta Struan. – Itt csak elvesztegeti magát.
– Csakugyan? – Shevaun tekintetében kihívás tükröződött.

25

Struan halkan belépett a házba. Már hajnalodott. Lim Din, aki az ajtó mellett aludt, felriadt.
– Tea, uram? Reggeli? – kérdezte álmosan.
– Lim Din megy ágyba – felelte barátságosan Struan.
– Igen, uram. – Lim Din elkacsázott.
Miközben végigment a folyosón, Struan bepillantott a nappali ajtaján, és megtorpant. Mejmej sápadtan, mozdulatlanul ült a bőrszékben, és őt figyelte.
Amikor Struan belépett a szobába, felállt és kecsesen meghajolt. A haját hátrafésülte s feltornyozta a fején, kökényszeme csillogott, szemöldöke megfeszült. Hosszú, virágmintás kínai ruha volt rajta.
– Hogy vagy, kicsim? – kérdezte Struan.
– Köszönöm, rabszolgád jól van már. – Arcának sápadtsága és selyemruhájának hideg zöldje még jobban kiemelte megjelenésének amúgy is szembeötlő méltóságát. – Akarsz inni brandyt?
– Nem, köszönöm.
– Teát?
Struan megrázta a fejét, lenyűgözte a Mejmejből áradó méltóság. – Örülök, hogy jobban vagy. Ágyban kellene lenned.
– Rabszolgád kéri, bocsáss meg neki. Rabszolgád...
– Nem vagy a rabszolgám, és soha nem is voltál. Nincs mit megbocsássak, kicsim, így hát bújj gyorsan ágyba.
Mejmej türelmesen kivárta, míg Struan befejezi a mondatot. – Rabszolgád kéri, hallgasd meg. Őneki meg kell mondani maga módján, amit meg kell mondani. Kérlek, ülj le. – Szeme sarkából kibuggyant egy könnycsepp, s legördült arcának fehérségén.
Struan leült; szinte megbabonázta az asszony.
– Rabszolgád kéri urát, add őt el.
– Te nem vagy rabszolga, téged nem lehet sem eladni, sem megvásárolni.
– Kérlek, adj el. Bárkinek. Bordélyházba vagy egy másik rabszolgának.
– Nem vagy eladó.
– Rabszolgád tűrhetetlenül megbántott téged. Kérlek, adj el.
– Nem bántottál meg. – Struan felállt, hangja most olyan volt, akár az acél. – Indíts az ágyba.
Mejmej térdre borult, és földig hajolt előtte. – Ennek a rabszolgának nincs arca ura és parancsolója előtt. Nem tud itt élni. Kérlek, adj el!
– Állj föl! – Struan arcán megfeszültek a vonások. Mejmej felállt. Az arca elfelhősödött.
– Te nem vagy eladó, mert nem vagy senkinek sem a birtoka. Itt maradsz. Nem bántottál meg. Csak megleptél, ennyi az egész. Az európai ruha nem illik hozzád. Azokat a ruhákat szeretem, amiket viselni szoktál. És olyannak szeretlek, amilyen vagy. De ha nem akarsz maradni, bármikor elmehetsz.
– Kérlek, adj el. Rabszolgád vagyok. Amíg gazdája nem adja el, rabszolga nem mehet el.
Struan közel állt hozzá, hogy ordítani kezdjen. Uralkodj magadon, mondta magában eltökélten. Ha most elveszíted az önuralmadat, örökre elveszíted Mejmejt. – Menj lefeküdni.
– El kell adnod rabszolgádat. Add el rabszolgádat, vagy mondd neki, menjen el.
Struan tudatára ébredt, hogy semmi értelme vitatkozni Mejmejjel, vagy magyarázni neki. Nem kezelheted úgy, mint egy európai nőt. Bánj vele úgy, mintha kínai volnál. Igen, de hogyan? Nem tudom. Bánj vele úgy, mint egy nővel – döntötte el a taktikát.
– Te elvetemült, nyomorult rabszolga! – robbant ki színlelt dühvel. – Már régóta forgatom a fejemben, hogy eladlak a Kék Lámpások utcájába – kiáltotta Macau legrosszabb hírű nyilvánosházának címét –, de nem tudom, ki lenne olyan bolond, hogy megvásároljon egy ilyen utolsó, mocskos rabszolgát! Csak bajom van veled! Már arra is gondoltam, hogy a leprásoknak adlak el. De úgy ám, istenemre! Nyolcezer jó ezüsttaelt fizettem érted! Hogyan merészelsz feldühíteni?! Becsaptak veled, istenemre! Te semmirekellő! Te mocskos rabszolga!... Nem is tudom, hogy tudtalak elviselni ennyi esztendőn át. – Megrázta öklét Mejmej orra előtt; az asszony elhátrált előle. – Talán nem bántam jól veled? He? Nem voltam nagylelkű, he? He? He? – harsogta, miközben örömmel fedezte fel Mejmej szemében a félelem jeleit. – Nos?
– Igen, uram – suttogta Mejmej, s az ajkába harapott.
– Honnan veszed magadnak a bátorságot, hogy ruhát csináltass a hátam mögött, és engedelmem nélkül fölvedd? Azt a keservit! Ezt tetted, nem?
– De igen, uram.
– Holnap eladlak. Legszívesebben most rögtön kihajítanálak, te nyomorult, semmirekellő szajha! Borulj a földre előttem! Gyerünk, hajolj földig előttem, az istenit!
Mejmej elfehéredett Struan dühe láttán, s gyorsan a földre borult.
– Addig hajlongsz itt a földön, míg vissza nem jövök!
Struan kiviharzott a szobából, és kiment a kertbe. Előrántotta a kését, kiválasztott egyet a frissen ültetett, vékony bambusznádak közül. Levágta, a levegőbe suhintott vele, s visszarohant a nappaliba.
– Vedd le a ruháidat, te nyomorult rabszolga! Addig foglak verni, amíg a karom bele nem fárad!
Mejmej remegve levetkőzött. Struan kitépte a kezéből a ruhadarabokat, és félrehajította.
– Feküdj ide! – mutatott a kerevetre.
Mejmej engedelmeskedett. – Kérlek, ne verj nagyon... Hasamban van kettő hónapos gyermek – mondta, és a kerevetbe fúrta az arcát.
Struan legszívesebben karjaiba vette volna, de tudta, hogy ezzel csak eljátszana a becsületét az asszony előtt. S tisztában volt azzal is, hogy csak a veréssel adhatja vissza Mejmejnek az önérzetét. Így hát lecsapott a bambusszal Mejmej fenekére. Elég nagyokat ütött, hogy fájjon, de vigyázott, hogy kárt ne tegyen az asszonyban. Mejmej csakhamar sírni, zokogni, tekergőzni kezdett, Struan azonban folytatta. Kétszer szándékosan mellé ütött, hatalmas csapásokat mért a kerevet bőrkárpitjára, hogy ijesztően csattanjon – Lim Din és Ah Szam miatt tette; biztos volt benne, hogy hallgatóznak.
Tíz csapás után szünetet tartott, rászólt Mejmejre, hogy maradjon ott, ahol van, és odament a brandys üvegért. Jól meghúzta a palackot, aztán a falhoz vágta, és folytatta a verést. De nagyon vigyázott.
Végül abbahagyta, s a hajánál fogva fölrántotta Mejmejt. – Öltözz föl, nyomorult rabszolga! – kiáltott rá, majd miután az asszony felöltözött, elbődült: – Lim Din! Ah Szam!
A két remegő szolga abban a pillanatban megjelent az ajtóban.
– Miért nincs tea meg hamham, nyomorult rabszolgák? Hozzatok!
A bambuszbotot az ajtóhoz vágta, és visszafordult Mejmejhez:
– Borulj a földre, te semmirekellő söpredék!
Mejmej, halálra rémülten Struan határtalan dühétől, sietve engedelmeskedett.
– Tisztálkodj meg, és gyere vissza. Harminc másodpercet kapsz rá, különben kezdem elölről!
Lim Din felszolgálta az éppen kellő hőfokú teát, Struan azonban ráordított, hogy hideg, és a falhoz vágta a csészét. Mejmej, Lim Din és Ah Szam elrohant, és hozott másikat.
Hihetetlen sebességgel megérkezett az étel is, és Struan megengedte, hogy Mejmej szolgálja ki. Az asszony fájdalmasan nyögdécselt. Struan ráüvöltött: – Fogd be a szád, vagy agyonverlek!
Ezután fenyegető némaságba burkolózott, hagyta, hadd kínozza őket a csend. Evett.
– Hozd ide a bambuszt! – kiáltott Mejmejre, amint befejezte. Mejmej odahozta és átnyújtotta neki a bambuszbotot.
Struan enyhén a gyomrába bökött vele. – Ágyba! – parancsolta harsány hangon. Lim Din és Ah Szam abban a biztos tudatban menekült ki, hogy a Tajpan megbocsátott az ő tajtajának, aki határtalanul sok arcot nyert most azáltal, hogy elszenvedte uruk jogos haragját.
Mejmej könnyes arccal megfordult, és elindult a folyosón lakosztálya felé, Struan azonban ráförmedt: – Az én ágyamba, a mindenségit!
Mejmej beszaladt Struan szobájába. Struan utánament, bevágta maga mögött az ajtót, és bereteszelte.
– Szóval gyereket vársz? Kinek a gyerekét?
– A tiédet, uram – nyöszörögte az asszony.
Struan leült, és kinyújtotta csizmás lábait. – Gyere ide, de gyorsan!
Mejmej térdre hullott, lehúzta Struan csizmáit, majd megállt az ágy mellett.
– Hogyan merészeltél arra gondolni, hogy be akarlak mutatni a barátaimnak? Ha ki akarlak vinni a házból, majd megmondom neked, azt a keserves mindenit!
– Igen, uram.
– Az asszonynak otthon a helye. Itt!
– Igen, uram.
Struan enyhített egy árnyalatnyit arca szigorán. – Na, így már valamivel jobb, a mindenségit!
– Én nem akartam menni bálba – mondta Mejmej alig hallható suttogással. – Csak akartam öltözni úgy... Én nem akartam menni bálba soha. Hogyan is mennék... sose akartam, sose. Csak tetszeni akartam. Bocsáss meg. Nagyon kérlek, bocsáss meg.
– Miért bocsátanék meg neked, he? – Struan vetkőzni kezdett. – He?
– Nincs rá ok... semmi. – Mejmej most halkan, esendőén sírni kezdett. Struan azonban tudta, hogy még nem érkezett el a teljes megbocsátás ideje.
– Most az egyszer, csak azért, mert gyereket vársz, adok neked még egy utolsó lehetőséget. De ajánlom, fiú legyen, ne holmi értéktelen lány!
– Igen... igen. Kérlek... Kérlek, bocsáss meg. – Mejmej a földre borult, s a padlónak ütötte homlokát.
Sírása Struan szívébe markolt, ennek ellenére mogorván, szótlanul vetkőzött tovább. Aztán elfujta a lámpást, és bebújt az ágyba.
Hagyta, hadd álljon ott Mejmej.
Egy-két perc múltán kurtán csattant a hangja: – Gyere ide mellém. Fázom.
Később, amikor már nem tudta tovább elviselni az asszony sírását, gyengéden átölelte és megcsókolta. – Megbocsátok, kicsim.
Mejmej álomba sírta magát a karjaiban.

NEGYEDIK KÖNYV

A hetek múlásával a tavasz kora nyárba fordult. A nap egyre erősebben sütött, a levegő párától lett terhes. A szokásos ruháikat s hosszú gyapjú alsóneműjüket viselő európai férfiak – no és persze a fodros ruhákban és halcsont fűzőbenjáró nők – erősen megszenvedték ezt az időjárást. Az izzadságtól kipállott a hónaljuk s az ágyékuk, felfakadtak gennyes keléseik. Megérkeztek a szokásos nyáridei betegségek: a kantoni bélkórság, a macaui hasmenés, az ázsiai kedélybetegség. A halottakat meggyászolták. Az életben maradottak sztoikusan tűrték a szenvedéseket, elkerülhetetlen megpróbáltatásoknak tekintették, amikkel az Úr sújtja az emberi nemet, s továbbra is zárva tartották ablakaikat, hogy be ne jöjjön a levegő, amiről azt tartották, mérges kigőzölgéseket hordoz, amelyeket a föld bocsát ki magából nyaranta; tűrték továbbra is, hadd purgálják s piócázzák őket orvosdoktoraik, mivel tudta mindegyikük, hogy a betegség ellen csak e két kúra ér valamit; itták tovább a miazmás vizet, ették a legyek beköpte húst; továbbra sem fürödtek, mert tisztában volt vele mindenki, mennyire egészségtelen; tovább imádkoztak a tél hidegéért, amely ismét megtisztítja majd a földet a halálos miazmáktól.
Júniusra az ázsiai kórság megtizedelte a katonák sorait A kereskedelmi szezon mára vége felé közeledett. Ebben az esztendőben hatalmas vagyonokra lehetett szert tenni. Ha a zsosz is úgy akarta. Mert a kantoni kolónián még sosem folyt ilyen nagyarányú adásvétel. A kereskedőket, portugál irodistáikat, kínai compradoréikat és a Ko-hong kereskedőit egyaránt kimerítette a hőség, de még inkább a hetek óta tartó őrült buzgólkodás. Mindenki pihenésre készült, hogy kiengedjen egy kicsit, amíg el nem érkezik a téli vásárlások időszaka.
És ebben az esztendőben, az előző, háborús évtől eltérően, az európaiak alig várták már, hogy otthonaikban töltsék a nyarat, saját hongkongi földjükön.
Hongkongban tartózkodó családtagjaik már korábban átköltöztek a zsúfolt fedélzeti szállásokról a Boldogság-völgybe. Az építkezések remek ütemben haladtak. Queen's Town már kezdett formát ölteni: utcák, raktárak, börtön, rakpartok, két szálloda, kocsmák, no és természetesen lakóházak képében.
A katonák szórakozását szolgáló kocsmák a Glessing-fok közelében felvert sátrak környékén húzódtak meg. A tengerészek egy másik kocsmába jártak, szemben a hajójavító dokkal, a Queen's Roadon. A kocsmák némelyike csupán egy sátor vagy egy úgy-ahogy összeütött tákolmány volt. A többit hosszabb időre építették.
Sorra érkeztek otthonról a hajók: ellátmányt hoztak, rokonokat és sok idegent. Macauból úgyszólván minden dagállyal újabb embertömeg érkezett – portugálok, kínaiak, eurázsiaiak, európaiak –; vitorlakészítők, takácsok, szabók, irodisták, szolgálók, üzletemberek, árusok és vevők, kulik, munkát keresők és olyanok, akiket munkájuk szólított Hongkongra; valamennyien a kínai kereskedelmet szolgálták, belőle éltek, vagy azon élősködtek. Az érkezettek között ott voltak a madámok, a szajhák, az ópiumevők, a ginfőzők, a szerencsejátékosok, a csempészek, a zsebmetszők, az emberrablók, a tolvajok, a koldusok, a kalózok is – valamennyi nemzet salakja. Ezek is találtak szállást maguknak, vagy ház és boltépítésbe kezdtek. Kocsmák, bordélyok, ópiumbarlangok kezdték elárasztani Queen's Townt, elcsúfítani a Queen's Roadot. A bűntények egyre gyakoribbá váltak, a rendőri testületet – már amennyiben annak lehetett nevezni – szinte elborította a tennivaló. A szerdákat korbácsolási napokká nyilvánították: a törvénytisztelő polgárok örömére az elítélteket elrettentésül nyilvánosan megkorbácsolták.
A britek igazságszolgáltatása – jóllehet gyors és erélyes volt – nem tűnt kegyetlennek a kínaiak számára. A nyilvános kínzás, az agyonverés, a hüvelykszorító, a csonkítás, a szem vagy szemek kitolása, egyik vagy mindkét kéz, illetve láb levágása, a megbélyegzés, a test feldarabolása, a zsinórral történő megfojtás, a megvakítás, a nyelv kilépése, a nemi szervek leszaggatása egyaránt a hagyományos kínai büntetések közé tartozott. A kínai bíróságon nem volt esküdtszék. Ilyenformán, mivel a hongkongi csupán halovány mása volt a kínai igazságszolgáltatásnak, a szárazföld valamennyi bűnözője, aki csak meg tudott szökni, a Tajpingsan biztonságába menekült, s gúnyt űzött a barbár törvény gyengeségéből.
És ahogy terjedt a szigeten a civilizáció, úgy gyülemlett fel a szemét. És a szeméttel megjöttek a legyek.
Félredobott hordókban, törött edényekben, serpenyőkben kezdett áporodni a víz. Felgyülemlett a kertek alján és a völgy fenekén elterülő sekély laposban. Ezek a kis bűzös víztócsák kezdtek megtelni élettel: lárvákkal, amelyekből moszkitók fejlődtek. Egészen parányi, törékeny és nagyon különleges moszkitók – olyan leheletkönnyűek, hogy csak napszállta után repültek. Anopheles moszkitók voltak, maláriaterjesztők.
És a Boldogság-völgyben pusztulni kezdtek az emberek.

26

– Az isten szerelmére, Culum, én se tehetek többet, mint te. Odaát Queen's Townban gyilkos láz dühöng. Senki sem tudja, mi okozza, és most a kis Karen is megkapta. – Struan nyomorultul érezte magát. Már egy hete nem kapott hírt Mejmejről. Csaknem két hónapja volt már távol Hongkongtól – leszámítva egy néhány héttel ezelőtti sietős, kétnapos látogatást, amikor nem bírta tovább, látnia kellett Mejmejt. Az asszony szinte ki volt virulva, nem gyötörte meg a terhessége, jobban meg voltak elégedve egymással, mint annak előtte bármikor is. – Hála legyen az Úrnak, az utolsó hajónk is kifutott, és holnap itt hagyjuk a kolóniát!
– Robb bácsi szerint malária – mondta Culum hevesen, a levelet lobogtatva, amely csak az imént érkezett Robbtól. Rettenetesen aggódott Tess miatt. Csak tegnap kapott tőle levelet, amiben azt írta, hogy nővérével és anyjával átköltöztek a hajóról Brock még nem teljesen elkészült üzletházába. Maláriát azonban nem említett. – Mi a malária orvossága?
– Tudtommal semmi. Nem vagyok orvos. Robb különben is azt írja, hogy csupán néhány orvos állítja, hogy maláriáról van szó. – Struan suhintott egyet a légycsapóval. – Malária latinul annyit tesz, hogy rossz levegő. Ez minden, amit tudok róla – mások se tudnak többet. Istennek anyja! Ha a Boldogság-völgyben rossz a levegő, tönkrementünk!
– Én mondtam neked, hogy ne építkezzünk oda – dühöngött Culum. – Attól a pillanattól fogva gyűlölöm azt a völgyet, ahogy megláttam!
– Az isten szerelmére! Azt akarod mondani, te előre tudtad, hogy miazmás a levegő?
– Nem úgy értettem. Úgy értettem... Gyűlöltem azt a helyet és kész.
Struan bevágta az ablakot, hogy kirekessze a kolónia előtti tér bűzét, s ismét elhajtott néhány legyet. Azon imádkozott magában, hogy a láz ne bizonyuljon maláriának. Mert ha az, a ragály bárkit megfertőzhet, aki a Boldogság-völgyben alszik.
Köztudomású, hogy vannak a földnek maláriával fertőzött területei, amelyek valamilyen ok folytán éjszakánként halálos gőzt bocsátanak ki.
Robb szerint a láz néhány héttel ezelőtt, titokzatos körülmények között kezdődött. Először a kínai munkások kapták meg. Aztán elkapták mások is – egy európai kereskedő itt, egy gyerek ott. De kizárólag a Boldogság-völgyben. Sehol máshol Hongkongon. Jelenleg már három-négyszáz kínait és húsz-harminc európait fertőzött meg a kór. A kínaiakat babonás félelem töltötte el: bizonyosak voltak benne, hogy az istenek büntetik őket így, amiért a császár tilalma ellenére Hongkongon dolgoznak. Csak a fölemelt munkabérek bírták rá őket, hogy visszatérjenek.
És most a kis Karen is elkapta. Robb így fejezte be a levelét: „Sarah meg én teljesen el vagyunk keseredve. Alattomos egy kórság ez. Félnapos, ijesztő lázzal kezdődik, majd lecsillapodik, aztán két-három napon át még erősebb lázrohamokkal folytatódik. A folyamat újra meg újra ismétlődik, minden roham rosszabb, mint az előző. Az orvosok olyan erős hashajtókat adnak Karennek, amilyeneket csak mernek. Eret is vágtak szegény kislányomon, de nincs sok reményünk. A kulik általában a harmadik vagy negyedik roham után meghalnak. Karen pedig oly gyenge a sok hashajtótól és piócázástól... olyan gyenge! Isten segítsen meg minket... azt hiszem, elveszítjük Karent.”
Struan az ajtó felé indult. Magasságoség! Először az újszülött, most meg Karen!... A bált követő napon Sarah fiúgyereknek adott életet – Lochlin Rossnak –, a kisded azonban nyomorékan jött a világra, a bal karja torz volt. Sarah rettenetesen megszenvedte a szülést, csaknem belehalt. Viszont legalább nem kapta meg a rettegett gyermekágyi lázat, s jóllehet a teje megsavanyodott, a haja pedig megőszült, fokozatosan visszatért az ereje. Amikor Struan hazament Mejmejhez, egyúttal meglátogatta Sarah-t is. A szenvedés és a keserűség mély árkokat szántott az asszony arcába, úgy festett, mint egy öregasszony. Struan még jobban elszomorodott, amikor meglátta az újszülöttet: a bal karja használhatatlan volt, sírása szánalmas, beteges, nem hitték, hogy életben marad. Vajon él-e még, gondolta Struan, miközben fölrántotta az ajtót. Robb nem említette.
– Vargas!
– Parancsoljon, uram.
– Látott már valaha is maláriát Macauban?
– Nem. uram. – Vargas elsápadt. A fia és az unokaöccse a Nemes Ház alkalmazottja volt, s most Hongkongon laktak. – Biztos, hogy malária?
– Nem. Csupán egy-két doktor állítja. Nem mindegyik. Keresse meg Mausst. Mondja meg neki, hogy azonnal beszélni akarok Zsin-kuával. És jöjjön Mauss is vele.
– Igen, senhor. Őexcellenciája kéri, hogy ma este kilenckor vacsorázzon nála a nagyherceg társaságában.
– Fogadja el a nevemben a meghívást.
– Igen, senhor.
Struan becsukta az ajtót, s rosszkedvűen leült. Csupán egy könnyű ing volt rajta, vékony anyagból készült nadrág és könnyű csizma. A többi európai bolondnak tartotta, amiért kiteszi magát az ördögi megfázásnak, amit köztudomásúlag a nyári szelek hoznak magukkal.
– Nem lehet malária – mondta. – Nem malária. Valami más.
– Az a sziget el van átkozva – mondta Culum.
– Úgy beszélsz, mint egy nő – felelte Struan.
– Amíg a kulik meg nem érkeztek, nyoma sem volt a láznak. Szabaduljunk meg a kuliktól, és megszabadulunk a kórtól. Ők hozták magukkal, ők okozzák.
– Ezt meg honnan veszed, Culum? Elismerem: először a kulik között ütötte fel a fejét. Azt is elismerem, hogy alacsonyan fekvő területeken laknak. Azt is elismerem, hogy tudomásunk szerint a maláriát csak a fertőzött éjszakai levegő belélegzése útján lehet megkapni. De miért csak a völgyben pusztít a láz? Csak a Boldogság-völgynek rossz a levegője? Az ég szerelmére! A levegő az levegő, a völgyben pedig a nap legnagyobb részében enyhe szellő fújdogál. Ennek semmi értelme.
– Nagyon is van értelme. Ez Isten ujja.
– A pokolba az ilyen válaszokkal!
Culum felpattant. – Hálás volnék neked, ha nem káromkodnál.
– Én pedig hálás volnék neked, ha emlékeznél rá, hogy nem olyan régen még máglyára vetettek embereket csupán azért, mert azt állították, hogy a Föld forog a Nap körül! Ez nem Isten akarata!
– Bármit gondolsz is te, az Úrnak ettől függetlenül mindig is döntő szava volt és lesz életünkben. Szerintem az a tény, hogy a láz épp azon a helyen tört ki, amit kiválasztottunk magunknak Ázsiában, azt mutatja, hogy ez Isten akarata. Ezt nem tagadhatod, mert amúgy sem tudnád jobban bebizonyítani az igazadat, mint ahogy én az enyémet. De énszerintem és a legtöbb ember szerint – ez Isten ujja, és szerintem ott kellene hagynunk a Boldogság-völgyet.
– Ha ezt megtesszük, lemondunk Hongkongról.
– Építkezhetnénk a Glessing-fok környékén.
– Tudod, hogy mennyi pénzt fektettünk a többi kereskedővel egyetemben a Boldogság-völgybe?
– Tudod, hogy milyen sok örömed lesz a pénzben hatlábnyira a föld alatt?
Struan hidegen méregette a fiát. Hetek óta tudta már, hogy Culum ellenséges magatartása egyre valóságosabbá válik. De nem törődött vele. Tudta, hogy minél többet tanul Culum, annál inkább szeretné a saját elgondolásait megvalósítani, annál inkább vágyakozik hatalomra. Ez így van rendjén, gondolta, s nagyon elégedett volt Culum fejlődésével. Ugyanakkor aggódott is Culum biztonsága miatt: túl sok időt tölt Gorth társaságában, s agya veszedelmesen nyitott.
Tíz nappal ezelőtt kegyetlen, eredménytelen vita robbant ki kettejük között. Culum holmi gőzhajókkal kapcsolatos elképzelésekkel hozakodott elő – nyilvánvalóan Gorth álláspontját visszhangozva –, amelyekkel Struan nem értett egyet.
Culum ezután a Brock és Struan közötti ellenségeskedésre tért át, mondván, hogy az ifjabb nemzedék nem hajlandó követni az idősebbek hibáit. Elmondta, hogy Gorth szerint nem szükségszerű, hogy a fiatalabbak az öregebbek csapdájába essenek. Hogy ő meg Gorth elhatározták: véget vetnek az ellenségeskedésnek, és mindketten megpróbálják békekötésre bírni apjukat. Mikor pedig Struan vitatkozni kezdett, Culum nem volt hajlandó meghallgatni, és elrohant.
Mindezeken kívül ott volt még a Tess Brockkal kapcsolatos probléma is.
Culum sosem hozta szóba Struan előtt a lányt. Struan se őelőtte. Struan azonban tudta, hogy Culum rettenetesen vágyódik Tess után, s hogy ez elhomályosítja a tisztánlátását. Eszébe jutott saját ifjúsága, s hogy mennyire vágyódott Ronalda után. Milyen világosnak, fontosnak és tisztának tetszett minden akkoriban...
– Ej, fiam, ne idegeskedj – mondta, mert nem akart vitatkozni Culummal. – Meleg van ma, könnyen elszabadulnak az indulatok. Ülj le, pihentesd egy kicsit a fejed. A kis Karen beteg, s betegek még sokan mások is. Úgy hallottam, Tillman is megkapta a lázat... S ki tudja még, hányan...
– És Miss Tillman?
– Nem hiszem.
– Gorth azt mondta, holnap bezárják az üzletházukat Macauban tölti a nyarat. Ha jól tudom, nekünk is van ott házunk.
Struan megmozdult ültében. – Igen. Ha akarsz, átmehetsz egy hétre vagy kettőre, bár nekem Queen's Townban van szükségem rád. És megismétlem: légy nagyon óvatos. Gorth nem a barátod.
– Kénytelen vagyok ismételni: szerintem a barátom.
– Meg akarja kavarni a fejedet, aztán egy szép napon elvágja a torkodat.
– Tévedsz. Én megértem őt. Kedvelem. Nagyon jól kijövünk egymással. Úgy találtam, meg tudom vele magamat értetni, és jól érzem magam a társaságában. Mindketten tudjuk, hogy se neked, se az ő apjának nem könnyű megérteni ezt, de... Nehéz ezt megmagyarázni.
– Én nagyon is jól értem Gortht, a keservit!
– Ezen ne vitatkozzunk – mondta Culum.
– Pedig kellene. Te Gorth befolyása alá kerültél. Ez a Struanok számára életveszélyes.
– Te csak a magad szemszögéből látod Gortht. Ő a barátom.
Struan kinyitott egy szivardobozt, s elővett egy havannát. Úgy érezte, elérkezett a megfelelő pillanat. – Szerinted Brock beleegyezik, hogy elvedd Tesst?
Culum elvörösödött. – Nem tudom, miért ne egyezne bele – vágta rá minden megfontolás nélkül. – Gorth helyesli.
– Megbeszélted ezt már Gorthszal?
– Még veled se. Még senkivel sem beszéltem róla. Akkor miért kellett volna éppen Gorthszal megbeszélnem?
– Akkor honnan tudod, hogy helyesli?
– Nem tudom. Csak azt tudom, mást se mond, mint hogy ő úgy látja, nagyon jól megértjük egymást Miss Brockkal, meg hogy mennyire élvezi Tess a társaságomat, bátorít, hogy írjak a húgának, meg ilyesmi.
– Véleményed szerint nincs jogom megkérdezni tőled, mik a szándékaid Tess Brockot illetően?
– Dehogy nincs jogod. Csak éppen... Nos igen: gondoltam már rá, hogy elveszem. De ezt sose említettem Gorthnak. – Culum zavartan elhallgatott, homlokát törülgette. Megrázta az a hirtelenség, amivel apja rátapintott dédelgetett gondolatára, s jóllehet szeretett volna beszélni róla, úgy érezte, ezzel bemocskolná szerelmét. A mindenségit, ezt tudhattam volna előre, gondolta, amikor meghallotta saját, feltartóztathatatlanul feltörő szavait. – Viszont szerintem pillanatnyilag nem tartozik senkire, hogy milyen... hogy milyen vonzalmat táplálok Miss Brock iránt. Nem említettem senkinek, és... Szóval az, hogy mit érzek Miss Brock iránt, az az én dolgom.
– Én megértem az álláspontodat – válaszolta Struan –, de ez még nem jelenti azt, hogy helyes is. Gondoltál már arra, hogy ki is használhatnak?
– Kicsoda? Miss Brock?
– Gorth. És Brock.
– Gondoltál már arra, hogy a Brock iránti gyűlöleted minden ítéletedbe belejátszik? – Culum nagyon dühös volt.
– Igen. Gondoltam már rá. És te, Culum? Gondoltál már arra, hogy fölhasználhatnak?
– Tételezzük fel, hogy igazad van. Tételezzük fel, hogy elveszem Miss Brockot. Nem a mi előnyünkre szolgálna ez?
Struan örült, hogy végre nyílt lapokkal játszhatnak. – Nem. Mégpedig azért nem, mert mihelyt Tajpan leszel, Gorth elvágja a torkodat. Kiforgat mindenünkből, téged tönkretesz, hogy övé legyen a Nemes Ház.
– Miért tenné tönkre a húga férjét? Miért ne egyesíthetnénk a két céget? Én intézném az üzleti ügyeket, ő meg a hajókkal kapcsolatos dolgokat.
– És ki lenne a Tajpan?
– Mindketten: Gorth meg én.
– Tajpanból csak egy lehet. Maga a kifejezés is ezt jelenti. Ez a törvény.
– De a te törvényed nem szükségképpen az enyém is. Vagy Gorthé. Mi tudunk tanulni mások hibáiból. A két cég egyesítése óriási előnyöket jelentene a számunkra.
– Szóval ezt forgatja a fejében Gorth? – Struan arra gondolt, hogy talán rosszul ítélte meg a fiát. Culum Tess iránti vonzalma, Gorthba vetett bizalma lesz Gorth és Brock számára az az eszköz, amivel tönkretehetik a Nemes Házat, és megszerezhetik maguknak mindazt, amit akarnak. Már csak három hónap van hátra, aztán hazamegyek Angliába. Magasságos mindenható! – Ezt akarja? – kérdezte.
– Erről sose beszéltünk. Csak kereskedelemről, hajózásról, cégekről... ilyesmikről. És arról, hogyan békítsünk össze benneteket. De az egyesülés előnyös, nem?
– De nem ezzel a két emberrel. Ezekkel te nem vagy pariban. Még nem.
– De egy nap majd igen?
– Talán. – Struan rágyújtott a szivarra. – Te tényleg azt hiszed, hogy képes lennél irányítani Gortht?
– Lehet, hogy erre nem is lenne szükség. Mint ahogy arra sem, hogy ő irányítson engem. Mondjuk, hogy elveszem Miss Brockot. Gorthnak meglesz a maga cége, nekem is az enyém. Külön-külön. Ettől még versenyezhetünk. De baráti alapon. Gyűlölködés nélkül. – Culum hangja megkeményedett. – Most tételezzük fel azt az esetet, hogy én vagyok a Tajpan. Brocknak van egy lánya, akit imád. Én megnyerem Tess és Gorth bizalmát. Azzal, hogy elveszem Tesst, csak csökkentem Brock irántam érzett gyűlöletét, miközben én gyakorlatot szerzek. Én mindig ott tartom az orra előtt a csalit, hogy belemegyek a két cég egyesítésébe. És aztán majd én taposom a földbe őket – amikor úgy találom jónak. Ez jó és biztonságos elképzelés. A ragya cifrázza ki azt a lányt. Egyszerűen csak felhasználom őt, a Nemes Ház nagyobb dicsőségére.
Struan nem válaszolt.
– Ezt a lehetőséget még nem gondoltad végig? Tárgyilagosan? – folytatta Culum. – Elfelejtettem, hogy okosabb vagy annál, mint hogy ne vedd észre: szerelmes vagyok Tessbe.
– De – felelte Struan, s gondosan leverte szivarjáról a hamut egy ezüst hamutartóba. – Végiggondoltam már ezt a dolgot – mármint ami téged meg Tesst illet –, méghozzá „tárgyilagosan”.
– És mire jutottál?
– Arra, hogy a rád váró veszélyek nagyobb súllyal esnek a latba, mint az előnyök.
– Ezek szerint tehát ellenzed, hogy elvegyem?
– Azt ellenzem, hogy szeresd. Ezzel szemben a tény az, hogy szereted Tesst, vagy legalábbis azt hiszed. – Struan nagyot szívott a szivarjából. – Az is tény, hogy ha módodban áll, el fogod venni. Szerinted Brock beleegyezne?
– Nem tudom. Szerintem nem.
– Szerintem pedig igen.
– És te? – kérdezte Culum.
– Már megmondtam neked: én vagyok az egyetlen ember a földkerekségen, akiben tökéletesen megbízhatsz. Föltételezve, hogy nem törsz a cég ellen.
– Szóval neked az a véleményed, hogy ez a házasság nem szolgálná a cég érdekeit?
– Ezt nem mondtam. Én csak azt mondtam, hogy te nem fogod fel, milyen veszélyekkel jár. – Struan elnyomta a szivart, és felállt. – Tess még kiskorú. Hajlandó vagy öt évig várni rá?
– Igen – felelte Culum, elborzadva az idő hosszúságától. – Istenemre: igen! Te nem tudod, hogy mit jelent ő nekem, ő... ő az egyetlen lány, akit valaha is igazán szeretni tudnék. Én nem fogok megváltozni, te pedig nem fogod ezt megérteni. Képtelen vagy rá. Igen: várni fogok rá öt évet. Szerelmes vagyok belé.
– És ő is szeret téged?
– Nem tudom. Én... azt hiszem. Ezért imádkozom. Ó, Uram az egekben, mit tegyek?
Istennek legyen hála, gondolta Struan, hogy már nem vagyok ilyen fiatal. Sajnálom a fiamat. Ma már tudom, hogy a szerelem olyan, mint a tenger: egyszer nyugodt, máskor viharos; veszélyes, gyönyörű, pusztító, életadó. De sohasem állandó: örökkön változó. És csupán egyetlen pillanatra páratlan jelenség az idő örvényében.
– Te nem teszel semmit sem, fiam. Én viszont ma este beszélek Brockkal.
– Ne – mondta nyugtalanul Culum. – Ez az én életem. Nem akarom, hogy...
– Amit te akarsz, az az én életemre és Brockéra is kihat – vágott közbe Struan. – Beszélek Brockkal.
– Szóval segíteni fogsz nekem?
Struan elhajtott egy legyet az arca elől. – Mi van azzal a húsz guinea-vel, Culum?
– Mivel?
– A koporsóköltségemmel. Azzal a húsz guinea-vel, amit Brock adott nekem, és te fölszedted. Elfeledted már?
Culum szóra nyitotta a száját, de aztán meggondolta magát. – Igen – mondta végül. – Megfeledkeztem róla. Vagy legalábbis nem jutott eszembe. – Gyötrődése kiült a szemébe. – Miért akartam hazudni neked? Majdnem hazudtam. Ez rettenetes.
– Az – mondta Struan. Örült, hogy Culum kiállta az újabb próbát, és megint tanult valamit.
– Mi van azokkal a guinea-kkel? – kérdezte Culum.
– Semmi. Csak az, hogy ne feledkezz meg róluk. Ez Brock. Gorth pedig még rosszabb nála – benne nincs meg az apja nagyvonalúsága.

Már csaknem éjfél volt.
– Ülj le, Dirk – mondta Brock, szakállát simogatva. – Grogot, sört vagy brandyt?
– Brandyt.
– Hozz brandy – utasította Brock a szolgát, majd a gyertyafényben fürdő asztalon lévő ételekre mutatott. – Szolgáld ki magad, Dirk, amihez csak kedved van. – Megvakarta hónalját, amelyet szinte elborítottak a „köleshimlő”-nek nevezett kelések. – Istenverte egy idő! Hogy az ördögbe van az, hogy te nem szenvedsz ugyanúgy, mint mi valamennyien?
– Megfelelő életmódot folytatok – mondta Struan, kényelmesen kinyújtóztatva a lábait. – Már milliószor elmondtam neked. Ha naponta négyszer megfürdesz, nem kapod meg a köleshimlőt. Nem leszel tetves, és...
– Ennek ehhez semmi köze – vágott közbe Brock. – Ez badarság. Természetellenes, istenemre! – Felnevetett. – Azt beszélik rólad, hogy az ördög cimborája vagy. Talán az ő keze van a dologban. He? – Félgallonos ezüstkupáját a szolga felé lökte, aki egy kis söröshordóból, amely a fal mellett állt, nyomban újratöltötte. Karnyújtásnyira tőle muskéták és tengerészkardok sorakoztak a polcokon. – De azért nemsokára elnyered a jutalmad, he, Dirk? – bökött a föld felé tompa hüvelykujjával.
Struan elvette a szolgától a tojásdad alakú kristálypoharat, s beleszagolt a brandybe. – Mindannyian elnyerjük a jutalmunkat, Tyler. – Nem vette el orra elől a poharat, hogy így ellensúlyozza a szoba bűzét. Az jutott eszébe, hogy vajon Tess is úgy bűzlik-e, mint az apja és az anyja, és hogy Brock tudja-e jövetele célját. Részben az éj hűvöse, részben a tér harsány zsivajgása elleni védekezésül az ablakok szorosan zárva voltak.
Brock fölmordult, fölemelte a teli kupát, és szomjasán meghúzta. Szokásos, gyapjúszövetből készült kabátját, vastag alsóneműjét viselte, magasra tekert nyakravalót és mellényt. Mogorva tekintettel méregette Struant, aki hűvösnek, erősnek hatott könnyű ingében, fehér nadrágjában és rövid szárú csizmájában; széles mellének vörös-arany szőrzetén megcsillant a gyertyafény. – Tisztára pucérnak látszol. Nagyon gusztustalan.
– Ez a jövő divatja, Tyler. Egészségedre! – emelte föl poharát Struan. Ittak.
– Hár már az ördögöt említettük: hallom, hogy Maureen még jobban a papucsa alá kényszerítette a mi szegény öreg Aristotle-unkat. Azt beszélik, a következő dagállyal hazamennek – mondta Brock.
– Szerintem megszökik, mielőtt még elvágnák egymás torkát.
Brockból kirobbant a röhögés. – Hát amikor az a nőszemély megjelent ott a bálban, mint derült égből a villámcsapás!... Mióta az anyám csecseit bekapta a mángorló, nem röhögtem ilyen jót. – Elbocsátóan intett a szolgának, aki kiment. – Hallom, minden hajód kifutott már.
– Ki. Remek szezon volt, he?
– Az. És még jobb lesz, miután a Blue Witch elsőként köt ki Londonban. Úgy hallottam, egynapi előnye van. – Brock nagyot húzott a sörből. Cseppekben folyt róla az izzadság. – Jeff Cooper azt mondta, neki is elment már az utolsó hajója, így hát Vampoa üres.
– Itt maradsz Kantonban?
Brock megrázta a fejét. – Holnap elmegyünk. Előbb Queen's Townba, aztán Macauba. De az üzletházat nem zárjuk be, mint korábban tettük.
– Longstaff itt marad. Azt hiszem, a tárgyalások folytatódni fognak. – Struan feszültséget érzett a levegőben, nyugtalansága fokozódott.
– Tudtad te azt, hogy itt nem lesz megegyezés. – Brock a szemén lévő kötést babrálta: félig fölemelte, és megdörzsölte szaggatott szélű, megégett szemüregét. A szemét takaró szövetdarabot tartó, évek óta hordott mocskos bőrcsík mély, vörös árkot vésett a homlokába. – Gorth mondja, hogy Robb legkisebb gyereke megkapta a lázat.
– Igen. Gondolom, Culumtól tudja.
– Tőle. – Brock kihallotta Struan szavaiból az élt. Alaposan meghúzta a söröskupát, majd keze fejével letörölte szakálláról a habot. – Sajnálattal hallottam. Rossz zsosz. – Megint ivott. – A te fiad meg az enyém úgy vannak egymással, mintha régi cimborák lennének.
– Örülök, hogy megint hajóra szállhatok. – Struan nem reagált a gúnyos megjegyzésre. – Ma délután hosszasan elbeszélgettem Zsin-kuával. A lázról. Tudomása szerint Kuantungban még sohasem fordult elő.
– Ha ez csakugyan malária, akkor nyakig ülünk a csávában. – Brock előrenyúlt, és elvett egy csirkemellet. – Szolgáld ki magad. Hallom, egyre drágábbak a kulik. Hongkongon az egekbe szöknek az árak.
– Nem annyira, hogy ne tudnánk elviselni. A láz pedig majd elmúlik.
Brock nyögve eligazgatta hatalmas hasát az övében, s felhajtotta a sörét. – Ezért akartál bizalmasan beszélni velem? Hogy a lázról fecsegjünk?
– Nem – felelte Struan. Úgy érezte, megfertőzi Brocknak és az általa használt illatosítószernek a bűze, meg az áporodott sör szaga. – Arról a régi ígéretemről van szó, hogy a kilencfarkú macskával veszlek kezelésbe.
Brock fölkapta az asztalon álló csengőt, s hevesen megrázta. A hang visszaverődött a falakról. Amikor látta, hogy az ajtó nem nyílik nyombán, megint megrázta a csengőt.
– Az az átkozott majom – mondta. – Jól farba kellene billenteni. – Odament a söröshordóhoz, teletöltötte kupáját, visszaült, és Struanra nézett. Aztán csak várt.
– Miről van szó? – kérdezte nagy sokára.
– Tess Brockról.
– He? – Brockot megdöbbentette, hogy Struan meg akarja gyorsítani azt a döntést, amely neki magának – és nyilván Struannak is – oly sok nyugtalan éjszakát okozott eddig.
– A fiám szerelmes belé.
Brock ismét ivott néhány kortyot, majd megint megtörölte a száját. – Csak egyszer találkoztak. A bálon. Aztán még sétálgattak Liza meg Lillibet társaságában. Háromszor.
– Tudom. De szerelmes belé! Efelől biztos lehetsz.
– És te is biztos vagy benne?
– Igen.
– Na és mi a véleményed?
– Ezt jobb volna, ha megbeszélnénk. Nyíltan.
– Miért is ne? – mondta gyanakodva Brock, miközben agyában egymást kergették a gondolatok, hogy kitalálja a helyes választ. – Azt te is tudod, hogy Tess még nagyon fiatal.
– Tudom. De van már annyi idős, hogy jegyességre lépjen.
Brock elgondolkozva játszadozott a kupájával, tükörképét nézegette a fényesre polírozott ezüstön. Arra gondolt, hogy vajon helyesen ítélte-e meg Struant. – Ez most azt jelenti, hogy hivatalosan megkéred Tess kezét a fiad számára?
– A hivatalos megkérés az ő dolga... nem az enyém. Most nem hivatalosan beszélgetünk.
– Mi a véleményed? – kérdezte újból Brock. – A házasságukról?
– Úgyis tudod. Ellenzem. Nem bízom benned. Nem bízom Gorthban. Culum azonban a maga feje után megy, és rávett, hogy idejöjjek. Egy apa nem mindig tudja rábírni a fiát, hogy azt tegye, amit ő akar.
Brock Gorthra gondolt. Feszült hangon válaszolt: – Ha ennyire ellene vagy a fiadnak, verj egy kis észt a fejibe, vagy pakold össze a holmiját, és küldd haza. Nem olyan nehéz megszabadulni egy ilyen tejfölösszájú gavallértól.
– Tudod, hogy kényszerhelyzetben vagyok – felelte kesernyésen Struan. – Neked három fiad van: Gorth, Morgan és Tom. Nekem már csak Culum maradt, így hát bármi legyen is az én szándékom, ő lép majd a helyembe.
– Ott van Robb meg a fiai – mondta Brock. Örült, hogy helyesen olvasott Struan gondolataiban, s most úgy játszhat vele, mint macska az egérrel.
– Erre is tudod a választ: a Nemes Házat én építettem föl, nem Robb. Neked mi a véleményed, he?
Brock elgondolkozva kiitta a sörét, majd megint megrázta a csengőt. Megint semmi válasz. – Harisnyakötőt csinálok ennek a majomnak a beleiből! – Fölállt, ismét töltött magának. – Én is ellenzem ezt a házasságot – mondta nyersen. Látta a Struan arcán átvillanó meglepetést. – Ennek ellenére – tette hozzá –, ha a fiad megkérné a lányomat, odaadnám neki.
– Gondoltam, az istenfáját! – Struan felállt, a keze ökölbe szorult.
– Tessnek lesz a legnagyobb hozománya Ázsiában. Jövőre összeházasodhatnak.
– Előbb látlak én téged a pokolban.
A két férfi fenyegető tekintettel nézte egymást.
Brock ugyanazt a finoman metszett arcot látta maga előtt, mint harminc évvel ezelőtt, amelynek vonásai ugyanazt az életerőt tükrözték. Ugyanazt a megfoghatatlan tulajdonságot, amelyre oly hevesen reagált egész lénye. Uram Istenem, gondolta, nem értem, miért vezérelted ezt az ördögfattyat az utamba. Én akkor azt hittem, azért adtad a kezem alá, hogy megtörjem, megregulázzam – pedig kést kellett volna döfjek a hátába.
– Az még odébb van, Dirk – mondta. – Előbb annak rendje s módja szerint egybekelnek. Igencsak szorult helyzetbe kerültél. Sajnos nem én vagyok az oka, és nem is hozom most fel a rossz zsoszodat. Viszont – akárcsak te – én is sokat törtem a fejem ezen a házasságon, és arra jutottam, hogy mind nekik, mind nekünk ez lesz a legjobb.
– Tudom, mit forgatsz a fejedben. És azt is, hogy Gorth mire számít.
– Ki tudja, mit hoz a jövő, Dirk? Talán még valami egyesülésre is sor kerülhet.
– De nem addig, amíg én élek.
– Az is lehet, hogy nem lesz semmiféle egyesülés. Te megtartod, ami a tiéd, mi meg azt, ami a miénk.
– Nem fogod megszerezni és nem fogod tönkretenni a Nemes Házat egy lány szoknyája révén!
– Hát akkor most ide figyelj, a mindenségit! Te hoztad föl ezt a kérdést! Te mondtad, hogy beszéljünk őszintén! Még nem fejeztem be. Szóval most jól figyelj, azt a keservit! Különben ugyanúgy búcsút mondhatsz a beleidnek, mint ahogy elvesztetted a modorodat meg az eszedet!
– Rendben van, Tyler. – Struan töltött magának még egy pohár brandyt. – Halljam, mi nyomja a begyedet.
Brock lecsillapodott egy kissé, visszaült, és egy hajtásra kiitta a sörét. – Látni se bírom a képedet, sose is fogom. Én sem bízom tebenned. Halálosan belefáradtam már a gyilkolásba, de az Úrjézusra esküszöm, aznap, amikor meglátom, hogy korbáccsal jössz ellenem, megöllek. De azt a harcot nem én fogom kezdeni. Nem én. Nem akarlak megölni, csak móresre tanítani. Nekem az a véleményem, hogy a gyerekeinknek joguk van ahhoz, ami... ami a mi kettőnk számára lehetetlen, így hát én azt mondom: jöjjön, aminek jönnie kell. Ha a két cég egyesítése, hát akkor az egyesítés. Ez rajtuk áll – nem énrajtam és nem terajtad. Ha meg nem egyesítik a cégeket, ez ugyanúgy rajtuk áll. Bármit tesznek is, az ő dolguk. Nem a miénk. Szóval én azt mondom: keljenek egybe.
Struan fölhajtotta a poharát, és az asztalra csapta. – Sose hittem volna, hogy olyan gyáva leszel, hogy fölhasználod Tesst, amikor ugyanúgy ellenzed ezt a házasságot, mint én.
Brock most már harag nélkül nézett vissza rá. – Én nem használom fel Tesst, Dirk. A lányom szereti Culumot, s ez olyan igaz, ahogy itt ülök. Ez az egyetlen oka, amiért így beszélek. Mindketten sarokba szorultunk. Beszéljünk nyíltan. Az én lányom úgy van Culummal, mint Júlia volt Rómeóval – ettől félek. És ha tudnád az igazságot, te is félnél ettől. Én nem akarom Tesst egy márványasztalon látni csupán azért, mert látni se bírlak téged. Tess szereti a fiadat! Én csak a lányomra gondolok!
– Nem hiszem.
– Én se hittem, a mindenségit! De Liza vagy féltucatszor rángatta a szakállamat Tess miatt. Azt mondja, Tess csak ábrándozik, sóhajtozik, másról se beszél, csak a bálról, de csak Culummal kapcsolatban. Vagy hússzor elmondta már, hogy mit mondott Culum, hogy mit nem mondott Culum, és hogy mit mondott ő Culumnak, és hogyan nézett rá Culum, meg hogyan válaszolt neki, míg végül már csaknem szétrobbant a fejem. Hát igen, eléggé belehabarodott Culumba.
– Bakfisszerelem. Ez nem jelent semmit.
– Szavamra, teveled aztán cefetül nehéz értelmesen beszélni. Tévedsz, Dirk. – Brock hirtelen nagyon fáradtnak és nagyon öregnek érezte magát. Szeretett volna már túl lenni a dolgon. – Ha nincs az a bál, ez sose történik meg. Te választottad Tesst, hogy ő táncolja a nyitótáncot. Te ítélted oda neki a díjat, te...
– Nem én! Szergejev döntése volt, nem az enyém!
– Hajlandó vagy erre megesküdni?
– Igen!
Brock átható tekintetet vetett Struanra. – Akkor talán ez Isten ujja. Nem Tess volt a legjobban öltözött a bálban. Én is tudtam, mindenki tudta, csak Culum és Tess nem. – Kiitta a sörét, és letette a kupát. – Teszek neked egy ajánlatot: te nem szereted úgy Culumot, mint ahogy én szeretem a lányomat, de ennek ellenére adj ennek a két gyereknek szabad utat, lehetőséget, biztos révet – én is ezt teszem. Az a fiú megérdemli, ő mentett meg téged abban a dombügyben, mert Krisztusra esküszöm, kitörtem volna vele a nyakadat. És esküszöm Krisztusra, ha még egyszer alkalmam nyílik rá, hogy törvényes keretek között kitekerjem a nyakadat, meg is teszem. De nem a gyerekekét. Adj nekik szabad utat, teret, biztos révet, Isten előtt. He?
Brock kezet nyújtott.
– Ami Culumot és Tesst illeti, itt a kezem – csikorgott Struan hangja. – De Gortht illetően nem.
Struan úgy ejtette ki Gorth nevét, hogy Brock hátán végigfutott tőle a hideg. De nem vonta vissza kinyújtott kezét, annak ellenére sem, hogy tudta: ez a megállapodás rengeteg veszélyt hordoz magában.
Erősen megrázták egymás kezét.
– No, akkor iszunk még rá egyet, hogy megadjuk a módját – szólt Brock –, aztán tisztulhatsz a pokolba a házamból. – Fölemelte a csengőt, harmadszor is megrázta, majd amikor ismét nem jelentkezett senki, a falhoz vágta. – Li Tang! – ordította.
Furcsán visszhangoztak a szavai. Sietős léptek dobogása hallatszott a lépcső felől, majd egy ijedt arcú portugál irodista jelent meg az ajtóban.
– Minden szolga eltűnt, senhor. Sehol sem találom őket.
Struan az ablakhoz rohant. Árusok, taligások, koldusok, járókelők tömege igyekezett szótlanul elhagyni a teret. Az Angol Kertben kereskedők csoportjai álltak szobormereven, minden idegszálukkal figyelve.
Struan sarkon fordult, s a muskétákhoz rohant; egyszerre ért Brockkal az állványokhoz. – Mindenki lefelé! – kiáltott Brock az irodistára.
– Az én házamba, Tyler. Riaszd az embereket! – mondta Struan, és már ott se volt.

Egy óra se telt bele, valamennyi kereskedő és irodista ott tolongott Struan üzletházában, s annak homlokzat felőli udvarában, az Angol Kertben. Az ötven katonából álló osztag fölfegyverkezve, harcra készen várakozott a kapu mellett. Parancsnokuk, Oxford kapitány alig húszesztendős, karcsú termetű, talpraesett férfi volt, ajka fölött vékony, szőke bajuszt viselt.
Struan, Brock és Longstaff a kert közepén állt, néhány lépésnyire tőlük pedig Szergejev és Jeff Cooper. Párás, meleg, szuroksötét éjszaka volt.
– Azt hiszem, az lenne a legokosabb, ha kiadná a parancsot az azonnali kiürítésre, excellenciás uram – mondta Struan.
– Szerintem is – helyeselt Brock.
– Semmi szükség a kapkodásra, uraim – felelte Longstaff. – Láttunk már ilyesmit korábban is, nemdebár?
– De igen. Viszont azokban az esetekben mindig kaptunk valami figyelmeztetésfélét a Ko-hongtól vagy a mandarinoktól. Ilyen váratlanul még nem volt rá példa. – Struan feszülten kémlelte a sötétséget, de csupán a rakpartok mentén horgonyzó lorhákat tudta kivenni. – Nem tetszik nekem ez az éjszaka – mondta.
– Nekem se, istenemre. – Brock dühösen kiköpött. – Én amondó vagyok, szálljunk hajóra.
– Maga mit gondol, Dirk? Veszélyes a helyzet?
– Nem tudom, excellenciás uram. De valami azt súgja nekem, hogy tűnjünk el innen – válaszolta Struan. – Vagy legalábbis szálljunk hajóra. A kereskedelmi szezon már amúgy is véget ért, így hát mehetünk vagy maradhatunk, ahogy nekünk tetszik.
– Úgyse mernek megtámadni minket – mondta gúnyosan Longstaff. – És miért tennék? Mit nyerhetnének általa? A tárgyalások remekül haladnak. Nevetséges.
– Én csak azt ajánlottam, hogy valósítsuk meg azt, amit ön mindig is hangoztatott: nem árt, ha minden eshetőségre felkészülünk.
Longstaff kényeskedő mozdulattal intett a kapitánynak. – Ossza szét három csoportra az embereit, őrizzék a keleti és a nyugati kaput, valamint a Disznó utca felőli oldalt. További parancsig senki sem mehet ki a térre.
– Igen, uram.
Struan látta, hogy Culum, Horatio és Gorth egy lámpás közelében egymás mellett áll. Gorth éppen azt magyarázta a feszülten figyelő Culumnak, hogyan kell egy muskétát megtölteni. Gorth erősnek, energikusnak és hatalmasnak hatott Culum mellett. Struan elfordította a tekintetét s észrevette Mausst, aki egy magas kínaival beszélgetett, akit eddig még sohasem látott. Kíváncsiságától vezérelve odament hozzájuk. – Hallott valamit, Wolfgang?
– Nem, Tajpan. Az égvilágon semmit. Horatio sem. Gott im Himmel, én ezt nem értem.
Struan szemügyre vette a kínait. Harminc körülinek látszott, mocskos parasztöltözéket viselt. Duzzadt szemhéjú, átható tekintetű szemei ugyanolyan érdeklődéssel méregették Struant, mint az őt. – Ez kicsoda?
– Hung Hszu-csun – mondta nagy büszkén Mauss. – Hakka. Meg van keresztelve. Én kereszteltem meg. Egyike a legkiválóbb megtérítetteknek, akikkel valaha is dolgom volt. Remek feje van, igyekvő, annak ellenére, hogy paraszt. Végre akadt egy megtérítettem, aki terjeszteni fogja az Úr igéjét, és segít nekem, hogy az Úr dicsőségére munkálkodhassak.
– Mondja meg neki, hogy jobban teszi, ha elmegy. Ha valami baj támad és a mandarinok itt találják nálunk, eggyel megfogyatkozik a térítettjei száma.
– Már mondtam neki, de azt felelte, hogy „az Isten útjai kifürkészhetetlenek, s Isten szolgálói nem fordítanak hátat a pogányoknak”. Ne aggódjon. Az Úr oltalmazni fogja, én pedig az életem árán is megvédem.
Struan odabiccentett a kínainak, aztán visszament Longstaffhoz és Brockhoz.
– Én hajóra szállok – mondta Brock –, akármi is lesz.
– Tyler! Küldd oda Gortht és az embereit, hogy támogassák a katonákat azon az oldalon – mutatott Struan a Disznó utca torkolatára. – Én a keleti oldalra megyek, és szükség esetén fedezlek, hogy visszavonulhass ide.
– Te csak gondoskodj magadról – válaszolt Brock. – Tudok én vigyázni. Nem te vagy itt a főparancsnok, a teremtésit! – Odaintette magához Gortht. – Te velem jössz. Maga pedig, Almeida, a többi irodistával együtt fogja a könyveket, és vigye a hajóra. – Társaival együtt kilépett a kert kapuján, és elindult át a téren.
– Culum!
– Tessék, Tajpan.
– Ürítsd ki a páncélszekrényt, és vidd a tartalmát a lorhára.
– Rendben van. – Culum lehalkította a hangját. – Beszéltél Brockkal?
– Igen. De erről majd később. Siess. Majd később megbeszéljük.
– Igent mondott vagy nemet?
Struan érezte, hogy az emberek figyelik, s jóllehet nagyon szerette volna elmondani Culumnak, miben állapodtak meg Brockkal, úgy találta, hogy a kert most nem alkalmas hely az ilyenfajta beszélgetésre. – A mindenségit! Hajlandó volnál megtenni, amire kértelek?
– Tudni akarom – felelte lángoló szemekkel Culum.
– Én pedig most nem vagyok hajlandó megvitatni veled a gondjaidat! Tedd, amit mondtam! – Struan határozott léptekkel elindult a kert főkapuja felé.
Jeff Cooper megállította: – Miért megyünk el? Mire ez a nagy sietség, Tajpan? – kérdezte.
– Csak elővigyázatosság, Jeff. Itt van a lorhája?
– Itt.
– Szívesen adok helyet akárhány emberének a hajómon, akinek nem jut a magáén. – Struan Szergejevre pillantott. – Ha volna kedve csatlakozni hozzánk, fenség, a folyó felől remek a kilátás.
– Mindig el szoktak menekülni olyan esetekben, amikor a tér kiürül és a szolgák eltűnnek?
– Csak olyankor, amikor jónak látom. – Struan az egymást lökdöső emberek között utat tört magának vissza az épülethez. – Vargas! Hozza a könyveket és minden irodistát. Fegyveresen.
– Igen, senhor.
Amikor a többi kereskedő látta, hogy Struan és Brock csakugyan gyors távozásra készül, sietve visszatértek üzletházaikba, összeszedték üzleti könyveiket, számláikat s mindazokat a papírokat, amelyek az évi forgalmuk – s ilyenformán vagyonuk – bizonyítékaiként szolgáltak, s nagy sebbel-lobbal hajóra rakták őket. Nem sok kincsük volt, amiért aggódniuk kellett, mivel a kereskedelem legnagyobb részét váltókkal bonyolították – Brock és Struan pedig már elküldte az ezüstjét Hongkongba.
Longstaff kiürítette íróasztala fiókjait, kódkönyvét és titkos iratait egy futárkazettába zárta, majd csatlakozott a kert ben várakozó Szergejevhez. – Mindent becsomagoltatott fenség?
– Nincs itt nálam semmi fontosabb holmi – felelte Szergejev. – Egészen különösnek találom ezt a dolgot. Most van veszély vagy nincs? Ha van, akkor mire való a katonaság? Ha nincs, akkor miért kell elszaladni?
Longstaff fölnevetett. – Drága uram, a hitetlenek észjárása egészen más, mint a civilizált embereké. Őfelsége kormánya több mint száz éve áll velük közvetlen kapcsolatban, így hát megtanultuk, hogyan kezeljük a kínai ügyeket. Természetesen – tette hozzá szárazon – minket nem érdekel a hódítás, csupán a békés kereskedelem. Mindazonáltal kizárólagos brit érdekszférának tekintjük a területet.

Struan benézett a széfbe, s megbizonyosodott róla, hogy minden fontos iratot átvittek a hajóra.
– Én már elintéztem – rontott be a szobába Culum, s bevágta maga mögött az ajtót. – A mindenségit, mondd már meg, mi volt a válasz!
– Mostantól kezdve tekintsd magad vőlegénynek – mondta Struan jóindulatúan.
Culum szólni sem tudott a döbbenettől.
– Brock örül neki, hogy te leszel a veje. Jövőre elveheted Tesst.
– Ezek szerint Brock igent mondott? És te is?
– Igen. Hivatalosan is meg kell kérned Brocktól Tess kezét, de igent fog mondani. A hozomány ügyét és néhány egyéb dolgot meg kell még beszélnünk, de Brock azt mondta, hogy jövőre elveheted a lányát.
Culum hirtelen átölelte Struan vállát. – Ó, apám, köszönöm neked, köszönöm! – Nem hallotta saját hangját, amint azt mondja: „apám”, Struan azonban igen.
Lövések hangja törte meg az éjszaka csendjét. Még időben rohantak oda az ablakhoz, hogy lássák, a tér nyugati oldalán tolongó csőcselék első sorai megtántorodnak a sortűz nyomán. A hátrább álló több száz ember előrenyomta az élen állókat, s miközben a tér túlsó oldala felől üvöltöző kínaiak újabb százai közeledtek, a katonákat magába nyelte az embersereg.
A csőcselék fáklyákat, fejszéket, lándzsákat hozott magával – és Hung Mun-zászlókat. Elözönlőtték a legnyugatabbra álló üzletházat, amely az amerikaiaké volt. Fáklya repült be egy ablakon, a kapukat betörték, s a csőcselék hozzákezdett a rabláshoz, fosztogatáshoz, gyújtogatáshoz.
Struan megragadta a muskétáját. – Tessről egy szót se! Ne beszélj róla senkinek, amíg nem találkozol Brockkal. – Kiszaladtak az előtérbe. – A pokolba ezekkel! – kiáltotta, amikor meglátta a kötegnyi számlamásolat alatt dülöngélő Vargast. – Menjen a hajóra!
Vargas elloholt.
Struan üzletháza előtt a téren és a kertben mindenütt kereskedőket lehetett látni, akik a tőlük telhető legnagyobb sebességgel rohantak lorháik felé. Néhány katona a kert falánál posztolt, készen rá, hogy körömszakadtáig harcoljon; Struan csatlakozott hozzájuk, hogy segítsen fedezni a visszavonulást. A szeme sarkából észlelte, hogy Culum visszarohan az épületbe, de figyelmét máris elvonta a csőcselék második hulláma, amely most elárasztotta a Disznó utcát. A bejáratot őrző katonák sortüzet adtak le, majd rendben visszavonultak az Angol Kertbe, ahol csatlakoztak a többi katonához, hogy fedezzék a csónakjaik felé rohanó utolsó kereskedőket.
Azok, akik már feljutottak a fedélzetre, készenlétben tartották a muskétáikat, de a csőcselék kizárólag a tér túlsó oldalán álló üzletházakkal foglalkozott, s meglepő módon nemigen érdekelték őket a kereskedők.
Struan megkönnyebbülve fedezte föl Coopert és az amerikaiakat az egyik lorhán. Azt hitte, még az üzletházban vannak.
– Nézzék ezeket a nyomorultakat – mondta Longstaff csak úgy a levegőbe, miközben ott állt a kert előtt, és sétapálcával a kezében figyelte a tömeget. Tudta, hogy ez az esemény a tárgyalások végét jelenti, s a háború elkerülhetetlen. – őfelsége csapatai rövidesen véget vetnek ennek az ostobaságnak. – Visszament a kertbe, s ott találta Szergejevet, amint a mellette álló két libériás, felfegyverzett inasa társaságában a felfordulást szemléli.
– Volna kedve elkísérni a hajómra, fenség? – kérdezte Longstaff, túlkiabálva a lármát. Tudta, hogy ha Szergejev netán megsebesül, az nemzetközi konfliktust jelentene, s remek ürügyet szolgáltatna a cár számára, hogy megtorlásul hadihajókat küldjön a kínai vizekre. Márpedig erre nem fog sor kerülni, azt a mindenségit, gondolta magában.
– Az ilyen gyülevész népséggel csak egyfajta módon lehet elbánni. Gondolja, hogy a maguk demokráciája képes lesz meggyőzni őket?
– Természetesen. De időt kell adnunk nekik, nemdebár? – felelte Longstaff könnyedén. – Most szálljunk hajóra. Szerencsére kellemes esténk van.
Az egyik orosz szolga mondott valamit Szergejevnek, aki válaszképpen egyszerűen csak ránézett. A szolga elsápadt és elhallgatott.
– Legyen, ahogy kívánja, excellenciás uram – válaszolta Szergejev, így jelezve, hogy legalább annyira megveti a csőcseléket, mint Longstaff. – De azt hiszem, én inkább megvárom a Tajpant. – Elővette burnótos szelencéjét, odakíhálta Longstaffnak, s örömmel tapasztalta, hogy nem remegnek az ujjai.
– Köszönöm. – Longstaff kicsippentett egy kis tubákot. – Micsoda átkozott kalamajka! – Odasétált Struanhoz. – Mi az ördög ütött ezekbe, Dirk?
– A mandarinok küldték őket, ez az egy biztos. Eddig még sose gyűlt itt össze ekkora tömeg. Soha. Jobb, ha fölszállunk a hajóra. – Struan a teret figyelte. Már az utolsó kereskedők is a hajókon voltak. Csak Brockot nem lehetett látni. Gorth és az emberei a tér keleti oldalán még mindig üzletházuk kapuját őrizték, s Struan dühösen látta, hogy Gorth belelő a fosztogató tömegbe, amely közvetlenül nem fenyegette őket.
Kísértést érzett, hogy kiadja a parancsot az azonnali visszavonulásra, majd hogy fölemelje a muskétáját és megölje Gortht. Tudta, hogy ebben a kavarodásban senki se venné észre. De nem lőtt. Nem akarta megfosztani magát attól az örömtől, hogy lássa Gorth szemében a rettegést, mielőtt megöli.
A lorhákon lévők sietve eloldották a köteleket, sok hajó már a folyam közepén járt. A csőcselék – csodával határos módon – még mindig nem vett tudomást róluk.
A Cooper-Tillman üzletházból füst szállongott az ég felé. Aztán, ahogy belekapott egy enyhe szélroham, lángra lobbant az épület, lángnyelvek kezdték nyaldosni a sötétséget.
Struan látta, hogy Brock puskával az egyik kezében, tengerészkarddal a másikban, iratokkal kitömött zsebekkel kiviharzik a házból. Irodistáinak vezetője, Almeida, üzleti könyvek súlya alatt roskadozva rohant a hajó felé, Brock és Gorth fedezete alatt. E pillanatban a csőcselék újabb hulláma nyomult be a keleti bejáraton, elborítva a katonákat, és Struan tudta, ideje elmenekülni.
– A fedélzetre! – bődült a kertkapu felé, majd megdermedt: megpillantotta Szergejevet, aki egyik kezében pisztollyal, a másikban hosszú, kétélű tőrrel a kert falának lapult. Longstaff állt mellette.
– Fussanak! – kiáltotta oda nekik Struan a tumultus fölött.
Szergejev fölnevetett. – Merre?
Heves robbanás hallatszott: a lángok elérték az amerikaiak fegyverraktárát. Az épület a levegőbe repült, lángoló fadarabok, törmelék záporozott a csőcselékre, néhány embert megölt, sokakat megsebesített, megcsonkított. A Hung Mun zászlói keresztülhatoltak a Disznó utcán, nyomukban a nekivadult, prédára éhes csőcselékkel, amely most módszeresen nekilátott, hogy sorra feltörje a keleti oldalon álló üzletházakat. Struan már kilépett a kapun, amikor eszébe jutott Culum.
– Culum! Culum!
Culum vágtatva jött lefelé a lépcsőn. – Itt felejtettem valamit – mondta, s máris rohant tovább a lorha felé.
Szergejev és Longstaff még mindig ott várakozott a többiekkel a kapunál. Menekülési útvonalukat elzárta a tömeg egy harmadik csoportja, amely az imént keresztülszáguldott a téren, s rávetette magát a Struanék mellett álló üzletházra. Struan a falra mutatott, átmásztak rajta. Culum elesett, Struan azonban fölragadta, együtt futottak a hajók felé, közvetlenül mellettük Szergejev és Longstaff.
A tömeg nem bántotta őket, de amint nekivágtak a térnek, és ezzel szabadon hagyták az üzletházhoz vezető utat, a csőcselek vezetői berontottak a kertbe. Sokuk kezében fáklya is volt. Nekiestek a Nemes Háznak.
Ekkorra már az üzletházak legnagyobb része lángokban állt, hatalmas sóhajtással lezuhant egy háztető, újabb lángnyelvek fénye vetült a téren tolongó ezrekre.
Brock lorhájának fedélzetén állt, káromkodva serkentette a legénységet. Mindannyian fel voltak fegyverkezve, ágyúik a partra szegezve.
A tatfedélzeten álló Gorth látta, hogy a hajó orrán és tatján eloldozzák a köteleket. Amint a lorha lassan kezdett távolodni a parttól, Gorth fölemelte a muskétáját, célba vette az üzletházuk kapujában tolongó tömeget, és meghúzta a ravaszt. Látta, hogy egy férfi eldől; gonoszul elvigyorodott. Felkapott egy másik muskétát – s ekkor észrevette a lorhája felé rohanó Struant és társait az előttük és mögöttük kavargó kínaiak forgatagában. Körülnézett, nem látja-e valaki, aztán gondosan célzott. Struan Culum és Szergejev között futott, mellettük Longstaff. Meghúzta a ravaszt.
Szergejev megperdült a tengelye körül, s a földre roskadt.
Gorth újabb muskétáért nyúlt, de e pillanatban Brock ugrott föl a kormányállásba. – Rohanj az orrba, az ágyúhoz! – kiáltotta. – De ne lőj, amíg nem mondom! – Taszított egyet Gorthon, és ráordított a matrózaira. – Mozogjatok, a jó isteneteket! Minden vitorlát fel! – A part felé pillantott, és látta, hogy Struan és Longstaff Szergejev fölé hajol, Culum ott áll mellettük, a csőcselék pedig rohanva megindul feléjük. Felragadta a muskétát, amit Gorth elejtett, célzott és lőtt. A tömeg élén felbukott egy ember, a többiek megtorpantak.
Struan a vállára kapta Szergejevet. – Lőjetek a fejük fölé! – adta ki a parancsot. Emberei sarkon fordultak, s sortüzet lőttek a levegőbe. Az elöl álló kínaiak hátrálni kezdtek, a hátul lévők viszont előretolták őket. Az így keletkező kavarodás elég időt adott Struannak és társainak, hogy elérjék a hajójukat.
Mauss közvetlenül a lorha előtt, a rakparton várta őket, mellette a különös kínai keresztény. Mindkettő fegyvert viselt. Mauss egyik kezében egy Bibliát, a másikban egy tengerészkardot tartott, és így kiáltozott: – Áldott légy, Uram, és bocsáss meg ezeknek a szerencsétlen bűnösöknek! – A levegőbe suhintott kardjával – a csőcselék kikerülte.
Miután valamennyien ott álltak már a fedélzeten, és a lorha a folyam közepén járt, visszanéztek.
Az egész kolónia lángolt. A táncoló lángok, a kavargó füst és a nekivadult tolongás pokoli látvánnyá olvadt össze.
Longstaff a tatfedélzeten fekvő Szergejev mellett térdelt. Struan odasietett hozzájuk.
– Menjen előre! – kiáltott rá Maussra. – Figyeljen!
A sokktól holtsápadt Szergejev ágyéka jobb oldalára tapasztotta a kezét. A tenyere alól kis vérerecske szivárgott. Testőrszolgái halálra váltán nyöszörögtek. Struan félrelökte őket, föltépte Szergejev nadrágjának elejét, majd levágta a jobb oldali nadrágszárat. A golyó fölülről lefelé, rézsútosan, alig egy-két centiméterrel a nemi szerv fölött hatolt Szergejev altestébe, majd onnan kilépve a jobb combba fúródott. Erősen vérzett, de nem ütőeresen. Struan magában hálát adott az Istennek, hogy a golyó nem érte a gyomrot. Megfordította Szergejevet, aki tompán felnyögött. Combja hátoldalán szakadt szélű, véres seb jelezte, hol távozott a golyó. Struan óvatosan megvizsgálta a sebet, s egy kis csontszilánkot emelt ki belőle.
– Hozzatok takarókat, brandyt és egy parázstartót! – csattant rá Struan az egyik matrózra. – Fenség, tudja mozdítani a jobb lábát?
Szergejev fájdalmasan felszisszent, de sikerült megmozdítania a lábát.
– Azt hiszem, a csípője rendben van. Most maradjon még nyugodtan egy kicsit.
Meghozták a takarókat; Struan betakarta velük Szergejevet, feltámasztotta a hátát, hogy kényelmesebben üljön a kormányállás mögötti széken, s megitatta brandyvel.
Miután a parázstartó is megérkezett, Struan kitárta a sebet, alaposan meglocsolta brandyvel, majd a parázs közé helyezte kése pengéjét.
– Tartsa, Will! Culum, gyere, segíts! – Letérdeltek Szergejev mellé, Longstaff a lábait fogta, Culum a fejét.
Struan a sebre szorította a vörösen izzó pengét. A brandy lángra lobbant, s Szergejev elájult. Struan mélyen kauterizálta Szergejev alhasi- és combsebét, igyekezett minél gyorsabban csinálni, hogy addig végezzen, amíg a sebesült eszméletlen. Megfordította Szergejevet, s ismét a sebre nyomta a kést. Égő hús szaga töltötte meg a levegőt. Longstaff félrefordult és hányt, Culum azonban kitartott, és segített Struannak, majd Longstaff is visszafordult.
Struan ismét fölhevítette a pengét, újabb adag brandyt locsolt a comb hátsó oldalán tátongó sebbe, s mélyen, gondosan kiégette. A feje majd széthasadt a bűztől, álláról cseppekben gördült le az izzadság, a keze azonban nem remegett, mert tudta: ha nem elég gondosan kauterizálja a sebet, elüszkösödik, és Szergejev valószínűleg belehal.
Végzett.
Bekötözte a herceget, ivott egy korty brandyt s kiöblítette vele a száját – az ital zamata eloszlatta orrában a vér és az égő hús szagát. Nagyot kortyolt poharából, s Szergejevre nézett: szürke, vértelen volt az arca.
– Mostantól kezdve már a zsosz kezében van – mondta. – Jól vagy, Culum?
– Igen. Igen, azt hiszem.
– Menj le. Adass minden embernek forró rumot. Nézd meg a raktárakat. Mostantól te vagy a helyettesem a hajón. Rázd gatyába az embereket.
Culum lement a tatfedélzetről.
A két orosz szolga Szergejev mellett térdelt. Egyikük megérintette Struan karját, s akadozva mondott neki valamit – nyilvánvalóan köszönetet. Struan mozdulatokkal jelezte, hogy maradjanak uruk mellett.
Fáradtan nyújtózott egyet, majd Longstaff vállára tette a kezét, félrevonta, és a füléhez hajolt: – Látott muskétát a kínaiaknál?
Longstaff megrázta a fejét. – Egyet sem.
– Én sem – mondta Struan.
– Mindenünnen fegyverropogás hallatszott. – Longstaff arca fehér volt, erősen koncentrált. – Szerencsétlen baleset.
Struan egy pillanatig hallgatott. – Ha meghal, az hatalmas bajt jelent, hm?
– Reméljük, hogy megmarad, Dirk. – Longstaff az ajkába harapott. – Azonnal értesítenem kell a külügyet a balesetről. Vizsgálatot kell indítanom.
– Igen.
Longstaff a szürke, halottszerű arcra nézett. Szergejev alig észrevehetően lélegzett. – Átkozottul kellemetlen história, nemdebár?
– Abból, ahogy a golyó a testébe hatolt és kijött belőle, és abból ítélve, hol állt, amikor elesett, semmi kétség, hogy a mieink golyója találta el.
– Szerencsétlen véletlen.
– Az. De lehet, hogy őt vették célba.
– Ki van zárva. Ki akarná megölni Szergejevet?
– Ki akarná megölni magát? Vagy Culumot? Vagy esetleg engem? Mindannyian egy rakáson voltunk.
– De hát kicsoda?
– Tucatnyi ellenségem van.
– Brock nem lenne hajlandó hidegvérrel meggyilkolni magát.
– Ezt sose állítottam. Ajánljon fel jutalmat az informátoroknak. Csak akad valaki, aki látott valamit.
Mindketten a kolóniát figyelték, amely mostanra már messze elmaradt mögöttük; csak a lángok látszottak s a Kanton fölött gomolygó füst. – Őrültség ez a fosztogatás. Ilyesmi még sohasem fordult elő. Miért tették? Miért? – kérdezte Longstaff.
– Nem tudom.
– Amint elérünk Hongkongra, elindulunk északra – s ezúttal egészen Peking kapujáig hajózunk, istenemre! A császár nagyon meg fogja bánni, hogy parancsot adott erre az őrültségre.
– Igen. De előbb még Kantont kell megtámadnunk.
– De ez csak időfecsérlés lenne, nemdebár?
– Egy héten belül meg kell támadnunk. Nem kell sietni. Előbb megsarcoljuk Kantont. Hatmillió tael lesz a hadisarc.
– Miért?
– Ahhoz, hogy a flotta felkészüljön egy északi hadjáratra, kell egy hónap. Az időjárás még nem megfelelő. Meg kell várnunk, míg megérkezik az erősítést. Mikorra várható?
– Egy hónap, hat hét múlva.
– Helyes. – Struan arcán megfeszültek a vonások. – Addigra a Ko-hongnak össze kell szednie a hatmillió taelt. Abból majd megtanulják, hogy jobban teszik, ha máskor figyelmeztetnek bennünket. Mielőtt északnak indulunk, meg kell suhogtatni fölöttük a korbácsot, különben arcot veszítünk. Ha most megússzák a kolónia felégetését, többé sosem leszünk itt biztonságban. Utasítsa a Nemesist, hogy hajózzon a város alá. Küldjön nekik egy tizenkét órás ultimátumot, különben elveszíti Kantont.
Szergejev felnyögött, Struan odalépett hozzá. Az orosz még mindig sokkos és csaknem öntudatlan állapotban volt.
Ekkor Struan észrevette, hogy Mauss megtérített kínaija őt figyeli. A férfi a főfedélzeíen állt, a jobb oldali palánknál. Keresztet vetett Struan felé, lehunyta a szemét, s halkan imádkozni kezdett.