– Nem tudom, Vargas – felelte ingerlékenyen Struan. – Az lesz a legjobb, ha ezt Robb-bal beszéli meg. Ő jobban ért a számokhoz, mint én.
Struan magánirodájában voltak, a főkönyvet nézegették. A nyitott ablakokon át behatolt hozzájuk Kanton mormolása; százszámra nyüzsögtek a legyek. Meleg tavaszi nap volt, a bűz is áthatóbb volt a télen szokottnál.
– Zsin-kua már tűkön ülve várja a végső ajánlatunkat, uram, és...
– Tudom. De amíg ő nem tesz végső ajánlatot az ópiumra, addig ezt nem tudom pontosan megmondani. A legmagasabb árat kínáltuk neki a teáért és az ópiumért. Nem értem, hogy akkor miért ez a késlekedés.
– Nem tudom, uram – mondta Vargas. Szerette volna ugyan tudni, mégsem kérdezte meg, miért fizet a Nemes Ház tíz százalékkal többet a teáért Zsin-kuának, mint a többi kereskedő, és miért adja a legjobb minőségű indiai ópiumot a piaci árnál tíz százalékkal olcsóbban Zsin-kuának.
– Hogy az ördög vinné el! – mondta Struan, miközben kitöltött magának egy kis teát. Már bánta, hogy elengedte Mejmejt Macauba. Elküldte vele Ah Szamot, Mausst és néhány emberét, hogy vigyázzanak rá. Mejmejnek már tegnap meg kellett volna jönnie, de még mindig nem tért vissza. Ebben természetesen nem volt semmi szokatlan – a Macau és a kantoni kolónia közötti utat soha nem lehetett pontosan felbecsülni. Egyetlen tengeri utazás időtartamát sem lehetett. Nem lehet az ilyesmit megjósolni, amikor az ember a szelek játékszere, gondolta keserű gúnnyal. Persze ha most Mejmej egy bűzös gőzösön ülne, más volna a helyzet. A gőzhajók képesek betartani a menetrendet, nem zavarja őket se szél, se dagály, hogy az isten verje meg.
– Tessék! – csattant fel a kopogtatás hallatán.
– Bocsánatát kérem, Mr. Struan – mondta az ajtón belépő Horatio. – őexcellenciája arra kéri, hogy fáradjon föl hozzá.
– Mi történt?
– Ezt talán majd őexcellenciája mondja el önnek, uram. Jelenleg a lakosztályában tartózkodik.
Struan becsukta a főkönyvet. – Amint visszajövünk, ezt megbeszéljük Robb-bal, Vargas. Eljön a bálra?
– Tíz esztendeig nem lenne nyugalmam, uram, ha a feleségem, a fiam és a legidősebb lányom nem lehetne ott.
– Elmegy értük Macauba?
– Nem, senhor. Barátaink kísérik majd őket Hongkongba. Én innen megyek át.
– Üzenjen nekem, amint Mauss visszatér. – Struan kiment a szobából, Horatio a nyomába szegődött.
– Nem tudok elég hálás lenni, Mr. Struan, Mary ajándékáért.
– Miért?
– A báli ruháért, uram.
– Ja, úgy... Látta már, milyet csináltatott?
– Nem, uram. Az árverés utáni napon elutazott Macauba. Tegnap kaptam tőle levelet. Legjobb kívánságait küldi önnek. – Horatio tudta, hogy az ajándék ruha nagyon jó esélyt ad Marynek arra, hogy megnyerje a díjat. Talán csak Shevaun lehet vetélytársa. Ó, bárcsak megbetegedne Shevaun! Persze nem komolyan, csak annyira, hogy ne jelenhessen meg azon a napon. Akkor Mary megnyerné az ezer guinea-t. Csodálatos dolgokat művelhetnénk annyi pénzzel! Hazamehetnénk a szezonra. Csupa tündöklésben élhetnénk. Ó, Uram, tedd, hogy Mary elnyerje a díjat! Örülök neki, hogy amíg én itt vagyok, ő Hongkongban van – így Glessing nem férkőzhet a közelébe. Átkozott Glessing! Vajon tényleg megkéri Mary kezét? Micsoda arcátlanság! Glessing és Culum... jaj, Culum... szegény Culum.
Horatio egy lépéssel lemaradva követte Struant a lépcsőn, így nem kellett lepleznie zaklatottságát. Szegény, derék Culum... Eszébe jutott, milyen különösen viselkedett az árverést követő napon. Ő és Mary a keresésére indult, s a Resting Cloudon találták meg. Culum kérte őket, maradjanak ott ebédre, de valahányszor megpróbálták a Tajpanra terelni a beszélgetést – abban reménykedve, hogy talán ki tudják békíteni őket egymással –, Culum mindig másról kezdett beszélni. Végül aztán azt mondta: „Felejtsük el apámat, jó? Én már megtettem.”
„Nem szabad így beszélni, Culum – mondta akkor Mary. – Ő csodálatos ember.”
„Tetszik vagy sem, Mary, mi most már ellenségek vagyunk. Szerintem sose fog megváltozni, s amíg ő nem változik meg, én sem fogok.”
Szegény, derék Culum, gondolta Horatio. Én aztán tudom, milyen az, amikor az ember gyűlöli az apját.
– Tajpan – mondta, ahogy fölértek az emeletre –, Mary és én rettenetesen sajnáljuk mindazt, ami a domb körül történt. De még ennél is jobban sajnáljuk, ami ön és Culum között esett. Culum... szóval mi nagyon megkedveltük egymást Culummal, és...
– Köszönöm az igyekezetét, Horatio, de hálás lennék, ha ezt a témát többé nem említené.
Szótlanul végigmentek a folyosón, majd benyitottak Longstaff szobájába. Tágas, fényűzően berendezett helyiség volt. A túldíszített mennyezet és a fényes lapú tárgyalóasztal közötti teret egy óriási csillár uralta. Longstaff az asztalfőn ült, jobbján, illetve balján az admirális és Lord Rutledge-Cornhill tábornok.
– Jó napot, uraim.
– Jó, hogy jön, kedves barátom – mondta Longstaff. – Foglaljon helyet, Dirk. Úgy gondoltam, érdemes lenne meghallgatnunk a tanácsát.
– Miről van szó, excellenciás uram?
– Nos... hm... Mr. Brockot is felkértem, hogy csatlakozzon hozzánk. A dolog várhat addig, amíg ő megérkezik, legalább nem kell ismételnem önmagam, nemdebár? Sherryt?
– Köszönöm.
Nyílt az ajtó, Brock lépett be hosszú léptekkel a terembe. Struan és a ragyogó egyenruhában parádézó előkelőségek láttán úgy ítélte, nem árt, ha a szokásosnál is óvatosabb lesz.
– Beszélni kívánt velem, excellenciás uram?
– Igen. Kérem, foglaljon helyet.
Brock odabiccentett Struannak. – Jó napot, Dirk. Jó napot, uraim – tette hozzá, tudva, hogy ezzel földühíti a tábornokot. Fanyar derűvel fogadta a válaszképpen kapott rideg főbólintásokat.
– Azért kérettem önöket, uraim – pillantott Struanra és Brockra Longstaff –, mivel... nos, eltekintve attól a ténytől, hogy önök a kereskedők vezetői, nemdebár?... nos, szóval mert a tanácsuk értékes lehet. Úgy fest, hogy egy csoport anarchista ütött tanyát Hongkongon.
– Micsoda? – robbant ki a tábornok.
– Ez hogy létezik? – kérdezte ugyanolyan meglepetten Brock.
– Anarchista söpredék...! El tudják ezt képzelni? Úgy látszik, még a hitetleneket is megfertőzték ezek az ördögfattyak. Igen, uraim, ha nem vigyázunk, Hongkong csakhamar az anarchisták melegágyává válik. Átkozottul kellemetlen, nemdebár?
– Miféle anarchistákról van szó? – kérdezte Struan. Az anarchisták zavargást jelentenek. A zavargás a kereskedelem ellensége.
– Nos... hm... hogy is mondják, Horatio? Tang? Tung?
– Tong, uram.
– Nos, uraim, ez a tong máris működésbe lépett, méghozzá itt, az orrunk előtt. Irtóztató.
– Hogy értsük azt, hogy működik? – kérdezte türelmetlenül Struan.
– Talán jobb volna, ha az elején kezdené, uram – mondta az admirális.
– Jó ötlet. A tegnapi megbeszélésünkön Csing-szo alkirály nagyon zaklatott volt. Elmondta, hogy a kínai hatóságoknak tudomására jutott, hogy ezek az anarchisták, egy titkos társaság tagjai, azon a bűzös trágyadombon, Tajpingsanon ütötték fel főhadiszállásukat. Elmondta, hogy ezeknek az anarchistáknak számtalan nevük van, és hogy... Nos, azt hiszem, jobb lesz, ha maga mondja el az uraknak, Horatio.
– Csing-szo azt mondta, hogy ez egy fanatikus forradalmárcsoport, amelynek tagjai elhatározták, hogy letaszítják trónjáról a császárt – kezdte Horatio. – Elsorolt őexcellenciájának vagy félszáz nevet, amelyek alatt ez a társaság működik.
– Vörös Párt, Vörös Testvériség, Menny és Föld Társasága és így tovább –, némelyiket szinte lehetetlen angolra fordítani. Vannak, akik egyszerűen csak Hun Munnak vagy Hung tongnak nevezik – a tong titkos testvériséget jelent. – Horatio megállt egy pillanatra, hogy összeszedje gondolatait. – A lényeg az, hogy ezek az emberek a legrosszabb fajta anarchisták. Tolvajok, kalózok, forradalmárok. A hatóságok évszázadok óta sikertelenül próbálják szétzúzni őket. Feltételezések szerint Dél-Kínában egymillió tagot számlálnak. Páholyokba szerveződnek, a beavatási szertartásaik primitívek. Bármilyen ürügy jó nekik, hogy lázadást szítsanak, hasznot húznak testvéreik félelméből. Védelmi díjakat követelnek. Minden prostituált, kereskedő, földbirtokos, minden egyes kuli – mind adózik nekik ilyenformán. Ha nem fizetnek, gyors halál vagy csonkítás vár rájuk. Minden tag tagdíjat fizet – nagyon hasonlít az egész egy szakszervezethez. Fanatikusak. Ahol elégedetlenség támad, a tong addig szítja a tüzet, míg az elégedetlenkedés lázadásba megy át. Erőszakoskodnak, kínozzák az embereket, és úgy terjednek, mint a pestis.
– Horatio, hallott már maga korábban titkos kínai társaságokról? Még mielőtt Csing-szo említette őket?
– Nem, uram.
– Az anarchisták ördögfattyak, ez egyszer szent – mondta idegesen Brock. – A kínaiak mindig is hajlamosak voltak az ilyesmire.
Longstaff egy kis vörös, háromszögletű zászlót fektetett az asztalra. Az apró lobogón két kínai írásjel volt látható. – Az alkirály szerint mindig a háromszög volt a szimbólumuk. Az írásjelek pedig azt jelentik: Hongkong. Mindenesetre itt bűzlik valami, ez nyilvánvaló. Csing-szo zászlósokat és mandarinokat akar küldeni Tajpingsanba, hogy kardélre hányja őket.
– De ön nem egyezett bele, ugye? – kérdezte Struan.
– Jóságos ég, dehogy! Nem tűrjük, hogy bárki is beavatkozzon a szigetünk dolgaiba, istenemre. Megmondtam neki, hogy mi nem trafikálunk anarchistákkal, és hogy majd elbánunk velük a magunk eszközeivel. Nos, hát mit tegyünk?
– Szórjunk ki minden keleti férfit Hongkongból, és kész – mondta az admirális.
– Ez lehetetlen, uram – felelte Struan. – És nem szolgálna előnyünkre.
– Így van – tette hozzá Brock. – Munkásokra, kulikra, szolgálókra van szükségünk. Méghozzá sokra.
– Van egy egyszerű megoldás – mondta a tábornok, s felszippantott egy csipet burnótot. Vörös képű, gyűrött arcú, őszülő hajú, tagbaszakadt férfi volt. – Adjunk ki egy rendeletet, hogy mindenki, aki ehhez a... hogy is mondta? aki ehhez a tonghoz tartozik, akasztófára kerül. – Tüsszentett. – Én gondoskodom róla, hogy így is történjen.
– Nem akasztathat föl egy kínait, uram, csupán azért, mert az illető le akar taszítani a trónról egy idegen dinasztiát – mondta Struan. – Ez ellenkezik az angol joggal.
– Idegen dinasztia vagy sem – felelte az admirális –, rebelliót szítani egy „baráti hatalom” császára ellen – márpedig nagyon hamar baráti lesz, istenemre, ha engedik, hogy betöltsük azt a funkciónkat, amelyre a kormány iderendelt bennünket –, ez ellenkezik a nemzetközi joggal. És az angol joggal. Nézze csak azokat a semmirekellő chartistákat!
– Mi nem akasztjuk föl őket azért, mert chartisták. Csak abban az esetben, ha lázadást kezdeményeznek, vagy megszegik a törvényt. És ebben az esetben joggal teszik ezt velük! – pillantott mogorván az admirálisra Struan. – Az angol jog szerint minden embernek joga van a szabad véleménnyilvánításra. És a szabad politikai szövetkezésre.
– De nem olyan szövetségre, amelyik lázadást szít! – mondta a tábornok. – Maga egyetért a törvényes hatóság elleni lázadással?
– Ez olyan nevetséges, hogy válaszra se méltatom!
– Uraim, uraim – szólt közbe Longstaff. – Természetesen nem akasztunk fel senkit, aki... szóval senkit sem. Viszont azt sem akarjuk, hogy Hongkongot elárasszák az anarchisták, nemdebár? Vagy holmi átkozott szakszervezeti elképzelések.
– Lehet, hogy ez az egész csak Csing-szo trükkje, hogy elaltassa az éberségünket – nézett Struan az asztal túloldalán ülő Brockra. – Te hallottál már tongokról?
– Nem. De úgy sejdítem, hogy ha ezek a háromszögesek szorongatják az emberek nyakát, akkor azok a kereskedelemből akarják majd megfizetni a sápot, s aztán végül minket fognak megszorongatni.
A tábornok türelmetlenül lefricskázott néhány nem létező porszemet makulátlan vörös egyenruhájának kabarjáról. – Ez nyilvánvalóan a hadsereg fennhatósága alá tartozik, excellenciás uram. Miért nem adunk ki egy rendeletet, amivel törvényen kívülieknek nyilvánítjuk őket? A többi a mi gondunk. Arra gondolok, hogy ugyanazokat a rendszabályokat kellene foganatosítanunk, mint Indiában. Ajánljunk fel jutalmat az informátoroknak. Egy odavetett guinea fejében a bennszülöttek bármikor hajlandók kiadni a rivális szekta tagjait. Az első tíz-tizenkettővel példát statuálunk, aztán a többire már nem lesz gondunk.
– Itt nem alkalmazhatja az indiai módszereket – mondta Struan.
– Önnek, kedves uram, nincs gyakorlata a közigazgatásban, ilyenformán e kérdésben aligha nyilváníthat véleményt. A bennszülöttek azok bennszülöttek, és kész. – A tábornok Longstaffra pillantott. – A katonaság számára ez sima ügy, excellenciás uram. Mivel Hongkongot mint ideiglenes katonai szálláskörzetet rövidesen stabilizáljuk, ez a mi hatáskörünkbe tartozik. Adjon ki egy rendeletet, amellyel törvényen kívül helyezi őket, és mi majd gondoskodunk róla, hogy érvényt szerezzünk neki.
Az admirális felhorkant: – Ezerszer elmondtam már, hogy Hongkongnak a rangelső haderőnem irányítása alá kell tartoznia. Ha mi nem uraljuk a tengeri útvonalakat, Hongkong halott. Következésképpen a haditengerészet az elsődleges fontosságú. Ez a kérdés a mi hatáskörünkbe tartozik.
– Mint már említettem önnek, admirális úr, a háborúzás a hadsereg dolga. A háborúkban a szárazföldi csaták jelentik az utolsó szót. Rendben van: a flotta semmisítette meg Bonaparte hajóhadát, és a flotta éheztette ki Franciaországot. De akkor is mi voltunk azok, akik egyszer és mindenkorra véget vetettünk a konfliktusnak. Ugyanúgy, ahogy Waterloonál.
– Trafalgar nélkül sose került volna sor Waterloora.
– Ez azért vitatható, kedves admirális. De vegyük Ázsiát. Nemsokára itt lesznek a nyakunkon a franciák, a hollandok, a spanyolok meg az oroszok, hogy kitúrjanak minket az e területen jogosan betöltött vezető szerepünkből. Igen, ön uralhatja a tengeri útvonalakat, és Istennek hála, meg is teszi, de amíg Hongkongot nem alakítjuk át bevehetetlen erőddé, addig Angliának nincs bázisa, amelynek talaján állva megvédhetné a flottáját, vagy megtámadhatná az ellenséget.
– Hongkong első számú feladata, uram, hogy Ázsia kereskedelmi központja legyen – mondta Struan.
– Ó, én megértem a kereskedelem fontosságát, drága uram – felelte ingerlékenyen az admirális. – De itt most stratégiai kérdésekről van szó, amelyek aligha tartoznak önre.
– Ha nem volna kereskedelem – szólt közbe elvörösödött arccal Brock –, akkor nem volna mivégre flottát meg hadsereget fönntartani.
– Badarságokat beszél, kedves uram. Közlöm önnel, hogy...
– Stratégiai kérdés vagy sem – szakította félbe hangos szóval Struan –, Hongkong a kolóniák egyike, s ezért a külügyminisztérium fennhatósága alá tartozik, és ezt a kérdést majd a Korona dönti el. Őexcellenciája bölcsen járt el ebben a kérdésben, és én bizonyos vagyok benne, hogy úgy gondolja, mind a királyi flottának, mind pedig a királynő hadseregének fontos szerepe van Hongkong jövőjében. Ilyenformán Hongkongnak, mint a királyi flotta hajójavító műhelyének, mint katonai bázisnak és kereskedelmi központnak – Struan az asztal alatt bokán rúgta Brockot – és mint szabad kikötőnek biztosítva van a jövője.
Brock, anélkül hogy egy arcizma is megrezzent volna, gyorsan hozzáfűzte: – Csakugyan! Egy szabad kikötő óriási bevételt jelentene a Koronának, de úgy ám! És nagy bevételeket a világ legjobb hajójavító műhelyének és katonaságának, öexcellenciája valamennyiük érdekeit a szívén viseli, uraim. A hadseregnek nagyon fontos szerepe lesz, ugyanígy a flottának is. A nyitott kikötő valamennyiük előnyére szolgál. Főleg a királynőére, Isten óvja őt.
– Nagyon helyesen mondja, Mr. Brock – szólt Longstaff. – Természetesen mind a hadseregre, mind a flottára szükségünk van. A kereskedelem Anglia ütőere, és a következő lépés a szabad kereskedelem. Valamennyiünk közös érdeke, hogy felvirágoztassuk Hongkongot.
– Őexcellenciája valamennyi civilizált nemzet előtt meg akarja nyitni Ázsiát anélkül, hogy bármelyiküket is előnyben részesítené – mondta Struan, gondosan megválogatva a szavait. – Mi lenne erre jobb megoldás, mint egy szabad kikötő, amely fölött a Korona elit haderői gyakorolják a felügyeletet?
– Nem értek egyet azzal, hogy idegenek élősködjenek a mi nyakunkon – felelte ridegen az admirális, Struan pedig elmosolyodott magában, látva, hogy bekapta a horgot. – Mi vívjuk meg a háborúkat, mi nyerjük meg a háborúkat, és még fogunk is vívni háborúkat, mert a békét mindig megbolygatja a civilek okvetetlenkedése. Én azt mondom: a ragya cifrázza ki az idegeneket!
– Figyelemre méltó álláspont, kedves admirális – mondta Longstaff ugyanolyan hidegen –, de nem hiszem, hogy túlságosan gyakorlatias lenne. Ami pedig a „civilek okvetetlenkedését” illeti, nem csekély szerencse, hogy a diplomaták magasabb szemszögből, hosszabb távra tekintve ítélik meg a dolgokat. A háború végső soron nem egyéb, mint a diplomácia erős karja. Amihez olyankor folyamodunk, amikor minden más eszköz csődöt mond.
– Márpedig a diplomácia itt csődöt mondott – vetette közbe a tábornok. – Ezért tehát minél előbb partra szállunk Kínában, minél előbb bevezetjük ott az angol törvényeket, és minél előbb átvesszük a hatalmat az országban, annál jobb.
– A diplomácia nem mondott csődöt, kedves tábornokom. A tárgyalások óvatosan ugyan, de jó mederben haladnak. Jut is eszembe egyébként: Kínában háromszázmillió kínai van.
– Egyetlen angol szurony felér ezer bennszülött lándzsával, excellenciás uram. Isten a tudója, maroknyi emberrel uraljuk Indiát. Itt is meg tudjuk ezt csinálni... És nézze csak, excellenciás uram, milyen jótéteményeket hozott azoknak a vadaknak Indiában az uralmunk! Be kell nyomulni Kínába, és ki kell tűzni a zászlónkat. Szerintem ez a teendőnk. Méghozzá azonnal.
– Kína egyetlen nemzet, uram – felelte Struan. – Nem több tucatnyi nép lakja, mint Indiát. Itt nem lehet azokat a szabályokat alkalmazni.
– Biztonságos tengeri útvonalak nélkül a hadsereg egyetlen hétig sem képes tartani Indiát – mondta az admirális.
– Nevetséges! Ha egyszer képesek voltunk...
– Uraim! Uraim! – vágott közbe kimerültén Longstaff. – Pillanatnyilag az anarchistákról tárgyalunk. Admirális úr, ön mit tanácsol?
– Szórjunk ki minden keletit a szigetről. Ha azt mondja, hogy munkásokra van szükségünk, akkor válasszunk ki ezret, kétezret, a többit pedig toloncoljuk ki.
– Tábornok úr?
– Én már elmondtam a véleményemet, uram.
– Ja, igen. Mr. Brock?
– Én egyetértek önnel, excellenciás uram. Hongkongból csináljunk szabad kikötőt; a kínaiakra szükségünk van; ezekkel a háromszögesekkel pedig nekünk kell elbánnunk. Egyetértek a tábornok úrral is: akasszunk fel minden olyan háromszögest, akit rajtacsípünk, hogy lázadást szít. És igazat adok az admirális úrnak is: ezen a szigeten nekünk nincs szükségünk semmiféle titkos, császárellenes összeesküvésre. Helyezzük törvényen kívül őket, igen. Neked is igazat adok, Dirk, abban, hogy nem törvényes dolog felakasztani őket, ha békésen viselkednek. De ha csak a kisujját is mozdítja valamelyik, vagy tetten érjük mint háromszögest, korbácsoljuk meg, süssünk rá bélyeget, és hajítsuk ki örökre.
– Dirk? – kérdezte Longstaff.
– Én egyetértek Mr. Brockkal. Kivéve a korbácsolást és a megbélyegzést. Már nem a középkorban élünk.
– Ahogy én látom ezeket a hitetleneket – fintorgott az admirális –, ezek még mindig a sötét középkorban élnek. Természetesen meg kell büntetni őket, ha rájuk bizonyul, hogy valamely törvényen kívüli csoport tagjai. A korbács teljesen hétköznapi büntetés. Legyen mondjuk ötven korbácsütés. Az arc megbélyegzése pedig bizonyos bűnözők esetében megfelel az angol törvények szabta büntetésnek. Meg is kell bélyegezni őket. De még jobb, ha az első tíz-tizenkettőt felakasztjuk – a többi úgy eltűnik, mint szürke szamár a ködben.
– Ha örökre megbélyegzi őket – tüzelt Struan –, elveszi tőlük a lehetőséget, hogy megint törvénytisztelő polgárok lehessenek.
– Törvénytisztelő polgárok nem alakítanak titkos anarchista társaságokat – válaszolta a tábornok. – De persze tisztában vagyok vele, hogy effajta tanácsot csak egy úriember tud kellően értékelni.
Struan érezte, hogy az arcába szökik a vér. – Ha még egy ilyen megjegyzést tesz, uram, elküldöm önhöz a segédeimet, aztán már csak azt veszi észre, hogy egy golyó akadt a két szeme közé.
Döbbent csend támadt. Longstaff elfehéredve az asztalra csapott. – Mindkettejüknek megtiltom, hogy ezt a fajta társalgást folytassák. – Elővette csipkeszegélyű zsebkendőjét, és megtörölte homlokát, amit egy csapásra kivert a verejték. Száraznak, savanyúnak érezte a száját.
– Tökéletesen egyetértek önnel, excellenciás uram – mondta a tábornok. – És mivel a kérdés megoldása kizárólag a hatóságokra tartozik, efölött önnek kell döntenie az admirálissal és velem egyetértésben. Ez a kérdés nem tartozik semmiféle... kalmárnépségre.
– Maga annyira föl van fuvalkodva, tábornok uram – mondta Brock –, hogy félő, ha itt fingik egyet, bedönti vele London kapuját!
– Mr. Brock! – kezdte Longstaff. – Lenne szíves...
A tábornok fölpattant. – Nagyon megköszönném, kedves uram, hogy az effajta megjegyzéseket megtartaná magának.
– Én nem vagyok a maga mitugrásza, uram. Én kereskedő vagyok, a mindenségit, és jó lesz, ha ezt mielőbb tudomásul veszi. Elmúltak már azok az idők, amikor a magamféle kinyalta a seggét a magafajtának csupán azért, mert volt valami tetves titulusa, amilyenekhez hasonlót azelőtt a királyok ribancainak és fattyainak adományoztak, vagy egy király hátába döfött gyilokkal szereztek.
– A teremtésit, ez elégtételt kíván! A segédeim még ma megkeresik önt!
– Nem tesznek semmi ilyesmit! – csapott tenyerével az asztalra Longstaff. – Ha bármi probléma támad önök között, mindkettejüket őrizet alatt hazaküldöm, és a királyi államtanács elé állíttatom. Én vagyok Ázsiában őfelsége teljhatalmú megbízottja, itt én vagyok a törvény. Lehetetlenül viselkednek. Tessék kibékülni! Utasítom önöket, hogy azonnal kérjenek bocsánatot egymástól!
Az admirális kesernyésen felkacagott. Horatio hitetlenkedve nézett egyik arcról a másikra. Brock tisztában volt vele, hogy Longstaffhak hatalmában áll kitoloncoltaim, és nem akart párbajozni az admirálissal. Ugyanakkor dühös is volt magára, amiért hagyta, hogy belevonják a nyílt ellenségeskedésbe. – Bocsánatát kérem, uram, amiért felfuvalkodottnak neveztem.
– Én pedig bocsánatot kérek, mert utasítottak rá.
– Nos, azt hiszem, egyelőre berekesztherjük a tanácskozást – mondta nagy megkönnyebbüléssel Longstaff. – Igen... Köszönöm a tanácsaikat, uraim. A döntést egyelőre elnapoljuk. Szükségünk van egy kis gondolkodási időre, nemdebár?
A tábornok feltette medvebőr sisakját, tisztelgett, majd nagy sarkantyú- és kardcsörtetés közepette az ajtó felé indult.
– Jut is eszembe, tábornok úr – vetette oda közömbösen Struan –, úgy hallottam, hogy a flotta bokszmérkőzésre hívta ki a hadsereget.
A tábornok, akinek keze már a kilincsgombot fogta, megtorpant, s megint elöntötte az epe, mert eszébe jutott, milyen megjegyzésekkel illette korábban az admirális a katonáit. – Igen, így van, de attól tartok, ez nem lesz valami kemény küzdelem.
– És ugyan miért nem, tábornok? – kérdezte dühödten az admirális, akinek most eszébe jutott, milyen megjegyzésekkel illette korábban a tábornok az ő kedves tengeri medvéit.
– Mert szerintem a mi emberünk fog győzni, uram. Méghozzá minden különösebb erőfeszítés nélkül.
– Mi volna, ha a bál napján rendeznék a meccset? – javasolta Struan. – Megtiszteltetésnek tekintenénk, és felajánlanánk egy kis tiszteletdíjat is a győztes részére. Mondjuk, ötven guinea-t.
– Ez nagyon nagylelkű öntől, Struan, de nem hiszem, hogy a hadsereg fel tudna készülni addigra.
– A bál napján, istenemre! – mondta paprikavörösen a tábornok. – Száz guinea-t teszek a mi emberünkre!
– Áll! – vágta rá uniszónóban az admirális és Brock.
– Tartom a százat mindkettejük ellen! – A tábornok sarkon fordult és kiviharzott.
Longstaff töltött magának egy kis sherryt. – Admirális?
– Nem, köszönöm, uram. Azt hiszem, visszamegyek a hajómra. – Az admirális fölkapta a kardját, odabiccentett Struannak és Brocknak, tisztelgett és távozott.
– Sherryt, uraim? Horatio, volna olyan szíves...?
– Természetesen, excellenciás uram – felelte boldogan Horatio, hogy végre csinálhat valamit.
– Köszönöm. – Brock kiürítette a poharát, majd Horatio felé nyújtotta, hogy töltse tele. – Hát ez finom. Kitűnő ízlése van, excellenciás uram. Nem találod, Dirk cimbora?
– Kénytelen vagyok nyomatékosan tiltakozni a magatartása ellen, Mr. Brock. Megbocsáthatatlan dolog ilyesmiket mondani, és...
– Igen, uram – vágott közbe Brock, a bűnbánót játszva. – Önnek igaza van. Én voltam a hibás. Még szerencse, hogy ön itt a legmagasabb rangú méltóság. Mikor bocsátja ki a kikötő megnyitására vonatkozó rendeletet?
– Nos... hm... nem kell elkapkodni. Előbb ezeket az átkozott anarchistákat kell elintézni.
– Na és miért ne lehetne a kettőt egyszerre? – kérdezte Struan. – Amint excellenciád visszaér Hongkongra. Miért ne adnánk Britannia kínai alattvalóinak sportszerű esélyt? Deportáljuk, de ne korbácsoljuk és ne bélyegezzük meg őket. Ez így sportszerű, Tyler?
– Ha te mondod, és őexcellenciája is egyetért... – válaszolta nagylelkűen Brock. A kereskedelem óriási forgalmat bonyolított le. A Gray Witch az Angliába tartó hajók élén már messze kint járt a tengeren. A Boldogság-völgyben sorra épültek a házak. Culum és Struan között nyílt ellenségeskedés feszült. És most Hongkong szabadkikötő lesz. Igen, Dirk, ujjongott magában, még neked is hasznodat lehet venni. Vág az eszed, mint a borotva. A vámmentes kikötő jóváteszi minden eddigi ördögi praktikádat. És a gőzhajóink révén két éven belül csődbejuttatunk. – Igen – tette hozzá –, ha egyetértenek mindketten. De nemsokára rá fogunk kényszerülni, hogy elővegyük a korbácsot és a tüzes billogot.
– Nagyon remélem, hogy erre nem kerül sor – mondta Longstaff. – Gusztustalan dolog. Mindenesetre a törvénynek érvényt kell szerezni, és a bűnözőkkel el kell bánni. Van egy kitűnő megoldásom, uraim, a... Hogy is nevezte őket, Mr. Brock? Ja, igen, háromszögeseknek. Ezentúl így fogjuk hívni őket. Horatio, készítsen kínai írásjelekkel egy listát azoknak a tongoknak a nevéről, amelyeket Csing-szo őexcellenciája említett, és majd csatoljuk a rendelethez. Addig is, míg átgondolom, írja a következőket: „Az alant felsorolt tongokat törvényen kívülinek nyilvánítjuk, s a jövőben csak mint háromszögeseket fogjuk említeni őket. A háromszögek tagjaira azonnali deportálás vár, és kiszolgáltatjuk őket a kínai hatóságoknak. Az Őfelsége Britannia királynője kormánya elleni lázadás szítását – vagy az őfelsége Kína császára elleni lázadást – akasztással büntetjük.”

16

A falu, Aberdeen, sötéten, nyirkosán és némán terült el a telihold alatt. Az utcák kihaltak voltak, a viskók ajtajai szorosan bereteszelve. A sáros, nyugodt víz tükrén szampanok százai horgonyoztak. Jóllehet ugyanúgy zsúfolásig voltak tömve emberekkel, mint a viskók, nem hallatszott felőlük semmi nesz, fedélzetükön nem látszott mozgás.
Struan a megbeszélt helyen állt: közvetlenül a falu szélén, ahol kettéágazik az ösvény, a kút mellett. A kút kőből rakott kávájára három lámpást helyezett. Egyedül volt, s zsebórája szerint közelgett már az idő. Azon gondolkodott, hogy vajon a falu, a szampanok vagy talán a kopár hegyek irányából bukkannak-e fel Vu Kok emberei. Vagy esetleg a tenger felől?
Fürkész szemmel nézte a tengert. A hullámokon kívül semmi sem mozdult. Valahol odakint a sötétségben, élesen a szélnek vitorlázva, ott volt a China Cloud, s rajta harckészültségben lévő emberei. Messzebb voltak annál, hogysem láthatták volna Struant, de a lámpák fényét szemmel tudták tartani. Struan azt a parancsot adta nekik, hogy ha a lámpák fénye hirtelen kialszik, nyomban szálljanak csónakokba, s muskétákkal, kardokkal felfegyverkezve siessenek a partra.
A part felől a magával hozott maroknyi csapat fojtott hangjait sodorta felé a szél: a két kutter mellett várakoztak fegyveresen, készenlétben, ugyancsak figyelve a lámpák fényét. Struan hegyezte a fülét, de nem tudta kivenni, miről beszélgetnek. Nagyobb biztonságban lennék teljesen egyedül, gondolta. Nincs szükségem kíváncsi szemekre. Viszont fegyvertelenül, testőrség nélkül partra szállni őrültség volna. Vagy ami még rosszabb, kihívnám magam ellen a zsoszt...
A falu csöndjében valahol felugatott egy kutya: Struan mozdulatlanná dermedt. Feszülten figyelt, hallgatózott, kereste a mozgó árnyalakokat. De semmi sem mozdult, s Struan rájött, hogy csupán egy hulladékban kotorászó kutyát hallott. Megint nekitámaszkodott a kút kávájának, és megnyugodott; örült, hogy ismét itt van a szigeten. Elégedetten gondolt rá, hogy Mejmej és a gyerekek biztonságban vannak a házban, amit a Boldogság-völgyben építtetett a számukra.
Robb és Culum gyakorlottan intézte a teendőket, amíg távol volt. Így hát elkészült a kis ház, körülötte a fal, és abban az erős kapuk. Kétszázötven ember dolgozott rajta éjjel-nappal.
Még sok apró-cseprő munka volt hátra, amit el kellett végezni, s ott volt a beültetésre váró kert is, de maga a ház lakható és jórészt bútorozott. A ház téglából épült, volt egy tűzhelye is, a teteje pedig fából készült. A szobák mennyezetén gerendák húzódtak végig. A falak nagy részét tapéta borította, csupán néhány volt egyszerűen lefestve, és valamennyi ablaka be volt üvegezve.
A tengerre néző házban külön lakrésze volt a ház urának, volt benne egy ebédlő és egy tágas nappali. A nyugati oldalon rácsozat választott el a ház többi részétől egy külön kis birodalmat: itt voltak Mejmej és a gyerekek szobái, mögöttük pedig a szolgálók hálóhelyei.
Struan két nappal ezelőtt vitte el Mejmejt, a gyerekeket és Ah Szamot, a dajkát a házba, és beköltöztette őket. Amikor Kantonból visszatért, egy fiatal, megbízható szakácsot is magával hozott – Lim Dinnek hívták –, valamint egy mosóasszonyt és néhány tudásgyűjtögetőt – így nevezték a kezdő szolgálólányokat.
Annak ellenére, hogy egyetlen európai sem látta Mejmejt, a legtöbbjük biztosra vette, hogy a Tajpan a szeretőjét költöztette be Hongkong első szilárd lakóházába. Vigyorogva emlegették egymás között a dolgot, vagy puszta irigységből fitymálták. A feleségüknek azonban egy szót sem szóltak. Úgy gondolták, megfelelő időpontban majd ők is idehozzák a szeretőjüket – így hát minél kevesebbet beszélnek az ügyről, annál jobb. A gyanakvó feleségek nem csináltak patáliát. Semmit sem tehettek.
Struan nagyon elégedett volt a házzal és azzal a tempóval, amellyel az üzletház és a raktárak épültek. Ugyanilyen elégedett volt azzal az eredménnyel, amit a Culummal szemben tanúsított nyílt ridegsége hozott. Culum titokban beszámolt neki róla, hogy Brock már megtette az első, puhatolózó kísérleteket, és hogy Wilf Tillman meghívta a Cooper-Tillman cég fényűző luxussal berendezett állóhajójára, ahol fejedelmi módon megvendégelte.
Culum elmesélte, hogy mindenki csak a kereskedelemről beszél – hogy Ázsia jövője azon áll vagy bukik, mennyire tudnak egymással együttműködni, főként a különböző angolszász nemzetiségek. Elmondta, hogy egy vacsora alkalmával látta Shevaunt: gyönyörű volt és eleven.
Egy hal vetette föl magát a vízből, egy pillanatra szinte megállt a levegőben, majd visszaesett. Struan egy percig figyelt, hallgatózott, majd megint szabadjára engedte gondolatait.
Shevaun jó parti lenne Culum számára, gondolta szenvtelenül. Vagy nekem. Igen. Remek háziasszony lenne belőle, ékessége azoknak az estélyeknek, amiket Londonban fogok adni a lordoknak, ladyknek és a képviselőknek. No és a miniszterek részére. Vegyek magamnak bárói címet? Tízet is vásárolhatnék. Ha a Blue Cloud elsőnek ér haza. Vagy másodiknak, de még ha harmadiknak is – csak az a lényeg, hogy hazaérjen. Ha rendben lebonyolódik az idei kereskedelmi szezon, grófságot is vehetek magamnak.
Shevaun elég fiatal. Komoly hozományt és érdekes politikai kapcsolatokat hozna magával. No és mi lesz Jeff Cooperrel? Fülig bele van bolondulva abba a lányba. De ha Shevaun kikosarazza, az az ő baja.
No és Mejmej? Kizárna egy kínai feleség a legfelsőbb körökből? Nyilván. Nagyon sokat nyomna ellenem a latban. Ez számításba se jöhet.
Megfelelő feleség nélkül Angliában lehetetlen bekapcsolódni a társasági életbe. A diplomáciai ügyeket többnyire a fényűző szalonokban intézik. Talán egy lord, egy gróf vagy egy miniszter lánya? Várd csak ki, amíg hazaérsz. Van még elég idő erre gondolni.
Van?
A szampanok között eszeveszetten csaholni kezdett egy kutya, majd felvonított, ahogy a többiek nekiestek. Elhalkultak, felerősödtek az élet-halál küzdelem hangjai, aztán vége lett. Ismét csend szállt a környékre, csupán a győztesek alattomos morgása, dulakodása, marakodása hallatszott, amint lakmározni kezdtek.
Struan, háttal a lámpásoknak, a szampanokat figyelte. Egy árnyalakot látott mozdulni, aztán egy másikat, s csakhamar egy kisebb csoport kínai hagyta el csendben az úszó falut, s szállt partra. Struan észrevette Scraggert.
Könnyedén maga előtt tartva pisztolyát, nyugodtan várakozott, tekintetével Vu Kokot kereste a sötétségben. A kínaiak nesztelenül közeledtek az ösvényen, Scragger elővigyázatosan a csoport közepén haladt. A kútnál megálltak, és Struanra meredtek. Mindannyian fiatalok voltak, húsz-egynéhány évesek, valamennyi fekete zubbonyt és nadrágot viselt, lábukon szandált, arcukat széles karimájú kulikalap takarta.
– Szerencsés jó estét, Tajpan – szólt halkan Scragger. Éberen figyelt, készen állt rá, hogy bármely pillanatban visszavonuljon.
– Vu Kok hol van?
– Vu Kok a bocsánatát kéri, de nagyon el van foglalva. Itt van a száz ember. Válassza ki közülük, akit akar, aztán tűnjünk el innen.
– Mondja meg nekik, hogy álljanak tízes csoportokba, és vetkőzzenek le.
– Azt mondta, vetkőzzenek le?
– Igen. Vetkőzzenek, a teremtésit!
Scragger elkerekedett szemmel bámult Struanra, aztán visszament az embereihez, s halkan mondott nekik valamit kínaiul. A kínaiak pusmogni kezdtek, majd tízes csoportokra különültek, és levetették ruhájukat.
Struan intett az első tíznek, hogy lépjenek oda a lámpásokhoz. Volt csoport, amelyből csak egy embert választott ki, másokból kettőt-hármat, de olyan is akadt, amelyből egyet sem. Nagyon gondosan megszűrte az embereket. Tudatában volt annak, hogy most egy olyan speciális alakulatot válogat össze, amelynek tagjai fogják megtisztítani előtte a Kína szívébe vezető utat. Mármint abban az esetben, ha sikerül rájuk kényszerítenie az akaratát. Azokat a férfiakat, akik nem néztek a szemébe, azonnal kizárta. Nem vette számításba azokat, akiknek vékony, gondozatlan volt a copfjuk. Kiszűrte a gyenge fizikumúakat. Jó pontnak számította, ha valakinek himlőhelyes volt az arca – tudta, milyen pusztítást visz végbe a himlő a tengerjáró hajókon, s tudta azt is, hogy az az ember, aki elkapta a járványt, és felépült belőle, az már nem kapja el többé, erős, és ismeri az élet értékét. Ugyanígy értékelte azokat, akik közömbösen viselték meztelenségüket. Azokat, akiken látszott, hogy dühösek, amiért le kellett vetkőzniük, kínos gondossággal vette szemügyre, jól tudván, hogy az erőszak és a tenger édestestvérek. Néhány embert pusztán a szemükben lobogó gyűlölet miatt választott ki, néhányat csupán azért, mert rájuk nézve valami megérzése támadt.
Scragger egyre fokozódó ingerültséggel figyelte a válogatást. Kihúzta a kését, s többször egymás után a földbe hajította.
Végül aztán befejeződött a válogatás. – Ezeket választom. Mindenki felöltözhet.
Scragger parancsot vakkantott, s a férfiak felöltöztek. Struan néhány papírlapot vett elő, és átnyújtotta Scraggernek.
– Ezeket olvassa föl nekik.
– Mi ez?
– A szerződési feltételek. Az ötesztendei szolgálattal kapcsolatos járandóságok és kötelezettségek. Mindegyikük aláír egyet.
– Nem tudok olvasni. És minek kellenek ezek a papírok, he? Vu Fang-csoj megmondta nekik, hogy öt esztendeig maga a gazdájuk.
Struan egy másik, kínai írásjelekkel írt papírt nyújtott át neki. – Adja ezt oda valakinek, aki tud olvasni. Valamennyiük aláírja, vagy nem fogadom el őket, és felbontom az egyezséget.
– Hát maga aztán megadja a módját... – Scragger elvette a papírt, s a kiválasztottak csoportjából odaintett magához egy alacsony, himlőhelyes arcú kínait. A férfi odament hozzá, kezébe vette a papírt, s a lámpás fényében tanulmányozni kezdte. Scragger hüvelykujjával az elutasítottak felé bökött, akik erre eltűntek a szampanok irányában.
A himlőhelyes olvasni kezdett.
– Mi a neve?
– Fong.
– Milyen Fong?
– Fong, meg ahogy tetszik magának. Ki tudja, milyen neveik vannak még ezeknek a majmoknak?
A kínaiak feszülten figyelték Fong szavait. Egy bizonyos ponthoz érkezve fojtott, ideges röhögcsélés hulláma söpört át rajtuk. – Mi az a mulatságos? – kérdezte Scragger kantoni nyelvjárásban. Fong hosszas magyarázatba fogott.
Scragger Struan felé fordult: – Ez meg mit jelentsen, he? Meg kell ígérniük, hogy öt esztendeig nem ciceréznek és nem házasodnak? Ez nem tisztességes. Mit gondol, kik ezek?
– Ez csupán a szokásos záradék, Scragger. Minden szerződésben benne van.
– Matrózokkal nem szokás szerződéseket kötni, a mindenit!
– Ezekből az emberekből kapitányok és tisztek lesznek, tehát szükség van a szerződésekre. Hogy törvényes legyen.
– Szerintem ez akkor sem helyénvaló. Azt akarja mondani, hogy öt esztendőn át nem vihetnek ágyba nőt?
– Ez csak formalitás. Viszont nem házasodhatnak.
Scragger a kínaiakhoz fordult, s rövid beszédet tartott nekik, amire megint nevetni kezdtek. – Azt mondtam nekik, úgy engedelmeskedjenek magának, mint magának a magasságos Atyaúristennek. Kivéve a cicerézést. – Megtörölte izzadt arcát. – Vu Fang-csoj megmondta nekik, hogy öt esztendőre a magáé lesznek. Úgyhogy nincs miért idegeskedni.
– Maga miért olyan ideges, he?
– Semmiért. Semmiért, ha mondom.
Fong folytatta a felolvasást. Az emberek némán hallgatták, aztán valaki megkérte, hogy ismételjen meg egy pontot. Scragger érdeklődése fokozódott. A járandóságról volt szó. A leendő kapitányoknak az első évben ötven font jár, hetven a másod- és harmadtiszteknek, száz, amikor leteszik az első tiszti, és százötven, amikor a kapitányi vizsgát. A kapitányoknak a hajóval szerzett haszon hatvanadrésze jár. Ha három hónapon belül megtanulnak angolul, húsz font jutalom illeti meg őket.
– Százötven font több, mint amennyit tíz esztendő alatt keresnek.
– Akar közéjük állni?
– Köszönöm alássan, én meg vagyok elégedve a jelenlegi munkaadómmal. – Összeráncolta a homlokát: valami szöget ütött a fejébe. – Vu Fang nem fizetne ennyit – mondta gyanakvóan.
– Őt nem fogom megkérdezni. Ezek az emberek meg fognak dolgozni minden pennyért, efelől biztos lehet. Különben kitesszük őket.
– Amíg maga fizeti őket, felőlem annyi pénzt fecsérel rájuk, amennyit csak akar.
Miután Fong felolvasta a szerződést, Struan minden emberrel aláíratott – kínai írásjelekkel – egy példányt. Mindegyikük tudott írni. Ezután felszólította a kínaiakat, hogy bal tenyerüket mázolják be pecséttintával, és nyomják oda a papír hátoldalára.
– Ez meg mire való?
– Minden tenyér lenyomata más. Most már ismerem mindegyiküket, bármi legyen is a nevük. Hol vannak a fiúk?
– Az emberek szálljanak be a csónakokba?
– Igen. – Struan Fong kezébe nyomta az egyik lámpást, és a part felé mutatott. A többiek szótlanul követték.
– Okosan csinálta a kiválasztást, meg ezt a papírdolgot, Tajpan. Maga nagyon agyafúrt ember. – Scragger elgondolkozva rágcsálta a kése nyelét. – Hallottam, hogy jól kitolt azzal a Brockkal. Az ezüsttel kapcsolatban is.
Struan hirtelen támadt gyanakvással nézett vissza Scraggerre. – Brock szerint európaiak is voltak a támadók között. Maga volt az egyik?
– Ha Vu Fang engem küldött volna, akkor nem vallunk kudarcot. Vu Fang nem kedveli az ilyesmit. Biztos valami környékbeli csürhe volt. Rettenetes. – Scragger merőn bámult a sötétbe. Amikor megbizonyosodott felőle, hogy kettesben maradtak, titokzatos hangon suttogni kezdett: – Vu Kok fucsieni. Kemojból származik, onnan fentebbről, a part mellől. Ismeri azt a szigetet?
– Igen.
– Szent Iván éjjelén ünnepséget rendeznek. Vu Kok is biztosan ott lesz. Valami olyasmiről van szó, ami az őseivel kapcsolatos. – Scragger szeme gonoszul felcsillant. – Ha egy-két fregatt arra járna, úgy el lehetne kapni, mint egy hordóbaszorult mocskos csatornapatkányt.
Struan komoran mosolygott. – Na, ne mondja!
– Igazat mondok, istenemre! Megesküszöm magának mindenre, ami szent. Az a tetves rászedett, hogy esküdjek meg magának valamire, ami nem volt igaz, és ezt nem bocsátom meg neki. Scragger esküje van olyan jó, mint a magáé!
– Na, persze... Gondolja, hogy megbízom egy olyan emberben, aki viperaként mar bele a saját gazdája kezébe?
– Vu Kok nem a gazdám. Nekem csak Vu Fang parancsol, senki más. Neki esküdtem hűséget, nem másnak.
Struan elgondolkozva méregette Scraggert. – E felől a Szent Iván-éj felől még gondolkodom.
– Esküszöm magának. Azt akarom, hogy halálát lelje, a keservit neki! Egy férfi és a kárhozat között nem áll egyéb, mint az esküje. Az a disznó rávett, hogy megszegjem. Az isten verje meg, azt akarom, hogy meglakoljon ezért!
– Hol vannak a gyerekek?
– Tényleg uracsokat fog nevelni belőlük?
– Siessünk, szeretnék már végezni.
Scragger megfordult, és füttyentett egyet. A szampanoktól három kis árnyalak vált el. A fiúk óvatosan lelépdeltek a rozoga járópallón, majd futva indultak felfelé az ösvényen. Amint a lámpások fényébe értek, Struan szeme kerekre tágult. Az egyik kínai volt. A másik eurázsiai. A harmadik egy szurtos angol süvölvény. A kínai fiú drága öltözéket viselt, vastag hajfonata szép copfba volt fonva. A kezében egy táskát tartott. A másik kettő szánalmas rongyai az angol fiúk öltözékét próbálták utánozni: kabátjuk házi szövésű anyagból készült, fejükön ütött-kopott, csúcsos tetejű kalap billegett, cipőjük és nadrágjuk házilag készült, durva öltések tartották össze őket. Mindkettőnek egy-egy bot volt a vállán, amelyről egy-egy batyu lógott.
Mindhárom gyerek elkeseredetten – és sikertelenül – próbálta leplezni nyugtalanságát.
– Ez itt Vu Pak-csuk – mondta Scragger. A kínai fiú idegesen meghajolt. – Vu Fang-csoj unokája, de nem Vu Koktól való. Ezek meg az én fiaim. – A kis süvölvényre mutatott, aki önkéntelenül összerezzent. – Ő Fred. Hatéves. Ő meg Bert, ő már hét.
Intett a fiúknak, akik most lekapták a kalapjukat, meghajoltak, ijedten mormoltak valamit, majd apjukra néztek, hogy jól csinálták-e. Bert, az eurázsiai fiú, kalapja alá gyűrve viselte a copfját, amely most a hátára hullott. A másik ugyanúgy, mint az apja, kátrányba mártott kenderkötéldarabbal kötötte meg tarkóján koszos haját.
– Gyertek ide – mondta szenvtélenül Struan.
A fehér bőrű fiú kézen fogta féltestvérét, s lassan közelebb léptek. Megálltak, szuszogni is alig mertek. Az angol fiú keze fejével megtörölte taknyos orrát.
– Te vagy Fred?
– Igen, nagyságos uram – suttogta alig hallhatóan a fiú.
– Nyisd ki a szád, fiam – szólt rá Scragger, mire a fiú harsány hangon elismételte: – Igen, nagyságos uram, én vagyok Fred.
– Én Bert vagyok, nagyságos uram. – Ahogy Struan ránézett, az eurázsiai gyerek összehúzta magát. Magas, jóképű fiúcska volt, a fogai gyönyörűek, bőre aranybarnán csillogó. A három gyerek közül ő volt a legmagasabb.
Struan Vu Pakra nézett. A fiú lesütötte a szemét, s cipője orrával a földet kezdte turkálni.
– Ő nem beszél angolul?
– Nem. Bert azonban beszél a nyelvén. Fred is tud egy-két szót. Bert anyja fucsieni. – Scragger egyre kényelmetlenebbül érezte magát.
– Hol van anyád, Fred?
– Meghalt, nagyságos uram – felelte elakadó lélegzettel a gyerek. – Meghalt, uram.
– Már két esztendeje – mondta Scragger. – A skorbut vitte el.
– Vannak a hajóikon angol nők?
– Akad néhányon. Menjetek távolabb, fiaim – mondta Scragger. A fiúk menekülésszerűen siettek arra a helyre, ahová a férfi mutatott, s ahol – immár hallótávolságon kívül – szobormereven megálltak. Vu Pak egy pillanatig tétovázott, majd utánuk szaladt, s odaállt melléjük.
Scragger suttogóra fogta a hangját. – Fred anyja bűnöző volt. Tízévi száműzetésre ítélték, mert télvíz idején szenet lopott. Egy ausztráliai pap esketett össze minket, de kiugrott pap volt, így a házasság nem volt érvényes. De azért mi házasokként éltünk. Mielőtt az asszony meghalt, megesküdtem neki, hogy jól fogok bánni a fiúval.
Struan újabb papírokat vett elő. – Ezek azt tanúsítják, hogy én vagyok a fiúk gyámja. Amíg be nem töltik a huszonegyet. Ami a fiait illeti, aláírhatja a papírokat, de mi lesz Vu Pakkal? Csak rokon írhatja alá.
– Mindhármat aláírom. Tud adni egy példányt, hogy megmutassam Vu Pangnak? Hogy lássa, mit írtam alá.
– Igen. Kaphat egyet.
Struan nekifogott, hogy beírja a neveket, de Scragger megállította. – Tajpan! Ne a Scragger nevet írja a fiaim papírjára, írjon egy másik nevet. Bármit, amit akar... de ne mondja meg nekem – tette hozzá gyorsan. – Bármilyen név megfelel, amit jónak tart. – A homlokán izzadság gyöngyözött. Remegtek az ujjai, ahogy megfogta a tollat, és odakaparta névjelét a papírra. – Frednek el kell felednie engem. És az anyját is. Bertért tegyen meg mindent, he? Az ő anyja még a feleségem, és hitetlen létére nem is rossz. Tegyen meg értük mindent, és egy életre a barátja leszek. Erre esküszöm. Mindkettő megtanulta, hogyan kell rendesen imádkozni. – Két ujja közt kifújta az orrát, majd a nadrágjába törülte a kezét. – Vu Pak havonta egyszer írjon Zsin-kuának. Ja igen, az iskoláztatásért meg a többiért küldje el a számlát Zsin-kuának. Évente egyszer. Ugyanabba az iskolába kell járniuk, és ugyanott kell lakniuk.
Intett a kínai fiúnak. Vu Pak vonakodva előbbre lépett. Scragger hüvelykjével a csónakok felé bökött; a fiú engedelmesen távozott. Scragger most a fiait intette magához.
– Én most elmegyek, fiaim.
A két gyerek odarohant hozzá, rácsimpaszkodott, kérlelték apjukat, hogy ne küldje el őket, patakzottak a könnyeik, magukon kívül voltak a rettegéstől. Scragger azonban ellökte őket, s erőt vett magán, hogy szilárd legyen a hangja. – Most menjetek. Fogadjatok szót a Tajpannak. Úgy fog bánni veletek, mintha apátok lenne.
– Ne küldj el minket, apám – siránkozott Fred. – Jó fiú leszek. Bert is jó lesz, apám, csak ne küldj el minket!
Ott álltak lesújtva, válluk megroskadt.
Scragger hangosan krákogott, majd köpött egyet. Aztán egy másodpercnyi tétovázás után előrántotta a kését, és elkapta Bert copfját. A kisfiú rémülten felsikoltott, és megpróbált kiszabadulni. Scragger azonban lenyisszantotta a varkocsát, s határozottan, de nem erősen pofon ütötte a gyereket, hogy magához térítse a sokkból.
– Jaj, papa – mondta remegő, vékonyka hangján Fred. – Tudod, hogy Bert megígérte a mamájának, hogy rendben fogja tartani a haját.
– Jobb, ha én vágom le neki, mielőtt még más teszi meg – válaszolta színtelen hangon Scragger. – Bertnek már nincs szüksége copfra. Ugyanolyan uracs lesz belőle, mint tebelőled.
– Én nem akarok uracs lenni, én otthon akarok maradni.
Scragger utoljára még beleborzolt Bert hajába. Aztán Fredébe is.
– Isten veletek, fiaim – mondta, majd elsietett, s magába ölelte a sötétség.

17

– Miért mégy el ennyire korán? – kérdezte Mejmej, elfojtva egy ásítást. – Kettő óra alvásod volt mostan éjszaka, az nem elég. El fogod veszíteni férfierődet.
– Elég legyen ebből! Különben is mondtam neked, hogy ne várj ébren. – Struan félretolta maga elől a reggelijét; Mejmej töltött neki még egy kis teát. Ragyogó reggel volt. A nap fénye betűzött a rácsos ablakokon, s finom mintákat rajzolt a padlóra.
Mejmej megpróbált nem venni tudomást a Boldogság völgy egész part menti részét betöltő kopácsolásról és fűrészelésről, de képtelen volt rá. Amióta csak három nappal ezelőtt beköltöztek, a környéket éjjel-nappal fülhasogató lárma töltötte be.
– Nagyon sok még a tennivaló, és meg akarok bizonyosodni felőle, hogy a bálra minden rendben van-e – mondta Struan. – Egy órával napszállta után kezdődik.
Mejmej beleborzongott a gyönyörűségbe, amikor a titokban tartott báli ruhára és annak szépségére gondolt. – Barbár szokás hajnalkor reggelizni.
– Hajnalban – javította ki Struan. – Különben sincs már hajnal. Kilenc óra van.
– Olyan, mintha hajnal volna. – Mejmej megigazította magán halványsárga selyemruháját, érezte, hogy mellbimbói erősen végigsúrolják a szövetet. – Mennyi ideig folytatódnak még ezek a borzalmasságos zajok?
– Körülbelül még egy hónapig. Vasárnap persze nem dolgoznak – felelte Struan, csak félig figyelve az asszonyra; azon járt az esze, mi minden vár még rá aznap.
– Ez túl nagy lárma – mondta Mejmej. – És ezzel a házzal is van valami rossz.
– Micsoda? – kérdezte közömbösen Struan, alig figyelve rá.
– Rossz érzés benne lenni, rettenetesen rossz. Hallod-e, biztos vagy benne, hogy jó a feng-sui?
– Feng micsoda? – nézett fel meglepetten Struan, ezúttal már teljes figyelemmel.
Mejmej megdöbbent. – Te nem hívattad feng-suj embereket?
– Azok meg kicsodák?
– Magasságos mennybéli, Tajpan! – mondta magába roskadtan az asszony. – Te házat építesz, és nem kérdezed meg feng-suj? Micsoda rettentő butaság! Ajíjje! Én elintézem ma.
– Mit csinál az a feng-suj úriember azon kívül, hogy pénzt kér? – kérdezte savanykás arccal Struan.
– Azt csinálja, hogy megnézi, jó-e feng-suj.
– Az isten szerelmére, áruld már el, mi az a feng-suj!
– Ha feng-suj rossz, gonosz szellem bejön a házba, és akkor a te zsoszod rettenetesen rossz lesz, és kapsz rettenetes betegségeket. Ha feng-suj jó, akkor nem jön be gonosz szellem. Feng-sujt ismeri mindenki.
– De te jó keresztény vagy, és nem hiszel a gonosz lelkekben meg az ilyen hókuszpókuszokban.
– Teljesen így van, Tajpan, de házakban rettenetesen fontos a feng-suj. Ne feledd el, hogy ez itt Kína, és Kínában...
– Jól van, Mejmej – vágott közbe rezignáltán Struan. – Hívd fel azt a feng-suj embert, és csináltasd meg vele azt a varázslatot, ha annyira akarod.
– Feng-suj ember nem csinál varázslatot – magyarázta fontoskodva Mejmej. – Ő csak megnézi, jó helyen áll-e ház Menny-Föld-Levegő áramaiban. És hogy nincsen-e sárkány nyakára építve.
– Mi?
– Jóságos ég! A sárkány nyakára építeni rettenetes lenne, mert sárkány, aki földben alszik, nem tudna tőle nyugodtan aludni. Jóságos ég, remélem, nem vagyunk a nyakán...! Vagy a fején! Te tudnál úgy aludni, házzal a nyakadon vagy fejeden? Persze hogy nem! Ha sárkány álmát megzavarják, természetesen fantasztikus legnagyobb rossz dolgok történnek. Azonnal el kellene költöznünk!
– Nevetséges!
– Fantasztikusan nevetséges, de akkor is költözünk el. Én vigyázok miránk. Nagyon fontos, hogy asszony vigyázzon urára meg családjára. Ha mi sárkányra építettünk, elmegyünk.
– Hát akkor azt ajánlom, mondd meg annak a feng-sujnak, hogy eszébe ne jusson bármiféle sárkányt találni itt, a keservit!
Mejmej fölszegte a fejét. – A feng-suj ember nem tanít téged hajót vitorlázni – akkor miért tanítanád te őt sárkányokról, hallod-e? Rettentően kényes munka feng-suj embernek lenni. – Struan boldog volt, hogy Mejmej megint régi önmagára emlékeztet. Már korábban feltűnt neki, hogy mióta az asszony visszatért Macauból Kantonba, s később aztán a Hongkongba vezető úton is, sértődöttnek, szórakozottnak látszik. Főleg az utóbbi néhány napban. És igaza van: a lárma csakugyan rettenetes.
– No, akkor én megyek.
– Nem baj, ha ma meghívom Mary Sinclairt?
– Nem baj. De nem tudom, hol van most... azt se tudom, megérkezett-e már.
– A zászlóshajón van. Tegnap jött amájával, Ah Tattal meg báli ruhájával. Fekete ruha, és nagyon csinos. Fog kerülni neked kettőszáz dollárba. Ajíjje, ha te hagynád nekem elintézni ruhát, én megtakarítanék neked hatvan vagy hetven dollárt. Mary kajütje a bátyja kajütje mellett van.
– Honnan tudod te mindezt?
– Az ő amája Ah Szam anyja nővérének negyedik lánya. Mi haszon volna ilyen lisztes képű szolgálón, mint Ah Szam, ha nem mond mindig el anyjának mindent, meg nem csinál kapcsolatok?
– És hogyan beszélt Ah Szam az anyjával?
– Jaj, Tajpan, te olyan fura vagy! – kiáltott Mejmej. – Nem anyjával, hanem velem. Minden kínai szolgáló nevezi úrnőjét „anyámnak”. Úgy, ahogy téged „apámnak”.
– Ezt nem is tudtam.
– Minden szolga „apámnak” nevezi ház urát. Ez ősi szokás, és nagyon udvarias, így Mary szolgálója, Ah Tat elmondta Ah Szamnak. Ah Szam pedig, aki egy semmirekellő, lusta kukac, elmondta „anyjának”. Ez tényleg nagyon egyszerű. Ja igen, hogy teljesen jól mondjam: ha te beszélnél kínaiul, te neveznéd Ah Szamot „lányomnak”.
– Miért akarod elhívni Maryt?
– Ő van egyedül, nem tud beszélni kivel. Én csak kantoniul fogok beszélni, te ne aggódj. Ő tudja, hogy itt vagyok.
– Honnan?
– Ah Szam mondta Ah Tatnak – felelte Mejmej olyan hangsúllyal, mintha egy gyereknek magyarázna. – Ilyen érdekes hírt persze Ah Tat elmondott anyjának, Marynek. Az az öreg lotyó, Ah Tat, kincsesbányája titkoknak.
– Ah Tat lotyó?
– Jaj, magasságos ég! Ez csak van egy képszó. Neked tényleg kellene feküdnöd vissza. Ma reggel nagyon együgyű vagy.
Struan felhajtotta a teáját, és eltolta maga elől a tányért. – Nem is csodálom, annyi badarságot hallottam. Longstaffnál ebédelek, majd beszólok Marynek. Mit mondjak neki, mikorra jöjjön?
– Köszönöm, Tajpan, ne fáradj vele. Ah Szam jobb lesz. Akkor senki sem fogja tudni a titkot, csak a szolgálók, de ők különben is tudnak mindent, sebaj.
Lim Din lépett be az ajtón. Amellett, hogy szakács volt, egyben Struan személyes szolgája is. Ötvenöt körüli, apró, köpcös emberke, tisztára mosott fekete nadrágot és fehér zubbonyt viselt. Kerek, boldog arcában szúrós, ravasz szemek ültek. – Uram! Úrnő és uram jön lát ide. Lehet?
– Milyen uram? – Struant meglepte a dolog: ki lehet ennyire udvariatlan, hogy hívatlanul beállít?
Lim Din fölvonta a vállát. – Uram meg úrnő. Akar lát, milyen uram, milyen úrnő?
– Na, sebaj – mondta Struan, és felállt az asztaltól.
– Vendégeket vársz? – kérdezte Mejmej.
– Nem. – Struan kisétált a kis előtérbe, kinyitotta a szemben lévő ajtót, majd becsukta maga mögött. Egy folyosóra jutott, amely a ház előtt lévő elkülönített szállásokhoz vezetett. Abban a pillanatban, amint a folyosóra lépett, tudta, hogy Shevaun a látogató: annak a különleges török parfümnek a kellemes illata érződött a levegőben, amit csak Shevaun használt.
Struan szívverése felgyorsult, hosszú léptekkel haladt végig a folyosón, puha bőrből készült, rövid szárú csizmáinak sarka kopogott a kőlapokon, s mire belépett a nappaliba, már el is szállt a haragja.
– Jó reggelt, Tajpan – mondta Shevaun.
Shevaun húszesztendős volt, és kecses, akár egy gazella. Sötétvörös haját, amely sötétebb volt, mint Struané, hosszú loknikban viselte. Tizennyolc hüvelykes dereka fölött csak úgy duzzadoztak telt keblei a diszkrét dekoltázsban. Tucatnyi alsószoknyája alól finom bokák és kecses lábak villantak ki. A főkötője zöld volt, napernyője rikító narancsszín. Hát igen, gondolta Struan, napról napra csinosabb.
– Jó reggelt, Shevaun, jó reggelt, Wilf.
– Jó reggelt. Bocsásson meg, amiért hívatlanul betoppantunk. – Wilf Tillman rendkívül kényelmetlenül érezte magát.
– Ugyan már, bácsikám – vetette oda dévajul Shevaun. – Régi szép amerikai szokás minden jót kívánni az új házhoz.
– De most nem Amerikában vagyunk, húgom. – Tillman szerette volna, ha ma ott lennének. És azt is szerette volna, hogy unokahúga szépen férjhez menjen Jeff Cooperhez, és ezzel letehesse válláról a felelősséget. Fene ebbe a Shevaunba. És a fene ebbe a Jeffbe, gondolta. Bárcsak végre hivatalosan is megkérné a kezét! Abban az esetben egyszerűen bejelenteném a házasságot, és le volna tudva az egész. De ez a vacillálás nevetséges. „Adj neki időt. Rengeteg időnk van még” – mondogatja örökösen Jeff. Én viszont átkozottul jól tudom, hogy most, ezzel az elözvegyült Struannal a közelünkben, nagyon kevés időnk van. Abban egészen biztos vagyok, hogy Shevaun kivetette a hálóját a Tajpanra. Különben mi másért ragaszkodott volna hozzá, hogy most idejöjjünk? Különben mi másért kérdezősködne folyton felőle?
Míg oda nem értek Struan házához, egész úton azon töprengett, hogy vajon okos dolog volna-e, ha Struan és Shevaun összeházasodna. Kétségtelenül jelentene bizonyos üzleti előnyöket... Struan azonban tökéletesen szembehelyezkedik az amerikai életmóddal: egyszerűen nem hajlandó megérteni.
Nyilván ellenünk hangolná Shevaunt, gondolta Tillman. Jeff dühöngene, és valószínűleg kilépne a cégből. Ez ellen semmit se tehetnék. Ha pedig a cég zátonyra fut, nincs több pénz John bátyám számára, hogy olyan fényűző életmódot folytasson Washingtonban. A politika drága mulatság, de a politikai támogatás hiánya nagyon megnehezítené a család dolgát, méghozzá egy olyan időszakban, amikor minden centre szükségünk van azok ellen az átkozott északiak ellen. Na, nem: ez ki van zárva. Shevaun Jeffhez fog hozzámenni, nem a Tajpanhoz, és kész.
– Bocsánat, hogy hívatlanul beállítottunk – ismételte.
– Örömmel látom mindkettejüket. – Struan Lim Dinre nézett, s az üvegek és a poharak felé intett. – Sherry?
– Köszönjük, de azt hiszem, nekünk tulajdonképpen már mennünk kellene – felelte Tillman.
Shevaun felnevetett, fitos orra bájosán elfintorodott. – De hiszen még csak most érkeztünk. Elsőként akartam minden jót kívánni a házához, Tajpan.
– A kívánsága teljesült. Foglaljanak helyet. Örülök, hogy eljöttek.
– Hoztunk néhány ajándékot a ház részére. – Shevaun kinyitotta táskáját, s egy kis cipót, egy apró sótartót meg egy üveg bort vett elő belőle. – Régi szokás: szerencsét hoz a házra. Egyedül jöttem volna, de a bácsikám azt mondta, ez a lehető legrosszabb modorra vallana. Egyáltalán nem ő a hibás.
– Örülök, hogy eljöttek. – Struan a kezébe vette a cipót; aranybarna színű volt, ropogós, jó illatú.
– Magam sütöttem az este – mondta Shevaun.
Struan letört egy darabot, és megkóstolta. – Remek!
– Tulajdonképpen nem volna szabad megenni. Ez a kenyér voltaképpen afféle szimbólum. – Megint felkacagott, kezébe vette a táskáját és a napernyőjét. – Most pedig, mivel elvégeztem a kötelességemet, elmegyünk.
– Nem engedhetem így el az első vendégeimet. Ragaszkodom hozzá, hogy legalább egy pohárka sherryt megigyanak.
Lim Din odahozta a poharakat. Shevaun fogott egyet, s kényelmesen elhelyezkedett. Wilf Tillman a homlokát ráncolta. Lim Din elkacsázott.
– Csakugyan maga sütötte? Teljesen egyedül? – kérdezte Struan.
– Roppant fontos, hogy egy lány értsen a sütéshez-főzéshez – nézett vissza rá kihívó tekintettel Shevaun.
Tillman belekortyolt a sherrybe. – Shevaun jól főz.
– Mindennap meg fogok enni egy ilyen cipót – mondta Struan. Egy nagy bőrszékben ült, s most fölemelte poharát. – Egészségükre!
– A magáéra is.
– Csinos ez a ház, Tajpan.
– Köszönöm. Ha majd kész lesz, szeretném megmutatni magának az egészet. – Struan tudta, mennyire kíváncsi Shevaun, hogy vajon igaz-e a szóbeszéd Mejmejjel kapcsolatban. – Aristotle azt mondta, gyengélkedett, mióta utoljára láttam.
– Csak meg voltam fázva – felelte Shevaun.
– Csináltat még egy portrét?
– Még gondolkodom rajta – válaszolta nyugodtan Shevaun. – Drága öreg Mr. Quance... Annyira csodálom a festményeit. A bácsikám meg én állandóan arra ösztökéljük, töltsön el egy szezont Washingtonban. Egy vagyont kereshetne.
– Véleményem szerint ebben az esetben biztos vendégre számíthatnak. – Struan eltűnődött: vajon őszinte-e Shevaun arcán az az ártatlan kifejezés, vagy csak színleli. Tillmanre pillantott. – Hogy megy az üzlet?
– Köszönöm kérdését, kitűnően. Jeff ma délután jön meg Kantonból. A kolónián remekül megy az üzlet. Maga nem megy vissza?
– Néhány nap múlva.
– Hallom, hogy a Blue Cloud és a Gray Witch fej fej melletti versenyt folytat. Az egyik hajónk Szingapúrból jövet szembetalálkozott velük: teljes sebességgel haladtak. Sok szerencsét.
A két férfi udvariasan eltársalgott az üzleti ügyekről, de valójában egyiküket sem érdekelte igazán a másik véleménye. Shevaun ezalatt a sherryjét kortyolgatta, és Struant tanulmányozta. Struan könnyű, jól szabott, elegáns gyapjúöltönyt viselt.
Férfi vagy a talpadon, Dirk Struan, gondolta Shevaun. Lehet, hogy még nem tudsz róla, de feleségül fogsz venni. Kíváncsi volnék rá, vajon milyen lehet a kínai szeretőd: érzem a házban a jelenlétét. Szerető ide vagy oda – én vagyok a hozzád való lány. És ha én egyszer a feleséged leszek, sokáig nem lesz rá szükséged, hogy félrelépj. Nagyon sokáig...
– Nos, azt hiszem, akkor mi megyünk is – emelkedett fel Tillman. – Még egyszer bocsánatot kérek, amiért hívatlanul betolakodtunk.
– Mindig szívesen látom önöket.
– Most jut eszembe, Tajpan – szólt Shevaun. – Úgy értesültem, hogy hölgyeket nem hívnak meg a ma délutáni bokszmeccsre. Föltenne a nevemben egy guinea-t a flotta emberére?
– Jóságos ég, Shevaun – mondta döbbenten Tillman. – Ilyesmit nem szabad mondani. Nem úrihölgyhöz méltó dolog.
– Nagyon igazságtalan és régimódi vagy, bácsikám. Ha ti, férfiak élvezitek az ökölvívást, akkor miért ne élvezhetnénk mi, nők is?
– Jó kérdés, Shevaun. – Struan magában jól mulatott Tillman feszengésén.
– Végtére is ez keleti szokás – nézett ártatlan szemekkel Struanra a lány. – Úgy hallottam, a kínaiak mindig játszanak valami szerencsejátékot, főleg a nők.
Struan udvariasan úgy tett, mintha nem is hallotta volna a megjegyzést.
– A szerencsejáték rossz szokás – mondta Tillman.
– Tökéletesen egyetértek, bácsikám. Te mennyit tettél föl rá?
– Ezt nem kötöm az orrodra.
Struan fölnevetett. – Szíves engedelmével, Will, ez egyszer legyünk elnézőek a hölgy iránt. Tehát egy guinea a flotta emberére?
– Köszönöm, Tajpan – felelte Shevaun, mielőtt még Tillman válaszolhatott volna, és Struan felé nyújtotta kesztyűs kezét. – Csak az elv kedvéért. Ön nagyon megértő.
Struan egy pillanattal tovább tartotta a lány kezét a kezében, mint feltétlenül szükséges lett volna, aztán kezet csókolt; elbűvölte a gondolat, hogy megszelídítse ezt a lányt. Az ajtóhoz kísérte vendégeit. – Viszontlátásra ma este.
– Rettentően dühös leszek, ha nem én nyerem el azt a díjat. És az adósok börtönébe kerülök.
– Te nem, Shevaun, legfeljebb sokat tűrt szegény édesapád vagy a bácsikád – jegyezte meg Tillman.
Miután távoztak, Struan visszament Mejmejhez. Az asszony hideg tekintettel meredt rá.
– Mi baj?
– Ez a lisztes képű, istenverte tyúk vadászik rád. Ez a baj.
– Légy szíves, ne légy ilyen bolond, és ne káromkodj! Egyébként honnan veszed?
– Hah! Nincsen nekem szemeim? Nincsen orrom? Hát miért meresztgettem én a szemeimet a háznak terveire egyik átkozott óra másik után? He? Ezért lett úgy megtervezve, hogy én lássam, ki jön, ki megy, és engem ne lássanak. Hah! Az a nyüves trágyadomb nőszemély el akar téged venni!
– Hozzád akar menni – javította ki Struan.
– Csókolod meg kezét, he? Minek nem csókolod én kezemet, he? – Mejmej lecsapta a teáskannát. – Miért sóvárogsz neki tehén szemekkel, he? Ajíjje!
– Az ajíjjézést tartsd meg magadnak. Ha még egy ilyen megjegyzést hallok, elfenekellek! Ezt akarod?
– Férfiek! – vetette fel a fejét Mejmej. – Férfiek...
– Férfiak, nem férfiek. Hányszor kell még mondanom neked?
– Férfiak! – Mejmej remegő kézzel töltött magának egy kis teát, majd lecsapta a csészét, és felállt. – Hallom, hogy kínaiak mindig játszanak szerencsejátékot, különös – főleg a nők – imitálta Shevaun hangját. Megemelte kebleit, hogy kidomborítsa őket, s riszálni kezdte a hátsó felét. – Te meg csak ülsz ott, és falod föl neki kebleit. Miért nem nézegeted az én kebleimet, hallod-e?
Struan csöndesen letette a csészéjét, és fölállt. Mejmej az asztal túlfelére menekült.
– Én nem mondok semmit, sebaj – hadarta.
– Én is erre gondoltam – felelte Struan. Nyugodtan megitta a teáját; Mejmej mozdulatlanul, de futásra készen figyelte.
Struan letette a csészéjét. – Gyere ide.
– Hah! Én nem bízok benned, mikor szemeid zöld tüzet beszélnek.
– Gyere ide – mondta Struan. – Kérlek – tette hozzá szelíden.
Mejmejt csaknem szétvetette a düh, most olyannak tűnt Struannak, mint az a sziámi macska, amit egyszer Bangkokban látott. Pont olyan gyűlölködő, gondolta.
Az asszony óvatosan odament hozzá, még mindig készen rá, hogy elszaladjon, vagy hogy karmoljon. Struan szelíden megsimogatta az arcát, majd az ajtó felé indult. – Jó kislány vagy.
– Tajpan! – Mejmej parancsoló mozdulattal csókra nyújtotta a kezét.
Struan elfojtva mosolyát visszament, és gálánsán kezet csókolt neki. Aztán – mielőtt még Mejmej felfoghatta volna, mi is történik vele – megperdítette maga előtt az asszonyt, és jól ráhúzott a fenekére. Mejmej levegő után kapkodott, kirántotta a kezét Struan szorításából, s az asztal túloldalára ugrott. Miután biztonságban érezte magát, Struanhoz vágott egy csészét. A porcelán Struan füle mellett vágódott a falnak, és darabokra tört. Mejmej újabb csészéért nyúlt.
– Ne dobálj!
Mejmej letette a csészét.
– Így viselkedik egy jó kislány. Egy csésze – rendben van. Kettő már különcködés. – Struan az ajtó felé fordult.
– Én csak mondom azért, hogy védjelek téged! – kiáltott az asszony. – Védelek lisztes képű, csúnya, öreg, tehénkebelű nőszemélytől!
– Köszönöm, Mejmej – felelte Struan, becsukva maga mögött az ajtót. Úgy tett, mint aki elmegy, de ott maradt, némán hallgatózott, megpróbált nem nevetni. Az ajtó túloldalán még egy csésze törött darabokra. A csörömpölést káromkodászuhatag követte, kihallotta belőle Ah Szam nevét, majd folytatódott a szitokáradat. Struan vidáman elosont.

Az egész Boldogság-völgy sürgés-forgástól lüktetett, s miközben Struan lesétált a házától a tengerpart felé ereszkedő enyhe lejtőn, nem kis büszkeséget érzett. Sok épületnek már le voltak rakva az alapjai. A két legnagyobb a Nemes Ház és a Brock és Fiai üzletháza volt – két hatalmas, tágas, kétemeletes épület a Queen's Roadon, bennük raktárak, irodák és lakóhelyiségek –, ahogy azt már a Kína-járók a kantoni kolónián megszokták. Pillanatnyilag még csupán a bambuszállványzat ég felé törő kagylóhéja látszott belőlük, kínai munkások százai nyüzsögtek rajtuk. A környék panorámáját uraló két épület körül tucatnyi más lakóház és dokk volt látható.
A távolban, maga és a Glessing-fok között félúton, Struan látta, hogy a hajójavító dokk építése is megkezdődött már: kulik végeérhetetlen sora hordta a köveket és szikladarabokat, hogy kialakítsák az első mély vízi dokkot. Vele szemben a kikötőmester háza állt, már csak a tető hiányzott róla; felhúzták már a börtön falait, háromnegyedrészt az is készen volt. A hajójavító mögött a katonai körlet első épületeinek állványzatait lehetett látni.
Struan nyugat felé, az egymás mellett sorakozó tágas sátrak felé fordult, amelyek átmeneti főhadiszállásukként szolgáltak. Ezeket a völgy szélén verték föl. A templom építése még nem kezdődött meg, de Struan látta, hogy emberek méricskélik a dombtetőt.
– Jó reggelt, Robb – mondta a sátorba lépve.
– Isten hozott ismét minálunk. – Robb borotválatlan volt, szeme alatt sötét karikák ültek. – Elintézted azt az ügyet Aberdeenben?
– El. Mi újság errefelé?
– Van jó is, rossz is. A Queen's Roadon nem lehet úgy végigmenni, hogy meg ne rohanja az embert egy csapat bűzös koldus. Ami még ennél is rosszabb: naponta tízezer téglát hozatunk Macauból szampanokon és dzsunkákon, amelyekből másnap reggelre több mint kétezer rendszeresen eltűnik. – Indulatosan csapott egyet a levegőbe. – De nemcsak a tégla: bádog, deszka, cement, szög, papír... lopnak itt mindent. Ha ez így megy tovább, kétszer annyiba fog kerülni az építkezés. – Egy számokat tartalmazó listát kezdett lobogtatni. – Tessék, neked adom: a házad költségei – az eddigiek. Háromszor annyi, mint amennyire Vargas becsülte.
– Miért ilyen sok?
– Hát te akartad, hogy három hét alatt kész legyen.
– Ezer font... Alig több mint az ötszöröséért már egy klippert vehetnék.
– Ha a Blue Cloud nem érkezik meg Londonba, rettenetes bajba kerülünk. Már megint.
– Meg fog érkezni.
– Bárcsak én is ilyen optimista lennék! – vágott vissza Robb.
Struan leült az íróasztalához. – Tulajdonképpen mi folyik itt, öcsém?
– Én nem is tudom... A lopások, a koldusok... túl sok a tennivaló. Na és itt van ez az állandó kaotikus lárma. Azt hiszem, fáradt vagyok. Nem: ez nem igaz. Két dologról van itt szó. Az első Sarah. Két hete van még a szülésig. El se tudod képzelni, milyen ingerlékeny ilyenkor egy asszony... Szegény kislányom meg retteg, hogy az anyja meg fog halni. És joggal retteg. Itt nem tudunk rajta segíteni, kivéve ha minden simán lezajlik. Na és aztán itt van az is, hogy én itt maradok. Irtóztató, hogy mit veszekszünk... Sarah feltette magában, hogy körülbelül egy hónap múlva mindenképpen elutazik – amint rendbe jön.
– Szeretnéd, ha beszélnék vele?
– Nem. Semmi értelme. Sarah eltökélte magát, és ez nála azt jelenti, hogy punktum. Persze annak örül, hogy megint gazdagok vagyunk, de ettől még ugyanúgy haza akar menni. A bál se lendített sokat a dolgon – Sarah dühöng, mert éppen állapotos, és mert – mint mondja – „kövér és csúnya”. Bármit mondanál is, nem változtatna a helyzeten.
– Ez volt az első. Mi a második?
– Culum. Te meg Culum.
Struan a sátor ajtaján át az öbölre nézett, a horgonyon ringatózó hajókat figyelte. – Én úgy látom, kutya baja.
– Nem erről beszélek.
– Hagyjuk ezt egyelőre.
– Ez egy borzasztó szituáció. Mindkettőtöknek kellemetlen, sőt a cégnek is.
– Hagyjuk ezt, Robb.
– Kérlek téged, nagyon kérlek: bocsáss meg neki. Kérlek.
– Várd ki a sorát, Robb. – Struan hátat fordított öccsének. – Nem tart sokáig.
– Rendben van, Dirk. – Robb zsebre vágta a kezét. – Mi volt az éjjel Aberdeenben?
Struan beszámolt neki a történtekről, majd átadta a szerződéseket és a gyámságot igazoló papírokat. Vu Kokról, Kemojról és a Szent Iván-éjről azonban nem tett említést. Szent Iván éjjelén még ő lesz a Tajpan, és hogy mit tesz majd akkor, az csak rajta áll – rajta egyedül.
Robb aggódott. – Hol vannak most a fiúk?
– A Resting Cloudon. Wolfgangra bíztam őket. A férfiak a China Cloudon vannak.
– Én amondó vagyok, küldjük haza a fiúkat a lehetőleg hamarabb. Ha kitudódik, hogy kapcsolatban állunk ezzel a söpredék kalóznépséggel... Isten a tudója, miféle baj zúdul a nyakunkba.
– A Thunder Cloudon már csaknem teljesen befejeződött a berakodás. Négy-öt napon belül útra kész. Azzal fognak menni.
– Még ma átküldőm őket Vampoára.
– Azt nem, öcsém. Én magam viszem át őket holnap. Úgy biztonságosabb. Kantonban túl sok minden forog kockán, így hát jobb lesz, ha nyomban visszamegyek. Akarsz velem jönni?
– Nem mehetek, Dirk. Most, hogy itt van Sarah, és nemsokára szülni fog... Miért nem viszed Culumot?
– Sok itt a dolog.
– Rengeteg mindent kell még tanulnia a teáról, a selyemről meg a hajózásról. És már csak négy hónap van hátra.
– Rendben van.
– A férfiakkal mi a terved?
– Mindenekelőtt Wolfgang és Gordon megtanítja őket angolul. Három hónap múlva klipperekre tesszük őket. Egy hajóra csak egyet. Törd egy kicsit azt a ravasz fejedet, hogyan állíthatnánk a mi oldalunkra őket.
– Megpróbálom. Kíváncsi volnék, vajon miben sántikál Vu Kok és Scragger. Egy körömfeketényire sem bízom bennük.
– Én sem. – Vajon mit tennél te Szent Iván éjszakáján, ha tudnál a dologról, tűnődött Struan. Odaküldenéd a fregattokat, efelől biztos vagyok. És ezzel talán a vesztükbe küldened őket. És én? Még nem tudom.
Robb a sátor nyílásán át az építkezések felé nézett. – Ha Isten velünk lesz, ebben a szezonban messze megelőzzük Brockot.
– Igen... – De mi legyen vele? És Gorthszal?
– Azt hiszem, a part egy részét fel kellene töltenünk, és ki kellene vinnünk a dokkokat mély vízig – mondta Robb. – Akár most, akár jövőre.
– Jó gondolat, öcsém.
– Bocsánatát kérem, uram – sietett be a sátorba Cudahy –, de ön mondta, hogy azonnal jelentsük.
– Jöjjön beljebb, Mr. Cudahy – mondta Robb. – Hogyan ment?
– Mint a karikacsapás, uram. A levélzsák ott volt, ahol mondta. Kívánságának megfelelően megszereztem az utaslistáját is. Pokliucsaunál értünk ki elé. Három órán belül megérkezik az öbölbe. – Cudahy elmosolyodott, és letette a: kis postazsákot. – Bocsánatát kérem, uram... de honnan tudta, hogy már itt van a postahajó? Egy nappal korábban jött.
– Puszta megérzés, Mr. Cudahy – felelte Robb. – Volna szíves odakint várakozni? – Nekilátott, hogy átnézze a postát. Cudahy megérintette a halántékát, és kiment.
– Remek volt ez az ötleted, hogy őrszemet állítsunk a hegytetőre – mondta Robb.
– Ezek szerint Culum nem feledkezett meg róla. – Struan örült, és elraktározta magában az információt, de még jobban örült annak, hogy Culumnak és Robbnak sikerült titokban megvalósítani az elképzelést. – Hogyan jeleztek?
– Megbíztuk az egyik irodistát, az öreg Vargas unokaöccsét, Jesus de Vargast, hogy negyedóránként nézzen fel a hegytetőre. Természetesen távcsővel, és természetesen titokban. Culum kidolgozott egy zászlós kódrendszert. Ebből meg tudjuk állapítani, hogy a hajó postát hoz-e, hogy a miénk-e, a Cooper-Tillmané vagy Brocké.
Átnézték a postát. A három hónappal korábbi napi és képeslapokat félretették, hogy majd szabad idejükben böngészgessék. Sarah részére könyvek, kották, színdarabok, divatlapok érkeztek, Struan részére hajózással kapcsolatos újítások leírásai, Robb részére üzleti papírok.
Először az üzlettel foglalkoztak.
A londoni tőzsdén észrevehetően emelkedett a fűszerek ára: a gyömbéré, a szerecsendióé, a borsé, a fahéjé. A melaszé csökkent. Az alacsony készletek miatt a tea vételi ára ötven százalékkal haladta meg a korábbit – ez egyben azt jelentette, hogy ha a Blue Cloud elsőként érkezik, Struanék több mint kétszáznegyvenezer fontot nyernek az üzleten. Komoly méretű chartista zavargások miatt csökkent a lancashire-i pamutszövödék és a walesi szénbányák kapacitása, ami azt jelezte, hogy drágább lesz a lámpákba való petróleum, és hogy a pamutszövetek ára a vártnál magasabbra szökik. Kalkuttában esett az ópium ára a rekordtermés következtében. Ezért Struan megváltoztatta korábbi tervét, s a Hongkongnál horgonyzó Sea Cloudnak azt az utasítást adta, hogy a korábbi paranccsal ellentétben ne Vampoára menjen teáért, hanem Manilába fűszerekért, s a Jóreménység fokának megkerülésével teljes sebességgel induljon haza. Robb utasította Vargast, hogy vásároljon föl az utolsó yardig minden elérhető pamutszövetet, fonalat és cérnát; adjon túl a melaszon; a korábbi rendelésnél lényegesen több ópiumot vásároljon Kalkuttában, a jelenlegi készleteket pedig a lehető leggyorsabban adja el.
Mikorra a postahajó az öbölbe ért, a Sea Cloud már Manila felé vitorlázott, s háromórányi előnye potenciálisan negyvenezer fonttal tette gazdagabbá a Nemes Házat. Struanék ugyanis ez alatt a három óra alatt fölvásároltak minden létező lámpaolajat, pamutterméket, fonalat, cérnát és fűszert, továbbá előre lefoglaltak minden kibérelhető rakteret az amerikai és angol hajókon – csak a Brock és Fiaién nem. Tisztában voltak vele, hogy amint a posta a partra ér és a hírek elterjednek, megrohanják őket a pamutra és fűszerekre ácsingózó vevők, s ész nélkül bérelik majd a hajókon a raktereket, hogy minél előbb hazajuttassák a szállítmányokat. E kereskedők egyike se tudta, hogy a Sea Cloud már lekörözte őket, legalább egynapi előnye van, s hogy így le fogja fölözni előlük a londoni piacot.
– Milyen kár, hogy legalább két napba telik, míg a vevőink kívánságát kielégíthetjük, és útnak indíthatjuk a manilai hajókat – mondta jókedvűen Robb.
– Bizony, szomorú dolog ez, Robb, nagyon szomorú.
– Érzésem szerint egész jól kezdtük ezt a napot.
A sátor ajtajában álltak, a postahajót figyelték, amely épp akkor vetette ki horgonyait. Csónakok egész csapata nyüzsgött körülötte; zsúfolásig telve voltak férfiakkal, akik minél hamarabb szerették volna kezükbe venni a küldeményeket. Struan az érkező utasok névsorára pillantott. – Jóságos ég! Ide nézz! – nyújtotta át Robbnak a papírlapot.
Robb tekintete végigfutott a listán, majd egy pontra szegeződött: őfensége Szergejev nagyherceg. – Mit keres egy ilyen magas rangú orosz Ázsiában?
– Igen, kétségtelen, ez is érdekes, öcsém, de most nem rá gondoltam. Olvasd végig.
Robb tovább olvasott. Kereskedőfeleségek., három visszatérő kereskedő, férfinevek, amelyek semmit sem mondtak neki. Végül ráakadt. – Maureen Quance és családja? – Harsányan fölkacagott.
– A mindenségit, nincs ezen mit nevetni! – mondta Struan. – Mi lesz a bíráskodással?
– Uramatyám!
Hat esztendeje történt, hogy Aristotle felesége dühöngve felszállt egy hajóra Macauban, hogy hazautazzon vele, s mindezt abban a hiszemben – s e hitében mindenki osztozott –, hogy Aristotle, aki állandó halálos rettegésben élt mellette, Angliába szökött előle. Férjeura azonban nem menekült el – Mrs. Fortheringill műintézetében, a Tanult Ifjú Hölgyek Intézetében rejtőzködött, abban a nyilvánosházban, amit a helybeliek csak C. C. – Ciceréző Cicák – néven emlegettek. Egy héttel azután, hogy Maureen elhajózott, Aristotle előbújt rejtekhelyéről; hónapokba került, mire ismét a régi önmaga lett és le tudta győzni a neuraszténiát. A kereskedők szerint a neuraszténiát annak köszönhette, hogy igencsak visszaélt a műintézet vendégszeretetével. Aristotle ezt hevesen tagadta: „Istenemre mondom, ha egy férfi ilyen szorult helyzetbe kerül, aligha hajlamos részt venni olyasmiben, amit jobb kifejezés híján csak kicsapongásnak tudnék nevezni. Kétségtelenül kellemes hely, de kicsapongásról szó sem volt. Nem, kedves barátaim: a rettegés és a kicsapongás nemigen fér meg egy ágyban.” Senki sem hitt neki.
– Most mit tegyünk? – kérdezte Robb.
– Ha Aristotle megtudja, biztos, hogy eltűnik. Elhajózik Kantonba, mi pedig itt maradunk a pácban. Mindenekelőtt meg kell találnunk, és estig el kell rejtenünk.
– Hol van most?
– Nem tudom. Küldj szét kutatóosztagokat. Keresse mindenki. Ha megtalálják, vigyék a Thunder Cloudra – nem érdekel, milyen ürüggyel –, és tartsák ott mindaddig, amíg el nem érkezik a bíráskodás ideje. Cudahyt azonnal küldd a postahajóra. Mondja meg Maureennak, hogy családjával együtt a vendégünk. Helyezze el őket a kisebbik állóhajón. Talán sikerül holnapig lekötnünk a figyelmét.
– Ki van zárva. Mérföldekről megszimatolja Aristotle-t.
– Meg kell próbálnunk. Vagy hajlandó vagy bíráskodni?
– No és a bokszmérkőzés? Aristotle ezt nem fogja kihagyni!
– Ha rendelsz nála egy portrét Sarah-ról vagy valamelyik gyerekről, akkor kihagyja.
Robb elsietett.
Struan az órájára pillantott. Még csak egy óra múlva kell a zászlóshajóra mennie. Elküldött Gordon Csenért, és megkérte, szedjen össze harminc kínait őrségnek.
– Bölcs dolognak tartanám, Tajpan, ha a nagyobb biztonság kedvéért a háza köré is állítana őrséget – mondta Gordon. – Boldog lennék, ha így határozna.
– Jó ötlet, Gordon. Akkor legyen harmincöt ember.
– Sajnos azoknak a kínaiaknak a többsége, akik a Tajpingsanra költöztek, nagyon rossz ember. Sokat bűntényeik miatt köröznek Kuantungban, és itt, Hongkongban... itt nem érhetik el őket a mandarinok. – Ruhája bő ujjából egy pergamentekercset húzott elő. – Erről jut eszembe, hogy a mai esti bálra vonatkozóan egyezséget kötöttem a kolduskirállyal. – Az asztalra tette a tekercset. – Itt a nyugtája. Elkérhetem az összeget a compradorétól?
– Nyugta? Miről?
– Három taelről. Ez a szerény összeg biztosítja, hogy ma este egyik vendégét sem fogják háborgatni. Voltam olyan bátor, hogy az ön képviseletében kötöttem vele egy igen előnyös megállapodást: havi három taelért a koldusok elkerülik az ön házának és a Nemes Ház birtokainak környékét.
– Nem fizetek! – robbant ki Struan. – Engem nem érdekel, hogy Macaunak megvan a maga kolduskirálya, vagy hogy az összes kínai városnak megvan. Istenemre, ezt Hongkongban nem fogjuk bevezetni!
– De ő már itt van, és megszervezte az embereit – felelte nyugodt hangon Gordon Csen. – Ki más adná ki a koldusoknak az engedélyt? Ki felelne értük? Ki másnak fizetnénk baksist annak érdekében, hogy megkapjuk azt a kivételes elbánást, ami a hozzánk hasonlóan gazdag és magas pozícióban lévő embereket megilleti? Nagyon kérem, Tajpan, gondolja meg. Nagyon kérem, fogadja meg a tanácsomat. Biztosítom önt, hogy ez nem kidobott pénz. Próbálja meg, legalább egyetlen hónapra. Ez nem túl nagy kérés. Be fogja látni, milyen bölcs szokás. Ezzel természetesen a birtokait is megóvja, mivel a koldusok informálják a tolvajokat. Ez rettentő fontos, higgye el nekem.
– Rendben van – mondta nagy sokára Struan –, de csak egyetlen hónapra, egy nappal sem tovább. – Odafirkantotta a nyugtára nevének kezdőbetűit: tudta, hogy mostantól fogva mindig ennyit fog fizetni a kolduskirálynak. A szokás ellen nem lehet fölvenni a harcot, hacsak ki nem zárnak minden kínait Hongkongról.
– Holnap fölveheted a pénzt Csen Sengnél.
– Köszönöm.
– Mi ad jogot ennek az embernek arra, hogy ő legyen a kolduskirály?
– Gondolom, az, hogy a többiek megbíznak benne, Tajpan. – Gordon Csen ismét figyelmeztette magát, hogy délután ne felejtsen el beszélni ezzel az emberrel: meg akart bizonyosodni felőle, hogy minden úgy megy-e, ahogy azt hónapokkal korábban eltervezte. Nagyon örült, nemcsak azért, mert alacsony összeget alkudott ki Struan nevében – két taelt ma estére és havi két taelt: az egy taelnyi különbség az ő jogos haszna –, hanem azért is, mert volt olyan előrelátó, és megkérte Zsin-kuát, rendeljen ki egy „királyt” Kantonból. A férfi, akit Zsin-kua küldött, a kantoni kolduskirály öccse volt, ami azt jelentette, hogy az illető nem kezdő a szakmájában, jól tudja, milyen módszerekkel lehet a legkisebb erőfeszítés árán a legnagyobb eredményt elérni. Ezt az embert természetesen bevezették a Hung Mun hongkongi páholyába is, mint alacsonyabb rangú tisztviselőt. Tökéletes elrendezés, gondolta Gordon Csen. A koldusok által fizetett kenőpénz értékés és állandó része lesz a tong bevételeinek. Ekkor meghallotta apja hangját: azt a kérdést tette fel neki, amire várt.
– Hallottál már a háromszögesekről, Gordon?
– Természetesen olvastam a rendeletet – felelte nyugodtan Gordon Csen. – Miért?
– Tudsz valamit róluk?
– Úgy hallottam, hogy a történelem során a titkos társaságok mindig az idegen betolakodók elleni harc egyik formáját jelentették. És hogy sokféle nevük van.
– Tartsd nyitva a füled, és bizalmasan, folyamatosan tájékoztass a tevékenységükről – már ha van ilyen. Szeretnék még valamit mondani neked: a flottámban jelenleg húsz kínai újonc szolgál. Megpróbálom megtanítani őket a matrózmesterségre. Mauss-szal együtt te fogod őket angolul tanítani. És azt a tíz másikat is, akik Angliába mennek, hogy kitanulják a hajóépítést.
– Igen, uram – sugárzott Gordon. Harminc ember. S ezzel – természetesen – harminc új háromszöges. Igen, jól cseng ez a háromszöges, jobb, mint a Hung Mun. És húsz ilyen ember a Nemes Ház hajóin hihetetlen mértékben megnöveli a páholy erejét. Gordon rettenetesen elégedett volt önmagával. Remekül ment a toborzás. Minden szolga az ő ellenőrzése alatt állt – mivel, természetesen, mióta a barbárok betették a lábukat Ázsiába, a szolgákat a háromszögesek emberei közül válogatták ki. A következő lépés, hogy megalakítsa a hajós kulik céhét, amelynek minden tagja háromszöges lesz. A napszámosok céhének megszervezése már előrehaladott állapotban volt. Kisvártatva Hongkong valamennyi munkása, valamennyi kínai a szervezet fizető tagja lesz – országuk dicsőségére és a közjavára. Igen, mondta magában izgatottan Gordon, itt, Hongkongon, ahol nem kell félni a mandarinoktól, mi leszünk Kína legerősebb páholya. És miután kiűztük a mandzsukat, e páholy vezetője egyike lesz az új császár bizalmasainak. Halál a Csingekre – itt az ideje, hogy ismét törvényes vezetőink, a régi kínai dinasztia tagjai, a Mingek vegyék át a hatalmat. – Mikor kezdhetem?
– Holnap.
– Kitűnő. Bizonyos lehet a buzgalmamban. – Gordon könnyedén meghajolt. – Ha ön is beleegyezik, nagyon szeretnék földre borulni, és tiszteletemet leróni Csung úrnő előtt. És a gyerekek előtt. Hosszú hónapok óta nem láttam őket.
– Természetesen – felelte Struan. – Gyere holnap délben. Mi volna, ha ismét felújítanánk a hetenkénti leckéket? Azt hiszem, jót tenne az úrnőnek.
– Boldogan. És így beszélgethetnék a gyerekekkel is. – Gordon két újabb papírtekercset húzott elő ruhája ujjából. – Elhoztam a kettőnk közötti szerződés múlt havi könyvelését. Óhajtja átnézni a számokat?
– Igen.
Gordon kigöngyölte a tekercseket. Az egyik kínai írásjelekkel, a másik angolul volt írva. – Boldogan tudatom önnel, Tajpan, hogy egy kezdeti, tízezer dolláros befektetés révén hatezer-ötvennyolc dollár és negyvenkét cent haszonra tettünk szert.
Struan szemei elkerekedtek. – Ezt már nevezem... Egy hónap alatt ekkora haszon...
– Nagyon büszke is vagyok rá. A földbefektetéseink is kitűnően alakulnak. Nagy haszonnal kecsegtetnek.
– De hiszen te nem is vettél földet.
– Az árverésen nem. De a... hm... A tajpingsani településen vásároltam parcellákat. A múlt héten hagyta jóvá a... földhivatal. Ezenkívül tekintélyes számú telkünk van Aberdeen és a Deepwater Bay környékén.
– De hát azokat még nem bocsátották árverésre.
– Ezek, hogy úgy mondjam... helyi kézben lévő földek, Tajpan. Ősi jog szerint. Megszereztem minden létező közjegyzői okiratot, legalábbis azokat, amelyeknek létezéséről tudomásom van.
– De ez nem törvényes, fiam. Itt minden földet a Koronától kell megvásárolni.
– Igen, de természetesen néhány intézkedést foganatosítani kell, hogy... hogy kártalanítsák a falut. Ez a falu már esztendők óta létezik, és... és a Korona nagylelkű. – Gordon tekintete őszinte volt. – Mr. Culum hajlott arra a véleményre, hogy őexcellenciája kedvezően fogja megítélni azokat az okmányokat, amelyeket a falu öregjei „érvényesítettek”... Azt hiszem, ez rá a jó szó.
Kíváncsi volnék, gondolta Struan, hogy az „érvényesített” földek közül mennyi az, amely sosem volt a falué, sem senki másé. – Valamennyi papírunkat „érvényesítették”?
– Természetesen, Tajpan. Méghozzá nagyon gondosan. Különben teljesen értéktelenek lennének, nem? – Gordon elmosolyodott. – A birtokaink különböző „megbízottaink” nevén szerepelnek, és minekünk, ami a nyilvánosságot illeti, semmi földünk nincs. A lehető legnagyobb óvatossággal jártam el.
– Nagy jövőt jósolok neked az üzleti életben, Gordon. – Struan gondosan átolvasta a kimutatást. – Ez a tétel itt mi? Ez a kétezer-kilencszázhetvennyolc dollár?
– A tajpingsani birtokaink bérleti díjai.
– Tévedsz. A dátumok tanúsága szerint ez a tétel kéthavi bérleti díjnak felel meg, és még csak egy hónapja tiéd ez a föld.
– Ez úgy történt, Tajpan, hogy amint a kínaiak kezdtek letelepedni a tajpingsani birtokaikon, én nyomban kivetettem rájuk a bérleti díjat. Az, hogy mi tulajdonképpen csak egy hónappal később szereztük meg a földek tulajdonjogát, nem tartozik rájuk. Vagy igen?
– Csak annyiban, hogy ez csalás.
– Engedelmével nem az, uram. A tények szerint nem. Az ide költözők természetesen a legjobb területeken akartak megtelepedni. Csak keveset kértünk tőlük – jóhiszeműen használatba adtuk nekik a földet. Boldogok voltak, hogy fizethetik a „bérleti díjat”, mivel bérleti díjat természetesen mindenkinek fizetnie kell. Ez az összeg tulajdonképpen a szolgálataink fejében járt nekünk. Nagy kockázatot vállaltam, hogy ezt a szolgálatot megtehessem nekik. Ha nem siketült volna megvásárolnom a földet, és így nem részesíthettem volna őket a hosszú bérleti idő jótéteményében, végül bizonyosan uzsorások, tolvajok és banditák kezébe kerültek volna.
Struan felmordult. – Mi a terved a pénz többi részével?
– Ha kérhetem a türelmét, uram, ezt az összeget szeretném félretenni a jövő hónapra. Továbbra is felhasználnám azt a hitelt, amit ön volt oly szíves folyósítani nekem... Nagy óvatossággal fogok cselekedni.
Struan összegöngyölte a papírt, és Gordon felé nyújtotta.
– Nem, Tajpan, ez az ön példánya.
– Jól van.
Struan egy percre elgondolkodott, majd halkan megszólalt: – Úgy hallottam, hogy a kínaiak nagyon magas kamatra szoktak pénzt kölcsönözni. Bízom benne, hogy ez egyik befektetésünk esetében sem történik így. – Merőn nézett Gordon szemébe. Hosszú csend következett. – Az uzsora rossz üzlet.
– A pénzkölcsönzés nagyon fontos üzlet.
– Normális kamatok esetén.
Gordon a varkocsa végével játszadozott. – Egy percenttel olcsóbban a szokásosnál?
– Kettővel.
– Másfél nagyon tisztességes lenne.
– Igen... Nagyon tisztességes. Okos üzletember vagy te, Gordon. Jövőre talán többet is hitelezek neked.
– Mindent el fogok követni, hogy az ön döntése ellenére is hatalmas nyereségre tegyünk szert.
– Lefogadnám, hogy így lesz, Gordon – felelte Struan. Kipillantott a sátor nyílásán, és meglepetten látta, hogy a haditengerészet egyik tisztje közeledik sietve feléjük.
– Mr. Struan! – tisztelgett feszesen az őrtiszt. – Őexcellenciája üdvözletét küldi, és kéri, hogy mielőbb keresse fel a zászlóshajón.
Struan az órájára nézett. Még nem volt késésben, de csupán ennyit mondott: – Természetesen.

18

Longstaff az ajtónak háttal állva, a kajüt ablakain át a postahajót nézte merev tekintettel. Struan észrevette, hogy az ebédlőasztal négy személyre van terítve. Az íróasztalon egy halom hivatalos levél hevert. – Jó reggelt, Will.
– Üdvözlöm, Dirk. – Longstaff megfordult, kezet nyújtott, és Struan úgy látta, fiatalosabb, mint hónapokkal ezelőtt. – Hát ez érdekes, nem találja?
– Micsoda? – kérdezte Struan, tudva, hogy Longstaff kérdése nyilván az orosz nagyhercegre vonatkozik. De meghagyta neki azt az örömet, hogy ezt ő közölje vele. Különben is szerette volna hallani Longstaff véleményét, mivel annak ellenére, hogy Will itt Ázsiában úgyszólván el volt temetve s mint kereskedelmi szuperintendáns hasznavehetetlen volt, Struan tisztában volt vele, hogy Longstaffnak az európai diplomáciai ügyekkel kapcsolatos véleménye mindig megszívlelendő és igen tanulságos.
Mióta elintézte a legsürgetőbb problémát, és Aristotle-t biztoságba helyeztette hajója fedélzetén, egyfolytában azon törte a fejét, hogy vajon miért jött ide ez az orosz. Furcsának, zavarónak találta érkezését, de nem tudta, miért.
– Ön még nem hallott róla, de váratlan vendégünk érkezett.
– És ki az?
– Nem kisebb méltóság, mint egy nagyherceg. Egy orosz nagyherceg, Alekszej Szergejev. A postahajóval jött.
Struan megfelelő módon meglepődött. – És minek köszönhetjük ezt a „megtiszteltetést” itt, Ázsiában?
– Csakugyan: minek? – Longstaff elégedetten dörzsölgette a kezeit. – Velünk fog ebédelni. Clive kíséretében érkezik.
Clive Monsey Longstaff helyettese volt, hivatásos köztisztviselő, s főnökéhez hasonlóan a külügyminisztérium megbízottja. Normális körülmények között Monseyt Macauhoz, Longstaff állandó főhadiszállásához kötötte szolgálata.
– Jött néhány érdekes levél is – mondta Longstaff. Struan érdeklődése fokozódott. Tudta, hogy sem a Csuenpi Egyezmény hivatalos elismerése, sem pedig Longstaff kormányzói kinevezése nem lehet köztük, mivel a háború sikeres befejezésének híre még csak most ért el Londonba.
Struan elfogadta a sherryt. – A Közel-Kelet? – kérdezte, s lélegzet-visszafojtva várta a választ.
– Igen. Hál' istennek a válságnak vége. Franciaország elfogadta külügyminiszterünk rendezési elképzeléseit, így nem kell többé tartanunk egy általános háborútól. A török szultán annyira hálás volt a támogatásunkért, hogy aláírt velünk egy kereskedelmi egyezményt, amelyben eltörölt minden török kereskedelmi monopóliumot, s az egész ottomán birodalmat kitárta a brit kereskedelem előtt.
Struan felrikkantott: – Mindenre, ami szent! Hosszú napok óta nem hallottam ilyen jó hírt.
– Gondoltam, hogy örülni fog neki – felelte Longstaff. A régi keletű válság kiváltó oka a Dardanellák volt, ez az Égei- és Fekete-tenger közötti tengerszoros, amely fölött a török ottomán birodalom gyakorolt ellenőrzést. Ez a szoros volt a Földközi-tengernek és Európa déli részének a kulcsa, s egyben örökös casus belli is a nagyhatalmak – Britannia, Franciaország, Oroszország, az Osztrák-Magyar Monarchia és Poroszország – számára, mivel a Dardanellákon át az orosz hadihajók rövid úton kijuthattak a létfontosságú Földközi-tengerre, s ugyanígy a többi nemzet hadihajója is eljuthatott a Fekete-tengerre, ahonnan Oroszország hasát fenyegethette. Nyolc esztendővel ezelőtt Oroszország kicsikart egy egyezményt Törökországtól, amely a törökökkel közös fennhatóságot biztosított számára a Dardanellák fölött. Attól kezdve feszültebbé vált az országok egymás közötti kapcsolata. Aztán, három évvel ezelőtt, Mohamed Ali, a franciák által támogatott, felkapaszkodott egyiptomi katonapasa megtámadta Konstantinápolyt, és kikiáltotta magát az ottomán birodalom kalifájává. Franciaország nyíltan és lelkesen támogatta a szultán ellen. Egy franciabarát kalifa a Dardanellák mentén azonban veszélyeztethette a többi nagyhatalom érdekeit, s ezért egész Európa el volt szánva, hogy azonnal nyílt konfliktusba bocsátkozik.
Lord Cunnington, a brit külügyminiszter rávette a nagyhatalmakat (Franciaország kivételével, amelyet meg sem kérdeztek), hogy befolyásukat a szultán mellett, Mohamed Ali ellen vessék latba. A franciák dühöngtek, és háborúval fenyegetőztek. A javasolt rendezési terv szerint Alinak vissza kellett volna vonulnia Egyiptomba, ami után, amíg csak él, fennhatóságot biztosítottak volna neki Szíria fölött; elismerték volna mint Egyiptom független uralkodóját, csupán jelképes évi adót kellett volna fizetnie a török szultánnak, s ami a legfontosabb: a Dardanellákkal kapcsolatos ősi jogokat egyszer és mindenkorra a nagyhatalmak garantálták volna – ilyenformán amíg a törökök nyugton maradnak, a szoros minden nemzet minden hadihajója számára tiltott terület.
Az, hogy Franciaország elfogadta a tervezetet és beleegyezett abba, hogy egyiptomi szövetségese visszavonuljon, egyben a gazdagságot jelentette a Nemes Ház számára. Most mindaz a bonyolult pénzügyi elrendezés, amellyel kapcsolatban Struan és Robb két esztendő óta oly súlyos kockázatokat vállalt, végül is megszilárdult. Ilyenformán a Nemes Ház kereskedelmi hatalma a pénzügyi csatornákon keresztül elhatol valamennyi nagyhatalom szívébe; átvészelhetik a folyamatos nemzetközi válságot, s új, óriási tea- és selyempiacok nyílnak meg előttük. Ezen túlmenően: most, hogy az ottomán birodalomban érvényre jutottak a brit érdekek, talán leállítják a törökök ópiumtermelését is. A kifelé irányuló ezüstforgalmukat ellentételező török ópium hiányában az amerikaiak kénytelenek lennének kibővíteni a Britanniához fűződő kereskedelmi kapcsolataikat, s szorosabbra kötni azokat a szálakat, amelyeket Struan mindig is szorosabbra szeretett volna fűzni Amerikával. Igen, mondta magában Struan, nagyon jó év az idei. Csupán az zavarta, hogy Longstaff előbb kapta meg a hivatalos híreket, mint ő; a parlamentben ülő informátorai általában jó előre értesítették az ehhez hasonló fontos dolgokról. – Ez nagyszerű – mondta.
– Mostantól kezdve hosszú ideig béke lesz. Amíg Franciaország megint meg nem próbálkozik valamilyen trükkel.
– Vagy az Osztrák-Magyar Monarchia. Vagy a poroszok. Vagy Oroszország.
– Igen... Erről jut eszembe: Szergejev. Mit keres itt, Ázsiában, ebben az időpontban egy ilyen fontos orosz méltóság? És hogyan lehetséges, hogy mi erről se hivatalos, se nem hivatalos formában nem kaptunk értesítést? Amikor Afrikától keletre mi ellenőrizzük az összes hajózási útvonalat?
– Talán csak körül akar nézni Orosz-Alaszkában, és a Jóreménység-fok felől jött.
– Száz fontot tennék rá, hogy ezt fogja mondani ő is – felelte Longstaff. Kényelmesen elhelyezkedett egy székben, s lábait az asztalra tette. – Szergejev fontos név Szentpétervárott. Gyerekkoromban öt évig éltem ott – az apám a cári udvarban dolgozott mint diplomata. Ezek a cárok mind zsarnokok. A mostani, I. Miklós, tipikus képviselőjük.
– Milyen értelemben fontos ember ez a Szergejev? – kérdezte Struan, akit meglepett, hogy több esztendei ismeretségük során Longstaff soha nem tett említést neki Szentpétervárról.
– Óriási földbirtokaik vannak. Rokonságban állnak a cárral. Több tízezer jobbágyuk és több száz falujuk van, ha jól emlékszem. Eszembe jut, hogy apám azt mondta, Szergejev herceg – nyilván ugyanarról a családról van szó – bejáratos a cárhoz, a bizalmasa, és Oroszország egyik leghatalmasabb embere. Érdekes, hogy ennek a családnak az egyik tagja most itt tűnik fel, nemdebár?
– Az a véleménye, hogy Oroszország megpróbál beavatkozni Ázsiában?
– Szerintem ez az ember túl befolyásos ahhoz, hogy az ideérkezése véletlen legyen. Most, hogy a Közel-Keleten helyreállt a status quo és a Dardanellák ügye is nyugvópontra jutott, egyszer csak felbukkan egy nagyherceg!
– Ön kapcsolatot lát ezek között a dolgok között?
Longstaff halkan fölnevetett. – Nos, a közel-keleti rendezés ugyan egyelőre gátat vetett az oroszok nyugati irányú terjeszkedésének, de az oroszoknak nem sürgős: ők ki tudják várni a sorukat. A franciák és a poroszok alig várják már, hogy háborút indíthassanak. Az Osztrák-Magyar Monarchiában annak az ördögfattya Metternichnek komoly gondjai vannak az itáliai területek megtartásával, ugyanakkor dühös a franciákra és a britekre, amiért azok segítenek a belgáknak, hogy a hollandok rovására kialakítsák a saját nemzetüket. A britek és a franciák között csakhamar kitör a gyalázat a spanyol örökösödés miatt – a spanyol királynő tizenkét éves, és nemsokára férjhez adják. Lajos Fülöp a maga jelöltjét szeretné a férjeként látni, mi viszont nem engedhetjük meg, hogy a francia és a spanyol trón egyesüljön. Poroszország szeretné kiterjeszteni uralmát Európa fölött, Európára azonban a franciák a történelem során mindig is úgy tekintettek, mint amire nekik kizárólagos és isteni eredetű joguk van. Ó, igen – folytatta mosolyogva Longstaff –, az oroszok megengedhetik maguknak a várakozást. Ha majd az ottomán birodalom összeomlik, Oroszország szép nyugodtan elfoglalja a Balkánt – Romániát, Bulgáriát, Besszarábiát, Szerbiát –, és ugyanilyen szépen bekebelezi majd az Osztrák-Magyar Monarchia egy részét is. Ezt persze mi nem engedhetjük, ezért aztán kitör majd a háború – hacsak Oroszország bele nem egyezik egy ésszerű rendezésbe. Ilyenformán tehát, Oroszország szemszögéből, Európa jelenleg nem jelent veszélyt. Pillanatnyilag ugyan nemigen ugrálhatnak, de ez nem érdekes. Az ő politikájuk mindig is a csellel történő hódítás volt – megvesztegetik az adott ország vezetőit és az ellenzék vezetőit, már ha egyáltalán van ilyen. Nem indítanak háborút – kiterjesztik „befolyási területeiket”, aztán talonba teszik az ország vezetőit, és megdolgozzák a népet. Most, hogy nyugatról nem fenyegeti őket veszély, szerintem kelet felé fordítják a tekintetüket. Oroszország ugyanis abban a hiszemben él, hogy Istentől kapott pozíciója van ezen a földön, és hogy – s ebben azonos nézeteket vall a franciákkal meg a poroszokkal – isteni küldetése, hogy uralkodjon e világon. Kelet felé pedig, egészen a Csendes-óceánig, egyetlen nagyhatalom sem áll az útjában.
– Kivéve Kínát.
– Mi ketten viszont tudjuk, hogy Kína gyenge és tehetetlen. Márpedig nem szolgálna előnyünkre, ha lenne egy gyenge Kína és egy nagyon erős Oroszország, amely talán megszerezné a Kína fölötti uralmat is, nem találja?
– De – felelte Struan. – Ha ez így alakulna, az oroszok akkor fojtanának meg minket, amikor csak tetszik nekik; És Indiát is.
A két férfi elhallgatott, mindkettő elmerült gondolataiban.
– De hát miért küldenek ide egy ilyen fontos embert?
– Hogy körülszimatoljon minket. A történelem tanúsága szerint egyértelmű a válasz. Oroszország nagy bajkeverő, és mindaddig az is lesz, amíg meg nem találja az általa természetesnek vélt határait. Határos Törökországgal – Törökországban zavargások vannak. Határos Indiával – Indiában zavargások vannak. Határos Kínával – legalábbis tudomásunk szerint határos –, tehát ott is kell valamilyen problémának lennie. Szergejev azért jött ide, hogy kipuhatolja sikereinek titkát. Minél gyengébbnek véli Kínát, annál jobb okuk lesz rá, hogy sietve terjeszkedni kezdjenek kelet felé. Ezért meg kell próbálnunk semlegesíteni a herceget, meg kell zavarnunk a szimatát, és el kell vele hitetnünk, hogy Kína nagyon erős. Ehhez minden támogatására szükségem lesz, Dirk. Meghívhatnánk a ma esti bálra a herceget?
– Természetesen.
– Mindenképpen értésére kell adnunk, hogy Kína őfelsége a királynő kizárólagos befolyási területe... és hogy őfelsége kormánya semmiféle beavatkozást nem tűr itt.
Struan gondolatai sebesen száguldottak előre az időben. Minél inkább elkötelezi magát a Korona Ázsiában, annál inkább elősegíti az alaptervet: bevonni Kínát a nagyhatalmak családjába. Minél erősebb az angolok által kitanított és segített Kína, annál jobb az egész világnak. Igen... Nem engedhetjük, hogy zsarnok orosz cárok beavatkozzanak ebbe, amikor már a siker küszöbén állunk.
Kopogtattak, majd Clive Monsey jelent meg az ajtóban. Vékony, negyvenöt év körüli, csendes, szerény, gyérülő hajú férfi volt, az orra hatalmas krumplira emlékeztetett.
– Excellenciás uram! – mondta. – Engedelmével bemutatom őfensége Alekszej Szergejev nagyherceget.
Longstaff és Struan felállt. Longstaff a herceg elé ment, és tökéletes oroszsággal megszólalt: – Fenség, örülök, hogy itt üdvözölhetem. Kérem, fáradjon be, és foglaljon helyet. Kellemes útja volt?
– Tökéletes, excellenciás uram – felelte meglepetés nélkül Szergejev. Megrázta a feléje nyújtott kezet, s hibátlan eleganciával, könnyedén meghajolt. – Roppant kedves öntől, hogy meghív ebédre, amikor én elkövettem azt az udvariatlanságot, hogy nem értesítettem előre jövetelemről. Köszönöm ezt azért is, mert látogatásom nem hivatalos jellegű, és csupán rögtönzött.
– Tartjuk szerencsénknek, fenség.
– Reméltem, hogy az ön személyében Oroszország nagyrabecsült barátjának, Sir Robertnek a fiához lesz szerencsém. Ez roppant kellemes véletlen.
– Igen, csakugyan – válaszolta Longstaff szárazon. – És hogy van kedves édesapja?
– Örömmel közölhetem, hogy jó egészségnek örvend. És az öné?
– Néhány éve meghalt.
– Bocsásson meg. És az édesanyja, Lady Longstaff?
– Örömmel mondhatom, hogy a legjobb egészségnek örvend.
Struan figyelmes tekintettel méregette az oroszt. Szergejev finom arcvonású, magas férfi volt; drága, makulátlan ruhát viselt. A válla széles volt, a csípője keskeny. Kiugró pofacsontjai és enyhén ferde metszésű, kék szemei némi egzotikus jelleget kölcsönöztek arcának. Nyitott szalonkabátja alatt, az övén lóvó díszkard öltözékének természetes velejárójaként hatott. A nyakában, hófehér nyakravalója alatt, vékony, bíborszínű szalagon valamilyen rendjel csillogott diszkréten. Nem az a fajta, akit érdemes ingerelni, gondolta Struan. Lefogadnám, hogy mestere a kardnak, s nem ismer kíméletet, ha valaki a „becsületébe” gázol.
– Fenség, engedje meg, hogy bemutassam önnek Mr. Dirk Struant – mondta angolul Longstaff.
A nagyherceg kezet nyújtott, elmosolyodott, s alig észrevehető akcentussal megszólalt: – Á, Mr. Struan, örülök, hogy megismerhetem.
Struan kezet fogott vele – Szergejev szorítása olyan volt, akár a satu. – Ön előnyösebb helyzetben van velem szemben, fenség – mondta Struan szándékoltan nyersen és nem diplomatikusan. – Az a határozott érzésem támadt, hogy ön sok mindent tud rólam, miközben én semmit sem tudok önről.
Szergejev fölnevetett. – A Nemes Ház Tajpanjának olyan hírneve van, amely még Szentpétervárra is eljutott. Reméltem, lesz részem abban a megtiszteltetésben, hogy találkozhatom önnel. És ha csakugyan érdekli, szívesen mesélek önnek magamról. – Rámosolygott Longstaffra. – Ön nagyon kedves hozzám, excellenciás uram. Biztosíthatom önt, tudatni fogom a cár őfelségével, hogy Őfelsége Britannia királynőjének teljhatalmú megbízottja több mint egyszerűen vendégszerető. Most pedig, miután részem volt abban az örömben, hogy megismerhettem önöket, visszavonulok, és nem zavarom tovább az urakat az államügyek megvitatásában.
– De fenség! Kérem, maradjon még, hiszen ebédre vártuk. – Longstaffot jólesően megbizsergette, hogy végre olyan feladat előtt áll, amelynek megoldására tanították, és amelyhez ért. – Roppant csalódást okozna nekünk. És amint látja, ez a találkozás teljesen baráti jellegű.
– Nos hát, köszönöm. Megtiszteltetésnek veszem.
Kinyílt az ajtó, a hajópincér lépett be jégbe hűtött pezsgővel és poharakkal. Előbb Szergejevnek kínálta a tálcát, aztán Longstaffnak, majd Struannak, s végül Monseynak.
– A biztonságos hazaútra – mondta Longstaff.
Ittak.
– Remek ez a pezsgő, excellenciás uram. Remek.
– Kérem, foglaljon helyet.
Az ebédet hibátlan protokoll szerint szolgálták fel; a herceg Longstaff jobbján, Struan a balján foglalt helyet. A stewardok kolbászt, osztrigát, yorkshire-i sonkát, friss marhahúsból főzött forró gulyást, roston sült báránycombot, főtt burgonyát és borecetben savanyított vöröskáposztát tálaltak az asztalra.
– Elnézését kérem, de sajnos nincs kaviárunk – mondta Longstaff.
– Örömömre szolgálna, ha adhatnék önnek, excellenciás uram, amint a hajóm megérkezik. Olyan balszerencsénk volt, hogy a Szunda-szorosban viharba kerültünk. A hajónkon repedések keletkeztek, Szingapúrba vittük, hogy kijavíttassuk. Éppen megérkezésünkkor indult a postahajó, ezért aztán azzal jöttem.
És ezért nem kellett előre értesítened bennünket, gondolta Longstaff. Ha a Szunda-szorost említi, ez azt jelenti, hogy a Jóreménység foka felől jött. Vajon mi az ördögben sántikálhat?
– Úgy hallom, Szingapúr klímája szeszélyes ebben az év szakban, Mr. Struan – mondta Szergejev.
– Az bizony. Most jár először Ázsiában, fenség?
– Igen.
– Nos, akkor megédesíthetjük az itt-tartózkodását. Bált adok ma este. Tartanám szerencsémnek, ha eljönne. Mindenkivel megismerkedhet az este.
– Nagyon kedves.
– Milyen hosszú időre tervezi az itt-tartózkodását? – kérdezte Struan.
– Amíg a hajóm meg nem érkezik. Nem hivatalos látogatást szándékozom tenni alaszkai területeinken.
– Nagyon megrongálódott a hajó?
– Ezt tulajdonképpen nem tudom, Mr. Struan. Nem nagyon értek az efféle dolgokhoz. Csak annyit tudok, hogy amint lehet, utánam jön.
– Akkor önnek szállásra lesz szüksége – mondta Struan, gyanítva, hogy Szergejev jóval többet tud az „efféle dolgokról”, és hogy a hajójának a „kijavítása” a lehető legkényelmesebb ürügy arra, hogy a herceg tetszése szerint szabhassa meg itt-tartózkodásának időtartamát. Sejtette azt is, hogy Szingapúr a Szentpétervárról Alaszka felé tartó hajók egyik rendszeresen használt közbülső állomása. – Boldog lennék, ha felajánlhatnék önnek egy lakosztályt az egyik állóhajónkon. Nem éppen fejedelmi lakosztály, de mindent el fogunk követni, hogy kellemesen érezze magát.
– Roppant kedves öntől. Csupán rólam és négy szolgámról volna szó. Ők akárhol megalszanak.
– Gondoskodni fogok megfelelő elhelyezésükről. Köszönöm – mondta Struan a hajópincérnek, aki közben ismét megtöltötte a poharát. – A hajója négyárbocos brigg?
– Háromárbocos.
– Magam is jobban kedvelem a háromárbocosokat. A nyílt tengeren könnyebben kezelhetők. A vitorlákat is könnyebb kurtítani. Az ön hajóján vannak felső sudárvitorlák és sudártarcsvitorlák?
– Nekem úgy tetszett, megfelelő mennyiségű vitorla van rajta. De hogy ezeket minek nevezik...
Struan figyelmét nem kerülte el a villanásnyi tétovázás; látta, hogy Szergejev ért a hajózáshoz. De vajon miért akarja titkolni?
– Hallom, hogy megoldódott a közel-keleti válság – mondta Szergejev.
– Igen – felelte Longstaff. – A postahajóval jött a hír.
– Nagyon szerencsés fejlemény. Franciaország nem csekély bölcsességről tett tanúbizonyságot, hogy elállt agresszív politikájától.
– Britannia számára a Dardanellák fontossága nyilvánvaló – válaszolta Longstaff. – A béke megőrzése mindannyiunk számára előnyös.
– Kár, hogy Franciaország és Poroszország ellenkezőleg vélekedik. No meg a Habsburgok is. Britannia és Oroszország öröktől fogva szövetségesek, érdekeik is hasonlók. Örömmel gondolok arra, hogy a jövőben még szorosabbra fonódik együttműködésünk.
– Igen – felelte udvariasan Longstaff. – Párizs persze nagyon közel van Londonhoz.
– Hát nem kár, hogy az a dicső város – úgy tetszik – mindig a legkülönösebb vezetőket találja meg magának? – kérdezte Szergejev. – Csodálatos nép, csodálatos. Csak éppen mindig olyan vezetőik vannak, akiket majd szétvet a hiúság, és szemmel láthatóan el vannak rá szánva, hogy szétszedik a világot.
– A világ nagy problémája, fenség, Európa, és az, hogy miképpen zabolázzuk meg az uralkodók hiúságát. Mi, britek persze szerencsések vagyunk, mert minekünk parlamentünk van, és többé nem egy ember kénye-kedve dönti el, hogy háborúba lép-e a brit hatalom.
– Igen, ez nagyszerű és dicsőséges gyakorlat, olyan, amely illik az önök országának nagyszerű sajátosságaihoz, uram. De nem alkalmas valamennyi nemzet számára. Vagy talán nem az ókori görögök voltak azok, akik arra a következtetésre jutottak, hogy a legtökéletesebb kormányzati forma a jó szándékú diktatúra? Amikor egyetlen ember uralkodik?
– Igen, a jó szándékú diktátor. Akit választanak. És nem isteni eredetű jogok alapján uralkodik.
– Ki tudja azt teljes bizonyossággal megállapítani, hogy isteni eredetű jog nem létezik?
– Fenséges uram – válaszolta Longstaff –, Isten létezését senki sem vitatja. Csak azt, hogy egy király akkor és azt tegyen, amikor és amit csak akar, anélkül hogy a nép véleményét megkérdezné. Nálunk, Angliában hosszú sora van az „isteni” királyoknak, s ezek nem bizonyultak csalhatatlannak. Márpedig ez egy vezető esetében meglehetősen kellemetlen tulajdonság, nemde? Túl sok ember életébe kerül.
Szergejev fölkacagott. – Szeretem az angolok humorát. – Struanra pillantott. – Ön skót, Mr. Struan?
– Igen. Brit. Manapság már nincs különbség skótok és angolok között. – Belekortyolt a poharába. – Eluntuk már, hogy lopkodjuk a jószágaikat. Úgy gondoltuk, egyszerűbb lesz, ha az egész országot ellopjuk, így aztán otthagytuk Skóciát, és délre költöztünk.
Valamennyien nevettek, aztán tovább borozgattak. Longstaff derűsen tapasztalta, hogy a Struan szókimondásától elbátortalanodott Monsey eddig meg se szólalt.
– Mi a véleménye, Mr. Struan? – kérdezte Szergejev. – Fenn tudná tartani a Nemes Házat egy olyan parlamenttel szemben is, amellyel harcban áll?
– Nem, fenség. De én csupán egy céget sodrok konfliktusba – versengésbe – más kereskedőkkel szemben. Én csak magamat és a cégemet kockáztatom. Nem mások életét.
– Most azonban háborúban állnak Kínával. Mert a hitetlenek voltak olyan vakmerők, hogy beleavatkoztak az önök kereskedelmi ügyeibe, így van?
– Részben. A hadba lépés azonban természetesen aligha rajtam múlott.
– Természetesen. Én csupán arra szerettem volna rámutatni, hogy önnek egy személyben joga van működtetni egy kiterjedt kereskedelmi érdekeltséget, és ennek ez a leghatásosabb módja: ha egy ember irányítja. Ez egy cég, egy flotta vagy egy nemzet esetében is igaz.
– Igen, feltéve ha sikeres az ember – felelte tréfálkozó hangnemben Struan, majd komoly hangon folytatta: – Lehet, hogy jelenleg a parlamentáris rendszer nem alkalmas Oroszország és néhány más ország számára, de meggyőződésem, hogy mindaddig nem lesz béke ezen a földön, amíg minden nemzet be nem vezeti az angol parlamentáris rendszert, míg minden embernek joga nem lesz szavazni, és egyetlen nép sorsa sem múlik egyetlen emberen, kormányozzon az isteni eredetű jogok alapján, vagy ostoba választók ostoba szavazatai által feljogosítva.
– Egyetértek – felelte Szergejev. – A feltételezése korrekt. Van azonban egy komoly gyengesége. Ön feltételezi, hogy a világ csupa felvilágosult emberből áll – mindenki ugyanolyan iskolázott, ugyanolyan jómódú –, ami természetesen lehetetlen, nemde? Be kellene utaznia Oroszországot, hogy lássa, mennyire az. Ezenfelül ön nem számol a nacionalizmussal és a különböző vallásokkal. Ha a hipotéziséhez hozzátenné, hogy „amíg nem lesz minden nemzet keresztény”, talán igaza lenne. De el tudja azt képzelni, hogy a francia katolikusok egyetértésre jutnának az angol protestánsokkal? Vagy az orosz ortodox egyház a spanyol jezsuitákkal? Vagy hogy azok a pogány mohamedán tömegek kiegyeznek a boldogtalan zsidókkal, azok meg a bálványimádókkal és hitetlenekkel?
Struan vett egy mély lélegzetet. – Örülök, hogy feltette ezt a kérdést – mondta, mintegy pontot téve a beszélgetés végére.
– Úgy látom, még sok érdekes vitánk lesz – mondta Longstaff könnyedén. – Parancsol teát, fenség? Egy óra múlva kezdődik egy bokszmérkőzés. Ha nem túl fáradt, talán megtekinthetné. Érdekes meccsnek ígérkezik. A tengerészet küzd a hadsereg ellen.
– Örömömre szolgálna, excellenciás uram. Ön melyiket választja? Én a másikra teszek.
– Egy guinea a tengerészetre.
– Áll.
Ebéd után teáztak, szivaroztak, majd végül Monsey visszakísérte a nagyherceget a postahajóra. Longstaff elbocsátotta a hajópincéreket.
– Azt hiszem, nem ártana, ha egy fregatt „véletlenül” nyomban elindulna egy kis szingapúri látogatásra – mondta Struannak.
– Magam is ugyanerre gondoltam, Will. A herceg ért a hajózáshoz, ebben biztos vagyok.
– Igen. Nagyon okos húzás volt magától, Dirk. – Longstaff a teáscsészéjét babrálta. – És ez a herceg nagyon körültekintő. Egy ilyen ember bizonyára nagyon óvatos, ami a hivatalos dokumentumokat illeti.
– Magam is így vélem.
– Én nagyon jól éreztem magam Szentpétervárott. Kivéve azokat a hosszú órákat az iskolában. Meg kellett tanulnom írni-olvasni oroszul, és persze franciául is. Az orosz nagyon nehéz nyelv.
Struan töltött magának egy kis teát. – Ugye maga sose kedvelte az ökölvívó-mérkőzéseket, Will?
– Nem. Azt hiszem, egyszerűen csak kikísérem a herceget a partra, aztán visszajövök a hajóra. Szunditok egy jót. – Longstaff szárazon fölnevetett. – Felkészülök a ma esti mulatságra, nemdebár?
Struan fölállt. – Igen. Azt hiszem, én is elvetettem néhány magját a viszálykodásnak...
Miközben a steward leszedte az asztalt, Longstaff üres tekintettel bámult csészéje fenekére. – Ne – mondta a hajópincérnek, s kezét a teáskannára tette. – Gondoskodjon róla, hogy ne zavarjanak. Egy óra múlva szóljon be.
– Igen, uram.
Longstaff elfojtott egy ásítást, kedvtelve tűnődött a kajüt csendjében. Szavamra, örülök, hogy ez a Szergejev itt van. Most élvezhetjük egy kicsit az életet. Diplomatikus védések és visszavágások... Egy kis agytorna, erről van itt szó. Elfeledkezhetem egy kis időre ennek a kolóniának az állandó zavaros ügyeiről, az átkozott kereskedőkről, meg ezeknek az istenverte hitetleneknek az istenverte császáráról, az egész istenverte tolvajbandáról.
Bement magánkajütjébe, kényelmesen végighevert az ágyán, két kezét a feje alá tette. Mit is mondott Dirk? – kérdezte magában. Ja, igen: a viszálykodás magvai. Nem is rossz kifejezés. De miféle magvakat vetünk majd mi? Halvány célzásokat Kína erejéről? Népességének óriási mivoltáról? Hogy Őfelsége kormánya annektálhatja az egész országot, ha bármely hatalom ide tolakszik? Hogy milyen bonyodalmakkal jár az ópiumkereskedelem? Beszéljünk neki a teáról?
A fedélzet felől lábdobogás zaja hallatszott – őrségváltás. A tengerészek zenekara is gyakorolni kezdett. Longstaff megint ásított, s elégedetten lehunyta a szemét. Nincs is jobb, mint egy kis ebéd utáni szundikálás, mondta magában. Hál' istennek én úriember vagyok – nem kell igazi magokat vetnem, mint egy büdös parasztnak vagy gazdának. Még elgondolni is borzasztó: az embernek álló nap a tulajdon két kezével dolgozni...! Magokat hinteni... ültetni. Meg trágyát szórni. Rágondolni is rémes. A diplomácia magvait elhinteni sokkal fontosabb és úriemberhez illő munka. De hol is tartottam? Ja, igen: a tea. Rettenetes lehetett az élet, amikor még nem volt teánk. Kibírhatatlan. Fel nem foghatom, hogyan tudtak meglenni emberek tea nélkül. Kár, hogy Angliában nem terem: sok problémától megkímélt volna minket.
– Magasságos Úristen a mennyekben! – tört ki, és hirtelen felült. – A tea! Hát persze hogy a tea! Évek óta itt van az orrom előtt, és én nem vettem észre! Zseni vagyok! – Annyira felkavarta az ötlet, hogy felugrott az ágyról, és örömtáncot kezdett lejteni. Aztán elővette az éjjeliedényt, könnyített magán, majd bement a nagykajütbe, s kalimpáló szívvel leült az íróasztalához. Most már tudom, hogyan kell megoldani ezt a lidércnyomást, a Britannia és Kína közötti kiegyensúlyozatlan tea-ópium-ezüst-forgalmat. Tudom, mondta magában, egyszerre csodálva és áldva az ötlet nagyszerűségét és egyszerűségét, amely Struan búcsúzó megjegyzésének talaján fogant meg. – Jóságos ég, Dirk! – nevetett fel diadalittasan. – Hiszen ha tudnád!... Tulajdon torkodat vágtad el, és a magadéval együtt az összes Kína-járóét – Anglia dicsőségére és az én halhatatlanságomra!
Ehhez nem férhet kétség, így hát jó lesz, ha befogom a számat, figyelmeztette magát. A falnak is füle van.
Az ötlet nagyon egyszerű volt: tönkretenni Kína teamonopóliumát. Vegyél, koldulj vagy lopj – mindegy, csak titokban – egy tonnányi teacserjemagot. A magvakat szállítsd titkon Indiába. Indiában legalább egy tucatnyi olyan vidéknek kell lennie, ahol megterem a tea. Tucatnyinak. És megérem még, mire ezek az ültetvények virágzani kezdenek, és a saját földünkön szüretelhetjük a saját teánkat. Ha pedig lesz saját termésű teánk, többé nem kell érte Kínának ezüsttel vagy ópiummal fizetnünk. Az indiai teából származó haszon pedig csakhamar eléri, kétszerese, háromszorosa lesz az ópiumból származó bevételnek, ez tehát nem okoz gondot. Mi fogjuk termeszteni a világ számára a teát, és mi fogjuk eladni a világnak. A Korona teaadóból származó bevételei fantasztikusan megnövekednek, mivel mi természetesen olcsóbban és jobban fogjuk termeszteni a teát, és jóval olcsóbban fogjuk adni, mint a kínaiak. A brit szellem, meg ami velejár...! És ráadásul erkölcsi téren is csak nyerünk, amiért beszüntettük az ópiumkereskedelmet. Kihúzzuk a talajt azoknak az átkozott ópiumcsempészeknek a lába alól, mert azután, hogy már nem kapaszkodhatnak az ópiumba, többé nincs hasznos funkciójuk – így törvényen kívül helyezhetjük az ópiumot. India rettenetesen sokat nyer mindezen. És Kína is nyer rajta, mert megszűnik az ópiumcsempészet, teát pedig különben is fogyasztanak.
Te pedig, William Longstaff – az egyetlen ember, aki képes ilyen terv keresztülvitelére –, te pedig hatalmas tekintélyre teszel szert. Ha van egy kis szerencséd, a hálás parlament felajánlja neked a hercegi címet, mert te, te egyedül voltál az, aki megoldotta a megoldhatatlant.
De kiben bizhatok annyira, hogy megkérjem, szerezze meg a teamagvakat? És miként veszem rá a kínaiakat, hogy adják el neki? Természetesen azonnal rá fognak jönni, hogy ez milyen következményekkel jár. És ki az, akire nyugodtan rábízhatom a magvak szállítását? A kereskedőkre nem számíthatok – ha csak a legcsekélyebb mértékben is megsejtenék, miről van szó, nyomban nekem esnének! És hogyan állítom magam mellé az indiai alkirályt úgy, hogy el ne lopja az ötletet?

19

Amint a két férfi és segédeik beléptek a Glessing-fokon álló zászlórúd közelében emelt ringbe, halálos csend telepedett az egybegyűlt nézőseregre.
Mindkét bokszoló húsz-egynéhány éves, száznyolcvan centi körüli, tagbaszakadt, durva arcú férfi volt. Mindkettő leborotválta a haját, hogy ellenfele ne tudjon belemarkolni. Amikor levetették durva anyagból készült ingüket, mindkettejük testén ugyanolyan duzzadó, acélos izomkötegek váltak láthatóvá, hátukon pedig a kilencfarkú macska behegedt nyomai.
A két küzdőn látszott, hogy méltó ellenfelei lesznek egymásnak, s mindenki tudta, hogy nem csekély a tét. Mind az admirális, mind a tábornok személyesen vett részt embere kiválasztásában, mindkettő győzelemre tüzelte a bokszolóját. Nemcsak az egész fegyvernem becsülete nyomta a vállukat, de társaik megtakarított pénzének súlya is. A győztes számára édes lesz a jövő. A legyőzött számára pedig nem lesz semmilyen.
Henry Hardy Hibbs átbújt az egy szál kötél alatt, s megállt a ring közepén, amit egy krétával rajzolt, egyyardnyi oldalú négyzet jelzett. – Excellenciás uram, fenség, nagyságos uraim! – kezdte. – Ezennel kezdetét veszi a végkimerülésig tartó küzdelem. Ebben a sarokban, a királyi flotta képviseletében Jem Grum fedélzetmester...
A ringtől kelet felé álló tengerészek tömege hatalmas üdvrivalgásban tört ki, ugyanakkor a nyugati oldalon álló angol és indiai katonák tömött sorai gúnyos és trágár ordítozásba fogtak. Longstaff, a nagyherceg, az admirális és a tábornok a ring északi oldalán, a díszpáholyban foglalt helyet, körülöttük mozdulatlanul álló tengerészek adtak díszőrséget. A nagyherceg háta mögött két libériás, felfegyverzett, éber testőre állt. Struan, Brock, Cooper, Tillman, Robb, Gorth és a tajpanok székei a déli oldalon sorakoztak, mögöttük álltak a kisebb kereskedők, tengerész- és katonatisztek, egymást lökdösve-taszigálva, hogy jobban lássanak. Körös-körül pedig ott tolongott fecsegve, vihogva, várakozva azoknak a kínaiaknak egyre duzzadó tömege, akik a Tajpingsan kalyibáiból tódultak ide.
– A másik sarokban pedig Bill Tinker őrmester, a királyi hadsereg képviselője...
Ismét rekedtes hangú üdvrivalgások szakították félbe. Hibbs fölemelte a karjait, vörös szalonkabátjának szárnyai föllebbentek hordószerű pocakjáról. Miután az üdvrivalgás és a pfujolás elhalkult, ismét megszólalt: – A mérkőzés a londoni díjbokszolás szabályai szerint tartatik: egy menet végét az jelenti, ha az egyik bokszoló a földre kerül. A menetek között harminc másodperc szünetet tartunk, és miután a harang megszólal, a földre sújtott embernek még nyolc másodperce van arra, hogy a ring közepén lévő jelhez jöjjön, és rálépjen a vonalra. Rúgás, fejjel való öklelés, övön aluli ütés, szemkitolás tilos. Az lesz a vesztes, aki nem lép előre a sarokból, vagy akinek a segédje bedobja a törülközőt.
Fontoskodóan intett a segédeknek, akik mindkét bokszoló öklét megvizsgálták, hogy a szokásoknak megfelelően be vannak-e kenve dióolajjal, hogy nem rejtettek-e követ a markukba, majd szemügyre vették a cipőiket is, hogy megállapítsák, nincs-e valamelyikük talpán több a szabályzat által megengedett három szöges stoplinál.
– Most fogjanak kezet, aztán győzzön a jobb!
A bokszolok a ring közepére léptek, vállizmaik meg-megremegtek a visszafojtott izgalomtól, hasizmuk megfeszült, orrcimpájuk kitágult, amint megérezték a másik savanykás izzadságszagát.
Odaálltak a jel két oldalára, és megérintették egymás kezét. Aztán ökölbe szorították sziklaszerű kezüket, s minden idegszálukat megfeszítve várakoztak.
Hibbs és segédei a kötél alatt kibújva elhagyták a ringet.
– Fenség? – kérdezte Longstaff, átengedve a hercegnek a megtiszteltetést.
Szergejev felállt, és odament a ring közelében elhelyezett hajóharanghoz. Megfogta a harang nyelvét, megkondította; a parton végigsöpört a lázas izgalom.
A harang kondulásának pillanatában a két öklöző egymás felé sújtott; lábuk szilárdan a földbe gyökerezett, akár a tölgy, talpuk mozdulatlanul a vonalon. Grum ökle Tinker arcába robbant, nyomában kiserkent a vér; Tinker ökle ugyanekkor Grum hasába vágódott. Pillanatnyi megállás nélkül csépelték egymást, hajtotta őket a tömeg, saját dühük és gyűlöletük. Küzdőmodorukban nyoma sem volt az iskolázottságnak, meg sem próbálták elkerülni a másik ütéseit.
Nyolc perc elteltével a testüket már vörös foltok bontották, az arcuk véres volt. Mindkét férfinak betört az orra, öklük felsebzett bütykei iszamósak voltak az izzadságtól és a vértől. Levegő után kapkodtak, mellkasuk hatalmas fujtatóként hullámzott, mindkettő érezte szájában a vér ízét. Aztán a tizedik percben Tinker egy jobbhoroggal torkon találta ellenfelét – Grum összeesett. A katonák ujjongtak, a tengerészek káromkodtak. Grum, magánkívül a dühtől és a fájdalomtól, felállt, s ellenfelére rontott; elfelejtette, hogy az első menetnek vége, elfelejtett mindent, kivéve azt az egyet, hogy meg kell ölnie ezt az ördögfattyat. Elkapta Tinker nyakát, ütötték-verték egymást, megpróbálták kinyomni egymás szemét. – Szabálytalan! – ordították a katonák. A segédek berohantak a ringbe, megpróbálták szétválasztani a küzdőket, miközben a katonák, tengerészek és tisztjeik között kis híján kitört a tömegverekedés.
– Az ördögbe is! – kiáltotta oda a tömegnek Glessing. – Az a csirkefogó kitolta az emberünk szemét!
– Miért, az istenit, ki kezdte a verekedést? A menetnek már vége volt! – felelte heves indulattal Turnbull őrnagy, kezét kardja markolatára téve. Elegánsan öltözött, harmincöt éves férfi volt, Hongkong rendőrbírája. – Azt hiszi, hogy amiért kinevezték kikötőmesternek, attól már joga van letagadni egy szabálytalanságot?
– Én nem tagadok le semmit, a mindenségit! De maga se próbálja meg a maga hivatali befolyását érvényesíteni társasági ügyekben. – Glessing hátat fordított az őrnagynak, s utat könyökölt magának a tömegben.
– Üdv, Culum!
– Üdv, George. Jó kis mérkőzés, ugye?
– Láttad, hogy az a csirkefogó belebökött az emberünk szemébe?
– Én úgy láttam, hogy csak visszabökött. Vagy nem?
– A mindenségit, nem erről van most szó!
Letelt a fél perc, a bokszolok ismét egymásnak rontottak.
A második és a harmadik menet csaknem olyan hosszúra nyúlt, mint az első. A nézők tudták, hogy ilyen verést egyetlen ember sem képes sokáig állni. A negyedik menetben egy csapott balhorog fültövön találta a katonát, aki a vitorlavászonra roskadt. Megszólalt a harang, a segédek fölnyalábolták emberüket. A kegyetlenül rövid, harminc másodpercnyi pihenő után az őrmester középre rontott, öklözni kezdte a tengerészt, majd hirtelen átkarolta a mellét, vadul a földhöz vágta, aztán visszament a sarokba. Újabb harminc másodperces szünet következett, majd folytatódott a küzdelem.
Menet menet után. Leütés, szünet, leütés.
A tizenötödik menetben Tinker ökle eltalálta Grum törött orrát. Grum szeme előtt lángnyelvek villantak fel, elvakították; felordított, vakrémületében hadonászni kezdett. Bal ökle célba talált, egy pillanatra kitisztult a látása, és látta, ellenfele védtelenül tántorog előtte; közvetlen közelről, ugyanakkor mégis messziről hallotta az orkánszerű üvöltözést és ujjongást. Meglendítette jobbját, kezét úgy szorította ökölbe, mint még soha. Látta, hogy belevágódik ellenfele hasába. Bal keze ugyanekkor keresztben, oldalról csattant ellenfele arcán, érezte, hogy öklében reccsen egy kis csontdarabka – aztán már csak ő állt a ringben. Megint megszólalt az az átkozott harang, kezek ragadták meg, valaki egy tömény szesszel teli üveget erőltetett szétzúzott ajkai közé; nagyot húzott belőle, véres nyállal vegyülten kiöklendezte, s rekedt hangon kérdezte: – Hányadik menet jön, pajtás? – A tizenkilencedik – felelte valaki, aztán megint ott állt a vonalon, megint ott állt előtte az ellenség, aki ütötte-vágta, meg akarta ölni őt, neki pedig ott kellett maradnia, győzni vagy meghalni.
– Jó kis mérkőzés, he, Dirk? – ordította túl Brock a lármát.
– Az.
– Nem gondoltad meg magad, nem akarsz fogadni?
– Nem, Tyler, köszönöm – válaszolta Struan, akit bámulattal és tisztelettel töltött el a bokszolok bátorsága. Már mindkettő ereje legvégső határán állt, mindkettő rettenetes verést kapott. Grum jobb keze szinte használhatatlan volt, Tinker éppen csak hogy résnyire tudta kinyitni a szemét. – Egyikükkel szemben sem szeretnék odaállni a ringbe, istenemre!
– Pedig te aztán nem mégy a szomszédba egy kis kurázsiért! – nevetett Brock, kivillantva megbámult, letöredezett fogait. – Ki fog győzni?
– Tegyél, akire akarsz. Én viszont arra fogadok, hogy egyikük sem fogja feladni, és hogy egyikük törülközőjét sem dobják be.
– Ez már igaz, a mindenségit!
– Huszonnegyedik menet! – kiáltotta Hibbs. Az öklözök tántorgó léptekkel a ring közepére vánszorogtak, tagjaik mintha ólomból lettek volna, majd megint egymásnak estek. Már csupán az akaraterejük tartotta állva őket. Tinker most egy óriási erejű balkezest indított, amivel egy ökröt is leterített volna, az ütés azonban lecsúszott Grum válláról, az őrmester pedig megbotlott és elesett. Segédei a sarokba cipelték; a tengerészek ujjongása és a katonák morgása kísérte a műveletet. Aztán letelt a fél perc, s a katonák lélegzet-visszafojtva figyelték, amint Tinker belekapaszkodik a kötélbe, és felhúzza magát. Nyakán kidagadtak az erek az erőlködéstől, de felállt, és odatántorgott középre.
Struan érezte, hogy valaki figyeli, s ahogy megfordult, látta, a nagyherceg integet, hogy menjen oda hozzá. Miközben keresztülfúrta magát a ring körül állók tömegén, az forgott az eszében, sikerrel járt-e Orlov, akit ő küldött a herceghez, hogy „segítsen” átvinni a poggyászát: sikerült-e túljárnia Szergejev szolgáinak az eszén, és talált-e valamilyen értékes dokumentumot.
– Fogadott a győztesre, Mr. Struan? – kérdezte Szergejev.
– Nem, fenség. – Struan az admirálisra és a tábornokra pillantott. – Mindkét ember méltóképpen képviseli fegyvernemét, uraim.
– Ebbe a tengerészbe figyelemreméltóan sok kurázsi szorult – mondta jóindulatúan a tábornok –, de azt hiszem, mégis a mi emberünk fog talpon maradni.
– Nem. A mi emberünk jobban bírja. De az is igaz, hogy az ön embere is jó, uram. Bárhol megállná a helyét.
– Miért nem csatlakozik hozzánk, Mr. Struan? – kérdezte Szergejev, egy üres székre mutatva. – Esetleg elmagyarázhatná a mérkőzés érdekesebb részleteit.
– Engedelmükkel, uraim – felelte udvariasan Struan, és leült. – Hol van őexcellenciája?
– Már rég elment – válaszolta a tábornok. – Valami sürgős leveleket említett.
Ismét megkondult a hajóharang. Szergejev nyugtalanul feszengett a székén. – Hány menetből állt az eddigi leghosszabb mérkőzés?
– Harmincháromban láttam Burke és Byrne küzdelmét – felelte szűkszavúan az admirális. – Kilencvenkilenc menet. A mindenségit, az aztán küzdelem volt! Fantasztikus bátorság. Byrne belehalt. De nem adta fel.
– Ezek sem fogják feladni – jegyezte meg Struan. – Már eszméletlenre verték egymást. Kár volna értük, nem találják, uraim?
– Állítsuk le? – kérdezte hitetlenkedve a nagyherceg.
– Egy mérkőzésnek az a lényege, hogy próbára tegye az erőt és a bátorságot. Ezek itt ugyanolyan erősek és ugyanolyan bátrak. Szerintem már bizonyságot tettek róla, hogy mit érnek.
– De hát akkor nem lenne győztes. Szánalmas, sportszerűtlen dolog volna, és nem bizonyítana semmit.
– Ugyanilyen sportszerűtlen volna megölni egy bátor férfit – felelte nyugodtan Struan. – Már csak a kurázsi tartja talpon őket. – A többiek felé fordult. – Végtére is mindkettő angol. Tartsuk meg őket az igazi ellenség számára.
A hirtelen felharsanó üdvrivalgás elvonta a beszélgetésről az admirális és a tábornok figyelmét. Szergejevét azonban nem.
– Ez már-már úgy hangzik, mint egy kihívás, Mr. Struan – mondta halálos nyugalmat tükröző mosollyal.
– Ez nem kihívás, fenség – felelte jóindulatúan Struan –, csupán egy tény. Mi megadjuk a tiszteletet a bátorságnak, de egyes esetekben, mint ez is, a győzelem csupán másodrendű fontosságú az emberi méltóság megőrzése mellett.
– Önnek mi a véleménye, admirális úr? – kérdezte a tábornok. – Van valami abban, amit Struan mond? Hányadik menetnél tartunk? A harmincötödiknél?
– A harminchatodiknál – mondta Struan.
– Szabjunk egy ötvenmenetes határt. Addigra elkészül az egyik... lehetetlen, hogy addig lábon maradjanak. De ha az ötvenegyedik menetre is készen állnak, egyszerre dobjuk be a törülközőt, hm? Döntetlennek nyilvánítjuk a mérkőzést. Majd Hibbs bejelenti.
– Egyetértek. De a maguk embere nem bírja addig.
– A mindenségit! Még száz guinea-t teszek rá!
– Áll!
– Óhajt fogadni, Mr. Struan? – kérdezte Szergejev, miközben az admirális és a tábornok ismét a ring felé fordult, és intett Hibbsnek. – Mondja meg, kire tippel, és mondja meg a tétet.
– Ön a vendégünk, fenség, így az ön előjoga, hogy válasszon. A tét pedig legyen egy kérdés, amelyre a vesztes ma este, négyszemközt válaszol. Eskü alatt.
– Miféle kérdés? – kérdezte lassan Szergejev.
– Bármi, amit a győztes tudni akar.
A nagyherceget csábította a dolog, ugyanakkor erős balsejtelmek is környékezték. A kockázat hatalmas, de a tét megéri a kockázatot. Sok mindent szeretett volna megtudni a Nemes Ház Tajpanjától, – Áll!
– Kit választ?
Szergejev habozás nélkül Grum fedélzetmesterre mutatott. – Őrá teszem a becsületem! – mondta, s nyomban odaharsogta a tengerésznek: – Öld meg, a mindenségit!
Sorra követték egymást a menetek. Negyvenhárom. Negyvennégy. Negyvenöt, negyvenhat. Negyvenhét, negyvennyolc, negyvenkilenc. A nézők ekkorra már csaknem annyira kimerültek, mint a bokszolók.
Végül a katona összeesett. Úgy zuhant el, mint egy kivágott tölgy, döndülése végigvisszhangzott a parton. A fájdalomtól kábult tengerész még mindig vadul kaszálta a levegőt, vakon kereste ellenfelét, majd ugyanolyan magatehetetlenül összeesett ő is. A segédek a sarokba cipelték emberüket. Letelt a fél perc. A katonák torkuk szakadtából biztatták bajtársukat, hogy álljon fel; a tábornok ököllel verve a ring padlóját, kivörösödve ösztökélte Tinkert. – Állj föl, az isten szerelmére, kelj föl, fiam! – Az admirális bíborszínűre váltán figyelte, amint Grum talpra vergődik, és imbolyogva megáll a sarokban. – A vonalra, fiam, a vonalra! – Struan az őrmestert buzdította, a nagyherceg magából kivetkőzve, valamiféle orosz-francia-angol keveréknyelven nógatta a tengerészt, hogy álljon oda a vonalra.
Mindkét bokszoló tudta, hogy a másik le van győzve. Odatántorogtak a vonalhoz, imbolyogtak; karjukat, lábukat mozdítani sem bírták. Aztán mindketten fölemelték a karjukat, és megpróbáltak ütni. De már egy szikrányi erejük sem maradt. Mindketten összeestek.
Utolsó menet.
A tömeg teljesen megvadult, mert nyilvánvaló volt, hogy fél perc nem lesz elegendő ahhoz, hogy bármelyik fél is fölkeljen, és odaálljon középre.
Megszólalt a hajóharang: a környékre halálos csend szállt. A bokszolók hatalmas erőfeszítéssel fölálltak, belekapaszkodtak a kötélbe, imbolyogtak. A tengerész felnyögött, s reszketeg lábbal megtette az első lépést a vonal felé. Aztán, egy örökkévalóságnak tetsző, lélegzet-visszafojtó szünet után a másodikat is. Az őrmester még mindig nem jött elő a sarokból, csak állt ott, remegve, imbolyogva. Aztán – reszketegen, szánalmasan – előremozdult a lába. A tömeg magából kikelten üvöltött – sürgette, ösztökélte a küzdőket, könyörgött, imádkozott, káromkodott, majd egy emberként hatalmas ordításban tört ki a szinte elviselhetetlen izgalom hatására, mert a két férfi most centiről centire araszolva, tántorogva elindult egymás felé. Az őrmester hirtelen megtántorodott, a levegőbe kaszált, s csaknem elesett – a tábornok kis híján elájult. Aztán a fedélzetmester kábultan dülöngélni kezdett; az admirális lehunyta a szemét, imádkozott, arcán patakokban csörgött az izzadság.
Abban a pillanatban, amikor a két férfi rálépett a vonalra, a kötelek fölött berepültek a törülközők. Eget-földet rázó ordítás tört ki, s az öklözök csak ekkor, amikor már a ringet elárasztotta az ugráló, kiabáló embertömeg, csak ekkor jöttek rá, hogy a tusának vége. És csak ekkor merültek el a fájdalom lidércnyomásában, nem tudva, győztek-e vagy vesztettek, azt sem tudva, ébren vannak-e, halottak-e, álmodnak-e vagy elevenek – csak azt tudták, hogy mindent megtettek, ami tellett tőlük.
– Szent Péter szakállára – mondta fájdalmas, rekedtes hangon Szergejev, akinek ruhája csatakossá ázott az izzadságtól –, ez gigászi küzdelem volt!
Struan – maga is izzadtan, kimerülten – egy laposüveget húzott elő a zsebéből, és a herceg felé nyújtotta. Szergejev megbillentette a flaskát, és nagyot húzott a rumból. Struan is ivott, majd a tábornoknak adta a flaskát, aki továbbadta az admirálisnak. Megitták a rumot.
– Azt a mindenségit – krákogta Struan. – Azt a keserves mindenségit!

20

A nap már eltűnt a hegyek mögött, de az öböl még aranyfényben fürdött. Ah Szam levette szeme elől a messzelátót, s nyugtalan léptekkel eltávolodott a kertfal kémlelőnyílásától. Keresztülszaladt a fölhalmozott szikladarabok és földkupacok között, amelyek a kertépítéshez voltak odakészítve, majd besietett a nappaliba.
– Anyám! Apám csónakja a part felé közeledik! Csakugyan nagyon dühösnek látszik.
Mejmej letette az alsószoknyát, amit varrogatott. – A China na Cloudról vagy a Resting Cloudról jön?
– A Resting Cloudról. De jobb lesz, ha magad nézed meg.
Mejmej kikapta Ah Szam kezéből a távcsövet, kiszaladt a kertbe, megállt a tenyérnyi, rácsos ablak előtt, s tekintetével végigpásztázta a part menti hullámokat. Megpillantotta Struant, és élesre állította a messzelátót. Struan a nagycsónak közepén ült, amelynek tatján ott lengett az oroszlános-sárkányos lobogó. Csakugyan nagyon haragosnak látszott.
Mejmej becsukta és bereteszelte a kémlelőablak tábláját, majd visszaszaladt a házba. – Szedd ezt itt össze, és jól dugd el – mondta Ah Szamnak, majd látva, hogy a szolgálólány milyen gondatlanul nyalábolja össze a báli ruhát és az alsószoknyát, erősen belecsípett az arcába. – Ne gyűrd össze, te lisztesképű szajha! Egy vagyonba került. Lim Din! – kiáltotta.-Készíts gyorsan fürdőt apádnak, készítsd ki a ruháit, és gondod legyen rá, hogy semmit el ne felejts. Ja igen: forró legyen az a fürdő, ha jót akarsz! És vedd elő az új szagos szappant.
– Igen, anyám.
– Nagyon vigyázz magadra! Úgy látom, apád olyan dühös, mintha a haragja előtte járna!
– Oh-ko!
– De oh-ko ám! Minden álljon készen apátok számára, vagy megkóstoljátok a korbácsot! És ha bármelyikőtök is kikotyogja a tervemet, mindkettőtökre ráteszem a hüvelykszorítót, és addig korbácsollak benneteket, míg ki nem esik a szemetek. Na, tűnjetek innen!
Ah Szam és Lim Din elsietett. Mejmej bement a hálószobájába, s meggyőződött róla, hogy a báli ruhának nyoma sem látszik. Egy kis parfümöt tett a füle mögé, és összeszedte magát. Jaj, istenem! – gondolta. Nem szeretném, ha ma este rosszkedvű lenne.
Struan dühös léptekkel közeledett a magas kőfal kapuja felé.
Már éppen a kilincsért nyúlt, amikor a hajlongó, mosolygó Lim Din kinyitotta előtte a kaput.
Szép napszállta most, hallod-e, uram?
Struan mogorva tekintettel válaszolt.
Lim Din bezárta a kaput, és előrerohant a ház ajtajához, ahol még szélesebb vigyorral, még mélyebb hajlongással várta urát.
Struan az előtérbe lépve gépiesen a falon lógó barométerre pillantott. A kettős kardáncsuklóra függesztett műszeren az üvegcsőbe foglalt vékony higanyszál 29,8 hüvelyket mutatott: kellemes, jó időt jelzett.
Lim Din halkan becsukta Struan mögött az ajtót, előreloholt a folyosón, és kitárta előtte a hálószoba ajtaját. Struan belépett, berúgta maga mögött az ajtót, és bereteszelte. Lim Din szemei az ég felé fordultak. Eltartott egy percig, míg összeszedte magát, aztán eltűnt a konyhában. – Itt valaki meg lesz korbácsolva – mondta vádlóan Ah Szanak. – Ez olyan biztos, mint a halál vagy az adó.
– Ne aggódj a mi ördögi barbár apánk miatt – súgta Ah Sza. – Lefogadom a jövő heti fizetésembe, hogy anyánk egy óra alatt szelíd gerlicét csinál belőle.
– Áll!
Mejmej jelent meg az ajtóban. – Miről sugdolóztok, ti anyaszomorító, kutyának való cobákot sem érő rabszolgák? – sziszegte.
– Csak imádkoztunk, hogy apánk ne veszekedjen a mi drága szép anyánkkal – felelte Ah Szam megrebbenő szempillákkal.
– Hát akkor csak imádkozz, te sima szájú szajha. Mert minden egyes szidalmazó szóért, amit uram mond nekem, megcsíplek!

Struan a hálószoba közepén állt, s merev tekintettel bámult a zsebéből előhúzott hatalmas, mocskos, összecsomózott zsebkendőre. Az isten tegye akárhová, most mit csináljak? – kérdezte magában.
A mérkőzés után átkísérte a nagyherceget új szállására, a Resting Cloudra. Fellélegzett, amikor Orlov négyszemközt közölte vele, hogy a herceg holmijának átvizsgálása semmiféle gondot nem okozott.
– Papírokat viszont nem találtam – mondta Orlov. – Volt a holmija közt egy kis páncéldoboz, de maga azt mondta, hogy ne törjek fel semmiféle zárat, így aztán nem nyúltam hozzá. Nem kellett sietnem, az embereim lefoglalták a szolgákat.
– Köszönöm. És most erről egy szót se többé.
– Bolondnak néz engem? – kérdezte Orlov sértett önérzettel. – Mrs. Quance-et meg az öt gyerekét elhelyeztük a kisebbik szálláson. Azt mondtam az asszonynak, hogy Quance Macauban van, és a holnap déli dagállyal érkezik. Vért izzadtam, hogy kitérjek az ostoba kérdései elől. Az a némber egy sonkakagylót is szóra bírna.
Struan otthagyta Orlovot, és bement a fiúk kajütjébe. Mostanra már ki voltak mosakodva, és új ruhát öltöttek. Wolfgang ott volt velük, és már nem féltek Struantól, aki elmondta nekik, hogy másnap elviszi Kantonba s ott fölteszi őket egy Angliába tartó hajóra.
– Méltóságos uram – mondta a kisebbik angol fiú, amikor Struan megfordult, hogy távozzon. – Beszélhetnék önnel? Négyszemközt.
– Igen – felelte Struan, s egy másik kajütbe vezette a fiút.
– A papám azt mondta, hogy ezt adjam át önnek, méltóságos uram, de ne szóljak róla senkinek, még Mr. Vu Paknak, de még Bertnek se. – Fred remegő ujjakkal kibontotta a még mindig a botjára kötözött batyu csomóját, s kiterítette a szövetdarabot. A batyuban egy kis kés, egy rongydarabokból varrt kutya és egy nagy, összecsomózott zsebkendő volt. A fiú ideges mozdulattal Struan felé nyújtotta a kendőt, majd – Struan megdöbbenésére – hátat fordított, és becsukta a szemét.
– Mit csinálsz, Fred?
– A papám azt mondta, hogy nem szabad néznem, és fordítsak hátat, méltóságos uram – válaszolta Fred szorosan lehunyt szemmel. – Nem szabad látnom.
Struan kibontotta a kendőt, s leesett állal bámult a tartalmára: a rubin fülbevalókra, gyémántfüggőkre, gyémántokkal kirakott gyűrűkre, a hatalmas smaragdbrossra és a sok, gyémántoktól és zafíroktól súlyos, törött, deformálódott arany övcsatra. Érhettek vagy negyven-ötvenezer fontot. Kalózzsákmány. – Mit akart apád, mit csináljak én ezzel?
– Kinyithatom a szememet, méltóságos uram? Így nem látok.
Struan összecsomózta a kendőt, s szalonkabátjának zsebébe dugta. – Kinyithatod. Szóval mit akart apád, mit csináljak ezzel?
– Azt mondta, hogy ez az én örök... örök... Nem jut eszembe... – Frednek könnybe lábadt a szeme. – Én jó fiú voltam, méltóságos uram, de elfelejtettem.
Struan leguggolt, s erősen, gyengéden magához ölelte. – Nem kell sírni, fiam. Gondolkozzunk. Nem örökséget mondott?
A fiú úgy meredt Struanra, mint valami varázslóra. – De. Örökség. Honnan tudta?
– Ne sírj. Te férfi vagy. A férfiak nem sírnak.
– Mi az az örökség?
– Ajándék, általában pénz, amit egy apa ad a fiának.
Fred még jó ideig töprengett, aztán megszólalt: – Miért mondta azt a papa, hogy ne mondjam el a testvéremnek, Bertnek?
– Nem tudom.
– De miért mondta, méltóságos uram?
– Talán azt akarta, hogy a tiéd legyen, és ne Berté.
– Lehet egy örök... örökség több fiúé is?
– Igen.
– Megosztozhatok Berttel, ha én örökséget kapok?
– Igen. Ha kapsz.
– Akkor jó – felelt a fíú könnyeit törülgetve. – Nekem a testvérem, Bert a legjobb barátom.
– Hol laktatok apátokkal?
– Egy házban. Bert mamájával.
– És hol van az a ház, fiam?
– A tengerparton. Közel a hajókhoz.
– Van annak a helynek valami neve?
– Igen, van neki, Kikötőnek hívják. Mi egy kikötői házban laktunk – válaszolta büszkén a fiú. – A papám azt mondta, hogy mindent őszintén mondjak el önnek.
– Na, jó, akkor most menjünk vissza. Hacsak nincs még valami mondandód.
– Ja igen! – Fred gyorsan összecsomózta a batyut. – A papám azt mondta, kössem vissza úgy, ahogy volt. Titkosan. És ne szóljak róla. Én készen vagyok, méltóságos uram.

Struan ismét kinyitotta a kendőt. Az isten verje meg, mit tegyek ezzel a kinccsel? Dobjam el? Ezt nem tehetem. Keressem meg a tulajdonosait? Hogyan? Spanyolok, franciák, amerikaiak éppúgy lehetnek, mint angolok. És hogyan magyarázom meg, milyen úton kerültek hozzám ezek az ékszerek?
Odament a hatalmas baldachinos ágyhoz, és elhúzta a faltól. Észrevette, hogy új ünneplő ruháját gondosan kikészítették. Letérdelt az ágy mellé. A fal mellett egy vaskazetta volt a padlóba cementezve. Kinyitotta, s a batyut betette az iratai közé. Szemébe ötlött a három megmaradt félpénzt tartalmazó Biblia, és elkáromkodta magát. Bezárta a kazettát, visszatolta az ágyat, és az ajtóhoz ment.
– Lim Din!
Lim Din azonnal megjelent, kifejezéstelen tekintettel, szélesen vigyorgott Struanra.
– Fürdő gyorsan!
– Fürdő kész, uram!
– Tea!
Lim Din eltűnt. Struan keresztülment a hálószobán, s belépett abba a külön helyiségbe, amely kizárólag fürdésre és illemhelyként szolgált. Robb nevetett, amikor annak idején meglátta a terven. Struan ennek ellenére ragaszkodott hozzá, hogy újítását pontosan úgy valósítsák meg, ahogy elképzelte.
A rézből készült, alacsony emelvényen álló kádból egy lefolyócső vezetett a falon át a kertbe, ott pedig egy szikladarabokkal töltött verembe. A kád fölött egy kilyuggatott aljú vasvödör függött a gerendán. A tetőn elhelyezett tartályból egy cső vezetett a vödörbe. A csőre csapot is szereltek. A vécé különálló kis zárt fülke volt, fedővel ellátott ülőkével s kivehető edénnyel – hogy éjszakára be lehessen vinni a szobába.
A kádban már ott gőzölgött a forró víz. Struan levetette átizzadt ruhadarabjait, s jóleső érzéssel belépett a kádba. Hanyatt feküdt, áztatta magát.
Nyílt a hálószoba ajtaja, és Mejmej lépett be rajta. Nyomában Ah Szam jött, kezében tálcával, azon teával és forró dim szummal. Mögötte Lim Din zárta a sort. Valamennyien bevonultak a fürdőszobába. Struan csöndes megadással lehunyta a szemét; nem volt az a magyarázat vagy fenyegetés, amivel Ah Szamot rá lehetett volna bírni, hogy ne menjen a fürdőszobába, amikor gazdája ott tisztálkodik.
– Üdv, Tajpan – mondta Mejmej sugárzó mosollyal. Struan minden bosszúsága elillant. – Együtt fogunk teázni – tette hozzá az asszony.
– Jó.
Lim Din összeszedte a piszkos ruhát, és eltűnt velük. Ah Szam boldogan letette a tálcát: tudta, hogy megnyerte a fogadást. Mondott valamit Mejmejnek kantont nyelvjárásban, aminek hallatán az asszony fölkacagott, Ah Szam pedig vihorászva kiszaladt a fürdőszobából, és becsukta az ajtót.
– Mi az ördögöt mondott?
– Női fecsegés!
Struan fölemelte a szivacsot, hogy hozzávágja, mire Mejmej sietve kibökte: – Azt mondta, te vagy hatalmas méretű férfiú.
– Az isten szerelmére! Hát képtelen fölfogni ez az Ah Szam, hogy a fürdés diszkrét foglalatosság?
– Ah Szam nagyon diszkrét, sebaj. Miért vagy te szégyellős, hallod-e? Ő nagyon büszke terád. Neked nincs semmi szégyellni. – Levetette ruháját, belépett a kádba, leült a másik végében, majd kitöltötte a teát, és odakínálta Struannak.
– Köszönöm. – Struan ivott egy kis teát, vett magának egy dim szumot, és megette.
– A mérkőzés jó volt? – kérdezte Mejmej. Észrevette Struan karján a már szépen behegedt sebeket, amelyeket az ő foga ejtett, s elfojtotta mosolyát.
– Kitűnő.
– Miért voltál mérges?
– Semmiért. Jó ez a dim szum – mondta Struan, s megevett még egyet. – Gyönyörű vagy – mosolygott az asszonyra. – El se tudnék képzelni kellemesebb módot a teázásra.
– Te is szép vagy.
– Megnézetted a házad a feng-suj emberrel?
– Mikor lesz ruhák versenye eldöntve?
– Éjfélkor. Miért?
Mejmej vállat vont. – Félórával éjfélnek előtte visszajönnél ide?
– Minek?
– Szeretem látni emberemet. Akarom őt elvenni tehénkebelű, zsizsikpofájú asszonyságtól. – Lába végigsiklott a kád fenekén. Struan hátrahúzódott az intim merénylet elől, s csaknem elejtette a csészéjét. – Ezt hagyd abba, és légy egy kicsit óvatosabb. – Elkapta az asszony kezét, és elnevette magát. – Légy jó kislány.
– Jó leszek, Tajpan. Ha te is leszel ugyanilyen óvatos. – Mejmej kedvesen elmosolyodott, s kezét nem vonta el Struan kezéből. – Te nem nézel engem úgy, mint nézed azokat az ördögi asszonyokat, pedig énrajtam nincsenek ruhák. Mi nem jó nekem kebleimmel?
– Tökéletesek a kebleid. Tökéletes vagy úgy, ahogy vagy. És most hagyd abba a kacérkodást.
– Szóval jössz vissza, félórával előtte?
– A nyugalmam érdekében bármire hajlandó vagyok. – Struan ismét belekortyolt a teába. – Igaz is: még nem feleltél. Mi van azzal a feng-sujjal? Megnézetted?
– Igen. – Mejmej a kezébe vette a szappant, és szappanozni kezdte magát. De nem mondott többet.
– Na, most akkor igen vagy nem?
– Igen. – Mejmej ismét hallgatásba burkolózott; volt benne valami dühítő kedvesség.
– És mi történt?
– Rettentően sajnálom, Tajpan, de pontosan rajta vagyunk sárkánynak szemén, és el kell költöznünk.
– Nem költözünk, és kész.
Mejmej, miközben még egyszer, utoljára leszappanozta magát, egy kis dalt dudorászott. Lemosta magáról a habot, majd kerekre nyílt, szelíd szemekkel Struanra nézett. – Fordulj meg, megmosom hátadat.
– Nem költözünk – mondta gyanakodva Struan.
– Mary itt volt délután, jól beszélgettünk.
– Nem költözünk! És ebből elég legyen!
– Jól van, Tajpan, nem vagyok süket én. Én hallottalak téged fantasztikusan jól, már mikor mondtad először. Akarod dörgöljem hátadat vagy nem?
Struan megfordult, Mejmej szappanozni kezdte a hátát. – El fogunk költözni, és kész. Mégpedig azért, mert a te öreg anyácskád így határozott – mondta kantoni dialektusban.
– Mit mondasz? – kérdezte Struan egy kissé lehajtva a nyakát; élvezte Mejmej gyakorlott kezének érintését, ahogy remekül masszírozta vállizmait.
– Ez régi kantoni közmondás: „Mikor fecskék fészket raknak, napsugár mosolyog.”
– És mit akar ez jelenteni?
– Amit jelent. – Mejmej nagyon elégedett volt önmagával. – Ez csak egy szép gondolat, ennyi az egész. – Vizet mentett két tenyerével, és leöblítette Struan hátáról a szappanhabot. – Ah Szam!
Ah Szam hatalmas törülközőkkel a kezében berohant.
Mejmej fölállt, Ah Szam ráterítette az egyik törülközőt, a másikat fölemelte, és odatartotta Struannak.
– Az istenit! Mondd meg neki, hogy egyedül is boldogulok.
Mejmej lefordította. Ah Szam letette a törülközőt, és vihogva kiszaladt.
Struan kilépett a kádból, Mejmej pedig bebugyolálta a törülközőbe. Struan meglepetve tapasztalta, hogy a fürdőlepedő elő van melegítve.
– Én mondtam Ah Szamnak, hogy ezentúl kicsit gőzölje törülközőket – magyarázta az asszony. – Jót tesz egészségnek.
– Nagyszerű érzés – mondta Struan, miközben szárazra dörzsölte magát. Átment a hálószobába, ahol látta, hogy az ágyat megvetették, s új ruháit a komódra tették.
– Van időd kicsi pihenésre – mondta Mejmej, majd mikor Struan vitatkozni kezdett, ellentmondást nem tűrően ráparancsolt: – Pihenni fogsz!
Struan az órájára pillantott. Bőven van még idő, gondolta, így hát bebújt az ágyba, s kéjesen kinyújtózkodott.
Mejmej intett Ah Szamnak, aki bement utána a fürdőszobába, és becsukta az ajtót. Letérdelt Mejmej elé, levette lábáról a pólyát, és megtörölte úrnője lábfejeit. Aztán bepúderezte az apró lábakat, tiszta, száraz pólyát tekert rájuk, majd hímzett papucsba bújtatta őket. – Olyan szép lábaid vannak, anyám – mondta.
– Köszönöm, Ah Szam. – Mejmej szelíden megcsípte a szolgálólány arcát. – De kérlek, ne tégy annyi megjegyzést apád férfiúi tagjára.
– De hiszen én csak udvarias voltam... Apánk férfitagja nagyon tiszteletreméltó. – Ah Szam lebontotta Mejmej haját, és nekifogott kifésülni. – Más atya örülne egy ilyen bóknak. Egy cseppet sem értem ezt a mi barbár apánkat. Még egyszer sem vitt ágyba engem. Hát olyan visszataszító vagyok én?
– Mást se teszek, mint magyarázom neked, hogy a barbár atyák nem viszik ágyba a ház összes asszonyszemélyét – felelte kimerülten Mejmej. – Egyszerűen nem akar ilyet tenni. Tiltja a vallása.
– Ez rettenetes zsosz – szipogott Ah Szam. – Ilyen kiváló adottságokkal bíró apa... és akkor tiltja neki a vallása.
Mejmej nevetett, s odaadta Ah Szamnak a törülközőt. – Na, szaladj, te kis simaszájú. Egy óra múlva hozz be egy kis teát. De jól vigyázz: ha elkésel, megkorbácsollak!
Ah Szam elmenekült.
Mejmej beillatosította magát, majd bement a hálószobába. Egyre csak a báli ruha és a másik meglepetés járt a fejében.