Mennydörgőszavút újra ledöntötte a már-már megszokottnak nevezhető, hagymázas rohamainak egyike: lázban égő testtel, verejtékben fürödve, öntudatlanul vergődött az ágyban. Kifordult szemmel, némán tátogva nyáladzott, míg máskor félelmetesen kitágult szembogárral, hörgő hangon valami érthetetlen, különös nyelven, mintegy próféciaként sorjáztak ajkáról az érthetetlen szavak. Az Ítélethozók ilyenkor folyamatosan, megkettőzött őrséggel felügyelték imádott Prófétájukat, akit ők, egymás között „Grooms Igaz Hangjának" neveztek, és igen könnyű kézzel rántottak fegyvert, ha valaki kéretlenül és hívatlanul közeledni mert. A „beteg" ágya mellett egymást váltották a Szarvas M'goath által kiválasztott és felügyelt gyógyítók és sámánok, akik gyógyfüvekkel, főzetekkel próbáltak meg úrrá lenni a testet gyötrő, szokatlan lázon. Némelyek még közülük is azt tartották, hogy a roham az „isteni megszállottság" velejárója, amit nem lehet, de nem is szabad „gyógyítani". Ám azért valamennyien igyekeztek a kínt csökkenteni, a hosszas gyötrelmeket rövidebbé tenni... de nem sok sikerrel. Bár eleinte hitték, hogy az éppen alkalmazott gyógymód segített a Prófétán, de később be kellett látniuk, hogy a rohamok mindig külső behatás nélkül, maguktól múlnak el... éppúgy, ahogy „érkeznek", mindenfajta előzetes jel nélkül. Ők mindössze a kísérőjelenségek enyhítésén, könnyebbé tételében tudnak közreműködni... és reménykednek, hogy a rohamok miatt a Próféta elméje nem romlik le, nem bomlik meg véglegesen, mint az hasonló esetekben sajnálatosan szokott.

 Ám szerencsére, vagy inkább Groomsnak köszönhetően, erre egyelőre semmilyen jel nem utalt: Mennydörgőszavú szellemi képességei mind ez idáig nem szenvedtek csorbát.

 A törzsfők és a vezérek egymás után látogatták az önkívületben fetrengő Prófétát. Agyvelő Rog'hoag pedig nemhogy látogatta: ő egyenesen a közvetlen szomszédságába költözött, hogy mindig a közelében lehessen.

 Maga Raghma'van is eltöltött néha az öreg mellett egy-két órát. Csak némán megállt a sátor falánál, hogy ne legyen útjában a „beteg" körül tüsténkedőknek, és nézte a Prófétát, olykor hallgatta az érthetetlen karattyolását is. De soha nem zavarta meg jelenlétével, okvetetlenkedő kérdéseivel a Mennydörgőszavún segítőket; csak hallgatott és figyelt.

 Hosszan elbeszélgetett Szarvas M'goathtal, akit a rohamok mibenlétéről, a Próféta körül és benne lévő szellemekről faggatott. Azt akarta tudni, lehet-e köze az egészhez valami olyan idegen hatalomnak, aminek érdekében áll, hogy az orkságot a Próféta személyén keresztül pusztulásba vigye. A sámán őszintén elmondta, hogy élete során számtalan olyan orkkal találkozott, akik „megszállottak", „médiumok", „isteni akarat kinyilvánítói" voltak, vagy legalábbis mások annak tartották őket... vagy pusztán ők magukat. De a Mennydörgőszavún időközönként úrrá lévő rohamok nem hasonlíthatók egyikhez sem.

 M'goath két dolgot talált, ami alapján személyes meggyőződése az lett, hogy a Próféta semmiképpen nem lehet sarlatán. Az egyik, hogy ilyen szörnyű, testet-lelket magatehetetlenné alázó rohamokat színlelni senki nem tud... és a másik az érthetetlen, különös szavak, amit olykor hangosan kiáltozik: szinte bizonyos, hogy az Ősnyelvből származnak. Ezek a sámánnak egyértelműen azt jelezték, hogy Mennydörgőszavú valóban „isteni megszállott" kell legyen, és ezt a hitét megosztotta Raghma'vannal is. De abban ő is csak reménykedett, hogy nem valami ártó hatalmasság – akár a Káosz, akár a Rend részéről – szállja meg időről-időre a Prófétát, hanem valóban maga Grooms szól általa.

 Amikor Mennydörgőszavú magánál volt, sohasem adta a leghalványabb jelét sem annak, hogy tetteit bárki vagy bármi befolyásolná, illetve – és ez volt valamennyiük számára a legfontosabb – ami megkérdőjelezhetné az ügy iránti őszinte elkötelezettségét.

 Mindenestre folyamatosan figyelték az öreget – főleg a rohamok alatt – hátha kapnak egyszer valami félreérthetetlen jelet arra nézve, hogy ki vagy mi próbálja őt uralma alá vonni. Mert, ahogy a régi rendmondás tartja: Yvorl és az ő szládjai sohasem alszanak...

 Bár jól tudták azt is, hogy Mark'yhennon sem megy a szomszédba egy kis ármányért, és szívfájdalom nélkül áldozná fel egy általa szított belső háborúban az orkok ezreit, ha úgy érzi, hogy azt az érdekei, vagy valamiféle felsőbb érdekek, megkívánják.

...

Ekként és ezért állt most is a sátor oldalfalánál Raghma'van, és figyelte az önkívületben vergődő Prófétát, aki most is összefüggéstelenül kiáltozott, miközben a sámánok igyekeztek határozottan lefogni, nehogy véletlenül kárt tegyen magában. Eleinte megpróbáltak nyugtatófőzetet itatni vele, de képtelenek voltak azt lenyeletni az öreggel; láthatóan inkább megfulladt volna a nagy nehézségek árán a szájába töltött folyadéktól, minthogy lenyelje. Így csak arra kárhoztattak, hogy igyekezzenek az ágyon tartani, miközben próbálják gyógyfüves borogatásokkal enyhíteni a testében tomboló lázat, és várják, hogy a roham magától elmúljon, ahogy szokott.

 Ám ekkor Raghma'van mintha érthető, értelmesnek tűnő szavakat fedezett volna fel a Mennydörgőszavú által kipréselt különös szövegfoszlányokban! A Próféta fulladásszerűen elhallgatott, szeme kifordult, teste görcsbe rándult, és nyáladzva elernyedt.

 A sámánok az erőkifejtéstől verejtékesen engedték el az eddig leszorított testet, és fáradtan néztek össze. Nem kellett kimondaniuk: mindannyian tudták, érezték, hogy ez volt a legvadabb roham, amit valaha is átéltek a „beteggel".

 Raghma'van tágra nyílt szemmel meredt az ágyon csapzott rongycsomóként heverő, önkívületben leledző alakra. Érezte, hogy a szíve a torkában lüktet – és tudta, hogy most valami olyasminek volt a szemés fültanúja, amit soha életében nem fog elfelejteni. Tudta, hogy immár elmúlt a kétkedés és a várakozás ideje...

 ...és eljött a tetteké.

 Az elgyötörten szuszogó, a szemükbe csorgó verejtéktől könnyező sámánok észre sem vették, amint a hatalmas Bélkiontó határozott léptekkel elhagyta a sátrat.

...

Este tanácskozásra gyűltek a törzsfők és a vezetők Raghma'van hadvezéri sátrában. Valahogy valamennyien megérezték, hogy ezúttal sorsdöntő határozatra kerül sor, mert mindenki teljes harci díszben jelent meg.

 Félkezű G'orkoh hímzett bőrmellényt és cserzett nadrágot viselt, lábán térd alá érő csizma, melyekből egy-egy tőr nyele kandikált ki. Hátán átvetve pompázatos íj és nyíllal tele tegez, nyakában fogakkal és tollakkal ékesített nyaklánc lógott. övébe tűzve jobb kezénél súlyos buzogány, a balnál rövid szablya. Csillagarcú Magraf fején nyitott arcrostélyos sisak, mellén szegecselt bőrvért, hátára erősítve kerek pajzs. Oldalán nevezetes harci kalapácsai lógtak, övében, háta mögé tűzve tőröket viselt. Csizmáját súlyosan megvasaltatta, láthatóan kifejezetten arra készült, hogyha valakit lóhátról mellbe rúg, az törött bordákkal maradjon helyben. Vasököl Trogranorh tetőtől talpig csillogó páncélzatban érkezett, viselte nevezetes vaskesztyűit is. Egyik kezében a sisakját, a másikban díszes lándzsáját tartotta. Nyakában, a páncélon kívül vastag, nehéznek látszó ezüstlánc függött, a közepén öklöt formázó medállal. Agyvelő Rog'hoag harci színekkel kifestve érkezett. Pálmarostból font övét most is emberi koponyákkal ékesítette, de a csuklóin és bokáin lévő ork agyarakból fűzött karés lábpereceit – a békesség kedvéért – most nem viselte. Fegyverként megszokott, másfél méteres, vasalt, szögekkel kivert bunkósbotját hordozta magával. Kevésszavú Zer-Nagoth bőrpáncélban, hosszú, sötétkék színű, csuklyás köpenyben, boranbőr csizmában, az övére egy bőrszíjon egy könnyű bárdot lógatva, fején bronz homlokpántot viselve érkezett. Gkotho Garoth makulátlanul tiszta, vakítóan fehér burnuszba öltözött. Fegyvert vagy ékszert nem viselt, csupán a kezében volt egy a vándorprédikátorokra jellemző bot, amin tollak, csontocskák és kagylók csörögtek-zörögtek. Aranyló nap csillogó, aranyozott mellvértben feszített, övén kis méretű, drágaköves markolatú rövidkard lógott. Grogkil Yurogh, Kétkardos Bog'hrogom és más kisebb főnökök szintúgy elegáns ruhát öltöttek, és legdíszesebb, legdrágább fegyverüket hozták magukkal.

 Raghma'van sodronyinge és a mindkét karján viselt ezüst alkarvédők sziporkáztak a fáklyafényben. Övén ott lógtak csuklószíjas csatacsákányai, mellkasán átvetve dobótőrökkel teli késpánt feszült. Lábszárközépig érő csizmájából – Félkezű G'orkohhoz hasonlóan – szintén kilátszott két tőr nyele.

 És – bár akadtak, akik ennek nem örültek –, Raghma'van elhívta Aranykéz Ghotagromot is, mivel azt tartotta, hogy a seregben minden magát jelentős létszámmal képviseltető törzs vezetője, főnöke vegyen részt ezen a megbeszélésen. Ghotagrom elegáns volt – vagy inkább piperkőc –, mint mindig. Haját kontyba tornyozva és illatos olajokkal bekenve viselte. Öltözete pedig szédítő egyvelege volt a dúskáló gazdagok magamutogatásának és a hanyag elegancia kvintesszenciájának. Csöppet sem zavartatta magát a pengeéles tekintetektől, és elégedett mosollyal állt a többiek között.

 A sátor előtt Hoarg, Tigrismancs Ignorong és Komor Tarong vigyáztak: ezzel is éreztetve a gyűlés jelentőségét.

 A Bélkiontó hadúr végigjáratta súlyos tekintetét az egybegyűlt vezéreken.

 – Eljött az idő – szólalt meg ünnepélyesen. – Nincs mire várnunk. Mi, megannyi különböző törzs harcosai, immár egységes sereggé kovácsolódtunk. Hiszem, hogy méltó ellenfelei leszünk és vagyunk bármely seregnek, ami a Birodalom földjét tapodja, és minden egyes csatával csak egyre jobbá és erősebbé válunk! Lángoló ösvényt irtunk Groomarig, és porrá zúzunk mindenkit, aki vakmerőségében odáig vetemedik, hogy utunkba álljon! Orkemlékezet óta folyik közöttünk az ellenségeskedés. Észak és Dél. Tűz és Víz. Fehér és Fekete. Káosz és Rend... Ám most mégis túllépünk önmagunkon, jobbá és többe válunk, mert egységesíteni kívánjuk a Birodalmat. Fel akarjuk emelni a Népet és a Nemzetet, hogy az Orkság ráébredjen önnön erejére. Soha többé ne legyünk játékszerei szeszélyes isteneknek, akik kényükkedvük szerint felemelhetnek vagy összeroppanthatnak és elhajíthatnak bennünket. Grooms népe vagyunk, és ő nem arra teremtett minket, hogy megvetett rabszolgák legyünk! Harcosok vagyunk! A csaták forgataga a mi világunk! Amikor a vér forrón zubogva áramlik ereinkben, akkor érezzük, hogy élünk és nem csak létezünk! – Körbenézett a jelenlévőkön. – Hiszem, hogy dicsőségre hivatottak vagyunk. Hiszem, hogy uralkodó nemzetté válhatunk. Hiszem, hogy nincs közöttünk egy sem, aki ennél lejjebb adná... és habozna, megremegne, amikor Grooms, hitének bizonyságául, az életét kéri a győzelemért cserébe. – Raghma'van csöndesen, de határozottan fejezte be: – Elmúlt a szavak ideje, következzen a tetteké... Készüljetek!

...

És két nap múlva eljött a várva várt pillanat: megindult délre az immár majd' százhúszezer harcosból álló had.

 A Nagy Hadjárat óta nem taposta ekkora méretű, egyesült orksereg a Kondor Birodalom földjét, és még soha nem történt olyan, hogy az ork nép két részre szakadva belső háborúba bonyolódjon. A történelem új fejezete kezdődött el.

 Ghotagrom egy domb tetejéről nézte, ahogy a sokszínű sereg fegyelmezetten felvonul alant. Legelöl a Félkezű G'orkoh vezette Vágott Fülűek, az orkok nomádjai lovagoltak mokány kis pónijaikon egymás mellett, hosszú, tömött sorokban. Mindegyikük hátán íj és nyíllal teli tegez, míg a pónik oldalára csatabárdok, buzogányok és súlyos kopják voltak erősítve. Ők alkották az előőrsöt, mivel ők voltak a sereg szeme és füle, és ők biztosították a szárnyakat is.

 A Vágott Fülűek mögött a legjelentősebb létszámmal bíró Fekete Karom klánjai vonultak, élükön Agyvelő Rog'hoaggal. Nem mondhatni, hogy sikerült volna jelentős népszerűségre szert tenniük a seregben, de az ügy iránti elkötelezettségüket senki sem vonta kétségbe. Raghma'van szerette volna a hadrendben valamivel hátrább tenni az enyhén szólva egyszerű fegyverekkel rendelkező vadorkokat, de Agyvelő egyértelműen a tudomására hozta, hogy nem kér a féltéséből, és egyenesen sértésnek fogja tekinteni, ha a Fekete Karmúak nem harcolhatnak az első sorokban. Így tehát a lovas nomádok mögött a bunkókkal, husángokkal – és természetesen az elmaradhatatlan mérgezett nyílvesszőkkel – felfegyverzett, harci színekre festett, büszke kannibálok vonultak.

 A Fekete Karmúak mögött dübörgött a sereg nehézlovassága, a Vascsizmák. A Vasbádog Grogtog és a család többi tagja sértődötten elkülönült a Vasököl Trogranorh által vezetett seregrésztől, és csatlósaikkal az utóvédben sorakoztak fel. Nem mondhatni, hogy nagyon hiányoztak volna bárkinek is...

 A nehézlovasság mögött, a sereg közepén Mennydörgőszavú lovagolt – kezében Grooms Csatabotjával –, tízezer fanatikus Ítélethozó óvó gyűrűjében, akik között minden törzs fia képviseltette magát. Ghotagromnak kétsége sem volt afelől, hogyha kell, az Ítélethozók akár puszta kézzel is széttépik az ellenséget – vagy bárkit, akire a Próféta rámutat.

 Az Ítélethozók nyomában Kboekboe és kísérete lovagolt, akiknek harci ereje Raghma'van számításai szerint nagy valószínűséggel a nullával lehet egyenlő, de azért nem becsülte le a Kiválasztott leszármazottjának jelenlétével járó szellemi támogatást, ugyanis sok egyszerű közkatona hitte, hogy míg a Hős utódja velük van, addig legyőzhetetlenek. Ezért is sorakoztatta Raghma'van közvetlenül Kboekboe mögé a legharciasabb kis törzseket: a Bélkiontókat, a Koponyalyukasztókat és a Két Öklöt. A Bélkiontókat Hoarg vezette, a Koponyalyukasztókat Csillagarcú Magraf, a Két Ököl törzsét Kevésszavú Zer-Nagoth.

 Mögöttük vonult a Kerítők hada Aranyló Nap és Aranyagyar Aghot vezetésével, és közvetlenül a nyomukban a Gonosz Agyúak serege, Gkotho Garothtal. Ghotagrom lelkét mintha mézzel kenegette volna a két egymás mögött vonuló törzs látványa.

 Az én törzseim... az én népem!

 Leghátul pedig a különféle szabadcsapatok következtek, valamint az utánpótlást szállító szekerek, az étkezési célzattal magukkal vitt, tömött sorokban terelt gulyák, csordák és kondák, és a sereg legvégén a harci boranokat terelgették a Vascsizmák és az Ezüst Üst boranidomárjai és mesterhajtói. Raghma'van beosztott az utóvédhez a Vágott Fülűektől mintegy kétszáz lovast, akiknek élére Komor Tarongot állította. A feladataik közé tartozott az is, hogy megakadályozzák, hogy a saját, szövetséges szabadcsapataik útközben esetleg megdézsmálják az élelemmel és itallal rakott szekereket vagy a jószágokat.

...

Ghotagrom megvárta, míg a hátvéd utolsó lovasai is elügetnek előtte, majd megrázta a fejét, és hadnagyára nézett.

 – Hát elkezdődött, Ordas... végre elindultunk.

 – El biz'a, főség – bólintott rá komoran az. – És ki tudja, visszatérünk-e valaha.

 – Odanézz! – mutatott Ghotagrom a szemben lévő dombra. – Raghma'van, Féktelen Hoarg és Tigrismancs Ignorong! Ha ők vezetnek, akár a Pokol kapuját is beszaggatjuk!

 A három Bélkiontó éppen megsarkantyúzta lovát, és lerobogott az elhaladó sereg után.

 – Halál vagy dicsőség! – morrantotta lovának zabláját megrántva Vén Ordas. – Grooms legyen velünk, főség, és ha lehet, ne nagyon kérd, hogy rogyasszon meg minket! Murat shakarr!

 – Murat shakarr! – kurjantotta Ghotagrom is.

 Azzal mindketten megsarkantyúzták a lovukat, és a sereg után vágtattak.

...

 Megindult a förgeteg. Elkezdődött a Szent Háború.

A Tomoli Ütközet

A Kondor Birodalom déli törzsei természetesen már értesültek az ellenük irányuló hadjáratról, de istenigazából nem hitték el, hogy valóban összeáll egy szövetséges sereg, ami megindulhat ellenük. Azonban egyre újabb és újabb hírek érkeztek, és immár be kellett látniuk, hogy a dolog véresen komoly, és ők maguk is megpróbáltak valamiféle szövetségfélét létrehozni. Felkeresték egymást a leghatalmasabb törzsek – az Enyveskezűek, az Aranyfülűek és a Véreskezűek – követei, és a törzsfők találkozóját sürgették. Kerangort, Groomar nagykodóját szándékosan nem avatták be terveikbe; hisz' minek ily csippcsupp ügyekkel terhelni Grooms Evilági Helytartóját? Hozzá csak egy közös követséget küldtek, azzal a megnyugtató hírrel, hogy megállítják az északiakat, bármi áron, még mielőtt azok átkelhetnének a Kondori-hegységen.

 Hosszas egyezkedés után végül sikerült találni olyan helyet, amely mindegyik törzsfő igényének megfelelt, és a találkozó létrejöhetett. Személyesen vett részt a tárgyaláson Emberirtó Taghoran, a Véreskezűek főnöke; Fényesszáj Rog'homo, az Aranyfülűek vezetője; és Kulcsos Dgetgoth, a Legenyvesebb Kezű. A várva várt szövetség azonban kudarcba fulladt.

 A Véreskezűek kijelentették, hogy ők senkinek a segítségére nincsenek rászorulva, nem kérnek sem a „büdös tolvajokból", sem a „beképzelt lógófülűekből", elbánnak egymaguk is bármilyen ellenséggel, és a dicsőségen nem hajlandóak osztozni senkivel. Emberirtó Taghoran ezen kijelentése után ezüst orrkarikáit büszkén csilingeltetve elvonult, de annyit még odavakkantott a másik kettőnek, hogy arra meg legfőképpen nincs szüksége, hogy valamely esetleges „szövetségese" a csata alatt ellopjon a táborából mindent, ami mozdítható. Erre a kijelentésre a Legenyvesebb Kezű szeretett volna valami frappánsat visszaválaszolni, de mivel még nem szándékozott idejekorán elhalálozni, ezért inkább csak megpróbált fenyegetően nézni – de félelemtől üveges tekintete miatt ez sem sikerült neki...

 Fényesszáj Rog'homo és Kulcsos Dgetgoth végül annyiban maradtak, hogy mindkét törzs szervez egy-egy sereget. Amennyiben az északiak támadása tényleg bekövetkezik, és a Véreskezűek a pökhendi kijelentéseikkel ellentétben mégsem lesznek képesek megállítani őket, akkor – de csakis akkor – egyesítik erőiket, és megvédik Groomart mindentől és mindenkitől. Fényesszáj még jelentőségteljesen azt is hozzáfűzte mondandójához, hogy az Aranyfülűek a saját szállásterületüket még a szövetségesek ellenében is megvédik, ha kell, és hogy jobb lesz, ha ezt mindenki megszívleli. Kulcsos Dgetgoth megpróbálta a „mindenkit" nem magára érteni, de ez igen nehezen ment, mivel Fényesszájon kívül csak ő volt jelen a tárgyalósátorban. Ezért az Aranyfelű főnök távozása után megfogadta, hogy ezért a megjegyzéséért egyszer még bosszúból kilopja az összes drágakőfogát a „szemét, kis fityegőfülűnek", majd immár végképp vérig sértve hazavonult.

...

Emberirtó Taghoran a törzse szállásterületére visszatérve szinte azonnal megindult hetvenezer harcosával északra, nehogy a többiek mégis megpróbálják elcsaklizni előle a várható dicsőséget^[24]. Azt hitték, egészen a Fekete Karmok dzsungeléig kell majd vonulniuk, és igen meglepődtek, amikor a felderítőik már a negyedik napon megtalálták az ellenséget.

 Az északi sereg – illetve annak egy csekélyke része – épp a Teli Száj törzs legnagyobb nyugati kunyhóvárosát, Tomolant rohanta le feltatóztathatatlanul. Ostromról beszélni nem igazán lehet egy falak nélküli város esetében, melyet mindössze pár ezer primitív fegyverzetű harcos próbált megvédeni a hódítóktól.

 Raghma'van először követet küldött a Teli Száj főnökéhez, felszólítva őt a feltétel nélküli behódolásra, és az északi szövetséghez való csatlakozásra. Nagypofájú Nkorghom azonban azt üzente vissza, hogy az ő dicső törzse nem hódol be senkinek, nem csatlakozik sem az északiak, sem pedig a déliek szövetségébe, de ha a sereg elkerüli a városait, szabad átvonulást és némi élelmiszer-támogatást ígér...

 Az északiak hadura elrettentésül felvonult Tomolan elé teljes seregével, és még egy üzenetet küldött, esélyt adva Nagypofájú Nkorghomnak, hogy átgondolja a dolgot és jobb belátásra térjen. A törzsfő azonban lefejeztette a követet, és a fejét borantrágyába csomagolva, mélylila posztóba tekerve lövette vissza egy kőhajító szerkezettel... így jelezve, hogy nem rettent meg a fenyegetéstől.

 Ezt követően történt, hogy Raghma'van megadta az engedélyt a támadásra és a kunyhóváros feldúlására. Egyrészt azért, hogy megmutassa serege erejét a még tétovázó törzsfőnek, másrészt pedig azért, hogy harcosai végre vért lássanak, megízlelhessék a győzelem ízét, ölhessenek, fosztogathassanak...

 ...még ha csekély zsákmány reményében is.

 A fő rohamot a Vascsizma nehézlovasság vezette, Vágott Fülű íjászok lődözték tele a lombkunyhókat gyújtónyilakkal, és ezt követően zúdultak az égő, megroggyanó településre a gyalogos csapatok, élen a dzsungellakó Fekete Karmokkal, akiknek még ez a szegényes, primitív zsákmány is komoly értéket jelentett.

 Raghma'van nem záratta teljesen körül a kunyhóvárost; nem akarta lemészároltatni annak teljes lakosságát. Szabad utat hagyott a szökésre, és a menekülő Teli Száj törzsbéliek éltek is a lehetőséggel. Ellenállásuk nagyon hamar megtört, és aztán már futott, ki merre látott. Nagypofájú Nkorghom az elsők között hagyta sorsára városát; déldélnyugatra menekült, ahol hagyománytartó népének barlanglakó orkjai éltek. Belőlük remélt új, hatékonyabb sereget szervezni. De hírvivőket küldött keletre is, hogy földjük védelmére szólítsa a keleti kunyhóvárosok lakóit is. Immár nem szándékozott semleges maradni: az északi hódítók ellen fordult.

...

A Véreskezűek eközben átkeltek a területük határát jelentő nagy folyón, a Kisharon, majd annak „kistestvérén", a Kisisharon, és sietve Tomolan felé vonultak. Emberirtó Taghoran úgy vélte, a könnyű győzelem és a fosztogatás mámora elaltatja az északiak éberségét, és egy váratlan rajtaütés – többszörös túlerővel – felmorzsolhatja őket.

 Taghoran kegyetlen tempót diktált; úgy kalkulált, hogy még az éjszaka közepén átér a Kishari-dombságon, és nem sokkal hajnal előtt lecsaphat a feldúlt városban dorbézoló, győzelemittas, borittas északi söpredékre. Igaz, hogy az ő serege fáradt lesz a megerőltető gyaloglástól, de a meglepetés ereje mindenképp mellettük áll és köztudott, hogy a Véreskezűek még kimerülten is veszekedettebb harcosok, mint bármiféle szedett-vedett északi csürhe!

 Ráadásul a létszámbéli fölény is a javukra fordítja a csatát!

 Emberirtó Taghoran legalábbis úgy gondolta, hogy a „szánalmas északi kutyák" talán ha húsz-harmincezren lehetnek...

 Vagy annyian sem!

 Még javában fenn pihegett a hold, sápadtan a csillagpöttyös szurokégen, amikor a Véreskezűek előserege felért a Kishari-dombság legkeletibb magaslatára.

 – Vérontó Vezér! – sziszegte az előlovasok egyike. – Ott lenn! Ott, ott... Nézd! Nézd!

 Taghoran a szemét meresztette.

 Nem látott el Tomolanig, de nem is kellett.

 Lent, a Tomoli-síkság közepén, ott álltak előttük felsorakozva, hosszú, fegyelmezett sorokban az északiak: néma kősziklákként. Nem ordítoztak, nem hőzöngtek, nem kiáltoztak vérlázító trágárságokat, nem lengették kihívóan az öklüket vagy a fegyvereiket, orkszokás szerint csata előtt. Csak álltak és vártak. Néma csendben, nyugodtan.

 Oly rendíthetetlen eltökéltség, magabiztos erő, olyan fokú fegyelmezettség sugárzott az egész seregből, és oly rengetegen voltak, hogy a harcra és gyilkolásra született Véreskezű harcosok elbizonytalanodva megtorpantak a dombtetőn, és valahogy a torkukra forrtak híreshírhedt csatakiáltásaik.

 És ezek az északiak irdatlan nagyságú területet betöltöttek! Az egészen biztos, hogy nem húszezren voltak hanem kétszer, háromszor vagy talán négyszer annyian! Legalább annyian, mint a Véreskezűek!

 Vagy még náluk is többen!

 A „többszörös túlerő"-ben való hit azonnal elenyészett.

 Emberirtó Taghoran sohasem a higgadtságáról és a megfontolt döntéseiről volt híres, éppen ezért nála a komoly megrendülés jelének számított, hogy nem vezette gondolkodás nélkül rohamra a harcosait, hanem letáboroztak, és vártak reggelig.

...

Hajnalban, a felkelő nap első sugarai már a csatára felsorakozva, egymással farkasszemet nézve találták a két sereget a Tomoli-síkságon. A Véreskezűek hadrendje a szokásos, bevált, egyszerű elemekből építkezett: elnyújtott, tömött sorokban szinte az egész sereg felsorakozott. Csak az utóvédnek szánt, mintegy kétezres csapat maradt hátra, akiket Emberirtó elsősorban arra tartogatott, hogy a csata végén öszszegyűjtsék a legyőzött és elesett ellenség fegyvereit, értéktárgyait, valamint azért, hogy a győztesek szórakoztatására halálra kínozzák a foglyokat.

 A Véreskezűek, szokásukhoz híven, mind jobban feltüzelték egymást, és saját magukat is, miközben kezdetben halkan, majd egyre hangosabban hörögtek-morogtak. A kezek rákulcsolódtak a fegyverek nyelére, a szemek összeszűkültek, az izmok dagadva megfeszültek: a sereg, mint egy ugrásra kész párduc, vicsorogva várta a jelet, hogy végre a prédára vethesse magát.

 Ám ekkor az ellenség soraiból hatalmas termetű, lengő szakállú ork lépett ki, kezében óriási bottal, pár lépéssel lemaradva pedig két alacsonyabb, fekete csuklyás alak követte.

 – Véreskezű testvérek! – harsogta messzezengő hangon a szakállas. Fura dolog, a visszhang; szavait még a hátsó sorokban is tisztán lehetett érteni. – Itt az idő, hogy újra egyesüljön az orkok nemzete! Itt az idő, hogy mi, Grooms hívei, mindannyian összefogjunk közös ellenségeink ellen, akik fenekedve lesik az alkalmat, hogy ránk ronthassanak, és kárörvendően kacagnak, ha azt látják, hogy ork öl orkot! Ne adjuk meg nekik ezt az örömöt! Harcosok! Ne egymás ellen forduljunk, hiszen oly' sok a közös ellenségünk, akiknek a célja csak az, hogy Grooms minden gyermekét kiirtsák a föld színéről!... A Káosz és a Rend harca nyomán új és új ork-sírok nőnek ki a földből, és rövid élettel vert népünk egyre fogy, fogy, vészesen fogyatkozik... Már nincs a Birodalomban olyan család, ahol ne gyászolnának apát, fiút, testvért, akik céltalan és értelmetlen háborúkban ontották drága vérüket... Ne legyen háború közöttünk, Véreskezű testvérek! Ne harcoljatok ellenünk! Csatlakozzatok hozzánk! Legyetek részei szövetségünknek! Vívjunk együtt népünk érdekéért!

 – Szarság! – Taghoran nagyot köpött. Magasba emelte csatabárdját, és elharsogta családja csatakiáltását: – Agy loccsanjon, vér toccsanjon! Rá! Ráááááá!

...

A Véreskezű harcosok sorai ordítva lendültek támadásba. Dobhártyaszaggató csataüvöltésük, ellenállhatatlan rohamuk, állatias vadságuk és csillapíthatatlan vérszomjuk mindig elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy kivívják a győzelmet. Joggal hittek abban, hogy ez most sem lehet másként.

 – Rá! Rááááááá! – üvöltötték megszállottan. – Véres köröm, véres ujj, véres kéz!

 – Véreskéééééééz!

 – Agy loccsanjon, vér toccsanjon! Rá! Rááááááá!

 Az első sorokban a könnyű fegyverzetű lovasság, mögöttük pedig megannyi talpas tört előre kérlelhetetlenül. Az irdatlan sereg alatt a föld robajlott és remegett, mintha éppen egy pusztító földrengés hullámai kelnének útjukra – melynek rettentő ereje alatt még a büszke sziklabércek is kénytelenek megadóan térdre rogyni.

 Közben a velük szemben meglóduló északi sereg elnyelte a hószakállút és társait, így sem Emberirtó, sem harcosai nem láthatták, milyen végtelen szomorúság és fájdalom költözött az öreg szemébe, és nem hallhatták suttogását:

 – Már megint... halál... halál... halál... értelmetlen halál!

 – Rá! Ráááááááááááááááááá! – A Véreskezűek már csaknem elérték ellenségeiket. – Rááááááááááááááááááááááááá...

 Az északiak felől napot sötétítő viharfelleg, nyílvesszők ezrei zúdultak le, mint valami gyilkos, nyári zivatar.

 A Véreskezűek úgy általában nem szerették a pajzsokat, a nehéz páncélokat, mert azt tartották, hogy csak akadályozzák, holt súlyukkal leterhelik őket a csaták amúgy is fárasztó forgatagában. Így most számolatlanul hullottak a végzetes nyílvesszőeső alatt... Az a tény, hogy még azok is pillanatokon belül habzó szájjal, kifordult szemgolyóval, merevgörcsben rángatózó izmokkal zuhantak a földre, akik nem halálos sebet kaptak, csupán felszínes karcolást, mindenki számára egyértelművé tette, hogy ezeket a vesszőket a leggyilkosabb méregbe mártották; olyasfajtába; amilyeneket a Fekete Karmok használnak. Az első nyílvesszőzáport pár pillanattal később újabb követte, majd azt még egy, és még egy; a Véreskezűek pedig hullottak, mint az érett gabonaszálak a borotvaéles kasza alatt.

 A kezdeti lendület megtört, a sorok felbomlottak, és ez a megtorpanás elég volt ahhoz, hogy az északiak átvegyék a kezdeményezést: az ellenség gyalogos íjászainak sorai szétnyíltak, hogy utat engedjenek a rémisztő dübörgéssel rohamozó páncélos lovasságnak.

 – Rá! – ordította elszántan Taghoran. – Agy loccsanjon, vér tocscsanjon! Rá! Rááááááááááááááááááááááááá!

 A feléjük vágtázó, óriásoknak tűnő lovasok láttán egy pillanatra mindenkiben megfagyott a vér: úgy tűnt, mintha az Óidők elfeledett, tűzben és vérben fogant démonai elevenedtek volna meg, hogy elpusztítsák a világot.

 A Véreskezűek még soha nem éltek át igazi nehézlovassági rohamot – és valahogy mindenkit olyan érzés kerített hatalmába, hogy ezt sem sokan fogják...

 Első iszonyukból még fel sem ocsúdhattak, amikor a hatalmas lovakon ülő, vasba öntött harcosok odaértek – és pusztító ék gyanánt véres ösvényt hasítottak soraikba. Volt, akit fegyver nem is érintett, csak a rohamozó lovak és lovasaik súlya söpörte őket a megsemmisülésbe, ízzé-porrá tört porcikákkal, mintha nem is igazi hús-vér ork harcosok, hanem üres és kiszáradt kagylóhéjak lennének csupán. A fémlovasokról lecsúsztak a pengék, az irgalmatlan buzogánycsapásokat meg sem érezték, nem kaptak sebeket, nem hullott egy csepp vérük sem, de ők bőségesen ontották a másokét. Nem kiáltoztak, nem jajdultak, nem káromkodtak, csak újra meg újra lesújtottak hatalmas pallosaikkal, csatabárdjaikkal, és úgy tűnt, erejük végtelen; sohasem fognak belefáradni az öldöklésbe. Leszakadt karok, szétloccsantott fejek, kifordított gyomrok, kettéhasított testek és megnyomorított haldoklók maradtak utánuk...

 Ekkor az egyik Véreskezű harcos tudtán és akaratán kívül nevet adott a vérfagyasztó, orkfeletti, páncélos lovasságnak:

 – Ezek... sebezhetetlenek!

 SEBEZHETETLENEK!

 De még most sem volt vége. A lovasok által kitaposott véres ösvényen hujjogatva támadtak a Fekete Karmú vadak, az orkevő kannibálok, akik a saját testi épségüket nem kímélve, a védekezéssel szinte nem is törődve osztogatták súlyos, csonttörő csapásaikat. A vérszagtól megvadulva vetették magukat a megtépázott Véreskezűekre, és azok borzadva látták, hogy némelyik vadork harc közben őrjöngve harap bele ellenfele húsába, és valami eszelős, beteges gyönyörtől üvöltve, habzsolva szaggatja azt. A legtébolyodottabbak nem átallották egyenesen a szívet kitépni a védekezésre képtelen harcosok mellkasából, és hagymázas őrülettel martak a kezükben még lüktető, véres izomcsomóba, miközben hátborzongató hangon vonyítottak a rajtuk úrrá levő, förtelmes mámortól. Ez az iszonytató látvány még a legrettenthetetlenebb Véreskezűeket is sokkolta. Sokan pánikba estek, és menekülőre fogták. Olybá tűnt, hogy az északiak ezen irtózatos kannibál különítménye a puszta jelenlétével eldönti az egész csata sorsát.

 Néhány dermesztően hosszú pillanatig már-már úgy látszott, hogy a félelem az egész Véreskezű seregen elhatalmasodik, a menekülők magukkal ragadják a többieket is – és a csata biztosan elveszett. Ám a hátrébb tolongók között többen voltak olyanok, akik nem tudták „tolerálni" ez a szokatlan gyávaságot... bár igazából nem is látták, hogy mi váltotta ki azt... és a lelkükben tomboló vérvágy, valamint a menekülők hitványsága fölött érzett gyalázat és düh miatt, néhány jól irányzott csapással csírájában elfojtották a páni rémületet. Az elöl állókkal a hátsó sorokból jövő dühödt ordítások jól érthetően tudatták: aki szégyenszemre menekülni kezd, azt saját társai koncolják fel.

 A Véreskezű sereg fertályóra alatt magához tért a Fekete Karmok jelentette dermesztő megrázkódtatásból, és az orkevők tettei immár nem valami ősi, megfoghatatlan félelmet, hanem minden mást elsöprő, kegyetlen gyűlöletet váltottak ki belőlük: és nekidurálták magukat egy végső, elszánt rohamra.

 Bár a Véreskezű had immár nem csekély veszteségeket szenvedett, a győzelem lehetősége még nem veszett el: a Fekete Karmúak primitív dorongjai, buzogányai nem vehették fel a versenyt az ő mesterien kovácsolt csatabárdjaikkal és acélpengéikkel. A dühtől és bosszúvágytól fűtött Véreskezűek lassan, de biztosan felülkerekedtek a félelmet nem ismerő, esztelen vadakon. Ám azok is megvetették lábukat, és vérmocskos arcukból kivillogó, lázban égő szemükből látszott, és tébolyodott üvöltéseikből kihallatszott, hogy inkább mind itt pusztulnak, de egy tapodtat sem fognak hátrálni – és a katasztrófa közelgett is kérlelhetetlenül.

 Emberirtó Taghoran felvonyított a gyönyörtől, amikor látta harcosait ellenállhatatlanul előrenyomulni, ahogy azok lépésről-lépésre haladva, könyörtelenül morzsolták fel maguk előtt a gyűlölt-megvetett kannibálokat.

 Azonban a Fekete Karmúak mégsem voltak pusztulásra ítélve; erősítést kaptak a Bélkiontóktól és a Koponyalyukasztóktól, akik méltó ellenfelei voltak az orkok között legjobb harcosoknak tartott Véreskezűeknek. A déliek ettől a fordulattól már kellőképpen megroggyantak, de így is fogvicsorgató elszántsággal estek neki az újabb ellenségnek. Azonban egy pillanatig sem érezhették, hogy sikerülhet felülkerekedniük: ugyanis lovas nomádok vágtattak rájuk oldalról, és ékként benyomulva a sereg mindkét oldalába, üres tojáshéjként összeroppantották soraikat.

 Mindezt látva Emberirtó vérbe borult szemmel, üvöltve adta tudtára mindenkinek, hogy utolsó orkig harcolni fognak!

 Inkább pusztuljon itt az egész sereg, de nem vonulnak vissza megszégyenülten!

 Azzal ő maga is lerohant a figyelő magaslatáról a csatatérre, hogy igazi hadifőnökhöz méltóan, a harcosaival együtt essen el.

 Ekkor úgy látszott, semmi sem akadályozhatja meg immár a Véreskezűek dicső, bárdok dalára méltó lemészároltatását – ami a csata sűrűjében forgolódó, halálraítélt orkoknak, most vajmi kevés elégtételnek tűnt.

 Ám szerencsére Csonkoló Ragon, Emberirtó alvezére sokkalta higgadtabban tudta felmérni helyzetüket. Ő, a Törzs Hőse már korábban is elhíresült arról, hogy másként lát bizonyos dolgokat, mint mások – és legtöbbször a nagy többség kénytelen volt belátni az ő igazát... vagy kezét-lábát elvesztve új életet kezdhetett, mint csonka koldus.

 Csonkoló Ragon azt tette, amit a legszükségesebbnek tartott; a csata hevében elorzott csatabárd lapjával mesteri ütést mért hátulról eszelősen rohamozó, habzó szájjal parancsszavakat üvöltő vezére fejére, amitől az betört koponyával, eszméletlenül csuklott össze.

 A Törzs Hőse ekkor gyorsan közhírré tette, hogy a vezér sérülése miatt átveszi a sereg irányítását – és rögvest visszavonulásra biztatta a túlélőket. Nem mintha gyáva nyúl lett volna; csupán tudta, mi a különbség a vakmerő, halálmegvető bátorság és az esztelen öngyilkosság között...

 A Véreskezűek az eszméletlen Emberirtó Taghoran testét és sebesültjeik egy részét is magukkal cipelve, harcolva vonultak vissza a Kishari-dombok közé, ahol az ellenségtől való rugalmas elszakadás taktikáját követve igyekeztek minél előbb felszívódni. Ez eleinte úgy látszott, olyan jól sikerült, hogy már-már kezdték abba a hitbe ringatni magukat, hogy szerencsésen megmenekültek a felkoncolástól, és a mindőjük által leginkább rettegett felfalatástól. Ekkor viszont előkerült az eleddig a dombok között láthatatlanul rejtőző Fekete Karmúak egy kisebb csapata, akiknek jelenlétét – mert látni most sem lehetett őket – az állandóan, minden irányból sziszegve suhanó nyílvesszők tudatták: és a rendezett visszavonulás fejvesztett menekülésbe csapott át, majd végül lidércnyomásos vesszőfutássá változott.

 Mire nagy nehezen és létszámilag erősen megcsappanva visszavergődtek a dombok biztonságába, a rettegett harcosok hírében álló Véreskezűek törzse elkönyvelhette történetének legkatasztrofálisabb vereségét.

 Emberirtó Taghoran, amikor végre magához tért, tombolt a dühtől, de persze gyorsan meggyőzték, hogy egy alattomos, ellenséges csapás taszította az eszméletlenségbe.

 Csonkoló Ragon már azzal is megelégedett, hogy legalább a sereg kétharmada megmenekült, és biztosra vette, hogy a következő csatát már nem fogják elveszíteni. Született újítóként mindig is kész volt elvetni az elavultnak bizonyult dolgokat, tudott tanulni az elkövetett hibákból, és most már készen állt arra is, hogyha a szükség úgy hozza, hát habozás nélkül – akár végérvényesen – átvegye a sereg, azzal együtt a törzs irányítását is. És érezhető volt a levegőben, hogy egy ilyen irányú döntésével kivívná a harcosok nagy többségének támogatását.

 Csonkoló azonban még várt; járta a táborokat, és szította a harci tüzet mindenhol.

 – Egyetlen csata veszett el – mondogatta mindenkinek –, nem a háború...

Kárhozat

Raghma'van parancsára a ütközet után az északiak megtisztították a Tomoli-síkságot a holtaktól, tekintet nélkül arra, hogy azok korábban melyik sereghez tartoztak. Néhány, a győzelemtől megrészegült harcos mocskolódva ágált az ellen, hogy megadják a végtisztességet az ellenség halottainak is. Ám ha nem is fogadták el a végtisztesség megadásának morális oldalát – amit Raghma'van és a Próféta is hirdettek –, miszerint saját Birodalmukban, saját fajtestvéreikért ez a legkevesebb, amit megtehetnek; de végül is valamennyien megértették a gyakorlatias magyarázatot, miszerint a bomló tetemek a későbbiek folyamán a győzteseket is halálos betegségekkel fenyegethetik.

 A tetemek elégetésekor fény derült arra is, hogy a kannibálokban a mindeddig elfojtott orkhús-vágy a csata közben milyen elemi erővel tört felszínre. Az edzett gyomrú, kőkemény hullahordók közül többen a rosszulléttel küszködtek a megcsonkított, harapott-tépett sebekkel teli testek láttán. A Fekete Karmokkal szemben eleddig a mélyben parázsló ellenségeskedés újra fellobbant, és maguknak a vezéreknek kellett visszafogni a harcosok egy csoportját, akik a gyűlöletesnek és undorítónak tartott cselekedetek miatt az orkevőkre akartak támadni. Mert egy dolog, hogy ork harcol orkkal, de az teljesen más lapra tartozik, hogy a legyőzött ellenségből – legyen az bármilyen gyűlöletes is – valaki a csata után, vagy közben „lakmározzon".

 A lázongás végül odáig fajult, hogy Raghma'van kénytelen volt felkeresni Agyvelő Rog'hoagot, hogy beszéljenek a történtekről.

 – Értsd meg, Könyörtelen – magyarázta a Fekete Karom főnök, mindenfajta szégyenérzet nélkül –, mi nem tudunk és nem is akarunk egyik napról a másikra megváltozni. Ha tetszik, ha nem: mi ork húst is zabálunk évszázadok óta. Mióta csatlakoztunk a sereghez nem hódoltunk ősi szokásunknak, és nem is akarunk közöttetek ilyet tenni, de a csatában, a vérszagtól megvadulva, nem tudom és nem is akarom megtiltani a harcosaimnak, hogy ne marjanak bele a legyőzött ellenség testébe, és ne csillapítsák mardosó éhségüket. Ezt vagy elfogadod, és elfogadtatod a többiekkel is, vagy nem, de nem változtathatsz rajta.

 – Rendben – biccentett rezzenéstelen arccal, de belül megborzongva Raghma'van –, de akkor te és a tieid tüntessétek is el... mardosó éhségetek nyomát. Most, azonnal.

 Agyvelő Rog'hoag beleegyezően fejet hajtott.

 – Ez a legkevesebb, Raghma'van.

 – Szerintem is.

 A közjáték után végül is a győztesek megtisztították a csatateret, és elégették a tetemeket. A hatalmas máglyáknak két napig kellett égniük, hogy minden lélek Groomshoz juthasson – és a holtak nagy többsége a Véreskezűek színeit viselte.

Raghma'van nem indult a visszavonuló Véreskezűek üldözésére, de nomád felderítők kísérték őket messziről, hogy meggyőződjenek, nem állnak-e ismét csatarendbe, nem terveznek-e újabb támadást. A Mungó-klánbéli Monguz Narhog azonban azzal a hírrel tért vissza, hogy a Véreskezűek átkeltek a Kisisharon, és gyors tempóban a saját szállásterületük felé vonulnak, nyugat felé. Első soraik már a nagy, sárga határfolyót, a Kishart is elérték...

 Az északi sereg pár napig a Véreskezűek nyomában vonult, ugyanannál a sekély gázlónál keltek át, ahol amazok, de ott nem fodultak nyugatnak, a tőlük délre és keletre lévő Teli Száj kunyhóvárosokat és barlangfalvakat sarcolták. Komoly ellenállásba sehol sem ütköztek, a primitív barlanglakók a hegyek gyomrába húzódva kerestek menedéket, a lombkunyhók tulajdonosai pedig sűrű erdőkben, mocsarakban kerestek menedéket. Raghma'van nem üldöztette, nem kerestette őket; a célja nem a Teli Száj-béliek lemészárlása, kiirtása volt, csupán a behódoltatás, az élelmiszertartalékok feltöltése, és a hátország biztosítása.

 Mint azt a foglyul ejtett – avagy önként behódoló – Teli Száj orkoktól megtudta, Nagypofájú Nkorghomnak sikerült összetoboroznia egy három-négyezer fős sereget, és délnek indult, hogy csatlakozzon a déli törzsek szövetségéhez. Az itthon maradottak viszont inkább békességet kívántak, mint ellenségeskedést, és ha nem is túl készségesen, de igyekeztek teljesíteni az északi hódítók minden óhaját. Komor Tarong vette kézbe a Teli Száj önkénteseket, fegyveres milíciát szervezett belőlük, azzal a feladattal, hogy biztosítsák az elvonuló sereg mögött a hátországot, és védelmezzék az utánpótlást szállító szekárkaravánokat. Egy kisebb csapat kalandvágyó ifjú, valami háromszáz fő – pedig önként beállt az északiakhoz, hogy velük harcoljanak. Mivel a fegyverforgatásban csekély jártasságot tanúsítottak, főként a kiszolgálók között találtak számukra helyet.

 Csak miután a sereg élelmiszerkészlete több száz szekérnyi rakománnyal gyarapodott, akkor vonultak tovább. Összeszedtek és felpakoltak mindent, ami ehetőnek és mozdíthatónak tűnt, a vadászok leöltek minden vadat, ami csak az íjuk elé került, nem törődve azzal, hogy a Teli Száj törzs nyugati részét ezzel több éves éhínségre kárhoztatják. A szerzett javak jelentős részét változatos színű és ízű répafélék képezték, melyek egy része édeskés volt, a többi pedig leginkább fanyar vagy ízetlen. De akadt a zsákmányban zab, rozs és valami satnya, zöld szemű kukoricaféleség is, amiből a Teli Száj-béliek a lepényeiket sütötték; számos szekeret pedig ökölnyi nagyságú, csíkos héjú dinynyécskékkel töltöttek meg.

 Dél-délnyugatnak haladtak, és hamarosan elérték a kontinens legbővízűbb és leghosszabb folyamát, a Kishart. Az agyagos vizű, lassan hömpölygő folyó több száz méter szélesen, áthatolhatatlan akadályként terült el előttük. A víz szintje magasan állt, éppen áradt, néhol kiöntött a medréből és ingoványos, mocsaras szélű, moszkitóktól hemzsegő tavakat képezett.

 A felderítők mindössze egyetlen olyan gázlót találtak, ahol meg lehetett volna kockáztatni az átkelést – épp azt, amelyen át a Véreskezűek visszavonultak –, ám annak túloldalán jelentős seregek gyülekeztek, nyilvánvalóan arra készülve, hogy meggátolják ellenségeik átkelését.

 Az északiak letáboroztak a folyó partján, Félkezű G'orkoh felderítői pedig ötmérföldes körzetben ellenőrzésük alá vonták a körülöttük lévő területet. Raghma'van parancsára már másnap hajnalban előkerültek a balták, és – a Fekete Karmok legnagyobb megdöbbenésére és felháborodására –, irtani kezdték az amúgy sem túl sűrű erdőt. A kidöntött faóriásokból hatalmas tutajokat, védőpalánkokat és pajzsokat készítettek; ebben leginkább az Ezüst Üst-béliek és a Vágott Fülűek jeleskedtek, kiegészítve a Vascsizmák baltás izomkolosszusaival. A Sötét Felhő harcosai pedig nagy szakértelemmel több száz fatörzslovat faragtak – háromvagy négynyerges – törzseket, melyeket vékonyabb ágakból és kéregből odaerősített oldaluszonyok óvtak a felborulástól. Ezeken lovagolva, a lábakat a vízbe lógatva, kézzel vagy kéregdarabokkal evezve lassan de biztosan át lehetett úsztatni a folyamon.

 Pajzsokkal a fej fölött pedig...

 ...még akár gyilkos nyílzáporban is.

...

Aranykéz Ghotagrom nem vett részt a Véreskezűek ellen vívott ütközetben. Szándékában állt ugyan fegyvert fogni és mindenki számára egyértelműen bizonyítani eltökéltségét és hősiesség, de a helyzet úgy hozta, hogy a kelleténél kissé több bátorságot merített a boroskancsókból, és ennek folyományaként az egész ütközetet átaludta. Amíg szövetségesei a vérüket hullatták és az ellenséget ritkították, ő részegen hortyogott és győzelemről, dicsőségről álmodott.

 Senki sem hiányolta a jelenlétét, már csak azért sem, mivel a Kerítők seregét – mint a legkevésbé ütőképes egységet – a tartalékba sorolta Raghma'van. Ők védték a tábort, és nekik csupán akkor jutott volna szerep, ha a Véreskezűek áttörnek a Fekete Karmokon és a Bélkiontókon.

 De persze ez nem következett be.

 Most, miközben az egyre ritkuló erdőben folyamatosan csattogtak a balták, Ghotagrom komoran üldögélt díszes, súlyos bársonyokkal, aranyés ezüsthímzésekkel, rojtokkal, míves kárpitokkal és szőnyegekkel túlcicomázott sátrában, és tompán csillogó, véreres szemmel kortyolgatta az ékkövekkel terhes, aranyozott kupából a folyó vízében hűtött óbort. Az idő kora reggelre járt, de ő már a második kancsónál tartott, és epedve várta, hogy hallja végre fejében a megszokott, megnyugtató kattanást, ami után már semmi sem fáj. Erre a szokatlan nekikeseredésre az adott okot, hogy a dolgok – a dolgok – valahogy a jó Groomsnak sem akartak az általa eltervezett módon alakulni.

 „Meg kell ingatni a Próféta befolyását!" Ez jól hangzó, tökéletesen kivitelezhető tervnek tűnt, amikor két héttel ezelőtt utasításba adta Zsémbes Hagraónak. De a megvalósítása az már egészen más lapra tartozik...

 A minden hájjal megkent, ravasz tanácsadó tökéletesnek látszott a feladat végrehajtására, az elvárásoknak megfelelő fondorlatossággal és körültekintéssel kezdett a munkába – és totális kudarcot vallott. Most nyakig bekötözve feküdt az ispotályban, és azt is csak valami hihetetlen szerencsének köszönhette, hogy egyáltalán életben maradt. Már ugyebár akkor, ha ezt a tökéletesen magatehetetlen és teljesen kiszolgáltatott állapotot életnek lehet nevezni. A gyógyító sámánok ugyan minden tőlük telhetőt megtettek érte, de felelősségük teljes tudatában nem merték biztosra mondani, hogy valaha is újra teljes és ép ork lesz belőle a felépülése után is. Mert az is kétséges volt, hogy felépül-e egyáltalán...

 Ghotagromnak csak egy hét lábadozás után sikerült néhány szót váltani a nyöszörgő, meggyötört tanácsadóval, és akkor tudta meg, hogy mi történt vele.

 Kiderült, hogy „pompás" tervét egyszerűen nem lehetett eléggé óvatosan és elővigyázatosan elővezetni: úgy látszik, csúnyán alábecsülték a Próféta népszerűségét és támogatottságát a táborban lévő orkok között. Azzal tisztában voltak, hogy a megszállott ítélethozókkal és a hozzájuk közelállókkal nem szabad kezdeni, de mostanra immár az is nyilvánvalóvá vált, hogy Mennydörgőszavú szinte a sereg teljes egészének hallgatólagos támogatottságát és elismerését élvezi.

 Zsémbes Hagrao a terv végrehajtásához úgy kezdett hozzá, hogy a Vascsizmák egyik vidáman borozgató társaságához csapódott – számolva azzal, hogy a páncélos monstrumokban bujkálhat „néminemű" ellenérzés a sereg vezetőivel, ekként a Prófétával szemben is. Ez – mint az a napnál világosabban kiderült – alapvetően elhibázott elképzelés volt, de Hagrao szerencsétlenségére eleve kudarcra ítélt is: ugyanis a Vascsizma harcosok igen felháborodottan és orki mivoltukból kivetkőzve reagáltak a tapogatózó, de a Prófétát azért finoman gyalázó szavakra. Hagrao az életét – pontosabban jelenlegi, vegetáló állapotát pusztán annak köszönhette, hogy a vasba burkolt óriásoknak az utolsó előtti pillanatban eszükbe jutott, hogy Raghma'van és Vasököl Trogranorh igen rosszul tűrik az önbíráskodást, ezért – becsületükre legyen mondva – az alaposan helybenhagyott Dogon Fattya udvarnokot elvitték az ispotályba, azzal a mesével, hogy rakodás közben ráborult egy szekérderéknyi üllő, amit a sámánok – a rapityára lapított, félig megnyomorított orkot látva – gondolkodás és gyanakvás nélkül azonnal elhittek.

 Ghotagrom kénytelen-kelletlen tudomásul vette, hogy fortélyos tanácsadójára bizonytalan ideig nem számíthat, és fogvicsorgatva próbált meg valami új tervet kieszelni. Ám most valahogy cserbenhagyták a minden Kerítő által tisztelt és elismert rendkívüli képességei: egyszerűen semmi használható ötlete nem támadt, és ezt roppantul szokatlan, valamint kellőképpen idegesítő állapotnak találta. E fölött érzett elkeseredésében ivott a Legfőbb Kerítő már napok óta úgy, mint egy kefekerítő. Lehetőleg már a kora délelőtti órákban „szintre hozta" magát, aztán egész nap csak arra kellett ügyelnie, hogy tartsa a folyamatos delírium kellőképpen szükséges állapotát. Nem számított igazán nagyivónak, és korábban nem is akart versenyre kelni azokkal, akik egész nap adtak dolgot öblös gégéjüknek. Ez a „nem szokta az ork a szántást"-állapot meg is látszott jelenlegi elmosódott formáján, valamint a korábban mindig kényesen tiszta és illatosított lakóhelyének lezüllöttségén. A sátor drága berendezését kiömlött bor-, hányadékés egyéb azonosíthatatlan mocsokfoltok tarkították, hasonlóképpen „ékeskedtek" a színes kelmék, bársonyok és szőnyegek tömegén is – ezzel némelyiket teljesen és végérvényesen tönkretéve. De ez most valahogy nem tudta érdekelni Ghotagromot, aki pedig világ életében megbecsülte könnyű munkával szerzett javait, és nem egy szolgálóját csapatta meg és el, ha az valami csekély kárt tett becses kincsei valamelyikében. Ám most a körülötte terjengő szagok sem zavarták kényes orrát: pedig a tömény cefre-, savóés epeszag, valamint az egyéb csípős bűzök már egy masszív kocsmatölteléket is elriasztottak volna nem csak a sátorba való belépéstől, hanem a további ivástól is örök életére.

 Ghotagrom elégedetlenül vette tudomásul, hogy poharából elfogyott az enyhülést hozó nedű, és ültéből bódultan feltápászkodott, majd tántorogva tett egy-két lépést – aztán elzuhant, mint az ólajtó. Az eséstől bárgyún felvihogott, mintha csak valami kellemes tréfa történt volna meg vele, aztán kifacsart mozdulatokkal, meg-megroggyanva megpróbált talpra vergődni. Alkoholtól legyengült izmai azonban nem engedelmeskedtek, és újra meg újra visszaesett.

 – Szánalmas! – mormolta megvetően valaki.

 A Legfőbb Kerítő a hang felé emelte zavaros tekintetét, de szinte semmit sem látott: szeme előtt összefolytak a színek és a formák.

 – Aggy innom, Ordas! – hörögte. – Bortot... borot...

 – Eleget ittál már, te részeg disznó!

 – Részeg? Én? Olyan józan vagyok... mintha csak... hhhhk... állott forrásvizet vagy frissen fejt fecsk... kecsk... efejet... tejet... ittam volna.

 – Ne harsogj! – Az ismeretlen a sátor homályos zugából lépett eléje. Földig érő kámzsás csuhát viselt, csuklyáját mélyen a szemébe húzta, karjait szerzetesmód egymásba fűzte: azaz testének egyetlen porcikáját sem lehetett meglátni. – Maradj higgadt!

 – Te...

 – Soldron Seliar küldötte vagyok.

 Túlzás lenne azt állítani, hogy Ghotagrom azonnal kijózanodott mámoros állapotából ennek hallatán, de tény, hogy a rettegés nagyon sokat javított éberségén.

 – Mogard? – találgatta. Hunyorgott. – Fekete Mogard?!

 – Név nem számít.

 Időközben Ghotagrom rájött, hogy rosszul tippelt; nem Fekete Mogard állt előtte. Ez az illető jóval testesebb volt; hegyomlásnyi termetű, oly széles vállakkal, hogy talán még Tigrismancs Ignorong vagy Ércagyú Rudarkogh is megirigyelhette volna.

 – Ő küldött hozzám? – A Kerítő nagyot nyelt. – Az Átokúr? Most, hogy a dolgok balul sikerültek...

 – Ugye, nem hitted, hogy a mi urunk csak azt a teszetosza Mogardot és a két bamba Sápatagot küldte a nyakadra?!

 – Nem, nem hittem... sose hittem. – Ghotagrom ernyedten ingatta a fejét. – Tudtam, hogy lennie kell még valakinek. – Gyanakodva pislogott. – De honnan tudhatom, hogy valóban az vagy, akinek mondod magad... nem csupán valaki, aki át akar verni, csapdába próbál csalni... vagy csak megtréfálni?

 – Ne legyenek illúzióid!

 A jövevény elvonta bal kezét a jobbtól, és enyhén begörbített mutatóujjával Ghotagrom felé bökött. Négy lépésnyire állt, a Legfőbb Kerítő mégis úgy érezte, mintha – megérintették volna!

 Megborzongott, iszonyodva felnyögött, halottfehérre sápadt, minden porcikájában remegni kezdett...

 ...és ágyékán meleg patak csordult le, pillanatok alatt csatakossá áztatva combját és nadrágszárát.

 – Fffagh! – nyögte döbbenten Ghotagrom. – Átok!

 – Dehogy – suttogta vészterhesen az idegen. – Kárhozat! Ghotagrom ekkor még nem értette ezt.

 Ekkor még nem.

Míg Ghotagrom borzongva toporgott és reszketett saját húgytócsájában, a csuhás idegen a sátor mélyén elrendezett utazóládákhoz ballagott, felnyitotta az egyiket, és egy fehér damasztba csavart, gömb formájú holmit emelt ki belőle.

 Soldron Seliar kristálygömbjét.

 Visszasétált Ghotagromhoz, oly közel, hogy ő is szinte belelépett a gusztustalan tócsába.

 – Térdre! – sziszegte.

 – Mi?! Ide?!

 A csuhás nem érintette, a Kerítő mégis úgy érezte, ellenállhatatlan erő nyomja lefelé. Térdre rogyott.

 – Fffagggh! – méltatlankodott. – Nem lehetett volna legalább egy lépéssel arrébb?!

 Rosszat sejtve, dermedten figyelte a gömbből előgomolygó fekete ködöt... és lelkén megérezte az Atokúr jeges érintését.

 – Ghotagrom, te Aranykezű! Hát ismét kudarcot vallottál? Már egy egyszerű orgyilkosság is meghaladja képességeidet?!

 – Nagyuram... én kezdettől ezt hangoztattam! Kérlek, vedd tekintetbe, hogy én csak egy egyszerű Kerítő vagyok! Apró, jelentéktelen fondorlatok tekintetében otthonosan mozgok... ámde az efféle nagy mesterkedések meghaladják az erőmet és a lehetőségeimet! Kérlek, irgalmazz!

 – Ne nyüszíts, érdemtelen! Hű szolgáim halálával most még inkább szükségem van rád!

 – De... Raghma'van és a vezérek tudják, hogy a te parancsodra próbáltam megöletni a Prófétát. Kegyvesztett lettem náluk, nem bíznak bennem, úgy tekintenek rám, mint árulóra...

 – Elárultál engem?!

 – Kiszedték belőlem a nevedet, nagyuram! Kínzással!

 – Nem volt kínzás – mormolta a csuhás idegen közönyösen. – Ez a pondró bevallott mindent, első szóra.

 – A lelkembe néztek! – kiabálta kétségbeesetten Ghotagrom. – Lelki kínzást alkalmaztak! Ott helyben megöltek volna, ha hazugságon kapnak! – Szinte már esedezett. – Kérlek, nagyuram! Higgy nekem! El kellett áruljam a szerepedet, hogy mentsem, ami még menthető! Mi mást tehettem volna? A Sápatagok elpusztultak... Mogard két tanítványa szénné égett... és maga Mogard is menekülőre fogta... Épp hogy megúszta ép bőrrel!

 – Nem úszta meg – szólt közbe ismét a csuhás. Majd némi szünet után baljósan hozzátette: – Nálam próbált menedéket keresni a csúfos kudarc után.

 Ghotagrom meg sem próbálta felfogni, mit jelent ez. A sátor menynyezete felé tárta mindkét kezét.

 – Kegyelmezz, nagyuram!

 – Tégy meg mindent, hogy visszaszerezd a vezérek bizalmát! – sisteregte Soldron Seliar. – Szilárdítsd meg a helyzeted, amennyire lehetséges, és állj készen!

 Ghotagrom jelentős mértékben megkönnyebbült.

 – Hadd mondjam el, nagyúr, hogy már tettem is bizonyos lépéseket ez ügyben. Fondorlatos módon megpróbálom aláásni a Próféta hatalmát, és ehhez új szövetségeseket is kerestem. Meglehet, hamarosan megérik a helyzet egy újabb... ezúttal eredményesebb... merényletre.

 – Ne tégy semmi többet! A Prófétát a Második Gyermekre bíztam. Hagyd, hogy ő végezzen vele! Te csak arra törekedj, hogy visszaszerezd a bizalmat... és várd az újabb parancsomat!

 Az Átokúr jeges jelenléte elenyészett; a kapcsolat megszakadt. Ghotagrom kényelmetlenül fészkelődött. Volt valami, amit nem egészen értett.

 – Ki a fene az a... „Második Gyermek"?

 – Én – felelte a csuhás. – Kárhozat.

 – Kárhozat?? Szóval... te fogsz végezni a Prófétával? – Ghotagrom grimaszolt. – Nem lesz könnyű dolgod. A közelébe se juthatsz, meg se sebezheted!

 – Már megtettem. És nem kell a közelébe jutnom, hogy újra meg újra megsebezzem, nap mint nap, cseppről cseppre szívva ki létének fogyatkozó erejét, mígnem végleg elenyészik lángoló lelkének utolsó szikrája is.

 Ghotagrom megborzongott erre a kijelentésre. Kezdte már sejteni, honnan ered az a titokzatos kór, amitől ágynak esett és elgyengült Mermydörgőszavú.

 – Kárhozat! – suttogta iszonyodva. – Ki vagy te valójában?

 – Valaki, aki lesi minden léptedet. Aki jelen van és rád kényszeríti az Átokúr akaratát. Aki gondoskodik arról, hogy tedd a dolgodat! Valaki, aki parancsot ad neked.

 Az a sötét mutatóujj ismét meggörbült, és feléje bökött.

 Ghotagrom érezte, hogy ismét dermesztő hidegség kezdi rágni testét.

 – Elég az önsajnálatból és a bor mámorából! – suttogta az idegen. – Mostantól nem ihatsz semmit, ami bódító! Légy józan! Légy eszednél! Állj készen... a kellő pillanatra, amikor a mi urunknak ismét szüksége lesz rád!

 A Legfőbb Kerítő tiltakozni akart, elmagyarázni, mi szüksége van lelkének a „bor mámorára", de a hidegség a torkára fagyasztotta az ellenkező szavakat.

 Engedelmesen biccentett.

Miután a sejtelmes idegen kisurrant a sátorból, Ghotagrom még legalább félórán át remegett egy helyben, jóformán mozdulatlanul. Legszívesebben magába töltött volna még egy kancsó bort, hogy oldja a feszültséget...

 ...de már az ital gondolatára is rosszullét környékezte.

 Nem csak lelkileg, fizikailag is.

 – Átok és Kárhozat! – motyogta akaratlanul, és a homloka redőkbe szaladt saját szavai hallatán.

 Szörnyű gyanúja támadt.

 És ez a gyanú csak még inkább megerősödött, amikor hívó szavára bejött hozzá egykori bérmágusa.

 – Átok és Kárhozat? – ismételte a zoldrun, és megvakarta kopaszra nyírt kobakját. Itt, az egyenlítő közelében túl meleg volt ahhoz, hogy megtartsa szőke fürtjeit. – Az „Átokúr Kezei"-ről beszélsz? A Gyermekeiről?

 – Mi-a-ffffaggh?!

 – Két lidérc, akiket Soldron Seliar a szolgálatába kényszerített. Átok lánglidérc, Kárhozat pedig lélekorzó.

 – Lélekorzóóóó!? – A Legfőbb Kerítő nyüszített. – Ugye, csak viccelsz?!

 Yl'Agdardagh egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha valaha is elkövetett volna bármiféle viccet.

 – Állítólag Kárhozat a leghatalmasabb halálontúli entitások közé tartozik. Képes ellopni bárki testét, uralni azt, távolról elrothasztani, elfonnyasztani.

 – Csak mese... nem?!

 – Mese lenne? Vagy talán csak azért gondoljuk annak, mivel még soha senki nem élte túl a velük való találkozást... és nem mesélhetett róluk.

 – Meg a nyamvadt zoldrunanyád, csupaszképű! – sziszegte Ghotagrom felháborodottan. – Azt rémisztgesd, ne engem!

...

Amikor magára maradt, a Legfőbb Kerítő hosszan, kifejezéstelenül meredt a sötétbe. A jövőjét látta benne, s ez nem volt túl biztató.

A Rishar vörös habjai

A rossz hír mindig gyors szárnyakon száll: az Aranyfülűek és az Enyveskezűek hamarabb hallották a Véreskezűek csúfos vereségének hírét, mint azt azok szerették volna, és Emberirtó Taghorant minden szokást és hagyományt felrúgva személyesen kereste fel szálláshelyén Fényesszáj Rog'homo és Kulcsos Dgetgoth, valamint Ájtatos Kerangor nagykodó, Grooms Evilági Helytartója.

 Az enyhén szólva rosszkedvűnek mondható Véreskezű főnök mellett most már ott állt Csonkoló Ragon, a Törzs Hőse is, és nem hagyta, hogy keserű főnöke újra megakadályozza a Déli Szövetség létrejöttét. De lehet, hogy nem is volt igazán szükség Csonkoló beavatkozására, ugyanis Kerangor ellentmondást nem tűrően jelentett ki dolgokat, és az ő elképzeléseiben nem szerepelt, hogy a Véreskezűek nélkül harcoljanak...

 Fényesszáj Rog'homo szerette volna, ha a Szörnyfejűek is belépnek a Szövetségbe, de azok vezére, Aranymaszk Krodgon annyira gyűlölte az ősi ellenségnek tartott Véreskezűeket, hogy kereken megtagadta a csatlakozást, sőt, azt üzente vissza a hozzá küldött követtel: „hogyha még egyszer fel meri keresni valami gyalult pofájú, akkor az északiakhoz állnak, és oldalba támadják az egész büdös, simaképű bandát".

 Még maga Kerangor is csak a vállát vonogatta erre, és mivel ő nem tartotta annyira fontosnak a Szörnyfejűek csatlakozását, így a többiek kénytelenek voltak lemondani róluk. Persze azért megátkozták azt a „redves, bolhás, rémpofájú bagázst", de tekintve, hogy ezt korábban náluk jóval hatalmasabb személy már megtette^[25], így nem nagyon bíztak az átok Szörnyfejűekre gyakorolt építő hatásában. Azonban így sem maradtak teljesen a Szörnyfejűek támogatása nélkül. Néhány kisebb nemzetség, mely már évtizedek óta valamiféle bonyolult vérviszályban állt Aranymaszk Krodgonnal, örömmel csatlakozott Kerangorhoz, hogy ezzel is kimutassák törzsi vezérük iránti engedetlenségüket. Valami hatezer Szörnyfejű fogott fegyvert Grooms Evilági Helytartójának és a Hitnek védelmében, és több százan csatlakoztak a sereghez kísérőként, vadászként, élelmiszer-beszerzőként.

 Miután a felderítők jelentették, hogy az északiak mindenfajta sietség nélkül átkeltek a Kisisharon, módszeresen söprögetve behódoltatták a Teli Száj kunyhóvárosait, majd a Kishar felé vonultak, be kellett látniuk, hogy már nincs idő azon vitatkozni, ki-kinek parancsol, ki a fővezér és kik az alvezérek, valamint azon sem, hogy ki őrizze az ellátmányba tartozó, többszekérnyi, szagló lófejet.

 Bár a legnagyobb számban az Enyveskezűek képviseltették magukat – amit észlelve a másik két törzs sürgősen megkettőzte az őrséget a saját tábora körül –, az meg sem fordult senki fejében, hogy Kulcsos Dgetgoth legyen a sereg főparancsnoka, sőt, maga a Legenyvesebb Kezű sem kapart igazán a fővezéri posztért. Ő ugyanis inkább a tábor kincstárosa vagy kamarása szeretett volna lenni – már ha lett volna annak olyanja egyáltalán.

 Természetesen Ájtatos Kerangor, a nagykodó volt a legfőbb parancsnok, de ő megelégedett a sereg vallási vezetője címmel, és a hadvezetést nem óhajtotta elvenni a nála avatottabbaktól. Ezért végül a törzsfők úgy döntöttek, hogy a hadat három részre osztják, és azt három vezér fogja külön-külön irányítani, ami ugyan megnehezíti az összehangolt manőverezést, de biztosra vették, hogy létszámbeli fölényükkel így is legázolják az elbizakodott hódítókat. Csatlakozott a Szövetséghez több kislétszámú törzs is, mint például a Dorong és a Vízkerülők, valamint a Groomari Toportyánok nevű rablóbanda, akik a főváros környékén éltek és garázdálkodtak, és állítólag azért szálltak hadba, mert meg akarták védeni az „ő Groomarjukat"... de sejthető volt, hogy inkább zsákmányszerzés céljából jönnek; a csatamezőn maradt holtakat szeretnék fosztogatni...

...

A valamivel több mint százötvenezer harcosból álló ármádia a Kisharfolyó mentén állt csatasorba, az egyetlen járható gázlónál, készen arra, hogy bárkit a vízbe öljön, aki megpróbál átkelni a túlpartra. Az Aranyfülűek minden eshetőségre készen hoztak magukkal hét varázshasználót is, azokból a rettegett csatamágusokból, akiket titokzatos erődítményeik védelmére tartottak és fizettek évek óta. A hét komor, feketecsuhás alakból úgy sütött a halálos fenyegetés, hogy maguk az Aranyfülűek is kerülték őket. Még az őrök is, akik a varázshasználók sátra körül vigyáztak, igyekeztek minél távolabb húzódni a tömény gonoszságot sugárzó lakhelyüktől, amiből néha-néha olyan szörnyű morgások, hörgések, visítások, sivítások hallatszottak ki, hogy mindenkit kirázott tőle a hideg.

...

Az egyik napon az őrszemek egy nagyobb felfegyverzett ork csapatot láttak közeledni, és a sereg felkészült a csatára. De csak vaklárma volt: ugyanis nem a hódítók, hanem a gyűlölt és megvetett Teli Száj törzsbeliek jöttek, akik annakidején a Káosz-erők oldalán vettek részt Groomar lerombolásában.

 Égreordítóan gyalázatos tettük miatt a többi orkok azóta nem is nevezték nevükön a Teli Szájat, csak úgy emlegették őket, hogy a „Söpredék". És az esetleges „emlegetés" után mindenki megvetően kiköpött...

 A négyezer fős „Söpredéket" Nagypofájú Nkorghom vezette, és amikor nagy nehezen a nagykodó elé jutott, azonnal a lényegre tért: törzse jóvá akarja tenni a kiköszörülhetetlen csorbát, amit az orkság ellen elkövetett, és harcolni akarnak azért, hogy – mások – még egyszer ne foglalhassák el Groomart.

 Kerangor és a három főnök rövid megbeszélés után praktikus okokat szem előtt tartva úgy döntöttek, hogy engedik csatlakozni a gyalázatos törzset: hisz' az északi hódítók ellen minden katonára szükség van – legyen az bármily alávaló törzsbéli. Így a Teli Szájúak elfoglalhatták kijelölt táborhelyüket, és késznek mutatkoztak arra, hogy elsőként álljanak a támadó ellenség útjába.

 Így várt hát a Déli Szövetség az Északi Hódítókra – és nem kellett sokáig tétlenkedniük.

...

Most nem sorakoztak fel egymással szemben, fenyegetően a seregek; nem mutatták meg egymásnak magukat a bajnokok; most nem próbálta megtéríteni a délieket a Próféta – ami talán a köztük lévő folyó által létrehozott természetes akadálynak is köszönhető volt.

 Három napon és két éjszakán át hallatszott a túlpart felől a kopogás, csattogás és a szüntelen harsogás. Nyilvánvaló volt, hogy az északiak fákat döntenek ki, és vízi alkalmatosságokat készítenek, amin átkelhetnek a megáradt folyamon.

 Aztán a harmadik estén abbamaradt a kopácsolás, és félelmetes csend szakadt a folyó északi partjára. A felállított sátrakat, és a köztük lévő szekereket látni lehetett, de mozgást alig-alig észleltek.

 – Küldtem ki felderítőket – mormolta Kulcsos Dgetgoth, aki a nagykodó társaságában egy magaslatról fürkészte a túlpartot. – Észrevétlenül átúsztak, hogy kikémleljék, mi történik.

 – Elkészültek a tutajok – vont vállat Kerangor. – Most pihennek. Holnap hajnalban fognak támadni.

...

Másnap virradatkor libegő kísértetekként bontakoztak ki a hajnali ködből a Kishar túlpartján az északiak. Az első sorokban érkező Fekete Karmúak némelyike lándzsát lengetett, melyekre ork fejeket tűztek. Így a déli vezérek számára egyértelművé vált, miért nem tértek vissza a felderítőik...

 Az északiak azonban nem azért özönlöttek a folyópartra, hogy aprócska diadalukkal elhencegjenek: a hátsó sorokból futva érkeztek a Teli Száj önkéntesek, kiegészítve más kiszolgáló egységekkel, akik hatalmas, masszív tutajokat cipeltek a partra, és sietve vízre bocsátották azokat. Az úszóalkalmatosságok elejére vaskos palánkokat állítottak, oldalra pajzsos harcosok álltak, a többiek pedig mögéjük sorjáztak be. Egyik-másik tutajon százötven-kétszáz harcos is összezsúfolódott, míg megint másokon csak ritkásan álldogáltak Vascsizma harcosok, akik fémbe öltöztetett paripáikat nyugtatgatták. Miközben ezt a partszakaszt legalább két nyíllövésnyi hosszon ellepték a lassan, méltóságteljesen előrenyomuló tutajok, a legkeskenyebb részen Vágott Fülű lovasok vágtak neki a gázlónak, hogy átgázoljanak, átúsztassanak a legkeskenyebb részen, szerte a folyón pedig megjelentek a Sötét Felhők a háromés négynyerges fatörzslovaikon, és vad evezésbe kezdtek.

 A déliek is gyorsan csatarendbe fejlődtek a folyóparton: az Aranyfülűek Fényesszáj Rog'homo vezetésével a jobb, a Véreskezűek egy része Csonkoló parancsnoksága alatt pedig a balszárnyát biztosították a seregnek, míg az Enyveskezűek a Véreskezűek másik részével kiegészülve alkották a fősereget – hallgatólagosan Emberirtó irányításával.

 A déli íjászok szinte rögtön nyilazni kezdtek az átkelőkre, de a vesszők egyelőre ártalmatlanul hullottak a vízbe, még jóval a tutajok előtt. Ám ahogy az ellenség a folyó közepe felé közeledett, a nyilak immár a palánkokon és az oldalt állók pajzsain kezdtek kopogni: de ekkor a vízi járművek felől is parancsszó harsant, ezt követően onnan is megeredt a nyilak zápora. És pillanatokon belül kiderült, hogy az északiak íjászai még az ingatag folyóról is halálosabban lőnek, mint a déliek a biztos partról.

 A Tomoli-síkságon lezajlott első csata Véreskezű túlélői okultak akkori hibájukból, és mostanra felszerelték magukat mindenféle ütöttkopott vérttel, pajzzsal, sisakkal, és figyelmeztették társaikat is a várható halálos nyílvesszőkre, de intő szavuk süket fülekre talált, sőt, a többi törzsbéliek nem átallották még gúnyosan élcelődni is a „híres, nevezetes, beszari véresseggűeken", akik így berezeltek. Ezért most százával hullottak a földre a sebzett, haldokló vagy már halott orkok. Tízszer ismétlődött meg a folyó hátáról útjára bocsátott nyílzápor; tízszer zuhantak el újabb és újabb harcosok; tízszer dermedt meg a vér az ereikben; tízszer szórtak ezerszer ezer átkot az ellenséges íjászokra... de egy sem fogant meg.

 Kulcsos Dgetgoth falfehérre sápadva nézte a seregre zúduló ezernyi nyilat, és a tizedik sorozat után a halottak és haldoklók százait látva úgy megszédült, hogy meg kellett kapaszkodnia lova sörényében, nehogy a földre zuhanjon.

 A Déli Szövetség előretolt íjászcsapata – illetve annak szánalmas maradéka – fülét-farkát behúzva kotródott el a partról, csak minél távolabb legyenek a pusztító zivatartól. Az északiak ezt látva megkettőzött erővel folytatták az evezést, és az első fatörzslovak, a legelöl úsztató Vágott Fülűek meg az első tutajok pillanatokon belül elérték a partot.

...

Nagypofájú Nkorghom ekkor látta elérkezettnek az időt arra, hogy mindent elsöprő rohamot indítson, és a folyóba fojtsa a lábukat megvetni próbáló ellenséget: jelére ordítva lendült előre a megvetett Teli Száj, a Söpredék.

 Azonban az északiak már partra tették a lábukat, és pontos taktika szerint végezték a dolgukat, amihez pillanatok is elegendőek voltak. Úgy tűnt, mintha nem foglalkoznának a feléjük rohamozó ellenséggel, a pajzsok fedezékében a vállukra kapták a tutajokat, és tizenöt-húsz métert előrerohanva, azokat rézsútosan megdöntve és kitámasztva tagolt palánkfalat hoztak létre, aminek fedezékéből az íjászok újabb és újabb vesszőket lőttek a támadókra. Közben mögöttük újabb és újabb úszóalkalmatosságok keltek át a folyón...

 Csonkoló Ragon a bal szárnyon a gázlónál érkező Vágott Fülűek elé vezényelte seregét; a Véreskezűek ellepték a partszakaszt, és heves nyílzáporral fogadták a nomádokat. Azokat, akik megpróbáltak felkaptatni a partra, pillanatokon belünk négyen-öten is közrefogták, és vagy megölték lovastul együtt, vagy visszaszorították a vízbe. Ám a Vágott Fülűek nem rettentek meg az élő fal láttán; hujjogva, rikoltozva jöttek, jöttek, jöttek, kopját szegezve rohantak a halálba.

 Úgy tűnt, az ő próbálkozásaikat nem koronázza siker. Azonban érkeztek ám velük, mellettük, mögöttük – tutajokon vagy más alkalmatosságokon Fekete Karmúak is, akik gyilkos nyílzáporral szórták meg a part mentén vitézkedő Véreskezűeket, és mérgezett vesszőikkel jelentős veszteségeket okoztak.

 Hamarosan ezen a részen is partot ért az első tutaj, és százával tódultak elő róla az északi harcosok. Igaz, itt nem tudtak olyan palánkfalat alkotni, mint valamivel keletebbre, de megvetették a lábukat, és az utolsó vérig harcolva biztosították, hogy újabb tutajok érkezzenek...

 A helyzetük azonban még így is meglehetősen bizonytalan volt; akár a tojáshéj, amely bármikor összeroppanhat akár egy kisebb nyomás alatt is. Hiszen alig pár százan vetették meg a lábukat a parton, és több ezer Véreskezű rohamozta őket. Jött volna több is, csak nem fértek hozzájuk...

 Valamivel keletebbre a déli íjászok megpróbálták viszonozni az égi áldást, de megfogyatkozásuk és a palánkfal miatt nem sok kárt sikerült tenniük az ellenség soraiban. Néhányan gyújtóvesszőket lőttek ki, hogy lángba borítsák a fadereglyéket, de azokat az északiak – nyilván szándékosan – a vizes felével fordították fejéjük, így nem csak a kísérlet, de a gyújtónyilak is hamar hamvukba holtak...

 Az előretolt és halálraszánt Teli Száj sereg ekkor ért – súlyosan megtizedelve – a rögtönzött falhoz, és a tutajpalánkok közötti, átlagosan nagyjából kétméteres résen keresztül próbáltak az ellenséghez jutni. Csakhogy az északiak felkészülten várták őket, és valóságos pengefalat emeltek az átjárókba, amin élő ork át nem juthatott. És közben megállíthatatlanul áradt az erősítés az újabb tutajokról és kisebb vízi alkalmatosságokról.

 A Söpredék sohasem tetszelgett győzhetetlen, harcban jártas törzs képében, de ami hiányzott a taktikai téren, azt mindeddig lelkesedéssel pótolták. Ám mindez most kevésnek bizonyult: képtelenek voltak a sebtiben, de nagyon is célszerűen és hasznosan emelt tutajfal mögé jutni, és rohamuk elhalt a palánkon úgy, mint a tenger hullámai a partot övező sziklaszirteken. A vérük bőségesen áztatta a parti fövenyt, és szörnyűséges patakokban folyt a Kishar hullámai közé, lassan vörössé festve azt.

 A déli had fel sem eszmélhetett, és a Teli Száj már beteljesítette végzetét: szinte senki nem élte túl közülük az önpusztító rohamot.

...

És nagyjából ekkor fedezte fel Kerangor a vakmerő átkelés mögött rejlő trükköt. Mert amíg az első vízi alkalmatosságok partot értek és ingatag hídfőállásokat képeztek, a tutajok többsége nem erre törekedett. Úgy manővereztek, hogy egymás elé, mellé kerüljenek...

 ...ekkor csáklyákkal szoros közelségbe rángatták azokat, és kötelekkel, liánokkal meg mindenféle hajlékony vesszőkkel egymáshoz erősítették mindet, hogy összefüggő hidat alkossanak.

 Míg a parton sorra fogytak a bátor halálra jelöltek, a híd vége egyre közelebb és közelebb került a déli parthoz, és az ingatag alkotmányon máris ordítva, üvöltve indult meg a Fekete Karmúak roppant serege.

 Kerangor azonnal reagált, és utasította Emberirtó Taghorant, hogy azonnal vesse támadásba a fősereget...

...

Miközben a nyílzápor alá vett hídról az első Fekete Karmúak a folyóba ugráltak, és combközépig, derékig merülve a part felé gázoltak, irgalmatlan csatában mérte össze erejét a Csonkoló Ragon vezette balszárny Hoarggal, a Féktelennel, aki a Bélkiontók és a Vágott Fülűek egy részének élén állt.

 A déliek számítottak efféle oldaltámadásra, de amíg egy színlelt átkelés a gázlónál zajlott, Hoarg és csapata a vártnál jóval lejjebb úsztatott át a Kisharon, és sem csatakos lovaikat, sem önmagukat nem kímélve rontottak a Véreskezűekre. A két sereg méltó ellenfélre talált egymásban: a vérmocskos harc váltakozó szerencsével dühöngött, a két vezért pedig egymás mellé sodorta a sors és a harc szeszélye, hogy összemérhessék karjuk erejét.

 Csonkoló Ragon nevezetes bárdfejes buzogánya már csatakos volt, suta vállára csontig hatoló kardcsapást kapott, és alig látott a fejsebéből a szemébe csurgó vértől. Hoarg bal lábát egy lándzsa a nyereghez szögezte úgy, hogy a tomboló fájdalomtól a Féktelen már elharapta a nyelvét – de mindez csak még vadabbá tette: harci paripájának kantárját elengedte, és mindkét kezében egy-egy ínszakasztó csatabárddal, egyszerre két oldalra osztotta a halált. Így kerültek szemtől-szembe, egyikőjük sem tudta, ki a másik, mégis született harcosokként érezték, hogy ez a párviadal fontosabb minden eddiginél: és úgy csaptak össze, mint akik azt hiszik magukról, hogy halhatatlanok. Ám egyik vezér sem bírt a másikkal, és a csata heve hamarosan elsodorta őket egymás mellől anélkül, hogy valamelyikük súlyosabb sebet kapott volna.

...

A rögtönzött híd felépült, és ezrével tódultak át rajta a Fekete Karmúak, a Vágott Fülűek, a Kerítők és más kisebb törzsek. A Vascsizma nehézlovasság főteste ezúttal a háttérbe kényszerült, mert az ingatag tutajhíd nem bírta volna el tömegesen a súlyukat. Ám ők is ott voltak, hogy miután a gyalogosok átvonulnak, átvezessék a túlpartra paripáikat...

 Egyelőre azonban még nem érkezett el az ő idejük.

 A hídon át érkező északiak már megvetették ugyan a lábukat a túlparton, de előrejutni nem nagyon tudtak, mert a déliek iszonyatos túlerővel jöttek rájuk, és visszaszorították őket a folyóba.

 Eközben a jobbszárnyon Fényesszáj Rog'homo tartotta a frontot Félkezű G'orkoh meg Csillagarcú Magraf és a kettejük által vezetett Vágott Fülűek és Koponyalyukasztók ellenében: a szervezett, összehangolt, egy hadtestként manőverező Aranyfülűek tökéletesen ellensúlyozták a lovas nomádok csapongó harcmodorát.

 Az Aranyfülűek túl fegyelmezettek voltak ahhoz, hogy bedőljenek a hol egyetlen ékként rohamozó, hol szétszórt visszavonulást színlelő, csalogató nomádoknak; a Vágott Fülűek pedig túl jól ismerték saját gyengeségeiket ahhoz, hogy értelmetlenül felmorzsolják erőiket az Aranyfülű falanxon. Itt nem is alakult, nem is alakulhatott ki a balszárnyhoz hasonló vezéri párviadal: egyensúlyi helyzet jött létre. Úgy látszott, a döntő szót a főseregek összecsapása mondja ki.

...

A nyilakkal megtizedelt déli fősereg lassan eszmélt a súlyos csapásból: senki nem merte elhinni, hogy végre vége a gyilkos esőnek. De tompa, egyre erősödő dübörgés adta tudtára mindenkinek, hogy most valami más következik. A Vascsizmák átkeltek a tutajhídon, és vágtatva közeledtek a Vasököl Trogranorh által vezetett Sebezhetetlenek, tudván, hogy nincs a földön oly' sereg, ami megállíthatná őket.

 Emberirtó Taghoran felüvöltött a rohamozó nehézlovasság láttán, mert eszébe jutott, milyen pusztítást vittek végbe a vasba és acélba öntött lovasok előző találkozásukkor. Őrjöngése szinte az eszelős tébolyig fokozódott: rohamra vitte ellenük gyalogságát. Harcosai a vezérhez hasonlóan bosszúra éhesen követték, és nem latolgatták esélytelenségüket. Az Enyveskezűek dermedten nézték az öngyilkos rohamot, és eszük ágában sem volt csatlakozni a láthatóan megháborodott Véreskezűekhez. Emberirtó harcosainak üvöltése versenyre kelt a lovak okozta súlyos dübörgéssel, és mindenki várta, hogy összecsapjon a két rettenthetetlen sereg – de az mégsem következett be.

 Majd' félmérföldnyi hosszú, nagyjából öt méter magas lángfal jelent meg a két rohamozó csapat között, és lassan, de kérlelhetetlenül a hódítók felé indult: egy távoli dombtetőről az Aranyfülűek csatamágusai is beavatkoztak az összecsapásba.

 A Vascsizmák kétfelé válva, jobbra-balra kitértek a közeledő tűzfal elől, és széles ívben megfordultak. Azonban akadt néhány harcos, aki már képtelen volt visszafogni lovát, és a lendülettől átrobogott a lángfalon...

 ...és a túloldalon lángolva csapódtak be a Véreskezű harcosok közé. A paripák gyötrődve nyerítettek, a páncélosok artikulálatlanul ordítottak – és égtek minden porcikájukban, mintha vértezetük és testük olajjal lenne átitatva. És a mindent elemésztő tűz addig lobogott, míg a harcosokból és lovakból csak hamu maradt...

 Az északiak seregében, a biztonság kedvéért a túlparton maradt varázshasználó sámánok Szarvas M'goathtal az élen már gyűjtötték az esszenciát, hogy megállítsák a közelgő pusztulást. A Sebezhetetlenek már ugyanolyan gyorsan robogtak saját seregük irányába, mint ahogyan az imént még az ellenség felé, mögöttük pedig sisteregve nyomult a lángfal, üveggé olvasztva a homokot.

 Parancsszó csattant, és valamennyi sámán a közeledő fal felé fordította tenyerét, miközben arcuk elszántan megfeszült: a lángfal előbb lelassult, majd lassan, remegve megállt, aztán szédülten araszolva visszafelé indult. Aztán újra megtorpant, ismét megindult előre. De megint megreszketett, és újra hátrált. Mindkét sereg varázstudói erőn felül koncentrálva próbáltak felülkerekedni a másikon.

 Ekkor a déliek hét csatamágusa közül az egyik kilépett a varázskörből, és két karját az ég felé vetve harsogott...

 ...de az ő kiválásával meggyengült a lángfalat tartó erő, és a hódítók sámánjai határozottan megindították azt visszafelé.

 A Véreskezűek, akik eddig közvetlen közelről, ámulva nézték a megfoghatatlan erők küzdelmét, most menekülni kezdtek, mert a tűzfal most mintha ellenük fordult volna, őket vette üldözőbe. Az északiak diadalkiáltásokat hallattak, és Vasököl Trogranorh újra maga mellé intette a Sebezhetetleneket, felkészülve a következő rohamra.

 Ám a déliek főmágusa ekkor végzett az esszenciaszövéssel, és ujja a dombtetőről nyílegyenesen a túlparti sámánok felé mutatott. Szarvas M'goathnak, az északiak legfőbb sámánjának elakadt a lélegzete, arca elszürkült, majd szederjessé vált. Két kezét melléhez kapta, és görcsösen kaparni kezdte úgy, hogy köpenyét szétszaggatva véres barázdákat hasított saját húsába. A déliek varázslója megállította a szívét.

 A többi sámán megzavarodott a vezetőjüket ért csapást látva, erejük meggyengült, és a lángfal újra irányt váltott; megint a hódítók felé indult.

 A déliek főmágusa visszalépett a varázskörbe, odaadta erejét a többieknek, és a tűzfal még gyorsabban rohant a hódítókra.

 Csakhogy Szarvas M'goath nem halt meg!

 Sipítva kapkodott levegő után, és szíve újra verni kezdett, de a támadás annyira legyengítette, hogy képtelen volt a többi sámán segítségére lenni.

 A tűzfal közeledett.

 A csata elveszni látszott, bevégeztetett.

...

Ekkor az inneni palánkfal mögül kilépett Mennydörgőszavú, a Próféta – aki a sámánokkal ellentétben, minden kérő szó dacára átkelt a folyón -, kezében Grooms Csatabotjával. Összeszűkült szemmel a közeledő lángfalra nézett:

 – GROOMS NEVÉBEN, MEGÁLLJ!!

 Az Ereklyéből sercegő energiafolyam áradt a lángfal felé – majd, mint kés a vajon, áthatolt rajta. Az északiak csalódottan felszisszentek, hiszen a fal továbbra is megállíthatatlanul nyomult feléjük: úgy látszott, az Ereklye sem segít.

 Ellenben a déliek harcosai ezt másképpen gondolták, ugyanis azt a támadók a lángfal miatt nem láthatták, hogy az Ereklyén lévő szemüregből kiömlő energiafolyamot nem nyelte el a fal, hanem annak túloldalán újra megjelent, és töretlen, halálos erővel vágódott a harcosok sorába.

 Ezt az energiafolyamot leginkább valami éteri lávához lehetett hasonlítani: mindent felolvasztott, ami az útjába került. Megközelítőleg öt méter széles „folyosót" vágott a Véreskezűek hadrendjébe – akit telibe kapott az úgy eltűnt, mintha soha nem is létezett volna... De még rosszabbul járt, aki a gyilkos folyosó szélén állt, és oldalra zuhanva nem érte teljes testét a pusztító sugár – az energiafolyam szélein borzalmasan megcsonkított haldoklók hörögtek. Ha valakit a mellénél ért a sugár, az még szerencsés volt és azonnal meghalt; de volt olyan, akit a gyomránál, vagy a derekánál, vagy a lábánál csonkolt a mágikus láva – és a vágások helye olyannak látszott, mintha azt egy borotvaéles, fehéren izzó késsel metszették volna ki. A fájdalom és a borzadály kiáltása tört fel a Véreskezűek torkából, de a folyam rendületlenül söpört tovább, és ugyanilyen rendet vágott a menekülő Enyveskezűek között is, akik fegyvereiket eldobálva, ordítozva igyekeztek kitérni az útjából és ezután sem állt meg. Áttörve mindenen, ami útjába került, nekirontott a domboldalnak, aminek tetején a hét csatamágus állt.

 Az Aranyfülűek varázshasználói az utolsó pillanatig bíztak abban, hogy a lángfaluk hamarabb söpri el a hódítók főmágusát seregestül, mint annak pusztító energiafolyama elérné őket, és abban is bíztak, hogy képesek lesznek megállítani a gyilkos mágiát – de tévedtek, és sikítva-szitkozódva ugrottak heten nyolcfelé, ám egyikük túl lassúnak bizonyult.

 A hódítók arcvonala előtt a lángfal pukkanva kihunyt, és Vasököl Trogranorh máris újabb rohamra szólította a Sebezhetetleneket, mögöttük pedig vészterhes, fekete tömegben törtek előre a kannibálok...

 Ekkor viszont Ájtatos Kerangor állt a csatamágusok helyére, és tenyérnyi nagyságú, szikrázó, vérszínű drágakövet emelt a magasba. Hogy nem ajándékba szánja, az azonnal kiderült, mert villámokkal és mennydörgős istennyilával sújtott le a rohamozó Hódítók közé. Számos orkot már a drágakőből áradó fényesség megvakított, másokat a villámok sütöttek szénné vagy szakítottak ezer darabra...

 Úgy tűnt, hogy Grooms Evilági Helytartójának isteni ereje van, és képes lesz egymaga megfordítani a csata sorsát.

 Az új erőre kapó Szarvas M'goath és sámánjai újra esszenciát szőttek, és sikerült létrehozniuk egy védőburkot az északi sereg köré. Aki kilépett a védőkörből, azzal azonnal végeztek a Kerangor rubinjából elővágódó villámok, de a csapdosó istennyila nem tett különbséget ork és ork között, így a Véreskezűek is tétlenségre lettek kárhoztatva.

 Patthelyzet alakult ki: se előre, se hátra senki – csak a nyers esszenciák feszültek sisteregve egymásnak a levegőben.

Fertályóra múltán Kerangor abbahagyta az energiafal ostromát, és nagy dérrel-dúrral levonult a dombtetőről. A déli sereg visszavonult pár mérföldnyire lévő táborukba, Az északaiak sámánjai viszont végigvirrasztották az éjszakát a magát elsáncoló sereg fölött, és energiakupolájukat mindvégig megtartották. Raghma'van nem vonult vissza, túl értékes volt ez az átkelés ahhoz, hogy feladják a pozíciójukat, de azt is belátta, hogy előre sem tudnak menni egy ilyen brutális mágia fenyegetésében.

 Nem győzött és nem vesztett senki ebben a csatában, de az északiak előrenyomulása megakadt, és a déliek kerültek lélektani előnybe.