Végtelenbe nyúló sztyeppe, ameddig a szem ellát. Vágtathat itt bárki éjt nappallá téve, űzve a lovát inaszakadtáig, akkor is ugyanez a látvány fogja kísérni két héten keresztül, amíg át nem ér a Vágott Fülű nomád orkok birodalmán. Mert ez a látóhatárral összeérő, határtalan puszta az ő hazájuk, már évszázadok óta.

 Yl'Agdardagh egészen belelkesült, miközben a Legfőbb Kerítőt okította a Vágott Fülűek szokásairól:

 – Itt legeltetik hatalmas méneseiket, itt verik fel kerek jurtáikat, itt vágtázhatnak szabadon, megeresztett kantárszárral, miközben vad életörömöt sugárzó, önfeledt hujjogásukat a kaftánjaikat lobogtató szél kapja fel, és tépi szerteszét. Itt válnak férfivá és harcossá a fiúk, és aszszonnyá, anyává a lányok, miközben a Grooms és a szent madár, a Kerecsensólymok Fejedelmének szeme előtt nő és gyarapodik eme büszke, harcra és lóra termett nemzetség.

...

Második napja lovagolt már ezen az asztallap simaságú vidéken Ghotagrom és kísérete... egyre növekvő feszültséggel. Ugyanis mielőtt beléptek volna erre a végeérhetetlen rónaságra, Yl'Agdardagh, aki sokat olvasott már erről a tájékról, felkészítette őket, mire számítsanak:

 – Semmi jóra... Végtelenül büszke, maguk fölött urat soha el nem ismerő nép a Vágott Fülűeké. Én azt mondom, születni is lovon születnek, mert úgy ülik meg azt, mintha nem is orkok, de inkább valami kentaurok lennének, akik eggyé váltak állataikkal. Ha támadnak, szélvészként törnek elő a semmiből, és záporozó nyilaik elsötétítik az eget. A kantárszárat szinte nem is fogják, mintha csak gondolataikkal irányítanák hátasaikat. Messziről nyilat lőnek, és dárdát dobnak, a közelharcban kopját szegeznek vagy mindkét kezükben fegyvert forgatnak: szablyát, fokost vagy buzogányt. Lovaik pedig úgy segítik őket a harcban, mint igazi fegyvertársak: rúgnak, harapnak és tipornak, amíg csak élnek. A csata végén pedig hazaviszik súlyosan sebesült vagy halott gazdáikat is. Errefelé egy nomád harcos nagyobb becsben tartja a lovát, mint az asszonyát, sőt, mint a saját életét. A csatákban a legszégyenteljesebb cselekedetnek azt tartják, ha valaki a lovat és nem a lovast sebesíti meg. Békeidőben pedig szörnyű kínhalál jár az efféle aljas cselekedetért...

 Itt egy végtelen pillanatig hallgatott, és ép szeme kidülledt, mintha valami láthatatlan könyvet olvasna, majd tovább folytatta:

 – A Vágott Fülűek élet és halál urai a saját területükön, és ez nem puszta szájalás, mint a dogonoknál: ha megszegjük a törvényeiket, gondolkodás nélkül lemészárolnak bennünket, és ne áltassátok magatokat azzal, hogy elbírnánk velük. A magam részéről persze be tudnék vetni ellenük pár gyilkos varázslatot, és élve, épségben eltűnhetnék, de titeket itt nem tudnálak kellően megvédeni. Még akkor is megfontolnám, hogy a Vágott Fülűek pusztáira ellenséges szándékkal jöjjek, ha tízezer válogatott harcost vezetnék. Ide csak vendégségbe jöhetünk, itt csak kérhetünk, nem követelhetünk. Ha valaki közülünk megsérti a vendéglátóinkat, és azok ezt halállal torolják... még örülhetünk, ha bennünket, ártatlan többieket futni hagynak. Nem kell és nem is szabad meghunyászkodnunk előttük, de nyelje vissza mindenki a felindulást, és felejtse el a hirtelenkedést! Józan ész, higgadt szív és tiszta fej: csak ezek birtokában úszhatjuk meg ép bőrrel ezt a látogatást Félkezű G'orkoh nagykán birodalmában.

 Ezen felkészítés után valamennyien meglepődve vették tudomásul, hogy noha már a második napja róttak a pusztát, még mindig nem állta útjukat senki.

 – Itt vannak és figyelnek – felelte a kimondott és kimondatlan kérdésekre sötéten Rőt Agyar. – Tudják, hogy akkor állítanak meg bennünket, amikor akarnak. Nekik semmi sem sürgős, amíg nem teszünk ellenséges lépést, addig ráérnek, de ha akaratlanul is az egyik táboruk felé vesszük az irányt, már félnapi járófölddel előtte utunkat állják. Megjelennek... hamarosan.

 De még nem jöttek. Ghotagrom a maga részéről már megelégelte a várakozás feszültségét: azért jött ide, hogy a Vágott Fülűekkel tárgyaljon, és ehhez jó lenne, ha mielőbb előkerülne legalább egy közülük. Elég volt ebből a bújócskából.

 – Megállunk! – kiáltotta felemelt karral a seregnek Rőt Agyar.

 – Máris? – hökkent meg Ghotagrom. – Kora délután van. Mehetnék még egy darabig!

 – Uram – vetette oda nyugodt hangon a zsoldosvezér. – Itt vannak a Vágott Fülűek.

 – Hol?

 – Éppen előttünk.

 Ghotagrom addig meresztette a szemét, amíg könnyezni nem kezdett.

 – Grooms rogyasszon meg, ha látom őket! Nincs itt semmi... csak ez az egyhangú puszta... meg valami délibáb remeg előttünk, de az is Olyan messze, hogy éppen csak érzékelem...

 – Ők azok, hidd el. És ha szemből jönnek, azt azért teszik, hogy Idejében meglássuk őket és eltereljék a figyelmet a többiekről. – Miféle többiekről?

 – Azokról, akik bekerítenek minket.

 – Be fognak keríteni?

 – Nem, nem fognak – dörmögte a zsoldosvezér. – Már körbe is vettek... azaz, mi poroszkáltunk be közéjük.

 – Hujujujujujuuuuuj!!! – harsant fel egy elnyújtott kiáltás. És ezernyi torok visszhangozta. – Hujujujujujuuuuuj!!!

 Több száz lovas emelkedett fel a fűből a sereg mindkét oldalán, mintha a földből nőttek volna ki, és azonnal vad vágtába váltva, szab lyáikat lengetve hajráztak Ghotagromék felé.

 – Átkozott fattyúk! – sziszegte Rőt Agyar elismerően. – A lovaikat is lefektették, úgy vártak ránk... hát ezért nem fedezték fel őket a felderítőink, eh?! – Majd az izgatottan morajló katonák felé fordult, és kieresztette bölényhangját: – Nem nyúlsz fegyverhez, nem válsz ki a sorból! Állsz, mint a cövek! Mutassátok meg ezeknek a csikóslegényeknek, hogy harcosok vagytok, nem remegő lábú istállófiúk!

 A nomádok ekkora már a nyakukon voltak, és mintha csak rohamukkal el akarnák őket söpörni, nyaktörő iramban törtek ellenük. A katonák a vezér figyelmeztetése ellenére már-már kardot rántottak, hogy legalább ne fegyvertelenül kelljen szembenézniük az ellenséggel, de ekkor a Vágott Fülűek elkanyarodtak, és hujjogva körbe-körbe vágtáztak a sereg körül, miközben szórványosan eleresztettek egy-egy nyilat az idegenek felé, gondosan ügyelve arra, hogy senkit ne sebesítsenek meg. Így is meglehetősen fenyegető volt, ahogy a lovak lába előtt egy-másfél méterrel becsapódtak a vesszők.

 Rőt Agyar megsarkantyúzta paripáját, és mit sem törődve az újabb és újabb feléjük repülő nyilakkal, ő is körbeügetett a harcosok sora előtt.

 – Nyugalom! – kiabálta közben. – Higgadtság! Tartsátok vissza a lovakat! Senki ne heveskedjen! Ez a nomád kihívó virtus, de mi nem vagyunk eszetlen öngyilkosok! Hadd csinálják! Majd ha látják, hogy nem sikerült ránk ijeszteniük, abbahagyják. Türelem! Hidegvér!

 Valóban úgy történt, ahogy megmondta: pár perc múltán a Vágott Fülűek hujjogatása elhalt, vágtájuk ügetéssé, majd lépéssé lassult, végül megálltak.

 Ghotagromnak végre módja nyílt, hogy megnézze magának a nomádokat. Az első, ami mindjárt a szemébe és az eszébe ötlött, hogy ezeket nem is Vágott Fülűeknek, mint inkább Vágott Szeműeknek kellene nevezni.

 Apró termetű lovakon, bőrfejfedős, kaftános, csizmás alakok valamennyien. A többség tényleg nem fogja a ló kantárszárát: inkább íjat és a húrra tett nyilat tartja benne... Vágott szemük hasítékán pedig sötéten, vészjóslóan merednek az idegenekre.

 – Figyelj, uram! – recsegte Rőt Agyar. – Légy megfontolt! Jönnek szemből...

 Az őket bekerítő nomádok utat engedtek a szemből érkezőknek, akiket korábban még nagyon távolról meglátott Rőt Agyar. Nem vált ki közülük vezér vagy szószóló: az egész csapat közeledett.

 Ghotagrom már-már megnógatta hátasát, hogy elébük léptessen, szokás szerint fogadva őket, de mielőtt megtette volna, zsoldosvezére elkapta a lova kantárját.

 – Ne szolgáltasd ki magad! – sziszegte. – Maradj a seregeddel! Ghotagrom moccanás nélkül várta be a nomádokat, akik olyan közel jöttek hozzájuk, hogy a lovaik orra szinte összeért.

 – Grooms magas! – kiáltotta Ghotagrom.

 A szertartásos üdvözlésre nem a szokásos választ kapta.

 – Mit kerestek a Vágott Fülűek sztyeppéin? – vakkantotta köszönés helyett a legelöl lévő.

 – Félkezű G'orkohhoz jöttünk, a tiszteletreméltó kánhoz.

 – Nem látom a megrakott társzekereket – szólt közbe maró gúnnyal egy másik nomád –, amin a neki szánt ajándékokat hoznátok! A behódoláshoz nincs elegendő holmi nálatok, a támadáshoz viszont túl kevesen vagytok, kerekszemű! Mit akartok hát a hatalmas kántól?

 Mielőtt Ghotagrom felelhetett volna, Rőt Agyar bődült közbe:

 – Majd neki magának mondjuk meg! Nem fogunk mi minden jöttment, lóhúgyszagú csikósnak beszámolni a szándékainkról!

 A megszólított nomád azonnal felemelte a kezében tartott íjat, és a filéig húzta a rajta tartott vesszőt.

 – Hogy neveztél engem, büdös kerekszemű?!

 – Süket is vagy, lőcslábú? – köpte oda megvetően Rőt Agyar. – Mifelénk a kölyökkutya nem szokott beleugatni a falkavezér dolgába! Apád nem tanított meg rá, hogy hallgass, húzd magad alá a farkad, és kotródj a vackodra, amikor a szürkefarkas vonyít?

 A nomád immár úgy feszítette az íját, hogy az összes ér kidagadt a nyakán.

 – Ha-ha! – kacagott fel durván Rőt Agyar. – Remeg a kezed, csikóslegény! Ellátsz egyáltalán idáig? Ne menjek közelebb? Még elhibázol itt a végén, kölyök! Vagy... tán' nem is engem akarsz lenyilazni, hanem a lovamat?! Persze... miért is várnék tisztességet egy magadfajta... lógyilkostól...

 Ghotagrom meg volt győződve arról, hogy kapitányának elment az esze: hisz' a zoldrun mágus világosan megmondta, hogy nem szabad provokálni a nomádokat, ebben Agyar is egyetértett, erre ő mégis pattanásig feszíti a húrt!

 Ráadásul a szó szoros értelmében...

 Kis idő múlva rájött, mi oka volt erre a zsoldosvezérnek: az első nomád, aki hozzájuk szólt, valószínűleg a vezér lehet, ez a másik pedig azért szólt bele, mert ezzel adta a tudtukra, hogy nem tekinti őket – konkrétan őt – tárgyalófélnek, csak amolyan senkiházinak, akivel nem Kell tisztelettel bánni. Mintha csak a rabszolgapiacon mustrálná a kínálatot.

 Rőt Agyarnak azért kellett a lehető legdurvább módon megalázni őt, hogy Ghotagrom becsületét és vezéri tekintélyét megvédelmezze, Most én jövök...

 – Állj ott, Rőt Agyar, és ne moccanj! – dörögte a Legfőbb Kerítő. Ha a lovászlegény urában nincs annyi erély, hogy visszafüttyentse el bitangolt kopóját, akkor legalább mi mutassuk meg, mi a becsület! Nálunk nem a kutya tartja láncon a gazdáját.

 A zsoldosvezér egy rettentő pillanatig farkasszemet nézett az íjat feszítő ifjúval... de a legelöl álló nomád egyszer csak rámordult arra:

 – A szád mindig hamarabb járt, mint az eszed, Lobbanó Grakh! Nem tudod, hol a helyed? Talán már az én nyergem kellene?!

 – Nem vágyok én a te nyergedre – morogta a legény, és haragosan visszább engedte az íjhúrt. – Még nem.

 – Ha még egyszer közbeszólsz, amikor én tárgyalok, jobb lesz, ha rögtön kardot rántasz, mert én azt fogom tenni! Most pedig engedd le az íjat... és törd el a vesszőt, bocsánatkérésed jeléül!

 Lobbanó Grakh halottfehérre sápadva engedelmeskedett, és tétován forgatta a kezében a nyílvesszőt.

 – Törjem el? Valóban ezt akarod?

 A vezér olyan villámgyorsan rántotta elő szablyáját, hogy azt szemmel követni is alig lehetett: a következő pillanatban a pengéje már a fiatal harcos torkának feszült.

 – Késlekedsz teljesíteni klánvezéred parancsát! – recsegte a nomád vezér. – Ezzel éppen úgy kihívsz, mintha kopjádat a jurtám elé döfted volna! Odahaza párbajozni fogunk, életre-halálra, hagyományaink szerint. De csak ha most azonnal végrehajtod, amit mondtam, különben itt helyben lemetszem a fejed!

 A fiatal harcos a legcsekélyebb sietség nélkül, megvető képpel kettétörte nyilát, és a földre dobta, Rőt Agyar elé.

 – Ím, engedelmeskedtem.

 Az idősebb nomád visszatette szablyáját a hüvelyébe.

 – Az íjadat kellett volna összetöretnem veled! – csikorogta. – Takarodj vissza a táborba, és készülődj! Holnap pirkadatkor megvívunk a nyergemért!

 A fiatal harcos kurtán fejet hajtott, megfordította lovát, majd a szétnyíló sorokon keresztül ellovagolt. Nem nézett senkire.

 A beállt csendben csak a lovak topogását, szuszogását lehetett hallani. Aztán a nomádok vezetője Ghotagrom felé fordult.

 – Sólyomszárny Chugall, a Vándorsólyom klán vezére köszönt téged. Benned kit tisztelhetek, uram?

 – Aranykéz Ghotagrom vagyok, a Legfőbb Kerítő.

 Hallottam már a neved – jelentette ki a nomád, de sem a hangja, sem a tekintete nem árulta el, mint vélekedik felőle. – A nagy kán szálláshelye félnapi lovaglásra van. Odakísérünk benneteket. Megköszönjük.

...

A nomádok lazán közrefogták a Btoektoe Atyafiaival közel ötszáz főssé duzzadt csapatot, és egyrészt oltalmazón, másrészt felügyelőn velük együtt vonultak. Sólyomszárny Chugall Ghotagrom mellett lovagolt, de mivel a feltett kérdésekre igencsak szűkszavúan válaszolgatott, a Kerítő nem erőltette a társalgást. Mindenesetre annyi legalább kiderült, hogy a kiküldött felderítőiket a nomádok megpányvázták – ez, mint Ghotagrom megtudta, valamiféle lasszó, amit a lovak befogására használnak –, és fogolyként a főtáborba vitték őket. Mivel most ők is éppen oda tartanak, ezért hamarosan viszontláthatják pórul járt harcosaikat.

 Már erősen alkonyodott, amikor elérték a kán szálláshelyét: a számtalan jurta és a tüzek sokasága jelezte, hogy ez valóban egy nagyvezér tábora.

 Ghotagrom csapatát a szélső sátrak mellett megállították, és letáboroztatták – kísérőik itt is gondosan közrefogták őket, és saját jurtáikkal körülölelték az idegeneket –, majd a Legfőbb Kerítőt Rőt Agyar kíséretében a kán elé vezették.

 Félkezű G'orkoh, a Vágott Fülűek kánja szikár, izmos-inas férfi volt, arcát és mellkasát sebhelyek borították, minden mozdulatából sütött, hogy nem elpuhult önkényúr, hanem ízig-vérig harcos^[14]. Sokáig egy szót sem szólt az érkezőkhöz: kurta biccentéssel üdvözölte őket, és egy kézmozdulattal helyet kínált nekik maga mellett a díszes kelméken. Aztán megvárta, amíg egy asszony faragott fakupákban friss vizet kínál a vendégeknek, majd néhány falatnyi szárított húst, első éhüket csillapítandó. A vendéglátó kötelességeként ő kóstolt a húsból elsőként.

 Ghotagrom és Rőt Agyar szintén szó nélkül, csupán főhajtással köszönték meg a vendéglátást, és elégedetten falatoztak a felkínált ételből, végül jót ittak rá a tiszta, hideg vízből.

 Miután mindketten letörölték szájukat – Rőt Agyar a kézfejével, Ghotagrom szatén kendővel –, és várakozóan a kánra néztek, az lassan, vontatottan megszólalt:

 – Sámánjaink tűzbe néztek... és lángokat láttak... kiontott vért és holtak ezreit... azt mondták nekem, háború lesz... oly hatalmas, oly eget-földet rengető, amilyet még nem látott a Kondor Birodalom... azt mondták, eljön hozzám egy ork, aki hadba akarja hívni a Vágott Fülűek összes nemzetségét... és az én döntésemen múlik, hová lesz a népem... elveszünk-e írmag nélkül valamennyien... vagy erősebbek és hatalmasabbak leszünk, mint valaha...

 Itt egy pillanatra elhallgatott, és meredten maga elé bámult. Aztán vendégeit fürkészve folytatta:

 Csakhogy jövőlátóink nem tudták megmondani a legfontosabbat... hogy melyik visz pusztulásba és melyik diadalra... azt mondták, Grooms kegyelméből ezért vagyok én a kán... hogy válasszak, amikor kell... és képes legyek felvállalni döntésem minden súlyát...

Amikor hírül hozták, hogy átléptétek birodalmam határát, rögtön tudtam, hogy ti vagytok, kikről a látomás szólt... Némelyek azt javasolták, ölesselek le benneteket mind egy szálig és ne engedjem, hogy elővezessétek jöveteletek célját... de én azt mondom, ez a megoldás nem lenne méltó a Vágott Fülűek népéhez! Hiszek Groomsban, bízom abban, hogy jó döntésre fog vezetni engem... és hiszek annyira magamban, hogy reméljem, meghallom, mit sugall az istenünk... Ma éjjel a Szellemösvényre lépek, hogy Őseink tanácsát kikérjem... és holnap, amikor a nap delelőre hág... megkapjátok válaszomat.

 A ki nem mondott kérdésünkre gondolta a teljesen elképedt Ghotagrom.

 – Térjetek meg szállásotokra! emelkedett fel ültéből a kán. Holnap délben eldől a sorsotok.

 Kurta biccentéssel adta tudtukra, hogy a vendéglátás véget ért.

...

Miközben csekély kísérettel visszafelé lovagoltak a kijelölt szálláshelyükre, Ghotagrom odamordult zsoldosvezéréhez:

 Mit mondjak, ez szokatlanul rövid tárgyalás volt... Még soha ezelőtt nem tárgyaltam úgy, hogy ne kelljen egy szót sem szólnom, ne kelljen érvelnem, alkudoznom vagy vitatkoznom, de Groons rogyasszon meg, ez azért némileg leegyszerűsítette és meggyorsította a dolgokat. Te is így gondolod, Agyar?

 A zsoldosvezér sötét pillantást vetett a Kerítőre, majd tőle szokatlan módon nagyot sóhajtott, és elgondolkozva vakargatni kezdte az állán lévő vörös sörtéket.

 Tudod, uram kezdte merengve -, voltunk már jó pár cudar helyzetben ezelőtt is... de azt hiszem, még sohasem táncoltunk ennyire pengeélen, mint most.

 Hogy érted ezt?

 Nem panaszkodom, hiszen bőséges életem volt, melyet jólétben, harcban és kiontott vérben gázolva töltöttem... csak most fáj egy kicsit ez a kiszolgáltatottság.

 Bajban vagyunk?

 Olyasfélében, igen. A kán döntésétől függ az életünk. Bármit is tennénk, aligha tudnánk érdemben befolyásolni az elkövetkezőket. Tartok tőle, még annyi sem adatik meg nekem, hogy vastól és acéltól halhassak meg, hanem egyszerűen teletűzdelnek valamennyiünket csonthegyű nyilakkal... Mindegy. Most már mindegy. Ezt vetette a sors, ezzel kell szembenéznünk.

 Ghotagrom döbbenten felhorkant.

 Te miről beszélsz?!

 Hááát... éppenséggel arról, amit a kán búcsúzóul mondott: holnap délben eldől a sorsunk. Ha az Ősök szellemei azt súgják neki ma éjjel, hogy csatlakozzon hozzád, akkor hatalmas szövetségesre teszel szert benne... de ha arról győzik meg, hogy éppen ez a háború okozná a törzs vesztét... akkor bennünket... mint ártó lényeket, megkísértő démonokat... el fognak pusztítani. És ha így döntenek, esélyünk sem lesz se az ellenállásra, se arra, hogy valahogy... akárhogy... túlélhessük azt. Meglehet, ez a mai lesz az utolsó éjszakánk.

 Ezt gondolod, Agyar?

 Én magam sem örülök ennek... de a kán szavai ezt jelentették, ebben biztos vagyok. Hidd el, hogyha a remény parányi szikráját is látnám, akkor most azonnal megszöktetnélek innen... de nem sikerülne. A sztyeppén nem lehet elbújni úgy, hogy a nomádok ne találnának meg; ismernek minden fűszálat... és akár több ezren, tízezren is keresnék a nyomunkat. Annyit tehetek, hogy holnap, amikor „ítéletet mondanak" fölöttünk, úgy fogunk felállni, hogy mindenki vértbenpáncélban lesz, sisakot visel, és pajzsot fog szorongatni: amennyiben ellenünkre döntenek, akkor egy vak rohamra lesz még erőnk és időnk. Ha sikerülne betörni a soraik közé, már nem használhatják az íjukat, a közelharcban pedig méltó ellenfelek lehetünk... és talán némi szerencsével foglyul ejthetjük a kánt... vagy magunkkal ragadhatjuk a halálba. Ez a legtöbb, amit tehetünk.

 Itt lenne hát az út vége? Eddig tartottak a nagy tervek?!

 Talán... töprengett Ghotagrom -, talán ha beavatnánk mindabba, amit már elértünk... ők is másképp gondolkodnának. A Gonosz Agyúak, a Dogon Fattyai, a Bélkiontók és a Sötét Felhők már mellettünk állnak, velünk van a legendás Btoektoe utódja, és maga a nagy Raghma'van áll a seregünk élére...

 Alig hiszem, hogy e tények akárcsak fűszálnyit is befolyásolnák a kán döntését, uram. Holnap délben eldől a sorsunk... és nem azon, hogy mit mondtuk, vagy mit nem mondtunk. Csak annyit tehetünk, hogy nem adjuk olcsón az irhánkat.

 A csend hosszúra nyúlt...

 ...de amikor Ghotagrom végül megszólalt, a hangja olyan elszántan csengett, mint egy csatába induló hadúrnak:

 – Úgy fogunk holnap felsorakozni, hogy a nomádok száz és száz évig emlegessenek bennünket, és halálunk híre dicsőséget hozzon törzsünknek és atyáink emlékének!

 Rőt Agyar merően a Kerítő szemébe nézett, meghajtotta fejét.

 – Úgy lesz, ahogy az én bölcs uram parancsolja.

...

Másnap, amikor a nap delelőre hágott, Ghotagrom és minden harcosa lóháton ülve, hajadonfőtt, derékig meztelenül, csupasz, kivont pengével a kezében várta a Vágott Fülűek kánját – körülöttük pedig több ezer szótlan nomád állt fenyegető sorfalat.

 Amikor Félkezű G'orkoh megérkezett, egy szemvillanással felmérte a helyzetet, majd kísérőit megállásra intette, és egymaga lovagolt oda Ghotagromhoz.

 – Látom – szólalt meg szokásos vontatott beszédével a kán –, hogy te és harcosaid méltóképp, büszkeséggel kívánjátok fogadni döntésemet. – Biccentett. – Dicsőségetekre szóljon ez a kiállás.

 – Grooms legyen velünk most, és életünk utolsó óráján – citálta komoran Ghotagrom. – Egy csupasz pengével, mert harcosok vagyunk... vért nélkül, mert bátorságunknál nincs erősebb páncél... és hajadonfőtt, mert Grooms előtt mind egyenlők vagyunk... de büszkén felvetett fejjel és vicsorgó agyarral, mert orkok vagyunk! – Hangját beszéde közben egyre jobban kieresztette, míg az utolsó részt már fennhangon kiáltotta.

 A temérdek nomád szorításában szinte elvesző, maroknyi serege bősz üvöltést hallatott, és valamennyien a kardjukat lengették.

 A nomád kán tiszteletteljes pillantást vetett Ghotagromra.

 – Meglehet – mondta halkan –, hogy rosszul mértem fel képességeidet. Sokkal több lehet benned, mint ami elsőre látszik.

 – Ne játssz velünk, kán! – vakkantotta ridegen a Legfőbb Kerítő. – Mondd el, mit súgtak neked a Szellemeid, és legyen meg, aminek lennie kell: mi készen állunk, bármi is a döntésed.

 A kán fürkészően nézett Ghotagrom szemébe, majd újra megszólalt, immár hangját kieresztve:

 – Éjszaka a Szellemekkel szóltam! Ősatyáink mind megjelentek előttem... és szemükben láng lobbant, úgy süvítették fülembe: „Harcra fel, fiam! Harcra fel!". Mert a tétlenség csak lassú elmúlást hoz, aki távol tartja magát a harctól, az a dicsőségtől fosztja meg magát és népét! És ki lenne jobban érdemes arra, hogy a harcban élenjárva dicsőget szerezzen törzsének, mint a harcban születettek, a Kerecsensólyom Harcosai, a Vágott Fülűek! Szavaira fülsiketítő hujjogás tört ki a nomádok között, többen íjaikat, mások a kardjukat rázták, vagy éppen a lovukat ágaskodtatták.

 Ám a kán kézmozdulatára lassan elcsitult a hatalmas tömeg.

 – Háborúba megyünk – szólt messze zengő hangon Félkezű. – Vigyétek el a véres sólyomtollakat minden jurtába, minden nemzetséghez! Készüljetek! Menjetek!

 Újabb ordítás tört ki, és a nomádok falanxa lassan szétszéledt, csak nagyjából tucatnyian sorakoztak fel a kán mögött.

 – Ők a klánfőnökök – intett feléjük a kán. – Velük fogom felkészíteni a sereget, és ők lesznek az alvezéreim.

 Ghotagrom végigjáratta tekintetét a szilaj nomádokon, és egyszer csak önkéntelenül is megszólalt:

 – Lobbanó Grakh!

 A kán rábólintott szavaira.

 – Ma hajnalban párbajban megölte Sólyomszámy Chugallt, és megszerezte nyergét, így mostantól ő a Vándorsólyom klán vezére. Helye van a Nagytanácsban, és az alvezérek között. Bár még fiatal, és a vére... olyan, mint a neve, kár is lenne tagadni... de idővel majd higgadtabb lesz, miként az bölcs vezérhez illik.

 – Nem kétlem – felelte Ghotagrom, és bár egyetlen rezdülése sem árulkodott ennek ellenkezőjéről, elég volt egy pillantást vetnie a heves nomád ifjúra, hogy tudja: benne nem barátra talált.

 – Térjetek meg sátraitokba! – folytatta a kán. – Immár megbecsült vendégeink vagytok, és megtapasztalhatjátok, milyen a nomád vendégszeretet: estére pusztai bölényeket húzunk nyársra, és a legfinomabb erjesztett kancatejjel teli bőrtömlőinket nyitjuk ki tiszteletetekre!

És holnap, miután kialudtuk mámorunkat, összejövünk a jurtámban, és elmondod, mi a terved. – Azzal barátságos biccentéssel magára hagyta a Kerítőt.

 Ghotagrom hosszan, elgondolkozva nézett utána.

 – Uram – szólalt meg mellette egy ismerős hang –, mi legyen most? Úgy tűnik, mégsem ez a nap lett a halálunk napja.

 – Nem, Agyar – felelte mámoros boldogsággal a Kerítő –, ez az első igazán hatalmas szövetségesünk megtalálásának napja, és ma este ezt fogjuk megünnepelni!

 – Uram... meglehet, korán örülsz. Nagyon hamar összeomolhat ez a törékeny szövetség.

 Ghotagrom aggódva ráncolta a szemöldökét.

 – Mire gondolsz?

 – Utálom az erjesztett kancatejet – morogta Rőt Agyar kelletlenül. – Nem tehetek róla, de valahogy nem bírja a gyomrom. És ha az esti mulatságon telibe okádom a nagy kánt népe szent italával... meglehet, személyes sértésnek veszi.

 Ghotagrom felszabadultan kacagott.

 Ez volt az a pillanat, amikor – elindulása óta – először hitte el iga zán, hogy sikerrel járhat a hadjárata.

 És ez a tudat végtelenül boldoggá tette.

...

 Közel két héten át kísérték a kis csapatot a mokány Vágott Fülű harcosok, akiket Félkezű G'orkoh jelölt ki kíséretükre. Nem északnak mentek, amerről érkeztek; nyugatnak tartottak. Azonban úgy tűnt, a hullámzó pusztaság soha nem ér véget; és ítéletnapig is lovagolhatnak, még akkor sem hagyják maguk mögött a nomád törzsek jurtáit. Aztán a harmadik hét második estéjén, amikor egy minden eddiginél fárasztóbb, viharos szelektől nehezített útszakaszt követően ismét tábort vertek, a kísérőcsapat vezetője, Foszló Toll kért bebocsátást Ghotagrom sátrába.

 – Búcsút mondani jöttem, Legfőbb Kerítő – morogta a poros képű, középkorú harcos érzelemmentes hangon. – Megbízatásom itt véget ért. Elértük pusztáink határát. Azokon a dombokon túl már a Vascsizmák földjét tapodhatod. Én és harcosaim hajnalban hazaindulunk. Jó szerencsét, termékeny kancákat kívánok neked és népednek!

 Aranykéz Ghotagrom, aki ezen az estén különösen kimerültnek érezte magát az egész napi fárasztó lovaglás után, csupán biccenteni tudott. Aztán mégis erőt vett magán, és nyájas mosollyal fejet hajtott a zömök nomád előtt.

 – Öröm volt a társaságodban utazni, Foszló Toll főnök – hadarta udvariasan. – Jó szívvel emlékezem majd rád és derék harcosaidra. A Vágott Fülű kurtán biccentett.

 – Megtisztelsz, nagyuram. Bár én is elmondhatnám ugyanezt rólad és gyatrán lovagló népedről!

Vascsizmák

Még aznap éjszaka, amikor a Vágott Fülűek vezetője elbúcsúzott Ghotagromot újabb meglepetés érte. Épp sajgó tappancsait áztatta egy vödör langyos vízében, élvezve, hogy az egyiket Noyk, a másikat pedig Kyon mossa és masszírozza, Yl'Agdardagh sompolygott be a sátrába alamuszi képpel.

 – Beszélhetnénk?

 Ghotagrom hangosat ásított. Aztán összecsattintotta agyarait, és er nyedten pislogott.

 – Reggel!

 – Attól tartok, uram, a mondandóm nem várhat reggelig.

 – Nofene – lepődött meg a Kerítő, főként azon a tényen, hogy a varázsló „uram"-nak szólította, nem pedig a szokásos „barátom"-nak. – Gyerünk, Dagh! Grooms rogyasszon meg, nyögd ki gyorsan, mi a fenét akarsz, aztán tűnj a pokolba, hogy kipihenhessem a napi fáradalmakat!

 Esetleg enyhülést találhassak a feltűnően szolgálatkész és kedveskedő Noyk és Kyon karjai között...

 – Tudatnom kell veled, uram, hogy a sereg útnak indult.

 Ghotagrom fáradtan pislogott. Még ahhoz is kimerült volt, hogy keményen összevonja a szemöldökét; csak úgy ímmel-ámmal ráncolgatta.

 Ráadásul nem is igazán fogta föl az elhangzottakat.

 – Miféle sereg? – Ismét ásított. – Miféle útnak? Mikor?

 – A Kerítők serege, amit öcséd, Aranyló Nap verbuvált. Elindult. Tegnap hajnalban. Gogroomarból Roegghába.

 Ghotagrom olyan hevesen ült fel a székén, hogy szinte felrúgta a lábfájdalmak enyhítésére szolgáló vödröt, és a csülkeit dörzsölgető némbereket.

 – Micsodaaaa?! – harsogta. – Ffagggggh! Ezt meg hogy a jó büdös Grooms valagába képzelik?! Elindultaaaaak?! Ki adott erre parancsot?!

 – Fekete Mogard.

 – Mogard?? – Ghotagrom nagy hirtelenjében azt sem tudta, miféle átkokat ordítson. – Ffagh! Mit képzel az a barom?! Parancsolhat az én seregem fölött?!

 Yl'Agdardagh hallgatott. Türelmesen várakozott.

 – Szólalj meg! – nógatta Ghotagrom. – Mondjál már valamit, Grooms rogyasszon meg!

 – Amit kellett, elmondtam.

 – „Kellett"? – kapott a szón Ghotagrom felindultan. – El kellett mondanod? No most akkor... hogy is van ez? Miért kellett? És egyáltalán... honnan a fenéből tudod?

 A zoldrun kelletlenül elhúzta száját.

 – Azt hittem, magadtól is rájössz, Kerítő.

 – Nem vagyok én afféle észlény, aki magától rájön dolgokra! – morogta Ghotagrom. – Úgyhogy jobban teszed, ha válaszolsz!

 – Való igaz, uram, mindig is lusta voltál a gondolkodásra. Jobb szeretted a kényelmes magyarázatot.

 – Nem azért fizetlek, hogy pimaszkodj, hanem, hogy mágikusan védelmezz és megmagyarázd a dolgokat!

 – Fekete Mogard a mesterem lett – mormolta a varázsló. Nem lehetett kihallani a tónusából, hogy szégyenkezik-e emiatt, avagy inkább büszkén közli. – A tanítványául választott, és én elfogadtam őt. Köztünk immár mágikus híd feszül. Távolság nem számít. Bármikor üzenhet nekem... mint ahogy én is bármikor elérhetem őt.

 – Na várjunk csak! – sziszegte Ghotagrom elképedten. – Azt akarod mondani, hogy te... az elindulásunk óta mindvégig kapcsolatban álltál a mestereddel... és minden lépésemről beszámoltál neki?

 – Többé-kevésbé.

 – Elárultál engem, rohadék?!

 – Ne vedd a lelkedre, barátom... Mindketten tudjuk, hogy nem te irányítod ezt a hadjáratot. – Kelletlenül mosolygott. – Én csak a dolgomat teszem. Védelek téged és ellátlak tanácsaimmal... de ne vedd zokon... immár nem csupán téged szolgállak. Fejet kellett hajtanom a leigázó hatalom és a magasabb érdekek előtt.

 – Ffaggh! Elárultál!

 – Ugyanúgy szolgálom a te érdekedet, mint ahogy mesteremét.

 Ghotagrom hosszan emésztette ezt. Bizsergett az ökle, hogy belevágjon a zoldrun szőrtelen képébe, de alamuszi Kerítő habitusa úrrá lett bosszúságán, és még egy sanda vigyort is produkált. Minek tettekben kimutatni a haragját és a csalódottságát ebben a helyzetben? Majd eljön még annak is az ideje.

 – Jól van, megértelek – vetette oda foghegyről. – Összpontosítsunk a történésekre!

 – Tényleg meg kell értened...

 – Elég már! – mordult rá Ghotagrom. – Ki vezeti a sereget? – Aranyló Nap.

 – Nem Mogard?

 – A Fekete Úr egyelőre Gogroomarban maradt. Még két hajó érkezését várja, fedélzetükön khumari zsoldosokkal. De a kellő időben csatlakozni fog a fősereghez, azt üzeni.

 Ghotagrom töprengve meredt a mágusra.

 – Merre tart a sereg?

 – Roegghába, az Ezüst Üst földjére.

 – Ne űzz belőlem gúnyt, te pimasz! Tudod, hogy értettem!

 – Ha arra vagy kíváncsi, milyen útirányt követnek, azt is megmondhatom. Egyenesen délnek indultak, a Dianor-gázlónál kelnek át a Gogrohon, és aztán továbbra is délnek tartanak, a Vascsizmák hegy, vidéke és a Fekete Karmok dzsungele között húzódó, ritkán lakott te rületen. Úgy számolják, hogy még jóval Holdsápadás előtt elérik Roeggha falait.

 – Hm, hm... értem.

 – És van még valami. Jó hír. Visszatért az a követünk, akit az Ezüst Üsthöz küldtünk. Mint kiderült, Grogkil Yurogh főnök már tudomással bírt a készülő háborúról... ugye, sejtjük, honnan... és megkezdte a szükséges előkészületeket. A hozzá eljuttatott pénzből marhacsordá kat, gulyákat, méneseket vásárolt, hogy megoldja az élelmezési gon dokat. Kovácsok és fegyverkészítők százai munkálkodnak nála, és a városbéli kuplerájokban máris több a szajha, mint a penészbogár. Roeggha felkészülten várja az északi törzseket.

 – És vajon ez a fene nagy készülődés nem szúr szemet senkinek?

 – De igen, nyilvánvalóan. – Yl'Agdardagh vállat vont. – Na és? Akik ellen megyünk, azok már úgyis tudnak a szándékainkról. A bizonytalankodó egyenlítői törzsek... a Teli Száj és a Bűzös Leheletűek pedig sietve átgondolhatják, ki mellé álljanak.

 Ghotagrom csendesen emésztette az elhangzottakat, és azt latolgatta, miként viszonyuljon a kialakult helyzethez. Higgadtságot erőltetett magára.

 – Mit vár tőlem Mogard? Hol csatlakozzunk a sereghez?

 – Egyelőre sehol. Folytassuk utunkat a Vascsizmákhoz, mégpedig sürgetősen! Tárgyaljunk velük a szövetségről, még mielőtt félreértik szándékainkat! Nem lenne üdvözítő, ha azt gondolnák, hogy tízezres seregünk az ő határmenti falvaikat és váraikat akarja felprédálni. A tervezett háború kudarcba fulladna, ha rögtön az út kezdetén nekünk rontanának és szétzilálnának.

 – Valóban – dörmögte Ghotagrom. – Meg amúgy is, életbevágóan fontos lehet, hogy megnyerjük az ügyünknek a Vascsizmákat. Hiszen a Vágott Fülűek mellett ők lehetnek az Északi Sereg legerőteljesebb harcosai.

...

 Másnap reggel, a Vascsizmák földjének határát átlépve Ghotagrom meglepetten tapasztalta, hogy máskor oly bőbeszédű mágusa kínos mosollyal jelenti ki, hogy a Vascsizmákról írott jegyzeteit vagy otthon felejtette, vagy valahol elvesztek útközben. A Legfőbb Kerítő grimaszolva fordult hát a mellette szótlanul lovagló zsoldosvezérhez.

 – Na, Agyar, ha már ez a félszemű emberpofa kudarcot vallott, hadd halljam, te mi mindent tudsz a Vascsizmákról?

 – Alig valamit, uram... És amit tudok, azt is csak hallomásból, szóbeszédből, ugyanis én magam még sohasem jártam ezen a tájon.

 Azt hittem, te a Birodalom valamennyi törzsénél megfordultál.

 – Való igaz, sok nagy törzs földjét tapodtam már... még a Fekete Karmúak dzsungelében is verekedtem egyszer... és számtalan kicsit is felkerestem, talán többet, mint amennyit egy ork valaha is...

 – A Vascsizmák nagy törzsnek számítanak. Hogy lehetséges, hogy őket kihagytad az utazásaidból?

 – Megvan az oka, uram... de nem szívesen emlékezek rá. – No, ez kezd érdekelni. Gyerünk, Agyar, ki vele!

 – Kínos ez nekem. Valóban azt várod, hogy beszéljek róla?

 Egyre inkább! – vidámodott meg Ghotagrom. – Jobb, ha megered a nyelved, mert addig úgysem hagyok békét neked, amíg mindent el nem mondasz!

 – Csak akkor, ha megígéred, hogy nem röhögsz ki... és gúnyolódni sem fogsz!

 – Gyerünk már! Nyögd ki, ami a lelkedet nyomja! Hallani akarom!

 Rőt Agyar zord képet vágott, aztán motyogva belekezdett:

 – Kóborlásaim során egyszer éppen tucatnyi harcos élén álltam, amikor összetalálkoztam egy népes Vascsizma haddal. Úgy nézett ki, szépen elhaladunk egymás mellett, amikor egy óriási alak ránk förmedt közülük, hogy miért nem állunk félre az útjukból, és miért nem adjuk meg a tiszteletet a Vasbádog-uralkodócsalád egyik tagjának. Én nem szoktam ahhoz, hogy mindenféle jöttment kiskirályok parancsolgassanak és leszóljanak. Szó szót követett, a Vascsizmák pillanatokon belül gyűrűbe fogtak, és az a benga, fontoskodó alak kihívott párbajra.

 – No hiszen! – Ghotagrom rötyögött. – Az ostoba vasjankó! Kifordítottad a beleit, mi?

 Rőt Agyar a fejét ingatta.

 – Ne hamarkodd el az ítéletedet, uram, hisz' még a felét sem tudod! Nem engem hívott párbajra, illetve nem csak engem, hanem valamennyiünket. Ő egymaga.

 – Mi?? Micsoda?!

 – Ő volt a legnagyobb, legirdatlanabb termetű ork, akit életemben láttam – mesélte a zsoldosvezér. – Magasabb volt két méternél, és a töméntelen vas, amit magán viselt, biztosan ütötte a másfél mázsát, a kezében pedig akkora csatabárdot tartott, hogy már a láttára belesajdult a karom. Erősnek tartom magam én is, de azt a bárdot jó, ha két kézzel fel tudtam volna emelni... ő meg fél kézzel úgy hadonászott vele, akár egy nádpálcával...

 Itt egy kicsit elhallgatott, mintegy az emlékeibe merülve, és Ghotagrom gondosan megválogatta a szavait, amikor megszólalt:

 – Minden tiszteletem és elismerésem a tiéd, Agyar, de... biztos vagy benne, hogy jól ítélted meg azt az orkot és a fegyverzetét? Abból, amit hallottam, úgy hihetném, legalább három mázsát kellett a hátasának cipelnie, ha nem többet.

 – Annál is többet – vakkantott közbe a zsoldosvezér –, mert a lovat magát is úgy páncélba burkolták, hogy csak a lábai látszottak, és a szeme villogott ki belőle. Igazi Vascsizma csatamén volt, könnyedén elbírta ezt az óriási terhet.

 – Vascsizma csatamén? Az meg miféle fajta?

 – A Vascsizmák lovai hatalmas, rendkívül erős, izmos állatok, át menetek a szokványos lovak és a boranok között. Ilyen hátasokat nem láthatsz máshol, csakis náluk. Marmagasságuk jóval meghaladja egy átlagos, lovaglási... vagy étkezési... célra tartott ló magasságát, és mindez átlagon felüli csontozattal és izomzattal párosul. A Vas csizmák azért tenyésztik ezt az egyedülállóan hatalmas, kiemelkedően erős fajtát, hogy képes legyen a teljes vértezetbe öltözött Vascsizma harcost gond nélkül csatába vinni úgy, hogy közben a saját lópáncélját is viseli. Az ilyen csatamének páncéljára a legelszántabb harcosok, és az igazán jó lovasok, döfőéleket is kovácsoltatnak. Ha egy így felszerelt négylábú izomhegy... ami csupa fém, csupa él, csupa hegy és penge... beront az ellenség soraiba, hát ott nagyon csúnya, nagyon véres ösvényt képes irtani.

 – Nahát! Még sosem hallottam erről.

 – Ilyen csataménen ült az az ork kolosszus, aki Ércagyú Rudarkhognak nevezte magát – folytatta a zsoldosvezér. – Ó hívott párbajra tucatnyi katonámmal.

 – Ez érdekel. Mi történt?

 – Kis csapatom ugyanilyen harcedzett fiúkból állt, mint ezek itt, akik most velem vannak. Gondolkodás nélkül nekimentem volna velük akár egy ötvenfős csapatnak is, de az a Vascsizma gigász egymaga legázolt valamennyiünket.

 Ghotagrom itt a megdöbbenéstől olyan vadul állította meg a lovát, hogy Manó fájdalmasan-idegesen felhorkantott.

 – Na, ne izélj már...

 – Mint a veszett istennyila, úgy zúdult ránk – mesélte fájdalommal és keserűséggel a hangjában Rőt Agyar. – Amire az a szörnyű csatabárd lecsapott, azt vagy levágta vagy ízzé-porrá törte... Láttam egy szörnyű vízszintes csapását, amivel a ló fejét levágva hasította a mellkasa alatt ketté az egyik katonámat. Nem vagyok félős, sem babonás... de ha az a csapás eszembe jut, még most is beleborsódzik a hátam. És ráadásul nem csak egymaga harcolt. Óriási csataménje fegyverként használta ellenünk a páncélzatára szerelt döfőéleket, és a mi szerencsétlen lovaink egymás után, több sebből vérezve buktak ki alólunk... Csapásaink lecsúsztak, lepattantak a remekmívű csatapáncélról, legfeljebb apró kis karcolásokat ejtettünk rajta... vagy tán' még annyit sem. A harc végén már én is gyalogosan és fegyvertelenül, ro gyadozó lábakkal álltam előtte: a lovam kiszenvedett a csatamén döfőélein, a pajzsom és a kardom eltörtek a Vascsizma iszonyú csapásai alatt a csodával volt határos, hogy egyáltalán még éltem. És vártam az utolsó rohamot, ami mindent bevégez.

 Újra csend borult rájuk, Ghotagrom közbeszólás nélkül várta a folytatást.

 – De nem söpört el egyetlen végső vágtával, mint ahogy vártam – folytatta a zsoldosvezér. – Elém léptetett, és megállt... óráknak tűntek a pillanatok, amíg némán bámultam az őt és a csataménjét elborító vért, amiről tudtam, hogy egy csepp sem az övé belőle, mind-mind az én harcosaimnak és a lovainknak a vére... Majd felcsapta a sisakrostélyát, rám nézett, és öblösen felröhögött, mint aki éppen egy remek tréfát hallott vagy művelt... aztán a többi Vascsizma is vele röhögött... Én pedig ott álltam megszégyenülve, megsemmisülve... és megfélemlítve is, igen... mert addigi életem során nem találkoztam ilyen harcossal... Amikor a nevetés elhalt, Ércagyú Rudarkhog megjegyezte, hogy reméli, talán most már megtanultam, hogyan kell megadni a tiszteletet egy Vascsizmának... én pedig letérdeltem a véres sárba, a halott bajtársaim közé, és fejet hajtottam a győztesnek. Eztán nem szólt hozzám senki, a Vascsizmák egymás között nevetgélve, beszélgetve, a bajnokukat dicsőítve elvonultak, én viszont csak órák múlva éreztem magamban annyi erőt, hogy felkeljek a földről, és tovább éljek...

 – Ezt nem hittem volna!

 – Én magam sem – vágott közbe nyersen Rőt Agyar. – Mégis, így történt, nem szépítem. Neked elmondtam, uram... soha másnak senkinek.. Most is csak azért, hogy tudd, miért nem jártam én egyszer sem a Vascsizmák földjén.

 A vallomás hallatán Ghotagrom a gondolataiba merült – kerülte a zsoldosvezér tekintetét – majd kis idő múlva újra lépésre ösztökélte lovát.

 – Megtisztelsz a bizalmaddal, Agyar. Ígérem, nem leszek rá méltatlan.

 – Kérdeztél, uram, és én az igazat válaszoltam. De ne hidd, hogy ez a lassan tizenöt éve történt eset gyávává vagy elesetté tesz velük szemben. Ami akkor volt, elmúlt, a most meg most van. Bölcsebb, ra vaszabb és erősebb lettem az eltelt idő alatt, és ma már tudom, mit tennék másként. – Sosem gondoltam azt, hogy gyáva vagy elesett lennél, mint ahogy most sem. Épp úgy bízok benned, mint ezelőtt bármikor, sőt... most még nőttél is szememben.

 – Sajnálom, hogy nem tudtam többet segíteni, uram.

 – Csöppet se sajnáld! – legyintett a Kerítő. – Szerencsére apám an nakidején elég sokat üzletelt a Vascsizmákkal, így az ő kíséretében magam is jártam náluk, és bár én még elég ifjú voltam, és az egészből nem sokra emlékszem, de apám elbeszéléseiből nagyjából tudom, mi re lehet tőlük számítani a tárgyalások során... és általad immár azt is tudom, hogy az erő nyelvén hogyan beszélnek. Most már még felké szültebb leszek a velük való találkozásra.

...

Nem sokkal a beszélgetés után népes lovascsapat jött velük szembe. A csapat vezetője az őt kísérőkkel ellentétben nem talpig páncélban, hanem selyemsujtásos, aranydíszes, túlcicomázott kaftánban lovagolt az élen.

 – A Vaskirály nevében megálljatok! – kiáltotta nekik. – Mit keres tek a Vascsizmák földjén?

 – Aranykéz Ghotagrom vagyok – felelte a Legfőbb Kerítő udvariasan –, és éppen a királyodhoz, Vasbádog Grogtoghoz tartunk, hogy lerójuk előtte tiszteletünket!

 – Ismerem a neved, Kerítő. Bádoghang Mopronk, a Király Szava áll előtted.

 – Te vagy a Király Szava? – lepődött meg egy pillanatra Ghotagrom. – Amikor legutoljára a Vaskirálynál járt a követem... két éve talán... még Érctorkú Rumil szólt a király nevében!

 – Elmúltak azok az idők. Érctorkú kegyvesztett lett, és torka szegetett. Vasbádog király engem emelt a helyére.

 – Elkísérsz királyod elé engem és a kíséretemet, Bádoghang?

 – Szándékom éppen ez. Mivelhogy kíséreted népesebb annál, hogy békés utazónak tekinthesselek.

 Ghotagrom könnyedén legyintett.

 – Ugyan, ugyan, Bádoghang! Ez a kis csapatocska se nem túl előkelő, se nem rangomhoz illő... mi több, komoly fegyveres támadás esetén messze nem elegendő védelem, ezt neked is látnod kell. Ők csupán szerény kísérőim, hogy egy magamfajta előkelő ork mégse utazzon szégyenszemre egyedül.

 Bádoghang megengedett magának egy félmosolyt.

 – Örülök, hogy te így látod, uram... bár a magam részéről úgy hiszem, ekkora... hm... „kísérettel" már kisebb törzseket is le lehetne igázni, de bizonnyal tévedek, nem vagyok ugyanis túl nagy stratéga. Ellenben megkérdeznék egynémely dolgot. Hogy lehet az, hogy te, aki a Kerítők királya vagy, nem északnyugat felől érkezel hozzánk, hanem keletről, a Vágott Fülűek pusztáiról? S hogy lehet az, hogy ha te, uram, azt mondod, hogy kíséreted se nem előkelő vagy rangodhoz illő... miért pont így szántad magad erre a látogatásra? Ezzel magadat kívánod megalázni... vagy királyomat szándékozol megsérteni?

 A kérdések hallatán Ghotagrom elégedetten elvigyorodott.

 Azt hiszed, be tudsz ugratni egy ilyen gyönge csapdába?! Hát ilyen kunnyű falatnak látszom?!

 – Sem egyik, sem másik nem fordult meg a fejemben – felelte gondtalanul. – Ugyanis nem csak tisztelegni szeretnék a Vaskirály előtt, de egyéb fontos ügyeket is meg kívánok vele tárgyalni, amik sürgőssége nem tűr halasztást. Nem szándékoztam... sem királyod, sem saját jól felfogott érdekem miatt... megfelelő kísérettel, hosszadalmas előkészületekkel és lassan vonuló karavánnal húzni a fontos dolgok égető megtárgyalását, ezért jöttem mielőbb, ahogy tudtam. De roppantul örülök, hogy te éles szemeddel és elméddel ezt észrevetted, valamint szóvá tetted. Nyilván azért küldött elém urad és parancsolód, hogy engem, aki fontos híreket hozok, megsérts azzal a feltételezéseddel, hogy szándékosan kívánom őt arcul csapni kíséretem szerénységével. Vagy pedig te nem csak a Király Szava vagy, hanem a király maga, és itt és most neked kell elmondanom mindazt, amit csak az ő fülének tartogattam?

 A Kerítő feltételezéseinek hallatán Bádoghang Mopronk jól láthatóan elszürkült, és levegő után kapkodott. De Ghotagrom még nem fejezte be a leckét:

 – Ha akaratlagosan sértettél meg, akkor most azonnal elégtételt kívánok venni ezért, amit nem adok lejjebb annál, minthogy a fejed lándzsára szúrva járjon seregem előtt. De ha nem így történt, csupán a hatáskörödet növelted a királyodéval egyenrangúra, akkor pedig neki leszek kénytelen beszámolni, hogy túl sokat képzelsz magadról, és esetleg nem ártana, ha letörné a szarvadat... vagy ő maga rövidítene meg egy fejjel...

 – Uram, uram, uram! – emelte fel mindkét kezét védekezően a Vascsizma. – Félreértettél, és ez nyilvánvalóan az én hibám! Nem állt szándékomban sem téged megsérteni, sem királyom előjogaira törni! Kérdésem botor volt és oktalan: megkövetlek érte!

 – Elfogadom a bocsánatkérésedet – biccentett felé Ghotagrom nagylelkűen –, tegyünk úgy, mintha semmi sem történt volna... Ám mindketten tudjuk, hogy ez nem így van.

 ...és most kísérj bennünket Vasbádog királyhoz!

 Enyém a megtiszteltetés, uram! És... köszönöm.

 – Ne is beszéljünk róla – legyintett nagyvonalúan a Kerítő. De ne is feledjük el!

Vasbádog Grogtog vára méltónak látszott az uralkodó elnevezéséhez: aki ránézett, azt hihette, nem is sziklából és kőből emelték, hanem vasból és acélból öntötték az egészet. Ám ez nem így volt, a falak itt is kőből épültek, de a Vascsizmák mindent bevontak vaslemezzel, így semmi sem látszott ki a fémborítás alól. Mintha valóban egy masszív vasvár magasodna az érkező idegen tágra nyílt szeme előtt; a gyilokjáróján és a kapujában öntött ólom-, vagy jelen esetben inkább vaskatonákkal.

 Ráadásul méreteiben is hatalmas arányokkal rendelkezett a királyi vár, könnyedén elnyelte Ghotagrom teljes kíséretét, így azoknak nem kellett a kapukon kívül letáborozniuk.

 A Kerítőt egy puritán, de impozáns vasés acélpalotában szállásolták el, ám ide már nem követhette az egész sereg: csak Rőt Agyar és nyolcvan harcosa maradt mellette.

 – Pihenj meg itt, uram – invitálta szívélyesen Bádoghang –, és frissítsd fel magad a hosszú és fáradtságos utazás után! Én megyek és bejelentelek Vasbádog királynál, ő pedig érted fog küldeni, mihelyst fogadni kíván.

 Ghotagrom széles mosollyal és könnyed biccentéssel nyugtázta a Vascsizma szavait, majd tekintetével követte, amíg az el nem hagyta a palota fogadótermét.

 – Ha megengeded, uram – szólalt meg mellette Rőt Agyar –, remekül helyre tetted a beképzelt talpnyalóját. Adj egy kis hatalmat valakinek, máris többet képzel magáról, mint ami... és ez főleg az effajta léhűtő udvaroncokra igaz.

 – Igazad van – hagyta rá Ghotagrom –, és az ő érdekében remélem, hogy felfogta, bennem orkjára akadt... Most viszont attól tartok, alaposan meg fognak bennünket várakoztatni.

 – Úgy véled, a selyemsujtásos fattyú nem adja át a Vaskirálynak, hogy sürgős ügyben járunk?

 A Kerítő figyelmeztetőleg felemelte a kezét.

 – Érkezésünk és pompás szállásunk örömére – szólt harsogó hangon –, ki kellene fejeznünk hálánkat a nagyszerű Vaskirálynak! Rendeld ide azonnal négy erős orkodat, pajzzsal, karddal!

 Rőt Agyart nem ejtették a feje lágyára, tudta, hogy a Legfőbb Kerítő nem ok nélkül teszi, amit tesz, és már intézkedett is.

 Amíg meg nem érkezett a négy zsoldos, Ghotagrom hátratett kézzel, arcán elrévedő mosollyal, elégedetten bólogatva járkált fel és alá a fogadóteremben. Aztán lelkesen az érkező zsoldosokhoz fordult.

 – Kedves szokás a Vascsizmáknál – kezdte –, hogy a vendégek tiszteletére megpendítik az üllőket. Szeretném ezt a bizonnyal hamarosan bekövetkező gesztust valamilyen formában viszonozni a Vaskirálynak, ezért elrendelem, hogy mostantól egy fertályórán keresztül minden katona ütögesse kardjával a pajzsát, de nem ám csak ímmelomal, hogy a királyi trónterembe mint csak báránycsengő hallatszszon fel, hanem teljes erővel és lelkesedéssel! Mutassuk meg a Vascsionáknak, hogy tudjuk, mi a jó modor! Ti ketten – mutatott rá két katonára – menjetek, és adjátok át parancsomat mindenkinek. Ti pedig itt maradtok velem, és kísértek, miközben bejárom Rőt Agyarral ezt a pompás palotát. Jöttök mögöttem, és közben kardotokkal ütitek a pajzsotokat, hogy tisztelgésem átitassa és megrengesse a falakat! Rajta!

 Ketten máris eliramodtak a Kerítő parancsával, míg a másik kettő nyomban kivonta kardját, és ütötték a ritmust. Ghotagrom elégedetten bólintott a felhangzó fémkongás hallatán, majd maga mellé intette a zsoldosvezért, és nekiindult a palotának. A két katona négy-öt lépéssel lemaradva követte őket.

 – Mindjárt beszélhetünk, türelem! – kiáltotta Rőt Agyar fülébe a csengés-bongást túlharsogva Ghotagrom. – Szükség van némi biztonsági intézkedésre!

 – Fülek vannak a falakon?

 – Bizony ám!

 A lépcsőn felmentek a palota felső szintjére, ahol az egyik hálószobából erkély nyílt. Ghotagrom intett Rőt Agyarnak, hogy menjen ki, majd a két katonának elmutogatta, hogy járkáljanak körbe-körbe a szobában, aztán ő is követte a zsoldosvezért.

 – Egyszerű módszer, de átmenetileg megteszi – magyarázta Ghotagrom –, estére viszont Yl'Agdardagh dolga lesz minden fület fellelni, és „betömni" a palotában, ugyanis olyan terveim vannak... amik a meglepetés erejével kell hassanak. Azt kérdezted korábban, tartok-e attól, hogy a „selyemsujtásos fattyú" nem adja át, miszerint sürgős ügyben járunk...

 – Így van, uram.

 – Vele nem lesz gond, egyelőre... de túl sokat hallottam a Vascsizma uralkodócsaládról ahhoz, hogy tudjam, alaposan meg akarnak várakoztatni.

 Rőt Agyar erre nem mondott semmit, csak morrantott egyet, és kérdően felvonta bozontos szemöldökét. Odalent ekkor vette kezdetét a pajzsdöngetés, mely hamarosan ütemessé vált.

 Ghotagrom cinkosan rákacsintott Rőt Agyarra.

 – Ne higgyék azt, hogy csak idebent zajongunk, mert bizalmatlanok vagyunk...

 – Ügyes.

 – Az a helyzet – tért vissza a magyarázathoz Ghotagrom –, hogy a Vasbádogok igen kiterjedt és nagy befolyással bíró, de legfőképpen hatalomvágyó család. Vasbádog Grogtog király körül csupa-csupa sógor, rokon, koma van pozícióban, és lopja a napot... meg persze legfőképpen szedi a sápot a kincstárból. A Vascsizmák ügyeiben nem is maga a Vaskirály, hanem a Vasbádogok híres-hírhedett Nagytanácsa dönt, akik elsősorban nem annyira a törzs, mint inkább a család érdekét tartják szem előtt. Ráadásul végtelenül önteltek és beképzeltek, már csak azért is meg fognak váratni, hogy saját fontosságukat és felsőbbrendűségüket, másrészt a mi jelentéktelenségünket és alárendelt ségünket éreztessék velünk.

 – És mégis – dörmögött közbe Rőt Agyar –, mennyi ideig fognak váratni bennünket?

 – Bár soha be nem vallanák maguknak – fejtegette a Kerítő cinikus vigyorral –, de ezt mindig attól teszik függővé, hogy valójában menynyire nagy hatalmú és befolyásos személyiség az, aki hozzájuk jön. Minél fontosabb, minél jelentősebb, annál tovább váratják. A mi esetünkben, azt hiszem, ez nagyjából három napot jelent... legalábbis remélem, hogy akkorra terveznék az audienciánkat, mert tartanak annyira nagyorknak...

 – Három napot kell eltöltenünk ebben a rideg vaskoporsóban? Ghotagrom cinikusan elvigyorodott.

 – A szándékaik nem esnek egybe az én elképzelésemmel, de nagyon nem ám.

 – Mit eszeltél ki, uram?

 – Jó apám útmutatását kívánom követni, aki azt mondta: mindig tromfolj rá az üzlettársaidra és ellenfeleidre. A felfuvalkodott, öntelt hólyagokkal szemben legyél arcátlanul pimasz... a veszélyesen erőseket pedig hengereld le brutális keménységgel! Ne félj előttük nagyot mondani, de mindig legyen valami a tarsolyodban, amivel azonnal igazolni tudod, hogy nem a levegőbe beszélsz.

 Rőt Agyar kelletlenül felhorkantott.

 – Cifra beszéd ez, uram. Nem hiszem, hogy én, az egyszerű katonafejemmel képes lennék megérteni szavaid tartalmát.

 – Ne legyél kishitű, Agyar! Többet érsz és tudsz te, mint amennyit mutatsz. Éppen ezért elsősorban a te taktikus elmédre fogom építeni a tervemet... de nem sok időt hagyok neked a szervezésre. Még ma éjjel végre kell hajtanunk, hogy megmutassuk a Vascsizmáknak: hiába burkolják az anyjukat is vasba és acélba, a mi késünk mindenhová elhatol... És egyúttal azt is a fejükbe verjük: nem kérni jöttünk, hanem parancsolni.

...

Másnap kora délelőtt, amikor Vasbádog Grogtog népes családi kíséretével belépett a palotája tróntermébe, meglepő látvány fogadta. Nem is annyira meglepő, mint inkább...

 ...döbbenetes!

 Egy idegen ork ült az ő trónszékén...

 – Ez meg mi a... – nyekkentett elképedve a Vaskirály, de többre nem futotta.

 Számtalan unokatestvére közül az egyik gyorsan túljutott a kezdeti sokkon.

 – Hé, te! Mit képzelsz, te szarházi?! – bőgött rá az ismeretlenre, mint egy megvadult, láncát szaggató bivaly. – Takarodj a király trónjáról, azonnal! Nem kezeskedem arról, hogy gyors halálod lesz... felségáruló!

 – Ki mer itt királyról beszélni? – harsant egy hang, és előlépett a trónszék mögül Zsémbes Hagrao. – Ki merészel itt felségárulásról beszélni, amikor az orkok egyetlen igaz ura, a Kondor Birodalom Királya, Btoektoe-nak, a Nagy Egyesítőnek sarja, Első Kboekboe ül azon a helyen, ami származása és rangja szerint őt megilleti?

 Ez már az elakadt szavú Vaskirályt is szólásra bírta:

 – Első Kboekboe??... Meg a jó édesanyád! A Kondor Birodalomnak nincs királya, csak nagykodója! De ha maga Kerangor merészelne a trónomra seggelni, Groomarig rugdosnám!

 – Úgy van – lelkesedtek a kísérők –, úgy van, úgy van!

 – Ürespáncél Nagranokh! – parancsolta a király. – Törd ki a nyakát mindkét pofátlan szemétládának! Rajta!

 – Bruáhhh! – bődült egy artikulálatlan hang, és egy rettentő ork lódult meg másodmagával a trónszék felé.

 Rőt Agyar a semmiből érkezett, mint egy lezúduló kőszikla... és éppen úgy is csapta le lábáról a hatalmas húshegyet. A csatabárd, amit a földön fekvő nyakához emelt, vérre éhesen csillogott.

 Kushadj! – mordult áldozatára a zsoldosvezér. A másik támadót pedig a baromi erejéről híres Bikaverő Morghadong fegyver nélkül intézte el. Torkon ragadta, páncélostul, vascsizmástul, fegyverestül a feje fölé emelte, majd úgy a padlóhoz csapta, hogy repedt a kő, horpadt a páncél, és a fickó mozdulatlanul terült el.

 A Vaskirály újra elképedt, de ezúttal hamarabb sikerült eszmélnie. – Sógorok, rokonok, komák! Csülökre a királyotokért! Nyuvasszátok meg a pimasz fattyakat!

 A megszólítottak úgy csoszogtak előre, mintha egyetlen egyként mozduló falanx lennének. Valahogy mégsem sugároztak túlzottan masszív erőt. Bikaverő ismét felragadta iménti áldozatát, és hozzájuk vágta, kettőt is ledöntve ezzel a lábáról.

 – Az őrséget! – parancsolta a király. – Akik pedig szolgálatban voltak és még élnek... azok ebédjére már ne legyen gondja a szakácsnak! Majd esznek a pokolban izzó acélt, és isznak rá kénköves pálinkát!

 – Nem mocorgunk! – szólt egy jeges hang az ajtó felől.

 Vén Ordas állt a bejáratban, mindkét kezében egy-egy felajzott és célra tartott számszeríjjal, mögötte pedig legalább tucatnyi zsoldos, íjat feszítve. No meg Kyon és Noyk sokágú dobócsillagokkal a kézben. Yl'Agdardagh biztosította mágiával, hogy valamennyien észre vétlenül átjuthassanak az őrökön, és a zoldrun volt az is, aki mágikus rácsokat húzott a folyosókra, hogy ne érkezhessenek katonák és testőrök a trónteremhez.

 – Árulás, árulás, gyilkos merénylet! – dühöngött a Vaskirály. – Saját országomban, saját váramban! De reszkessetek, mocskos gyilkosok, a Vasbádogok bosszúja a világon bárhol utol fog érni benneteket!

 Pillanatnyi csönd támadt... aztán valaki tapsolni kezdett a trónszék mögött. Majd elő is lépett onnan.

 – Gratulálok, Grogtog király! – fejezte be a tapsolást, és hajtott fejet Ghotagrom. – Bátran, igazi királyhoz méltóan fogadtad kis tréfámat! Elismerésem érte!

 A király homloka ezer ráncba szaladt, elfeketedett a dühtől.

 – Azt mondod, tréfa?!?! – üvöltötte magából kikelve. – Hát keservesen meg fogod bánni ezt a tréfát, átokverte Kerítő! Egyszer és mindenkorra megtanulja minden hozzád hasonló ószeres, házaló kupec, hogy a Vaskirályt nem szokás megtréfálni!! Ma éjszaka már a kínpadomon fogsz sikoltani és sírni, és... ha ügyes kezű lesz a Kínmesterem, még utána is vagy két napon keresztül!

 Ghotagrom mosolya eltűnt a szája sarkából, és pillantása olyan sötét lett, mint a csillagtalan éjszaka.

 – Tréfát mondtam, igaz... de a penge éle is igazi. – Sose jutsz ki innen! Élve nem!

 A következő pillanatban koromsötétség támadt a trónteremben, futó lábak dobogása hallatszott, majd valaki egyet tapsolt, és újra világos lett.

 Vasbádog király és minden egyes kísérője mellett hidegszemű katonák álltak, és mindegyikük csupasz pengét szorított egy-egy falfehérre sápadt udvaronc torkához.

 – Érzed az acél csókját, Vaskirály?! – kérdezte vontatottan-gúnyosan Ghotagrom. – Akarod-e, hogy demonstráljuk^[15], tévhit, miszerint az acél nem vágja a vasat?!

 Vasbádog Grogtog nem tudott egy szót sem szólni, csak tagadólag intett.

 – Mindjárt gondoltam – biccentett a Kerítő, miközben közelebb lépett. – Tudd meg, ha meg akarnánk ölni... már halott lennél. Ám én nem gyilkolni jöttem, hanem tárgyalni, de nincs időm a szokásos, kisjátékaidra, így itt és most mondom el, mit akarok.

 Utolsó szavainál már a király előtt állt, egy intésére a katona elvonta Vasbádog nyakáról a pengét, és ellépett. Ghotagrom pedig a Vaskirály füléhez hajolt.

 Háború lesz, Vasbádog... eget és földet egybeszakasztó háború!

Észak összes orkja egyetlen lobogó alatt egyesül, hogy leigázzuk a fartúró délieket, elűzzük a zsarnok Kerangort, és újra egy király alatt egyesítsük a Kondor Birodalmat. Az ott, ki a trónusodon ül, Btoektoe egyetlen élő sarja... ő az, ki Grooms akaratából méltó lesz arra, hogy minden orkok új királya, nagykodója legyen. És ha királlyá tesszük őt, minden hűséges segítője, hadvezére meg fogja kapni tőle méltó jutalmát. Földet, folyót, tavat... és minden kincset, amit az Aranyfülűek évszázadok óta felhalmoztak... minden aranyat és drágakövet, amit az Enyveskezűek összelopkodtak... és ez együtt: hatalom! Nagyobb annál, mint amiről ebben a rozsdás vaskunyhóban valaha is álmodni mertél! Nagykodóvá sosem válhatsz, arra csakis ősi, nagynevű sarj méltó... de ő nem lehet ott mindenhol, ezért tartományurakat, kodókat és nagykodókat fog kinevezni, hogy kormányozza a Birodalmat. Adottságaid, képességeid és erőd alapján te lehetsz Észak Főkodója, ha... – Jelentőségteljesen elhallgatott.

 – Ha?

 – Ha ott leszel három héten belül az Ezüst Üst földjén, Roeggha váránál teljes hadinépeddel, hogy az ügyet... az ügyünket szolgáld! Voltak már közös üzleteid a Kerítőkkel. Tudod, hogy mi keményen alkuszunk, ravaszkodunk, de amiben megegyezünk, amit megígérünk, azt mindig megtartjuk... mert ez segíti, hogy legközelebb is üzletet köthessünk! – Ghotagrom kihúzta magát. – És most térjünk vissza az üzletre! Az ajánlatomat hallottad. Döntened kell, de dönts gyorsan! Nincs időnk a lemaradókra várni... és aki nincs velünk... az ellenünk! Pár száz orkommal jöttem most ide, és foglaltam el a tróntermedet, ejtettelek foglyul teljes kíséreteddel... de legközelebb elég lesz egy magányos gyilkosom, és annak egyetlen döfése, hogy örökre elfelejtsenek... – Ghotagrom csak egy pillanatot várt ki, aztán folytatta: – Őreidet nem öltük meg, mert nem akarunk ellenségeskedést. Az egyik hátsó szobába pakoltuk be őket, megkötözve. Ha javasolhatom, uralkodj vérvágyadon, és ne ölesd meg őket első dühödben: hidd el, nem volt esélyük ellenünk, és a csatában még jó szolgálatot tehetnek. Majd őket zavard az első sorokba!

 A Kerítő újra elhallgatott, várta, hogy hátha mondani akar valamit a Vascsizma, de az nem szólt.

 – Háború lesz, akár veled, akár nélküled – mormolta tovább Ghotagrom –, már csatlakoztak hozzánk a Vágott Fülűek, a Gonosz Agyúak, a Dogon Fattyai, a Sötét Felhők és a Bélkiontók. A mindenki által ismert és tisztelt Könyörtelen Raghma'van lesz seregünk fővezé re, és mint már hallhattad, velünk tart, Kboekboe, a legendás Btoektoe egyetlen élő leszármazottja! Jobb, ha tudod: nem megyünk úgy délre csatázni, hogy a hátországban ellenséget hagyunk... – Kivárt pár pil lanatot, aztán folytatta. – Egységes egésszé kovácsoljuk a Birodalmat, tűzzel-vassal-acéllal, hogyha kell... és egy pillanatig sem habozunk majd a munkát itt, északon kezdeni.

 A Kerítő gyors léptekkel visszatért a trónszék mellé, és Rőt Agyar jégszemű zsoldosa újra a Vaskirály nyakára tette acélját.

 – Dönts hát, Vasbádog Grogtog, Vascsizmák ura és parancsolója! Dönts mielőbb! – Ghotagrom szavára újra sötétségbe borult a trónterem. Léptek dobogtak ismét, aztán elcsendesedett minden, és újra világos lett.

 A trónteremben zavarodott, ijedt Vascsizmák álltak, és néztek körül: támadóik mind eltűntek, a trónszékben sem ült már senki. Csupán saját ijedtségük, és a még mindig a földön fekvő Ürespáncél Nagranokh árulkodtak arról, hogy történt... valami.

Fekete Karmok

Bántatlanul távozhattak a Vaskirály várából, és csupán egy kicsiny csapat Vascsizma harcos kísérte őket. Nem azért, hogy felügyelje cselekedeteiket, inkább hogy a jelenlétükkel eleve megakadályozzák az esetleges félreértéseket más kisebb hűbérurak területén. Aztán négy napi lovaglásra a vártól ez az alig negyvenfős csapat is visszafordult. Nem kívántak további jó utat, és a véleményüket is megtartották maguknak a kilátásba helyezett háborúról.

 Aznap este Yl'Agdardagh a maga sajátos módján ismét kapcsolatba lépett mesterével.

 Mogard nagyúr gratulál a sikeredhez, Kerítő.

 Miféle sikerhez? röfögte Ghotagrom ingerlékenyen. A Vas bádog nem mondott se igent, se nemet. Ki tudja, szövetségest nyertünk-e vele... vagy egy veszedelmes, bosszúálló ellenséget a hátunk mögött.

 Tudom a választ. A varázsló mosolygott. Mint ahogy te magad is.

 Ghotagrom a zsoldosvezérére pillantott.

 Rőt Agyar rábólintott.

 Ott lesznek Roegghánál, uram, a nyakamat rá. A kérdés már csak az, vajon jó lesz-e az nekünk?

 Úgy érted, árulást terveznek?

 Ó, nem, uram, ezt nem gondolnám. Csak...

 Csak?

 Azok után, amit a saját várában műveltél a Vasbádoggal és a háza népével, ne számíts tőle feltétlen engedelmességre. A Vaskirály nyilván zokon vette a történteket, és alkalomadtán megpróbál elégtételt venni.

 Ghotagrom elmerengett a lehetőségen, aztán vállat vont.

 Grooms rogyasszon meg, ha jottányit is érdekel. Az a lényeg, hogy jöjjön el, és vasba bújtatott harcosai a sereg élén csörömpöljenek! Biztatóan vigyorgott, de ő maga is érezte, hogy nem sikerült túl őszintére ez a gesztusa. Hirtelen elkomolyodott hát, és a zoldrunnak szegezte a kérdést. Hol találkozunk a fő sereggel? Hány napot kell várnunk rájuk?

 Tekintettel a sikerekre, amiket eddig elértél, barátom, Mogard magiszter úgy véli, maga Grooms őrködik lelkeden...

 Ghotagrom résnyire szűkített szemmel, fürkészőn megbámulta a szőke emberférfit.

 Mire a jóbüdösgroomssetétvalagára akarsz rávenni?

 Emlékszel, miről beszélgettünk az utunk kezdetén, amikor az esélyeinket latolgattuk? Amikor azt számolgattuk, mekkora létszámú lehet a mi seregünk, és mekkorával jönnek ellenünk a déli törzsek?

 Sejtettem dörmögte Ghotagrom rosszkedvűen. Mogard azt akarja, hogy menjünk a Fekete Karmúakhoz.

 Megér egy próbát! erősködött a varázsló. Ha sikerülne megnyernünk őket, olyan szövetségeseket kapnánk, akiknek már a puszta látványa félelmet keltene az ellenség szívében.

 Milyen kár, hogy mi ezt már nem láthatjuk fintorgott Ghotagrom. Hiszen ha behatolunk a Fekete Karmúak dzsungelébe, a kondérjukban végezzük.

 Nem feltétlenül. A félszemű zoldrun sandán bazsalygott. Mogardtól tudom, hogy a mi... megbízónk... már eljuttatta üzenetét a Fekete Karmúak legnagyobb nemzetségeihez. Tudnak a készülő háborúról, és ha nem ostobák, azt is tudják, nem lesz előnyös számukra, ha kimaradnak a dolgok sűrűjéből.

 Ezek agyatlan kannibálok! mordult fel Ghotagrom. Szerinted latolgatják ők, mi az előnyös számukra és mi nem?! Szerinted érdekli ezeket, hol van a dolgok sűrűje? Ffagh! Legfeljebb az számít nekik, hogy a kondérban főtt levesnek milyen a sűrűje!

 Nem annyira ostobák ezek. Jóval távolabb látnak az orruknál, mint azt sokan hinnék. Életelemük a harc és az öldöklés... miért maradnának ki az évszázad leghatalmasabb háborújából?

 Ghotagrom komoran meredt maga elé, és hallgatott.

 Rőt Agyar mellettem áll folytatta a győzködést Yl'Agdardagh. Ő verekedett már azokban a sötét rengetegekben, és élve megúszta. Ráadásul én is melletted leszek, és bármi történjék is, kimentelek. Mitől félnénk hát?... Teszünk egy próbát. Ha a Fekete Karmúak elutasítják az ajánlatunkat, faképnél hagyjuk őket... Mit veszíthetünk? Pár napot? Egy-két hetet?... Még akkor is időben érkezünk Roegghába, Holdsápadás Napja előtt.

 Rossz előérzet gyötör.

 Én sem visongok az örömtől, ha arra gondolok, hová készülünk... de hidd el, barátom, átkozni fogod önmagad, ha úgy mégy háborúba, hogy még csak meg se próbálod szövetségesednek szerezni a Fekete Karmúakat!

 Ghotagrom sóhajtott.

 Grooms rogyasszon meg, varázsló! A világ legbárgyúbb boranja vagyok, hogy hagyom magam rávenni erre az őrültségre... de igazad van! Nem engedhetem meg magamnak, hogy még csak meg se próbáljam!

 Na látod!

 Éppen ezért... döntésem a következő: a kijelölt találkahelyen bevárjuk a Kerítők seregét, és megvitatom a lehetőségeket Aranyló Nappal meg a többi rokonommal. Ha ők is úgy vélik, hogy szükségünk van a Fekete Karmúakra, egye kutya... bemegyünk a kurva dzsungelükbe!

 Yl'Agdardagh harsányan hahotázni kezdett.

 – Hahha, barátom! Orömmel tapasztalom, hogy újra humorodnál vagy, és régi önmagadat mutatod: mellébeszélsz és kibúvókat keresel, – Mi? Mi a groomsjóbüdösvalaga??

 – Mindketten tudjuk, mit mondanak majd a rokonaid. Pontosan azt amit mindig is: amit hallani szeretnél! Ó, kedves Ghotagrom bátyó, ne menj a csúnya Fekete Karmúak dzsungelébe... győzni fog a mi hős seregünk az ocsmány kannibálok nélkül is, satöbbi, satöbbi, satöbbi...

 Ghotagrom merőn megbámulta mágusát.

 – Kezd... lassan megérni... egy kiadós... orrba verés, te pimasz emberfatty!

 A zoldrun meg sem hallotta a fenyegetést. Tovább hahotázott.

 – Unod már a hosszú utazást. Amíg a seregre várnánk, pihenhetnél három-négy napot... aztán a találkozás örömére nagy tivornyát rendeznél... egy héten át részegen fetrengenél, felpróbálnád a Kerítő sereggel tartó szajhák legjavát, aztán... tekintettel a késedelmességre, sietősen Roeggha felé vennéd az irányt, és már nem jutna idő a Fekete Karmúakra. Hahh... A melletted töltött évek alatt alaposan kiismertem az észjárásodat. Jobban tudom, mit miért teszel, mint te magad.

 Ghotagrom kedvesen vele röhögött.

 – Tényleg? A fejembe látsz?? – Minden átmenet nélkül elkomorodott, a szeme villámlott. – Halld hát a végleges döntésemet, te... te pofátlan mászkálóivadék! Nem várunk a seregre... holnap reggel továbbmegyünk nyugatnak, és behatolunk a Fekete Karmúak dzsungelébe! – Mérgesen kiköpött, aztán vérben forgó szemmel ordítozni kezdett. – Noyk, Kyon... ledér szajhák, ide hozzám! Édesítsétek meg számomra ezt az átkozott éjszakát!

...

Másfél héttel később elérték a Fekete Karmok országának elképesztő, szinte földöntúlinak tűnő határvonalát. Ghotagrom leszállt a lováról, és nagy, ráérős lélegzeteket vett, hogy fékezze dübörgő szívverését.

 Mögötte végtelen, nyílt mezők terültek el egészen a Vascsizmák szürkén derengő hegységeiig, itt pedig függőleges, sötétzöld falként tornyosult elé az összefüggő, áthatolhatatlannak tűnő őserdő. Mintha nem is valóságos erdőfal emelkedett volna előtte, hanem egy hatalmas vászon, amit valami őrült piktor kékeszöldre maszatolt. Visítások, vonyítások, üvöltések, recsegések és ropogások hallatszottak e „vászon" mögül, és a Kerítő nem bírta elvonni tekintetét az elétáruló látványtól. Nem a természet tobzódó-burjánzó ősereje nyűgözte le ennyire, és nem is az onnan kiszűrődő hangok képesztették el...

 ...hanem az, hogy a dzsungel szélső fáin liánon lelógatott orkkoponyák szélorgonáját kongatta-lengette a szél.

 Ffaggggh! – Ghotagrom előrelépett, és borzadállyal vegyes kíváncsisággal megszemlélte a nagyjából fejmagasságba lelógó koponyákat. A tetejüket valami éles, hegyes tárggyal kifúrták...

 Lehet, hogy még a kikészítés előtt... amikor még éltek a szerencsétlenek!

 ...és a lyukon keresztül lógatták fel azokat a fákra úgy, hogy a szél akadálytalanul lengethesse és összeütögethesse az egymáshoz közelieket. Az állkapcsot vékony, szívós indákkal a fejhez rögzítették, az agyarak viszont mindegyik koponyából hiányoztak...

 ...kiverték vagy kitépték, győzelmi jelkép gyanánt...

 ...és a megmaradt fogakat barnás vörösre színezték.

 – Grooms rogyassza meg őket! – nyögte Ghotagrom döbbenten. – Miféle orktalan barbarizmus ez?

 – Intő jel – dörmögte Rőt Agyar.

 – Mindig így „díszítik fel" a határaikat?

 – Csak ha el akarják rettenteni a hozzájuk tartókat. A vérrel megfestett fogak üzenete ez: „Kívül tágasabb! Maradj távol, ha élni akarsz!" – A zsoldosvezér undorral kiköpött. – Ez a végső figyelmeztetés. Mindenkit megölnek, aki átlépi a határt.

 Ghotagrom érdeklődve fürkészte társát. Csak nem félelmet hordoznak óvatos szavai?

 – Máskor is ezt teszik, nem? Megölik a kéretlen vendégeket...

 – Úgy gondolom, tudnak a jövetelünkről, és ezt a figyelmeztetést kimondottan nekünk szánták. Nem véletlen, hogy épp itt helyezték el, szinte az orrunk elé.

 – Tudnak rólunk? Honnan?

 – Akárhonnan. Bárhonnan. Nem mindegy? – Rőt Agyar vállat vont. – Nem kívánják a társaságunkat, és így üzennek. Okuk lehet rá, hogy távol tartsanak. Talán a nemzetségeik egymással háborúznak, és nincs kedvük bóklászó, betévedő idegenek levadászására fecsérelni az idejüket. Vagy valami sötét, beteg ünnepet ülnek éppen... ki tudja. A lényeg, hogy ez a legkomolyabb figyelmeztetés, amiről hallottam: ,,Eddig, és ne tovább!".

 – És?? Sikerül elijeszteniük? Húzzuk el az irhánkat, vagy dacoljunk a figyelmeztetésükkel?

 – Rajtad áll, uram.

 Ghotagrom merengve nézte az előtte lengedező, kongó-bongó koponyákat.Majd minden további szó nélkül sarkon fordult, és lovát kantárszáron vezetve visszaindult az éppen tábort verő csapatához. Rőt Agyar hosszan bámulta az őserdő peremét, aztán nagyot sercinLett, és ura után ugratott.

– Ne hagyjuk elijeszteni magunkat! – ismételte újra meg újra Yl'Ag dardagh. – Ne forduljunk vissza, ha már idáig jöttünk! Szükségünk van a Fekete Karmúakra, ebben ti is egyetértettetek! Tennünk kell egy próbát, meg kell győznünk őket!

 Ghotagrom meredten bámulta maga előtt a hevenyészett, tábori asztallapot, majd komor tekintettel pillantott zsoldosvezérre.

 – Te mit mondasz, Agyar? – kérdezte rekedten.

 – Amit eddig is, uram. A sápadt ficsúrnak igaza van: szükségünk lenne a Fekete Karmok haderejére. Ámde azok a koponyák arra intenek, hogy maradjunk távol a területüktől. Talán csak véletlen, hogy épp most lógatták fel ezt a figyelmeztetést... de meglehet, épp nekünk szánták, és azt jelenti, „tűnjetek innen, nem kérünk a háborútokból".

 – És... immár úgy vélekedsz te is, hogy szívleljük meg ezt a figyelmeztetést?

 – Talán jobb lenne.

 Ghotagrom meglepetten hunyorgott.

 – Azt mondod, fussunk el dolgunk végezetlenül?

 – Nem, uram. Én azt mondom, vegyük komolyan a dolgot, és rágjuk meg alaposan, mit nyerhetünk és mit veszíthetünk. Az alapján döntsünk, megéri-e vállalni a kockázatot.

 – A kockázat elenyésző – vetette közbe Yl'Agdardagh. – Ha viszont sikerrel járunk, olyan szövetségeseket nyerhetünk...

 – ...„akiknek már a puszta látványa félelmet keltene az ellenség szívében" – idézte Ghotagrom. – Tudom, ezt már mondtad a múltkor is... de vajon valóban így van? Nem lehet, hogy fölöslegesen vállalunk túl nagy kockázatot a semmiért?

 – Eleddig minden egyes törzsnél sikerrel jártunk. Nincs kétségem afelől, hogy ezeket a kannibálokat is ugyanúgy sikerül megnyerned az ügyünknek, mint ahogy eddig mindenki mást.

 Ghotagrom grimaszolt.

 – Jó, tegyük fel, sikerül eljutnunk a Fekete Karmúak egyik jelentősebb főnökéhez, és tárgyalhatunk velük. Mire juthatunk? – A fejét ingatta. – Amennyire tudom, ezek a kannibálok szinte soha nem hagyják el a dzsungelüket, legfeljebb éjszaka, és csak annyi időre, hogy napkeltéig visszaérjenek... ugyanis ősi félelem él bennük a nyitott égbolt látványától. Csak a sűrű erdőben, a fák takarásában érzik biztonságban magukat. Nehéz lesz rávenni őket, hogy akár egy napot is a szabad ég alatt töltsenek.

 – Ez csak ostoba szóbeszéd, amit olyanok terjesztenek, akik nem ismerik a Fekete Karmokat – vitatta a varázsló. – De még ha igaz is ez nagy általánosságban, léteznek kivételes esetek. Gondolj csak a Nagy Egyesítő Hadjáratra, melyben a Fekete Karmok is résztvettek! Ez vitathatatlan tény, mely egyértelműen kiderül az Ősi Borantekercsekből!

 Azt a hadjáratot Grooms Kiválasztottja vezette, akinek személyéhez kétség sem fért! Magam is olvastam a Tekercseket, és nem feledhetem a lényeget: Btoektoe esszenciális síkon olyan vakító fáklyalánggal lobogott, hogy a Fekete Karmúak sámánjainak szeme majdnem kiégett tőle! Ha ő azt mondta volna nekik, hogy az őserdő helyett eztán a víz alatt éljenek, habozás nélkül megtették volna! Ki más lett volna képes ily hihetetlen tettre? És ki tudná ezt valaha is megismételni? Ki lenne képes ilyen hatással lenni ezekre az eszelős kannibálokra? Talán te, szőrtelen emberficsúr? Vagy a híres-nevezetes, süketnéma Kboekboe?! Ne röhögtess!

 A varázsló vállat vont.

 – Honnan tudhatjuk, ha meg sem próbáljuk?

 – Jó érvelés – vicsorgott rá gúnyosan Ghotagrom. – De vajon te magad vélekedsz így... vagy kegyes mestered, aki Gogroomar árnyas ligeteiben hűsölve, könnyed lélekkel küld halálba minket?

 Yl'Agdardagh először meglepődött ezen a feltételezésen, aztán sóhajtott.

 – Hidd el, Kerítő, Mogard lenne a legboldogtalanabb, ha halálba küldene téged, ezáltal eleve bukásra ítélve ezt a háborút, melynek előkészítésén már oly sok évet munkálkodott. Ha te elvesznél a dzsungelben, hogyan számolna el a kudarccal urának és parancsolójának, Soldron Seliarnak? – A fejét ingatta. – Ugye, te sem hiszed komolyan ezt a lehetőséget?

 – Na várjunk csak! – Ghotagrom meglepetten pislogott. – Azt mondod, Fekete Mogard sem szívesen vállalná ezt a kockázatot? Akkor most min vitatkozunk?

 – Az én nagyuram vélekedése semleges. Mogard hasznosnak látná, ha a Fekete Karmúak is a seregünket erősítenék... de nem kíván hozzájuk küldeni mindenáron. Elfogadja a mi tárgyilagos és minden szempontból megfontolt döntésünket. – Yl'Agdardagh magabiztosan mosolygott. – Csakis a magam nevében győzködlek. Mert én azt látnám hasznosnak... minden szempontból... ha vállalnánk az elenyésző kockázatot és nem futnánk el gyáván... úgy, hogy még csak meg se próbáljuk.

 – Tartsd a pofád! – förmedt rá Rőt Agyar. – Senki sincs itt, aki gyávaként viselkedett volna bármikor is... téged is beleértve, félszemű! A Fekete Karmúak területére behatolni azonban nem bátorság vagy gyávaság kérdése... hanem végletes vakmerőség.

 – Mi történt, Agyar? – A varázsló meghökkenést színlelt. – Nemrég még te magad is az én álláspontomat osztottad.

 A zsoldosvezér zordan meredt a mágusra.

 – A véres fogú ork koponyák jelentése egyértelmű. Nem fognak tárgyalni. További figyelmeztetés nélkül támadnak és megölnek minden betolakodót.

 – És most már te is meghátrálnál? Ne próbálkozzunk?

 – Katona vagyok, engedelmeskedem a parancsnak. Ha nekem kell döntenem, igyekszem a tapasztalataimra támaszkodva a lehető legésszerűbb megoldást választani... Ha a helyzet nem kiszámítható, akkor az ösztöneimre hallgatok, és aszerint cselekszem. Ám ez olyan helyzet, amikor a végső döntést nem nekem kell meghoznom.

 – Jól van – szögezte le határozott hangon, de felemás lélekkel Ghotagrom. – Miután minden oldalról megvitattuk a dolgot, hagyjuk a köntörfalazást! Mondjátok meg ti, mi legyen! Feleslegesen jöttünk el eddig, és távozhatunk dolgunk végezetlen, anélkül, hogy megpróbálnánk? Vagy tegyünk próbát a Fekete Karmúakkal? Halljam, mire voksoltok!

 – Nincs választásunk – jelentette ki sietve a varázsló. – Nem fordulhatunk vissza. Szükségünk van a Fekete Karmokra... és egyébként is, rosszul venné ki magát később, ha a harcosaink arról adomáznának, hogy megrettentünk néhány vérmázas koponyától. Én azt mondom, menjünk tovább!

 Ghotagrom a homlokát ráncoló zsoldosvezérhez fordult.

 – Agyar?

 – A szívem azt diktálja, amit eddig is: tegyünk próbát a Fekete Karmúakkal! – Teleszívta a tüdejét, és hosszan benntartotta, mielőtt kifújta. Kelletlen képpel folytatta. – Az eszem viszont azt súgja, forduljunk vissza, és vágtassunk el ennek a dzsungelnek a közeléből nagyon gyorsan. Mert ha behatolunk, a Fekete Karmúak lemészárolnak bennünket, mint az állatokat! Nem fognak kiállni szemtől-szembeni küzdelemre! Dzsungelharc lesz, a legveszekedettebb fajtából! Nyílvesszők és dárdák fognak záporozni ránk mindenfelől, és mi habzó szájjal, görcsökben rángatózva múlunk ki a nyílhegyekre kent méregtől.

 Yl'Agdardagh sokatmondóan mosolygott.

 – Húúú, ez igazán félelmetesen hangzik...

 – Ez itt most komoly voksolás, varázsló! – recsegte Ghotagrom. – Életbevágó kérdésről döntünk. Nincs helye gúnyos megjegyzéseknek! Ne akard, hogy Agyar pofán vágjon!

 A zoldrunnak az arcizma se rezzent.

 – Befolyásolja az a döntést, ha személyesen garantálom, hogy élve és sértetlenül kihozlak benneteket? – Magyarázatként tette hozzá: – Eleddig nem sok szükség volt a mágiámra... de talán épp itt az ideje, hogy tartsak némi bemutatót. Ne feledjétek, hogy én vagyok az egyik legnagyobb tudású mágus az egész Kondor Birodalomban!

 Ghotagrom fanyar képet vágott.

 Amikor legutóbb ezt mondtad, még mindkét szemed megvolt.

 – Nem tudhattam, miféle hatalmak tisztelték meg jelenlétükkel Kondort. Megfizettem az önhittségemért. – Rámeredt Ghotagromra. – De immár fél szemmel is többet látok, felkészültebb vagyok, mint legutóbb, és bizton állíthatom, hogy az én nagy tudású magiszteremen kívül senki nincs ezermérföldes körzetben, aki hozzám mérhetné magát! Főleg nem itt, ebben az isten háta mögötti dzsungelben. Ha akarom, felégetem az egészet, olyan könnyen, mint forró nyárban a kiszáradt szénaboglyát! Ám tárgyalni jöttünk, ezért nem pusztítok, csak ha rákényszerítenek... de akkor nem irgalmazok. Garantálom: velem tökéletes biztonságban lesztek.

 Ghotagrom összenézett Rőt Agyarral, és úgy érezte, mintha olvasnának egymás gondolataiban.

 Tényleg meg tudja ezt tenni, vagy csak... szájhősködik? Érdemes próbát tenni vele... vagy a biztos pusztulásba visz?!

 A zsoldosvezér szólalt meg először.

 – Valóban képes vagy erre, simaképű? Mind az ötszázunkat megóvsz a dzsungelben a mágiáddal?

 A zoldrun a fejét rázta.

 – Hazudnék, ha erre igennel felelnék. Erőteljes mágus vagyok, felvértezve számtalan varázslattal... de nem vagyok isten. Ötszáz főt nem tudok megvédeni... de százat talán igen. És miért is mennénk többen? Százfős kíséret is bőven elegendő.

 Ghotagrom töprengve meredt a sötét erdő felé. Nehezen tudta rászánni magát a döntésre.

 – Agyar? – kérdezte.

 A zsoldosvezér egykedvűnek mutatkozott.

 – Ha te is úgy gondolod, uram, hogy hihetünk ennek a sápadt ficsúrnak... kiválogatom azt a százat az önként jelentkezőkből, és az élükre állok.

 A Legfőbb Kerítő hosszan hallgatott, majd végül, amikor megszólalt, belenyugvó mosollyal csak ennyit motyogott:

 – Lelked rajta, Dagh! Ugye, érted? Lelked rajta...

 Nyájas Yl'Agdardagh, a zoldrun varázsló ekkor olyan pillantással illette urát, ami a legkevésbé sem illett a ráaggatott gúnynévhez.

...

Másnap reggel behatoltak a sűrűbe. Nyugatnak tartva egyre beljebb és beljebb nyomultak a fortyogó gőzkatlanba. Levegőt is alig lehetett venni; már az első húsz lépés után csatakossá vált a hátukon a ruha, és attól kezdve sohasem száradt ki, olyan párás volt itt a levegő. Ösvényeket nem találtak, csak valami halovány vadcsapást, azon meg csak úgy lehetett haladni, ha karddal és baltákkal tisztították maguk előtt az utat, vagdalták a képükbe lógó liánokat. És nem elég, hogy a fullasztó párától alig lehetett lélegezni, de az ezer és tíz ezerszám rajzó, szájba, szembe, orrba repülő, apró bogarak felhője is akadályozta a levegővételt.

 Amik ráadásul csípnek... mit csípnek! Marnak az átkozottak, mint a veszett fene!

 Amikor pedig az első kimerítő nap végén a sötétedéssel és a lehűlő levegővel végre eltűntek a levegőben rajzó rovarok, átvették a helyüket a földön mászók, amik még rosszabbak és veszélyesebbek. Már az első éjszaka több fájdalomsikoly zengett fel: három harcost is kígyó mart meg. Yl'Agdardagh nem tétlenkedett. Az első két esetben azonnal rászorított a megharapott ork megmart végtagjára, és varázsigéket mormolva a seben keresztül kipréselte a testből a kígyómérget. A harmadik esetben viszont megkésve érkezett, és már nem segíthetett a gyógyító mágia, csak az éles balta, mely könyökből vágta le a szerencsétlenül járt fickó bal karját.

 S még szintén az első estén egy másik harcost álmában ragadott el. valami őserdei szörny.

 Szerencsére a vakmerő – és teljesen őrült – Vén Ordas épp akkor járta végig az őrséget, és a sikoltozást hallva gondolkodás nélkül eleresztett két nyilat a rémség nyomába, azzal sem törődve, hogy esetleg a saját társát találja el...

 Később Vén Ordas elmondta – és ebben Rőt Agyar is egyetértett vele –, hogy akit elragad egy ilyen erdei szörny, annak százszor kegyesebb halál, ha az utána vetett nyíltól hal meg, mint a szörny agyaraitól, karmaitól. Azonban ez alkalommal a kilőtt vesszőt mintha maga Grooms vezette volna: tébolyult üvöltés hallatszott, majd recsegés-ropogás – a rém megsebesült, és elejtette áldozatát. Amikor az elragadott harcos a félelemtől és a fájdalomtól félőrülten visszabotorkált, akkora karmok nyomát lehetett látni a testén, amikhez még senki nem látott foghatót. De mégis túlélte!

 Úgy tűnt, megússzák életveszteség nélkül az első éjszakát, ám reggelre mégis meghalt valaki. Az egyik fiatal harcos nem kelt fel, amikor Vén Ordas ébresztőt kiáltott, ami nem is csoda: akkorra már rég beállt nála a hullamerevség. A testét megvizsgáló zoldrun két vérvörös pöttyöt talált a halott nyakán, és bár nagyon sűrűn pislogott egyetlen szemével, azt mondta mindenkinek, hogy a katonát kígyó marta meg. Baleset történt, ami ellen nincs orvosság, a harcosok pedig ezt morgolódás nélkül elfogadták, és a tetemet sietve elkaparták.

 Rendületlenül nyugatnak tartottak.

 Félóra pihenő! – mennydörögte a délelőtt közepén Rőt Agyar.

Gbotagrom megkönnyebbült sóhajjal rogyott le az egyik fa tövébe, és verejtékező homlokát törölgetve kapkodott levegő után. A harcosok többsége hozzá hasonlóan járt el: bár ők korántsem voltak annyira kitikkadva, mint uruk, de rájuk fért a pihenő. Még a két Sápatag némber is megviseltebbnek tűnt a szokásosnál; bár Kyon talpon maradva fel-alá járkált, Noyk úgy terült el egy páfrány alatt, mintha fel sem akarna kelni többé.

 Leginkább talán még Yl'Agdardagh viselte legkönnyebben az utat; nyilván rászánt némi esszenciát arra, hogy fenntartsa frissességét. Ám volt valami a tekintetében, ami nem sok jót sugallt.

 – Minden rendben, barátom? – kérdezte, amikor leguggolt a kimerülten pihegő Ghotagrom mellé.

 A Legfőbb Kerítő mérgesen felhorkant.

 – Látod, nem? Levegőt se kapok!

 Valami olyasmire számított, hogy a szőke zoldrun hamarjában felajánl valami kicsinyke mágiát, amivel megkönnyíti a légzését, vagy elmulasztja vádlija görcsös feszülését, vagy... bármit. Yl'Agdardagh viszont nem kínált semmi effélét.

 – Nem kígyó marta meg – suttogta olyan halkan, hogy csakis a Kerítő hallja.

 Ghotagrom hirtelenjében azt sem tudta, miről van szó.

 – Mi? Ki? Megint kígyómarás?

 – Mondom, hogy nem – lehelte az emberférfi. – Múlt éjszaka...

nem kígyómarás végzett azzal a szerencsétlennel.

 – Ja... aha... De akkor mi?

 – Valamiféle nesztelenül érkező, vérivó lény lopódzott be a táborunkba, az támadta meg, és az összes vért kiszívta belőle.

 – Mi? Micsoda?!

 – Pszt! Ne harsogj! Nem akarunk pánikot, ugye?

 Valóban, többen is feléjük bámultak.

 Ghotagrom visszafogta magát, és úgy tett, mintha egy ehetőnek mutatkozó, érdekes formájú gombát szaglászna.

 – Vérivó lény? – suttogta. – Úgy érted... vámpír?

 – Afféle.

 – Hogy engedhetted, hogy ez megtörténjen?! Azt ígérted, megvédesz bennünket!

 A varázsló bosszúsnak tűnt.

 – Épp elég mágikus esszenciát pazarolok arra, hogy védjelek benneteket a rontásoktól és a kannibálok támadásától. Arra már nem jut erőm és lehetőségem, hogy mindenféle váratlan veszélyektől is megóvjak mindenkit! Vagy talán arra is mágiát kellene vesztegetnem, nehogy valaki tövisbe lépjen?

 Ghotagrom megértően bólogatott, a lelke mélyén mégis valami kínos gyanú támadt.

 – Na várjunk csak... Nem azt mondtad, hogy megóvsz minket és élve, sértetlenül kiviszel a dzsungelből?

 – De igen, ezt ígértem... garantáltam, és be is tartom.

 – És a vámpírmarta ifjú? Vele mi a helyzet? Rá nem vonatkozott a melldöngető garanciád?

 Ghotagrom valami olyasmire számított, hogy udvari mágusa heves mentegetőzésbe kezd, élénken esküdözik, hogy több ilyen eset nem fordul elő, satöbbi, satöbbi...

 ...és ehhez képest igencsak meglepődött Yl'Agdardagh tömör válaszán:

 – Rá nem.

 – Mi? Mi az, hogy... „rá nem"? Tán valami ellenséged volt a fickó, és szándékosan hagytad meghalni?

 A zoldrun a fejét ingatta.

 – Mint általában, most sem figyeltél oda a szavaimra, Kerítő – mormolta kelletlenül. – Gondolj csak vissza az elhangzottakra! Én egyetlen szóval sem ígértem azt, hogy mindenkit élve viszek ki ebből a dzsungelből! Az én garanciám arra vonatkozik, hogy ti... mármint te és Rőt Agyar... tökéletes biztonságban lesztek mellettem. Rátok koncentrálom az erőimet, és ti lesztek azok, akiket, bármi történjen is, épen és sértetlenül kiviszlek a dzsungelből.

 – Hohó! – horkant fel Ghotagrom döbbenten. – Hoho-hohóóóó! Te magad mondtad, hogy ötszázat nem tudsz megvédeni, de százat igen!

 – Talán! – helyesbített a mágus. – Mondom, hogy nem figyeltél a szavaimra, Kerítő. A démon a részletekben lakozik... és én így fogalmaztam: „Ötszáz főt nem tudok megvédeni... de százat talán igen." És talán igen! Talán! Megpróbálok megvédeni a kíséretből annyit, amennyit tudok... talán sikerül is nagyrészüket! De valamennyiünk biztonságát nem garantálhatom!

 Ghotagrom megnyalta az ajkát, és fél szemét lehunyva sandán meredt mágusára.

 – Értelek én – dörmögte kedvesen. – És ahogy most visszagondolok, az ígéreted valóban... ezekkel a szavakkal hangzott el. Igen, igen, a démon valóban ott lakozott a szavaid között... de én erre meg annyit mondhatok, hogy ha van istened, akihez néhanapján imádkozni szoktál, akkor most kérd őt erősen, hogy a veszteségeink ne legyenek túl számosak... és minél többen élve kerüljünk ki ebből a kalandból!

 – Érzem a hangodból a fenyegetést, barátom – felelte az embermágus flegmán. – És bár imádkozni nem kenyerem, mindent meg fogok tenni ügyünk sikere érdekében.

A második éjszakán már jobban ügyeltek a kígyókra és a tenyérnyi nagyságú pókokra, és nem történt újabb „baleset", ám reggel ismét akadt egy ork, aki nem kelt fel többé álmából.

 – Kígyómarás – jelentette ki Yl'Agdardagh a vértelen tetem láttán, és nem nézett Ghotagrom felé. – Holnap este nagyobb tüzeket kell raknunk, és több őrt állítanunk a hüllők ellen!

 Fáradhatatlanul törtettek tovább nyugatnak, felderítőket küldtek ki mindenfelé, de nem akadtak Fekete Karmúak nyomára.

 A harmadik nap déli pihenőjekor Rőt Agyar lépett az égbe kapaszkodó, kéklombú kharakarfa tövében szuszogó-verejtékező Ghotagrom elé.

 – Jobbnak látom szólni, uram – morogta visszafogott hangon a zsoldosvezér –, hogy a vízkészletünk vészesen apad.

 – Mi?! – lepődött meg Ghotagrom. – Hogy lehetséges ez? Hisz' még csak két és fél napja jövünk! Nem úgy volt, hogy minimum kétheti készletet hozunk magunkkal?

 – Annyit hoztunk, uram. De a helyzet az, hogy a szokásosnál jóval több víz fogy a nagy meleg miatt. Másrészt... történt valami megmagyarázhatatlan...

 – Elpárolgott a víz a bőrtömlőkből?

 A zsoldosvezér a homlokát ráncolta.

 – A párolgásnak semmi köze ahhoz, hogy valaki... kivagdosta a tömlőket és kifolyatta a vizet.

 Ghotagrom úgy érezte magát, mintha fejbe kólintották volna egy harci kalapáccsal.

 – Kivagdosta? Kifolyatta?... Ki a jóbüdösgroomsfenéknyalogatója művelne ilyet?

 – Akár a Fekete Karmúak is tehették volna... lesből...

 – Tehették volna?? Tehát úgy gondolod, nem ők tették? – Ghotagromban szörnyű gyanú éledezett. – Közülünk valaki??

 – Nagyjából három napi vízkészletünk maradt. Ami azt jelenti, hogyha a mai nap folyamán nem találunk valamiféle kutat vagy patakot, akkor holnap reggel vissza kell fordulnunk, dolgunk végezetlen.

 – Értem. A katonáink egyike intézte így... hogy ezzel bírjon rá bennünket a visszafordulásra. – Szembesült a ténnyel, hogy csakis így lehetett. Elvileg örülnie kellett volna, hogy véget ér ez a lidércnyomás és megszabadulnak a nyomasztó őserdőből, valahogy mégis inkább bosszúságot, tehetetlen haragot érzett. – Mondtam, hogy hozzunk magunkkal több vizet és lovakat, a málhát cipelni!

 – Ebben a feneette őserdőben egy orknak is elég utat vágni – dörrent vissza Rőt Agyar –, nemhogy egy lónak! Ráadásul az is iszik, az istenadta, méghozzá jóval többet, mint egy ork! Éjjel pedig a sűrűből elsőnek felhangzó vadállatüvöltéstől úgy megvadulnának, hogy csak mágiával lehetne őket lenyugtatni. Több bajunk lenne velük, mint amennyi hasznot hajtanának.

 – Jól van, felejtsük el a lovakat! – Ghotagrom torz fintort vágott. – Egyelőre továbbmegyünk, de ha estig sem találunk semmi használható nyomot... visszafordulunk.

 – Hamarosan visszatérnek a felderítők – morogta a zsoldosvezér bizakodón –, talán találtak valamit. Ráérünk majd az elpazarolt időn gondolkodni a visszaúton... vagy akkor, ha már kijutottunk innen.

 A felderítők egy óra múltán azzal a hírrel tértek vissza, hogy láttak egy falut nagyjából kétórányi járásra északnyugat felé, így az eltikkadt csapat újult erővel és lelkesedéssel cihelődött fel.

...

Kettő helyett három és fél órába telt, mire elérték a Fekete Karmok faluját, ám életnek nem túl sok jelét találták. Egyetlen férfi vagy nő sem mutatkozott. De legalább találtak egy mély kutat, amelyből feltölthették megcsappant vízkészletüket.

 Miközben egy kis csapat elégedett kurjongatásokkal húzott fel vizet a kútból, Ghotagrom kimerülten lerogyott egy terebélyes fa árnyékában, és értetlenül bámulta a fából és rostos indákból épített kunyhókat sorra járó harcosait.

 Sehol egy árva Fekete Karom! Senki, akivel tárgyalni lehetne. Lehet, hogy több hétig is bolyonghatunk ebben az iszonyú őserdőben, mire rájuk találunk! De vajon hova tűntek? Előlünk bújtak el?

 Yl'Agdardagh és Rőt Agyar érkezett oda hozzá, egyszerre ugyan, de más-más irányból.

 – Több hete hagyták el a falut – jelentette a zsoldosvezér. – Nem kapkodva vagy menekülve, nem harcolva, hanem szépen, módszeresen kiürítették, és elvonultak. Csupa haszontalan dolgot hagytak itt, mintha többé vissza se akarnának térni. Néhány házba már befészkelték magukat kígyók, pókok meg kisebb vadállatok, vagyis, ha itt akarjuk tölteni az éjszakát, alaposan végig kell kutatnunk minden gyanús helyet. Víz viszont legalább bőven van, úgyhogy... akár folytathatjuk is tovább az utunkat.

 – Tovább?! Tovább?! – kapott a szón mérgesen Ghotagrom. – Ugyan, hová?! Vakon tapogatózva befelé a nagy semmibe?! Hátha belebotlunk egy Fekete Karomba még azelőtt, hogy esténként egyesével-kettesével elragadna minket valami szörny, vagy reggelre kivéreztetnének, mint egy csirkét?! Mi értelme lenne ennek, mi?!

 Az embermágus a kezét felemelve szakította félbe a Kerítő kifakadását.

 – Nem kell vakon botorkálnunk. Az imént a nyomok alapján elvégeztem egy kisebb fürkészővarázst, és megállapítottam, merre találjuk ennek a falunak a lakóit. Ha dél-délnyugatnak tartunk, pár napon belül megtaláljuk a Fekete Karmúakat.

 Vagy mire odaérünk, ahol most vannak – dörmögte gúnyosan Ghotagrom –, ők már rég továbbmentek, és egyre beljebb és beljebb csalnak bennünket a rengetegbe.

 – Nem hiszem, hogy továbbmennének – felelte higgadtan a varázsló -, ugyanis azon a helyen épp egy hatalmas törzsi gyűlést tartanak. Ezért nem maradt senki ebben a faluban. A teljes népesség elment erre a gyűlésre. Valami jelentős dolog történhet a Fekete Karmok dzsungelében, amiről mindenki első kézből akar értesülni. Ezen a gyűlésen biztosan találunk olyan törzsfőt, aki tárgyalhat velünk minden Karmok nevében.

 – Végre valami! Azt mondod, pár nap alatt odaérhetünk? – Kettő... legfeljebb három nap.

 Ghotagrom lélekben felnyögött.

 Még három nap... ebben a pokolban!

 – Vállalható távolság – vélte Rőt Agyar. – Ha lesz elegendő vizünk... márpedig úgy tűnik, hogy innen bőven vihetünk... ennyi idő alatt nem szívja ki annyira a dzsungel a harcosaimat, hogy ne legyünk felkészültek egy esetleges támadásra.

 Rövid csend után a Legfőbb Kerítő egyszer csak észrevette, hogy a mágus és a zsoldosvezér is várakozóan néznek rá.

 – Rendben van – mondta ki végül a döntését. – Itt éjszakázunk a faluban... felteszem, biztonságosabb lesz, mint a fák között... aztán reggel elindulunk a Fekete Karom gyűlés helyszíne felé.

...

Az éjszaka valóban nyugodtabban telt az elhagyott faluban, mint az előző két éjszakán a dzsungelben. Senkit nem mart meg kígyó, és kiszívott vérű tetemet sem találtak ébredéskor, így hát a negyedik nap reggelén kipihenten és az eddiginél jóval derűsebben vágtak neki újra az őserdőnek.

 Ez a hangulat egészen a délelőtt közepéig kitartott.

...

Ghotagrom, aki nagyjából a sereg közepén ballagott és épp azt próbálta kiszedni Yl'Agdardaghból, hogy ő vajon miféle mágiát mondott magára, hogy ennyire jól bírja a fárasztó gyaloglást, csaknem beleütközött az előtte lefékező hadnagyába.

 – Grooms rogyasszon meg, Ordas! Hogy fogsz gyalogolni, ha letapostatod velem a nyavalyás sarkadat!... Miért álltunk meg?

 A kölyökképű ork válasz helyett előremutatott.

 – Agyar állította meg a csapatot, főség.

 – Nézzük meg, mi a baj! – indítványozta a varázsló, és máris meg indult. Ghotagrom habozás nélkül követte, és hallotta, hogy ott liheg a nyomában Vén Ordas is, méghozzá olyan vehemenciával, mintha most ő akarná letaposni ura sarkát. No és persze mögöttük csörtetett a két félvér nőstény is, akik az út során alig-alig távolodtak el a Legfőbb Kerítő közelségéből.

 – Miért álltunk meg ilyen korán? – kérdezte már messziről a zsoldosvezért Yl'Agdardagh. – Ha nem menetelünk legalább délig, akkor nemhogy három, de négy nap alatt sem érünk oda!

 – Vagy talán sohanapján. – Rőt Agyar a szokásosnál is mogorvábban pillantott hátra a zoldrunra, majd a mögötte loholó Kerítőre.

 – Mi van már megint? – kezdett idegeskedni Ghotagrom. – Valakit ismét elragadott valami vadállat... vagy megmart egy kígyó. A zsoldosvezér ellépett a Kerítő elől.

 – Nézd meg magad, uram!

 Ghotagrom megtorpant, meredten bámult a jelzett irányba... és a látványtól a tikkasztó déli óra ellenére jeges borzongás futott végig a gerince mentén.

 A karjuknál összekötözve, egy faágról liánon lelógatva lengett előttük négy, nyílvesszőkkel és fúvócső-lövedékekkel összetűzdelt ork holtteste: mind pőrére voltak meztelenítve, a bal mellkasukon durva kráter sötétlett – ott vágták vagy tépték ki a szívüket –, arcukra a kín és az iszonyat maszkja fagyott.

 – Ezek... – hebegte tétován Ghotagrom. – Ezek...

 – A felderítőink, uram.

 – Grooms rogyasszon meg minket... és legyen velünk... most és életünk utolsó óráján! – lehelte Ghotagrom iszonyodva, és óvó kört rajzolt a szíve fölé. A közelben álló harcosok közül sokan utánozták mozdulatát. – Szedje már le valaki a fáról ezeket a szerencsétleneket!

 – Beles! Gucsó! – vakkantotta Rőt Agyar, és a megnevezett két harcos már mozdult is, hogy teljesítsék a parancsot.

 Ám ekkor éles hang süvített fel a közelből.

 – Híjj, híjj, híjj!

 Mintegy erre válaszul, számtalan torokból tört fel rá válasz:

 – Híjj, híjj, híjj!

 A dzsungelből százával csaptak le a seregre a nyilak és a fúvócsőlövedékek, és a katonák úgy hullottak, mint az őszi falevelek.

 Ghotagrom haját megkócolta egy elsüvítő vessző, és a Legfőbb Kerítő azonnal hasra vetette magát. Parittyalövedék találta homlokon, és úgy érezte, a diónyi kő – vagy valóban dió? – beszakította a koponyáját.

 – Vissza! – ordította kábán. – Visszavonulni!

 De persze senki nem hallgatott rá. Tán meg sem hallották. Híjj, híjj, híjj! Hej, híjj, híjj!

 A támadók csatakiáltásai egybevegyültek a lövedékek surrogásával, a dühös és rémült ordítozással, az eltaláltak sikolyaival és a sebesültek nyögésével, hörgésével.

 – Broch'da-romm rach-till! – rikoltotta Yl'Agdardagh, és fél pillanat múltán sárgásvörösen izzó förgeteg kerekedett a csapat élbolya körül, mely egyre táguló körben szétterjedt a dzsungelben. Eleinte csak lassan, fokozatosan tágult, aztán meglódult...

 Halálsikolyok kórusa csapott az égre, megperzselt szőr és égett hús orrfacsaró szaga töltötte meg a levegőt. A nedvességtől eleddig szinte megcseppenő fák most izzottak, akár az eleven parázs, és a dús, nyers levelek megpörkölve, pernyeként hullottak le róluk.

 A híjjegés végleg elhalt, és a pokoli hangzavart követően beálló „csendben" csak a mérgezett vesszőktől sebesített harcosok végső rángásai hallatszottak, ahogy görcsös kínjukban a földet kaparták, marták, rúgták...

...

Aztán mindenki egyszerre kezdett beszélni, vitatkozni, ordítani, és a döbbenettől sújtott, kóválygó Ghotagrom szinte kívülállóként nézte a felfordulást.

 ...Rőt Agyar nyálfröcsögve ordít a zoldrunnal... Yl'Agdardagh is haragosan kiabál, de egyikük szavát sem lehet érteni... Vén Ordas a túlélőket próbálja összeterelni... lökdösi, rángatja a kába orkokat... hárman vagy négyen nekirohannak a dzsungelnek... megvesztek?... egyenesen az ellenség karmai közé... megint mások visszafelé menekülnek, amerről jöttünk... és követik őket egyre többen...

 Ghotagrom csak azt érezte, hogy megragadják, és felrángatják a fűből. Érdes hang harsogott a fülébe:

 – El innen! – Noyk sürgette. – Térj magadhoz, Kerítő!

 Aztán a cicaképű, vörös hajú nőstény ugrott elé, és irgalmatlanul felpofozta.

 Mozdulj! Mozdulj!

 – Rohadék... ribanc! Szadista némb...

 – Magánál van! – kiabálta Kyon elégedetten. – Felismert!

 Ekkor hirtelen a mindenség is megdermedt. A Kerítő is kizökkent zsibbasztó kábaságából, és meghallotta azt, amit a többiek...

 ...dobok... dobok szólnak körös-körül... távol... de a hangjuk ütemről-ütemre erősödik... Közelednek! Mindenfelől!

 – Rendeződni! – bőgte Rőt Agyar. – Nyakunkra jönnek a kutyafattyak!

 – Vegyetek el mindent a halottaktól, amit használni tudtok! – kiabálta Vén Ordas. – Kulacsot, fegyvert, miegymást! Gyerünk, gyerünk, gyerünk!

 – Senki ne meneküljön! – harsogta közbe Yl'Agdardagh. – Tömörüljetek körém! Megvédelek benneteket!

 Rőt Agyar úgy ugrott a zoldrun elé, mint egy megveszekedett démon. Megragadta a grabancánál, felemelte, és vadul megrázta.

 – Harcosaim fele holtan fekszik itt! Őket miért nem védted meg, emberkorcs?!

 – Elpusztítottam a gyilkosaikat! Meg tudom ölni azokat is, akik újra a közelünkbe jönnek! Bízz bennem, Agyar!

 – Bízzon benned a halál! – röfögte a zsoldosvezér, és elemi erővel elhajította az embert. A varázsló nyekkenve csapódott egy fatörzsnek, onnan pedig a bokrok közé zuhant. – Menj a pokolba!

 Yl'Agdardagh vészjóslóan emelkedett ki.

 – Ezt még megbánod, piros fogú! Azt tedd, amit én mondok, ha élni akarsz!

 Rőt Agyar azonban nem foglalkozott vele; mintha ott se lenne.

 – Büdös banda, rendeződjetek! – bőgött a harcosokra, mint egy megvadult bivaly. – Nem futunk el fejvesztve, amíg én élek! Aki teheti, vegyen magára vértet, vagy legalább burkolja be a fedetlen testrészeit ruhával, rongyokkal! Ezektől az átkozott nyilaktól egy karcolás is elég, és vége! Mozgás, mozgás, mozgás! Ne tátsátok a mafla pofátokat, mert mind megdöglünk! Gyerünk!

 A sereg maradéka – úgy hatvan fő – néhány perc elteltével megindult visszafelé azon az úton, amerről jöttek. Ghotagrom mostanra már teljesen magához tért, és igyekezett szabadulni az őt rángató, cibáló Sápatagoktól.

 – Engedjetek, ribancok!

 – Ez a hála, amiért megmentjük az életedet... leribancozol bennünket? – nyökögte Noyk színlelt sértettséggel. Aztán a képébe mosolygott. – Ne félj, szívem, vigyázunk rád!

 – Ne fussatok, ostobák! – kiabálta utánuk Yl'Agdardagh a páfrányok közül. – Nélkülem végetek! A Fekete Karmok utolérnek és egyenként levadásznak! Ha itt maradtok, megvédelek benneteket!

 – Ha ekkora nagy mágus vagy – harsogta Rőt Agyar –, biztosítsd a visszavonulásunkat!

 – Még nincs veszve semmi. Ha meggyőzöm őket, hogy nem tudnak ártani nekünk, tárgyalhatunk! Teljesíthetjük, amiért idejöttünk!

 – Tárgyalj velük, ha tudsz – kiabálta vissza a válla fölött Rőt Agyar –, vagy ha az nem megy, pusztítsd el őket a mágiáddal! Bárhogy legyen is, tartsd fel őket... bármi áron!

 – Gyáva férgek! – süvítette a vérig sértett és megalázott varázsló. – Egymagam harcoljak?!

 Immár senki nem válaszolt neki.

 Csak a hátrahagyott halottak jelezték, hogy valaha is jártak itt idegen orkok...

 ...és a félszemű zoldrun bámult körbe döbbenten, aztán hitetlenkedve, mély torokhangon mormolni kezdett.

 A mindenfelől puffogó dobszó egyre erősödött.

...

Hol futva, hol pedig óvatosan lelassítva menekültek visszafelé saját csapásukon. Az avar ropogott a lábuk alatt, a fegyverek zörögtek, mindenki hangosan zihált, de a közeledő dobok szavát ez sem tudta elnyomni.

 Az első órában hat ork zuhant ki a sorból: mindegyik megsebesült a korábbi nyílzápornál, és csak rendkívüli életerejüknek, vagy a testükbe jutó méreg kicsiny mennyiségének volt köszönhető, hogy ilyen hosszan dacolni tudtak a bennük romboló halállal. Ám ebben a csatában nem győzhettek.

 Csak egy pillanatra állt meg fölöttük valaki... mindig az, aki éppen a legközelebb volt hozzájuk... megnézte, mi történt, gyors mozdulatokkal elvette a halottól azt, amiről úgy ítélte meg, hogy hasznos lehet, és már lépett is vissza a sorba.

 Ennyi volt a bajtárstól való búcsúzás.

...

A kihalt faluban csak pár szusszanásnyira álltak meg, amíg feltöltötték kulacsaikat. Legtöbbjük övén már kettő vagy három is lötyögött, jelezve, hogy mindenki fontosnak tartotta azt a halott társaktól magához venni. Ha nem a legfontosabbnak.

 A vízvételezés után újra nekilódultak az erdőnek, mert a dobok egyre csak közeledtek, közeledtek, közeledtek, kérlelhetetlenül. Tompa puffogásuk beleette magát a harcosok lelkébe, és minden egyes dobbanásukat a mellkasukban érezték dübbenni.

 Rőt Agyar egyre vadabb, egyre önpusztítóbb iramot diktált. Fél kezével a már-már önkívületben lévő Ghotagromot rángatta-cibálta magával, markának szorítása egy pillanatra sem enyhült, tempóján nem látszott, hogy kettős teherrel küzdi magát előre.

 Így érte őket az éjszaka, de ismét csak rendkívül kurta pihenőt tartottak.

 – Vagy megyünk tovább, vagy örökre megpihenhettek! – zengett Rőt Agyar basszusa, és a kimerült katonák új erőre kaptak. Csörtettek tovább, előre. Előre. Előre...

 Éjféltájban már csaknem a tarkójukon dübörögtek a dobok. Aztán nagy surrogással újabb nyílzápor érkezett. A leghátulsók közül fél tucatnyian is lehanyatlottak. Kétszer ennyien pedig a bokrok közé ugrottak; némelyek azért, hogy meneküljenek, mások azért, hogy feltartsák ellenségeiket.

 – Harcoljunk! – lihegte Ghotagrom. – Agyar, rendeződjünk! – Itt nem! Lenyilaznak, mire egyet is levághatnánk. Futás!

 Nem kellett különösebben biztatnia a megmaradtak; a legtöbben már az első nyílzápor érkeztekor eliramodtak.

 Ghotagrom csak azt érezte, hogy ismét rángatják, cibálják, de most nem ellenkezett. Úgy tűnt, a két Sápatag komolyan gondolta, hogy kimenekítik innen, akár saját életük árán is.

 – Szedd a lábad, Kerítő! – sürgette Kyon. – Most mutasd meg, milyen férfi vagy!

 Tébolyult, hagymázas rohanás következett hajnalig.

...

Bármily kitartóan és kétségbeesetten menekültek is, alig kelt fel a nap, beérték őket a Fekete Karmok legjobb portyamesterei. Nem nyilaztak, nem fúvócsöveztek, üvöltve, veszekedett fenevadakként zúdultak rájuk minden irányból, és egyszerűen lerohanták őket.

 Rőt Agyar, Vén Ordas és a megmaradt harmincnyolc harcos a végkimerülés határán, mégis fogvicsorgató elszántsággal fordultak szem be az ellenséggel.

 – Murat shakarr! – bömbölte Rőt Agyar.

 – Murat shakarr! – visszhangozták a harcosok. ...és összecsaptak.

 Aranykéz Ghotagrom, minden Kerítők legfőbbike, aki utoljára talán kölyökkorában verekedett az életéért, most a fogát csikorgatta, a szemét forgatta, és megpróbálta kiragadni a csatabárdot az egyik önkéntes testőre kezéből.

 – Fegyvert ide! – zihálta elszántan.

 A csapzott szőrű ork, akinek kopott rézkarika lógott mindkét orrcimpájából, ösztönösen elrántotta fegyverét a keze ügyéből. – Fuss inkább, uram! – hebegte. – Majd mi feltartjuk őket! – Ffaghh! Add azt a baltát, különben én magam veszem el! A zsoldos szemmel láthatóan nem akart megválni kedves fegyverétől, de urának sem mert ellentmondani. Ghotagrom két kézzel megragadta a csatabárd nyelét, és dühösen ráncigálta.

 – Grooms rogyasszon meg! Ide vele!... Add... már... ide! Fejhangú üvöltéssel két sötét alak vágódott ki az oldalsó bokrok közül; két Fekete Karom.

 Az orrkarikás zsoldos megpróbálta kirántani fegyverét ura kezéből, de Ghotagrom megszállottan markolta a nyelet, és csimpaszkodott belé teljes testsúlyával.

 Az egyik vadork lerohanta a fegyveréért küzdő orrkarikást, és mire az megfordulhatott volna, belemártotta csorba pengéjű kardját az oldalába. Vér buggyant. A szerencsétlen fickó szeme kidülledt, ujjai végre elengedték a csatabárd nyelét. Ghotagrom megtántorodott, és a lendülettől csaknem hanyatt esett.

 Talán épp ez mentette meg az életét.

 Ugyanis a másik Fekete Karom őt támadta. Jókora bunkósbottal érkezett, ami még a legvékonyabb részen is legalább háromujjnyi vastag volt, a fejénél pedig borancomb átmérőjűvé dagadt. A bunkó legsúlyosabb része alig tenyérnyire süvített el a Kerítő homlokától. Ha nincs a megtántorodás, a bot szétcsapta volna a fejét.

 – Ffaggghhh!

 Miközben a szeme sarkából látta, hogy a másik vadork másodszor, harmadszor és negyedszer is belemártja kurta pengéjét az orrkarikás zsoldos hasába, oldalába, mellkasába, végre megtalálta az egyensúlyát, és felfelé rántotta frissen szerzett csatabárdját. Ám a fegyver súlyosabb volt, mint gondolta, és a mozdulat meglehetősen idétlenre sikeredett.

 Rábámult ellenfelére, a bunkós Fekete Karomra, és akaratlanul összeborzongott annak vérvörösre mázolt pofája és vérben forgó szeme láttán. Nem is ork volt ez a lény, hanem valami démon és erdei fenevad kereszteződése, egy hihetetlenül széles vállú, bikanyakú ork testében.

 Érzékelte a fickó szemében a vadságot, és a diadalmas csillanást. Az nyilván felmérte már, hogy nem lesz nehéz dolga vele.

 Ghotagrom úgy érezte, mintha lefékezett volna az idő sodrása, és környezete álomszerű lassúsággal örvénylett körülötte. A baj csak az volt, hogy ő még erre a lassú mozgásra sem volt képes.

 Látta a magasba lendülni a gigászi bunkót, megfeszítette izmait, hogy a lecsapó fegyver útjába emelhesse csatabárdja nyelét... ...de izmai csak lassan, rendkívül lassan engedelmeskedtek.

 Aztán mintegy varázsütésre: elmúlt a nyomasztó lassúság. A világ visszagyorsult normális tempójába.

 Az ellenfél bunkója elérte íve csúcspontját, és lefelé vágódott a Kerítő feje irányába.

 Ghotagrom szörnyű bizonyossággal tudta, hogy még ha sikerülne is elrántani a fejét a csapás irányából, az a súlyos fegyver akkor is elérné a vállát vagy a mellkasát, és összeroncsolná a csontjait.

 Ám mielőtt tudatosulhatott volna benne, hogy itt a vége, oldal_ irányból magas, karcsú test érkezett elemi lendülettel, nekicsapódott a fenevadszerű Fekete Karomnak.

 Kyon volt az, aki elsodorta, felborította, földre vitte a szörnyű ellenfelet, és mire az rádöbbenhetett volna, mi történik, a vörös hajú nőstény átvetette lábát a kiszolgáltatott testen, ráült, és a vaskos torkot vagdosta hosszú pengéjével.

 A másik Fekete Karmot pedig – azt, aki kivégezte a fegyvertelen orrkarikást – Noyk vette kezelésbe. A szőke „mézecske" szempillantás alatt termett ott a semmiből, és miközben baljával oly könnyedén csapta félre a nyaka irányába vágó csorba kardpengét, mintha csak egy szemtelen legyet hessegetne el, jobbjával beleöklözött a vadork sávosra mázolt pofájába.

 Az ütés látszólag nem lehetett túl erős, inkább afféle „női pofonnak", elutasító eltaszításnak hatott...

 ...a Fekete Karom arca mégis úgy szétroncsolódott, mintha egy harminckilós harci pöröllyel suhintották volna orrhegyen.

 A csata nagyja jóval hátrébb, Rőt Agyar és Vén Ordas körül kavargott – minimum hatvan-hetven Fekete Karom rohamozta az összetömörülő zsoldosokat, de ezen a részen is újabb és újabb vadorkok zúdultak elő a dzsungelből. Zömök, festékes pofájú, félpucér ördögök kezdetleges fegyverekkel.

 Kyon oldalra hengeredett földön heverő áldozatáról, épp időben, hogy elkerüljön egy neki szánt buzogánycsapást, és még ugyanazzal a lendülettel kirúgta újabb támadója alól a lábat. A meglepett Fekete Karom térdre bukott. Próbált úgy fordulni, hogy védhesse magát a félvér nőstény ellenében, ám erre már nem maradt esélye. Kyon megmarkolta a fickó üstökét, oldalra rántotta, és oly vehemensen vágta gyilokját a kiszolgáltatott tarkóba, hogy a penge hegye vért fröcskölve bukkant ki elöl.

 Noyk pedig egyenesen a bokrok közül érkezők útjába szökkent, és puszta kézzel aprította őket. Minden egyes csapása testet ért, és akit eltalált, az úgy érezhette, mintha egy feldühített boran rúgta volna meg. Az elsőt egyetlen csapással letaglózta, a másodikat viszont kétszer is meg kellett ütnie, hogy ne hadonásszon tovább égetett hegyű dárdájával. Aztán egy harmadikat gyomron rúgott, egy negyediket pedig úgy lefejelt, hogy az csak megnyikkanni tudott, és eldőlt, mint egy zsák.

 Surrogás.

 A páfrányok között fúvócsöves Fekete Karmok jelentek meg. Noyk szemkápráztató mozdulattal csapott félre két arasznyi nyilacskát a mellkasa elől, a harmadik viszont a bal vállába fúródott. A szőke nőstény a fogával kapott oda, ráharapott, kirántotta, maga elé köpte.

 Egy újabb vessző viszont épp eközben a mozdulatsor közben fúródott a nyakába. Túl hevesen kapott oda, beletörte.

 Ha az a tű mérgezett...

 Kyon már a páfrányok között tombolt. Ghotagrom csak a penge villanásait látta, és a halálsikolyokat, a dühös üvöltéseket, mordulásokat hallotta.

 Noyk félrecsapott még egy apró nyilat a teste elől, de szinte ugyanabban a pillanatban kapott egy másikat a jobb combjába, egy harmadikat pedig formás mellébe.

 Aztán nem jött több lövedék.

 A páfrányok közül Kyon csörtetett elő csurom véresen, de olyan képpel, akár egy macska, ami épp most falta fel az összes kanárit a környéken.

 – Gyerünk, Kerítő! – sziszegte sürgetően. – Használjuk ki a vércsendet!

 – Noyk! – krákogta Ghotagrom kábán. Aztán megköszörülte a torkát, és valamivel erőteljesebben recsegte: – Meglőtték méreggel... Neki vége!

 De persze ezt csak ő hitte így.

 Noyk kitépkedte testéből a nyilacskákat, és hegyes karmaival valahogy azt is kivájta, aminek a hegyét az imént beletörte a nyakába. Több apró sebből vérzett, de nem tűnt idegesnek.

 – Menjünk innen! Amíg még megtehetjük.

 – De a méreg...

 – Ne aggódj a méreg miatt, Kerítő! Csak arra ügyelj, hogy téged el ne találjanak!

 – Mi?

 – Nem árt nekünk – magyarázta Noyk különös mosollyal. – Tudsz futni... vagy cipelnünk kell?

 – Ffaggh, nem! – tört ki Ghotagrom. – Grooms rogyasszon meg, ha elfutok és cserben hagyom az enyéimet!

 – Sok ezernyi Fekete Karom érkezhet pillanatokon belül, és akkor végünk. A menekülés az egyetlen esélyünk.

 – És velük mi lesz?! – bődült el Ghotagrom, és csatabárdját két marokra fogva, vérbe borult szemmel megindult a legnagyobb kavargás felé. – Hagyjam, hogy lemészárolják őket a kannibálok?!

 – Ha te meghalsz, a háború elbukik, mielőtt elkezdődött volna!

 – Akkor bukjon el! – hörögte Ghotagrom megszállott makacssággal. – Haljak meg itt, ha ez a sorsom! Ha lejárt az időm, én készen állok... de legalább vezérhez méltón vesszek el!

 – Nem te rendelkezel az életeddel! – dühösködött Kyon. – Ne feledd, hogy tartozol vele Soldron Seliarnak! Nem halhatsz meg itt! Ne ked még... feladataid vannak! Küldetésed van! Nem hagyhatlak ostobán a halálodba rohanni!

 – Na és mit teszel? – Ghotagrom gúnyosan röhögött. – Hogyan akadályozod meg, hogy Agyarék segítségére siessek?... Megölsz?? – Kiköpött. – Ostoba némber! Fuss csak el gyáván, ha ez a szándékod! De ha teljesíteni kívánod az Átokúr akaratát, velem kell tartanod, és védelmezned engem!

 – Leüthetnélek, ájultan a vállamon cipelhetnélek...

 – Próbáld csak meg! – hörögte Ghotagrom. – De ígérem, nem lesz könnyű dolgod! Ha a közelembe jössz, szétloccsantom a fejed a csatabárdommal! – Azzal, meg sem várva a tanácstalan Sápatagok válaszát, a csatázók felé iramodott, és orra alatt elmormolta a halálba készülők ősi fohászát: – Tekints reám, Grooms, életem utolsó óráján!

 Csatabárdját két marokra fogva, vérbe borult szemmel támadta hátba a zsoldosait szorongató Fekete Karmokat. Azt csupán a szeme sarkából érzékelte, hogy a két Sápatag ott van a közelében.

 A vadorkok, amik körbefogták Rőt Agyart és kicsinyke csapatát, azt hihették, beszorították összes ellenfelüket, és nem számítottak arra, hogy hátulról éri őket támadás. Mire rájöhettek volna, mi történik, Ghotagrom már hármat is lecsapott közülük. Bár nem rendelkezett jelentős harci tapasztalattal, a vére és az ösztöne vitte előre, és minden egyes csapással egyre jobban kiismerte csatabárdja tulajdonságait, hozzászokott a súlyához. Alattomban támadt, hátulról, és úgy dolgozott a rettentő harci bárddal, mint mészáros a taglóval. Csapásai nélkülöztek mindenféle technikát és fortélyt, de amikor talált, vér fröccsent, hús hersent, tört a csont.

 Valójában nem harc volt ez, hanem mészárlás; a legtöbb Fekete Karmot hátulról csapta le úgy, hogy azoknak sejtelmük sem volt, ki végzett velük. Persze az első gyilkosságok után a vadorkok némelyike rádöbbent a veszélyre, és szembefordult az orvul támadóval, ám ezekkel Kyon és Noyk végeztek nagy szakértelemmel és elismerésreméltó hatékonysággal.

 Úgy védelmezték a Legfőbb Kerítőt, hogy annak nem is akadt igazi ellenfele. Mert aki ellene fordulhatott volna, holtan esett össze, mire Ghotagrom felé csaphatott volna a fegyverével.

 Amikor pedig a Fekete Karmok ráébredtek, hogy komoly támadás érte őket hátulról, a puszta ököllel vagdalkozó Bikaverő Morghadong vezetésével a gyűrűbe szorított zsoldosok lendültek ellentámadásba, és kétségbeesett elszántsággal csépelték, aprították őket.

 Ghotagrom nem tudta, meddig tartott ez az esztelen vagdalkozás. de egyszer csak elfogytak előle az ellenfelek.

 Alig látott a szemébe folyó izzadtságtól és vértől, hunyorgott-pislogott, majd csatakos ruhájával dörzsölte meg arcát. Amikor kinyitotta a szemét, pillantása Rőt Agyarra esett, és elborzadt.

 – Grooms rogyasszon meg, Agyar! – hördült fel. – Jól vagy?!

 A csupa vér, csupa agyvelő, csupa mocsok alak arcában kedélyesen megvillantak a vérvörös agyarak.

 – Soha jobban, uram! Újra fiatalnak érzem magam! Gyakrabban kéne erdőben legénykedni.

 Elégedetten a levegőbe csapott a kardjával. A pengéről, mint nyári zápor, úgy fröccsent szerteszét a vér.

 Mindössze tíz-egynéhányan maradtak a százfős seregből. Eltűnt Vén Ordas is; még a holttestét sem találták.

 – Mi legyen, uram? – kérdezte a zsoldosvezér miután összeszedte megroggyant, több sebből vérző orkjait. – Fussunk vagy ne fussunk? – Te mit mondasz?

 – Futás közben kimúlni nem túl nagy dicsőség...

 Ghotagrom végighordozta tekintetét a kicsiny, megtépázott csapaton; nem úgy néztek ki, mint akik kibírnának még egy nagy iramodást.

 – Igazad van, Agyar, két életre is elegendő, amit lefutottunk már. Azt mondom hát, kíméljük a lábunkat! Büszkén, egyenes gerinccel meneteljünk... és útközben talán énekelhetnénk is kicsit... hadd lássák ezek a szarrágó majmok, miféle vidám és rettenthetetlen orkokkal húztak ujjat.

 Rőt Agyar először gyanakodva pislogott a Kerítőre, a megmaradt harcosok pedig zavartan néztek össze. Aztán a zsoldosvezér kivillantotta piros fogazatát, és zordan vigyorgott. Egy pillanattal később valaki megnyikkant, majd egyre hangosabb és fékevesztettebb lett a röhögés, ahogy csatlakoztak hozzá a többiek:

 – Hö-hö-hö! Hö-hö-hö!

 – Uram! – harsogta túl a hangzavart a zsoldosvezér. – Hálás vagyok Groomsnak, hogy eleddig szolgálhattalak, és most melletted lehetek! Úr vagy te a királyok között, Legfőbb Kerítő! – Tisztelgőn magasba lendítette kardját, és a nevét harsogta: – Ghotagrom!... Ghotagrom!... Ghotagrom!...

 Példáját buzgó ordítással követték a többiek. Még a két Sápatag némber is hangosan, megszállottan üvöltözött:

 – Ghotagrom!... Ghotagrom! ... Ghotagrom! ...

 A Legfőbb Kerítő flegma mosollyal feszített közöttük. Magának sem vallotta be, mennyire megrendítette ez az őszinte gesztus.

Körbejártak, elszedték halott társaik kulacsait, és mindenki annyit ivott, amennyit csak bírt. Aztán, mielőtt továbbindultak volna, mozdulni látszott a halott Fekete Karmok egyik kupaca. De nem a levágott kannibálok próbáltak új életre kelni, hanem egy alájuk temetett, vér mocskos alak igyekezett kínnal-keservvel kikecmeregni.

 – Ordas! – kiáltotta Rőt Agyar hitetlenkedve, és saját kezűleg rán gatta ki halottnak hitt hadnagyát a hullák kupacából. – Él! Már megint megúszta ez az ördöngös kurafi!

 Mindenki odagyűlt, megitatták, megmosdatták a félig agyonnyomott ifjút, és úgy-ahogy életet pofoztak beléje.

 Így végül is tizenhárman vágtak neki a további útnak, és rekedten, falsul, de lelkesen harsogták a Kerítők harci indulóját, az ősi Döngölődalt:

Perzseld fel és döngöld le; Mélyen döngöld le!

Véres varjak vad röpte; Mélyen döngöld le!

Zsigereld ki és döngöld le, Zúgó zivatar!

Száraz szél és tipró talp; Mélyen döngöld le!

Valahol a távolban ütemesen puffogtak a dobok, és bár látni nem látták ellenségeiket, mindvégig érezték a jelenlétüket. Bármelyik pillanatban leteríthette volna őket egy kurta nyílzápor, vagy fúvócső lövedékek szisszenhettek volna elő a bokrok közül. Ám ők nem adták jelét kiszolgáltatott helyzetüknek. Büszkén, önérzetesen masíroztak, és teli tüdőből fújták a nótát, mint akiknek már senki és semmi nem árthat a világon:

Perzseld fel és döngöld le; Mélyen döngöld le!

Véres varjak vad röpte; Mélyen döngöld le!

Zsigereld ki és döngöld le, Zúgó zivatar!

Száraz szél és tipró talp; Mélyen döngöld le!

 És egyszer csak, mindenfajta különösebb előzmény nélkül... kiértek a dzsungelből.

A táborban újabb meglepetés várta őket: a zoldrun embermágus jött eléjük, itt-ott megpörkölődve és átvérzett kötéssel a bal csuklóján, de kétségkívül élve.

 – Magamra hagytatok! – kiabálta vádlón, magából kikelten. – A kibaszott dzsungel kellős közepén... kannibálok gyűrűjében! Ghotagrom ekkora már a végére jutott összes erőtartalékának, és a végtelenségig elfásulva lépkedett. Most viszont mégis megmozdult benne némi érzelem: teljes lendületből az okvetetlenkedő mágus arcába fejelt.

 Yl'Agdardagh számíthatott effajta támadásra, mert még időben elrántotta a fejét. Ghotagrom azonban utána lépett, megragadta a fickó grabancát, és miközben teljes testsúlyával belécsimpaszkodva lefelé rántotta, ismét lefejelte. A meglepett varázsló felnyögött, megrogygyant, az oldalára esett, és csak a szemét forgatta. Szájából, orrából és még a füléből is szivárgott a vér.

 – De... ezt... miért...

 – A leghatalmasabb mágus majd megvéd minket, mi?! – csikorogta Ghotagrom, és leköpte. – Kilencven harcost vesztettünk! Örülj, hogy én büntetlek, kibaszott mászkáló... nem pedig Agyar!

 Aztán meg kellett kapaszkodnia valaki karjában, mert csaknem a mágusa mellé ájult.

...

Bár minden eddiginél fokozottabb biztonsági intézkedéseket tettek, és készen álltak arra, hogy megvédjék táborukat akár több ezer kannibál ellen is, a Fekete Karmúak nem jöttek utánuk. Vagy valóban igaz a legenda, hogy betegesen rettegnek a nyílt égbolt látványától, vagy megelégedtek azzal, hogy kiűzték a behatolókat a dzsungeljukból.

 Mivel az erdei kaland alaposan kimerítette a túlélőket, Ghotagrom Úgy döntött, hogy még egy napot pihennek, és csak aztán indulnak tovább. A Fekete Karmúak miatt jókora kitérőt tettek nyugat felé, nyilvánvaló volt, hogy a délre tartó sereg ezóta már rég elhagyta őket.

 – Beérhetjük őket még Roeggha előtt? – kérdezte Ghotagrom zordan a mágusát.

 – Kétséges – dünnyögte Yl'Agdardagh oda se nézve, és merev testtartásából, kimért viselkedéséből lerítt, hogy neheztel főnökére a tegnapi fenyítés miatt. – Hacsak nem haladunk erőltetett tempóban.

 Ghotagrom már az „erőltetett tempó" említésére megborzongott. Elege volt már ebből az állandó utazgatásból. Aranytetős palotájára vágyott, kényelmes ágyára, puha párnákra, kemény húsú szajhákra. Nehezére esett nem vinnyogni sanyarú állapota miatt.

 – Van még valami, amit tudnom kell? – morogta rosszkedvűen.

 – Mogard magiszter nem örül a kudarcodnak. A veszteség súlyos de a hatása a katonák moráljára még súlyosabb lehet. Jelentősen csök kentheti népszerűségedet a sereg élén. Ez nem következett volna be, ha rám hallgatsz, és nem hagytok magamra az őserdő közepén.

 A Legfőbb Kerítő megsemmisítő pillantást vetett a félszemű varázslóra, és közel állt ahhoz, hogy ismét megfenyítse pimaszsága miatt, de végül csak sóhajtott.

 – Grooms rogyasszon meg, te ostoba! – Lemondóan legyintett. – Menj te groomsjóbüdösvalagába!

 Aznap éjszaka ismét az ágyába fogadta a két Sápatagot, akik előre. bocsátották, hogy ezúttal csakis kedveskedni akarnak, és nem kérnek „viszontkedveskedést". Kyon, aki pár jelentéktelen karcolással megúszta a kalandot, vadabb volt, mint valaha, de nem fájdalmasan vad. Noyk viszont kissé lelassult és még a szokásosnál is jóval visszafogottabban viselkedett a szervezetébe került méreg miatt. A kimerült Ghotagrom készséggel fogadta a gondoskodást, de nem tudott felengedni. Kurtán, sietősen letudta mind a négy aktust, melyek nem hoztak számára sem felüdülést, sem megkönnyebbülést.

 Még az éjszaka közepén kiküldte sátrából a két nőt.

 – Semmi gond veletek... remek szajhák vagytok... de alig hiszem, hogy a közeljövőben újra igénybe veszem a szolgálataitokat. Hajnalban tábort bontottak, és útnak indultak Roeggha felé.