A balta szól nekünk, A balta van velünk,

Hogy hasítson és szabdaljon és vágjon!

A balta harcba hív, A balta várja így,

Hogy mind, ki férfi, egy ösvényen járjon!

A balta ránk tekint, A balta látja mind,

Tetemre készen, ölni-halni bátran!

A balta büszke ránk, A balta cimboránk,

Legyünk mi is büszkék rá mindahányan!

A balta éle szent, A balta nézi fent,

Hogy el ne mocskoljuk becsületünket!

A balta hogyha szól, A balta tudja jól,

Hogy nem féltjük gyáván az életünket!

A balta útra kel, A törzs kíséri el,

A balta néz a vértes hadmenetre!

A balta éneke, A balta szelleme

Vezet ma minket fényes győzelemre!

Méreg és Méz

Aranykéz Ghotagrom szuszogva dőlt le a kéj szoba alvási és pihenési célokra csak ritkán használt baldachinos ágyába: olyan fáradtnak és kimerültnek érezte magát, hogy fel sem fogta tettének „szentségtörő" mivoltát. Vagy ha felfogta, hát fikarcnyit sem törődött vele. Mostanában ugyanis elmúlt az oly sok gondot – és még több örömöt! – okozó reggeli lángolás az ágyékából. De nemigen volt alkalma sokat töprengeni ezen.

 Szokatlanul mozgalmas hónapot tudhatott maga mögött, és a java még hátra volt.

 Illetve, egy fenét a java volt csak hátra! Hisz' még el sem kezdődött az egész!

 Soldron Seliar csupán a lényeget mondta el, ám megbízottja, Fekete Mogard szájbarágósan pontos utasításokkal szabta ki számára a nagyszabású feladatot. Sőt, hogy az Átokúr távollétében is minden az előírásoknak megfelelően történjen, Ghotagrom nyakába varrta a két Sápatag némbert, akik hideg szemű őrökként felügyelték minden lépését. És közben ez a hájas és végtelen nyugalmú Mogard kezelte a pénzügyeket, aminél sértőbbet Ghotagrom el sem tudott képzelni.

 Egy Kerítő, aki nem rendelkezhet a pénze felett!

 Mert természetesen úgy gondolta, hogy az a pénz, amit az Átokúr küldött neki, az ő háborújához, az az övé, és neki kellene birtokolnia. Azt még csak-csak elviselte, hogy a két orgyilkos némber árnyékként követi mindenhova, de hogy a pénzügyeket kivették a kezéből... azt rendkívül fájlalta.

 Azért persze nem igazán követte a két Sápatag „minden" lépését, szerencsére hagytak számára némi mozgásteret. Ez annál inkább szükséges volt, mert a feladat néhány helyen kifejezetten igényelte a gyors, önálló döntéseket és az improvizációt – és azt, hogy a megfelelő orkokkal négyszemközt válthasson szót.

 Ezt a „hosszú pórázt" Ghotagrom is egy-kettőre észlelte, és megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy maradt tere ahhoz, hogy kamatoztathassa összehasonlíthatatlan képességeit. És persze magánvagyonát.

 Bár egyértelmű – önmagát minek is csapná be az ork – hogy ő csupán egy báb az Átokúr kíméletlen kezében, de olyan báb, aki igen-igen finom, de óvatosan határozott és körmönfontan ravasz kézmozdulatokkal irányítani tudja saját sorsát. S a feladat...

 Ilyen grandiózus dolog megszervezésével még nem volt soha megbízva Kerítő! Hódító sereget kell szerveznie az északi törzsekből, le kell igáznia, uralma alá kell hajtania az egész Kondor Birodalmat, el kell foglalni az éppen csak újjáépülő Groomart, ahonnan attól fogva a Káoszt kell terjeszteni!

 A Káosz terjesztését nyilván az Átokúr majd saját maga kívánja végezni, és a meghódított területekkel a háta mögött már méltó riválisa lehet Kígyólelkű Saladornak, a Káoszpápának.

 Ghotagrom először beleborzongott a terv gondolatába: ez nem pusztán valamiféle kisebb-nagyobb csatározást jelent. Ez egy totális belső hadjárat lesz: orkháború!

 Az Átokúr jelenésének távoztával megpróbált elvonatkoztatni a feladat sikertelensége, valamint végre nem hajtása esetére kilátásba helyezett gyomorfelfordító büntetésektől, illetve a nyakára ültetett, néma orgyilkosoktól. Inkább arra próbált összpontosítani, mit nyerhet az ügyön. Sokat! Hiszen a meghódítandó déli területeken van a szemérmetlenül gazdag Aranyfülűek szállásterülete is, és erre gondolván még a nyál is összefutott Ghotagrom szájában.

 Ha már mindenképp háborúzni kell, legalább legyen miért!

...

Legelőször is mozgósította a Kerítők legfőbb vezetőit – azaz a rokonait és barátait –, és bizalmasan közölte velük, miszerint a tudomására jutott, hogy Ájtatos Kerangor, a nagykodó – Grooms Evilági Helytartója – hamarosan háromszoros adóval akarja megsarcolni a Birodalom északi törzseit, mert szerinte azok nem segítettek kellőképpen Groomar megoltalmazásában.

 Az orkok törzsei valamennyien gyűlölték az adókat – de a Kerítők legjobban.

 A bejelentésre olyan egetverő ordítozás támadt a tanácsteremben, hogy Rőt Agyar és zsoldosai azonnal berontottak az ajtón, mert azt hitték, merényletet követett el valaki...

 Miután a kedélyek valamelyest csillapodtak, Ghotagrom drámai hangon közölte, hogy ez még nem minden: Kerangor újra be akarja vezetni az emberés orkadót. Ráadásul a következő hónaptól minden törzs előkelőségei kötelesek lesznek túszokat küldeni Groomarba, Kerangor udvarába, hogy az utána tervezett adóemelést már a családtagok életével zsarolva csikarhassa ki.

 A düh ekkor a tetőfokára hágott: és Ghotagrom befelé vigyorogva konstatálta, hogy a többiek ráharaptak a csalira. Igyekezett még jobban belelkesíteni őket, és az őrjöngő, vad dühöt valamiféle konstruktívabb mederbe terelni.

 – Hadd mondjam el nektek, kik rokonaim és legkedvesebb barátaim vagytok, hogy ezt a megaláztatást én magam sem óhajtom eltűrni. Szándékomban áll szövetséget kötni az északi nagy törzsekkel, hatalmas sereggel Groomarba vonulni, Kerangort móresre tanítani!

 Hirtelen nagy csend támadt.

 Bár eleddig mindenki épp valami efféléről, dühös ellenállásról, hadakozásról üvöltözött, hőzöngött, most, hogy a háború ténye bejelentésre került, alaposan meghökkentek. Nem terjedt oly messze a fantáziájuk, hogy át tudják látni ezt az egészet.

 – Szövetségre lépni? Más törzsekkel? – fanyalgott valaki a háttérből. Számvevő Minorogh volt az, Ghotagrom hájas unokaöccse, akinek szokatlanul jó szeme volt ahhoz, hogy felismerje a buktatókat. – Utálnak bennünket! Ugyan ki lépne szövetségre a Kerítőkkel?

 – Bárki – vágta rá Ghotagrom buzgón –, akit hasonlóképpen feldühítenek a tervezett adók, mint bennünket. És bárki, akit kellően megfizetünk!

 – Megfizetni? – okvetetlenkedett Minorogh. – Ugyan miből? És minek?

 Ismét mindenki összevissza kiabált. No, tény, ami tény, fizetni senki nem óhajtott.

 – Ffaggh! Csendet, Grooms rogyasszon meg benneteket! – bömbölte Ghotagrom, és az asztalt verte súlyos aranykupájával, hogy magára vonja a figyelmet. De még így is ordítania kellett, hogy túlharsogja a háborgókat. – Khumar királya pénzeli a háború összes költségét! Ma délelőtt fogadtam a követét, aki hatalmas vagyont hozott magával, és napokon belül újabb khumari hajók futnak be a kikötőbe, még több pénzzel, felszereléssel, fegyverekkel!

 Ismét felerősödött az ordítozás, de immár nem a dühöngés, a borgőzös hőzöngés volt az uralkodó hangnem, hanem a csodálkozás és az érdeklődés. Még Minorogh is inkább tűnt kíváncsinak, mint gyanakvónak.

 – Nekünk ez a háború egy árva rézpetákunkba se kerül! – kiabálta Ghotagrom. – Sőt... azt mondom, sőt... sőőőőőőt, még kereshetünk is rajta valamicskét! Nem is keveset! – Az ujjain számolta. – A katonáknak ruhák kellenek... felszerelések kellenek... étel, ital, kötszerek... a khumari fegyverek sem lesznek elégségesek... még nekünk, Kerítőknek sem, nemhogy más törzsbelieknek. – Mivel a nagy hangzavar immár figyelmes sustorgássá szelídült, Ghotagrom diadalmas hangja egyeduralkodón mennydörgött a hatalmas teremben. – Gondoljatok csak bele!... Méghozzá sürgősen gondoljatok bele, hogy mi az, amivel pénzt csinálhatunk, mi az, amivel vagyonokat kereshetünk! A lehetőség adott. Hisz' mi, a Kerítők elitje... vagyis az én kedves rokonaim és barátaim... és itt rád is gondolok, Minorogh... vagyunk arra hivatottak, hogy költséget nem kímélve a legjobb tudásunk szerint felszereljünk és felfegyverezzünk egy több tízezres... százezres sereget! Bár a pénz fölött nem én rendelkezem, hanem a khumari követ, ránk vár a feladat, hogy azt a gigászi összeget a lehető legmegfelelőbb módon költsük el!

 Megértették.

 Naná, hogy megértették!

 Máris zúgtak a felajánlások. Ghotagrom azonban sietve beléjük fojtotta a szót.

 – Ne terheljetek engem a kínos részletekkel! – üvöltötte. – Nekem fontosabb dolgom van. A szervezéssel a fivéreimet bízom meg, akiknek a munkáját legidősebb bátyám, Ónszemű Ghotamar fogja össze... akit a legélesebb szemű Kerítő, Számvevő Minorogh fog segíteni. Az ötleteitekkel, az elképzeléseitekkel és az eladatlanul heverő áruitokkal hozzájuk forduljatok! – Ghotagrom harsányan felröhögött, és megemelte aranykupáját. – Legtehetségesebb és legharciasabb öcsémre, Aranyló Napra bízom a Kerítők seregének megszervezését és kiképzését... Grooms rogyasszon meg mindenkit, aki nem iszik velem a háborúra... a leges-legjobb üzletre a világon! Fenékig, ffaggh!

 Senki nem akart megrogyni; mindenki ivott.

 Fenékig ürítették a kupákat, aztán iszonyatos erővel csapkodták azokat az asztalokhoz. Itt-ott tenyérnyi darabok letöredeztek a vaskos falapokból.

 Ütemesen dübögtek, csattogtak, és ordítottak.

 Aztán valaki rákezdte a régi Döngölődalt^[8], és pillanatokon belül azt harsogták, üvöltötték, ahhoz igazították a dübögés ritmusát:

Perzseld fel és döngöld le; Mélyen döngöld le!

Véres varjak vad röpte; Mélyen döngöld le!

Zsigereld ki és döngöld le, Zúgó zivatar!

Száraz szél és tipró talp; Mélyen döngöld le!

 A tárgyalás elkövetkező részében már a feladatok pontosítása és kiosztása történt meg. Ghotagrom ebben nem vett részt, a szervezést a fivéreire bízta, és ő már azon töprengett, miként teljesíti a legnehezebb részt, amit önként magára vállalt: ő járja körbe egy kisebb sereggel az északi orkok szálláshelyeit, és kiemelkedő tárgyalókészségével ráveszi őket, hogy csatlakozzanak a hadhoz.

– Észak soha nem lesz a déli fattyak szolgája! – harsogták a vezetők közösen, és hajnaltájt, jócskán lerészegedve mindenki a rábízott feladat után indult.

...

Ghotagrom némi töprengés után úgy döntött, be kell avatnia elképzeléseibe személyes testőrségének kapitányát, Rőt Agyart. Benne feltétlen meg kell bíznia – és az eltelt évek azt mutatták, a bizalom helyénvaló...

 Ha nem szólna neki, Agyar hamarosan úgyis szagot fogna. Megsejtené, mi folyik körülötte, és nem tudná mire vélni kenyéradója titkolózását. Ghotagrom magához kérette hát zsoldosainak vezérét, és köntörfalazás nélkül elmondott neki mindent, ami a távolléte alatt a palotában történt.

 – Nos, Agyar – fejezte be –, mit szólsz mindehhez?

 A vörös üstökű, pirosra mázolt fogú, sebhelyes képű ork szótlanul állt egy hosszú pillanatig, aztán biccentett.

 – Mit szólhatnék?

 – De mégis – erősködött a Legfőbb Kerítő –, csak van valami hozzáfűznivalód!

 – Kettő is.

 – Halljuk!

 – Minden tiszteletem a tiéd, uram, amiért felismerted, hogy nem szabad titkolóznod testőreid kapitánya előtt és beavattál titkaidba. – És a másik, az mi?

 – A másik? Hm. Már megbocsáss durva őszinteségemért... de meg kell mondanom: a háborúskodás nem neked való!

 Ghotagrom felhördült; nem megbántottan, egyetértően.

 – Azt hiszed, nem tudom? Háború! Eh! Egy porcikám se kívánja! Ffaggh! – Zavartan hunyorgott. – De szerinted lenne más választásom? Ellentmondhatnék Soldron Seliarnak?

 – Dehogy, uram.

 – Hát akkor?

 – Magam is úgy vélem, nem tehetsz semmit. Háborúznod kell! – Rőt Agyar vállat vont. – Zavaros események várhatók... ámde meglehet, jól jössz ki belőle, és a végén tényleg te leszel a Nagykodó, Minden Orkok Királya!

 Ghotagrom felfortyant.

 – Ha ez valami gúny...

 – Nem az, uram! – recsegte a sebhelyes képű hadfi. – Végzetesen komolyan gondolom. Ha te magad nem boldogulsz, majd én azon leszek, hogy Groomar trónjára segítselek!

 A Legfőbb Kerítő mérlegelte ezt az eshetőséget, aztán szkeptikusan elvigyorodott.

 – Ne hülyítsük egymást, Agyar! Szart se érdekel engem az a vacak trón! De azt tudni akarom, hogyha belemegyek abba, amit Soldron Seliar követel, te vajon mellettem leszel?

 Rőt Agyar ezredpillanatig sem gondolkodott.

 – Hát nem épp ezért fizetsz?

 Ghotagrom azonban egyáltalán nem volt elégedett ezzel a kérdezős válasszal.

 – Őszintén felelj, tiszta szívedből! Mellettem állsz? Lehetek őszinte veled minden tekintetben?

 – Melletted állok, uram... még akkor is, ha nem leszel velem őszinte minden tekintetben!

...

Ezt követően Ghotagrom felkereste a fél szemének elvesztése miatt szomorkodó, lábadozó Yl'Agdardaghot – aki ekkor már áhítatosan „nagytiszteletű magiszter"-ként emlegette Fekete Mogardot, és egyfolytában azt hangoztatta, mennyire szívesen szegődne tanítványául – és megkérdezte tőle, érzi-e magát olyan erőben, hogy vele tudna-e tartani.

 Yl'Agdardagh kijelentette, hogy amennyiben a „magiszter" nem tart a csapattal – márpedig Ghotagrom ezt határozottan biztosra mondta –, akkor neki is mellette a helye, így legnagyobb sajnálatára kénytelen nemet mondani a baráti invitálásra.

 Erre Ghotagrom barátian felajánlotta neki, hogy vigyen véghez önmagával egy kivitelezhetetlennek tűnő, erősen beteges nemi aktust, majd biztosította afelől a lábadozó mágust, hogy hamarosan farkasvakságot kap a maradék szemére is, és eltörve lészen mindkét keze, amennyiben nem tart vele. Nem sokkal később Nyájas Yl'Agdardagh úgy döntött, hogy mégis Ghotagrommal megy... de persze nem feltétlenül a fenyegetések hatására.

 Kyon és Noyk egykedvűen fogadták Ghotagrom beszámolóját arról, miszerint hamarosan útra fog kelni. Mindössze annyit válaszoltak, hogy tisztában vannak azzal, nem lehetnek majd jelen minden egyes törzsfővel folytatott megbeszélésen, de természetesen ők is odamennek, ahová Ghotagrom. A Legfőbb Kerítő ettől a bejelentéstől nem volt túlságosan elragadtatva... de nem tudott tenni a dolog ellen.

 Fekete Mogard, aki saját bevallása szerint már évek óta dolgozott ennek a hadjáratnak a részletes megtervezésén, kész válasszal bírt minden felvetődő kérdésre. Javasolta, hogy az egyesített seregek gyülekezőhelye az Ezüst Üst törzsének Roeggha nevű vára, az északi törzsek legdélebbi állása legyen. Ghotagrom vita nélkül elfogadta ezt, mivel kimondottan ésszerűnek tűnt, arról nem is szólva, hogy az Ezüst Üst főnöke, Grogkil Yurogh neki régi cimborája, akinél megfelelő kényelmű szállást és ellátást remélhetett – elsősorban önmaga számára.

 Ezek után Ghotagrom lovas küldöncöket indított minden szövetségesként szóba jöhető északi törzshöz – a Vascsizmákhoz, a Gonosz Agyúakhoz, a Fekete Karomhoz, Dogon Fattyaihoz, a Sötét Felhőhöz és a Vágott Fülűekhez – hogy értesítse őket látogatási szándékáról. No meg persze üzenetet küldött olyan csekélyebb népességű, ámde jelentőséggel bíró kisebb törzseknek is, mint az Ezüst Üst, a Bélkiontók, a Sárga Sarusok és a Tollfejűek. Miközben a megfakult, kézzel rajzolt térképet nézegette, azon is eltöprengett, ne próbálja-e megnyerni szövetségesnek az egyenlítő területét uraló – vagyis se nem igazán déli, se nem igazán északi – két nagy törzset, a Teli Szájat és a Bűzös Leheletűeket is, ámde Fekete Mogard eleve lebeszélte erről.

 – Mindkét törzs királya Kerangor elkötelezett híve. Sohasem for dulnának Groomar ellen. A tárgyalások velük egyelőre fölöslegesek. Talán, majd amikor százezres seregünk ott toporog a határaikon, azzal fenyegetve, hogy az ő városaikat dúljuk fel először, könnyebben megértethetjük velük magunkat.

 Százezres sereg! Ghotagrom csak most gondolt bele igazán, mire készül, és alig észrevehetően megborzongott. Százezer felfegyverzett északi ork... ha megindul és rázúdul Groomarra, kő kövön nem marad!

...

A hónap végéig egyetlen küldönc sem tért vissza!

 És később sem.

 – Baljós jel – krákogta Ghotagrom. – Grooms rogyasszon meg, ha ez nem a legbaljósabb előjel!

 Fekete Mogard is felhúzta sűrű, éj színű szemöldökét.

 – Megölték őket, szerinted? – tudakolta.

 Ghotagrom vállat vont.

 – A Fekete Karmokat még csak-csak értem... ők nyilván szívesen fogadták a követemet... vacsorára. – A fejét ingatta. – De hogy a töb biekkel mi lett, elképzelni sem tudom.

 – Meglehet – kockáztatta meg mélán Mogard –, hogy ti, Kerítők nem örvendtek túlzott népszerűségnek a szomszédaitok körében?

 – Ffaggh! – köpte Ghotagrom, és a szemét forgatta. – Legalább egy küldöncnek vissza kellett volna térnie... az Ezüst Üst törzzsel határozottan jóban vagyunk... már ha nem számítjuk azt a négy évvel ezelőtti marhacsordás fiaskót... de bárhogy legyen is, azért már kétszer is elnézést kértem, és még majdnem kártérítést is fizettem.

 Fekete Mogard hosszan latolgatta a helyzetet.

 – Személyesen járod végig ezeket a törzseket?

 – Kénytelen leszek, ha azt akarom, hogy komolyan vegyenek. – Ghotagrom eltűnődött. – De azt hiszem, a történtek fényében okosabb lesz, ha nem ötven, hanem százfős kíséretet viszek.

 – Még okosabb lenne, ha nem száz, hanem ezer harcos lenne a kíséreted.

 – Túlzásokba azért ne essünk! – sziszegte a Legfőbb Kerítő. – Ha ezres sereggel megyek, támadónak vélnek. – Latolgatta a helyzetet, végül döntésre jutott. – Kétszáz válogatott harcos bőven megteszi!

...

Másnap befutott a kikötőbe két „khumari" hajó, újabb aranyakkal és annyi fegyverrel a rakterében, amennyit Kerítő egyben még soha nem látott. Két ork varázstudó felügyelte e rakományt – Mogard hű tanítványai: Zafirszemű Zihlyn E'Ichytarr meg Felhős Hanuorgrahun –, és az ő irányításuk alatt kezdetét vette a katonák toborzása és felfegyverzése.

 Az önkéntes jelentkezők népes számán még Ghotagrom is meglepődött; deli ork fiatalok százai, ezrei tolongtak a toborzószekerek körül, és egymást lökdösve, egymással tusakodva igyekeztek mielőbb feliratkozódni a listára.

 Egyre inkább úgy tűnt, a dologtalan Kerítő ifjaknak rettenetesen hiányzott már egy efféle háború!

...

Mivel hosszú útra szándékozott menni, tudván, hogy hetekig, hónapokig távol lesz, az indulás előtti utolsó éjszakán még egyszer ki akarta élvezni a Kifacsaró Nővérek szolgáltatásait. Azonban roppantul meglepődött, amikor a kéjszoba ajtaján nem a megrendelt három, hanem csak két nővér lépett be – és azok is félvérek.

 Ghotagrom, aki egy apró ráspollyal épp túlnőni készülő lábkarmait reszelgette az ágyban, még pislogni is elfelejtett az érkezők láttán: ugyanis Kyon és Noyk örvendeztette meg őt a látogatásával.

 A Legfőbb Kerítő először azt hitte, a Sápatag némberek csupán eltévedtek a palota szövevényes útvesztőjében, és véletlenül nyitottak be az ő szobájába...

 ...ám amikor a nők bezárták maguk mögött az ajtót, már nem lehetett félreértésre gondolni.

 Hohóóó!

 – Grooms rogyasszon meg! – sziszegte fájdalmasan Ghotagrom, és elhajította a ráspolyt. – Hát nem belereszeltem a getvás nagylábujjamba?!... – Az apró sebet nyalogatta, és a közeledőkre hunyorgott. – Ti meg mi a fenét kerestek itt? Ez az én magánlakrészem... ide senki sem léphet be az engedélyem nélkül!

 – Úgy értesültünk, női társaságra vágytál – jegyezte meg Kyon, és hátravetette hosszú, vörös haját.

 Ikernővére szélesen mosolygott, és csak ennyit mondott: – Ühümm.

 Ghotagrom gyanakodva bámult rájuk.

 – Hol vannak a szajhák?! – tudakolta rosszat sejtve. – A Kífacsaró Nővérek...

 – Elküldtem őket – vont vállat hanyagul Kyon, és összevillantotta a szemét ikernővérével. – Pontosabban szólva, Noyk tessékelte ki őket.

 – Mi a Groomsvalagáért?! – Ghotagrom végképp nem értette a helyzetet. – Amíg úton leszünk, nemigen jutok szajhákhoz! – háborgott. – Nehogy már tönkretegyétek az utolsó itthoni estémet!

 Kyon komoly képpel megállt a Legfőbb Kerítő előtt, és kihívóan rámeredt. Zöldes szürke szeme szikrázott. A szőke Noyk is közelebb sétált. Úgy járt, akár egy kecses puma, ringatta a csípőjét, és minden lépésnél jobbra-balra dobálta kibontott, szőke hajzuhatagát.

 – Nem azért jöttünk, hogy elrontsuk az estédet, Kerítő – búgta negédesen –, hanem, hogy megédesítsük...

 Ghotagrom kezdte már érteni. Csak hinni nem merte.

 Ám, hogy néha a lehetetlennek tűnő fantáziák is valósággá válhatnak, annak bizonyságául Noyk szorosan a nővére mögé lépett, kedvesen Kyon bal vállára támasztotta az állát, és két karjával hátulról átkulcsolta a karcsú derekat. Ujjait azonban nem fonta össze nővére csupasz, telt keblei alatt, hanem felfelé mozdította, az alma formájú gömbökre csúsztatta, a mellbimbókat cirógatta. Kyon oldalra hajtotta a fejét, és szájon csókolta nővérét. Ajkuk összeforrt, ahogy hosszan, szenvedélyesen csókolták egymást, és az égővörös haj szálak közé világos tincsek keveredtek.

 – Ffaaaaaaaaaaaahhhhgggh! – nyögte Ghotagrom a döbbenettől letaglózottan. – Ez meg... ez meg hogy lehet?!

 A sziromajkak szétváltak; a puhábbik ezt rebegte:

 – Csak állsz ott és nézel... vagy talán hasznodat vehetjük? – Mozdulj már, bamba! – sziszegte Kyon, és éles vonású macskaképén nem titkolt várakozás ragyogott. – Mutasd, milyen férfi vagy! – De ti... Sápatagok vagytok! Orgyilkosok, nem kéjnők!

 – Ó, kedvesem – búgta Noyk. – E kettő oly közel áll egymáshoz, hogy a határok néha összemosódnak. És egyébként is...

 – Kéjnőknek kell higgyenek minket – szögezte le Kyon. – Ez a magyarázat arra, hogy miért viszel magaddal mindenhová. Tehát úgy játsszuk, hogy hihető legyen!

 – Csakhogy ennek színlelése nekem... vajmi kevés! – vitatkozott egyre gyámoltalanabbul Ghotagrom. – Én igazi szajhákat akarok! – Beérnéd oly kevéssel? – csodálkozott Kyon. – Olcsó szajhákkal, amikor mi is itt vagyunk? Mi élvezzük a munkánkat... és szívesen vegyítjük némi szórakozással.

 – Ugye, nem akarsz bennünk csalódást kelteni?

 A két ikernővér ismét csókot váltott, aztán egyszerre dobták le köpenyeiket. Ott álltak anyaszült meztelenül, csodálatos, hosszú combokkal, keskeny derékkal, hatalmas, formás mellekkel, gondosan nyírt, kékre festett fanszőrzettel.

 Ghotagrom szeme csaknem kifolyt a gyönyörűségtől.

 – Na, gyerünk! – vicsorogta felbuzdulva. – Csapjunk a kancák közé! Ffaggh! Senki ne mondhassa, hogy egy Kerítő rosszul bánik a testőrnőivel!

 – Tudod, mit jelent a nevünk?

 – Ki a francot érdekel?! Gyerünk már, némberek, vessétek rám magatokat! Nem látjátok, mekkora készen állok?

 – Méreg és Méz – duruzsolta Noyk. – És én vagyok a finom, édes Mézecske...

 – Magamtól nem találtam volna ki, azt hiszed? – háborgott a férfi. Magához rántotta mindkét nőt, és kéjes hördülésekkel lebirkózta őket a hatalmas ágyra. Könnyen boldogult; hagyták magukat.

 – Készülj fel, hogy a Méreg kissé csípős lesz! – sziszegte Kyon, és Ghotagrom fülcimpáját harapdálta. – De majd a Mézecske enyhíti a fájdalmadat!

...

Ghotagrom férfiasan kitett magáért, és gondoskodott arról, hogy egyik nősténynek se legyen oka panaszra. Kyon, a Méreg valóban vadnak bizonyult, és néha nem csekély fájdalmat okozott harapásaival, karmolásaival, fojtogatásaival, erőteljes csapkodásaival, ám Noyk valóban oly puha és édes volt, akár a méz, és gyengéd csókjaival enyhítette a kurta fájásokat.

 És valahogy így, ez a kettő együtt volt tökéletes. Egyik a másik nélkül tized ekkora élményt sem nyújtott volna. Viszont Kyon vadsága és kíméletlensége, kombinálva Noyk simulékonyságával, gyengédségével, puha ajkaival soha nem látott gyönyörök csúcsára jutatta a Legfőbb Kerítőt. Nem is csak féltucatszor!

 – Ez... ez rendkívüli volt! – lihegte Ghotagrom hajnaltájt, teljesen kimerülten heverve a csatakosra izzadt párnák ölelésében. – Indítványozni fogom, hogy a Kifacsaró Nővérek mostantól változtassák meg a nevüket Gyengécske Húgocskákra, mert hogy ti vagytok azok, akiket a dicső név megillet! Ffaggh, lányok, lááááányok!! Ti aztán tudjátok, mi az a kifacsarás!

 Noyk közel bújt hozzá, és hosszú ujjaival a férfi szőrös mellkasát cirógatta.

 – Ezek szerint... jó volt neked?

 – Mi az, hogy?! A jónál is jobb! Teljesen kész vagyok! – Elégedett vagy velünk?

 – Óóóó-hoho-hóóó, a legmesszebbmenőkig!

 A két nő összenézett, és egymásra mosolygott. – Akkor most mi következünk?

...

Ghotagrom érezte, hogy az a baljós gombóc, ami megjelent a gigája tájékán a két Sápatag érkezésekor, most vagy félarasznyit fentebb ugrik, eltömíti a torkát, hogy se nyelni, se megszólalni ne tudjon. Végül mégiscsak elhörögte a döbbenet kérdését:

 – Hát... ööö... nektek még nem volt elég?! – Idegesen krákogott. – Na... ehh... ami a lényeg: ennyitől, amit adtam, három-négy kipróbált szajha is a boldogságtól röfögve ájuldozna!

 Noyk a nyakát csókolgatta.

 – Akarod, hogy valami igazán izgalmasat tanítsunk neked? – Momentán nem. Talán majd máskor...

 Kyon azonban már a bal karjával játszadozott. A lepedő sarkát kötéllé csavarva odakötözte a csuklóját az ágy egyik főoszlopához. Noyk eközben ugyanezt tette a jobb csuklóval.

 Ghotagrom izgatottan göcögött, és belement a játékba.

 – Azt hiszitek, nem csináltam még ilyet?

 – Amit mi teszünk veled, olyat még biztosan nem...

 Az ikernővérek kuncogva megélénkültek. Mindketten lecsusszantak az ágyról, és padlóra dobott köpenyeik bélésében turkáltak. Hamar megtalálták, amit kerestek. Kyon egy háromágú korbácsot szorongatott a kezében, Noyk pedig valami lapulevélféleséget.

 Ghotagrom hangjába több gyanakvás költözött, mint érdeklődés.

 – Hát az meg... micsoda?! – követelte.

 – Kéjkorbács. – Kyon szeme különös fénnyel csillogott.

 – Kéééjkorbááács? Kéjt fog okozni nekem?!

 Hamar kiábrándították:

 – Nem neked. Nekünk.

 Mielőtt a Legfőbb Kerítő tiltakozhatott volna, Noyk kedvesen ránevetett, a nyakába ugrott, és betapasztotta a száját, ám ezúttal nem puha ajkaival, hanem azzal a ragacsos levélszerűséggel, amit alattomos módon szorongatott.

 Ghotagrom sem ordítani, sem kiabálni nem tudott. Megpróbálta lehajítani magáról Noykot, ám megkötözött keze miatt csak vergődni tudott, a nyúlánk, karcsú nőszemély viszont hihetetlenül erős volt, teljes súlyával ráfeküdt, és lefogta.

 – Ne félj, nem fog fájni! – súgta édesen, majd az igazság kedvéért pislogva hozzátette. – Legfeljebb egy kicsit... baj?

 Kyon az ajkába harapott, megsuhogtatta a korbácsot, és lecsapott. A szíjak java része Noyk meztelen testén csattant, és a szőke nő kéjesen felnyögött:

 – Üss, te szuka, üss, ne csak cirógass! Méééég!

 És ikernővérét nem kellett biztatni. Újra meg újra lecsapott a korbáccsal, és ütötte-verte az ágyon vergődő párost. Ghotagrom igazából nem a korbácsütésektől szenvedett; bár persze őt is eltalálta a szíjak egy része. Nem, neki a veszekedett démonná vadult szőke „Mézecske" okozott rettenetes kínokat, aki a verés okozta kéjtől csaknem eszét vesztve vergődött, rúgott, harapott, és szinte bordákig vájta éles körmeit.

 Amikor Noyk hangosan nyögdécselve kielégült, Ghotagrom felkaristolt hasa és mellkasa tocsogott a szivárgó vértől. Nem volt ez persze oly fájdalmas, mintha valami komoly sebesülés érte volna, de valahogy, jelenlegi kifacsart állapotában erre az érzésre egyáltalán nem vágyott.

 – Kész? Végeztél? – érdeklődött sürgetően Kyon. Lerángatta pihegő nővérét a vércsatakos férfitestről, és a kezébe nyomta a korbácsot. – Akkor most te jössz! Ne lazsálj!

 Ő vetette rá magát az elszörnyedéstől megreszkető Ghotagromra, kezdésként az orrába harapott, aztán végignyalta a férfi szőrös pofacsontját, és biztatóan a fülébe súgta:

 – Remélem, ízlett a bársonyos Mézecske... mert amit most Méregtől kapsz, jóval szúrósabb lesz!

 Ffaggh! – gondolta Ghotagrom, de tiltakozni nem tudott.

 Hogy mi történt ezután, azt a Legfőbb Kerítő nem tudta követni, mivel közben többször is elájult. Egy biztos, mélyen hallgatott erről az éjszakáról, nem osztotta meg sem Rőt Agyarral, sem a testvéreivel szokatlan élményeit. S az is biztos, hogy érdeklődve nézett a hosszú utazás elé; úgy sejtette, elgyötört és kifacsart teste hosszú ideig nem fogja nehezményezni a nőstények hiányát.

 Vagy talán soha.

...

Másnap előzőleg összeválogatott kétszáz fős kíséretének és a Rőt Agyar által vezetett nyolcvanfős testőrségének oltalmazó gyűrűjében elindult, hogy körbejárja az északi orkok törzseit. Északkeletnek indultak, a Gogroh Sivataga irányába, hogy elsőként legközelebbi szomszédaikat, a Gonosz Agyúakat látogassák meg. Annál is inkább fontos volt elnyerni a szövetségüket, mivel minden további út az ő területükön keresztül vezet. Illetve kínálkozhatott volna még egy lehetőség – átkelni a Gogroh-folyón, és keresztültörtetni a Fekete Karmok félelmetes dzsungelén, ám ezt Ghotagrom, érthető okokból, még elvi lehetőségként sem vette számításba.

 Bár e tárgyalókülönítménynek az ellátmányt szállító szekereken kívül része volt két díszes úti batár is – az egyik kényelmesen párnázott hintóféle -, Ghotagrom hetykén kijelentette, hogy roppantmód szégyellné magát, ha nem nyeregben tenné meg az utat, mint ahogy az a Legfőbb Kerítőhöz illik.

 – A hintó úri asszonyszemélyeknek, gyerekeknek meg hájas kereskedőknek való – vetette oda hetykén Yl'Agdardaghnak –, meg hozzád hasonló, elpuhult mágusoknak.

 Eközben még véletlenül sem pillantott a háttérben álldogáló két Sápatag némber felé, de meg mert volna esküdni, hogy grimaszolnak és vihognak. Ám amikor végül mégis odapislantott, azt látta, hogy Kyon és Noyk faarccal bámulnak feléje, és csipetnyi érzelem sem árulkodik az együtt töltött éjszakáról.

 A lenszőke zoldrun nem reagált semmit ura gúnyolódására, csak megigazította a bőrfedőt a bal szeme előtt, és egykedvűen vállat vont. Mint ahogy az utazás negyedik napján sem tett megjegyzést, amikor egy kurta pihenő után, a Legfőbb Kerítő bekukkantott a hintajába.

 – Ne terpeszkedj, varázsló! – mordult rá Ghotagrom. – Húzd öszszébb magad! Hagyj helyet nekem is a saját batáromban! És adj a seggem alá egy ülőpárnát, Grooms rogyasszon meg... de a legpuhábbat ám!

 Az történt ugyanis, hogy Ghotagrom kissé elszámította magát. Mert bár ifjabb korában kiváló és kitartó lovasnak számított, és akár heteket is eltöltött nyeregben, így – harmincon fölül – már nem fogadták túl jól az efféle megpróbáltatásokat kényelemhez szokott tagjai. Az első órákban, még az éjszakai gyötrelmeket követően is, kifejezetten élvezte a lassú poroszkálást Manó nevű csődöre hátán, fűvel-fával megosztotta új keletű élményeit a lovaglás örömeiről... de aztán a délután második felében már egyre kevesebbet beszélt, egyre szótlanabb lett, arca fokozatosan elkomorult, és észrevehetően sokat fészkelődött a nyeregben. Ám ekkor még nem szólt, azt remélte, hogy az éjszakai pihenő után felfrissül, és másnap reggel üdén szökken majd vissza a nyeregbe... később pedig majd csak visszaszokik a szervezete a fárasztó testhelyzethez, csakúgy, mint régen. De persze a második nap még keservesebbnek bizonyult, mint az első, és Ghotagromnak roppantul kellett ügyelnie az arcvonásaira, hogy el ne árulja feltört ülepe fájdalmait. Még a harmadik napot is végigküzdötte hősiesen, összeszorított foggal, de miután kísérői már-már nyíltan összevigyorogtak meggörnyedő háta mögött, mégiscsak a hintó kényelme mellett döntött.

 – Csupán pár órára ülök be – magyarázta a komoly képű mágusnak -, hogy átbeszéljük a tárgyalási stratégiát... aztán ismét nyeregbe pattanok.

 Ebből persze az lett, hogy jó alaposan át kellett beszélniük a „tárgyalási stratégiát", meg minden egyebet is, amit csak egy kicsit is fontosnak tartottak.

 Yl'Agdardagh rendkívül készségesnek bizonyult. Előhúzta az ülése alól féltve őrzött, bronzveretes ládáját, és kikotort belőle egy boranbőr tekercset. Csupán néhány pillanatig tanulmányozta a kézírásos, kusza sorokat a rázkódó hintóban, majd biccentett.

 – A Gonosz Agyúak sem népességüket, sem harci képességeiket tekintve nem számítanak az ork törzsek között különösebb erőnek – magyarázta. – A veleszületett restségéről hírhedt népség nem az a fajta, akikre egy magára valamit is adó hadvezér a serege alapjait akarná építeni. Vannak harcosaik, komoly kardforgatóik, lándzsásaik és baltásaik, akik igencsak jól küzdenek, ha a szükség megkívánja... vagy ha kellően megfizetik őket. Az íjászaik pedig kimondottan jól értenek a dolgukhoz. De mint említettem, túl lusták ahhoz, hogy ők legyenek a sereged ütőerői.

 – Ezt én is nagyon jól tudom – dörmögte Ghotagrom. – Nem tartom valami sokra ezt a koszos, sivatagi csürhét, mégis szükségünk van rájuk. Minden lehetséges szövetségest meg kell nyernünk!

 – Így igaz – motyogta a mágus, aki azóta, hogy a fél szemét elvesztette, alaposan megváltozott. Csendesebb és visszafogottabb lett, már nem hőzöngött a varázserejével. – Van viszont valami, amiben kimondottan nagy hasznukat láthatjuk. Ugyanis köztudottan a Gonosz Agyúak közül kerültek ki a Kondor történelmének legnagyobb hitszónokai és lángszavú prédikátorai, akik valamennyien képesek megrendelésre is lángra gyúlni, lelkesedni és lelkesíteni, mivel egyáltalán nem ellenségeik saját zsebüknek.

 Ghotagrom bólogatott.

 – A háború megindításában a legfontosabb tényező a pénz, igen. De legalábbis rögtön a második helyen áll az Eszme, egy Szent Cél, amiért az egyszerű orkok háborúba mennek, amiért képesek lelkesedni, ölni, és halni is, ha kell. – Eltöprengett. – Érdekes, ezen még nem is gondolkodtam. Ki kellene találnunk valami jó eszmét, amivel a bizonytalankodókat is magunk mellé állíthatjuk!

 – Ne törd ezzel magad, barátom! – Yl'Agdardagh mosolygott. – Fizesd meg jól a Gonosz Agyúakat, mert ők épp ennek a mesterei!

Kiagyalják ők a megfelelő „eszmét", amire szükségünk van ehhez a háborúhoz! Ha ők szétküldik hírhedt prédikátoraikat, hidd el, még a vének és a nyomorékok is kardot ragadnak!

 Elég sokat beszélgettek még erről a hintó árnyékában; mert hogy hosszú volt az út, amit meg kellett tenniük...

Gonosz Agyúak

Aranykéz Ghotagrom háromhetes, fáradságos zötykölődés után végül ismét nyeregbe szállt. Délceg főnökként, lóháton akart bevonulni a Gonosz Agyúak „fővárosába", nem holmi hintóban hűsölő puhányként. Két hete vánszorogtak már Gogroh Sivatagának peremén, és több tucatnyi szánalmas települést hagytak maguk mögött. Rongyokba, állatbőrökbe öltözött – vagy épp teljesen csupasz – sivatagi orkok bámulták meg őket, néha-néha nomád lovasok keringtek körülöttük, magányosan vagy csapatostul, de sohasem jöttek közelebb, és sohasem voltak annyian, hogy egy váratlan támadástól tartani lehessen.

Ennek dacára persze Rőt Agyar roppant szigorral osztotta be az őrsé get, és éjszakáról éjszakára személyesen ellenőrizte az éberségüket.' Ha bármiféle lazaságot tapasztalt, kíméletlen botütésekkel büntetett.

 – Ébernek kell maradni! – recsegte a bronzvörös üstökű zsoldosvezér újra és újra. – Nem bízom ezekben a sunyi sivataglakókban. Még a szemük se áll jól.

 A sivatagi nomádok messze elkerülték őket, csupán távoli dombok és homokdűnék tetejéről bámészkodtak, és bár egészen nyilvánvalóan mindvégig figyelték őket, és elvitték jövetelük hírét a megfelelő helyekre, nem tettek semmiféle ellenséges mozdulatot.

 Igaz, az indulást követő tizenkettedik éjszakán történt némi atrocitás, de az nem esett olyan súllyal latba, hogy komoly támadásnak vegyék. Már a végtelennek tűnő homokdűnék árnyékában pihentek, amikor az éjszaka közepén három vakmerő nomád bekúszott a táborukba. Elvágták két őr torkát, és fél tucat lovat elragadtak. Ketten közülük megléptek a zsákmánnyal, harmadik társuk – egy kölyök – azonban rajtavesztett. Ő épp a Legfőbb Kerítő koromfekete paripáját próbálta meglovasítani... Manó azonban lehajította a hátáról. A kölyöknek nem tört ugyan csontja, de az eséstől kificamodott a bokája, és a bal vállcsontja is kiugrott a helyéből.

 Rettenetes kínokat állhatott ki, miközben elfogták és kíméletlen durvasággal az álmából felriadó Ghotagrom elé ráncigálták.

 – Ennek a nyavalyásnak a te paripádra fájt a foga, uram – recsegte Rőt Agyar. – Vágjam le a fejét, és tűzessem lándzsahegyre?

 Ghotagrom rámeredt az ork ifjúra, aki reszketett ugyan a rongyait szorosan markoló, fenyegető harcosok gyűrűjében, ám szőrös képe dacos vicsorba gyűrődött, és a szeme gyűlölettől parázslott.

 – Érted, amit mondok, kölyök? – kérdezte Ghotagrom lassan és tagoltan beszélve az orga nyelvet. – Megérted szavaimat?

 – Jah.

 – Jah? – visszhangozta Ghotagrom. Aztán a fejét ingatta. – Ez az utolsó szavad, mielőtt leüttetem a fejed?

 – Tégy, amit akarsz. Hibáztam. Ügyetlen voltam. Elfogadom a ha lált. Gyerünk már! Öless meg! Mire vársz?!

 A fiú valami furcsa, kaffogó dialektust beszélt, de érteni lehetett minden szavát.

 Sátra mélyéről a félszemű zoldrun bukkant elő, tétovázó urához vánszorgott, közel hajolt hozzá, és a fülébe súgta:

 – Ha megölöd, híre megy, és nem szövetségeseket nyerünk, hanem ellenségeket.

 Ghotagrom úgy meredt az udvari varázslóra, mint valami gyengeelméjűre.

 – Azt hiszed, nem tudom? – Visszafordult a kölyökhöz. – Mi a neved, fiú?

 Az ifjú sivataglakó önérzetesen felvetette a fejét.

 – Rakh fia Rakh az, ha tudni akarod, kinek vakmerő testvérei lopták el hat pompás lovadat!

 Ghotagrom egy hosszú pillanatig töprengett.

 – Figyelj rám, Rakh fia Rakh! Te és a fivéreid lopni jöttetek a táboromba, megöltétek két katonámat, elloptátok hat jó lovamat... én mégsem fogok bosszút állni rajtad. – A szemébe nézett a meghökkent kölyöknek. – Elmehetsz szabadon, Rakh fia Rakh. Térj haza a tieidhez, és beszéld el a történetedet mindenkinek! Aranykéz Ghotagrom az, a Legfőbb Kerítő, aki szemet hunyt tetteid fölött, és nem torolta meg az ellene elkövetett bűnöket. Hogy miért nem? – Hosszan kivárt, mielőtt megadta a választ saját kérdésére. – Mert én, a Kerítők főnöke nem gyilkolni jöttem a Gonosz Agyúak földjére, hanem tárgyalni, szövetségest keresni. – Intett. – Elmehetsz, fiú, vidd hírül mondandómat! Neked kegyelmet adtam, mivel nem tudhattad tárgyalási szándékaimat... ám ha ezek után még valaki az enyéim életére tör, avagy bármiben is megkárosít, nem leszek hozzá kíméletes! Megérted, amit üzenek? Bárki támad is ellenem a tieid közül, annak halála rettenetes lesz, és a te lelkeden fog száradni... mert nem figyelmeztetted!

 Rakh fia Rakh ernyedten pislogott.

 – Megértettem, Kerítő – vetette oda hetykén. – Ámde nem vihetem el szavaidat sehová, lévén, hogy sánta lettem és ferde vállú.

 A batár árnyékából a vörös hajú Kyon libegett elő a maga nesztelen, kecses módján.

 – A bokája megdagadt, azzal nincs mit tenni – szögezte le a legcsekélyebb bevezetés nélkül –, de azt a vállat egy mozdulattal a helyére rántom!

 – Nono! – hörögte a sivatagi nomád ingerülten. – Énhozzám aszszonyszemély ne nyúljon!

 Ghotagrom azonban kíváncsi volt, mi történhet. Intett:

 – Tedd!

 Kyon ellentmondást nem tűrően megragadta a kölyök karját, és jókorát rántott rajta. Rakh fia Rakh ordított a fájdalomtól, a szeméből könnyek potyogtak.

 – Vállcsont a helyén – jelentette Kyon csillogó szemmel. – Jó lesz így, fiú... vagy rángassam vissza a ficamodásba?

 Élveteg némber!

 Ghotagrom elsápadt kissé, mivel annak a bizonyos fájdalmas éjszakának az emléke még mindig kísértette. Mégis mosolygott. Intett Rőt Agyarnak.

 – Adjatok alá lovat!

 A zsoldosok bronzvörös üstökű kapitánya, aki eleddig szélesen vigyorgott a félork nőszemély megjegyzésén, e pillanatban elkezdett le vegő után kapkodni.

 – Miii? Hogy micsoda? Lovat, uram? Alá? Ennek a koszhodt nomád kölöknek, ki megölte két jó katonámat? No de, uram!

 Ghotagrom azonban már eldöntötte, mit akar.

 – Hagyjátok ellovagolni! Hagyjátok, hogy elmondhassa, a Kerítők küldöttsége nem gyilkolni jött!... Menj, fiú, menj, amíg meg nem gondolom magam!

 Némi tétovázás után hoztak neki egy tartalék gebét. Még fel is segítették a hátára. Aztán Rőt Agyar dühösen rácsapott a ló terebélyes farára.

 – Fuss, fuss, te kis rohadék! Örvendj, hogy élve megúsztad!

 A ló és csenevész lovasa pillanatokon belül beleolvadtak az éjszakába...

 ...ám az tény, hogy Rakh fia Rakh megtette, amit elvártak tőle. Elterjesztette megmenekülése történetét. Ezek után egyetlen sivataglakó sem háborgatta a Kerítő küldöttséget, sem nappal, sem éjjel.

 – Tetszett a kíméletességed, Kerítő – súgta a fülébe Noyk egy zavartalan pillanatban. – Egészen felforrósította a keblemet! Ha esetleg női gyengédségre, csókokra és ölelésre vágysz, tudod, kinek szólj...

 – Hát nem neked, az biztos.

 A két elvágott torkú őrön és az ellopott hat lovon – plusz az ajándékba adott gebén – kívül mindössze minimális veszteség érte a Kerítőket utazásuk három hete alatt. Két további lovuk pusztult el kígyómarás következtében, egy igavonó pedig legurult a homokdűnéről, és a lábát törte. Egy ork harcos rángógörcsöt kapott, és megfulladt saját nyelvétől, egy vén zsoldost pedig gutaütés ért a tűző napon, és egyet' len szó nélkül kizuhant a nyeregből.

 Ám mindezektől függetlenül a Legfőbb Kerítő és népes kísérete bántatlanul érte el Ibi' Zodit, a Gonosz Agyúak „fővárosát". Városát???

Ghotagrom meglehetősen idegesen és ingerlékenyen törölgette finom szatén kendőjével a nap hevétől verejtékes homlokát, miközben enyhén rángó szemöldökkel nézte az oázist és a vízlelőhelyet körülölelő sivatagi települést, Ibi' Zodit. Bár meglehetősen tekintélyes tábornak számított, hiszen ameddig szem ellátott sátrak ponyvái látszottak, mintha a Gonosz Agyúak éppen valamiféle tanácskozásra, vagy háborúra gyűltek volna össze.

 – Sivatagi nomádok? Ezek? – jegyezte meg a nyugati „civilizáció" kifinomultsághoz és gazdagsághoz szokott Ghotagrom. – Inkább mondanám valami szedett-vedett gennymanó-csürhe rablótanyájának! Itt lenne a Gonosz Agyúak legfőbb emírjének szálláshelye? Ezen a nyomortanyán?

 Feszülten nézett a kezében tartott szatén kelmére: a mocskos és verejtékfoltos anyag láttán – micsoda pazarlás! micsoda kár! – hangulata még inkább elfelhősödött, ideges mozdulattal csomóba gyűrte a kendőt, és ruhája egyik redőjébe süllyesztette. Majd pillantását újra körbejáratta az elé táruló lehangoló látványon: szakadt, toldozottfoldozott, koszlott sátrak tömege; keshedt, mélán kérődző tevék; néhány érdeklődve figyelő keselyű... és azonosíthatatlan szeméthalmok mindenfelé.

 – Ez egy lepratelep. Bár... annak meglehetősen hatalmas.

 Orkot nem is lehetett látni sehol, csak néhány kölyök pislogott a homokbuckák, a szemétdombok és sátorponyvák takarásából gyanakvóan az érkezőkre. Felnőttek még véletlenül sem mutatkoztak.

 – Hol vannak ezek? – elégedetlenkedett Ghotagrom. – Miért nem jön elénk fogadócsapat?

 – Talán a déli hőség miatt – dörmögte Rőt Agyar flegmán. – Vagy... megette őket a szemét.

 – Biztos vagy benne, hogy jó helyen járunk, Agyar?

 – Hát, többé-kevésbé, uram. De tán a csupasz képű mágusod jobbat mondhat. Yl'Agdardagh, aki urával ellentétben nem mozdult ki a hintó hűvöséből, csupán annak ablakán kihajolva szemlélte a tábort, bágyadtan bólogatott.

 – Efelől semmi kétség, barátom! Épp ott van, ahol a térképem jelzi. Ez itt az Ibi' Zodi oázis, a Gonosz Agyúak emírjének szálláshelye. Ez a legnagyobb oázis az egész sivatagban, legalább húszezer ork él itt.

 – Hihetetlen! – csóválta a fejét undorodva Ghotagrom. – Mégis... melyik putriban lakhat ez az... emír?

 – Abban a nagyban ott – mutatta kinyújtott karral a varázsló –, közvetlenül a vízlelőhely mellett.

 – Biztos? – tamáskodott a Kerítő. – Az a rozoga ól semmiben sem különbözik a többi romhalmaztól...

 A zoldrun mágus megnyalta cserepes ajkait.

 – Magad is láthatod – magyarázta –, hogy az a putri nem sátorvászonból van, nem is fából és pálmalevélből, hanem szárított tevetrágyából. Mivel itt, a sivatagban ez a matéria nyújt mind a nappali hőség, mind az éjszakai hideg ellen a legjobb védelmet, joggal feltételezhetjük, hogy ezt csakis fontos személyiség építtethette. Valamint azt is észreveheted, hogy csak ez az egy lakóhely készült ebből a ritka és értékes anyagból, tehát nyugodtan állíthatom, az lehet a főnöki szállás.

 – Jó érvelés. Van esetleg még valami, amit tudnom érdemes?

 – Az emír neve Gkotho Garoth. Grooms felszentelt papja, de az a szájalós fajta, akibe annyi varázserő sem szorult, hogy elűzze a tetveket saját bundájából. Viszont képes kibeszélni a gidát a vemhes kecske hasából. Hírnevét annak köszönheti, hogy állítólag megtérített három dögkeselyűt, miközben elette előlük azt a döglött tevét, amiből a madarak táplálkozni szándékoztak...

 Ghotagrom bosszankodva pillantott embermágusára.

 – Ezt a baromságot most találtad ki?! Teljesen egyedül? Azért, hogy megröhögtess? Ez valami alantas emberhumor? Ily megvető stílusban...

 – Én csak azt mondtam el, amit az emírről beszélnek. Nem állítom, hogy a legenda igaz. Begyűjtöttem az elérhető információkat, és közöltem veled. Ez a munkám, ezért fizetsz.

 – Azért fizetlek, hogy óvd az életem a mágikus támadásoktól. – Azt is teszem.

 – Busás fizetséget kapsz tőlem, vagy sem?

 – Nincs okom panaszra.

 – Akkor, megkérlek, hogy a továbbiakban kímélj meg a sajátos humorodtól, más ork törzsfők kigúnyolásától, és igyekezz a használható tényekre szorítkozni, mászkálóivadék! – Ghotagrom nem várt választ. Hogy elterelje a szót váratlanul jött bosszúságáról, a balján lovagló zsoldos kapitánynak is feltette az iménti kérdést: – Te is úgy gondolod, hogy érdemeid szerint fizetlek, igaz, Agyar?

 – Ha másképp gondolnám, már nem lennék melletted, uram – felelte magától értetődő egyszerűséggel amaz, és kivillantotta nevezetes vörös fogait. – Tudod te jól.

 – Tudni tudom, hiszen mondtad már – fanyalgott a Kerítő –, de nem nagy öröm tudni, hogy a hűségedet csak a pénzem élteti.

 – De legalább élteti. S amíg a hűségem csengő aranyakkal táplálod, bajod nem eshetik.

 Igazad van. És én igyekszem megbecsülni az igazságot, ami igencsak ritka madár mifelénk.

...

Rőt Agyar és kompániája már nyolcadik éve oltalmazta őt. A kezdetek kezdetén a zsoldosvezér megesküdött, hogy legjobb tudása szerint szolgálja, sosem csapja be, és semmit nem hallgat el előle. Ez afféle felszínes fogadalomnak tűnt akkor, ám hamar kiderült, hogy Agyar végletesen komolyan gondolta, és a Kerítők között szokatlan – mármár bántó – nyíltsággal és keresetlen szavakkal közölte urával a közlendőit. Ghotagrom eleinte nem tudta eldönteni, örüljön-e ennek, vagy személyes sértésnek tekintse, de aztán megtanulta értékelni ezt a zavarba ejtő egyenességet és szókimondást.

 – Egy szóra, uram! – állt elé szolgálata első hetének végén Rőt Agyar.

 Nyilvánvaló volt, hogy a kevés beszédű zsoldosvezér nem valami potomság miatt tartja fel.

 – Hallgatlak, Agyar!

 – Uram, tudtodra adom, hogy közvetítők környékezték meg néhány katonámat. Temérdek pénzt ígértek nekik, hogy ma éjszaka, amikor hazafelé kísérnek a szajháktól, ellened forduljanak, és levágjanak.

 Ghotagrom azt sem tudta, min döbbenjen meg jobban: azon a szenvtelenségen, ahogy ezt az egészet a zsoldosvezér előadta; vagy magán a tervezett merényleten.

 – Nos... ööö ... remélem... a katonáid nem fogják teljesíteni ezt a számomra... hm... életbevágó kérést... annál is inkább, mivel elmondták neked ezt... Jól gondolom, ugye?

 Rőt Agyar elhúzta a száját, és cinikus felhanggal folytatta:

 – Uram, a katonáim egyszerű zsoldosok, mint ahogy én magam sem ifjonti lelkesedésből szolgállak, hanem pénzért. Ha valaki többet fizet, őmellé állunk.

 – És a becsület? A tisztesség?

 – Egy zsoldosnak nincs szüksége efféle hívságokra, uram. De ha már szóba hoztad... az én tisztességem és becsületem ebben áll: nem árullak el, nem fordulok ellened, amíg veled nem beszélek, és a katonáimnak sem engedem. Bármikor megkörnyékeznek, ugyanezt fogom tenni, amit most: eléd állok, és elmondom, hogy rád ígértek, uram. Eztán már rajtad áll, tartod-e az új ajánlatot... avagy sem.

 Ghotagromnak azóta többször is eszébe jutott ez a beszélgetés, és az, hogy a zsoldosvezér a maga egyszerű, faragatlan; mégis becsületesnek mondható módján milyen igazságot mondott. És a Kerítő megbecsülte ezt: akkor is, most is. Gyorsan tudatosította Rőt Agyarral – aki ezt továbbította a katonái felé –, hogy minden ellenajánlatot tart, és valamennyire ráígér látatlanban húsz aranyat. Ellenben további százat ad minden egyes ajánlattévő fejéért...

 A zsoldosok akár vissza is élhettek volna az ajánlatával, de nem tették. Valamennyien Rőt Agyar keze alatt harcoltak, és az ő elvei szerint éltek. Tíz megkeresés történt az elmúlt nyolc év alatt, ám ebből egy sem az utolsó három évben. Mert mára az ellenségei is kénytelen-kelletlen belátták, hogy Ghotagromhoz nem a zsoldosain keresztül vezet a legrövidebb út ellenben a gyors halálhoz igen.

...

– Rendben – szólt Ghotagrom, visszazökkenve a pokol tornácához hasonlatos, kemenceszerűen izzó jelenbe. – Tegyük tiszteletünket ennél a... keselyűmegtérítő emírnél.

 – Bejelentem jöveteledet – biccentett Rőt Agyar, és megsarkantyúzta csatakosra izzadt hátasát.

 A kíséret zöme megállapodott az oázis szélén, és fáradt lovaikat itatták a kicsinyke „tó"-nál, amit mellesleg jobb helyeken legjobb esetben is legfeljebb „jókora pocsolya" néven emlegettek volna. Ám itt, a sivatag peremén, sőt, a peremnél egy picikét még beljebb is, ekkora vízmennyiség már valóságos kincsnek számított, legyen annak vize bármennyire sáros és zavaros.

 Csupán egy kisebb csapat – nagyjából egy tucatnyi válogatott zsoldos – maradt Ghotagrom mellett. No meg persze a két levakarhatatlan nőszemély, Kyon és Noyk, akik mindvégig lóháton utaztak, és csöppnyi jelét sem adták annak, hogy a nyereg feltörte volna csinos feneküket. Egy pillanatra sem tágítottak Ghotagrom közeléből; állandóan rajta tartották a szemüket.

 Yl'Agdardagh is érdeklődve szedelőzködött, hogy elkísérje urát az oázis emírjéhez, de Ghotagrom sietve lebeszélte róla.

 – Maradj csak a seggeden, varázsló, megbújva a batárban, ahogy eddig is, és ne nagyon mutogasd a szőrtelen képedet! Alig hiszem, hogy kedvelnék errefelé az emberfajzatokat.

 A zoldrun morgott valami olyasmit, hogy szívesen gyarapítaná ismereteit a Gonosz Agyúakról első kézből, hogy kibővíthesse róluk szóló jegyzeteit, és esetleg tisztázhassa mi a valóság az emírről terjengő keselyűs pletykákban, ám Ghotagrom nem tűrt ellentmondást.

 – Ne a tekercseiddel foglalkozz most, hanem azt fürkészd minden mágiáddal, nem tervez-e támadást ellenem valami alattomos varázsló, sámán vagy pap!

 Yl'Agdardagh dünnyögve visszabújt a hintó belsejébe, Ghotagrom pedig tucatnyi kísérőjével beügetett Ibi' Zodi oázisba, arra, amerre Rőt Agyart elnyelte a sátorrengeteg.

 A zsoldosok a kimerítő lovaglás ellenére is fegyelmezetten tették a dolgukat: bár a szűkösen egymás mellé emelt sátrak között nem sok terük maradt, mindvégig igyekeztek a lehető legbiztonságosabb alakzatot felvenni. Rőt Agyar ifjú hadnagya, Vén Ordas – egy kölyökképű, orkok között szokatlanul barátságos kinézetű figura, akinek báránybőr-külseje mögött egy vén toportyán ravaszsága és kíméletlensége lakozott – felzárkózott Ghotagrom mellé, a csapatból ketten pedig a zsoldosvezér után ugrattak. Minden olyan simán, olyan zökkenőmentesen ment, hogyha az oázis lakói közül valaki támadáson törte volna a fejét, hát nem látott volna felvillanni pillanatnyi lehetőséget sem. A zsoldosok védőőrizete nem lazult fel, nem nyílt meg.

 Rőt Agyar éppen akkor lépett ki a nagy ház ajtaján, amikor Ghotagrom és kísérete odaérkezett.

 – Rendben – vakkantotta a maga kurta módján. – Tudták, hogy jövünk.

 – Az emír?

 – Fogad téged, uram. Nem túl bizalomgerjesztő figura, de talán nem lesz vele gond. Ha pedig mégis, melletted leszek. – A zsoldosvezér a homlokát ráncolta. – Ne nyúlj semmihez odabenn, uram, ha nem akarsz magadnak rosszat, és ne fogadj el semmilyen kínálást... csak ha én rábólintok!

 – Na várjunk csak...

 Rőt Agyar azonban nem várt, nem adott magyarázatot, máris viszszalépett a házba.

 Ghotagrom bosszúsan felhorkant.

 – Na, kösz, Agyar... azért örülök, hogy szóltál... marha sokat segítettél...

 Visszapillantott a várakozó pozíciót elfoglaló Vén Ordasra, a türelmetlenül toporgó Noykra és Kyonra, majd grimaszolva, fanyar képpel bemasírozott a zsoldosvezér után.

...

A kinti verőfény után szokatlan volt a trágyaház félhomálya, de a Legfőbb Kerítő nem annyira emiatt, hanem az odabent terjengő szagok okán torpant meg rögtön a belépést követő pillanatban. Fullasztóan hatott rá a benti szag kavalkád: izzadság és mosdatlanság bűze, ami különféle émelyítő pacsulik és füstölők átható illatával keveredett. A Kerítők szellős palotáihoz szokott, finnyás Ghotagrom először még a lélegzetét is visszafojtotta, de aztán gyorsan belátta, hogy ez az állapot hosszú távon nem tartható, így kénytelen-kelletlen levegőt vett, bár ettől csaknem kifordult a gyomra.

 A bűzt meg sem próbálta megszokni, de a szeme hamar alkalmazkodott a benti félhomályhoz.

 Mindenfelé súlyos, foltozott és koszlott függönyök, kelmék lógtak, amik átláthatatlanná és labirintusszerűvé tették a ház belsejét. A szagok, a homály és a fellógatott szövetek kuszasága roppant nyomasztó an hatott Ghotagromra; úgy érezte, mintha mocsárban gázolna: megülő ködpára, kén-, posvány és elmúlásszag keverékében.

 Biztos, hogy nem lapulnak itt orgyilkosok?

 Óvatosan kerülgette a lógó lebernyegeket, igyekezve betartani Rőt Agyar figyelmeztetését, hogy ne éljen semmihez.

 Aztán, ahogy óvatosan haladt előre, egyszer csak odaért... valahova.

 Rőt Agyar állt mellette oldalvást, a lába előtt pedig piszkos párnákon és szutykos vánkosokon egy sivatagi köpenyt viselő, a ház belsejéhez hasonlóan tisztátalan és bűzlő, sunyi szemű, hihetetlenül hájas ork hevert fél könyökre támaszkodva, aki unatkozó érdeklődéssel pislogott fel a vendégére. Körülötte pedig legalább tucatnyi ork nőstény ült vagy feküdt. Voltak, akik pálmalevelekkel legyezgették a fekvő alakot, mások a hájas testet simogatták, masszírozták, a többiek pedig szépítkeztek, magukat és egymást csinosítgatták, vagy csak bambán bámultak a jövevényekre.

 – Gkotho Garoth, Gonosz Agyúak emírje! – kezdte kimérten Ghotagrom, nem akarván kivárni azt a végtelen időt, míg végre megszólítják. – Köszönöm, hogy fogadsz engem. Sokat hallottam rólad, bár személyesen eleddig még nem találkoztunk... Örömömre szolgál, hogy végre megismerhetlek.

 – Simulékony, semmitmondó szavak. Pfheeh! – A minimum százötven kilós házigazda magas fejhangon beszélt, szinte sipított. Dupla tokája ritmikusan remegett. – Méltók egy Kerítőhöz... de nem a Leg főbb Kerítőhöz. Gyerünk, fiam, beszélj férfiként... vagy ha erre képtelen vagy, csatlakozz a hárememhez!

 Ghotagrom a füle hegyéig vörösödött. Oly sok vér tolult az arcába, hogy szinte kibuggyanni vágyott a szemüregein. Azzal sem törődött, hogy zsoldosvezére figyelmeztetően megérintette a csuklóját, mintegy óvatosságra intve.

 – Hájas fingzsák! – sziszegte mérgesen. – Hát ez a szokás a Gonosz Agyúaknál? Sértésekkel fogadni a magas rangú vendéget?... Tudod te, kit sértegetsz, emír?! Tudod te, ki látogatott el a mocskos, bűzös hajlékodba? !

 – Persze, hogy tudom. – A hájtömeg, két háremhölgye segítségével nehézkesen feltápászkodott, és közelebb totyogott Ghotagromhoz. Most lehetett csak igazán látni, mennyire kövér is valójában, hisz' eddig szinte szó szerint szétfolyt a párnákon. – Aranykéz Ghotagrom vagy, le sem tagadhatnád. Ó, fiú, fiú, megszólalásig hasonlítasz apádra!

 – Ismerted őt?

 – Hogy ismertem-e? Azt a minden hájjal megkent Telezsákot? – Az emír vihogott. – Hát hogy a kondorkeselyűbe ne! Derék ork volt, Grooms nyugosztalja haló porában! Volt egy-két közös ügyünk annakidején... ajajajaj, micsoda remek üzleteket kötöttünk! Most is belesajdul a bugyellárisom, hogyha rágondolok... Olyan agyafúrt volt, hogy még a legöregebb sivatagi rókával is felvette a versenyt! Kedveltem a vén csibészt... bár ő mindig Zsírosbödönnek csúfolt, amit igazából nem nagyon szerettem... de én meg Likaskezűnek neveztem.

 – Likaskezű? – mormolta Ghotagrom meglepetten. – Apám mesélte, hogy egy Zsírosbödön nevű, hájas pojáca ragasztotta rá ezt a gúnynevet... de többet sohasem mondott, én pedig mindig elképedtem, amikor nagy ritkán felemlegette ezt. Hisz' sosem voltak barátai, legfeljebb üzlettársai... és a gúnyt sohase' tűrte el, senkitől...

 – Látod? A barátjának tartott. – A Gonosz Agyú kiszámíthatatlanul vigyorgott. – Én is annak tartottam őt, ezért küldtem a temetésére hat teverakomány ritka illatszert, nemes olajakat és füstölőt, hogy a halotti máglyája a rangjához méltó legyen.

 – Azt a sok bűzölgő izét... te küldted?!

 – Egyszer az életben én is lehetek bőkezű... ha már a barátomat temetik.

 Ghotagrom inkább nem fejtette ki bővebben a véleményét a „ritka illatszerek", „nemes olajak" és egyebek minőségét illetően. Igyekezett elfelejteni apja búcsúztatószertartását, mely csaknem botrányba torkollott az orrfacsaró bűz miatt.

 Alaposan végigmérte az emírt.

 Az én apám barátkozott egy... ilyennel?! Hihetetlen...

 – Üdvözöllek szerény hajlékomban, halott barátom fia, Aranykéz Ghotagrom. – Gkotho Garoth az elképedt Kerítő mellé lépett, kedélyesen meglapogatta a hátát, majd amúgy „atyaian" átkarolta a vállát, és megszorongatta azt. – És annak külön örülök, hogy nem rejtegetsz orgyilkos fegyvert az öltözéked alatt.

 – Legfőbb emír! – szólalt meg ekkor fojtottan Rőt Agyar. – Kérlek, szólj rá az Asszonyskorpiódra, hogy ne nyúljon ahhoz a selyemzsinórhoz, különben kénytelen leszek levágni a kezét!

 Az emír meglepődve fordult a zsoldosvezér felé, de az nem nézett vissza rá, hanem kezét a kardja markolatán tartva, ugrásra készen figyelte az odaliszkok egyikét.

 – Jól hallottam, Asszonyskorpiót mondtál? – érdeklődött Gkotho. – Fenyegető hangot használsz... az én hajlékomban?

 – Nem szívesen teszem, uram – felelte tekintetét el nem vonva az asszonyról Rőt Agyar. – Mégis, figyelmeztetlek, ha még egy arasszal közelebb nyúl a zsinórhoz, habozás nélkül megcsonkítom.

 Ghotagrom úgy érezte, mint akinek a feje fölött összecsapnak a hullámok: mintha valami álomban járna, minden szétfolyt és ködszerűvé vált körülötte.

 Az építmény fala mellett fekvő, hiányos öltözetű, csábos alakú odaliszkok egyike jeges tekintettel meredt Rőt Agyarra, miközben egyik keze óvatosan egyre közelebb csúszott a falon lógó selyemzsinórokhoz.

 Gkotho Garoth felhördült.

 – Te nyavalyás zsoldos! Te akarsz itt parancsolgatni...

 Rőt Agyar mit sem törődött vele. Sólyomtekintettel figyelte az aszszonyt, és mielőtt annak keze elérhette volna a közelebbi zsinórt, már ugrott is.

 Az odaliszkok felbolydultak, pengék villantak mindenfelől.

 – Állj!! – kiáltotta egyszerre Gkotho és Ghotagrom.

 És szavuk hatalmat hordozott: mindenki mozdulatlanná dermedt a házban. A Legfőbb Kerítő csak most tudta felmérni, mi minden történt egyszerre, a pillanat tört része alatt.

 A zsoldosvezér kezében két csupasz penge villant: tőrét a falnál ülő asszony torkánál tartotta, a kardjával két pengét hárított magától, amik a nyaka felé vágtak – két másik odaliszk tartotta azokat.

 – Szerencséd, hogy nem sebezted meg nővérünket – sziszegte az egyik asszony –, különben darabokban hagytad volna el ezt a házat, a kutyák örömére...

 – Uram szavára álltam meg, mert így akartam! – vicsorgott vissza a zsoldosvezér. – Ne hidd, hogy megijedtem tőletek! Ismerem a fajtátokat, öltem már közületek valót, nem is egyet.

 – Négyünkkel aligha bírtál volna el egymagad!

 – Na jah! – recsegte egy ismerős hang a háttérből. – Csakhogy nincsen ám egyedül!

 Ghotagrom megfordult, és a kölyökképű Vén Ordast pillantotta meg, mindkét kezében egy-egy célra tartott, felajzott számszeríjjal. Félig-meddig a zsoldos takarásában Kyon és Noyk alakja is felderengett; ők különös formájú, sötét pengéket szorongattak.

 Egy hosszú pillanatra csend szakadt a házra...

 ...s ezt az emír erőltetett vihogása törte meg.

 – Hi-hi-hi! Nahát, nahát! Nem is gondoltam volna, hogy ilyen fel készült katonákkal jöttél hozzám, fiam! Vakmerő az íjászod... Ez a két illatos virágszál pedig főként kedvemre való! Főleg a vörös, azokkal a holmikkal... de a fakót se vetném meg! – Csillogó szemmel vihogott, és bólogatott. – Jó pénzt fizetnék ezért a két némberért, akár a dupláját, mint amennyit érnek.

 – Nem eladó egyik sem – morogta zaklatottan Ghotagrom. – Ők a testőreim, és magad is láthatod, jól végzik a dolgukat.

 – Ez igen, ez igen... Első találkozásunkkor még apád se volt ilyen előrelátó... itt is maradt az összes cimborája, darabokban... de mivel megkedveltem, így őt később elengedtem. Na, rendben van, lányok, tegyétek el a fegyvereket, te pedig, Sumiyah, vedd el a kezed a zsinóroktól! Gyerünk, gyerünk! Egy-kettő!

 Beszéde végén Gkotho tapsolt kettőt, varázsütésre tűntek el a fegyverek, és a négy Asszonyskorpió testőr visszahúzódott az emír igazi odaliszkjai közé. Ám tűzben égő szemük elárulta haragjukat...

 Ghotagrom intésére – szólni még nem tudott – Rőt Agyar eltette fegyvereit, Vén Ordas pedig leengedte a számszeríjakat. Kyon és szőke ikernővére visszahúzódtak az ajtó melletti homályba.

 – Pompás, pompás! – lelkesedett az emír. – Kellőképpen megbizonyosodtam arról, hogy méltó utódja vagy tiszteletreméltó apádnak, így most már meghallgatlak, megengedem, hogy elővezesd, mi hozott ide, hozzám!

 Elégedetten szuszogva visszafeküdt az asszonyok közé, akik azonnal újra legyezni, simogatni és masszírozni kezdték.

 – Azért jöttem, hogy a szövetségedet kérjem, emír. Adj a seregembe katonákat! Illő zsoldot fizetek valamennyiüknek, és természetesen irányodban is megfelelő hálát tanúsítok.

 – Érdekesen hangzik. Folytasd!

 – A katonákon kívül hitszónokok, prédikátorok, végzethirdetők kellenek nekem – sorolta az eseményektől rekedt hangon, és némileg zavartan Ghotagrom. – A Gonosz Agyúak messze földön híresek lánglelkű igehirdetőikről! Nekem a legjobbakra van szükségem. Lángoljon minden szavuk, izzó parazsat vessenek mindenki szívébe, perzseljen a belőlük sütő szenvedély. Vannak ilyen prédikátoraid, ugye?

 Az emír sandán vigyorgott.

 – Hány szekérderéknyit akarsz?!

 – Minél többet! Minél ügyesebbeket!... A legjobbakat! Olyanokat, akik képesek megérinteni az egyszerű orkok lelkének legmélyebb mélységeit!

 – Ó, ezek mind ilyenek. Egytől egyig. A mi hitszónokaink avatott mesterei a prófétaságnak. Azt harsogják, amiért a fizetséget kapják. Bármi a célod, általuk elérheted. – Gkotho Garoth lebiggyesztette alsóajkát. – De vajh... mire is akarod használni őket, édes fiam?

 Ghotagrom összehúzta szemöldökét, és olyan sötét láng gyúlt a szembogara mélyén, hogy a hájas emír önkéntelenül is hátrahőkölt.

 – Háborút hirdetek! – hörögte a Kerítő. – Olyat ám, hogy ég és föld egybeszakadjon! Olyan tüzek perzseljék az eget, hogy azt higgyük, többé már sosem megy le a nap! Térdig gázoljunk a vérben, és hegyekben álljanak a tetemek! De az én orkjaim akkor is bősz csatakiáltással támadjanak, akár puszta kézzel tépjék ki az ellenség szívét, és utolsó lélegzetükkel is az ügyet szolgálják! Azt akarom, hogy szívű ket-lelküket szent tűz szállja meg, és röhögjék szemközt a halált!

 Néma csend szorult a szobában. Hosszú, fenyegető... rettegő némaság. Gkotho Garoth óvó kört rajzolt a szíve fölé, és Grooms nevét motyogta.

 – És mégis... – szólalt meg pár pillanattal később rekedten az emír –, kik azok, akik ellen hadat akarsz viselni, Kerítő? Tán összerúgtad a port öntelt déli szomszédunkkal, a Vascsizmákkal? Vagy saját néped körében tervezel jótékony tisztogatást? Talán épp egy családi viszály elrendezésére készülsz? Saját bátyád, öcséd próbálja elbitorolni díszes trónodat?

 – Az átkozott déliek ellen fegyverkezem! Az összes kutyafattyú délvidéki majomivadék ellen! Groomar ellen készülök, falakat rombolni, trónt borítani!

 – Ah! Hahh! Haaaaahh... Komolyan beszélsz?!

 – A legkomolyabban! Vagy te talán másképp gondolod, emír? Nincs még eleged a megvetésből és a kisemmizésből, mellyel bennünket sújtanak? – Ghotagrom vicsorgott. – A déli söpredék lenéz minket, északiakat, és az a hitvány, méltatlan nagykodó, ki önkényesen ültette önmagát Groomar trónjára, zsarnoki módon egyre több és több adóval sújt bennünket... csupán azért, hogy déli talpnyalói nagyobb gazdagságban és jólétben élhessenek, mint azt te vagy én valaha is megismerhetnénk! – Ökölbe szorította a kezét, és ismét vicsorgott. – Grooms nevében lehajítjuk Groomar trónjáról Kerangort, az álszent Ájtatost, leigázzuk acsargó kutyáit!

 – Mondd csak, fiam... tényleg ennyire meleg van itt? Vagy valami más ment az agyadra?? – A hájas emír grimaszolt. – Ugye, nem hi szed azt, hogy mi ketten... a Kerítők és a Gonosz Agyúak... elégsé gesek leszünk ily feladatra? Hah-hahhh! Tréfálsz, igaz? Jól gondolom?

 – Nem, emír, nem csak mi ketten megyünk! Sorra járom az összes északi törzset, és meggyőzöm őket az igazunkról. Ehhez kellenek a te hitszónokaid: hogy megértessék minden északi orkkal kiszolgáltatott helyzetünket. Hatalmas hadat gyűjtök. Azt akarom, hogy egész Észak ott meneteljen a seregemben! A te törzsed összes hadra fogható tagjá val egyetemben!

 A csend most még hosszabbra nyúlt, mint eleddig bármikor... és Gkotho Garoth most valahogy nem érzett magában elég erőt, hogy megtörje azt. Komoran meredt maga elé.

 – Szólj hát, emír! – nógatta Ghotagrom. – Vállalod e véres szövetséget? Adsz harcosokat a seregbe a népedből? Hajlandó vagy rendelkezésemre bocsátani lángszavú prédikátoraidat?

 Grooms pocsékoljon meg! – dünnyögte az emír hitetlenkedve. – Te tényleg komolyan gondolod!... Ó, óóó, édes fiam! Apád elképedve nézhet le rád most odafentről, hogy mily nagyszabású vállalkozásba fogtál... és én az ő emlékére mondom: rendben van, segítek neked.

 – Hála néked, emír!

 – Segítek... már ha valóban illő az a fizetség, amit említettél!

 – Illő lesz, hidd el! De mielőtt rátérnénk a megbízás részleteire és a fizetségre... szeretnék látni egyet a híres-neves vándorprédikátoraidból.

 A hájas emír rendíthetetlen nyugalommal mosolygott.

 – Egyet, fiam? Mutatok én neked nem csak egyet, hanem mindjárt fél tucatot! Menjünk!

 – Mielőtt elindulnál, uram és parancsolóm! – szólalt meg élesen az az asszony, aki az imént a falon lógó selyemzsinórok felé nyúlkált. – Hadd mondjak valamit annak a beképzelt hímnek és a két korcsvérűnek! – Fejével Kyon és Noyk felé bökött.

 – Szólj hát, Sumiyah, tündéri drágaságom, gyilkosaim legkegyetlenebbike! – bíztatta negédesen az emír. – Reád mindig van időm.

 – Egyetlen apró mozdulatomba került volna csak... – kezdte fenyegetően az asszony, de Rőt Agyar nyersen közbevágott.

 – Uram! – vakkantotta Ghotagromnak. – Kérlek, lépj oldalra egy kicsit, a fal mellé!

 Ghotagrom az elmúlt nyolc év alatt megszokta már, hogy gondolkodás nélkül engedelmeskedjen a zsoldosvezérnek, és azonnal a mutatott helyre lépett.

 – Gyerünk, Asszonyskorpió, tedd meg, amit akartál! – vicsorgott a testőrnőre Rőt Agyar. – Vagy te sem vagy különb, mint a körülötted fekvő odaliszkok? Csupán a beszédhez és a kéjelgéshez értesz? A tett egyszerű igazságát már elfeledted?!

 A nő szeme elkeskenyedett a dühtől, tekintete Gkotho Garothra villant, majd látván az érdeklődő, beleegyező biccentést, hirtelen megrántotta a középső selyemzsinórt.

 Deszkafedél nyílott a padlón, és sötét szalagok vágódtak ki belőle a magasba, majd valami villant, valami szisszent... és újra néma csend es mozdulatlanság lett.

 Ghotagrom elkerekedett szemmel nézte, ahogy a zsoldosvezér elteszi a kardját – egyáltalán, mikor rántotta ki...? –, Vén Ordas pedig leereszti a kilőtt számszeríjakat. Majd meghökkenve vette észre, hogy a földön darabokra vágott kígyók vonaglanak; egyet a földhöz, egy másikat meg a trágyafalhoz szögezett egy-egy nyílvessző.

 – Ejha! – jegyezte meg elismerően az emír. – Nem láttam még orkot, aki ilyen gyorsan mozdult volna a szökkenő kobrák támadására... Remek testőreid vannak, fiam!

 Most már látom szólt hűvös elismeréssel a zsinórt megrántó asszony -, hogy te valóban az vagy, a Vérvörös Agyarú Gyilkos, aki ölt már nővéreink közül.

 Elég a barátkozásból! Gkotho Garoth szuszogva, nagy nehezen feltápászkodott a párnákról. Térjünk rá az üzletre!

 Csak utánad, uram intett Ghotagromnak jeges nyugalommal Rőt Agyar.

 És a Kerítő ment is engedelmesen... mint aki alva jár.

...

Ghotagrom egy pálmafa árnyékában állt, közvetlenül a víznyerőhely mellett, ahol éppen az imént frissítette fel magát megpróbálta lemosni a bőréről az emír trágyakunyhójában tett látogatásnak még az emlékét is...

 Hogy is volt az imént, Agyar? kérdezte a mellette állót. Úgy érzem, lemaradtam valamiről.

 Nem történt semmi különös, uram felelte csöndesen a zsoldos vezér.

 Nem-e? Én nem úgy láttam!

 Végeztem a dolgomat. Tudtam, hogy a Gonosz Agyúak emírjét Asszonyskorpiók vigyázzák, ők pedig előszeretettel használnak sivatagi szökkenő kobrákat. Számítottam arra, hogy rajtam keresztül megmérettet téged Gkotho Garoth, és vártam, hogy mikor, mivel próbálkoznak. Ki kellett mutatnom az erőmet és felkészültségemet, hogy téged komolyan vegyenek.

 Ghotagrom elgondolkozva nézett a zsoldosvezér kifürkészhetetlen arcára.

 Akárhogy is, jól csináltad!

 Ez a dolgom.

 Tudom! En mégis megköszönöm...

 Rőt Agyar fejet hajtott, és tekintete távolabb rebbent.

 Na, itt jönnek...

 Ghotagrom megfordult, és bizalmatlanul végigmérte az érkezőket, akik ráérősen felsorakoztak előtte; fél tucat Gonosz Agyú vándorprédikátor.

 Ők lennének a... színe-java? mormogta csak úgy magának, de a tőle nem messze álló Gkotho meghallotta és meg is válaszolta a kér dést.

 Ők a legjobbak! A Parázsvetők! A Lánggyújtók! A Szikrahordozók! Ők azok, akikre szükséged van, édes fiam.

 Valóban így lenne?! kételkedett Ghotagrom.

 Ugyanis a hat alak annyira komikusnak tűnt, hogy képtelen volt őket komolyan venni.

 Az egyikük testét apró csontocskákból álló láncok borították, ami a bőréből a ráaggatott csontok alól mégis kilátszott az arca, a kézfeje, a bokája -, mind hófehérre volt kenve, ráadásnak mindkét kezében egy-egy csontcsörgőt tartott.

 A másik szinte teljesen csupasz volt, csupán egy koszlott ágyékkötőt viselt: testét hegek és forradások lepték, minden porcikáján vágott és szúrt sebek nyomai sorakoztak. Az arcán is ugyanígy... mint aki hosszú éveket kínzókamrában töltött.

 A harmadik madártollakból készült öltözéket hordott, olyan hoszszút, hogy a földig ért, és a lába nem látszott ki alóla. Arcán csőrös madármaszk fityegett, két karján szárnyak: óriási, vén holló.

 A negyedik fakéreg-ruhába bújt; járkáló, megtört tölgyre hasonlított, vállain fagyöngy és borostyán futott... de a szeme vörösen izzott a kéregarc mélyén. Kezében kétméteres vándorboton tobozokat csörgetett.

 Az ötödik saját csontvázát festette a testére, olyan félelmetesen, mintha kívül hordaná minden egyes csontját... de fején valami szörnyeteg súlyos agyarakkal ékes csontvázfejét viselte. A szörny állkapcsát saját álla alá erősítette, ami így olyan hatást keltett, mintha a csontvázszörny éppen bekapná a viselője fejét. Ezt a hatást erősítette vérvörös arcfestése is, mintha a saját vére spriccelt volna rá...

 A hatodik nézett ki a legegyszerűbben és mégis a legborzasztóbban. Szokványos úti köpenyt viselt, kezében könnyű vándorbotot szorongatott, ami éppúgy lehetett támaszték, mint szükség esetén fegyver. Se testén, se arcán nem virított festés, nem viselt láncot, karkötőt, nem lógott rajta se toll, se csont. De apró szarvdudorok meredeztek tar kobakján, és kivájt szemének sötét ürege sokkolóan hatott arra, aki tekintetét az arcára rávetette...

 Gkotho Garoth jó gazdához méltóan hagyta, hogy a Kerítő alaposan megszemlélje a felhozatalt, majd amikor úgy látta, hogy vendége eltelt a látvánnyal, két kezét az ég felé tárva előrelépett.

 Háború! ordított fel torkaszakadtából. Háborúról beszéljetek, szent testvérek!

 A hat vándorprédikátor egyszerre üvöltötte az égre:

 Háború!

 Elsőként a csontokkal borított alak lépett elő, bőszen fújtatva Ghotagrom elé masírozott, méghozzá oly gyorsan és vadul, hogy Rőt Agyar megfeszült, készen rá, hogy megvédelmezze urát, ha kell. A Prédikátor azonban nem jött veszélyesen közel; szavai mégis a Legfőbb Kerítő fülében zörögtek:

 Itt az óra, testvéreim! A sorsdöntő, a soha vissza nem térő! Grooms hadba szólít valamennyiünket, hogy a poklok poklát szabadítsuk a világra! Azt hitték, hogy már végünk, hogy már halottak vagyunk... Hát mutassuk meg, hogy még élünk! És higgyétek el: nincs, és soha nem is lesz senki, aki megállhatna előttünk...

 A csontos már lépett is félre, hogy átadja helyét a sebekkel borítottnak, aki továbbvitte a szót.

 – ...ébredjetek! – suttogta. – Ébredjetek!!! – üvöltött, mint a bosz szúállás angyala. – Ez az a nap, amikor fegyvert kell ragadni! Ez az a nap, amire oly régen áhítozunk! Ez az a nap, amikor sorsunk egy új, egy jobb irányba fordul! Ez az a nap, ami halált hoz minden ellenségünkre! Ez az a nap... a Dicsőségünk Napja!

 A hegekkel borított ellépett, és átvette helyét a vén holló.

 – Madarak jöttek hozzám éjjel... – hangja recsegett, mint a károgás. – Madarak szálltak, és hozzám szóltak... Azt mondták, a királykondor, minden Kondorkeselyűk Ura üzent nekünk... hogy hadba szólítson! Láttam, ahogy harcba indulunk, és seregeink elfeketítik az eget! És az átkozott ellenség azt is megbánja láttunkra, hogy megszületett... Győzni fogunk! Győznünk kell!

 A fakérges vitte tovább a szót:

 – Az erdő fái kitépik gyökereiket, és mind megindulnak, hogy segítsenek minket! A harcot nem vívják meg helyettünk, de adnak nyílvesszőt, az íj fáját, lándzsát, faltörő kost, hajítógépet, zászlórudat... ellenségeinknek halotti máglyát... Ez a mi földünk! Ezek a mi erdeink! Miénk itt a folyó! Őseink a vérükkel fizettek érte... és mi sem adjuk alább!

 A szörnycsontváz-fejű folytatta.

 – Grooms azt akarja, hogy vérbe és tűzbe fojtsuk őket! Diadalunk az ő dicsőségét szolgálja! Tudom, hogy ott lesztek mind a csatatéren. öreg, beteg, béna és fiatal... mert ezt akarja tőlünk az istenünk... és mi nem tagadjuk meg istentől, ami istené... és ezáltal valamennyiünket maga mellé fog emelni! Hát kívánhatunk-e többet, szebbet, testvéreim, mint Groomsért ontani vérünket... és ellenségeinkét?!

 A szóló ellépett... és csend támadt.

 Hosszú, sokat sejtető csend. Ghotagrom pedig nem csak elnémult, hanem meg is döbbent. Ugyanis most a kivájt szemű lépett ki, a szeme helyén ásítozó két fekete kráterrel. Megingás vagy iránytévesztés nélkül ment előre, és állt meg az előtte szólók helyén, éppen a Kerítővel szemben.

 – Látomás lobog lelkemben! – Hangja olyan volt, mint a nagyharang kondulása. – Tűz tépi a tájat. Vérszínű lángok nyaldossák a füstös égboltot. A föld iszapos, tocsog a kiontott vértől... acélpengés és halálsikolyok... rohamozó seregek dübörgése... Áááááá-aahhhááá! Igen, látom!... Te vagy az, ki elszabadítod láncairól a Pokol Ebeit, Kerítő. Ezrek, tízezrek halála szárad majd gyarló lelkeden. Neved átkozott lehetne minden özvegy és árva ajkán... de mégsem lesz az.

Mert a vérből és a tűzből egy szebb, egy jobb, egy diadalmasabb világ születhet. És te? És teeee?!... Hős lehetnél, mítosz, legenda... de nem tudsz átlépni az árnyékodon, mert az vagy, aki: tehetetlen báb, hatalmasok madzagon rángatott játékszere. Szánlak... de az ügyedet hirdetni fogom. Hisz' mit számít tízezer halál, ha a holtak véréből valami sokkal hatalmasabb sarjad?!... És mit számít az, hogy te, méltatlan Kerítő, belepusztulsz e gyötrelmes szülésbe!?

 A vak sarkon fordult, de nem állt vissza a többiek közé, hanem elbaktatott a sátrak irányába. Nem botlott meg, nem csúszott meg, nem ment neki semminek: úgy lépdelt, mint aki tökéletesen lát.

 – Na, mit szólsz, édes fiam? – szakította ki vendégét a döbbenetből az emír. – Vevő vagy a prédikátoraimra? Mutassak többet is belőlük? Még egy tucatot? Kettőt?

 – Eleget hallottam – motyogta Ghotagrom zsibbadtan; még mindig abba az irányba bámulva, amerre a kivájt szemű elbaktatott. – De... hogy értette azt, hogy... belepusztulok... és... egyáltalán... mi a fenéről vartyogott?!

 – Ne is törődj vele! – legyintett az emír. – A prédikátorok már csak ilyenek. A kisujjukban van a tudás, miképpen bizonytalanítsanak el, és hogyan fertőzzenek meg szavaikkal. Ha ők megszólalnak, ezrek, tízezrek tódulnak majd a zászlóid alá!

 – Valóban... meggyőző bemutatót rögtönöztél, emír – hagyta rá Ghotagrom. – De mondd csak, annak a dudoros fejűnek ugye nincs is igazából kivágva a szeme?

 – Már hogyne lenne! Önkezével kaparta ki évekkel ezelőtt, hogy a látását ne homályosítsa el a rideg valóság. Ő Szarvas M'goath, nem egyszerű prédikátor, hanem a leghíresebb sámánunk.

 Ghotagrom a homlokát ráncolta.

 – Azok a dudorok a fején... szarvak?

 – Ühüm. A fején már születésekor ott voltak ezek az izék, amik növekvésre kész szarvaknak látszottak. Babonás szülei ezt olyan ördöginek találták, hogy azonnal el akarták veszejteni a csecsemőt, de a törzs akkori sámánja, Napsápasztó Kaygoroth közbelépett. Kijelentette, hogy Grooms ezekkel a fölös csontokkal jelzi, hogy a fiút sámánnak szánja... és mivel szavainak nagy foganatja volt, így a kölyköt neki adták, és mellette valóban sámán lett belőle, méghozzá nem is akármilyen. Mivel a fején lévő dudorok, bár szarvvá nem váltak, láthatóan megmaradtak, így a „Szarvas" név rajtaragadt a fiún. Azóta persze bárki megteheti, hogy botor módon élcelődik szokatlan nevén, szembeötlő megjelenésén... de csak egyszer. – Az emír vigyorgott. – Azt beszélik, Grooms megáldotta őt, és azóta olyasmit is meglát szem nélkül, amit rajta kívül senki más. A jövőbe lát. Ő az Igazlátó.

 – De persze ez a ti Igazlátótok sem tévedhetetlen, igaz? – Ghota grom erőltetetten mosolygott. – Ez is csak afféle... értelmetlen jóslat... handabanda, ami arra szolgál, hogy elkápráztassa a hallgatóságát. Úgy értem, nem biztos, hogy belehalok... ugye?

 – Most, hogy jobban belegondolok – mormolta szokatlanul halkan az emír –, voltaképpen nem emlékszem olyan esetre, hogy M'goath valaha is téves jóslatot adott volna...

...

Ghotagrom másnap reggel, hajnalhasadtával továbbindult szervezőútjára. Éjszaka, hosszas tárgyalás és borozgatás végén mindkettejük számára előnyös üzletet kötött a Gonosz Agyúak emírjével, és kölcsönös megelégedéssel búcsúztak el egymástól.

 – Holdsápadás Napján, Roeggha váránál, az Ezüst Üst földjén elevenítette fel a megállapodás leglényegesebb pontját Gkotho Garoth –, ott leszek, édes fiam, méghozzá oly népes sereggel, hogy a segged is vérezni fog, mire valamennyiük zsoldját lepengeted...

 Ghotagrom nem esett kétségbe ettől az ígérettől. Jöjjenek csak mi nél többen; hisz' nem a saját pénzét költi. Egyvalami azonban meglepte.

 – Ezek szerint... te magad állsz a tieid élére?

 – Ugyan ki más? – A hájas emír kacsintott, és még ettől a minimális mozgástól is erősen szuszogott. – Nem maradhatok ki egy ilyen horderejű háborúból... meg egyébként is, a sok tespedés után jólesik majd egy kis testmozgás.

 – Netán... még harcolni is akarsz?

 – Miért is ne? A handzsárt még mindig jól forgatom, és majd csak találunk valami elszánt paripát, tevét, vagy legalább egy borant, ami elbírja a súlyomat. Ha meg elfáradok, majd visszavonulok a sátram mélyére hűsölni, és kedvenc odaliszkjaim karjaiban a seregem következő hadmozdulatait tervezgetem. – Gkotho Garoth csillogó szemmel göcögött, majd hirtelen elkomorult. – De ha már itt tartunk... mit mondtál, fiam, ki lesz a sereg fővezére?

 Ghotagrom vállat vont.

 – Tulajdonképpen még nem mondtam... de gondolom, én.

 – Teeee? Aranykéz Ghotagrom? Egy Kerítő? – A hájas emír kétkedőn hunyorgott. – Ezek szerint jártas vagy a hadviselésben? Tapasztalt a hadvezetésben, a stratégiában, a háborús rafinériákban? Ó, fiam, fejet hajtok előtted! Biztosan sok háborút végigcsináltál már!

 A Legfőbb Kerítő elértette a célzást, és kelletlenül grimaszolt.

 – Megfelelő támogatással... képes lehetek...

 Az emír azonban nem hagyta befejezni az amúgy is nehezen befejezhető mondatot.

 – Elhiszem én, hogy van tekintélyed a saját orkjaid előtt, édes fiam... bár némileg ismerve a Kerítők kusza jellemét, nehéz elképzelni, hogy vakon követnék a te parancsaidat. – Vigyorgott, jelezve, hogy ezt a megállapítását nem sértésnek szánta. – De tegyük fel, hogy a Kerítők valóban híven követnek... mi a helyzet a más törzsbeliekkel? Lesz vajon elég tekintélyed az ő szemükben, hogy mögéd felsorakozzanak?

 – Ha a prédikátoraid jól végzik a dolgukat, harcra, háborúra éhes, mindenre elszánt harcosok toporognak majd mögöttem... alig várva, hogy az ellenségre ronthassanak!

 Az emír most még az eddigieknél is többet hunyorgott és pislogott; vagy a félhomály zavarta, vagy így akarta leplezni az arcára kiülő érzelmeket.

 – Csakhogy az eszme nem elég, fiam – mormolta bocsánatkérő halksággal. – Kell egy fővezér, egy hadúr, aki kemény kézzel, nagy szakértelemmel kommandírozza a sereget, és elegendő tekintéllyel bír minden ork szemében, legyen az bármilyen törzsbéli! Én magam jóapád emlékére való tekintettel... még csak-csak megbízok a képességeidben... hellyel-közzel, persze... és bár az én orkjaim hűen követnek engem... vagyis ha én melléd állok, elfogadnak téged is... – A hájas férfi közelebb hajolt, és lehalkította hangját. – Amennyire tudom, sem az enyéim, sem más törzsbeliek nem rajonganak különösebben a Kerítőkért... és már megbocsáss durva őszinteségemért, édes fiam... de nem tartják túl sokra a ti fajtátokat, főként ha harcra kerül a sor...

 Ghotagrom keményen összeszorította a száját, és Rőt Agyarra meredt, mintegy tőle várva segítséget. A zsoldosvezér azonban elfordította a fejét, és erősen úgy tett, mintha az Asszonyskorpiók egyikével nézne farkasszemet. Ez egyértelmű véleménynyilvánítás volt részéről: igazat ad az emírnek, de nem akarja ezt a Legfőbb Kerítő szemébe mondani.

 A Kerítők valóban nem a legalkalmasabb hadvezérek!

 Nem csoda, hogy ő sem saját törzsének harcosai közül válogatta ki testőrségét, hanem idegen zsoldosokra bízta a védelmét.

 Ghotagrom mégsem akarta beismerni gyengeségét. Büszkén felemelte fejét, előretolta állát, és keményen az emír szemébe nézett.

 – Lehet, hogy nem háborúztak még orkok egy Kerítő vezetése alatt csikorogta elszántan –, de majd most fognak! És Grooms rogyasszon meg, ha csalódnak bennem!

 – Úgy legyen, fiam, úgy legyen! – Gkotho Garoth lesütötte a szemét; úgy tett, mintha most látná először saját csupasz lábujjait. – De aztán majd ne mondd, hogy én nem figyelmeztettelek!

 Ghotagrom türelmetlenül felhorkant.

 – Bízz bennem, öreg! Ha Grooms is úgy akarja, találkozunk Roeggha váránál Holdsápadás Napján!

 Keményen sarkon fordult, és a kijárat felé lépett.

 – Még egy szóra, fiam! – sipította az emír, és párnás kézfejével nyálfoltokat törölt le duzzadt ajkáról. – Ha már a vezérség tekintetében balga módon nem hallgatsz meg, legalább a jó üzlet örömére átengedhetnéd nekem azt a két félvér némbert... vagy legalább a fakót... kétszáz aranyat is megadnék értük... csöcsönként!

 – Ingyen is neked adnám őket, ha módomban állna. Ámde ők nem tulajdonaim, önként vannak mellettem, és meglehetősen ragaszkodó természetűek.

 – Ó, de kár! Megédesíthetnék öreg napjaimat...

 Ghotagrom grimaszolt.

 – Hidd el, emír... utólag megbánnád!

...

A vándorprédikátorok máris útnak indultak, hogy hadba szólítsák a törzseket, legelsőnek a Gonosz Agyúak nagycsaládjait.

 Amikor a zsoldos csapattól övezett Kerítő az oázis legszélső fái mellett elhaladt, akkor vette észre, hogy a kivájt szemű látnok áll az egyik pálma alatt, és fekete szemgödrével vádlón mered feléje. A Leg főbb Kerítő megborzongott, elkapta a tekintetét, és megsarkantyúzta Manót.

 Egyszer sem nézett vissza, mégis tudta, hogy Szarvas M'goath, a látnok még mindig ott áll, mozdulatlanul, és rajtuk tartja vak szemét amíg el nem tűnnek a homokbuckák között.

 Talán még utána is...

Bélkiontók