Aranykéz Ghotagrom határozottan megkönnyebbült, amikor két nap múlva megérkezett a Ragna-Ronkh és Tigrismancs vezette ötszáz Bélkiontó harcos az ekkora már csaknem hetvenezresre duzzadt táborba. Könyörtelen nem akart újra abba a hibába esni, hogy harcba megy, és a hátországát védtelenül hagyja, és emiatt csupán egy kicsi, de ütőképes csapatot hozott. Számuk szinte csak csepp volt a tengerben, mégis úgy tűnt, mintha a sereg ütőképessége a többszörösére nőtt volna, a fegyelem pedig érezhetően napról-napra szilárdabb lett. Bár ennek a ténynek megvoltak a maga áldozatai...

 A Vascsizmák nem vettek részt a tábor átköltöztetésében, hanem sértett büszkeséggel továbbra is a várfalak mellett sátoroztak, és folytatták megszokott életüket. Ezért Raghma'van és másik négy főnök – Aranykéz Ghotagrom, Félkezű G'orkoh, Csillagarcú Magraf és Kevésszavú Zer-Nagoth – kéttucatnyi Bélkiontó harcos megnyugtató kíséretében, akiket személyesen Tigrismancs Ignorong vezetett, felkeresték a Vascsizmák királyát, Vasbádog Grogtogot.

 Vasbádog először nem akart szóba állni a törzsfőkből álló küldöttséggel, de szerencsére közvetlen alvezérei között (nem véletlenül) ott volt Vasököl Trogranorh is – az egyedüli, aki ért valamit az egész Vascsizma vezérkarból, ugyanis a többiek mind valami rokoni kapcsolat miatt kerültek oda.

...

Vasbádog Grogtog eleinte megpróbált mindent megtenni azért, hogy Vasököl helyére is valamelyik unokaöccse kerüljön „pozícióba" a számtalan, még átmenetileg hivatal és fontos beosztás nélküli éhenkórász közül. Ám a Vascsizmák igazán harcos vezérei az ötlet miatt azonnal – és elég egyértelműen – kifejezték rosszallásukat, ezért kénytelen volt megtűrni Vasöklöt a közvetlen – igen családiasnak mondható – vezérkarában, mint kakukktojást.

 Vasököl Trogranorh a valódi harcos énnel rendelkező Vascsizmákat képviselte, akik a jelenlegi „sógor-koma-rokon"-vezetés dacára még mindig többségben voltak a törzsben. Ugyanis azt fontosnak érezték, hogy legalább egy közülük mindig ott legyen, ahol a döntések születnek, de alapvetően – a népes Vasbádog-családdal ellentétben – nem törődtek azzal, hogy címeket és rangokat szerezzenek, sőt bizonyos határokon belül még azzal sem, hogy ki és hova vezeti a törzset.

 Éppen ezért szólt közbe Vasököl a „Nagy Családi Tanács" által hozott egyértelműen elutasító döntésbe, és követelte ki, hogy fogadják a törzsfőket. Mivel Vasbádog és rokonai – bár sohasem vallották volna be senkinek – nagyon is tisztában voltak Vasököl népszerűségével és támogatottságával, ezért rossz szájízzel, de kénytelen-kelletlen beleegyeztek a dologba. Ám Vasököl nem érte be ennyivel: azt is kiharcolta, hogy a találkozón ne legyen jelen a teljes „családi vezérkar", hanem legfeljebb – vele és Vasbádoggal együtt – hárman fogadják a küldöttséget, valamint azt is, hogy hagyják őt beszélni.

 Vasbádog Grogtog ebbe az utolsó feltételbe végképp nem akart belemenni, mindenáron ő akarta szópárbajban megleckéztetni a „beképzelt, felfuvalkodott és öntelt alakokat", de Vasökölnek végül sikerült meggyőznie, hogy az még sértőbb lesz amazok számára, ha ő, „Minden Vascsizmák Királya", szóba sem áll velük, és hagyja, hogy az egyik alacsony beosztású alvezére beszéljen helyette.

 Vasbádog egy kis emelvényen álló, terebélyes, trónusszerű tölgyfaszéken ülve várta a küldöttség megérkezését; balról Vasököl állt mellette, míg „jobbról a tagbaszakadt, csupa izom, de feltűnően csapott homlokú Ercagyú Rudarkhog. Ércagyút két igen fontos ok jogosította fel arra, hogy jelen legyen a találkozón: az egyik, hogy messze a legismertebb, legerősebb és legbrutálisabb harcosnak számított a Vascsizniák között, akit társai legyőzhetetlennek hittek; a másik – talán az előzőnél még egy fokkal fontosabb – ok, hogy Vasbádog sógora volt. Mindhárman a Vascsizmákra jellemző teljes páncélzatban, az oldalukon súlyos karddal várták a találkozást.

...

Ekként a Vaskirály megfelelően felvértezve – jobbján az erő, balján az ész – ajkán gúnyos, magabiztosságot sugárzó félmosollyal fogadta a sátorba besorjázó főnököket. Bár Ghotagrom elégedetten látta rajta, hogy amikor Raghma'van belépett, egy röpke pillanatra megállt Vasbádogban az ütő... Hát igen, valószínűleg ő is hallotta már hírét a Bélkiontók hadurának, de eleddig biztos volt abban, hogy a történetek erősen túloznak, amikor a Könyörtelen félelmetes megjelenését írják le. Ám most, a személyes találkozásnál kénytelen volt belátni, hogy az általa hallott leírások inkább finomították a valóságot, mint eltúlozták.

 A főnökök tisztes távolságot tartva, laza félkörben állták körül a Vascsizmákat... ugyanis az előrelátó Vasbádog gondoskodott arról, hogy a sajátján kívül ne legyen ülőalkalmatosság a sátorban – ezáltal tudatosítva mindenkivel személyének „mindenek fölött állását". Illetve jelen pillanatban mindenek fölött ülését.

 Raghma'van szokásához híven most sem fecsérelte udvariassági körökkel és felesleges szócsépléssel az időt, rögtön a közepébe vágott:

 – Mikor indultok? – förmedt rá a Vascsizmákra. – Haza vagy bárhova a fészkes fenébe, ahová akartok... csak el innen!

 A számon kérő hang, a minimális udvariassági és köszöntő szavak elmulasztása miatt Vasbádogot azonnal elöntötte a pulykaméreg. Mert az ugye természetes, hogy ő megsérti a hívatlan vendégeket, de hogy azok vissza merészeljék sérteni őt, az teljességgel felháborító!

 Szerencsére Vasököl ismerte annyira a királyát, hogy tudja, mi fog következni, ezért gyorsan megszólalt – mielőtt még Vasbádog végképp tönkretehette volna a Vascsizmák már amúgy sem makulátlan hírnevét.

 – Már miért indulnánk haza, Raghma'van? – kérdezte. – Részt akarunk venni a háborúban, harcolni a déli fattyak ellen!

 – Azt kérdeztem: mikor?! – ismételte rendíthetetlenül a Könyörtelen.

 – Mint már mondtam – felelte türelmesen Vasököl –, mi is...

 – Itt csak olyanoknak van helyük – vágott a szavába Raghma'van – , akik képesek egységes sereget alkotva, a többiekkel együtt harcba menni! Ti nyilvánvalóan a tudomásunkra hoztátok, hogy nem kívántok a közös hadműveletben részt venni, tehát távoznotok kell!

 – Hogy merészelsz ... ?! – préselte ki magából vérvörösen lángoló fejjel Vasbádog, de a Bélkiontó nem foglalkozott vele.

 – A katonáid rabolnak, fosztogatnak, gyújtogatnak, asszonyokat erőszakolnak, mintha az Eltévelyedettek valamelyik mocskos, portyázó csürhéje lennétek! Látszik, hogy képtelen vagy nekik parancsolni, nem tudod kordában tartani eluralkodó, állatias ösztöneiket! Vagy, ami még rosszabb, egyenesen a te egyetértéseddel, hallgatólagos engedélyeddel teszik mindezt! Nincs szükségünk ilyen fekélyre, ily gennyes kelésre a seregben! Nem akarunk öntörvényű, magukat mindenek fölött állónak képzelő, ostoba, felfuvalkodott vezéreket! A fegyelmezetlen, ok nélkül kegyetlenkedő kocsmasöpredékből pedig végképp nem kérünk!

 Míg a kifakadás hallatán Vasbádog bíborszín fejjel, elképedve hápogott, addig Ércagyú Rudarkhog is felfogta, hogy nem éppen dicsérő szavak hagyják el a Bélkiontó száját, és ezért cselekvésre szánta el magát.

 – Kit nevezel te kocsmasöpredéknek, boranjószág?! – hörögte. Roppant markát az övébe tűzött ínszakasztó kard markolatára tette, és előremozdult, hogy erőnek erejével vessen gátat a derék sógorát kiborító szájalásnak. De csak egy lépést tett, és máris elsuhant a válla mellett valami, ami koppanva állt bele a trónus szélébe.

 – Még egy lépés... – szólalt meg fagyosan a hirtelen beálló csendben Csillagarcú Magraf; a kezében pedig mintha megcsillant volna valami – ...és a következő már a gigádat fogja átütni.

 Ércagyú ránézett az immár falfehérré váló Vasbádogra, és meglátta, hogy egy fogazott, ork acélkereszt^[20] állt bele a trónus fájába, közvetlenül „derék sógorának" jobb válla fölött. A hatalmas Vascsizma harcos feldühödött... de erőnek erejével visszafogta magát. Mivel még egy hozzá hasonló egyszerű elme is tisztában volt azzal, hogy az előbb nem véletlenül, hanem szándékosan hibázták el az acélkereszttel... és azzal is, hogy az ő hatalmas, de lomha izmainak nincs esélye egy ilyen követhetetlenül gyors dobással szemben.

 – Majd egyszer... puszta kézzel tépem ki... a szívedet! – hörögte fenyegetően a Koponyalyukasztónak, aki közönyös arccal, de éberen csillogó szemmel figyelt.

 – Épp erről beszéltem – kapott a közbeszóláson Raghma'van. – Nekem egyetlen harcosom se merészelne a parancsom nélkül rátámadni bárkire, nemhogy egy másik törzsfőre! Ti még hírből sem ismeritek a fegyelmet, a parancsok, a parancsnokok elengedhetetlen tiszteletben tartását, és ezen alapvető tulajdonságok nélkül nem lehettek a sereg tagjai. Sőt, inkább ellenségei lennétek... Ezért kell elmennetek, mégpedig mielőbb!!

 Vasbádog a lelkét elöntő döbbent félelemtől, Ércagyú a dühödt gyűlölettől nem tudott megszólalni... szerencsére. Így Vasököl Trogranorh nyugodtan átgondolhatott mindent, mielőtt szólásra nyitotta volna a száját.

 – Megértünk és belátjuk szavaid igazát, bölcs Raghma'van – kezdte higgadtan. – Való igaz, eleddig nem tettünk túl sokat azért, hogy kellőképpen megszerettessük és elfogadtassuk magunkat a sereg többi részével. Hasznos részesei akarunk lenni a hadjáratnak, nem pedig kolonc a nyakatokon. Ezért megígérem, hogy holnaptól gyökeres változások történnek a Vascsizma táborban. Ha ezek a változások nem lesznek elég látványosak számotokra, vagy nem lesznek kedvetekre valók... akkor elmegyünk. – Azzal a trónus túloldalára lépett, sima mozdulattal kihúzta abból az acélkeresztet, majd Magrafhoz vitte, és átnyújtotta. – Ám, ha elégedettek lesztek velük, kérlek, beszéljünk újra...

 Csillagarcú Magraf alig észrevehető biccentéssel visszavette fegyverét, míg Raghma'van kifürkészhetetlen pillantással vizslatta Vasöklöt, aki rezzenéstelenül állta az átható tekintetet.

 – Rendben – mondta végül a Bélkiontó. – De nem kell holnapra, az túl kevés idő lenne egy ennyire szabadjára engedett, a vérszagtól megvadult csapat megfékezésére. Kapsz két teljes napot... aztán meglátjuk, mire jutsz velük... Vasököl Trogranorh.

 Vasököl szó nélkül meghajtotta a fejét, jelezve, hogy elfogadja a feltételeket – és mert így próbálta leplezni megdöbbenését! Ugyanis nem hitte volna, hogy a Könyörtelen ismeri a nevét, hiszen sosem látták még egymást... és a „velük" szóban rejlő hangsúlytól is meglepődött, mert úgy érezte, hogy a Bélkiontó nem a harcosokra, illetve nem csupán azokra gondolt – hanem Vasbádogra és Ércagyúra is! És igaz, ami igaz... ebben – ha valóban jól értette a szóban megbújó hangsúlyt – teljesen igaza van Raghma'vannak: az lesz az igazi munka, hogy a Vasbádog-családot rávegye a szükséges változásokra.

 A törzsfők egymás után fordultak ki a sátorból, magukra hagyva a gondterhelt és igen vegyes érzelmekkel tusakodó Vascsizmákat.

...

Hogy a látogatás nem volt hiábavaló, az másnapra nyilvánvalóvá vált Ghotagrom számára, amikor felbolydult a Vascsizma tábor. Vasököl Trogranorh és társai – mindazon alvezérek, akik mögötte álltak, és a sereg többségét, a valódi harcosokat képviselték – elérkezettnek látták az időt ahhoz, hogy határozottan beleszóljanak a dolgok menetébe.

 Ghotagromnak Számvevő Minorogh számolt be a történtekről, akinek úgy látszik, hogy a táboron belül mindenhol voltak szemei és fülei:

 – A Vascsizma táborban hirtelen megszaporodtak a fegyelmi intézkedések. A bivalybőr korbácsok szinte folyamatos csattogása számolatlanul kiosztott csapásokat jelez; a levágott fülek úgy potyognak a földre, mint ősszel a túlérett szilvák. Egy-két megátalkodott bajkeverőt... akik, nyilván csak véletlenül, de valamennyien rokoni kapcsolatban állnak a Vasbádog-családdal, és ezáltal vakon hittek érinthetetlenségükben és mindenek fölött állásukban... pedig különös, megmagyarázhatatlan balesetek értek. Voltak, akik valahol-valahogy teljességgel véletlenül megbotlottak, és sikerült olyan balszerencsésen elesniük, hogy saját kardjukkal belezték ki magukat... Mások meg nagy igyekezetükben váratlanul lándzsába szaladhattak, és a túlzott gyorsaságuk miatt annak vége ölnyi hosszan jött ki a hátukon... némelyeknek meg saját csatabárdjuk esett a fejükre olyan szokatlanul pechesen, hogy az állkapcsukig széthasította azt...

 Minorogh a karját tárogatta, mint aki maga sem érti a dolgot, aztán folytatta:

 – Persze, nem mondhatni, hogy ezek a sorozatos balesetek mindenki számára ugyanazt az ómenszerű, baljós sorscsapást jelentették volna... és a Vasbádog-család megmaradt tagjai valami megrögzötten csökönyös és ostoba módon, „előre megfontolt, aljasul kitervelt, galád gaztettekről" kezdtek táborszerte hangoskodni... Ám ekkor egyikük olyan különös módon követett el öngyilkosságot... nyilván végsőkig elkeseredett lehetett a nyomorult... hogy megdöbbentő módon, egyetlen tiszta vágással sikerült lefejeznie saját magát. Ez a szomorú eset végül elhallgattatta az oktalan rémhírterjesztőket, amiben talán annak is volt némi szerepe, hogy az öngyilkos... csak Grooms a megmondhatója, hogy milyen rejtélyes, orkfeletti módon!... a saját, levágott fejét felszúrta egy karóra, amit éppen Vasbádog Grogtog vezéri sátra előtt döfött földbe valaki...

 Amikor Számvevő itt tartott, nem tudta folytatni beszámolóját, mert a Legfőbb Kerítő a térdét csapkodva, hangosan nyerített a röhögéstől.

...

Így hát, amikor letelt a Raghma'van által megszabott két nap, a viszszatérő vezérek hatalmas átalakuláson átesett Vascsizmákat találtak. A táborból eltűntek a mocsok és szeméthalmok, a könnyűvérű némberek, a sebtiben felállított italkimérések, az engedély nélküli orksör és manópálinka harapók, az alkalmi kocsmák és bögrecsárdák. A szakadozott, összemocskolt sátrakat kijavították, és úgy rendezték át, hogy immár átláthatóvá és átjárhatóvá vált minden. A mindennapi verekedéstől, kocsmázástól koszlott, behorpadt, itt-ott már rozsdállásnak indult páncélokat a harcosok megtisztították, a tábori kovácsok kikalapálták. A kicsorbult fegyverek élét kiköszörülték, a megrepedt, eltörött nyeleket kicserélték, az addig sárban-porban heverő pajzsokat fényesre suvikszolták.

 Persze, még korántsem volt minden tökéletes, de a törzsfők számára láthatóvá vált, hogy a Vascsizmák valóban nem egy rablóbanda, hanem harcosokból álló – akik igaz átmenetileg megvadultak, és minden értelemben megrészegedtek a fegyelmezés teljes hiánya miatt – valódi sereg.

 Bár, mint azt Raghma'van is megmondta a többieknek, hogy mennyire „valódi" az a sereg, az majd csak az első csatában fog egyértelműen kiderülni. A törzsfők – miután Vasököl azt is közölte velük, hogy a Vascsizmák által okozott mindennemű kárt megtérítenek – egyetértettek azzal, hogy a Vascsizma sereg velük tartson, és a Könyörtelen parancsot adott nekik, hogy bontsanak tábort – úgy, hogy nyoma se maradjon ittlétüknek! – és csatlakozzanak a többiekhez az új táborhelyen. A kapott utasítást a Vascsizmák olyan gyorsan, olajozottan és fegyelmezetten teljesítették, hogy megújult hozzáállásukkal mindenki tökéletesen megelégedett.

 Na, természetesen azért nem tökéletesen... és nem is mindenki...

...

Vasbádog Grogtog és megmaradt – de még így megcsappanva is elég szép számú – családtagjai és azok követői valahogy nem repestek az elragadtatástól a változások fölötti örömükben. Nagy nehezen megértették a sorozatos „balesetekben" rejlő, meglehetősen egyértelmű figyelmeztetést, ám ez nem azt jelenti, hogy belenyugodtak volna sorsukba. Családi kupaktanácsot tartottak, ahol több, különféle elképzelés is képviseltette magát. Ott volt például az Ércagyú Rudarkhog által kifejtett, vagy inkább kiordítozott... „Addig öljük azokat a pofátlan boranjószágokat, amíg meg nem döglenek!" – harcias álláspont. Vagy az Ürespáncél Nagranokh által kifejezésre juttatott: „Most meg mi a jó Grooms van?!" értetlenkedő, kalaptartó-vakaró üléspont. Vasbádog pedig leginkább az „Én vagyok a főnök, mégis kutyába se vesz ez a sok semmirekellő, érdemtelen hitvány!" címmondat által meghatározott duzzogópontot képviselte.

 A családi tanács végül is – méltóan az ősi Vasbádog hagyományokhoz – a „Várunk, lessük az alkalmat, és majd csak lesz valami..." döntést hozta. Ami konkrétan azt jelentette, hogy nem merték felvállalni a nyílt konfrontációt sem Vasököllel és társaival... sem Raghma'vannal.

 Egyelőre.

 ...

Ghotagrom a jó gazda elégedettségével szemlélte, hogy a sereg közben egyre csak gyűlik, gyűlik; folyamatosan érkeztek a táborba kisebb-nagyobb csapatok nevenincs kistörzsekből. A Gonosz Agyúak prédikátorai egyfolytában szították az orkokat, „felhasították" a régi – de el nem feledett – „sebeket", és lángszavú beszédeikkel mintha sót szórtak volna rájuk. Nap mint nap újabb és újabb felfegyverzett, harcra kész, feltüzelt orkok csatlakoztak a sereghez, sőt, lassan a valódi mágiahasználó sámánok is egyre többen lettek soraikban.

 Raghma'van utasítására és felügyelete alatt a harcosok pedig mindennap gyakoroltak.

 A lovasság, amit a Vágott Fülűek és a Vascsizmák alkottak, egymás után vezetett vadabbnál vadabb lovasrohamokat a képzeletbeli déliek ellen. A két törzs harcosai furcsán hatottak egymás mellett: az orkok nomádjai eltörpültek mokány kis pónijaikon a hatalmas csataméneket megülő Vascsizmák mellett, akik a lovaikat is páncélba burkolták.

 A lovasok mellett a gyalogosok is elszántan gyakorlatoztak. Megtanultak egyszerre rohamozni, adott kürtjelekre visszavonulni és újra ellentámadásba lendülni, szétszóródni és sorokat összezárni. Megtanulták tisztelni azokat a Bélkiontókat és Koponyalyukasztókat, akik mesterei voltak saját fegyvereiknek. Hiszen a legtöbb harcos mindeddig csak olyan csatákban – vagy a többség inkább csak csetepatékban, összezörrenésekben – vett részt, ahol a számbeli fölény és a támadás váratlansága döntött el mindent, nem pedig a fegyverforgatásban való jártasság és a stratégia.

 Sok orkról kiderült, hogy korántsem ér annyit, mint amennyit eddig gondolt magáról, illetve, amennyit szeretett volna elhitetni mindenkivel. Nem egy-két nagypofájú, magát legyőzhetetlennek tartó harcosról bizonyosodott be, hogy csupán kocsmai szájhős, és a harmadik rohamnál, vagy már a második páros küzdelemnél liluló fejjel, levegő után kapkodva rogyott össze...

 Ám szerencsére, valamint Raghma'van és a többi törzsfő legnagyobb örömére még több orkról pedig az tudódott ki, hogy tanulékonyak, szívósak, erősek, és ha valamit teljesíteni kell, önmagukkal szemben kérlelhetetlenek. És mennyi lappangó tehetséget sikerült felfedezniük az értő szemű, tapasztalt harcosoknak!

 Ott volt Élesszemű Guronarg, a Gonosz Agyúaktól, akit remek látása miatt mindaddig csupán felderítőnek tartottak. Élesszemű – nem kis szomorúságára és szégyenére – bár pompás, erőteljes felsőtesttel rendelkezett nagyon ügyetlenül bánt mind a karddal, mind a csatabárdokkal. Ám Félkezű G'orkoh egy alkalommal felfigyelt a láthatóan fogcsikorgatva igyekvő harcos szánalmas próbálkozásaira. Majd látva annak izmos karjait, vállait, domborodó mellkasát, félrevonta a páros küzdelemből, és a kezébe nyomott egy olyan visszacsapó íjat, amit a Vágott Fülűek használnak, s a többi mára már legenda!

 Élesszemű olyan pontosan tud célozni az íjával, hogy bármikor képes lenyilazni egy kétujjnyi sivatagi ugróegeret is... miközben az a homokbuckák között inal. És olyan gyorsan jár a keze, hogy amíg mások két nyílvesszőt lőnek ki, addig ő négyet – és mind a négyet szorosan egymás mellé, egy féltenyérnyi helyre. Ő az egyetlen, aki képes a füléig húzni a Koponyalyukasztók mesteríját, amit addig azok közül a legerősebb is csak a szeme sarkáig tudott... és száz méterről átlő vele egy Vasbádog mellpáncélt.

 Ilyen felfedezett tehetség volt Kalapácsos Inakhion is, a Vasbádogok egyik kovácsa. Igazi orkhoz illőn ő sem pusztán a fegyverek javításával, karbantartásával töltötte az időt, hanem csatába ment a többiekkel. Mivel zömök és buldogszerű termete, már-már torznak ható karizmai miatt úgy érezte, hogy erre rendeltetett, kétkezes pallost vagy csatabárdot próbált forgatni – de nem sok sikerrel. Egyszerűen nem állt rá a keze. Raghma'van többször látta gyakorlás és kovácsolás közben is, ezért egy alkalommal azt javasolta Kalapácsosnak, hogy a csatákban is inkább a munkaeszközeivel próbáljon harcolni. A kovács megfogadta a tanácsot, és már másnap mindkét kezében kedvenc kalapácsaival ment gyakorlatozni. Az eredmény több volt, mint meglepő: Kalapácsos Inakhion megveszekedetten pörgő, élő szélmalommá vált, aminek „lapátjai" mind súlyos, pozdorjává zúzó vasfejek voltak. Páncélok horpadtak, kardok törtek pálcikaként, pajzsok repedtek meg ínszakasztó csapásai alatt! Kalapácsos így már annyira élvezte a gyakorlást, hogy a végére a többiek kérték, hogy fékezze, fogja vissza túlzott lelkesedését.

 „Hé te, eszetlen kovács! Meg akarsz nyomorítani mindenkit?! Mi veled vagyunk, nem ellened, hallod-e!”

 A váratlan sikerén fellelkesülve Kalapácsos olyan boldog lett, hogy másnap készített magának két, kifejezetten harci kalapácsot – később négy további másikat is tartaléknak – mert rájött, hogy régi, jól bevált szerszámait kár lenne csatában elpocsékolni... azaz bevérezni és öszszeagyvelőzni.

 Valahogy hasonlóképpen emelkedett ki a többiek közül Cséphadarós Mornarunk; Domonk-Radonk, a Keselyű, akit az általa forgatott keselyűcsőr^[21] nevű fegyverről neveztek el; Késdobáló Aglahor; Lándzsás Gronal; és Ychitak Bomgar, a Tőrkezű, a Gonosz Agyúak törzséből, akinek Csillagarcú Magraf mindkét kezébe egy-egy háromélű katart adott, és kiderült, hogy a különleges és igen ritka fegyver forgatásában Ychitak Bomgar igazi őstehetség.

 És a különféle törzsek harcosai lassan egységes sereggé kovácsolódtak.

Az Ereklye

Ghotagrom elégedetten figyelte az előrehaladást. Egyrészt megfelelőnek találta a dolgok menetét, másrészt újra bizonyítva látta önnön nagyságát, miszerint mind a briliáns terv, mind a hibátlan végrehajtás csakis saját, sziporkázó elméjének köszönhető.

 Nyilván a dolgok teljes megelégedettségére való alakulása miatt, de végre hosszú hónapok óta újra érezte a régi, szinte már elfeledett lángolást az ágyékában, és ennek úgy megörült, hogy azonnal elszalajtotta egyik orkját a roegghai szajhacéhhez, hogy hozzon neki gyorsan „legalább két darab tapasztalt és leleményes segítséget".

 Az, hogy a közelben unatkozó Kyont és Noykot csalogassa be az ágyába, fel sem merült benne. Bármily formásak és csábosak voltak külsőre a Sápatag nőstények, immár nem igazán kívánta a közelségüket. A roegghai szajhákra viszont megvadult bikaként vette magát. Ám, persze, mielőtt beteljesülhetett volna a vágya, ismét közbejött valami.

 Illetve valakik.

...

A nyitva felejtett ajtón Kyon, Noyk és a félszemű Yl'Agdardagh sorjáztak be.

 A roegghai élszajhák észlelték először a hívatlan vendégeket. Azt hihették, csoportos játszadozásra jöttek, és mindketten hangosan és csábosan felkacagtak. Ghotagrom, akinek figyelmét – teljesen érthetően – eleddig merőben más dolgok kötötték le, ingerülten vonta ki fejét az egyik szajha szőrös csöcsei közül, és felháborodottan förmedt az ágy mellett álldogáló hármasra:

 – Kifelé!

 – Érdekes – jegyezte meg flegmán Kyon –, én is épp ugyanezt akartam mondani... nekik.

 Noyk kedvesen mosolygott.

 – Tűnés, ribancok!

 – Majd akko' megyünk, ha végeztünk – nyelvelt az egyik szajha csúfondárosan. – Nehogy má' itt haggyuk a Kerítőt megkerítetlenül!

 – Bújj be ide, mézhajú! – biztatta a másik nő buzgón. – Néked is jó lesz, e'hiheted!

 Noyk közelebb lépett. Korbács liffegett a jobb kezében.

 – Ne túl vadul, nővérkém! – kérlelte Kyon. – Később még kedvünkre lehetnek!

 Az angyali arcú Sápatag rásuhintott korbácsával a közelebbi szajhára. Aztán a másikra is. Nem ütött nagyot, csak cirógatott, ám azok mégis olyan visítozásba, sivalkodásba kezdtek, hogy Ghotagrom csaknem megsüketült. Arról nem is beszélve, hogy valamilyen útonmódon neki is jutott a korbács okozta kínból, és ez rendkívül kellemetlenül érintette. Szinte szikrázott a szeme.

 – Hé-hé-hééé-héééé! – Fura déja vu érzése támadt. Nem történt már ilyen régebben? Valahol? Valamikor? – Grooms szertelen valagára... – Tűnés! – javasolta Kyon.

 Tűnés?? Ghotagrom, azt sem tudva, mit cselekszik, elsőként pattant le az ágyról, és nem értette, hogy a vörös hajú nőstény miért áll elé és miért hajítja vissza lendületből, hogy belenyekkent.

 – Csak ők, nem te!

 A kéjnőket nem kellett sokat noszogatni. Még két-három puha korbácspaskolás, és ruháikat szertehagyva, rémülten sivalkodva – az ágyról való leugrás közben Ghotagrom ágyékába, gyomrába térdelve – fejvesztve menekültek. Még a folyosón is hangosan vinnyogtak.

 Yl'Agdardagh becsukta mögöttük az ajtót, a reteszt is rátolta belülről, majd odaballagott az ágy széléhez, és felvett a padlóról egy díszes ruhadarabot.

 – Felöltöznél, Kerítő?

 – Grooms rogyasszon meg, Dagh! – lihegte Ghotagrom. – Hogy a jó mászkálóanyádba képzeled ezt a...

 – Kérlek, barátom! A kedvemért!

 A Legfőbb Kerítő, aki általában nem szokta zavartatni magát, hogy mások előtt pőrén mutatkozzon, ingerülten magára rángatta arany hímzéssel díszített okkergatyáját meg a kanárisárga selyemköntösét. Miközben belebújt könnyű szandáljába és szorosra húzta szegecselt nadrágövét, bosszúsan fordult hívatlan látogatóihoz:

 – Csak miheztartás végett, barátom... – sziszegte haragosan –, és ez nektek is szól, szadista némberek... ne felejtsük már el, hogy én az egyesített északi sereg szellemi vezére vagyok, Raghma'van balkeze! A legfőbb szervező! Nem léphettek a szobámba az engedélyem nélkül! Nem kergethetitek ki a szajháimat! És legfőképpen... nem csapkodhattok a kurva korbácsotokkal! – A szemét forgatta. Nagyot fújt. – Most utoljára... leges-legutoljára... még kegyes leszek, szemet hunyok az arcátlan felségsértés fölött és nem adok parancsot a kivégzésetekre... de ha még egyszer előfordul... ha csak egyetlen egyszer is.

 Elhallgatott, mert Noyk ismét csapásra emelte a kínkorbácsát.

 – Volt okunk rá, hogy megzavarjuk a sziesztádat – mormolta Yl'Agdardagh, erővel félrevonva a harcias, mézszőke nőstényt. – Különös esemény történt, melyről tudnod kell, haladéktalanul.

 – Támadnak?? A déliek?? De akkor meg... miért nem Raghma'vant cseszteted?? Ő a Seregek Hadura, nem én! Az ő szajháit korbácsoljátok szerte az ágyából... ne az enyéimet!

 – Másról van szó, barátom.

 – Barááááátom?? Letörne a nyelved, ha te is „uram"-nak szólítanál, ahogy dukál?

 A zoldrun nem is gondolkodott ezen a lehetőségen.

 – Talán nem – felelte könnyedén. – De hagyjuk most a fölös udvariaskodást! Eljött hozzád valaki... fontos ajándékkal!

 Ghotagrom a homlokát ráncolta. Azt hitte, kitalálhatja.

 De persze nem ilyen korán, és főképpen nem éhgyomorra. Feladta.

 – Ajándékot? Ki?

 – Egy ork bányászkölyök. Hozott neked valamit, amit két nappal ezelőtt egy rég beomlott tárna mélyén talált.

 Ghotagromnak elkerekedett a szeme.

 – Egy... egy... bányászkölyök?! – ismételte döbbenten, nem kevés éllel a hangjában. – Grooms rogyasszon meg, Dagh! Ezért tettétek tönkre régóta tervezett reggeli... testmozgásomat?! Mit talált vajon a bugyuta lélek? Na ugyan! Valami megkövesedett ősi szarságot? Egy darab szenet?! Btoektoe elveszett bal fülét?! Borostyánba ágyazott őscincért?!

 – Az ajándék több mint különös. Hasznodra lehet.

 – Nehogy már! – méltatlankodott Ghotagrom. – Egy csupasz seggű bányászkölyök, mi?! Megtalálta a Gilfek Kincsét? – A feje búbjáig elvörösödött dühében. – Ugy gondoljátok, hogy minden hülyével személyesen nekem kell foglalkoznom?! Tegnap egy bibircsókos orrú, bajszos vénbanya ragadott karon az utcán, mert tudtomra akarta adni, hogy a kecskéi teje legyőzhetetlen erőt biztosítana a harcosaimnak, és mindkettőnk számára roppant előnyös üzletet köthetnénk, ha jutányos áron megvenném tőle mind a tucatot... darabját tíz aranyért!! Csaknem megrugdostam, mire megértette, hogy százhúsz aranyért egy kisebbfajta ménest is megvehetnék, nem pedig tizenkét büdös, mekegő kecskét!! Hát hogy van ez?? Engem mindenki baleknak néz?!

 – A kölyök egy fémből készült botot hozott, amely... efelől semmi kétség... erőteljes mágikus potenciállal bíró ereklye!

 Ghotagrom e pillanatban fogta fel, hogy okkal zavarták meg reggeli légyottját.

 – Ereklye, azt mondod? – suttogta kiszáradó ajakkal. – Egy igazi Ereklye?! Az Elveszettek^[22] közül való?

 – Meglehet!

 – Ho-hóó! Ez érdekelhet! Hol van?

 – A fogadóteremben.

 – Letört volna a kezed, ha magaddal hozod?!

 – Le.

 – Kezd bosszantani a pimaszságod, mászkáló! – fortyant fel Ghotagrom. – Beszélj velem tisztességesen, különben mire kettőt pislantasz az ép szemeddel, nagyon hirtelen egy karó csúcsán találhatod a fejed!

 Yl'Agdardagh sápadt képe komoly maradt, sőt, mintha valami rejtélyes ünnepélyesség lengte volna be, amikor enyhén biccentett a Legfőbb Kerítő felé.

 – Nem pimaszkodtam, uram – nyomta meg a megszólítást –, csupán legjobb tudásom szerint válaszoltam. Azt kérdezted, letört volna-e a kezem, ha megpróbálom magammal hozni azt a holmit, és én most is azt felelem, amit az imént: ígen, uram, letört volna... vagy kiszakadt volna vállból... ha megpróbálom megemelni.

 Ghotagrom grimaszolt.

 – Persze, sosem gondoltam azt, hogy a könyvek fölé görnyedés és a pergamenekre firkálás erősít... de most már kifejezetten azt gondolom, hogy gyengít. – Gúnyosan lebiggyesztette az ajkát. – Egy gyerek hozta. Te meg nem bírnád felemelni? Hm, ez minősít.

 – Mielőtt bőszen odarohannál, hogy az én megszégyenítésem végett felkapd és csuklóból megpörgesd a botot a fejed fölött, jó, ha tudod, hogy legalább öt mázsát nyom!

 – De a gyerek meg elbírja, mi??

 – Úgy tartja, akárha nádszál lenne.

 Ghotagrom fürkészőn meredt bérmágusára. Yl'Agdardagh ezt nógatásnak vélte; folytatta:

 – Bikaverő Morghadong elvette a botot a gyerektől, mondván, hogy majd ő adja át neked. Kirántotta a kezéből... és a rázúduló súlytól a földre zuhant! Az ereklye a mellkasára esett, beroppantotta a bordáit és eltörte a gerincét. Menten szörnyethalt!

 Ghotagrom egy pillanatra elfelejtett levegőt venni.

 – Grooms... rogyasszon meg?? – kérdezte aztán gyanakodva. Majd a fejét rázta. – Morghadong?? Ffaaaaghh! Már elnézést... de most arról a borani erejű fickóról beszélünk, aki egyszerre két orkot tud felemelni?! Aki gyakorlásképpen puszta kézzel taglózza le a bikákat a vágóhídon?! Aki tréfából félmázsás sziklákkal szokta meghajigálni pityókás cimboráit?

 – Többé már nem tesz ilyet. Ordas és Agyar együtt próbálták leemelni róla a rudat, de épp hogy meg bírták mozdítani. A gyerek viszont gond és erőfeszítés nélkül levette!

 – Akkor az nem gyerek – ijedezett Ghotagrom –, hanem egy testet öltött démon! Vagy... a déliek orgyilkos mágusa, aki ily fondorlattal jutott be a bérpalotámba, hogy végezzen velem!

 Yl'Agdardagh elmosolyodott ezen a feltételezésen, de aztán – érzékelve a Kerítő rosszalló szemvillanását visszarendezte komollyá az arcvonásait.

 – Ha így lenne, tudnék róla. Behatóan megvizsgáltam a fiút, és biztosíthatlak: minden gyanú fölött áll. Közönséges bányászkölyök... kevéske ésszel, gyermeki őszinteséggel és naivitással. Igazat beszél. Valóban ő találta a furcsa botot... illetve annak négy különböző darabját, amik aztán, amikor egymáshoz illesztette őket, maguktól eggyé forrtak... Azonnal arra gondolt, hogy hódolata jeléül elhozza neked ajándékba.

 – De miért nekem? – Ghotagrom tekintetébe visszatért a gyanakvás. – Miért éppen nekem??

 – Mondom, hogy dilinyós.. Téged hisz az északi sereg fővezérének...

 – Fffffffffagggghhhhhh! Most merészeld azt hazudni, hogy ez nem nyílt pimaszkodás volt, te gyalázatos!

 Yl'Agdardagh engedelmesen fejet hajtott.

 – Valóban az volt, bocsáss meg érte! Régebben... mintha kedvelted volna az efféle szarkazmusokat.

 Ghotagrom egy kósza legyintéssel száműzte a haragot.

 – Azt mondod tehát, hogy a kölyök veszélytelen. Akkor mire várunk! Szemléljük meg együtt ezt a hihetetlen erődemonstrációt! – Eszébe jutott még valami. – Hoppá-csak! Nem mintha nem bíznék a képességeidben, zoldrun... de esetleg nem lenne hasznos, csupán a biztonság kedvéért idehívni azt a roegghai pojácát? Tudod, a Nagyképűt. Mert ha esetleg mégis kiderülne a kölyökről, hogy valami remekül álcázott orgyilkos, két varázsló mégiscsak hatékonyabb, mint egy, nem igaz?

 Yl'Agdardagh szokatlanul mereven állt. Nem felelt.

 – Grooms rogyasszon meg! – nógatta Ghotagrom. – Nehogy már belesértődj ebbe az én szar kazmusomba, Dagh!

 – Mig-Rohong, a roegghai, akit Nagyképű néven ismersz... már ott van. Amíg én a fiú megbízhatóságát fürkésztem, ő a botot tanulmányozta...

 – Na, ez jól hangzik.

 – Annyira azért nem, mint hinnéd, uram. Mig-Rohong a helyszínen van ugyan, de a hatékonysága immár eléggé megkérdőjelezhető, jelenlegi formájában... kupacnyi hamuként.

 – Mi??

 – Telekinetikus varázslattal próbálta megemelni a botot.

 – Ffagh! Tényleg??

 – A teste fellángolt, és pillanatok alatt elégett. Csupán hamu maradt belőle. Jókora kupac.

 Ghotagrom szomorkodó képet vágott. Nem sikerült túl őszintére, lévén, hogy sosem szenvedhette igazán a Nagyképűt, azt a beképzelt ficsúrt.

 – Ez érdekes. Hm. De te... vajon te is megpróbáltad megvizsgálni ezt a különös Ereklyét?

 Yl'Agdardagh a szemét forgatta.

 – Tényleg ennyire ostobának tartasz... uram?

...

Az Ereklye valóban különleges mestermunka volt. Pompás darab. Látványa első pillantásra lenyűgözte, megbabonázta a Legfőbb Kerítőt. Szinte facsarta az orrát a belőle áradó, semmi mással össze nem téveszthető esszenciaillat. Heves vágyat érzett, hogy megérintse, birtokba vegye, és használja azt mindenki más ellenében. Ám amikor öntudatlan lépést tett a botot alázatosan felkínáló kölyök irányába, Yl'Agdardagh megragadta a karját, és durván visszarántotta.

 – Ne érintsd!

 A fiú serkenő pofaszőrű, serdületlen kamasz volt; nem túl magas, nem túl izmos, nem túl csillogó szemű. Afféle átlagos, semmitmondó külsejű, bamba képű, jelentéktelen ork purdé, mint amilyenekbe tucatszám lehet belebotlani bármelyik büdös putri közelében. Szagos rongyokban, fél térdre ereszkedve, megszeppenten várta, hogy a dúsgazdag nagyúr megszólítsa – vagy legalább elfogadja tőle a felkínált ajándékot.

 Az Ereklye – nagyjából két és fél méter hosszú fémbot – könnyedén libegett a kölyök két tenyerén. Fekete volt, akár a szurok vagy a csillagtalan éjszaka. Tökéletesen sima felületén elcsúszott a tekintet, még a legragaszkodóbb porszemek sem tudtak megtapadni rajta. Hihetetlen volt, hogy eredetileg négy különböző darabból állt, s ily tökéletesen eggyé vált. Alsó vége elkeskenyedett, de még a legalján is ökölnyi átmérőjű maradt. Vaskos felső csúcsa – két arasznyi átmérővel – összeszorított kézfejet formáz, láthatóan egy ork mancsot, ami mintha valamit tartana...

 ...de nincs ott semmi, csak a vízszintes, csepp formájú üreg.

 – Látlak, fiú! – dörögte. Próbált uralkodóhoz, a sereg fővezéréhez méltó fensőbbséggel viselkedni, és nem nézett Bikaverő Morghadong hullájára, ami egy vértócsa közepén hevert az ajtó közelében. – Az ajándékod kedves nekem. Húsz arany esetleg... mármint tizenöt... na jó, legyen húsz, ha már kibukott a hülye pofámon... méltó jutalom ezért az izéért, nemdebár?

 A kölyök csaknem elalélt ettől a bejelentéstől.

 – De én... nagyuram... de én... nem számítottam jutalomra... Ghotagrom megadóan biccentett varázslója felé.

 – Ez tényleg dilinyós. Legyen a jutalma... tíz arany... amit majd később fizetünk ki! – A Legfőbb Kerítő leszögezte ígérete lényegét: – Szóval, tíz arany üti a markodat, kölyök... rögvest azután, hogy seregem bevette Groomart... feltéve persze, ha ajándékod hasznosnak bizonyul...

 – Köszönöm, nagyuram, köszönöm! – hajbókolt a kölyök. – Túl jó vagy hozzám, értéktelenhez! Grooms segéljen céljaidban!

 Bárgyú lélek! Ghotagrom szinte megsajnálta.

 – Jól van – dörmögte bűnbánóan –, adjon már neki előlegbe valaki pár aranyat... kettőt, vagy esetleg hármat...

 Kissé meglepődött, hogy meggondolatlan parancsára a kölyköt gyűrűbe vonó testőrök közül többen is kotorászni kezdtek az erszényükben – köztük Vén Ordas és Rőt Agyar is. Pedig ő egy szóval sem említette, hogy utólag majd megtéríti bárkinek is ezt az elsietett előleget.

 Hogy leküzdje az általános adakozás okozta zavart, zord képet vágott, és faggatni kezdte a fiút.

 – Mi a neved?

 – Khepi, nagyuram.

 – Hol találtad ezt a holmit, Khepi?

 – Az elhagyott Holongha-bányában, egy beomlott oldaljáratban, ahová nem tudtak bemászni a felnőtt férfiak, de én befértem.

 – És... mi okból érezted úgy, hogy be kell férned?

 A kölyök zavartan pislogott jobbra és balra, azt várva, hogy valaki elmagyarázza neki, mit jelent ez az értelmezhetetlen kérdés. Ghotagrom kisegítette:

 – Miért másztál be?

 – Álmot láttam, nagyuram... előző éjszaka... meg az azt megelőző éjszaka... Már nem emlékszem, hogy mit... csak azt tudtam, hogyha bemászok, találok ott valami... értékeset!

 Ghotagrom ráérősen körbejárta a kölyköt, és minden oldalról szemügyre vette az Ereklyét. Szinte kedve lett volna megérinteni, kivenni a fiú kezéből, és a feje fölé emelni...

 ...de nem merészelte.

 – Hol a drágakő? – sziszegte számon kérően. – Az, aminek a foglalata üresen tátong. Mi volt benne? Gyémánt? Zafir? Rubin? Vagy valami más?

 A fiú meglepetten tátogott.

 – De... de...

 – Volt pofád kilopni belőle a követ és üresen hozni felséges színem elé?! – Ghotagrom megjátszotta, hogy haragos. Értett ehhez; még a tekintete is szikrát hányt. – Azt hiszed, nem csapatom le a fejed?!

 – Így találtam, felség... nem volt benne kő!

 – Még hazudsz is, átkozott?! Mielőtt lefejeztetlek, az emberkutyák közé vetlek!

 – Én nem loptam, felség! – A zokogó fiú szeméből záporoztak a könnyek. – Így találtam... elhoztam... negyedhold napon át gyalogoltam étlen, korgó gyomorral... szöcskéket és bogarakat ettem...

 – Igaz – biccentett Yl'Agdardagh. – Ha hazudna, érzékelném...

 Ghotagrom enyhített szigorú arckifejezésén, és bár eljátszott azzal a gondolattal, hogy ha a fiú mégis orgyilkos lenne, alaposan meglegyinthetné őt a roppant súlyos fémbottal, egészen közel lépett, és megpaskolta a könnynedves orcát.

 – Jól van, Khepi, hiszek neked. Semmi baj, nem tartalak hazugnak, csupán próbára tettelek. Mint mondottam, fáradozásodért és becsületességedért jutalmat érdemelsz, és én nem leszek szűkmarkú. Ezennel kinevezlek Udvari Bothordozónak, és ez azt jelenti, hogy az elkövetkező hónapokban közvetlen kíséretem tagjaként élhetsz, jólétben, tisztaságban. Kevés dolgod lesz, bőven kapsz enni meg inni, és henyélhetsz kedvedre... ám ha a Botot hordozni kell, készen kell állnod rá, akár éjjel van, akár nappal.

 – Ó, felséges úr... érdemtelenségem nem kaphat ennyi sok jót...

 – Hűen kell követned varázslóm, Yl'Agdardagh minden utasítását. A bot helyét és hordozását tekintve ő parancsol neked. – A feszengő zoldrunra nézett. – Grooms rogyasszon meg, Dagh... tán valami hozzáfűznivalód van?

 – Gondoskodok a kölyök elszállásolásáról és az Ereklye elhelyezéséről. Miután megteszem a szükséges intézkedéseket, haladéktalanul tanulmányozni fogom.

 – De miért vágsz ilyen sanda pofát?

 – Ennek a holminak az ittlétét szigorú titokban kell tartanunk. Egy ily hatalommal felruházott ereklye semmiképpen nem kerülhet az ellenség vagy bármilyen idegen hatalom kezére, de még a saját barátaink, szövetségeseink mohóságától is védenünk kell! Még nem tudom, miféle holmi ez, de majd szépen lassan kiismerjük hatalmának mibenlétét, megtanuljuk használni ellenségeinkkel szemben, és akkor... akkor... Grooms kegyelmezzen annak, aki az utunkba áll! De ennek szigorú feltétele a titoktartás, uram! Ne tudjon róla senki más, csakis azok, akik jelen vannak... Ők pedig esküdjenek meg mindenre, ami számukra szent, hogy nem jár el a szájuk, nem fecsegnek senkinek!

 Ghotagrom rábólintott, és kapitányára villantotta a tekintetét.

 – Agyar?

 – Vaskapocs a szánkon, uram – vágta rá Rőt Agyar. – Magam belezem ki, aki fecsegni mer. De mi a helyzet a fiúval?... Felőle nem kezeskedhetem. Ha kivágnánk a nyelvét...

 Ghotagrom maga is effélére gondolt. Mégiscsak kegyesebb, mint a torkát elvágni. És nyelv nélkül ugyanúgy emelgetheti, cipelheti az Ereklyét, mint ha helyén lenne a lefetyelője.

 Ám valahogy mégis óckodott ettől a megoldástól. Tudta, hogy a Szövetség bármely törzsfőnöke tétovázás nélkül megtenné ezt hasonló helyzetben, de ő nem tudta kiadni a parancsot. Elkövette azt a hibát, hogy ránézett a reszkető, sápadozó fiúra, és uralkodóhoz méltatlan módon – megszánta.

 Túlságosan pipogya lenne? Vagy talán kereskedő vére kerekedett felül a józan észen? Az ösztönös megérzés, hogy talán a kegyesség több hasznot hajthat hosszabb távon, mint a kíméletlen elővigyázatosság?

 – Nem szükséges! – dörmögte kelletlenül. – Tartsátok elkülönítve... kapjon külön őrzőt, és mindig legyen mellette valaki, aki azonnal megöli, ha megpróbálná jártatni a száját!

 – Meglesz, uram.

 Ghotagrom némi nosztalgiával gondolt vissza arra a légyottra, amit nem is oly sokkal ezelőtt a zoldrun és a Sápatagok félbeszakítottak az Ereklye miatt. Még nincs túl késő... esetleg vissza lehetne csalogatni valahogy a roegghai élszajhákat...

 – Elmondtad, amit akartál, mágus? – dörmögte. – Vagy maradt még közölnivalód?

 – Nincs, uram... hacsak az nem, hogy épp a mostani események előtt hírt kaptam Mogard magisztertől, és tudatni kívánom veled, hogy mesterem és két tanítványa napokon belül megérkeznek a táborba háromezer Kerítő önkéntes és ezer khumari zsoldos élén.

...

Az Ereklye és annak zavart hordozója a bérpalota egyik félreeső raktárában kapott helyet, közvetlenül Yl'Agdardagh lakófülkéje és az alkalmi trónterem között, és alig ötven lépésnyire Ghotagrom kéjszobának kinevezett hálótermétől. Így hát a Legfőbb Kerítőnek nem esett nehezére, hogy naponta kétszer-háromszor is odasétáljon, bepislantson, és megtudakolja, mire jutott mágusa a különös holmi beazonosításával.

 Az első napon mindkétszer ugyanazt a választ kapta:

 – Addig nem kezdhetem tanulmányozni, míg fel nem vértezem magam a legrafináltabb védelmi varázslatokkal. Semmi kedvem MigRohong sorsára jutni.

 Ghotagrom eltöprengett ezen, és elengedett egy élcet:

 – Hm, azért kíváncsi lennék... vajon belőled világosabb színű hamu lenne, mint a Nagyképűből? És még nagyobb kupac?

 – Épp azon munkálkodom, hogy ez soha ne derüljön ki. Ám ha folyton megzavarsz, uram, sohasem jutok a végére!

 A Legfőbb Kerítő aznap már nem tért vissza. A rákövetkező nap délelőttjén a Kerítők seregének gyakorlatozását szemlélte meg, délután pedig Raghma'van oldalán, más főnökök társaságában végiglovagolt a táboron, hogy személyesen győződhessenek meg a kezdeti káoszt követő, pozitív változásokról. Már beesteledett, mire visszatérhetett a bérpalotájába, de hiába csattogott oda az Yl'Agdardagh fülkéje melletti raktárhoz, az ott strázsáló katonák udvariasan visszatartották.

 – A varázsló utasított, hogy bármi történjen is, semmiképpen ne engedjünk belépni senkit.

 – Lárifári! Ez rám nem vonatkozik.

 – Éppenhogy igen, felség! A varázsló külön kihangsúlyozta, hogy tartsunk vissza téged... „a saját érdekedben". Ezt Agyar is megerősítette. Kérlek, ne akarj bemenni!

 – Ffaghh! Miféle hülyeség ez?! Nehogy már a birka terelje a pásztort! Félre az ajtóból, de gyorsan ám, mielőtt dühöngeni kezdek!

 A fiatalabb zsoldos, aki eddig csak hallgatott, sietve engedelmeskedett, ám az, aki eddig beszélt, rendíthetetlenül elállta az utat. Évek óta szolgált testőrként Rőt Agyar parancsnoksága alatt, hozzászokott már a Legfőbb Kerítő stílusához, és csöppet sem illetődött meg a fenyegetéstől.

 – Ha félreállnék, felség, és hagynám, hogy belépj, kitéve magad azoknak a mágikus veszélyeknek, melyektől a varázslód óva intett, Agyar engem belezne ki.

 – Jól van, megértettem. – Ghotagrom fintorgott. – Szép kis firma vagy! Elfelejted, ki pénzel, kinek tartozol hűséggel?!

 – Éppenhogy nem, felség. Már megbocsáss, de én nem tőled, hanem Agyartól kapom a zsoldomat, és nem neked, hanem neki fogadtam hűséget.

 Ghotagrom válaszként a fogát akarta csikorgatni, haragot mímelni, de tetszett neki ez a válasz, és végül elröhögte magát.

 – Neked aztán van vér a pucádban, fickó! Nem Kerítő vagy, ugye? – Nem hát.

 – Akkor meg miféle?

 – Véreskezű.

 – Mint Agyar, mi? Nem túl nagy meglepetés. – A homlokát ráncolta. – Megeshet, hogy hamarosan a tieid ellen fogsz harcolni. Csöppet sem zavar?

 A fickó groteszkül vigyorgott.

 – Agyartól kapom a zsoldomat, nem tőlük.

Ghotagrom harmadnap sem juthatott be a mágikus beazonosítás helyiségébe, pedig négyszer is próbálkozott, a negyedik és az ötödik napon is csupán az őrt álló zsoldosokkal civódhatott, és annyira felboszszantotta magát, hogy a végén Rőt Agyart kellett odahívni, hogy lenyugtassa és lebeszélje a beígért mészárlásokról. Persze a dühöngése örömére alaposan leitta magát, és úgy lerészegedett, hogy végül még az ellen sem berzenkedett, amikor az éjszaka közepén orvul becsuszszant az ágyába Noyk, és csókolgatni kezdte.

 – Miafffene? – nyögte a Kerítő. – Csak te?

 – Csak én, drágám... mert már hiányoztál.

 – Hányoztam? Hö, nebassz... – Küzdött a szavakkal. – Hol a másik... rib... ngyó?

 – Szerintem ma éjszaka én magam is elbírok veled.

 – Hööhhh...

 – Ha őt óhajtod, hívom.

 Ghotagromnak roppant elmés válasz csusszant a nyelvére Kyonról, korbácsról és más k-betűs szavakról, de mielőtt kifejthette volna, belealudt a nedves csókokba és a puha ölelésbe.

...

Ilyen előzmények után igencsak meghökkent, amikor Vén Ordas érdekes hírrel ébresztette nem sokkal dél után:

 – Csipázz már föl, főség! A Tejfejű kiókumlált valamit a botból. Azt üzeni, most már nyitva előtted az ajtaja.

 – Höh? – Az álomittas Ghotagrom csak nehezen fogta fel, hogy semmiféle csupasz nőstény nem hever az ágyában; Noyk vagy már hajnalban távozott vagy talán csak ő álmodta az egészet részegsége csúcsán. A kölyökképű hadnagy rázogatta, és az említett „Tejfejű" nem más, mint a lenszőke zoldrun, akire Ordas már korábban is többször hivatkozott így. – Dagh? Mi? Mit akar?

 – Pofázni veled. Mi mást?

 A Legfőbb Kerítő zokszó nélkül kimászott az ágyból, sietve öltözködött, és még a reggelit is kihagyta, annyira izgatta a titokzatos Ereklye mibenléte.

...

A poros, félhomályos raktárhelyiségben csupán Yl'Agdardagh tartózkodott. A kölyök – és állandó felvigyázója – nem volt jelen, és bár Ghotagrommal együtt Vén Ordas is belépett, a varázsló őt udvariasan kiküldte:

 – Kérlek, őrizd az ajtót odakinn, ne engedj be senkit, és csak akkor lépj be, ha majd kiáltok érted... és ha megérkeztek... tudod, akikért elküldettem!

 Ghotagrom szörnyű másnapossággal küszködött. Csupán azért nem nyitotta ki a száját és nem tett fel kérdéseket, mert félt, hogy egy ilyen vakmerő mozdulattal szabad utat enged felfelé az előző napi vacsorájának.

 Nagyokat nyelt. Csukott szájjal, zord pofával. Mélyeket lélegzett, az orrán át.

 Csupán a tekintetével intett biztatón: Gyerünk, mászkálóivadék, kezdd már el a pofázást!

 – Elvégeztem egy sietős beazonosítást – hadarta Yl'Agdardagh saját egykedvűségéhez mérten jelentős izgatottsággal. – A tárgy tüzetes átvizsgálására, tanulmányozására, valós azonosítására és kiértékelésére nyugodt és többszörösen biztosított körülményekre, ritka komponensekre és rengeteg időre, hetekre, hónapokra vagy talán évekre lenne szükség, de mivel erre most nincs se időm, se lehetőségem, gyorsított eljárást alkalmaztam, mely révén pár alapvető dologra sikerült fényt derítenem, míg ugyanakkor, sajnálatos módon, némely lényeges tulajdonságokra nem.

 – Faggh! – Ghotagrom mégis szóra nyitotta száját elismerésében. – És mindezt egy szuszra! Én fele ennyi dumától elhánytam volna magam!

 Yl'Agdardagh elengedte a füle mellett a tényszerű megjegyzést, és rátért mondandója lényegére:

 – A bot, mint ahogy azt már a vizsgálat előtt tudtam, iszonyatos erejű mágikus potenciállal bír. Erőteljesebb, mint amit én a legjobb formámban létre bírnák hozni. Nagyobb hatalmú, mint bármiféle varázsszeré, amivel valaha is találkoztam. Rendkívüli, kolosszális, gigászi esszencia hordozója... oly mértékben, amit egyszerű elmémmel felfogni is képtelen vagyok.

 – De... mire szolgál?

 – Azt nem tudom.

 Ghotagrom e pillanatban tényleg közel állt ahhoz, hogy leöklendezze a mágust méla undorában.

 – Na bravó! Grooms rogyasszon meg! Mindössze ennyire jutottál öt teljes nap alatt?!

 – Öt vézna nap nem lehet elég ekkora hatalmú tárgyhoz – sziszegte ingerülten a varázsló –, de talán még öt év sem! Ha csak a felét is sejtenéd annak, miféle kockázatokat vállaltam annak érdekében, hogy ennyire is jussak, leborulnál előttem a tisztelettől és a lábujjaimat csókolgatva kérnéd a bocsánatomat.

 – Ééén?? Ffaggggh, dehogy! Hát ennyire nem ismersz?

 – Nem volt lehetőségem az összes szükséges elővigyázatosság megtételére! Ha egy picit is meginogtam vagy tévedtem volna... ha elhagy az ösztönöm vagy a szerencsém... most én is hamuként vagy szétégett aggyal hevernék előtted!

 – Azt azért... sajnálnám. Ghotagrom sóhajtott. – Kurvára más napos vagyok, nincs kedvem viccelődni... úgyhogy ne mondd, hogy mindössze ennyi az, amit megtudtál! Gyerünk, varázsló, bizonyítsd végre, hogy nem kidobott vagyon az, amit a gyatra szolgálataidért kipengetek! Ereklye, vagy nem Ereklye?

 Nyájas Yl'Agdardagh olyan tekintetet vetett rá, mellyel a legjobb indulattal sem szolgálhatott volna rá az előnevére.

 – Szent Ereklye, semmi kétség – dörmögte kelletlenül –, de nem az Elveszettek egyike. Egyedi és ismeretlen. Nem találtam róla semmilyen leírást vagy említést. A vizsgálat egyértelművé teszi: ez egy szűz Ereklye!

 Ööö... úgy érted... nőnemű??

 – Úgy értem, soha ezelőtt nem használta senki. Szűz Ereklye, melyben általam soha nem tapasztalt erők feszülnek.

 Ghotagrom eltöprengett ezen.

 – Ez, végül is, tetszik. Tapasztaltam már effélét... úgy értem, nőben, nem botban...

 – És ami a leglényegesebb számodra: az Ereklye Grooms hatalmát hordozza!

 – Óh! Hah! Na vége! Mondj még ilyeneket... kezdek jobban lenni. Grooms sétapálcája lehet? Vagy inkább a bunkós botja?... Remélem, az utóbbi! Annak jobban örülnék.

 – Nem tudom, miféle holmi ez és miféle célból hozták létre, ám az nyilvánvaló, hogy valamiféle... iszonyatos erejű... pusztító fegyver lehet!

 – Fegyver?! Fegyveeeer??

 – Ilyen mértékű és tulajdonságú esszencia, amit ebben az Ereklyében érzékelek, kizárólag fegyvereknél tapasztalható. Ismétlem, iszonyatos erejű. Ha nem pusztításra, hanem építésre, alkotásra használnánk, hegyeket mozgathatnánk, folyókat fakaszthatnánk, városokat építhetnénk vele.

 – Ah, ffagggh! Ezek szerint... mivelhogy nem építésre, hanem pusztításra szolgál... ezzel a fegyverrel képesek lehetünk mindezek ellenkezőjére? Hegyeket zúzhatunk porrá? Kiapaszthatunk folyókat? Lerombolhatunk városokat... vagy várfalakat?

 – Lényegében igen. Feltéve, ha megfejtjük a titkát és elsajátítjuk használatának módját.

 Ghotagrom még mindig nem bírta elhinni, hogy jól hallotta.

 – Egy ilyen hatalmas fegyverrel szétverhetem a déli sereget... lerombolhatom Groomar falait, legyilkolhatom Kerangor talpnyalóit! Yl'Agdardagh komor tekintettel biccentett, és jól érthetően kihangsúlyozta, megismételte iménti szavait:

 – Feltéve... ha megfejtjük a titkát... és elsajátítjuk a használatának módját.

 – Mennyi időbe telik?!

 – Nem figyeltél rám, uram! – morogta kedvetlenül a varázsló. – Egy ilyen erejű és bonyolultságú varázsfegyver beazonosítása hónapokat, éveket is igénybe vehet. Ha azt mondom, öt év... talán még nem is túlzok. És ha a vizsgálat közben valami félresikerül, bele is pusztulhatok.

 – Grooms rogyasszon meg! Szórakozol velem, te pimasz mászkálóivadék?!

 – Nem, dehogy, eszemben sincs. Komolyan beszélek, a lehető legkomolyabban. Be kell ismernem, ez az Ereklye jelenleg messze meghaladja az erőmet. – A fejét ingatta. – Persze, megpróbálkozhatok, de nagyjából annyi eséllyel, mintha te arra szánnád el magad, uram, hogy a válladra veszed kedvenc bérpalotádat, és elcipeled a Középső Nővér tetejére. Persze, meg se bírnál emelni ily rengeteg követ, amiből a palotád épült, de ha elbontanád és kövenként hordanád a dombtetöre, ott újraépíthetnéd... öt év alatt. Vagy tíz?

 – Bah! – legyintett bosszúsan Ghotagrom. – Mellébeszélsz! Nem jó a hasonlatod. Én nem lennék olyan ostoba, hogy éveken át köveket hurcolásszak. Ezernyi szolgát, több tucatnyi építőmestert fogadnék, és velük végeztetném el a munkát. Elkészülne pár hónap alatt. – Grimaszolt. – Vagy... felfogadnék egy olyan varázslót, akinek van annyi hatalma, hogy egymaga átvarázsolja a dombra a teljes palotát semmi perc alatt.

 Yl'Agdardagh sóhajtott.

 – Látom, felfogtad a lényeget. Ha gyorsabban akarsz boldogulni az Ereklyével, fel kell fogadnod egy nálam erőteljesebb varázslót... de csakis olyat, akiben teljes mértékig megbízol, és aki nem arra fogja használni ezt a fegyvert és megismert hatalmát, hogy eltöröljön téged és összes orkodat a föld színéről.

 Ghotagom gyanakodva méregette a zoldrunt; nem tudta eldönteni, komolyan beszél, ugratja vagy csak gúnyolódik rajta.

 – Hát vége bevallod, hogy mégsem vagy te akkora nagy varázsló, mint amilyennek akkor mondtad magad, amikor még megvolt mindkét szemed?

 Yl'Agdardagh elvörösödött, és akaratlanul is megérintette szemkötőjét, mintha így akarna megbizonyosodni arról, hogy valóban hiányzik a fél szeme.

 – Épp az segíthet neked, aki megtanított engem a tiszteletre, uram sziszegte. – Mogard ma este érkezik. Ő és két tanítványa képesek le hetnek olyasmire, ami az én erőmet meghaladja.

 Ghotagrom megrezzent.

 – Ne! – hörögte. – Nem tudhat az Ereklyéről! – Elbizonytalanodott. – Vagy... már beszámoltál neki?

 – Még nem.

 – Akkor egyelőre maradjon titok, még a mestered előtt is! Meg tudod állni, hogy nem árulod el neki?

 – Amennyiben ez a kívánságod.

 – Határozottan ez – szögezte le Ghotagrom. – Bármiféle fegyver ez az Ereklye, a létezése titkát őrizzük meg magunknak! Aztán majd... – Eltűnődött, de csupán homályos sejtéseket kergetett. – Aztán majd, ha jónak látjuk, beavatjuk az arra érdemeseket.

 Yl'Agdardagh engedelmesen fejet hajtott. Szőke haja az arcába hullott, eltakarta vonásait és egyetlen szemét. Nem lehetett kivenni az ábrázatát, sem azt, hogy épp most vajon mire gondol.

 – Ahogy óhajtod, uram – jelentette ki. Aztán felnézett. – Néhány érdekességet viszont még sikerült megtudnom az Ereklye tulajdonságairól. Úgy hiszem, érdekelhet.

 – Hogy a fenébe ne! Elő vele!

 – Az foglalkoztatott leginkább, ki hordozhatja, ki érintheti, ki használhatja – magyarázta lendületesen a varázsló. – Hallottad, mi történt szerencsétlen Bikaverővel, amikor megpróbálta megtartani, és saját szemeddel láthattad, hogy négy másik zsoldos épp hogy meg bírta emelni. Ugyanakkor az a kölyök...

 – Köpi?

 – ...Khepi, valójában... olyan könnyedén hordozza, mintha csak nádszál lenne. A fiú jellegzetességeiben, tulajdonságaiban próbáltam rátalálni a magyarázatra. Alaposan kifaggattam, vizsgálgattam, a legkülönfélébb fürkésző mágiákat bocsátottam rá, és az eredményeket összevetettem az Ereklye azonosításának töredékeivel. – Yl'Agdardagh úgy adta elő mindezt, mintha a leghatalmasabb hőstetteket mesélné tágra nyílt szemű leánykáknak, elismerő sikkantásokra várva. – Először azt gondoltam, a fiú valamiféle mágikus fókusz hordozója, de semmi jelére nem akadtam annak, hogy valaha, valahol, valamikor bármiféle varázstudó mágiát bocsátott volna rá, olyasfélét, ami alkalmassá teszi az Ereklye cipelésére. Khepi teljesen átlagos... illetve az átlagosnál valamelyest gyengébb értelmű... bányász-fiú, akinek a szülei évekkel ezelőtt meghaltak. Egy hibbant vén ork vette magához az épphogy első lépteivel próbálkozó fiúcskát, és saját kölykeként nevelte. Ez a vénség afféle világtól távol élő, csöndes őrült volt, aki kincsek és elvesztett holmik után kutatott az elhagyatott bányákban. Jámbor életre nevelte a kölyköt, az Ősi Hétparancsolatra... amikről az utóbbi évszázadokban már maga Grooms is megfeledkezett. Arra okította a fiút, hogy soha ne fogjon fegyvert, soha ne törjön mások életére, csupán akkor, ha nincs más módja önmaga megvédésére. Khepi állandóan ezt szajkózta nekem: nem szabad ölni, mert minden élet fontos és értékes, tisztelni és becsülni kell mindenki mást, soha nem szabad elvenni olyat, ami valaki más tulajdona, vagy amit nem elhagyottan talál, vagy amit nem adnak neki önszántukból...bla-bla-bla. Nem szaporítom tovább a szót...

 – Azt nagyon jól teszed! Mert már kezdek ideges lenni.

 – A kölyök romlatlan és igaz szívű. Nincs benne ártó szándék. Ezért képes felemelni és hordozni az Ereklyét.

 Ghotagrom úgy nézett félszemű mágusra, mint aki kétfejű borjút lát.

 – Romlatlan?! Igaz szívű?! Ezt sikerült kiderítened öt hosszú nap alatt? Na, gratulálok! – Nem bírta türtőztetni magát, ráordított. – Te teljesen hülye vagy?? Vagy engem nézel annak??

 Vén Ordas dugta be fejét az ajtón.

 – Nekem szólt a kajabálás? Tereljem be a kutyákat??

 – Mi? – vakkantotta mérgesen Ghotagrom. – Miféle kutyákat? Mit akarsz, Ordas??

 – Én rendelkeztem így – magyarázta Yl'Agdardagh, és közben intett Ordasak, hogy jöhetnek az ebek. – Demonstrálni kívánom, mire jöttem még rá.

 Ordas belépett, és a nyitott ajtón az őrök négy meztelen, fegyvertelen embert tereltek a félhomályos raktárhelyiségbe.

 – Elment az eszed?! – Ghotagromot elfutotta a pulykaméreg. – Szigorúan megparancsoltam, hogy mindenki előtt titokban kell tartani az Ereklye létezését, erre te idecsődítesz egy kisebb falkányi emberkutyát? Azt akarod, hogy szertevonyítsák a titkunkat az egész kurva táborban?!

 – Nem mondanak ezek semmit. Azt se tudják, miért hoztuk ide őket. Hacsak te a fülükbe nem harsogod a titkot, semmit nem fognak gyanítani.

 – De ha mégis... kiheréltetlek, és közéjük vettetlek!

 Yl'Agdardagh elengedte a füle mellett a fenyegetést. A legnyiszlettebb, legalacsonyabb, sebhelyektől koszlott emberkutyára mutatott. – Te ott! Hallasz engem?

 – Tisztán és jól, falkavezér.

 – „Falkavezér"? – Ghotagrom nem bírta megállni, hogy fel ne röhögjön. Vicces volt úgy gondolni a fehér hajú varázslóra, mint az emberkutyák falkavezérére. De persze tudta, miből adódik ez a megszólítás: az emberkutya egy díszes ruházatú embert lát a Királygazda társa ságában. Mi másra gondolhatna: csakis falkavezér lehet.

 A varázsló nem reagált sem a fura megszólításra, sem a Legfőbb Kerítő gúnyos röhejére. Intett a beesett horpaszú példánynak. – Nevezd meg magad!

 – Csonkafogú.

 – Jöjj ide elém, közvetlenül, Csonkafogú!

 Az emberkutya habozás nélkül engedelmeskedett. Fejét lesütötte, szimatolt, a fülét mozgatta, pillantása jobbra-balra röpködött; nem mert a „falkavezér" szemébe nézni.

 – Itt ez a bot, látod? – recsegte Yl'Agdardagh.

 – Tisztán és jól, falkavezér.

 – Érintsd meg, és közöld, mit érzel!

 Az emberkutya megrogyasztotta térdét, és ujjait ráhelyezte az Ereklye felületére.

 – Hűvös. Kardos.

 – Ragadd meg, vedd le az állványról, emeld a fejed fölé, tartsd ott négy szívdobbanásnyit, aztán helyezd vissza.

 – Megvesztél?! – sziszegte mérgesen Ghotagrom. – Minek kinyuvasztani?? Tudod te, mennyibe kerül nekem egy emberkutya beszerzése?? Kész vagyon!

 – Ne aggódj, uram! – súgta a varázsló. – Ez itt mind közül a legértéktelenebb. Gyenge és kehes, elhullna magától is.

 Az emberharcos tette, amire utasították; felragadta a vaskos holmit, a feje fölé emelte, ott tartotta, visszarakta.

 – Ugass! – parancsolta a varázsló. – Nehéz volt a bot?

 – Tollpihe.

 – Emeld fel ismét, forgasd körbe a fejed fölött, akárha vasalt bunkó lenne!

 Yl'Agdardagh hátrébb lépett, és magával vonta Ghotagromot is, hogy kikerüljenek a pörgetés hatósugarából.

 A vékonydongájú ugyanolyan könnyedén kapta fel az Ereklyét, mint az imént, és ráérős lassúsággal forgatta a feje fölött, körbe-körbe, körbe-körbe.

 – Gyorsabban!

 Az emberkutya gyorsított.

 – Még gyorsabban!

 Még jobban gyorsított. Immár úgy pörgette az Ereklyét, akár a cséphadarót.

 Yl'Agdardagh szó nélkül előrelépett.

 A nyúlánk varázsló legalább másfél fejjel magasabb volt az orktermetű, nyiszlett, görnyedt emberkutyánál. Az Ereklye nagyjából a homloka magasságában pörgött.

 Ám a keshedt kutya időben észlelte a mozdulatot, és lefékezte lendületét; a vaskos fémdorong ököldíszes vége másfél tenyérnyire megállt a zoldrun magas homloka előtt.

 – Tovább! – sziszegte Yl'Agdardagh. – Üss meg, kutya! Kólints főbe! Gyerünk!

 Az ember nem vett lendületet, csuklóból csapott.

 Fémes csattanás hallatszott, de a magas varázsló meg sem ingott, állva maradt. Az emberkutya másodszor jobban nekihuzakodott, nagyobb ívben csapott.

 A szőke zoldrun viszont elszökkent, és a vaskos bot akadálytalanul továbbsuhant. Mivel az Ereklyének nem volt súlya, a lendület nem mozdította ki túlzottan használóját a helyéről.

 A kutya lazán megfékezte a mozgást, és morogva, vicsorogva a varázsló után zúdult, újabb ütésekkel próbálkozott. Teljesíteni próbálta a parancsot.

 – Elég! – förmedt rá Yl'Agdardagh. – Tedd a botot a helyére! Ugasd el, mit tanultál, Csonkafogú!

 A vézna emberkutya letette az Ereklyét a tartóállványra, és engedelmesen válaszolt:

 – Rossz fegyver. Pehelynádszál. Semmire nem jó.

 – Úgy? – Volt valami mély, belső gonoszság Yl'Agdardagh tekintetében, ahogy az ajtónál vakaródzó kutyák egyikére pillantott. – Te ott! Hallasz engem?

 A megszólított ugyanolyan nyiszlett és sebzett volt, mint az iménti. Talán egy picikét magasabb és értelmesebb tekintetű. Felvakkant: – Törött Borda hall téged, Fehérsörény.

 – Te nem szólítasz falkavezérnek?

 Az emberkutya mereven állt.

 – Vérkopó, nekem ő a falkavezér.

 – Jöjj ide! – vágott közbe a varázsló. – Most rajtad a sor. Emeld fel a Rossz Fegyvert!

 Törött Borda odament, felemelte, várt.

 – Üss meg, kutya! – parancsolta a varázsló ugyanazt, mint az előbb. – Kólints főbe! Gyerünk!

 A fickó vehemensen rárontott, próbálta megütni a varázslót, de azt mintha láthatatlan pajzs védte volna; az ütések csattanva, cuppanva lepattantak.

 – Elég! – sziszegte Yl'Agdardagh, és az elsőként kipróbált kutyára mutatott. – Most üsd le Csonkafogút!

 Törött Borda nekiveselkedett, és megcélozta az Ereklyével a nála is nyiszlettebb fickót.

 Ghotagrom érdeklődve figyelte a jelenetet. Biztosra vette, hogy a varázslót valamiféle mágikus páncél védte, azért nem lehetett megütni. Viszont a nyápic emberkutyát nyilvánvalóan nem védte semmiféle mágia...

 A Legfőbb Kerítő előre látta, mi fog történni. Törött Borda lecsap kehes társa homlokára, és Csonkafogú agyát úgy loccsantja majd szét az Ereklye vaskosabbik vége, akárha csak tojáshéj védené.

 A bot lecsapott.

 És ugyanaz történt, mint a varázsló esetében.

 Nem loccsant ki agy, nem röppentek szerte koponyaszilánkok, nem zuhant padlóra a nyiszlett test.

 Csupán Aranykéz Ghotagrom szisszent fel meglepetten. Erre ugyanis végképp nem számított.

 – Grooms rogyasszon meg...

 – Türelem, uram! – vágott közbe a varázsló. – Hamarosan elmagyarázom a kísérlet lényegét, de előbb még hadd demonstráljam...

 – De te csak ne monstálj semmit! Pofázz! Mi a fene történik?

 – Hadd erősítsem meg mindezt további próbákkal! – Yl'Agdardagh diadalmasan mosolygott; roppant elégedett lehetett magával.

 Elküldte Törött Bordát, és megismételtette az iménti mozdulatsorokat a másik két emberkutyával is. Változatlan eredménnyel.

 – Na és most? – követelte Ghotagrom türelmetlenül. – Elmondod végre, mire ment ki ez a szarakodás?

 – Rögvest, uram, de a lényeg még csak most következik. – Yl'Agdardagh intett az ajtóban álló zsoldosoknak. – Ordas, vezessétek el azt a hármat, és intézkedj, hogy ma este dupla adag kaját kapjanak!

 Miután három kutyát elvezettek, és csupán a lesunyt fejű, repkedő tekintetű, gyanakodva szaglászó Csonkafogú maradt, a varázsló ismét intett:

 – Jöjjön a lógyilkos!

 Az őrök egy hátrakötött kezű, ritkuló szőrű, zömök orkot lökdöstek be a raktárterembe. Hegyesre reszelt fogú, élemedett korú sivataglakó volt; a Gonosz Agyúaktól.

 Ghotagrom gyanakodva pislogott.

 – Lógyilkos?

 – A Vágott Fülűek adták át nekünk – magyarázta Yl'Agdardagh. – Közéjük lopódzott, lovat ölt, befalta az agyvelejét. Főbenjáró vétséget követett el. Büntetése halál.

 A Legfőbb Kerítő igyekezett nem kimutatni érzéseit...

 ...pedig már sejtette, mi következik.

 – Nem... gyilkoltathatod meg... egy kutyával! – sziszegte. – A Gonosz Agyúak...

 – Ne aggódj emiatt, Kerítő! – duruzsolta a varázsló. – Gkotho Garoth maga szabta ki rá a halálbüntetést, és rád, fogadott fiára bízta végrehajtását. Elrettentésképpen, hogy ne forduljon elő több ehhez hasonló.

 Ghotagrom azonban még mindig nem bírt megbarátkozni a helyzettel.

 – De ha kiderül, hogy egy emberkutyával öletjük meg...

 – Honnan derülne ki... uram?

 Ghotagrom az ajkába harapott. Lettek volna még kétségei, de a kíváncsisága kerekedett felül. Nem szólt, csak intett.

 Lássuk hát!

 Pontosan az történt, amire számított. Két őr közel taszigálta az emberkutyához a hátra kötött kezű Gonosz Agyút, és a zoldrun varázsló ráparancsolt az emberkutyára.

 – Fogd a botot, Csonkafogú! Emeld fel... üsd fejbe a ritka szőrűt! Az emberkutya engedelmeskedett.

 Az Ereklye ezúttal nem állt meg az áldozat homloka előtt...

 ...oly erővel csapódott be, hogy a szilánkokra zúzott koponya és a szürkés rózsaszín agyvelő szertefröccsenő darabkáiból a döbbenten álló Ghotagromnak és a varázslónak is bőven jutott.

 De még a méterekkel távolabb álló, tátott szájjal bámuló Vén Ordas is igencsak hangosan és utálkozva köpködött.

 A szétzúzott fejű sivataglakó összeroskadt, és eldőlt, mint egy zsák.

 – Baromarcú mászkálóivadék! – krákogta felindultan az arcát törölgető Ghotagrom, és dühösen köpködött a varázslóra. – Ha híre megy az emberkutyák között, hogy orkot ölhettek... az én jóváhagyásommal... az én felséges színem előtt...

 – Ordas! – Yl'Agdardagh intett. Majd a Legfőbb Kerítőhöz fordult, és gonoszul vigyorgott. – Hogy menne híre? Ugyan ki beszélne erről?

 Vén Ordas kivonta kardját, közelebb lépett a tétován bámuló emberkutyához, előbb mellbe döfte, majd a megroggyanó fickónak két gyors csapással lemetszette a fejét.

 Csonkafogú összeroskadt.

 Spriccelt a vér.

 Az Ereklye lehullott volna a padlóra, de Yl'Agdardagh odanyúlt, és bal kézzel elkapta. Oly könnyedén helyezte vissza azt az állványra, mintha csak egy üreges nádpálca lenne.

...

 Ghotagrom csak nehezen ocsúdott.

 – Grooms rogyasszon meg, varázsló... mi a fene volt ez? – Erőkesztyűt viselek.

 – De... mit akartál ezzel... monstrálni?? – Nehezen lélegzett, reszelősen vette a levegőt. – Csak azt ne mondd, hogy ezek a kutyák mind „igazak és romlatlanok" voltak! Rólad nem is beszélve, te... te fortélyos mászkálóivadék!

 – Összefoglalom, mi történt. – Yl'Agdardagh elégedettnek tűnt a bemutatója sikerével. Szemmel láthatóan élvezte ura megdöbbenését. – Az Ereklyét nem hordozhatja ork, mert képtelen elviselni a súlyát... hacsak nem oly ártatlan és igaz lélek, mint Khepi, a bányászkölyök. Ember viszont megfoghatja, használhatja, még akkor is, ha nem ártatlan sem nem igaz lélek. Ám ember embernek nem árthat vele; az Ereklye nem gyilkol embert. Csak orkot. Orkot gyilkol... még akkor is, ha egy méltatlan emberkutya forgatja.

 Ghotagrom zordan meredt maga elé. Próbálta felfogni az elhangzottak jelentőségét, de csupán a szétloccsantott fejű Gonosz Agyút látta, meg a vértócsában heverő emberkutyát.

 Naná, meg kellett ölni: hogy ne ugathasson senkinek a történtekről! A varázsló gondosan választott: a legértéktelenebb falkatagot – ezt a kehes, nyiszlett egyedet – szánta a bemutató áldozatának.

 Sóhajtott, és elfordult.

 Emésztette a történteket.

 Yl'Agdardagh megkerülte, és a szeme elé lépett.

 – Magadtól is rájöttél a következtetésre, igaz?

 Ghotagrom erre azért nem vett volna mérget.

 – Bár a Ereklye Grooms lenyomatát tükrözi – folytatta a varázsló –, Grooms tiszteletére készült, az Ő áldásával... de aki létrehozta, ember fajú volt... és nem emberek ellen szánta, hanem épp az ő számukra...

 – Grooms nevében, Grooms népe ellen? – röfögte méla undorral Ghotagrom. – Hát nem képtelenség ez?!

 – Grooms népe elfajzott az Őshittől. Ez a fegyver... ez a hihetetlen erejű pusztító fegyver... egyfajta megtorló, mely talán... ismétlem: talán, és ez csak találgatás... épp arra szolgál, hogy visszaállítsa a hitet mindazon orkokban, akik rossz útra tértek és már nem tisztelik Grooms Hétparancsolatát.

 A Legfőbb Kerítő bután meredt maga elé.

 Tudott a Hétparancsolatról, de már nem emlékezett a tanra, amit gyermekként hallott egy tanítómestertől...

 ...aki egyik napról a másikra tűnt el az életéből.

 És valószínűleg – saját életéből is.

 – Tehát? – kérdezte fáradtan. – Mit akar mindez jelenteni? Kénytelenek leszünk egy emberkutya kezébe adni ezt az iszonyatos erejű fegyvert... vagy hagyjuk, hogy az a hibbant kölyök, Khepi forgassa? Vagy talán te magad akarod használni, varázsló?

 – Sem egyik, sem másik... sem pedig a harmadik. – Yl'Agdardagh eltűnődött. – Tartsuk továbbra is titokban a létezését, és ügyeljünk rá, hogy senki olyan kezébe ne kerülhessen, aki... a néped ellen fordíthatná. Aki megismeri valódi hatalmát, és megtanulja használni azt... orkok százait gyilkolhatja le vele néhány szemvillanás alatt.

 Ghotagrom akaratlanul is félelmetes megbízójára gondolt. Milyen jól jönne egy ilyen pusztító fegyver Soldron Seliamak...

 Már így is borzalmasan nagy a hatalma, de ezzel az Ereklyével a kezében letakaríthatná Gerondar teljes egészének felszínéről az orkokat. Meg talán az összes többi kontinensről és felszínről is.

 – Hogy engedhette Grooms egy ilyen fegyver létrehozását? – morfondírozott. – Miért adta rá áldását?

 – Nem tudom. És talán soha nem fog kiderülni, de... úgy gondolom, ily jelentőségű dologban az Orkok Oregapja nem dönthetett felelőtlenül. Ő biztosan tudta, miért áldotta meg az Ereklyét, és bár szándékait nem ismerjük, hihetjük, hogy okkal cselekedett.

 Ghotagrom a varázsló komoly vonásait fürkészte.

 – Meg tudod semmisíteni? – kérdezte halkan.

 Yl'Agdardagh felnézett, tekintetük találkozott. Hosszú idő után most először.

 – Nem szívesen próbálnám.

 – Pedig kellene! – Ghotagrom még mindig fogva tartotta a mágus tekintetét. – Nem hagyhatjuk, hogy ez a fegyver... tudodki ... kezébe kerüljön! Márpedig az övé lesz.

 – Talán nem. Talán mindez nem véletlen. Talán az, hogy épp hozzád került ez az Ereklye, épp Grooms szándékait szolgálja! Ez itt az Ő birodalma, az Orkok Öregistenéé, ki mindent lát és hall, ami a népével történik. Nem fogja engedni, hogy az Ereklyéjét a népe ellen fordítsák... csakis úgy, ha az az Ő szándékát szolgálja.

 – Grooms rogyasszon meg, varázsló! – mérgelődött Ghotagrom. – Velem akarod megetetni ezt a maszlagot? Hogy hihetném el neked ezt a hülyeséget?

 Yl'Agdardagh ekkor olyat tett, amit már hetek óta nem: kedvesen, biztatóan, barátságosan mosolygott a Legfőbb Kerítőre, a gúny legcsekélyebb sugallata nélkül.

 – Ne bennem higgy, barátom ... hanem az istenedben!

...

Nem sokkal alkonyat előtt Fekete Mogard vezetésével megérkezett a Kerítők második serege, khumari zsoldosokkal kiegészítve. Valami négyezer harcos és pár száz seregkísérő. Mogard nem sokat váratott magára; úgy vonult be Ghotagrom alkalmi kéj szobájába két tanítványa kíséretében, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

 – Kerítő! – harsogta oly közvetlenséggel, mintha gyerekkoruk óta lennének puszipajtások. – Kimerített a hosszú lóhátazás. Remélhetem ugye, hogy megosztod velem kényelmes bérpalotádat?

 Ghotagrom zavarba jött, látván, hogy Yl'Agdardagh fél térdre ereszkedett a vendég előtt és a két Sápatag is tisztelettudóan lehajtotta a fejét.

 – Hát... ööö...

 – Három szoba nekem, és egy-egy a tanítványaimnak.

 – Végül is... van annyi. Ámbár ez bérpalota, ahol minden szoba pénzbe kerül. De gondolom, úgyis van miből állnod... ööö... a saját költségeidet.

 Mogard könnyedén kitért az eldöntendő kérdés elől. Bemutatta két kísérőjét.

 – Zafirszemű Zihlyn E'Ichytarr és Felhős Hanuorgrahun. A tanítványaim. Ismered őket; Gogroomarban már találkoztatok.

 – Ör... vendek. Vagy talán, bár... no igen.

 – Tanuld meg kedvelni őket. Ugyanis mostantól ők ketten látják el a közvetlen védelmedet.

 Ghotagrom borongósan pillantott saját mágusára.

 – Na és Dagh?

 – Más feladatot kap.

 Más feladatot? Ghotagrom azonnal arra gondolt, hogy Mogard tud az Ereklyéről, és ez a „más feladat" annak mágikus vizsgálata lesz. Próbált kitérni ez elől. Tiltakozott.

 – Ő a mágikus testőröm, hat év óta!

 – Mostantól nem.

 – De... nekem ő tökéletesen megfelel. Na jó, nem teljesen tökéletesen... mert kissé kótyagos ez az emberfickó... de majdnem.

 – Sajnálom, Kerítő, a döntésem ez, fogadd el: Zafir és Felhős gondoskodnak a védelmedről. Nyájas emberbarátodra mostantól más feladat vár.

 – De miért??

 – Ügyünk érdekében.

 Ghotagrom mérgesen pillantott fél térden várakozó mágusára, mintha ő tehetne az egészről. A zoldrun azonban nem emelte fel hangját mestere döntése ellen, nem hozakodott elő ellenérvekkel.

 Talán még örül is ennek a fordulatnak??

 – Ragaszkodom hozzá! – sziszegte elszántan a Kerítő. – Benne bízom. Eleddig jól szolgált. Védelmezzen ő, és add a fontosabb szerepet nagybecsű tanítványaidnak!

 Mogard fontolgatta ezt a lehetőséget egy darabig.

 – Döntésem végleges – jelentette ki végül ellentmondást nem tűrő öntudatossággal. – Zafir és Felhős képesek kielégítően ellátni a védelmedet. Az embermágusod viszont többre hivatott. Ha fürkészni kell, inkább küldöm őt, mint a két régebbi tanítványomat.

 Ghotagrom igyekezett levonni a megfelelő következtetést az erőviszonyok tekintetében.

 – Úgy érted, Dagh... erősebb, mint ez a másik kettő együttesen? Mogard nem felelt, csak sötéten vigyorgott. Sandán. Kiismerhetetlenül.

...

Másnap hajnalban Mogard parancsára Yl'Agdardagh egy kis csapat Vágott Fülű harcos kíséretében dél-délnyugatnak indult; felderíteni, kifürkészni az ellenség hadmozdulatait, kiszimatolni ellenséges varázstudók közelségét.

 Ghotagrom sosem szívelte a koránkelést, de ez alkalommal már pirkadat előtt feltápászkodott, és bérpalotája ablakából komoran bámult le a várudvaron szedelőzködő, maroknyi lovasra. Bár a zoldrun mágus a Vágott Fülűek laza öltözetét viselte, szőke hajával, nyúlánkságával, szőrtelen, sápadt arcbőrével jócskán kirítt kísérői közül. Ráadásul a lovaglás nem tartozott kifejezetten az erősségei közé, és oly mereven ült a nyeregben, mintha a nomádok mókából egy fabábut szíjaztak volna oda. A Kerítő nem látta bérmágusa arckifejezését, de biztosra vette, hogy ugyanúgy nem tudna leolvasni semmit az ábrázatáról, mint ahogy előző este sem, amikor Mogard bejelentette döntését. Nem lehetett tudni, örül-e a feladatnak a hosszú tespedést követően, vagy csupán kényszerből cselekszik.

 Már valamennyien nyeregben ültek, de még nem indultak. A Vágott Fülűek vezetője odatáncoltatta alacsony marú, foltos kancáját a varázsló vaskosabb hátasa mellé, és türelmetlen gesztusokat tett, de a zoldrun nyugalomra intette.

 – Mire vártok? – mormolta Ghotagrom, miközben azon töprengett, vajon miért érzi úgy, mintha baljós súllyal nehezedne a mellkasára Yl'Agdardagh távozása. Vajon miért érzi úgy, hogy Mogard szándékosan távolítja el Daghot a közelből? – Menjetek már... hogy mielőbb visszaaludhassak!

 Ezt persze ő maga sem értette, mi köze van egymáshoz a két dolognak. Hisz' senki sem kérte arra, hogy felkeljen és alvás helyett a távozókat bámulja.

 A lovak egyre türelmetlenebbül viselkedtek, a maroknyi felderítő azonban még mindig várakozott.

 Aztán az is kiderült, hogy mire.

 Sötét kámzsás, vaskos alak bukkant elő a várfal takarásából, és határozott léptekkel a zoldrunhoz sietett.

 Fekete Mogard!

 Úgy tűnt, ő is lóra pattan, és a felderítőkkel tart, de nem történt efféle. A fekete mágus egy posztóba csavart, gyerekfejnyi nagyságú holmit nyújtott át Yl'Agdardaghnak, és a zoldrun anélkül süllyesztette el a rejtélyes csomagot az iszákjába, hogy pillantást vetett volna a tartalmára.

 Ghotagrom félbe harapott egy megkezdett ásítást, és a szemét meresztette.

 – Grooms rogyasszon meg! – suttogta. – Mi a fene?! Uzsonnát csomagolt apuci??

 Naná, hogy nem! Inkább valamiféle varázsszer lehet. Vagy... valamiféle kegytárgy? Erről eszébe jutott az Ereklye, és viszkető vágyat érzett, hogy saját szemével ellenőrizze, még mindig a helyén van-e.

 Két ásítás között kicaplatott a folyosóra, el egészen a raktár ajtajáig. Most nem állt itt őr. Még az a fickó sem, akinek Khepire kellett volna felügyelnie.

 Ghotagrom lenyomta a kilincset, és próbálta megtaszítani az ajtót, de az zárva volt. Kulcslyukat nem látott, és a vaskos külső reteszeket nem kapcsolta össze semmilyen lakat.

 Belülről zárta volna be valaki? Talán épp Dagh volt az, aki összeforrasztotta az ajtószárnyakat valami rafinált mágiával, így akadályozva meg, hogy bárki is betehesse a lábát a távolléte alatt?

 A Kerítő az ajtóhoz tapasztotta a fülét, behallgatózott. Nem hallott sem hangokat, sem neszeket, és ez átmenetileg megnyugtatta: tehát nincs odabenn senki.

 Közeledő lépteket hallott az udvarra vezető lépcső felől, és sietve elhúzódott a raktárajtótól. Ha Dagh ilyen sikeresen elzárta a „titkos" holmit mindenki elől, nehogy már épp ő legyen az, aki gyanút kelt a hallgatózásával!

 Sietve indult a szobája felé, de három lépést sem tett, amikor Mogard joviális hangját hallotta a háta mögött.

 – Korán keltél, Kerítő! Talán nyugtalanít valami?

 Ghotagrom megfordult, jól láthatóan és még jobban hallhatóan ásított, és álmatagon pislogott. Kitért a válasz elől.

 – Mogard! Te... úti köpenyben? Útra készen? Hát mégsem merített ki a hosszú lóhátazás?

 A fekete szőrű ork szélesen vigyorgott.

 – A tettvágy nem tűri a henyélést. Ámbár megjegyzem, ha már a te vendégszeretetedre bíztam magam, az elkövetkező napokban, mielőtt belevetném magam a tábori munkába, szívesen vennék némi szórakozást. Kiadós vacsorát, tréfás dalnokokat, mutatványosokat, forró lányokat, egy kis dorbézolást.

 Ghotagrom flegmán vállat vont.

 – Miért is ne? Az ilyesmi nekem sincs ellenemre. Bár a helybéli lányok elég elfoglaltak mostanság... majd csak kitalálunk valamit. Azonban a tervezett mulatságból semmi sem lett.

Menydörgő szavak

Még aznap délután, szokatlanul hűvös szélben Aranykéz Ghotagrom és néhány másik főnök – Félkezű G'orkoh, Csillagarcú Magraf és Kevésszavú Zer-Nagoth, valamint a Vasbádogok által a „kapcsolattartással átmenetileg, nagyon rövid időre megbízott, erősen korlátozott és határozottan ideiglenes utasítási jogkörrel rendelkező" Vasököl Trogranorh – megbeszélést tartottak Raghma'van puritán egyszerűséggel berendezett hadvezéri sátrában, a Hosszúházban. Fekete Mogard szándékosan nem vett részt ezen a megbeszélésen, sőt, kifejezetten arra kérte – utasította – a Legfőbb Kerítőt, hogy a tanácsban még csak említést se tegyen az ő személyéről és a szervezésben betöltött szerepéről. Ha bárki kérdezi, mondja azt, hogy ő is afféle bérvarázsló, mint amilyen Nyájas Yl'Agdardagh, de ne árulja el a köztük fennálló mester-tanítvány viszonyt.

 Ghotagromnak soha sem kellett a szomszédba menni egy kis hazugságért, de a lelke mélyén tartott attól, hogy valakinek esetleg feltűnhetett a fekete mágus személye, és kényelmetlen kérdéseket tesz fel, de emiatt fölöslegesen aggódott.

 Akadt megbeszélnivaló bőségesen a Kerítők ügyei nélkül is.

 Félkezű G'orkoh és Vasököl Trogranorh például már a tanácskozás elején – visszafogott hangnemben, de igen határozottan – azon kezdtek vitázni, hogy melyik törzs lovai élvezzenek elsőbbséget a másikéval szemben az újabb zabszállítmányok megérkezésekor. Félkezű teljesen jogosan azt fejtegette, hogy a seregben legnagyobb létszámmal a Vágott Fülűek vannak jelen, így – mivel minden harcosnak legalább egy pónija van (olyat, hogy Vágott Fülű gyalogos, nem ismer a történelem) – természetes, hogy nekik sokkal nagyobb a szükségük a takarmányra. Arról nem is szólva, hogy egy póni jóval kevesebbet abrakol, mint a Vascsizmák „behemót zabtemetői", amik közül egynek a napi ellátmánya felér négy vagy akár hat póniéval is.

 Vasököl nem sértődött meg a csatalovak sértő megnevezésén, hanem pontosan ezekbe az utolsó szavakba kapaszkodva kijelentette, hogy éppen azért illeti őket az elsőbbség, mivel kevesebben vannak a póniknál, és a napi megterhelésük, a teljes páncélzatban való gyakorlás sokkal komolyabb igénybevétellel jár számukra, mint az „apróságok könnyed, egészségügyi kocogásai". Így meglátása szerint elég egyértelmű az, hogy a létszámilag kevesebb, ám sokkal jobban igénybe vett paripáknak kell hamarabb hozzájutniuk a megérdemelt takarmányhoz.

 Félkezű – aki viszont erősen a szívére vette az „apróságokat" – enyhén fenyegető éllel a hangjában kérdezett vissza Vasökölre, hogy akkor szerinte a pónik csak másodrendű, haszontalan jószágok lennének a csatalovak mögött? A Vascsizma harcos ráérzett a kérdésben megbújó támadó szándékra, és kitérően csak annyit mondott, hogy ő ilyet nem állított, de leszögezte azt a tényt, hogy a sereg ütőképességének szempontjából egyértelműen a nehézlovasság megfelelő élelmezése a legfontosabb.

 Mielőtt a holtpontra jutott vita elmérgesedhetett volna – Ghotagrom észrevette, hogy Raghma'van már éberen várja a pillanatot, amikor be kell avatkoznia –, hirtelen egy Vágott Fülű felderítő lépett be a sátorba.

 – Mit akarsz, Bronoghoar? – vakkantott rá ingerülten Félkezű G'orkoh. – Tanácskozunk! Nem érek rá!

 A rezignáltnak tűnő harcoson nem igazán látszott, hogy a felháborodott kán szavait a szívére venné.

 – Sereg közeledik – mondta olyan szenvtelenül, mintha csak annyit közölt volna, hogy esik az eső, és ráadásul vizes.

 A tanácskozók felzúdultak, mindenki egyszerre kezdett beszélni, kérdezni, találgatni, mígnem Raghma'van erőset kiáltott:

 – Csendet!

 A szóra, mint varázsütésre, azonnal elhallgattak a többiek.

 – Merről jönnek? – kérdezte higgadtan a Bélkiontó vezér. – Milyen messze vannak? Hányan lehetnek?

 – Dél-délnyugatról. Két iramodásnyira innen.

 – Tíz mérföld – fordította Félkezű.

 – És hogy hányan lennének? – törte a fejét harcos. – Legalább anynyian vannak, mint mi, valamennyien együttvéve...

 A vezérek némán összenéztek, és Ghotagrom látta, hogy mindenkinek ugyanaz ült ki az arcára: „A déliek nyilván már rég rájöttek, mire készülünk, és még elindulásunk előtt a saját vackunkon akarnak felverni bennünket, mint a sebzett farkast!".

 – Készüljetek! – utasított Raghma'van jeges nyugalommal a főnököket. – Fegyverbe mindenki! Fertályórán belül indulunk! Elébük megyünk, és a Három Nővérnél fogadjuk őket... és ha valóban déliek... hát Grooms irgalmazzon nekik!

...

A sereg – minden vezér elégedettségére – bebizonyította, hogy nem töltötték eddig hiába az időt. A hír gyorsan elterjedt a harcosok között, és így, a várható összecsapás miatt izgatottan, de mégis gyorsan és fegyelmezetten készültek fel, és szinte rohamléptekkel indultak előre. A Három Nővér a tábortól négymérföldnyire lévő, nagyjából félkörben elhelyezkedő, három domb elnevezése volt.

 A harcosok a gyakorlatozások során napjában többször is megrohamozták mindhármat... és káromkodtak is emiatt eleget. Miért kellett a töketlen vezéreknek pont a környék egyetlen magaslatát kipécézni, hogy Grooms rogyassza rájuk?! Azt hiszik, nekünk is hegyikecske az apánk, mint nekik?! Minek az orknak dombokon meg buckákon rohangálni?! Mintha nem lehetne szépen, nyugodtan a sima, lapos földön háborúzni meg öldökölni!

 A gyakorlásnak hála, mostanra már mindenki úgy ismerte a terepet, mint a saját tenyerét, még szinte az is feltűnt volna nekik, ha valaki egy rögöt elrúg a megszokott helyéről. Mivel az is többször előfordult, hogy Raghma'van kettéosztotta őket „dombvédőkre" és „támadókra", így most csak kurta parancsszavak kellettek ahhoz, hogy mindenki megtalálja a kijelölt helyét. A Három Nővér előtt jó mérföldnyi pusztaság terült el, aminek túlfelétől egy nagyobb erdő kezdődött. A gyakorlások során a támadók mindig ott fejlődtek fel, és így a fedezék nélküli, nyílt terepen egy hosszú rohamnak kellett megelőznie a dombmászást, ami alatt mindenkinek az járt a fejében, hogy most milyen véres aratást tudna végezni közöttük egy-egy nem feltétlenül jól irányzott, de kellőképpen sűrű nyílzápor. A kimerítő, vad roham miatt a támadók mindig légszomjjal küszködve kezdtek a „csatába", miközben valami roppant kellemetlen helyre kívánták azt, aki ezt az egészet kitalálta...

 A középső „Nővéren" most Raghma'van és Ghotagrom, a tőlük jobbra lévőn Csillagarcú Magraf és Kevésszavú Zer-Nagoth, a balra lévőn Komor Tarong és Hoarg vezette csapatok álltak. Vasököl Trogranorh a két részre osztott Vascsizma lovassággal közvetlenül a dombok mögött várakozott, készen arra, hogy egy jelre a dombok közti mélyedésben – mert túlzás lett volna völgynek nevezni azokat – előrerontsanak, és mint két súlyos acélék vágódjanak az ellenség soraiba. Jóval hátravontabban, három részre osztva Félkezű G'orkoh és a Vágott Fülűek lovassága várakozott. Két részükre az a szerep várt, hogy jobbról és balról nagy ívben oldalba kapják az ellenség mindkét szárnyát, a harmadik pedig tartalék erősítésként várakozik, amíg szükség nem lesz rá.

 Ragna-Ronkh és Tigrismancs Ignorong mintegy háromszáz harcossal a táborban maradtak, készen arra, hogy amennyiben a sereg esetleg vereséget szenved, fedezzék a visszavonulókat, és segítsék őket mielőbb a várfalakon belülre jutni.

 A harcosok elfoglalták helyüket a dombokon, és feltüzelten szoronganak a fegyvereiket. Bár váratlanul adódott a harc lehetősége, mind arra vártak, hogy végre bizonyíthassák rátermettségüket a többiek előtt is... és persze, hogy ellenállhatatlan vadságukkal megszégyeníthessék őket.

 Csak kevesen gondoltak arra, főként a harcedzettebb vezérek közül, hogy esetleg korántsem a diadal órája közeleg... de persze óvakodtak attól, hogy ennek a baljós megérzésnek hangot adjanak.

Ghotagrom elégedetten nézett végig az elszánt arcokon.

 Igen! Ez már sereg! És most... megmérettetünk!

 Vágtatva érkezett szemből két Vágott Fülű felderítő, kilőtt parittyakőként vágódtak ki a fák közül, majd szemvillanással később átvágtak a réten, aztán mindketten felrobogtak a középső dombra, és ott egy pillanatra megtorpantak a Bélkiontó vezér előtt. A dombokon elcsendesültek a katonák, és fülüket hegyezve várták a híreket. Persze, csak a legközelebb lévők hallhatták.

 – Már az erdőben vannak! – jelentette az egyik felderítő.

 – Sokan, nagyon sokan! – vette át a szót a másik. – De mind gyalogosok, lovasok sehol!

 – Déliek?

 – Nem. Fekete Karmúak!

 Raghma'van csak biccentett, a lovasok pedig újra megsarkantyúzták pónijaikat, és az egyik mélyedésben a dombok mögé vágtattak, hogy elfoglalják pozíciójukat.

 A harcosok között pedig egyre terjedt a jelentés lényege, és erősödő mormogás kezdődött: Az átkozott Fekete Karom! Mocskos kannibálok! Ezek mernek ellenünk vonulni?! Szétszórjuk őket, mint szél a pelyvát!

 Ghotagrom beleborzongott a nem túl régi emlékbe. Száz jó harcossal hatolt be a Fekete Karmok dzsungelébe, és végül alig tucatnyian jöttek ki élve. Szinte megszédült ezektől a hagymázas emlékképektől: a páni félelemtől, a vérontástól, a kilátástalan rohanástól...

 Ugyanakkor sehogy sem értette, hogy lehet az, hogy a nyitott égbolttól babonásan rettegő Fekete Karmúak fényes nappal messze elhagyták a megszokott dzsungelüket! Ők, akik mindig is kerülték a fedetlen égbolt látványát... most itt vannak! Ugyan miféle földöntúli erő, miféle elhatalmasodó őrület vehette rá őket erre a példátlan tettre?!

 Egyszerre csak mindenki elhallgatott, mert a szemközti erdő fái közül különös alakok kezdtek elősorjázni, és valamennyien láthatták: a felderítők nem tévedtek.

 Ezek tényleg a Fekete Karmok!

 Tengernyien voltak... mintha a törzs összes klánja eljött volna, félretéve minden régi sérelmet, elfeledve a végőzös Húsportyákat, amit rendszerint egymás ellen vezettek.

 Csillagarcú Magraf szeme Raghma'vanra villant, mintha azt sugallná: „Rohamozzunk! Most azonnal! Ne hagyjuk hadrendbe állni őket!". A Bélkiontó észrevette a pillantást, el is értette azt, de megrázta a fejét.

 Ghotagrom elégedetten konstatálta, hogy a Bélkiontó hadúr is úgy van ezzel az egésszel, mint ő maga: meg kell tudniuk az okát, amiért a Fekete Karmúak fényes nappal ellenük vonulnak, mert biztosan van rá valami magyarázat! Olyan titkot érzett a dolog mögött lappangani, ami létfontosságú lehet számukra. De a hadúr eszét nem vette el az ol dalát furdaló kíváncsiság: a mellette álló lovashoz hajolt, és fülébe sut togott valamit, amire az azonnal hátravágtatott a dombról.

 És közben a Fekete Karmok egyre csak jöttek, jöttek, jöttek, áradtak közelebb és közelebb. Lassan kivehetővé váltak az arcukra pingált harci színek – mert mi mások is lehettek volna?! –, a rengeteg husáng, dorong, a fúvócsövek és az íjak, meg a mérgezett nyilakkal teli puzdráik. A hozzáértők a nyílvesszők láttán megborzongtak: azoktól a nyilaktól elég csak egy karcolás... és vége!

 Aztán, úgy ötszáz lépésnyire a dombok félkaréjától, a vadorkok megálltak, és mindössze négyen folytatták tovább az útjukat. – Tárgyalni akarnak! – mormolta Ghotagrom.

 – Hát akkor tárgyaljunk! – Raghma'van intett jobbra és balra, majd leszállt a lováról, és oldalra pillantott. – Velem tartasz, Kerítő?

 – Mi?? Én?? – Ghotagrom érezte, hogy elvörösödik. – Ne-e-eeeem, köszönöm... nekem egy életre elegem lett a Fekete Karmúakból!

 – Tarts velem! – indítványozta a Bélkiontó. – Ha tárgyalásra kerül sor, szükség lehet a csavaros Kerítő észjárásodra.

 Nem parancs volt ez egyértelműen...

 ...de mégis olyasmi, amit nem lehetett visszautasítani.

 – Grooms rogyasszon meg! Kiver a hideg! – Ghotagrom ismét megborzongott. – Jobban érezném magam, ha velem jönne Rőt Agyar... meg a varázsló... meg a teljes északi sereg...

 – Ne mutasd ki a félelmed! Uralkodj magadon!

 – Ffffagh! – Ghotagrom is lekászálódott Manó nyergéből, és biztatóan pillantott vissza zsoldosvezérére. – Nem lesz baj, Agyar... csak tárgyalni megyünk.

 Rőt Agyar rábólintott.

 – Tárgyalni akarnak, uram... való igaz.

 Raghma'van komótosan lesétált a dombról, és Ghotagrom megpróbálta hasonlóan lezser, ráérős léptekkel követni. Kétszer is megbotlott ugyan, de egyszer sem bukott fel. Odalent megvárták, míg a két szomszédos Nővérről Csillagarcú Magraf és Hoarg is csatlakozik hozzájuk, aztán ők négyen elindultak a közeledőkkel szembe.

 A két küldöttség a seregek között félúton találkozott, és mintegy tízlépésnyire megálltak egymással szemben. Először senki nem szólalt meg, a szembenállók csak némán méregették egymást. Ghotagrom szívében a babonás rettegés helyett immár gyilkos szándék lakozott; hisz pár hete ezek a kannibálok lesből rajtuk ütöttek a dzsungelben, és lenyilazták, lemészárolták majd' kilencven katonáját. Hogy a hátrahagyott tetemekkel miféle förtelmes dolgot műveltek, arra most gondolni sem akart!

 Átkozott kannibálok!

 Figyelmét leginkább a középen álló, morcos képű, sebhelyes testű, pocakos, potrohos Fekete Karom keltette fel.

 Ő lenne a vezér?!

 A fickó arcán büszke fennhéjázás ült, de a szeméből jeges nyugalom és végtelen sunyiság sugárzott. Mindkét csuklóján és bokáján ork agyarakból fűzött karés lábperecek csüngtek, pálmarostból font övét emberi koponyákkal díszítette. Kezében másfél méteres, vasalt, szögekkel kivert bunkósbotot tartott... láthatóan csapásra készen. És bár domborodó hasa elpuhultságot engedett sejtetni, karés lábizmai tekintélyt parancsolóan acélosnak látszottak.

 A hosszúra nyúló csendet ő törte meg elsőként:

 – Grooms magas.

 Raghma'van illően válaszolt:

 – A legmagasabb.

 Aztán a bemutatkozások következtek:

 – Agyvelő Rog'hoag vagyok, minden Fekete Karmok vezére! – recsegte gőgösen. – Ki az, ki a seregetek élén áll?

 – Raghma'van, a Bélkiontók hadura! – szólalt meg nem kevésbé rátartian a Könyörtelen. – Én vagyok, akit keresel, kannibál!

 A Fekete Karom főnök felvonta szemöldökét, és megújult érdeklődéssel mérte végig az előtte álló hatalmas Bélkiontót. Szeme csillogása elárulta, hogy dzsungellakó vadork létére tudja, kivel áll szemben. – Raghma'van, a Könyörtelen. Hallottam híredet.

 – Akkor nyilván azt is tudod, hogy az egyenes beszéd híve vagyok, és nem kenyerem a köntörfalazás. Nem kedvelem a fajtádat, de meghallgatlak. Mondd hát meg, mi dolgod itt ily népes sereggel, kannibál!

 A sértően kiköpött utolsó szóra Agyvelő Rog'hoag gúnyosan elvigyorodott.

 – Egyenes kérdésre egyenes válasz: nem azért jöttünk, hogy Fekete Karom módra magunkhoz vegyünk benneteket és övünkre lógassuk lekopasztott koponyátokat! Csatlakozunk hozzátok, és veletek vonulunk a déli fattyak ellen!

 Ghotagrom elképedt.

 Ha a Fekete Karmok is csatlakoznak, senki sem állhat meg előttünk! Elsöpörjük az ellenállást, és egyetlen rohammal bevesszük Groomart!

 Azonban úgy tűnt, Raghma'van nem osztja a Kerítő optimizmusát. Talán valami régi sérelem éghetett a lelkében a Fekete Karmokkal kapcsolatban, mert egy pillanatra sem mérlegelte az előnyöket – mármint hogy a sereg létszáma csaknem megduplázódhat –, továbbra is ellenséges maradt.

 – Menjetek el! – recsegte. – Nincs szükségünk hozzátok hasonlókra!

 – Nem vagyunk éhesek – vágott vissza gúnyosan Rog'hoag –, nem kell rettegnetek. Hoztunk magunkkal orkhúst, eleget... és ha kívánjátok, veletek is megosztjuk.

 Ghotagrom felhorkant, és valami nagyon rondát akart válaszolni... de megelőzték. Úgy tűnt, más is akadt köztük, akinek valamilyen barátja vagy rokona a kannibálok kondérjaiban végezte. Hoargból, Raghma'van fiából tört ki nagy erővel az eddig csak parázsló indulat:

 – Senki nem fél tőletek, te mocskos gorilla?! – ordított rá a Fekete Karomra. – Húzd be a farkad, disznóképű, és fuss, ha kedves az életed! Takarodj vissza a többi állat közé a dzsungelbe, ganajtúró kutyafatty! Mássz vissza a fára, a majmaid közé, ahonnan jöttél... ahová mind valók vagytok!

 – Megdöglesz ezért! – rikoltotta a gyűlölettől eltorzult hangon a Rog'hoag mellett balról álló Fekete Karom harcos, és kirántotta az övébe tűzött bozótvágót.

 Csatakiáltására Fekete Karmok ezrei üvöltöttek fel iszonyúan, és harcra készen meglengették husángjaikat.

 Ghotagromban meghűlt a vér.

 Vérontás lesz!

 A dombokon várakozó északi harcosok is üvöltöttek, és már-már lendültek volna előre, hogy fergeteges rohammal elsöpörjék a megvetett és gyűlölt Fekete Karmúakat, de Raghma'van irtóztató bömbölésére mind megtorpantak.

 – Megállj!!

 A két sereg farkasszemet nézett egymással, mindenkinek izzadtan tapadt a keze a fegyvere markolatára, a szívek a torkokban lüktettek, az izmok görcsösen megfeszültek.

 Raghma'van látványosan csatacsákányainak csuklószíjaiba bújtatta a kezét, és párducléptekkel Agyvelő felé indult.

 – Ha a Halált jöttél keresni, kannibál... megtaláltad! Küzdj meg a nyomorúságos életedért, az Ork Törvény szerint!

 – Ó, mily becses megtiszteltetés! – hörögte gúnyosan Rog'hoag. – Vacsorára befalhatom a messze földön híres Raghma'van szívét! Nyamm-nyamm-nyamm! Bár biztos hosszan kell főzni ezt a szívet, mely állítólag kőkemény. – Súlypontját leengedve, hanyagul, de fenyegetően meglengette hatalmas bunkóját. – Köszönöm ezt neked, északi hadúr!

 Ám mielőtt a két legendás harcos egymásnak esett volna, éles kiáltás harsant a Fekete Karmúak tömegéből. Nem volt ez túl hangos, mégis meghallotta mindenki... még a dombtetőkön felsorakozott harcosok is.

 – Elég!

 Könyörtelen Raghma'van visszahőkölt, és a szeme tágra nyílt. Úgy dermedt meg, mintha villám csapott volna belé. Szólni sem bírt. Moz dulni sem.

 Agyvelő Rog'hoag, mintha álomból ébredne, kiegyenesedett, leengedte fegyverét, és szégyenkezve fordult vissza serege felé, a hang irányába. A Fekete Karom harcosok sora szétnyílt, és mindenki tisztelettudóan fejet hajtott az érkezőnek, a sorok között pedig halk, de egyre erősödő suttogás támadt:

 – Próféta... Próféta... Próféta...

 – Érezd magad megtisztelve, Bélkiontó! – motyogta Agyvelő Rog'hoag lángoló tekintettel. – A mi Prófétánk megkímélte az életedet. Pedig... tényleg megtiszteltetés lett volna befalni a te rettenthetetlen szívedet!

 Ghotagrom nyelni is alig bírt. Elkerekedett szemmel bámulta, ahogy a harcosok falanxából egy állatbőrökbe burkolódzó, két méter magas, hószakállú ork lépett elő, kezében hatalmas, fából faragott bottal. A Fekete Karmok sorai előtt egy pillanatra megtorpant, végignézett a Három Nővéren várakozó seregen, aztán nyugodt, mégis hatalmasnak tűnő léptekkel előreindult.

 – Grooms rogyasszon meg! – motyogta a Kerítő letaglózottan. – Ez meg... ki a fene?! És az a bot...

 Nem fejezte be. Nem mondta ki azt, ami szíven ütötte: az a bot az Ereklye pontos mása lehetett volna!

 Raghma'van szeméről lehullt az ölni vágyás bíbor fátyla, és immár kitisztult szemmel és fejjel, érdeklődve nézte a különös egyént. És ahogy az egyre közelebb ért, a Legfőbb Kerítő meglátta, hogy nem a szakáll, nem a hatalmas termet és nem is a bot a legmegdöbbentőbb a prófétának titulált ork megjelenésében, hanem a szeme, ami fanatikus lánggal izzott.

 – Bocsáss meg nekem, Lángszemű! – suttogta megszégyenülten Agyvelő, amikor a különös ork melléjük ért. – Kérlek, bocsáss meg! – Nem gyűlölködhetünk egymás között – zengte a Próféta –, hisz' az ellenség sok, és mi oly kevesen vagyunk!

 Agyvelő Rog'hoag némán fejet hajtott. A lengőszakállú ekkor arra a Fekete Karomra nézett, aki még mindig csapásra készen tartotta bozótvágóját. S az – a pillantás súlya alatt – megszégyenülten eresztette le fegyverét.

 – Próféta... – suttogta bocsánatkérően.

 A különös ork ekkor végigmérte Raghma'vant, Ghotagromot, Hoargot és Csillagarcút, és azok úgy érezték, mintha pillantása a szívükig hatolna. Hoarg – a Féktelen, a Mindig Ölni Kész – valahogy esendőnek és gyengének érezte magát a léleklátó szemek előtt... és szívében kihunyt az izzó parázs.

 – Fiam – szólította meg a lengőszakállú csöndesen Raghma'vant -, üzenj a lovasaidnak, hogy ne támadjanak!

 A Bélkiontó hadúr elkerekedett szemmel nézett vissza rá.

 – Ha nem bízol – folytatta az öreg – ...és miért is bíznál... még ne vond vissza őket. Maradjanak a fák között és várjanak. Csak addig, amíg szólok a többiekhez. Cseltől ne tarts, nincs tartalék csapatunk, nincs átkaroló hadmozdulat, mindannyian itt vagyunk a szemetek előtt. De kérlek, parancsold meg nekik, hogy még ne támadjanak!

 Ghotagrom felfokozott izgalommal figyelte kettejüket, Raghma'van pedig igyekezett az öreg szemében meglátni az igazságot... és úgy elmerült a különös szembogár feketeségében, mintha benézett volna egy ajtón, ami a Végtelenre nyílt.

 Kurta kézmozdulatára egy Vágott Fülű lovas ugratott le a dombról, és pillanatok alatt mellette termett.

 – Vágtass az erdőig, és szólj, hogy várjanak! – parancsolta színtelen hangon. – Ne támadjanak!

 A lovas biccentett, de láthatóan aggodalmasan pislantott a réten felsorakozott Fekete Karmúakra. Több tízezren – vagy talán százezren – lehettek. Iszonyatos méretű, barbár sereg. Agyvelő Rog'hoag elértette a harcos pillantását, ezért megfordult, és hátrakiáltott:

 – Engedjétek át!

 A harcos – Raghma'van alig észrevehető beleegyező bólintását látva – megsarkantyúzta a lovát és nekiiramodott. A Fekete Karmúak sorai pedig szétnyíltak előtte, és sértetlenül átengedték, majd a lovas eltűnt a fák között.

 Mindezt látva a Próféta valami köszönöm-félét mormogva elsétált mindőjük mellett, és a dombokon álló sereg elé lépett.

 – Csak együtt, csak összefogva – kezdte messzezengő hangon, de nem kiáltozva –, csak vállvetve tudjuk az ork népet győzelemre vezetni! Együtt kell behódoltatnunk a hitványokat, akik Szent Városunkat, Groomart elesni hagyták! Átok és gyalázat rájuk hetedíziglen, ezért a szégyenért, amit csak önnön vérükkel moshatnak le, hogy folttalanul állhassanak Grooms ítélőszéke elé, ahol majd mérlegre lesznek téve tetteik! Le kell taszítanunk hamis trónjáról a nagykodót, Kerangort, az Ájtatost, aki hatalomvágyó tébolyában nem átallja Grooms Evilági Helytartójának nevezni magát! És ha őket legyőzzük, mi mind megtisztulunk vétkeink alól! Kivágjuk végre a testünkben gennyedző förtelmes kelést, és elkezdhetjük egy új, egy hatalmas, egy győzhetetlen Ork Birodalom felépítését, ahonnan diadalmas hódítóként talpunk alá gyűrhetjük az egész világot! Pusztuljon mindenki, aki orkra valaha is kezet emelt! Pusztuljon mindenki, aki nem Grooms hitét követi! Pusztuljon mindenki, akit átkozott sorsa elénk vet, és akár egy kavicsot is utunkba mer gördíteni!

 A katonák már hozzászoktak a Gonosz Agyúak prédikátorainak buzdító beszédeihez, de most mégis valamennyien boldogan ordítottak, mert érezték, ahogy a csodás álomkép elragadja őket. Észre sem vették, hogy a Fekete Karom törzse is hasonlóan reagál a Próféta gyújtó szavaira, és ők is lelkesen kiáltoznak. Majd miután mindenki elcsendesedett, az öreg lassan végignézett a katonák során, és minden egyes harcos úgy érezte, egyenesen az ő szemébe néz.

 – Hosszú út áll előttünk, ork testvéreim, amit vér és pusztulás fog szegélyezni... de könnyek sohasem – folytatta delejes, szinte hipnotizáló hangon. – Mert aki e Szent Háborúban mellettem harcol, azokat Grooms a keblére öleli és a fiává fogadja! És aki csatában vész el... annak neve hősként marad fenn mindörökre!

 A harcosok az égre emelt kézzel kiáltottak fel, és úgy érezték, ha kell, puszta kézzel mennének neki az egész világnak...

 A kiáltozás csak nagy sokára halt el, és Ghotagrom döbbenten eszmélt rá, hogy ő is ugyanúgy ordítozik és lelkesedik, mint bármelyik közkatona.

 Mágia! Átkozott érzelemmágia! – vágott agyába a vészjelző, és megpróbált úrrá lenni felkavart érzésein. Nem csinálsz belőlem bohócot... varázsló!

 A beálló csendben a Próféta nehézkesen térdre ereszkedett, botját a földre fektette, két karját az égre tárta.

 – Szent háborúnk véres lesz és kegyetlen. Ork öl orkot, újra meg újra, de meddig még, ó, uram?! Miért sújtod népemet testvérgyilkosság átkával, miért?!... És meddig még?!... Tudom, vétkünk tengernyi, de adj nekünk erőt, hogy felkelhessünk a porból és mocsokból, és meglátod, mind hősök leszünk! Nevünk, mit a világ gyűlölettel, káromlásként emleget, lesz még a dicsőségre hivatottak neve!... Csak te ne hagyj el bennünket, Atyánk, és mi esküszünk, hogy méltóak leszünk tehozzád!

 – Úgy legyen! – mormogták rá számosan a harcosok közül; mindkét seregből.

 – Imádkozni fogok, hogy déli testvéreink szeme nyíljon fel – folytatta az öreg áhítatosan –, és lássák meg ők is istenünk akaratát! Imádkozom, hogy seregünk láttán szikrázzon fel lelkükben a kétely, hogy a jó oldalon állnak-e. Imádkozom, hogy harc helyett csatlakozzanak dicső seregünkhöz. Imádkozom, hogy ne fúljon nemzetünk vérbe és halálba.

 Ghotagrom feszülten figyelte az elöl állókat, és készült arra, hogyha Raghma'van nem is, ő bármi áron megakadályozza, hogy valaki elvakultan harcot robbantson ki. A szemeket figyelte, a szem hamarabb elárulja a készülő tettet, mint az izmok megfeszülése... de csak homályos fátylakat látott – és végtelen szomorúságot.

 – És kérem, hogy mindenkit, aki egy ork életet is elvett – suttogta a Próféta, de mindenki úgy érezte, mintha egyedül csak az ő fülébe súgná a szavakat –, azt átkozd el, Atyánk ...de utána oldozd is fel, mert szent a cél, amiért a testvér testvér vérét ontotta! És a kiontott vér nyomán a hatalmas, széthúzó Ork Nemzet végre eggyé lesz, és ráébred önnön erejére! Ráébred arra, hogy mindent megtehet, amit csak akar... és hogy nagyságának csupán a csillagos ég szabhat határt! Sárba tiporjuk a Káoszt és a Rendet, mert megtehetjük! Mert mind megannyi múló porszem csupán!! Grooms nekünk adta a Világot: csak ki kell nyújtanunk a kezünket, és el kell vennünk azt, ami a miénk! És holnapra csak egy uralkodó nép lesz Worlukon: az orkok! És csupán egy igaz isten lesz: Grooms!!!

 A szavaira olyan egetrengető diadalordítás támadt, hogy még a föld is beleremegett...

...

És ettől a naptól kezdve Ghotagrom végtelen elkeseredésére valahogy minden megváltozott a táborban. Nemcsak azért, mert csatlakozott a sereghez a megvetett és gyűlölt Fekete Karmúak összes klánja – valamivel több mint negyvenezer kannibál –, hanem azért is, mert érezhetően áttevődtek a hangsúlyok. Már nem Aranykéz Ghotagrom volt a sereg szellemi vezére és mindent összefogó mozgatórugója – hanem Mennydörgőszavú, a Próféta.

...

Raghma'van a többi törzstől biztonságos távolságban jelölte ki a Fekete Karmúak táborhelyét, és az első héten alvezéreivel felváltva, éjjel-nappal Bélkiontó harcosokkal felügyelte az észrevétlen, de szükségszerű határokat, hogy megakadályozzon bármilyen atrocitást. Egyrészt tartott attól, hogy a Fekete Karmúak átjönnek egy-két húsportyára a többiek közé, másrészt fennállt a lehetősége annak is, hogy amazok csapnak le a birodalomszerte gyűlölt és rettegett orkevőkre.

 Előrelátása roppant hasznosnak bizonyult: az egyik éjszaka az Ércagyú Rudarkhog és Ürespáncél Nagranokh vezette Vascsizmák – valamennyien a Vasbádog-család csatlósai – indultak meg, hogy leszámoljanak a kannibálokkal. Ám balszerencséjükre aznap este maga Raghma'van állt a jelképes határt őrző harcosok élén. És Vasököl Trogranorh is számíthatott valami hasonlóra és figyeltethette a Vasbádogokat, mert alighogy felálltak a felbuzdult, mindenre elszánt Vascsizmák a Bélkiontó őrökkel szemben, már ő is megjelent válogatott harcosaival.

 – Ércagyú! Ürespáncél! – förmedt rá a „családi különítmény" vezetőire. – Mit merészeltek?! Takarodjatok vissza a sátraitokba, és talán megelégszem azzal, hogy csak korbácsolásra legyetek ítélve!

 – Kit akarsz te megkorbácsoltatni, te senkiházi?! – horkant fel fenyegetően Ürespáncél Nagranokh. – Én az uralkodó Vasbádog család tagja vagyok! Te nem ítélkezhetsz fölöttem!

 – Most átmegyünk azokhoz a boranjószág kanilábokhoz – vette át a szót dölyfösen Ercagyú Rudarkhog –, és szétcsapunk közöttük! Ezt minden tisztességes ork nevében közösen határoztuk el, és végre is fogjuk hajtani! Senki nem akadályozhat meg ebben bennünket! Mert véletlenül ki találom taposni a belét annak, aki az utunkba áll... – És ennél az utolsó mondatnál kihívóan Raghma'van szemébe nézett.

 Vasököl vadul belépett a Bélkiontók és a két Vascsizma közé, és elvörösödő fejjel rájuk ordított:

 – Azt mondtam, takarodjatok vissza!!!

 – Én pedig – ágált ellene hasonló hangnemben Ürespáncél, miközben Ércagyú támogatóan mellélépett – azt mondtam...

 Nem tudta befejezni mondandóját.

 Ugyanis Vasököl Trogranorh egymás után két irtóztató ökölcsapást mért mindkettőjükre. Az ütések erejére jellemző, hogy azoktól a két felfuvalkodott agresszor a földre zuhant. Nagranokh mellpáncélja behorpadt és (mint később kiderült) három bordája azonnal eltörött, míg Ércagyú Rudarkhog a vértezetén keresztül a gyomrára kapott ütés miatt görcsösen öklendezve, összegörnyedve adott ki magából mindent, majd sípolva-hörögve kapkodott levegő után.

 A villámgyors ütések okozta sokktól néma csend borult rájuk, amit csak Ércagyú fel-felbugyborékoló fuldoklása zavart meg.

 – Mindegyik kutyafattya csatlósnak harminc-harminc korbácsütést – parancsolta vészjóslóan nyugodt hangon Vasököl –, hogy elgondolkozhassanak tettükön. S már most vésse minden barom az ostoba agyába: a következő hibánál a büntetés... halál! Ez a két agyatlan szarzsák – mutatott a földön fekvőkre – ötven-ötven korbácsütést érdemelt ki, valamint azt, hogy a bal fülük soha többe ne fázzon... Vigyétek őket! Mire visszaérek a sátrainkhoz, hallani akarom a kancsukatáncot... és két porba esett fül látványa fogadjon! Mozgás, amíg jókedvemben vagyok!!

 Válogatott harcosai csöppet sem kíméletesen ragadták meg a történtektől teljesen megdöbbent éjszakai „kirándulókat", és szinte futva rángatták azokat magukkal. Raghma'van és harcosai biztosak voltak abban, hogy szóról-szóra végrehajtanak mindent, amit keménykezű vezetőjük parancsolt.

 – Menjetek – szólt az őröknek Raghma'van –, vigyázzatok tovább! Nehogy valakinek még kedve támadjon innen oda, vagy onnan ide átruccanni egy kis testmozgás reményében!

 A Bélkiontók egyetlen szó nélkül tértek vissza őrhelyeikre, de mindannyian elismerő pillantásokat vetettek a rezzenéstelenül álló Vascsizmára. Majd, ahogy az utolsó őr is hallótávolságon kívül ért, Vasököl megszólalt:

 – Az én hibám, hogy idáig jutottak, hadúr. Megértelek, ha megvonod tőlem bizalmadat és leváltasz posztomról.

 A Bélkiontó vezér tetőtől talpig végigmérte a komoran várakozó Vascsizmát.

 – Leváltani?! Miért? Hisz' nem történt semmi! Csak véletlenül pont előttem kellett megfegyelmezned a harcosaidat, de azt épp oly kemény és következetes szigorral tetted, ahogyan elvártam tőled!

 Vasököl arcán enyhült a feszültség.

 – Szép is lenne – folytatta zordan a Bélkiontó –, ha mindenkit leváltanék, aki pontosan teljesíti a parancsaimat és az elvárásaimat! Maholnap mehetnék egy szál magamban délre! Na, jó... azért nem teljesen „egy szál magamban"... jönne velem a nagyszerű Vasbádogcsalád is!

 Vasököl Trogranorh szája szegletében bizonytalan félmosoly jelent meg.

 – Csak egyetlen dolog furdalja az oldalamat – dörmögte Raghma'van, és a Vascsizma arcáról azonnal eltűnt a félmosolynak még az árnyéka is. – Most már látom, miért neveznek téged Vasökölnek... de kíváncsi lennék, tényleg vasból vannak az ökleid?! Sok nagyon erős orkot ismerek, de olyannal még eggyel sem találkoztam, aki egyetlen ökölcsapással behorpaszt egy páncélt! Főleg nem egy Vascsizma vértet, ami köztudottan olyan mestermunka, amiből nem sajnálták az anyagot...

 Vasököl Trogranorh most már valóban elmosolyodott, bár kissé szégyenlősen.

 – Ez a kesztyű atyai örökségem. Apám szerint ugyanabból a mágikus vasércből készült, amiből annakidején Btoektoe buzogánya. Ez persze biztosan csak legenda... de azért roppant hasznos holmi.

 – Azt látom! – Raghma'van biccentett. – Nos, szerintem jobb lesz, ha visszatérsz a tieidhez, nehogy a Vasbádogok beleavatkozzanak méltányos ítéleteid végrehajtásába!

 Vasököl újra elkomolyodott.

 – Akkor még rengeteg korbácscsapás lesz ma éjjel kiosztva... és a fülek is bőségesen fognak potyogni! De igazad van, jobb, ha megyek... és... köszönöm!

 – Mit köszönsz? – kérdezte álmélkodást tettetve a Bélkiontó. – Hogy járőrözöm az enyémekkel, mint mindenki más?! Azért nem jár senkinek köszönet!

 A Vascsizma szája sarkában újra feltűnt a félmosoly, majd fejet hajtott, és nesztelenül eltűnt a sötétben. Raghma'van a fejét csóválva nézett utána – de mozdulatában nyoma sem volt rosszallásnak –, majd megfordult, és dolga után nézett.

 Sem aznap este, sem máskor nem történt hasonló esemény, így egy hét eltelte után már nem őrizték tovább a Fekete Karmúakkal határos táborszakaszt.

...

Nem fogadta be őket a sereg – de a jelenlétüket tudomásul vették.

A merénylet