Ghotagrom úgy érezte, hogy remekül kifundált, nagyszabású tervének nem igazán tesz jót az ismeretlen – láthatóan valóban megszállott – Próféta megjelenése. A misztikumra, az isteni sugallatokra, a mennydörgő hangon elharsogott jövendölésekre mindig is nyitott, egyszerű orkok tömegei szinte egyik napról a másikra fordultak el a Gonosz Agyúak hitszónokaitól. Még ők is megérezték a különbséget a megfizetett és a szívből jövő szavak; a felszínes és a mélyen gyökerező hit között.

 Ghotagrom legnagyobb megrökönyödésére egy hét alatt fanatikus orkok tömegei csapódtak Mennydörgőszavú köré, vegyesen, szinte mindegyik törzsből, és a Fekete Karom törzsbéli Vurdonk, a Gyűlölet vezérlete alatt hamarosan megalakították a Próféta közvetlen testőrségét, és elnevezték magukat Ítélethozóknak. Képükre tenyérnyi széles, fehér sávot mázoltak, de ők nem homloktól állig, függőlegesen, mint a Fekete Karmúak, hanem vízszintesen, szemmagasságban, színes mintákkal az orrnyergen és a homlokon. Szarvas M'goath, a Gonosz Agyúak sámánja kikiáltotta magát a Próféta legfőbb követőjének, és gyújtó hangú beszédeivel, jóslataival, látomásaival tovább gyarapította az Ítélethozók számát. Mennydörgőszavú nem kérte őket semmire, valamennyien önként csatlakoztak hozzá, mert úrrá lett rajtuk valami megmagyarázhatatlan, de mégis sziklaszilárd bizonyosság, hogy maga Grooms szól a Próféta szájával. Ghotagrom számára – miután saját szemével látott néhány Ítélethozót – az volt a legmegdöbbentőbb és a leghihetetlenebb, hogy megérezte a belőlük áradó, kérlelhetetlen hitet, ami olyan őserővel tört ki a harcosokon, hogy úgy eltörpült mellette a Gonosz Agyúak szította talmi láz, mint a gyertya lángja a tomboló erdőtűz mellett. És nem lehetett eztán elvagy viszszatéríteni őket a korábban bevált, régi módszerekkel... mert mindegyikük szemében olyan fanatikus tűz csillogott, mintha vér helyett a taumfa gyümölcsének veszett dühöt okozó, folyékony mérge folyna az ereikben.

 A változás nem kerülte el a szótlan árnyakként figyelő, de mindig mindenhol jelenlévő Sápatag nőstények figyelmét sem. S az, hogy minden a táborban történt eseményt jelentenek az Átokúrnak – ahogy azt Ghotagrom mindig is sejtette – csak akkor vált teljes bizonyossággá, amikor az egyik este Kyon és Noyk – bevett szokásukhoz híven – kéretlenül és hívatlanul megjelentek a Legfőbb Kerítő kölcsönpalotájában. Miután minden léhűtő szolgát, készséges és lenge öltözetű aszszonyszemélyt, az asztalról lehulló koncra váró semmittevőt kurta szavakat vakkantva kiparancsoltak, elreteszelték belülről a szoba ajtaját.

 Ghotagrom fejében villámgyorsan leperegtek az elmúlt napok eseményei, mert tartott attól, hogy most valamilyen elkövetett hibája miatt fogják megbüntetni.

 – Grooms rogyasszon meg benneteket! Mi a jóbüdösgroomsvalagára készültök már megint?!

 – Hamarosan megtudod. – Kyon mintegy mellékesen meglóbálta, és szemmel láthatóan élvezte, hogy laza csuklómozdulatával grimaszolásra késztette az ingerült hímet.

 – Nem kérek a szadista játékaitokból! – morogta a Legfőbb Kerítő. Ma nem! Tűnjetek a szobámból!

 Noyk félrelibbentette sötétkék köpenyét, és egy csillogó holmit húzott elő – a mágikus kristálygömböt.

 – Térdre! – recsegte Kyon. – Ami urunk szólni kíván veled!

 Ghotagrom először fel sem fogta, mi következik, olyan váratlanul történt minden. Az elmúlt hónapok alatt már csaknem meg is feledkezett arról, kinek a parancsára kezdte meg a háborús szervezkedést. Ez persze túlzás, hiszen nap mint nap eszébe jutott minden kényszerítő körülmény, de valahogy nem tudta elképzelni, hogy itt, a százezres seregtől körbevett vár kellős közepén, ismét szembesülnie kell Soldron Seliarral.

 Kyon mellbe bökte a korbácsa nyelével.

 – Nem hallottad, féreg?! – sziszegte. – Térdre... különben akkorát vágok rád, hogy a kíntól csorgó nyálú eszelős maradsz örök életedre!

 A Legfőbb Kerítő egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett a vörös hajú nővel, és tekintete nem sok jót ígért. Aztán jobbnak látta, ha nem feszíti tovább a húrt, és nem mutatja ki nyíltan a lelkében munkálkodó dacot; megadta magát.

 A Sápatagok is fél térdre ereszkedtek a Kerítő két oldalán, Kyon óvatosan lehelyezte a gömböt a kőpadlóra, közvetlenül Ghotagrom elé. Noyk érthetetlen szavakat kezdett kántálni, és egy pillanattal később, némi lemaradással Kyon is bekapcsolódott. Mintha egymásnak felelgetnének, egymásra tromfolnának, úgy hatott komor zsolozsmázásuk.

 Ghotagrom rámeredt a kristálygömbre, és képtelen volt levenni arról a tekintetét.

 A szíve összeszorult.

 Mintha az a réges-régi jelenet ismétlődött volna meg, amit hónapokkal ezelőtt – vagy évezredekkel ezelőtt? – élt meg a saját palotájában, a saját tróntermében.

 A kristálygömb belsejében cérnavékony, világosszürke füstszálak kanyarogtak, vastagodtak, formálódtak, pamacsokká sűrűsödtek, egyre sötétedtek, végül koromfeketévé váltak...

...ez a feketeség áttört a gömb zártnak tűnő felszínén, és kitódult a terembe...

 Hűvös lehelet hullámzott faltól falig. Ghotagrom megborzongott. A szemével nem látta, de a lelkében megérezte: az Átokúr ismét eljött hozzá!

 – Ghotagrom, te Aranykezű! – kezdte halkan, indulattól mentes hangon Soldron Seliar. – Hát így szolgálsz engem? Kiengeded a kezedből az irányítást?

 – Hitemre, nagyúr... – mentegetőzött a Kerítő Raghma'van sokkal jobb hadvezér nálam. Inkább szolgálja a terveidet, ha ő vezeti a sereget, nem pedig én, a hadászatban gyakorlatlan, tapasztalatlan. De hidd el, azért én kézben tartom a szálakat...

 – Nem Raghma'van a gond.

 – Nem ő? – Ghotagrom csodálkozott. – Az meg hogy lehet?

 – Ennyire vak vagy? Csak bárgyún bámulsz, mint egy karóra tűzött fej, miközben a varjak kiszedegetik a szemét? Egy barlangi vakhal is meglátná, amit te nem!

 Ghotagrom megacélozta olvadozó akaratát.

 – Senki más nem áll fölöttem... úgy értem, mármint az orkok közül... uram! Te természetesen fölöttem állsz, parancsolsz nekem...

 – Hallgass és figyelj! – sisteregte Soldron Seliar. – A Fekete Karmúakkal csatlakozott a sereghez egy vénség, akit hívei Prófétának neveznek. Bálványozzák, tűzbe mennének ezért a megszállottért; hatalma már most jelentős, és fanatikus követői napról napra többen lesznek. Ráadásul van nála valami, ami kell nekem: egy fából faragott bot, mely szakasztott mása annak az Ereklyének, melyet te próbálsz rejtegetni még énelőlem is!

 Ghotagrom ez idáig buzgón hitte, hogy titokban tudja tartani az Átokúr előtt az Ereklye létezését, de persze ez merő ábrándnak bizonyult. Egy teljes perc is beletelt, mire végre képesnek érezte magát, hogy hebegés nélkül megszólaljon:

 – Talán csak... véletlen egybeesés...

 A gomolygó füstből immár oly rettenetes hideg árasztotta el a szobát, hogy minden bezúzmarásodott.

 – Nem mehetünk el szó nélkül egy ilyen hasonlóság mellett! Meg kell szabadulnod a Prófétától gyorsan, határozottan, kíméletlenül! – Mit tegyek, nagyuram? Űzessem el?

 – A hívei ellened fordulnának. Vagy ha hajlandó lenne önként távozni, magával vinné a fél sereget.

 Ghotagrom a legrosszabbtól tartva behunyta a szemét, és összeszoruló fogai között préselte ki:

 – Mondd meg, mit tegyek, uram, és én engedelmeskedem! Kívánságod számomra parancs!

 – Pusztítsd el a Prófétát! – lehelte Soldron Seliar. Majd hangja pengeélessé vált újra: – Gyilkoltasd meg, azt parancsolom!

...

Ghotagrom keveset aludt aznap éjszaka; terveket kovácsolt, szélmalomként járt az agya. A másnap délelőttöt ágyban töltötte, és csak délután tápászkodott fel, aztán estére szűk körű mulatozást szervezett, melyre meghívta Agyvelő Rog'hoagot, ahol egy baráti leitatás keretében megpróbált mindent megtudni az ismeretlen Prófétáról – legfőképpen azt, hogy honnan jött, mit akar, és... mennyibe kerül. De amit a beszélgetésből kihámozott, az nem érte meg, hogy a lerészegedett Fekete Karom vezér és kísérete telerókázza a palota összes nagyobb zugát... a kisebbeket meg televizelje, de úgy, hogy a megivott és végtermékként távozó értékes és ritkaságszámba menő manópálinka több helyen lemarja a falakról a vakolatot.

 Ugyanis Agyvelő Rog'hoag az égvilágon semmit nem tudott a megszállott öregről. Nem tudta, ki-fia-orkja, melyik törzs szülötte, és elmondta, hogy kérdéseikre maga a Próféta is bevallotta, hogy ő sem tudja, honnan származik. Mintha Grooms pottyantotta volna a földre duhaj jókedvében: az egyik nap csak hipp-hopp megjelent az erdeikben úgy, mintha szélvihar sodorta volna oda. Agyvelő nem tudott elfogadható magyarázatot adni arra sem, miért nem koncolták föl azonnal, de lényeg az, hogy nem tették... és miután az öreg beszélni kezdett, már nem is akarták. Ők nevezték el Mennydörgőszavúnak, miután messze zengő, dörgő szavakkal rávette őket, hogy hagyják abba egymás öldöklését, és döbbenetes gyorsasággal egyesítette a klánokat.

 Akadt ugyan három klánfő, akik hevesen ellenezték azt, hogy ők is Agyvelő Rog'hoagnak engedelmeskedjenek, de ekkor a Próféta megjósolta mindhármójuk közelgő halálát – és ez hamarosan be is következett, így már nem volt akadálya a mindaddig széthúzó klánok egyesítésének. A gyanakvó és sokat tapasztalt – és hasonló eszközökkel maga is gyakran élő! – Ghotagrom legnagyobb elképedésére a nagyon is földön járó Fekete Karom főnök meggyőződéssel tagadta, hogy a halálesetekhez a Prófétának bármi köze is lehetett volna azon kívül, hogy előre látta azokat.

 Utána rávette őket, hogy hagyják el otthonukat, az őserdőt, és csatlakozzanak a Roegghánál gyülekező, hódító sereghez. Ősi félelmüket a nyílt égbolttól egy szörnyű látomással irtotta ki belőlük, miszerint, ha nem teszik azt, amit mond: „olthatatlan tűz gyullad majd az erdőben és pusztítani kezd mindenfelé, a lángok martalékává lesznek az árnyat adó fák, a fekete füst pedig hosszú éveken át tartó éjszakát hoz, melynek halálbűzű lehelete elevenen rothasztja meg minden élő szívét... és a Fekete Karmok minden klánja írmag nélkül pusztul el a döghalál tombolásának közepette... és nyom nélkül tűnik el a Semmibe, mindörökre". Így hát útra keltek...

 Rog'hoag arról is beszélt, hogy hallott a dzsungelükbe „tévedt" Kerítők lemészárlásáról, de ahhoz neki és az ő harcosainak nincs köze. A rajtaütést azon renegát főnökök egyike követte el, akinek a Próféta a halálát megjósolta, és mindezt azért tette, hogy eleve megpróbálja megakadályozni a készülő szövetséget.

 Amikor a kellőképpen lerészegedett és gusztustalan disznóvá avanzsált Agyvelő – és hasonló állapotban leledző kísérete – elhagyta a palotát, Ghotagrom csak két dologban lehetett biztos: az egyik, hogy nagyon vigyáznia kell ezzel a megszállott, hontalan Prófétával; a másik meg az, hogy soha többet nem hív meg Fekete Karmút az otthonába – még ha csak bérpalota is az –, vagy ha netán mégis rákényszerülne, akkor csakis vízzel itatja.

...

A sikertelen információszerzés miatt nem csüggedve Aranykéz Ghotagrom nagy levegőt vett... és tette, amit tennie kellett: azaz, megtanácskozta az Átokúr parancsát és annak kivitelezhetőségét Fekete Mogarddal, majd gondos előkészületek után meghívta magához Mennydörgőszavút, a Prófétát.

 Mogard rendezte be a díszletet. A trónszék mögött lévő díszes kárpit rejtekébe helyezte két tanítványát, Zafirszemű Zihlyn E'Ichytarrt és Felhős Hanuorgrahunt. A falak mellé állította Ghotagrom zsoldos testőrségét, készen arra, hogy elfogják a Prófétát, ha ellenáll... és a trónusához vezető lépcsőkre pedig Rőt Agyar és Vén Ordas vezetésével álltak fel a legjobb testőrök. Mogard közvetlenül a trón háttámlája mögött helyezkedett el, készen arra, hogy megvédje Ghotagromot bármiféle mágikus csapástól. Valamint a trónus mellé heveredett – csaknem csupaszon, kéjnői mivoltukat mutatandó – Kyon és Noyk, akik minden eshetőségre készen maguknál tartották a korbácsot és a pálcát. A kristálygömböt Ghotagrom szobájában hagyták, de a Legfőbb Kerítő bizonyos volt benne, hogy már így is túlbiztosította magát....

 Illetve, akadt még valami, amiről Ghotagrom bizalmas megbeszélést folytatott Rőt Agyarral és Vén Ordassal egy bizonyos „vészterv" tekintetében, arra az esetre, ha valami kínos csoda folytán nemcsak a terv, de a tartalék terv is végképp félresikerülne.

...

A megbeszélt időpontban megjelent Mennydörgőszavú, de sajnos nem egyedül, ahogy hívták, hanem jelentős kísérettel. A palota kapujában álló őrök meg sem próbálták Ghotagrom parancsát teljesíteni – mármint azt, hogy senkit nem engedhetnek be az öregen kívül –, ugyanis az életüket kedvesebbnek tartották annál, hogy útját állják a láthatóan beszámíthatatlan, ölni és meghalni egyaránt kész, sávosra meszelt arcú Ítélethozóknak, akik egy pillanatra sem hagyták magára a vénséget. Nem is szólva arról, hogy a kíséretben ott lépdelt RagnaRonkh is, a Hegyi, aki bár nem tartozott az Ítélethozók közé, de kezdettől fogva érdeklődve szemlélte az újonnan alakult szervezetet, és nem titkolta, hogy szimpatizál velük. Nyilván most megorronthatott valamit az esemény jelentőségéből, és nem akart lemaradni a nagy találkozásról. Valamint velük tartott Szarvas M'goath is, a Gonosz Agyúak sámánja, aki viszont az utóbbi napokban az Ítélethozók legfanatikusabb hitszónoka lett.

...

Ghotagrom mindig is rugalmas cselszövőnek tartotta magát, aki képes megbirkózni a váratlan helyzetekkel. A nagyterembe becsődülő kisebbfajta tömeg láttán azonnal feladta hamvába holt tervét, és nem indította zsoldosait az igencsak kétélű rohamra... amit szándékai szerint később úgy kívánt volna a seregnek előadni, hogy a Próféta meg akarta ölni őt, és hű testőrei a védelmére kelve kénytelenek voltak végezni az árulóval. Most inkább mindenki más számára észrevétlenül jelzett a kárpit mögött lapuló varázshasználóknak – hogy a tartalék terv lép életbe. Vagyis: megbeszélt jelre Mogard tanítványai pusztító villámot idéznek, és mindenki szeme láttára, ott helyben halálra sújtják a magát „érdemtelenül Grooms kiválasztottjának tartó, hazátlan, nevesincs álprédikátort". Később ezt majd úgy magyarázzák, hogy maga Minden Orkok Öregapja pusztította el a nevében jogtalanul nyilatkozó senkiházit.

 És az élet megy tovább, mintha mi sem történt volna...

 Ghotagrom ajkára gunyoros mosoly ült ki, ahogy alkalmi trónszékén terpeszkedve elnézte a különös kompániát, majd ültében álságosan fejet hajtva megszólalt:

 – Üdvözöllek szerény hajlékomban, Mennydörgőszagú! Látom, híveid száma napról-napra nő... Jól jövedelmező üzlet lehet ez a büdös prófétaság, már ha meg nem sértelek.

 Az öreg szúrós, vesébe látó szemmel mérte végig a Kerítőt, majd tekintetét lassan körbehordozva jól megnézte a kéjnőként fetrengő Sápatagokat, a felfegyverzett zsoldosokat, Fekete Mogardot, majd – Ghotagrom nem kis ijedelmére! – mintha a trónszék mögötti kárpitot is figyelte volna egy darabig. Végül színtelen, komoly hangon szólalt meg:

 – Különös alakokkal vetted körül magad, Kerítő.

 – És ezt épp te mondod?! Ezzel a... mókás kísérettel?! – Ghotagrom erőltetetten felkacagott. Aztán kínos pillantást vetett RagnaRonkhra, és igyekezett tréfásnak látszani. – Már megbocsáss ezért, Hegyi... ez a kitétel rád, természetesen, nem vonatkozik.

 A Bélkiontó ifjú szótlanul, rezzenéstelen képpel állt. Nem lehetett kilátni, vajon mire gondol. És ez elég ijesztő volt.

 Miért nem reagál?!

 A Próféta viszont visszavágott:

 – Bármelyikük többet ér nálad, méltatlan csaló!

 Ghotagrom úgy érezte, mintha arcul csapták volna. És persze úgy is, mintha hájjal kenegetnék: épp efféle sértésre várt.

 – Méltatlan, én?! – harsogta tettetett dühvel. – Én, aki Grooms nevében szövetségbe vontam észak leghatalmasabb törzseit? Én, aki összehoztam ezt a dicső sereget?! Én már most többet tettem, mint te valaha is fogsz, Próféta! Míg rólad azt sem tudni, ki-fia-orkja vagy, az én nevemet tisztelettel és megbecsüléssel emlegetik messze földön! Én már hagytam és még hagyok is magam után nyomot a világban, te viszont úgy fogsz eltűnni a föld színéről, hogy arra sem emlékszik majd senki, hogy valaha is léteztél!! Hitemre mondom, így lesz!

 – Nincs neked hited, Kerítő. Ha volt valaha, elkótyavetyélted pár lyukas rézpetákért... vagy azért a töméntelen aranyért, amit hivalkodó módon díszes palotád tetejére szórtál.

 – Ah, szóval ez fáj neked? – kacagott Ghotagrom, és fél szemmel továbbra is Ragna-Ronkh reagálását leste. Hiába. – Féltékeny vagy rám az aranytetejű palotám miatt, mely halhatatlanná teszi a nevem népem körében. Évszázadok múltán is, bárki megpillantja dicső palotámat, ihletetten rebegi majd: „Aranykéz Ghotagrom építtette ezt a csodát, mely mindmáig büszkén hirdeti az ő nagyságát és gazdagságát.”

 – Gyűlöletes a te „nagyságod és gazdagságod"! – recsegte a Próféta. – Ha lenne hited Groomsban és a szíveddel látnál, megértenéd, hogy az aranytetejű palotád ezer és ezer szegénységben, mocsokban tengődő ork szemében csupán hivalkodó, átokverte építmény, ami nap mint nap emlékezteti őket tulajdon nyomorúságukra!

 – És akkor mit kellene tennem, megmondanád, óh bölcsek bölcse?! – gúnyolódott Ghotagrom. – Osszam szét mindenemet a szegények között, hogy a szemedben jobbá válhassak?! Bújjak szőrcsuhába, szórjak a fejemre hamut, és esedezzek Grooms bocsánatáért, mert többre vittem, mint faj társaim többsége?! Ha már felemelni nem tudom a többieket, talán az is megfelel neked, ha én is olyan nyomorult, sárban és mocsokban fetrengő disznóvá válok, mint annyian közülünk, akik miatt megvet bennünket Worluk összes többi faja?! Ha ezt akarod, csak uszítsd rám ajzószerektől feltüzelt híveidet, hogy koncoljanak föl engem és házam népét, csak azért, mert a te szemedben szálka a gazdagságom!

 – Nem a gazdagságod a szálka a szememben, Kerítő, hanem az, hogy megpróbálod saját alantas céljaidra felhasználni Szent Háborúra felgyújtott seregünket. Ezt nem hagyhatom.

 – Mi a jóbüdösgroomssetétvalaga?! Tán csak nem gyalázkodni és fenyegetőzni jöttél?!

 – Azért jöttem, hogy kiderítsem, kinek az ügyét szolgálod. Ghotagromnak jelentős erőfeszítésébe került, hogy megőrizze látszólagos higgadtságát. Kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát. Ha nem lenne jelen Raghma'van fia...

 De ott állt ő is, a kiszámíthatatlan, egykedvű Hegyi, a hadúr másodszülöttje, a lángszavú Próféta mögött.

 – Grooms ügyét szolgálom. Eszak népeinek ügyét, valamennyiünkét – jelentette ki önérzetesen Ghotagrom, és fenyegetően nézett körül. – Ha akad itt bárki, aki ezt kétségbe vonja... annak személyesen velem gyűlik meg a baja! Velem, a testőreimmel... és minden igaz szívű északi harcossal!

 – Ki áll mögötted, Kerítő? – sisteregte a Próféta. – Ki diktálja, mit tégy és mit ne tégy?!

 Ragna-Ronkh kifejezéséből még most sem lehetett következtetni semmire. Nyilvánvalónak tűnt, hogy nem kíván beleavatkozni a vitába, csupán megfigyelőként van jelen.

 – Általában kedvelem a tréfát – csikorogta Ghotagrom ingerülten –, de ez lassacskán már kezd túllépni azon a határon, amit még hajlandó vagyok elviselni kibeleztetés és szemkitolás nélkül...

 – Grooms a lelkedbe lát! – harsogta Mennydörgőszavú. – Őt nem tévesztheted meg! Ne légy néped árulója! Ne tégy istenünk ellenében!

 – No, most már elég! – harsogta Ghotagrom, és a hadúr fiához fordult. – Ragna-Ronkh, te tétlenül hallgatod?! Hogy tűrheted ezt, hogy ily vádakkal illessenek engem?!

 A Bélkiontó ifjú homlokát ráncolva meredt rá, de azon kívül, hogy oldalra pillantott, semmi mást nem tett. Valaki azonban az ajtónál állók közül elértette ezt a pillantást, és kisurrant a folyosóra.

 Ghotagrom azonnal rájött, mi történik. Ragna-Ronkh, érzékelve a forrongó indulatokat, megsejtette, hogy pillanatokon belül kenyértörésre kerülhet sor, és küldöncöt szalasztott az apjához.

 Átkozott Hegyi! Ha idecsődíti Raghma'vant és testőrségét, kudarcba fulladhat a jól kifundált terv!

 – Legyen elég a hazugságokból! – harsogta a Próféta. – Vallj színt most, Kerítő, amíg nem késő!

 – Grooms rogyasszon meg! – kiabálta immár végképp megvadulva Ghotagrom. Hisz' cselekedni kell, mielőtt a hadúr ideér! – Hogy mersz engem hitszegéssel és árulással megvádolni, senkiházi kutyafattya?! Ezért meglakolsz! Katonák, fogjátok el!! A falnál felsorakozott zsoldosok kardot rántottak. Ghotagrom ráordított a Próféta mozgolódó híveire: Jogomban áll elfogatni! Senki ne merészeljen katonáim útjába állni! Felkoncoltatom, aki védelmezni próbálja ezt a gyalázatos vádaskodót!

 Figyelmeztetése süket fülekre talált. Gyűlölet Vurdonkkal az élen, eszelős ordítással rontottak a katonákra a fanatikus Ítélethozók!

...

Mintha a Pokol szabadult volna el. Kíméletlen harc vette kezdetét: ordítások, pengék csengése, csattogása, halálsikolyok, szakadó izmok és inak csikorgása, csontok recsegése töltötte be a termet. A kavargó testek tengerében csak két nyugodt sziget maradt: az egyik a trónemelvény lépcsőin álló testőröké, akik visszaverték az Ítélethozók minden próbálkozását, a másik Mennydörgőszavú körött kialakult kör, amiben sziklaszirtként állt Ragna-Ronkh és Szarvas M'goath is. A termet hamarosan betöltötte a kiontott vér, a düh, a félelem és a halál szaga... mert egyre többen zuhantak a földre élettelenül, pedig még egyetlen mágiahasználó sem avatkozott a küzdelembe.

 Majd a harc, amilyen hirtelen kezdődött, olyan váratlanul véget ért és Ghotagromnak elfogytak a zsoldosai...

 ...azon a tucatnyi testőrön kívül, akik közvetlenül a trónemelvény körül álltak, immár elsápadva.

 Én a sereg fővezére vagyok! kiabálta Ghotagrom. Ti pedig az én katonáim! Senki nem támadhat ellenem!

 Az Ítélethozók, a sávos képű, vérőrült fenevadak körbevették a trónlépcsőt, és morogva, nyüszítve lesték mesterük parancsát a végső rohamra. A Próféta azonban egyelőre visszaintette őket.

 Látod, mit ér önhitt büszkeséged, Kerítő?! recsegte megrendülten. Itt minden kiontott vércsepp a te lelkeden szárad! Már annyira a szívedbe ette magát a hamisság mételye, hogy magad körül mindenben a benned lévő alattomot és álnokságot keresed! Grooms megbüntet ezért, ne félj!

 Grooms rogyasszon meg, bábjátékos! sziszegte Ghotagrom. Mit tettél?! Káoszt és zavart szítasz, ellenem fordítod szövetségeseimet, megkérdőjelezed az ügy iránti elhivatottságomat, megöleted katonáimat...

 Sötét erők állnak mögötted, Kerítő. Ideje színt vallanod!

 Te vagy az, aki a Káoszt szolgálod, nem én! acsarkodott Ghotagrom egyre kétségbeesettebben. Tisztában volt azzal, hogy a dolgok a vártnál sokkal rosszabbul alakultak. Be kellett vetnie utolsó aduját. Te vagy az, aki mögött sötét erők állnak, te fekete lelkű, álnok, mérges kígyó! Grooms vessen téged a pokolra! Grimaszolt, és érdeklődve fordult a trónja mögött álló varázsló felé. Csináltok végre valamit ti is... vagy kivárjátok, amíg engem szép lassan megüt a guta?!

...

Fekete Mogard megkerülte a trónt, hátravetette sötét csuklyáját, és mindkét hüvelykujját peckesen a derékövébe akasztva, szétvetett lábbal lecövekelt a Prófétával szemközt. Legalább tíz lépés választotta el őket egymástól, Ghotagromnak mégis az a képtelen érzése támadt, mintha szorosan összepréselték volna az orrukat, akár a kakaskodók.

 Néma csend támadt; mindössze egy súlyos sebesült hörgött valahol oldalt. A jelenlévők többségének fogalma sem volt arról, ki lehet ez a fekete kámzsás, fura alak, de azt valamennyien érezték, hogy nem közönséges ork.

 A nevemet akartad tudni, hamis próféta! Elárulhatom... A varázsló hangja végigzengett a termen. Fekete Mogard áll előtted. Tudod, kit takar e név?

 A megtermett ork lángoló tekintettel meredt rá. Egyetlen szót sem szólt, csak maga elé emelte vaskos botját.

 Ah! kiáltotta Mogard lelkesen. Hát ily botor módon képzeled?! De ugye, ezt még te magad sem hiszed...

 Grooms nevében! mennydörögte a Próféta. Egy szót se többet, hitetlen! A mi Urunk lesújt rád!

 Gyerünk! kiabálta Mogard gúnyosan. Bízzuk Groomsra a döntést! Lássuk, melyikünk a hitetlen! Lássuk, melyikünk a csaló! Lássuk, melyikünket sújtja le Grooms az ő villámaival!

 Ez volt a jel.

 Két tanítványa egyszerre mordult fel a kárpit mögött; aktiválták a már korábban előkészített varázslatot.

 S a villámcsapás jött is: látszólag a plafonból érkezett, sercegve, sisteregve, és iszonyú erővel, pusztító energiával vágódott egyenesen a botját maga előtt tartó Mennydörgőszavú felé.

 De nem érhette el...

 Szarvas M'goath a másodperc törtrésze alatt reagált: mindkét kezét a magasba vágta minden mágikus esszenciáját egy láthatatlan pajzsba ömlesztette, és azt a Próféta feje fölé emelte... de ő maga is gyanította, hogy kudarcra van ítélve. Érezte, hogy a villám energiája a sokszorosa annak, amit hevenyészett pajzsa még el tudna nyelni...

 Majd mégis megdöbbenve tapasztalta, hogy valahonnan valakiből, valamiből oly gigászi energia erősítette meg pajzsát, hogy az játszi könnyedséggel hárította el a villámot. És nem csupán elhárította, de visszaverte azt, egyenesen a trónszék mögötti díszes kárpitba. A rejtőzködő varázslók halálsikolya visszhangot vert a vérlucskos teremben, és a következő pillanatban a kárpittal együtt mindketten elhamvadtak a lángnyelvek nélküli mágikus tűzben. Aztán a láng továbbterjedt, körbenyalogatta Fekete Mogardot. Benne azonban nem tudott kárt okozni; csupán a pofaszakálla tenyérnyi része pörkölődött meg és füstölt el...

 Noyk és Kyon is kaptak a visszaverődő energiából, de az épp csak megcsípte őket. A Sápatagok egyszerre ugrottak talpra, és hangtalanul a Próféta felé iramodtak...

 ...de mielőtt elérhették volna a vén orkot, M'Goath még egyszer átadta magát a rejtélyes energiaáramlásnak, és láthatatlan pajzsával elsodorta, métereket repítette, a távolabbi falhoz csapta az orgyilkos némbereket.

 Fekete Mogard dermedten állt egy hosszú pillanatig. Már csöppet sem olyan peckesen, mint korábban. Mindkét ujját kivette derékövéből, és egymáshoz érintette azokat.

 – Átkozott! – suttogta a Próféta irányába, miközben éjsötét, szurokszerű örvények kezdtek kavarogni körülötte. – Ki... a fene... vagy... te?!

 Nem kapott választ. De tán nem is várt.

 A szurokörvények beburkolták, kifakultak a valóságból, és ahogy eltűntek, a varázslót is elragadták.

 Noyk és Kyon azonban már újra talpon voltak. A szőke Sápatag kegyetlenül letaglózott egy útjába szökkenő Ítélethozót, a vörös pedig átkígyózott három másik között, és már senki sem állt közte és a Próféta között.

 – Ordas! – csikorogta Ghotagrom. Be kellett látnia, hogy rosszul áll a szénája, és menteni kell, ami még menthető. – Vészterv, Ordas, vészterv!

 Vén Ordas, látván, mi történik, már számíthatott erre, mert azon pillanatban reagált. Jobbik számszeríjával a Prófétára rontó Kyont vette célba, és kurta vesszeje halálos pontossággal fúrta át a vörös hajú Sápatag nyakát.

 Kyon felbukott, és térdre rogyott, alig méternyire a vén ork előtt. Mennydörgőszavú úgy emelte rá a botját, akár egy piszkafát. Megbökte a térdelő némbert, és az alig rángatózva, szörnyű hangokat hallatva oldalra dőlt, akár egy tehetetlen krumpliszsák.

 Aztán Ordas kilőtte másik számszeríját is. Ezúttal pontatlanabbul célozhatott, elsiette a lövést, vagy Noyk mozdult el az utolsó pillanatban...

 ...a szögletes hegyű nyílvessző, ahelyett, hogy a nőstény torkát fúrta volna át, épp csak megsúrolta bal felkarját, és bár feltépte ugyan a bőrét, lendületét nem állította meg.

 Arra viszont épp elég volt, hogy a figyelmét elterelje, és összpontosításából kizökkentse.

 A Sápatag laza mozdulattal vállból kitépett még ugyan egy útjába kerülő kart, ám ekkor oldalról Vurdonk, a Gyűlölet zúdult rá, és a Fekete Karmúak portyamestere úgy meglegyintette őt bozótvágójával, hogy a szőke fej oldalra fittyent. Noyk félig átvágott nyakkal zuhant el, és miközben esett, Vurdonk még egyszer megcsapta. A bal vállcsontját zúzta szét. Apró szilánkokra.

 Aztán Vurdonk a trón felé lesett, és felvonyított:

 – Áruló! – Apró szeme vérben forgott. – Halál a Kerítőre! És az Ítélethozók vele üvöltöttek:

 – Halál! Halál! Halál a Kerítőre!

...

Az energiák összecsapásától félvakon-félsüketen és az utóbbi pillanatok eseményeitől dermedten álltak a megdöbbent Ítélethozók, és csak kevesen tudták, mi történt valójában. Ám ezek a kevesek is az értetlen többséggel együtt üvöltöttek:

 – Halál! Halál! Halál a Kerítőre!

 Megindultak. Vészterhesen, fenyegetően, gyilkolásra készen. Sötét tekintetek villogtak a fehér szemsávokból – Halál! Halál! Halál a Kerítőre!

 – Halál rá!

 – Halál az árulóra!

 Halál! Halál! Halál!

 Vén Ordas lehajította a padlóra kilőtt számszeríjait, és a trón mögül még kettőt kotort elő. Rőt Agyar és zsoldosai fegyverrel a kézben öszszébb tömörültek Ghotagrom trónszéke előtt.

 – Halál! Halál! Halál az árulóra!

 – Elment az eszetek?! – ordította Ghotagrom, ahogy a torkán kifért. – Grooms rogyasszon meg mínden boranállatot... Hát nem láttátok?! Hát nem fogtátok fel, hogy épp az imént mentettük meg a Prófétátok életét?

 Szavait azonban nem értették vagy nem akarták érteni a vérgőzös fanatikusok. Bár többszörös túlerőben voltak a maroknyi testőrséggel szemben, lassan, megfontoltan nyomultak előre, és ütemes kántálásukat egy pillanatra sem hagyták abba:

 – Halál! Halál! Halál az árulóra!

 Azonban mielőtt az élen nyomuló Ítélethozók összecsaphattak volna Ghotagrom testőreivel, dörgő kiáltás reszkettette meg a levegőt:

 – Elég! – A Próféta kiáltott, és ahogy faragott fabotja alját a márványpadlónak csapta, oly fülsiketítő döndüléssel tetézte meg szavai mennydörgését, mintha a palota födémje omlott volna be.

 Pedig csupán a márványpadló repedt meg és zúzódott szilánkokra ott, ahol a bot alja érintette.

 – Elég! – ismételte Mennydörgőszavú, és festett, rovátkolt botját a feje fölé emelte. – Elég a gyilkolásból! Legyen most nyugalom! Hívei megtorpantak, elhallgattak, őt bámulták.

 – Maradjatok!

 A Próféta kivált hívei óvó köréből, és magabiztosan a trónemelvény felé indult. A megmaradt testőrök babonás félelemmel kitértek útjából, így a mezítlábas, vén ork akadálytalanul lépdelhetett fel a lépcsőn, egyenesen a trónus felé.

 – Agyar! – sziszegte Ghotagrom megrettenve.

 Rőt Agyar kivont karddal lépett a Próféta elé, és ellentmondást nem tűrően elállta az útját.

 – Túl közel jöttél, öreg!

 Vén Ordas és két veterán zsoldos azonnal felsorakozott a kapitánya mögött. Az izgága hadnagy most is felhúzott számszeríjakat tartott mindkét kezében, de nem a megtorpanó Prófétára célzott, hanem a vénség után tóduló Ítélethozókat igyekezett sakkban tartani.

 – Itt vagyok, Kerítő! – mennydörögte a Próféta. – Most elmondha tod végre, amiért idehívtál.

 – Megmentettem az életedet! Ismerd el! Mondd meg a tieidnek! Tegyétek le... úgy értem, parancsolom... mindenki... tegye le a fegy vert! – Ghotagrom megpróbált felállni és a kardja után kaparászni, de remegő lába nem bírta el testsúlyát, és visszatottyant a trónszékre, Akaratlanul is megismételte a menekülő Mogard végső szavait: – Ki... a fene... vagy... te?!

 A Próféta fürkészőn bámult rá.

 – Azt reméltem, te mondod meg.

 – Honnan tudnám?

 – Azt se tudod, ki vagyok, honnan jövök és mit akarok – olvasta Ghotagrom fejére hidegen a Próféta –, mégis el akartál pusztítani, mert a terveid útjában állok.

 – De én... éppenhogy... megvédtelek!

 – Lelked rajta?

 – Hát... ööö... bizonyos értelemben, ugye.

 – Hallgass! Meg se szólalj többé! – sisteregte a félelmetes tekintetű vénség. – Nem vagy méltó arra, hogy irányítsd a Szent Sereget! Nem vagy méltó arra, hogy te őrizd Grooms Csatabotját! Hallgass! Láss magadba!

 Csupán ennyit mondott. Elfordult, leballagott a lépcsőn, és miközben fanatikus hívei még mindig közrefogták a trónemelvényt, ő mintha világ életében ebben a palotában lakott volna, kinyitott egy avatatlan szemek előtt láthatatlan oldalajtót, és eltűnt a mögötte tátongó, sötét járatban.

 Ghotagrom, aki csupán alkalmi bérlője volt a palotának, maga sem ismerte ezt a titkos járatot, de a lelke mélyén pontosan tudta, hova vezethet: abba a raktárszobába, ahová Yl'Agdardagh az Ereklyét elzárta. Kívülről, a palotafolyosóról nem lehetett bejutni ebbe a raktárba...

 ...ám vajon a zoldrun varázsló lelakatolta ezt a bejáratot is? Tudott egyáltalán a létezéséről?

 – Pró... pró... féta...

 A Legfőbb Kerítő szeme tágra nyílt, és a szíve nagyobbat dobbant, mint akkor, amikor látta elmenekülni Fekete Mogardot és elpusztulni két tanítványát.

 Érezte, mi következik.

 És – sajnos – ebben a megérzésében nem csalatkozott.

 Pár pillanattal később ismét megjelent a Próféta. Bal kezében saját botját tartotta, a jobbjában pedig – oly könnyedén, mintha csak nádszálból lenne – az Ereklyét hordozta.

 A két bot első pillantásra teljesen egyformának tűnt, eltekintve attól a jelentős ténytől, hogy míg a fából faragott példány csúcsán az összeszorított kéz egy stilizált szemet szorongatott, a másikban – a fém Ereklyében – csupán egy szem formájú üreg tátongott. És mégis, ahogy Ghotagrom hunyorogva bámulta ezt a kísérteties hasonlóságot, sorra fedezett fel apró eltéréseket a faragás formájában, a megkopott színekben, a rovátkák számában, egyebekben. Ám ami a legfőbb eltérést képezte, az az ork ésszel felfoghatatlan hatalomérzet volt, amit az igazi Ereklye, a fém sugárzott magából e pillanatban. A másik, a Próféta fabotja csupán sikerületlen, felületes másolatnak, durva utánzatnak tűnt az Ereklye közelségében.

 – Ím, velünk van Grooms Csatabotja! – recsegte a Próféta diadalmasan. Mint immár szükségtelent, a padlóra hajította a fabotot, hogy az pozdorjává tört, és a feje fölé emelte az igazi Ereklyét. – Megállíthat bennünket ezután bárki is?!

 – Neeeem! – zúgta egyszerre több tucat ajak.

 – Térdre, híveim, valamennyien! Grooms velünk van! Adjunk hálát Urunknak kegyességéért!

 A vérmocskos, fegyvereiket szorongató, lángszemű Ítélethozók fél térdre ereszkedtek, és fejüket lehajtva várták a hálaima kezdetét. Még a megfélemlített Ghotagrom is tisztelettel pislogva nézte, ahogy az öreg ork könnyedén tartja a kezében az orkok számára szinte mozdíthatatlannak hitt vasrudat.

 – Imádkozz velünk te is, Kerítő!

Ezt a felemelő pillanatot vélték megfelelőnek a Sápatagok arra, hogy ők is beleavatkozzanak a dolgok menetébe. A lenyilazott, halottnak vélt, félmeztelen némberek felpattantak, és fékezhetetlen lendülettel lódultak támadásra. Róluk már senki sem feltételezte, hogy még életben vannak és bele tudnának avatkozni a történésekbe, és így most a térdelő harcosok között előretörve, azokat ellökdösve ellenállhatatlanul ronthattak Mennydörgőszavúra, és úgy tűnt, nem akad senki, aki az útjukba állhatna.

 Csupán Ragna-Ronkh!

...

A Bélkiontó ifjú már korábban kiszúrta magának a trónszék mellett üldögélő, szokatlanul nyugodt asszonyszemélyeket. Megérezte különleges mivoltukat, és azt sem volt nehéz kitalálnia, hogy nem pusztán kéjnői szerepet töltenek be a Legfőbb Kerítő mellett. Az összecsapás alatt Hegyi nem avatkozott a küzdelembe. Egyrészt azért, mert megdöbbent, hogy a Kerítő ilyesmire mert vetemedni, másrészt mert ő a Prófétát igyekezett volna védelmezni, és a megvadult Ítélethozóktól nem is fért volna hozzá senkihez. A varázspárbaj alatt – mint mindenki más, aki nem volt mágiahasználó – ő is tétlenségre kárhoztatva bámulta, ahogy a feje fölött zajlanak az események. Am azt megfigyelte, hogy a két nő arcán semmiféle érzelem nem tükröződött sem a harc, sem a mágikus összecsapás alatt... mintha csupán szobrok lennének. Ha valóban csak kéjnők lettek volna, sikoltozva menekülnek már a vérontás kezdetén. De ők nem tették. Mivel viselkedésük eltért mindenki másétól, Ragna-Ronkh veszélyesnek ítélte őket, és minden érzékével rájuk koncentrált. Még azután is, hogy Vén Ordas nyílvesszői és Vurdonk taglója leterítették a nőstényeket. Raghma'van másodszülött fia a lelke mélyén érezte, hogy nem haltak meg.

 És amikor azok meglódultak – mozdult ő is.

...

Ragna-Ronkh karddal a kézben próbálta megállítani a félholt Sápatagokat.

 – Egy lépést se közelebb!

 Kyon rácsapott az ifjú kardjára, puszta kézzel megmarkolta a csupasz pengét, egyet csavart rajta, kitépte döbbent gazdája kezéből, és oldalra hajította. A fegyver csengve csapódott egy kőszobornak, és ahogy visszapattant, lábikrán döfött egy Fekete Karom törzsbéli Ítélethozót.

 A meghökkent Hegyi még a kard útját követte tekintetével, amikor a szőke Noyk torkon ragadta, kirúgta alóla a lábat, és úgy a padlóhoz csapta, hogy kiszisszent belőle a lélegzete. Aztán egy kemény talp a fiú arcába taposott; csontok recsegtek.

 Ragna-Ronkh érezte, hogy itt a vég. De kiszolgáltatott állapotában, elhomályosuló tekintettel is meglátott valakit az ajtóban.

 – Atyám! – motyogta torzan. – Vé'mmeg kééé'llek! Raghma'van érkezett, Komor Taronggal és fél tucatnyi harcosával.

...

A Bélkiontó hadúr egy szemvillanás alatt felmérte a helyzetet. Látta, mint tapossa meg másodszülött fia arcát az oldalra billentett fejű, szőke nőstény, és a csontok vészterhes recsegését fülsiketítő dörgésnek hallotta. Felbömbölt, orkfeletti gyorsasággal ugrott a Sápatagok felé, mindkét kezében sújtásra kész csatacsákányokkal.

 Noyk megperdült, hogy szembeszálljon vele, de mielőtt reagálhatott volna, Raghma'van szörnyű erővel beleszakasztotta jobb oldali csatacsákányát a nőstény mellkasába. A hatalmas csapástól a Sápatag a levegőbe emelkedett, lerepült megtapodott áldozatáról, majd hátrazuhant úgy, hogy lendületénél fogva a testébe ékelődött fegyvert kitépte Raghma'van kezéből.

 Eközben Kyon, érzékelve az új fenyegetést, úgy ítélte meg, hogy verekedés helyett inkább bevégzi a rábízott feladatot. Meg sem próbált Raghma'vanra rontani, a jóval közelebb lévő Prófétát támadta. Azonban a Bélkiontó félfordulatot vett, és ínszakasztó vadsággal a távolodó némber hátába vágta másik csákányát, olyan erővel, hogy a nő hasra zuhant a lapockái közé csapódó fegyvertől.

 Egy pillanatra minden elnémult.

 – Hegyi! – Raghma'van letérdelt másodszülött fia mellé, és forgatta, mozgatta, azt vizsgálta, él-e. A hadúr szigorúbban szólt rá: – Hegyi!!

 Az összeroncsolt arcú Ragna-Ronkh nem mozdult, nem reagált a rángatásra, de a nyaki ütőere alig érzékelhetően lüktetett, és a mellkasa ritmustalanul emelkedett, süllyedt.

 Iszonyattal telt hang csikorgott a közelben; Komor Tarongé: – Groomsra... ez még él!

 – Igen, él – dörmögte a hadúr zordan. – Szívós a fiú! De vajh, méltó-e néki e nyomorú élet?!

 – De nem ő, uram... hanem ő!

 Fura zajok.

 Raghma'van megfordult, és azt látta, ahogy Noyk – mit sem törődve a mellébe ékelődött fegyverrel és félrebillentett, kitört nyakával – feltápászkodik a padlóról, és újra elindul. Szörnyű sebéből egy csepp vér sem folyt.

 – Élőhalott! – suttogta Raghma'van.

 És a kiejtett szó, ahelyett, hogy megfagyasztotta volna a vért az erekben, éppen ellenkezőleg: megtörte az orkok dermedt mozdulatlan ságát. Az eddig lebénult Ítélethozók felugráltak térdelő helyzetükből és tétovázás nélkül támadásba lendültek. Többségük a Sápatag nőstényre rontott, ám egy kisebb csapat – azok, akik a trónlépcső előtt csoportosultak –, Ghotagromban és testőrségében látták a nagyobb fenyegetést.

 – Halál! Halál! Halál az árulóra!

 Rőt Agyar és katonái összetömörültek a trónszék előtt, és levágták mindazokat, akik megpróbáltak felhágni a lépcsőn. Ám bár a testőrséget harcedzett zsoldosokból válogatták össze, a többszörös túlerő nyomása alatt ők is megfogyatkoztak.

 Hullottak, mint a legyek.

...

Miközben az Ítélethozók egy része a lépcsőket rohamozta, a többiek a szőke Sápatagot próbálták felaprítani, cafatokra tépni.

 Noyk azonban kemény ellenfélnek bizonyult még a sokszoros túlerő ellenében is. Kedvenc kínkorbácsával csapott szét a rárontó fanatikusok között, és minden találat nyomán kifordult szemmel, üvöltve zuhantak el az Ítélethozók, és hangosan jajveszékelve, sikoltozva önkezükkel marták-szaggatták testüket, megpróbálván kitépni belőle a marcangoló kint.

 Esélytelenül.

 Míg az Ítélethozók jelentős része a félrebillent fejű élőhalott körül kavargott, átnyilazott nyakú, vörös hajú nővérkéje, Kyon is felállt, hátában a csatacsákánnyal.

 – Itt! Itt! – sikoltotta Szarvas M'Goath, és megpróbálta újfent kivitelezni azt a láthatatlan pajzsos trükköt, amivel korábban már sikerrel járt. Ám ezúttal nem kapott energiát sehonnan, saját esszenciája pedig ahhoz is kevésnek bizonyult volna, hogy még egy szót kinyögjön.

 Kyon odaszökkent, és hozzáérintette vékonyka pálcáját. A sámán felsóhajtott, tüdejéből kiszökött a levegő. Szoborszerű mozdulatlanságba dermedt. Nem avatkozhatott a küzdelembe; tétlenségre kárhoztatva, pusztán néma szemlélőjévé vált az eseményeknek.

 Szólni próbált, figyelmeztetni a Prófétát a veszélyre, de nem hagyta el hang az ajkait.

...

Kyon egyre inkább felélénkült. Mintha valami tompa fakarddal hadakozna, vagdalkozni kezdett fémpálcájával az immár rá is támadó Ítélethozók és Bélkiontó harcosok között... és akihez csak hozzáért, kivágott faként, görcsbe rándulva zuhant el.

 Noyk közben rendíthetetlenül verekedte magát előre, kíméletlenül lecsapta a kínkorbáccsal az útjába kerülő Komor Tarongot, és egy pillanat múlva már újra Raghma'van elé jutott.

 A korbács első csapását rendkívüli reflexszel sikerült kikerülnie a Bélkiontó hadúrnak, ám az élőhalott nem vitte tovább a mozdulatot, nem lendítette tovább a fegyvert, hogy aztán majd visszafelé újra lesújthasson, hanem finoman visszarántva érintette azt ellenfeléhez. Raghma'van azt várta, hogy támadója erőt próbál vinni a csapásba, és így meglepte a laza csuklómozdulattal szinte éppen csak feléje emelt korbács. A könnyed suhintás elől nem akart, de nem is tudott volna kitérni, így az hozzáért és olyan észvesztő fájdalmat okozott, hogy a hadúr szemébe könnyek szöktek; levegő után kapkodva rogyott a földre.

 Noyk lenézett a kíntól eltorzult arccal vicsorogó hadúrra, aki száját véresre harapva, elszántan küzdött a testét-lelkét gyötrő fájdalom ellen. Az orgyilkos szenvtelenül újra és újra rávágott a korbáccsal; egy átlagos ork már egy-két csapástól elalélt volna; Raghma'van azonban csak a hetedik után adta meg magát. A fogát csikorgatva, rettenetes kínok között hídba hajlott, majd visszazuhant, és üveges, élettelen szemmel, mozdulatlanul maradt szétroncsolt arcú fia mellett a padlón.

 A Sápatag mozdult volna tovább, de amikor el akart lépni áldozata mellett, acélos ujjak szorultak satuként a bokájára.

 Noyk odafordult, hogy bevégezze feladatát...

 ...de nem a hadúr szorongatta a bokáját, hanem az a torz képű, félszemű Bélkiontó, akit közvetlenül a hadúr előtt csapott le.

 – Üss! – biztatta a harcos, és bár deformált ábrázata merev maradt, ép szemében leereszkedő gúny csillogott. – Üss már, mire vársz?!

 Noyk odacserdített a korbáccsal, egyenesen a roncsolt képű pofájába. A kín szíja csaknem kiverte a fickó egyetlen szemét, ő mégis úgy röhögött, mintha megveszett volna.

 – Csak ennyit tudsz, ribanc?! – Komor Tarong még elszántabban szorította a nő bokáját, és bár az arca zord maradt, röhögése egyre harsogóbbá vált. – Üss meg újra! Biztos tudsz te jobban is!

 A Sápatag szenvtelenül püfölte a kínkorbáccsal a bokájába csimpaszkodót. Nyilvánvaló volt, hogy Komor Tarong érzett minden egyes csapást, és az ő testét is pokoli kínok gyötörték, egyre gyengítették...

 ...de ez a veszekedett harcos mégsem eresztette el kínzója lábát.

 – Ez minden, ribanc?! Ennyit tudsz mindössze?! Ezek az ütések... simogatások csupán azokhoz képest... amit a káosztörpék kínzómestereitől kaptam...

 Noyk püfölte, ahogy bírta, de immár más orkok is érkeztek, és csapásait meg kellett osztania a rátámadó Ítélethozók között is.

 – Gyerünk, ribanc, gyerünk! – gúnyolta Komor Tarong, bár ez már csak afféle hősies szájalás volt. Az elszenvedett kíntól alig volt magánál. Ám a nőstény bokáját még mindig úgy szorongatta, mintha az élete múlna rajta. – Meglepődtél, ugye?... Hahaaaa... Azt hiszed, kifogsz rajtam?!

 De aztán még a sok kínt megélt Bélkiontó sem bírta tovább. Elcsendesedett, és kőkemény ujjai leernyedtek a szorongatott bokáról.

 Noyk kiszabadult, és próbált a Próféta felé áttörni az öt körülvevő Ítélethozókon, de azok mostanra már teljesen körülvették és beszorították maguk közé. A Sápatag szenvtelenül, érzéketlenül csapkodott jobbra-balra, mígnem egyetlen egy Ítélethozó sem maradt talpon körülötte. Valamivel arrébb pedig Kyon terítette le sorra a rátámadókat a kezében tartott fémpálcával.

...

Ghotagrom elkerekedett szemmel nézte a fogadótermében fekvő testeket: mintha egy csatatérre tekintene. A kiontott vérben fetrengő alakok mészárszékre emlékeztettek... és már nem lehetett tudni, ki kinek a harcosa. Itt-ott néha görcsök között összerándult még valaki, de a legtöbben moccanatlanul, holtnak látszón feküdtek. Csupán Rőt Agyar pár zsoldosa, a velük viaskodó Ítélethozók, a ledermesztett sámán, a két orgyilkos nőstény, és az Ereklyét rezzenéstelenül tartó Próféta maradtak talpon mind közül.

 S a Sápatagok – mindkettejük testében Vén Ordas nyílvesszőivel és Raghma'van egy-egy csákányával, mint valami szörnyű kinövéssel – összenéztek, majd kiéhezett farkasokként, elszánt alattomossággal indultak meg Mennydörgőszavú felé.

 A Próféta szemében végtelen szánalom csillant.

 – Jertek csak... szerencsétlenek!

 A Sápatagok két oldalról közeledtek, óvatosan, gyilkolásra készen. Nem látszott rajtuk, hogy bármi is megérintette volna őket a Próféta szavaiból.

 Noyk elölről jött, Kyon hátulról.

 Ghotagrom felemelkedett a trónszékről, de reszkető lába most sem bírta meg. Visszazuhant.

 Noyk még messze volt – hat-hét lépésnyire –, de próbaképpen a Próféta felé csapott a kínkorbáccsal.

 Nem érte el.

 Mennydörgőszavú mereven állt. Az Ereklyét – Grooms Csatabotját – úgy tartotta maga előtt, mint valami zászlórudat. Az alját a padlón nyugtatta, testsúlyát részben ráhelyezte.

 Noyk még közelebb mozdult. Pörgette félrenyaklott feje fölött a korbácsot, mint valami karikás ostort, de egyelőre nem csapott le. Várta a megfelelő közelséget, a megfelelő pillanatot.

 Kyon oldalazva, hol jobbra, hol balra ki-kitérve közeledett hátulról. Mennydörgőszavú higgadtan várta őket. Igyekezett úgy fordulni, féloldalasan, hogy mindkét orgyilkos beférjen a látóterébe.

 – És eljövend a vég két sanda patkánya – kántálta fennhangon. – Harapásuk erőtlen, létük értelmetlen.

 Noyk odacsapott a korbáccsal. Nem a harsogó prófétát vette célba; az Ereklyét próbálta elragadni. A korbács szíja rátekeredett a vaskos fémbotra. A Sápatag megrántotta.

 Ám Grooms Csatabotja rendíthetetlen maradt, mintha az alját a padlóba, kézfejű tetejét pedig a mennyezetbe ágyazták volna, kövekkel kirakva, habarccsal rögzítve.

 – Grooms nevében! – harsogta a Próféta haragosan. – Eleget léteztél már! Pusztulj végleg, sanda patkány!

 A kínkorbács botra tekeredett, zöldes láng lobbant a végén, szíjrésze felizzott, és elkezdett visszaégni.

 A természetellenes lángok sebesen terjedtek.

 Végigégették, elhamvasztották a kínkorbács szíját, ráfutottak a nyélre, beburkolták, azt is felfalták.

 Noyk ellökte magától kedvenc fegyverét. Ha nem teszi, a smaragd lángok átszökkennek őrá is, és talán kézfejét és alkarját is elhamvasztják.

 Kyon, kihasználva, hogy a Próféta a nővérére összpontosított, hirtelen felgyorsult – a normális sebesség kétszeresével (háromszorosával?) mozgott –, és megpróbálta lerohanni a vén orkot.

 Mennydörgőszavú azonban számított rá. Anélkül, hogy hátrafordult volna, visszafelé sújtott Grooms Csatabotjával, és bár nem találta el támadóját – három-négy méter is híbádzhatott ehhez –, az Ereklye puszta közelsége méterekre repítette a meglepett orgyilkosnőt.

 Ismét Noyk következett. Puszta kézzel rontott a Prófétára; túl sebesen ahhoz, hogy az idős ork vissza tudja rántani a botját. Jobbjával megmarkolta a vénség bal csuklóját, és miközben ellenállhatatlan erővel oldalra csavarta, különös dolgot művelt...

 Bal keze mutatóujját saját szájába dugta, hosszú, éles körmével felhasította saját nyelvét, és a kibuggyanó spenótzöld folyadékot a Próféta arcába, szemébe köpte.

 Mennydörgőszavú felhördült, ahogy a sistergő köpet az arcát érintette, hátrarándult, megingott, de nem esett el; Noyk még mindig keményen szorította a csuklóját. Egy pillanatra zöldes fény burkolta be aszott testét, és ő reszketett, remegett, vonaglott a rátörő kínok alatt.

 Szemmel alig követhető sebességgel zúdult rá a másik nőstény, a vörös hajú, ő az idős ork másik kezét ragadta meg, és nővérével együtt megpróbálta kicsavarni belőle a botot.

 Azonban a zöld fény váratlanul elenyészett, a Próféta magához tért a sokkból, és most már ő következett. Dacára a beléje csimpaszkodóknak fél kézzel magasba tartotta az Ereklyét, és eget rengetőt kiáltott:

 – GROOMS NEVÉBEN... PUSZTULJATOK!!

 A vasrúd végén lévő, üres marokból folyékony láva fröccsent az orgyilkos nőstényekre. Azok immár próbálták volna elengedni mind a botot, mind annak hordozóját, ám egy láthatatlan erő fogva tartotta mindkettejüket, és nem hagyta elszökni őket.

 Energiaszikrák, izzó cseppek fröccsentek szerteszét a teremben, és akire egy-egy ráesett, annak öltözéke lángra lobbant. A falak megpörkölődtek és bekormozódtak, a vérmocskos falikárpitok lángra lobbantak, az üvegablakok megpattantak és pengve-csengve szétrobbantak.

 A lávafolyam – a vasrúdból áradó folyékony tűz – ráfolyt a Próféta kezére, alkarjára, vállára is, de benne nem tett kárt. A kétségbeesetten vergődő nőstényekben annál inkább.

 Ghotagrom mindeddig azt hitte, hogy a Sápatagok nem éreznek fájdalmat... de a két borzalmas, dobhártyarepesztő, földöntúli sikoly egészen másról árulkodott.

...

 S aztán néma, halotti csend lett.

Hinni vagy nem hinni

Raghma'van úgy érezte, mintha a halál küszöbéről rángatta volna vissza valami megnevezhetetlen hatalom – és talán valóban így történt. Testének minden porcikája úgy fájt, olyan mély, élesen sajgó, lelket nyomorító kínnal, mintha egy hete folyamatosan gyötörnék az Eltévelyedettek valamelyik átkos kínzókamrájának mélyén. Szeme előtt tűzszikrák pattogtak-táncoltak, mindkét füle folyamatosan zúgott, szíve ki-kihagyva a torkában lüktetett, nyelve szárazon tapadt le, és érezte a szájában önnön vérének sós ízét.

 Megpróbált talpra állni, de alighogy felnyomta magát fektéből, karja megroggyant, és szinte azonnal vissza is zuhant. Gyengesége dühítette, vadul horkantott, és újra nekirugaszkodott. Fogait csikorgatva, zihálva tápászkodott fel, lába remegett, már-már azzal fenyegetve, hogy összecsuklik saját súlya alatt, és szégyenszemre újra elesik. Megrázta magát, mint egy csapzott kutya, hogy megszabaduljon a testét-lelkét nyomasztó, ólmos fáradtságtól, a gerincét majdnem megroppantó kín gyötrő emlékétől. Támolygott, szédelgett, tántorgott, mint egy részeg, szeme elé homályos, áthatolhatatlan függöny ereszkedett... fülében visszhangzó, tompa pattogás hallatszott. Agyarait fenyegetően kivillantva, eltorzult arccal, dühödten vicsorgott.

 És állva maradt.

 – Ork vagy a talpadon, fiam – szólalt meg mellette egy barátságos hang. – Talán nem is a Könyörtelen név illenék hozzád, hanem inkább a... Törhetetlen. De várj, hadd segítsek!

 A Bélkiontó egy kéz könnyű érintését érezte a vállán, és a következő pillanatban, mintha minden baját elfújták volna: látása kitisztult, fülzúgása elmúlt, szinte érezte, ahogy a vér lüktetve áramlani kezd ereiben, és meggyötört, elgyengült izmaiba visszatért a régi erő. És meglátta maga mellett az őt érdeklődve figyelő Mennydörgőszavút.

 – Most már jobb, ugye? – kérdezte a Próféta. – Menj, hívd ide a harcosaidat, én addig segítek azokon, akiken még lehet. – Azzal otthagyta, és a félig még eszméletlen, fejét rázó, szédelgő Komor Taronghoz lépett.

 Tarong! – recsegte Raghma'van. – Rendben vagy?

 A torz ábrázatú alvezér szóra nyitotta száját, hogy válaszoljon, de csak halk, bizonytalan hörgés hagyta el a torkát.

 – Jól van. – Raghma'van a fogadóterem egyik kitört ablakához lépett, majd ujjait a szájába véve fülsiketítőt füttyentett. Pár pillanat elteltével – mint valami kósza visszhang – távoli fütty válaszolt. A hadúr biccentett, mélyet lélegzett párszor a hűs levegőből, csak aztán fordult vissza a terem felé, és végigjáratta tekintetét az elétáruló látványon. Sebesültek és halottak hevertek mindenütt. A trónus előtt már alig fél tucatnyi zsoldos állt, és legalább másfélszer annyi Ítélethozó acsarkodott feléjük. Jelenleg nem harcoltak, de sakkban tartották egymást, és bármelyik pillanatban készen álltak újra egymásnak esni. Aranykéz Ghotagrom is inkább mutatkozott holtnak, mint élőnek, de időközönkénti pislogása elárulta, hogy él... bár láthatóan nem igazán érzi jól magát a bőrében.

 A Próféta és Szarvas M'goath ide-oda lépkedtek a terem padlóján fekvő testek között, kezük érintése nyomán néhányan – Raghma'vanhoz hasonlóan – fáradtan-fájdalmasan felemelkedtek, de a többség továbbra is mozdulatlan maradt.

 A Bélkiontó hadúr még egyszer beleszippantott az üde levegőbe, a fejét rázta, hogy kiszórja belőle a kábaság és a fájdalom utolsó foszlányait is, és megtornáztatta félelmetes izmait. Mivel csatacsákányai nélkül meztelennek érezte magát, sietve begyűjtötte azokat. Amikor erőteljes rántással kitépte Noyk feketére égett, görcsbe merevedett testéből a bekormozódott csatacsákányt, döbbenten hőkölt hátra...

 ...mert mozdulata nyomán a tetem úgy omlott porrá, mintha ezer és ezer év szikkasztotta-aszalta volna már.

 – Groomsra! – mordult fel a Bélkiontó.

 A másik testhez lépett, és előbb gondosan megszemlélte azt: olybá' tűnt számára, mintha mágikus lángon emésztették volna el, szinte szoborrá égetve. Csatacsákányának koromfekete hegye a tetem mellkasából kandikált ki, így, hogy hozzáférjen, meg kellett fordítania azt. Ám hiába próbálta a lehető legóvatosabban mozdítani a szénné égett torzót... az, a másikhoz hasonlóan, már első érintésére összeomlott, és immár nem látszott élőlény holttestének, csak egy kupac, fekete homoknak.

 Raghma'van érzéketlen ujjakkal belekotort a kupacba, és kiemelte abból csákányát, majd féltő gonddal megvizsgálta mindkettőt, hogy lássa, tett-e azokban valamilyen kárt a mágikus láng. Nem kis megelégedéssel tapasztalta, hogy a bekormozódáson kívül semmilyen változás nem esett bennük.

 De nem ért rá sokáig örülni ennek: a trónemelvénynél ismét elszabadultak az indulatok, és újból csattogni kezdtek a fegyverek.

 – Abbahagyni! – bömbölte a hadúr dühösen, majd a közelben éledező Vurdonkra ordított: – Tartsd vissza az Ítélethozókat, Gyűlölet! Az árulók fölött én ítélkezem!

 A Fekete Karmú portyamester előbb a Prófétára pillantott, és csak miután meglátta annak szemében a jóváhagyást, akkor támolygott a trónlépcsőhöz, és ordítozva, szitkozódva szinte egyenként rángatta, parancsolta vissza az acsarkodó, vérre szomjazó fanatikusokat.

 – Könyörtelen! – Komor Tarong jött oda hozzá zavartan, kelletlenül. – A fiad, Hegyi...

 Raghma'van nem nézett a közelben heverő Ragna-Ronkh felé. – Meghalt.

 – Még nem, nagyúr.

 – Próféta! – kiáltotta Raghma'van harsányan. – Vagy pedig te, sámán! Jöjjön ide az egyiktek! Gyógyítsátok meg a fiamat!

 Csak M'goath jött oda. Megérintette a saját vérében heverő, halkan nyöszörgő, szuszogó ifjút, sötét szemüregével a semmibe révedt, és a fejét rázta.

 – Nem tudom megmenteni.

 – Szólj a Prófétának!

 – Már megnézte az imént.

 – Akkor most... – Raghma'van csak nehezen tudott uralkodni for tyogó indulatain – nézze meg még egyszer!

 Mennydörgőszavú odajött, hívás nélkül. Fél térdre ereszkedett a haldokló mellett, csupaszra pörkölődött, vöröses bal kezével megragadta a Bélkiontó ifjú üstökét, és kiemelte az alvadó vértócsából.

 – Széttörték, megroncsolták a fejét – jelentette szenvtelenül. – Koponyacsontok fúródtak az agyába...

 – Meg tudod menteni?

 – Ha úgy érted, életben tudom-e tartani, a válaszom igen... De ha úgy, hogy képes vagyok-e a visszaadni neked azt az eleven, jó eszű fiút, aki volt, a válaszom nem.

 A Bélkiontó hadúr nem tett fel kérdést. Szarvas M'goath azonban úgy érezte, hogy az elhangzott szavak némi magyarázatra szorulnak.

 – Ha a Próféta meggyógyítja, dobogni fog a szíve, mint bárki másé, talán ugyanúgy fog látni, hallani, lélegezni, mint bárki más... de az agya roncsolódott, hadúr. – A sámán a fejét ingatta. – Nyáladzó idiótaként, tehetetlen roncsként éli majd az életét...

 Komor Tarong elfordult, és elballagott onnan.

 – Értem. – Raghma'van rezzenéstelen képpel intett, hogy folytassák az éledezők pátyolgatását. – Megértettem.

 Szarvas M'goath azonban még mindig ott állt.

 – Uram, akarod, hogy...

 – Nem.

 – De akkor...

 Raghma'van fél térdre ereszkedett fia mellett, elővonta kését, az ajkához emelte, és megcsókolta a csupasz pengét.

 – Bármely apa büszke lehetne ily derék fiúra – mormolta. – Én a legbüszkébb voltam, Hegyi. Grooms tudja ezt.

 Markolatig mártotta kését a tehetetlen ifjú szívébe, benn tartotta, talán még meg is forgatta...

 ...aztán kirántotta, és fia vérét saját köntöse ujjába törölte. Hosszan, ráérősen, alaposan, mint aki jól végezte dolgát.

 – Könyörtelen Raghma'van! – suttogta döbbenten az egyik Ítélethozó. – Ez tényleg Könyörtelen!

 Ghotagrom azonban egészen mást gondolt: nem, nem az. Rőt Agyar szavai visszhangzottak a tudatában: „Mert a harcosnak csatában kell meghalnia, erre rendelte sorsa, nem pedig megnyomorítva, porban és mocsokban, egy sötét sikátorban éhen halnia...”

...

Hoarg csörtetett a terembe Tigrismancs Ignorong kíséretében, két tucatnyi harcos élén. A Bélkiontó ifjú döbbenten torpant meg a padlón heverő holtak láttán, és a szeme még inkább kimeredt, amikor meglátta halott öccsét és kését tisztogató apját. Azonnal megértette, mit jelent a szertartásosan a köntösujjra kent vérsáv.

 – Apám! – üvöltötte félőrülten, hitetlenkedve. – Mi történt?! – Árulás.

 – Hegyi! – Hoarg, aki már ifjúkorában kiérdemelte a „Féktelen" nevet indulatosságával, sosem rejtette véka alá érzelmeit; szinte zokogott a fájdalomtól. – De... Hegyi!

 – Halott.

 – Az nem lehet!

 Raghma'van eltette a kését, és dühösen egyenesedett fel.

 – Ne vinnyogj itt, mint egy gyereklány! Légy méltó az öcsédhez! Viselkedj férfiként!

 – Úgy, mint te, apám? Döfjem le a saját fiamat?!

 – Azt tedd, amit tenned kell! Én is azt tettem.

 – Miért?! Miért kellett?!

 – Mert szerettem.

 – Te?! – Hoargh gúnyosan röhögött. – Te, aki sose szerettél senkit?!

 – Még egy szó – Raghma'van szeme villámlott –, és újabb vérsávot húzok a köntösöm ujjára!

 – Szereteted jeléül megölsz engem is, jóságos jó apám?! Raghma'van kézbe vette egyik csatacsákányát, és megindult... Komor Tarong penderült elé, és elállta az útját.

 – Ha ölnöd kell, nagyúr, hogy háborgó lelked békét leljen, itt vagyok én.

 – Menj az utamból, Tarong, vagy szavadon foglak!

 – Én vagyok a hibás. Rám bíztad Hegyit, és én cserben hagytalak. Nem kellett volna engednem, hogy a Prófétát kövesse! – Az alvezér lehajtotta fejét. – Ismerlek, uram, tudom, hogy ilyenkor ölnöd kell... és én itt vagyok neked. Töltsd ki rajtam haragodat!

 A Bélkiontó hadúr vicsorgott, és kőkemény ujjai csaknem szétroppantották csatacsákánya nyelét.

 – El az útból, Komor! Még nem jött el a te napod. Ma... valaki mást ölök meg!

 Először az elsőszülött fiára pillantott, de aztán elfordította a tekintetét, és a trónemelvény felé fordult.

 Aranykéz Ghotagrom sosem tartotta magát gyávának, de e pillanatban csaknem összepisálta magát rémületében.

 Fele királyságát adta volna egy teleport varázslatért!

...

Könyörtelen Raghma'van szemében hamisítatlan ölni vágyás csillogott. Az imént döfte szíven másodszülött fiát, és aztán közel állt ahhoz, hogy elsőszülöttjét is megölje. Gyilkolni vágyott, levezetni dühét, bárkin, aki elébe áll. Vaskos ujjai ráfonódtak csákányai nyelére, és a mozdulatlan testeket átlépegetve a trónemelvény felé indult. Ghotagrom szeme megüvegesedett a félelemtől.

 Engem akar! – sikította fejében egy hang. Ki fogja tépni a szívemet és megeszi vacsorára...

 Ám a Bélkiontó egyelőre nem hághatott fel a lépcsőn, mert Rőt Agyar és megmaradt zsoldosai vakmerően összetömörültek a félelmetes hadúr előtt.

 – Ti még itt álltok, ostobák, mint valami levágásra váró birkanyáj?! – recsegte Raghma'van. – Félre az utamból, és kegyelmet kaptok. Hisz' ti csak az uratokat szolgáltátok.

 – Őt szolgáljuk mi még most is – felelte Rőt Agyar hetykén. Jobbjában kardot tartott, de a bal karját ernyedten, véresen lógatta teste mellett, és szakadt zubbonya is merő lucsok volt hastájékon.

 – Ezt véditek, ezt?! – Raghma'van gúnyosan köpött. – Elárulta saját népét! Elárult benneteket is!

 – A Legfőbb Kerítő zsoldjában állunk. Őt szolgáljuk.

 – Látjátok a halottakat?! Ők az Ítélethozók vezetői, és ha kiderül, mi történt... perceken belül kétezer megdühödött fanatikus fog rátok törni, akiknek mit sem számít a saját életük! Puszta kézzel tépik ki a szíveteket, csupasz agyaraikkal harapják át a torkotokat, a karmaikkal ontják ki a beleiteket, üvöltve a gyönyörűségtől!!

 A zsoldosok kényelmetlenül feszengtek, egymást fürkészték. Kapitányuknak azonban éppen csak megrebbent a szempillája:

 – Kár a szóért, uram. – Rőt Agyar a sebei ellenére büszkén kihúzta magát. – Primus Mortis! Egyszer már kitértem előled...

 – Derék dolog, Akhnar Odger! Tisztelem a bátorságodat, de a lehető legrosszabb alkalmat választottad a múltidézésre! Te sérült vagy, én pedig rettentően dühös.

 Rőt Agyar ernyedt bal kezéről a padlóra csöpögött a vér, és lassacskán kicsiny tócsába gyűlt. Szakadt zubbonya merő lucsok volt, és tartása már kevésbé volt hetyke, mint pár szívdobbanással ezelőtt. De a kardját még mindig elszántan szorongatta.

 – Primus Mortis... én... még egyszer nem futok el!

 A Bélkiontó hadúr mélyen a zsoldosvezér szemébe nézett, és zordan biccentett.

 – Nagy kár.

 Raghma'van támadásba lendült. Rőt Agyar számított erre, és gyomor magasságban vízszintesen előredöfött a kardjával. Váratlan mozdulat volt ez, sikert mégsem érhetett. A Bélkiontó félrecsapta a kardpengét egyik csatacsákányával, másik csákányát pedíg iszonyatos erővel belevágta ellenfele mellkasába. Az acélhegy behatolt a bordák között, átfúrta a szívet, és vért köpve bukkant ki hátul.

 A zsoldosvezér megroggyant, oldalra hanyatlott, azonban a Könyörtelen megfogta súlyos testét a belé fúrt fegyverrel, és állva tartotta egy hosszú pillanatig.

 A szemébe bámult; nézte, miként távozik belőle a lélek.

 Aztán a másik csatacsákányával homlokon csapta, és összeroncsolta a koponyáját, agyát.

...

Mindez oly hirtelen történt, és oly rövid idő alatt játszódott le, hogy szinte felfogni sem lehetett. Az egyik pillanatban Rőt Agyar még elállta a dühöngő hadúr útját, a következőben pedig már élettelenül lógott annak fegyverén. Az a Rőt Agyar, aki számtalan csatát megharcolt, aki győzedelmesen került ki ezernyi vesztes helyzetből, aki bejárta a fél világot, és hihetetlen tapasztalatra, tudásra tett szert...

 ...elbukott fél pillanat alatt Könyörtelen Raghma'van ellenében.

 A Primus Mortis nem ismert kegyelmet.

 Ghotagromnak végre sikerült felpattannia a trónszékéből, és reszkető inakkal állva az égnek emelte mindkét kezét, mintha így próbálná megakadályozni azt – utólagosan –, ami már bekövetkezett.

 – Grooms rogy... e-e-elég!

 Látta, hogy Agyar zsoldosai is csak most fogták fel, mi történt, és némileg megkésve támadásba lendültek. Valamivel távolabb a Bélkiontó harcosok is meglódultak; felsorakoztak haduruk mögött.

 Ghotagrom szinte álomszerűen látta, lassan, végtelenül lassan, ahogy Vén Ordas célzásra emeli mindkét számszeríját...

 – Ne! – kiáltotta, és hátulról rávette magát hadnagyára. – Elég! Elééééég!

 Vén Ordas mindkét számszeríját kilőtte.

 Mivel megzavarták és meglökték, az egyik vesszővel csaknem saját lábát lőtte át, a másikat pedig valahová a távolba küldte, és az acélhegy csupán egy fali szoborban tett kárt.

 Az egyik zsoldos megpróbálta oldalba támadni Raghma'vant. A Könyörtelen kirúgta alóla a lábat. Egy másik egyenesen belerohant a hadúr csatacsákányába. A harmadikat pedig Tigrismancs Ignorong teperte a földre, mielőtt orvul döfhetett volna.

 Pillanatnyi csönd támadt.

 Raghma'van hagyta eldőlni a hullát, és erőteljes rántással kiszabadította csatacsákányát. Vén Ordashoz és társaihoz címezte szavait:

 – A kapitányotok halott. Legyen vége! Vagy talán ti is meghalnátok?! Ezért itt?! – Undorral biccentett Ghotagrom irányába. – Boldogan vállalnátok az áruló védelmében a kínhalált?!

 Vén Ordas földre dobta kilőtt számszeríjait, és elővonta kardját.

 – Túl bonyolult helyzet ez ahhoz, hogy megpróbáljam ésszel felérni, nagyuram – vetette oda nyeglén. – Tehát azt teszem, amit az ösztönöm diktál: szolgálok tovább a zsoldomért.

 Ghotagrom még mindig nem bírta felfogni, hogy hűséges testőrkapítánya immár halott. Falfehérré sápadva hallgatta nyegle hadnagyot, de aztán igyekezett erőt venni magán.

 – Ordas! – Hangja rekedt volt és gyenge. – Menjetek el! Megszolgáltátok már a mai zsoldotokat...

 – Jócskán megszolgáltuk, főség – morogta a kölyökképű hadnagy önérzetesen. – Tehát vedd úgy, hogy mostantól ingyér' állunk ezen a lépcsőn... mindaddig, amíg te is itt vagy.

 Raghma'van elismerően mérte végig.

 – Bátor beszéd, Vén Ordas! Azonban hősiességeddel már nem támaszthatod fel a kapitányodat, és áruló uradat sem védheted meg. Ez épp az a helyzet, amikor a hűség és a bátorság nem elég. Pillanatokon belül ideérnek a felbőszült Ítélethozók, és cafatokra tépnek benneteket. – Fegyvercsörgés, futó lábak dobogása hallatszott. – Hallod? Már jönnek! Menjetek el, amíg még tehetitek.

 – Engedelmeskedj, Ordas! – Ghotagrom hangja enyhén reszketett, mégis határozott volt. – Ha ez az utolsó parancsom, legalább ezt még tegyétek meg nekem! Menjetek! Menjetek!

 – Legfőbb Kerítő... – Vén Ordas engedelmesen fejet hajtott ura előtt, majd maroknyi zsoldosa kíséretében futva távoztak a teremből azon a titkos oldalajtón át, amit korábban a Próféta nyitott meg, amikor az Ereklyéért ment.

 Távolodó lépteik zaja még szinte el sem halt, amikor Raghma'van intésére Komor Tarong és Tigrismancs Ignorong kíméletlenül megragadták a tétován álldogáló Ghotagromot, és elemi erővel hasra kényszerítették, fejét az emelvény vérmocskos szőnyegéhez szorították. Hátracsavarták mindkét karját, és csaknem kitörték a nyakát.

 Pár pillanattal később Csillagarcú Magraf és Félkezű G'orkoh vezetésével újabb fegyveresek érkeztek, és valamivel lemaradva, a nyomukban ott lihegett vagy ezernyi meszelt képű, felbőszült Ítélethozó.

 Ghotagrom pedig úgy érezte, ütött az utolsó órája.

Gyűlölet Vurdonknak, Szarvas M'goathnak, a Prófétának és a Bélkiontóknak nem kis erőfeszítésükbe került, hogy a halott társaik láttán feldühödött fanatikusokat vérontás nélkül – részben higgadt szavakkal, részben pedig ordibálva és nyers brutalitással – kiszorítsák a fogadóteremből. Raghma'van az ajtó elé állította Hoargot meg a Bélkiontó testőrök többségét, hogy senkit ne engedjenek belépni, amíg ő vagy Mennydörgőszavú erre engedélyt nem adnak. Hoargnak szemmel láthatóan nem tetszett ez a feladat, és lerítt a tekintetéből, hogy vitatná apja döntését, jobb szeretne jelen lenni az elkövetkezőknél...

 ...ámde a Könyörtelen oly fenyegető pillantást vetett rá, hogy az ifjú Bélkiontó inkább magába fojtotta méltatlankodását.

 Miután rendeződött a helyzet és csupán kéttucatnyian maradtak a teremben – a mozdulatlan tetemek és az alvadt vértócsák között –, Raghma'van intett társainak, hogy emeljék fel a foglyot. Tarong és Ignorong felrángatták ugyan a Kerítőt megalázó helyzetéből, de amikor az megpróbált talpra kecmeregni, visszanyomták térdelő pozícióba, és keményen tartották.

 – Legfőbb Kerítő! – sisteregte a seregek hadura utálkozva. Véres csatacsákányait leengedve tartotta a teste mellett. – Te, Legfőbb Áruló... Van utolsó szavad arra a gyalázatra, amit elkövettél?!

...

Ghotagrom roppant ismerősnek találta a helyzetet; mintha történt volna már vele hasonló – valahol, valamikor. Ahogy végignézett az előtte állók arcán, nem sok együttérzést látott. Valamennyien a halálát vágyták, beleértve a Prófétát is, aki Gyűlölet Vurdonk és egy kis csapat Ítélethozó társaságában valamivel távolabbról szemlélte az eseményeket. Még sohasem állt ilyen közel a végső bukáshoz, és gyanította, hogy nem éri meg a hajnalt...

 De az igazán komoly kihívás előhozta rejtett erőtartalékait, rábeszélőés meggyőzőképességének legjavát – azaz mindazt, ami miatt ő lett a Legfőbb Kerítő.

 – Dicsőség Groomsnak! – kiáltotta fennhangon, miközben megpróbálta mindkét karját az égnek emelni. Csak a balt sikerült, mivel Ignorong félreértelmezte a mozdulatot, elkapta a jobb karját, és csaknem kitépte vállból. Ghotagrom immár ordított: – Dicsőség Groomsnak és az Ő Prófétájának! Oljetek meg! Végezzetek velem! Gyerünk, Raghma'van, itt a mellkasom, vágd belém a csatacsákányodat, ha bűnösnek hiszel!

 A seregek hadura komoran bámulta.

 – Hihetnélek talán... ártatlannak is?

 – Higgy, amit akarsz! Már nem számít. Grooms... rogyassza meg önmagát... már kegyelmet adott nekem! Végre vége a gyötrelmemnek! Megszabadultam a lelkemet nyomasztó, súlyos tehertől! Köszönöm, istenem! Köszönöm, hogy lesújtottál ellenségeimre és megmentetted lelkemet az örök kárhozattól!

 – Ne komédiázz, áruló! – förmedt rá Raghma'van. – Mindannyian tudjuk, mit tettél! Fölösleges a hitvány mellébeszéd! Valld be vétkedet, adj magyarázatot oktalan tettedre, és halálod gyors lesz, tiszta és gyötrelmek nélküli!

 Ghotagrom arcán olyan mély megbántottság tükröződött, mint a legszentebb prédikátorén, mártíromsága pillanatában.

 – Vajh, mi is az én bűnöm, Raghma'van? – kérdezte fájdalmasan. – Talán az, hogy hónapok óta két élőhalott orgyilkos szorításában kellett élnem? Vagy az, hogy Fekete Mogard és két tanítványa a nyakamra telepedett, mágikus abroncsba szorítva a tudatomat? Én nem vagyok varázstudó. Mit tehettem volna ellenük? Tehetetlen fogolyként vergődtem a béklyójukban. Uralkodtak fölöttem, parancsolgattak, árgus szemekkel figyelték minden lépésemet, minden lélegzetvételemet! Minden cselekedetemről jelentést tettek...

 – Kinek?!

 Ghotagrom fancsali pofát vágott.

 – Hát... egyenesen Soldron Seliarnak!

 A vezérek felhördültek.

 – Az Átokúrnak?!

 – Igen, neki! – vágta rá Ghotagrom. – Az Átokúr küldte hozzám ezt a nagy hatalmú varázslót a tanítványaival, meg a két Sápatag némbert, hogy mindent úgy tegyek, ahogy ő meghagyta nekem! Én persze szünet nélkül kerestem a kiutat ebből a szörnyű csapdából, amibe kerültem... de nem sikerült megoldást találnom.

 – Miért nem szóltál erről?! – kérdezte élesen a Bélkiontó. – Bármikor elmondhattad volna nekem! Akármikor!

 A Legfőbb Kerítő szemrehányóan nézett fel rá.

 – Voltál te már valaha is ennyire kiszolgáltatott helyzetben, Raghma'van? Tudod, milyen az, amikor a tudatodat mágikus abroncsok szorítják? Azzal fenyegetve, hogy bármikor összeroppanthatják... – Még sajnálatra méltóbb képet vágott. – És ha valami módon sikerült volna jeleznem, miféle kényszerű helyzetben vagyok? – Szánalomra méltón somolygott. – Mondd meg őszintén, Könyörtelen, felelj igaz lelkedre... vajh, hittél volna nekem?! Hiszen a te szemedben nem vagyok más, csupán hitvány kalmárlélek, zsibárus, ócskás, uzsorás! Olyasvalaki, aki folyton-folyvást azon kotlik, miből harácsolhatna össze még több hasznot magának! Valld be, legalább magadnak, hogy ezt gondoltad... ezt gondolod rólam! És utána nézz a szívedbe, és mondd meg, elhitted volna, ha elmondom, hogy az Átokúr varázslója és két orgyilkosnője lesi minden lépésemet!?

 A Bélkiontó nem felelt, de a tekintete árulkodott.

 – Na ugye! – csapott le rá Ghotagrom. – Nem mondod ki, de legalább nem is szépíted a dolgot: nem hittél volna nekem! – Körbejáratta tekintetét a többieken is. – És ti, nemes vezérek, ti sem hittétek volna egyetlen szavamat sem! Ugye?

 A költői kérdés megosztotta a jelenlévőket.

 Ghotagrom sietve folytatta, mielőtt rossz útra terelődik a szó. – Ráadásul tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen!

 – Az egyetlen... micsoda?!

 – Az Átokúr szolgája. – Ghotagrom sejtelmes mosollyal hordozta végig tekintetét a jelenlévőkön. – Nem én vagyok az egyetlen, akit Soldron Seliar a hatalmába kerített! Biztosan tudom, hogy van köztünk még valaki, aki az Átokurat szolgálja.

 – Ki?!

 – Bárki lehet... akárki. Talán épp közületek valaki. Vagy... más. – Próbált vállat vonni, kirángatni karját Ignorong mancsából. – Ezért nem merészeltem vallani senkinek. Az életem állandó veszélyben volt: honnan tudhattam volna... hisz' még most sem tudom... hogy ki az közületek, aki úgyszintén az Átokúr hatalma alatt roskad! Ki az, akit talán éppúgy, mint engem, kényszerített és megzsarolt... családja, szerettei életével... hogy figyeljen mindenre... figyeljen rám! Hogy mikor akarom őt elárulni. – Fancsali képet vágott, csaknem elsírta magát. – Igen, szégyellem, de bevallom... én sem bíztam egyikőtökben sem eléggé. Féltem, hogy köztetek lehet az Átokúr kinyújtott keze, aki kíméletlenül lecsap rám, ha megpróbálok segítséget kérni valakitől. Talán épp a saját hóhéromnak öntöttem volna ki a lelkemet!

 A vezérek szótlanul néztek össze. Még ha nem is enyhült teljesen a gyilkos szándék, legalább már elbizonytalanodtak.

 – Öljetek meg, ha árulónak tartotok – követelte Ghotagrom mártír képpel –, de az döfje belém az első acélt, aki másként cselekedett volna az én gyötrelmes, kiszolgáltatott helyzetemben!

 – Azt mondod – faggatta Raghma'van –, az Átokúr utasítására próbáltad meggyilkolni Mennydörgőszavút?

 Ghotagrom sóhajtott.

 – Talán nem nyilvánvaló? Lett volna erre bármi más okom?

 – És mondd csak, Kerítő – kezdte pillanatnyi csönd után Félkezű G'orkoh –, mikor keresett meg téged... – A Vágott Fülű vezér megvetően a padlóra köpött. – Yvorl Kutyája?!

 Ghotagrom számított erre a kérdésre, és már jó előre kigondolta a választ. Szemrebbenés nélkül hazudott:

 – Aznap éjszaka, amikor a Fekete Karmúak csatlakoztak hozzánk a Prófétával. Akkor fedte fel igazi kilétét az a két nőstény, akik hónapok óta élvezték már a bizalmamat... és a kegyeimet. Alaposan megdöbbentem, amikor bevallották, hogy a Sápatagok rendjébe tartoznak és kit szolgálnak.

 – Hogyan kerített a befolyása alá Soldron Seliar? – kérdezte Raghma'van. – És mit akart?

 – Egy mágikus kristálygömbön keresztül, füst formájában. A két Sápatag hozta magával ezt a gömböt, és erővel kényszerítettek, hogy letérdeljek uruk előtt és meghallgassam mondandóját. – Ghotagrom a fogát csikorgatta. – Gyalázatos némberek... amikor tiltakozni próbáltam, kegyetlenül meggyötörtek azzal a mágikus kínkorbáccsal... aminek az erejét te is megtapasztalhattad, Raghma'van, és te is tudod, micsoda rettentő fájdalmat képes okozni. – Ghotagrom egy pillanatra csakugyan visszaemlékezett a korbács keltette kínra, könnyek gyűltek a szemébe, és látványosan megborzongott. – Hogy bírhattam volna ki azt lelkierővel én, a hitvány kalmár, ami téged, a híres, nevezetes hadurat is térdre kényszerített?! Hallgattam, hát... és tűrtem. És amikor megérkezett a táborba Fekete Mogard a másik két varázslóval, a helyzetem, sajnálatos módon, még kilátástalanabb lett.

 – Mi van a bérmágusoddal, a világos hajú zoldrunnal? Miért nem védett meg? Talán ő is az Átokúr szolgája?

 – Dagh? – Ghotagrom a fejét rázta. – Ó, dehogy! Ő hat éve szolgál engem hűségesen, és bár néha elviselhetetlenül ostoba és kelekótya tud lenni... felőle kezeskedem.

 – Tudjuk immár, mennyit ér a te kezességed – jegyezte meg Félkezű G'orkoh megvetően.

 – Hol van most? – kérdezte Raghma'van. – A mágusod. Hogyhogy ő nem vett részt ebben az alattomos merényletben? Nem melletted lett volna a helye?

 – Mogardnak első dolga volt, hogy eltávolítsa a közelemből. – Ghotagrom dühösen gesztikulált G'orkoh felé. – És ezt te is tudod, Félkezű... hisz' Vágott Fülű harcosokkal ment felderítőútra majd egy héttel ezelőtt. – Résnyire szűkítette a szemét, és gyanakodva meredt maga elé. – Hogy lehet az, hogy még azóta sem tért vissza? Mi történhetett?!

 – Ne térj el a témától! – recsegte Raghma'van szigorúan. A homlokát ráncolta. – A varázslód tud a Sápatagokról és az Atokúrról, feltételezem.

 Ghotagrom egy pillanatra nem tudta, erre mit feleljen, de tétovázását ügyesen leplezte egy heves köhögési rohammal.

 – Fekete Mogard vakította meg fél szemére – mondta aztán sokat sejtetően.

 Raghma'van arca még szigorúbb kifejezést öltött.

 – Hogy lehetséges ez?! Az imént mondtad, hogy ez a Mogard nevezetű csak pár napja érkezett, az embermágusod viszont már akkor is félszemű volt, amikor először láttam.

 – Még előbb, nagyúr – szólt közbe Komor Tarong. – Már akkor is, amikor a földünkre léptek.

 Ghotagrom sóhajtott.

 – Mogard hónapokkal ezelőtt értékes holmikkal megrakott hajón érkezett Gogroomarba, és khumari kalmárnak hazudta magát. Akkor még nem fedte fel igaz kilétét, és nem sejthettem, kinek a szolgálatában áll valójában. A mágusom, Dagh gyanúsnak találta a „gazdag kereskedő"-t, és megpróbálta kifürkészni valódi mivoltát. Mogard azonban erősebbnek bizonyult nála... és elvette fél szeme világát. – A fejét ingatta. – Nehezen hihető, hogy ilyen előzmények után Dagh átpártolt volna megvakítójához. Én legalábbis elképzelni sem tudom. Az én szememben ő minden gyanú fölött áll... Vagy nem? Ti másként gondoljátok?

 – Kikérdezzük, amint visszatér – szögezte le Raghma'van. – Mint ahogy legfőbb bizalmasaid sem mentesülhetnek az árulás gyanúja alól.

 Ghotagrom csak nehezen bírta megállni, hogy arcvonásai ne tükrözzék rémületét. Hirtelen belényilallt, hogy Rőt Agyarnak mindent elmondott. Ha Agyar beavatta ifjú hadnagyát is, az a kelekótya Ordas nem fog hazudni...

 – Tégy, ahogy jónak látod, nagyúr – mormolta alamuszi pislogással –, de hadd mondjak még valami fontosat Nyájas Yl'Agdardaghgal kapcsolatban. Olyasmit, ami még inkább megerősíti az ő jóhiszeműségét és ártatlanságát. – Körülnézett az egybegyűlteken, és tekintete megállapodott a Próféta hórihorgas alakján. – Ott van az az Ereklye... Grooms Csatabotja... Dagh volt az, aki átvette attól a kölyöktől, aki megtalálta, és ugyancsak ő volt az, aki indítványozta, hogy az Ereklye létezését tartsuk titokban Mogard és a Sápatagok előtt.

 – Meg mielőttünk is.

 – Nos, igen... de ezt jó okkal tette.

 – Miféle okkal?

 – Egyrészt mert még keveset tudott az Ereklye tulajdonságairól, és tanulmányozni akarta, mielőtt felelőtlenül nyilatkozott volna róla... másrészt amit megtudott, olyasmi, amit jelen helyzetben... ööö, hogy is mondjam... egyelőre jobbnak láttunk titokban tartani.

 – Mert hogy?

 – Nem egészen értettem a varázsló okfejtését, de ő biztosan állította, hogy ezt az Ereklyét ember kovácsolta... méghozzá orkok ellen! – Micsoda?!... Hogyan?!... Ki mondja?!

 A vezérek egyszerre hördültek föl, és jókora hangzavar támadt.

 Az, aki választ adhatott volna a hitetlenkedő kiáltásokra, a zavart kérdésekre – a Próféta –, olyan egykedvűen álldogált, mintha jelen se lenne.

 – Bárhogy legyen is – kiabálta túl a hangoskodókat Ghotagrom mindenképp Daghnak köszönhető, hogy az Ereklye végül jó kezekbe került, nem Mogard mancsaiba... vagy egyenesen az Atokúrhoz! Kérdezzétek ki őt nyugodtan, amikor visszatér, de én mondom, ezzel csak az időtöket vesztegetitek! Nyájas Yl'Agdardagh mellettünk áll, a mi ügyünket szolgálja! Én magam is csupán a körülmények áldozata vagyok...

 A vezérek komoran, elbizonytalanodva méregették a még mindig térdelő Kerítőt, és ő, érzékelve a hangulatváltozást, megpróbált feltápászkodni.

 Tigrismancs Ignorong azonban visszanyomta.

 – Még nem végeztünk!

 Ghotagrom az ok nélkül megalázottak sértettségével mérte végig a hadurat.

 – A Sápatagok is ugyanezt mondták nekem... amikor az első korbácscsapás után térdre rogytam és talpra akartam állni – mormogta oly mélyről jövő keserűséggel, hogy a Bélkiontó hadúr megérezte benne az igazságot, és elszégyellte magát.

 – Bocsáss meg! – dörmögte Raghma'van, közelebb lépett, és a karjánál fogva felsegítette a Kerítőt. – Még ha bűnös vagy is... akkor sem bánhatok így veled.

 – Dehogynem – folytatta a színjátékot sértetten Ghotagrom. – Úgy bánsz velem, ahogy akarsz, úgysem tudom megvédeni magam ellened... ellenetek. Hogy is mérhetném magam hozzátok, „Nagy Harcosokhoz", én a dicstelen „Felhajtó"?! Egyetlen csapással megölhetsz, és nem kell végighallgatnod szenvedésem és megaláztatásom teljes históriáját!

 A Bélkiontó arca elszürkült, de késpengényivé szorította össze ajkait, és egy szót sem szólt. Ghotagrom pedig megelégedett ennyivel, és nem élezte tovább a helyzetet.

 – Ne hidd, hogy hibáztatlak ezért, hadúr. Talán én is éppen így reagálnék a helyedben... ki tudja. Ám, ha megengeditek, folytatom. Mert nehogy azt higgyétek, hogy én, aki annyi erőt, annyi időt, annyi pénzt és energiát fektettem abba, hogy a seregünk összeálljon... hogy ti valamennyien itt legyetek... Soldron Seliar miatt hagytam volna veszni Szent Ügyünket! Vártam a lehetőséget... vagy a végső pillanatot, amikor végre felfedhetem... akár életem árán is... a seregünkben kéretlenül jelenlévő szemeket és füleket.

 – Nekem úgy tűnik – szólalt meg vontatottan Csillagarcú Magraf –, hogy elég hosszan vártál vele. Túlságosan is hosszan, nem gondolod?!

 Ghotagrom határozottan megrázta a fejét.

 – Megrémültem, amikor a kristálygömbön keresztül rám szakadt Soldron Seliar hatalma – kezdte magyarázni. – Hiszen hogyan dacolhattam volna a világ egyik legerősebb mágusával én, aki mit sem konyítok a varázsláshoz?.. De az Átokúr eleinte nem akart semmi olyat, amiről azt hihettem volna, hogy árthat nekünk. Csak azt akarta tudni, kik vagyunk és mit akarunk... Nyilván értesült a gyülekező seregekről, és azon törte a fejét, mi lenne számára jobb: az, hogyha győzünk és egy király alatt egyesítjük a Birodalmat, vagy ha veszítünk és ügyünk elbukik?! Ha engem kérdeztek, meggyőződésem, hogy a bukásunkat akarta... akarja. Hisz mi haszna lenne egy Káoszpüspöknek abból, ha az orkság összefog és megerősödik?! Nyilvánvalóan semmi... És mivel, mint már mondtam, hogy a Sápatagok hónapokkal előtte már a nyomomban jártak, és lesték minden mozdulatomat, nyilván azért csak a Fekete Karmúak megérkezése után jelentkezett nálam, mert akkor lett számára nyilvánvaló, hogy mi valóban egy nagyszabású háborúra készülünk, ami nem csak a Kondor Birodalomra, hanem egész Gerondarra... sőt, talán Worluk jövőjére is döntő hatással lesz!

 A vezérek hallgattak, és hosszan emésztették a hallottakat. Ghotagrom pedig várt, miközben megpróbálta elkapni a tekintetüket, de csak a Próféta viszonozta pillantását. Az ő nézése viszont anynyira átható volt, hogy akkor meg inkább Ghotagrom nézett félre.

 – Bocsáss meg, Mennydörgőszavú! – suttogta bűnbánóan, hogy indokolja a szemkontaktus megszakítását. – De arra kell gondolnom, te vagy az, aki miatt az Átokúr úgy döntött, hogy közvetlenül bele kell avatkoznia a dolgok menetébe. Valamiért úgy ítélte meg, hogy veszélyt jelentesz számára. – Egy pillanatra elhallgatott, majd, mint akinek már minden mindegy, újra ránézett a vén orkra, és folytatta: – Én nem hittem volna, hogy épp tőled kell tartania egy Káoszpüspöknek. Vak voltam, nem láttam meg benned a valódi nagyságot. De talán mentségemre szól, hogy túl sok álprófétával, túl sok magát messiásként hirdető, hamis hitszónokkal találkoztam ez idáig... és bevallhatom, téged sem tartottalak náluk többre. – A fejét ingatta. – Immár belátom, hibáztam. Nincs rá mentségem.

 – És ha valóban álpróféta volna? – kérdezett közbe Félkezű G'orkoh. – Az feljogosítana, hogy orvul legyilkoltasd?!

 – Nem! Groomsra, nem! – kiáltotta hevesen Ghotagrom. – Ha módomban áll, figyelmeztetem előre, de nem volt rá lehetőségem! Amikor az Átokúr parancsára meghívtam ide, nem sejtettem, hogy meg akarják ölni! Azt hittem, csupán ki akarják ismerni, és nekem azért kell beszélnem vele, hogy kiderítsem, kit szolgál, mik a céljai... Mogard azt mondta, azért szükséges ide ennyi testőr, hogy megvédjenek tőle, ha kell... de semmit sem szólt a kárpit mögött elrejtőzött tanítványairól, akik gyilkos merényletre készültek. Én nem tudtam a szándékukról, esküszöm! Nem érzem bűnösnek magam! Én csupán megpróbáltam lavírozni azon a keskeny ösvényen, amit a lehetőségeim engedtek. Mogard és tanítványai... meg a Sápatag némberek... ők az árulók és a bűnösök! És mint mondtam, tudom, hogy van még más is a seregünkben, az Átokúr kémje... olyasvalaki, akit nem kellett erőszakkal kényszeríteni úgy, mint engem.

 Újra néma csönd borult a fogadóteremre. A rengeteg új információ megdöbbentően hatott mindenkire, és immár azt sem tudta senki biztosan, valóban áruló-e a Legfőbb Kerítő – vagy inkább áldozat?!

 Ghotagrom eközben derekasan igyekezett állni Mennydörgőszavú átható tekintetét.

 – Te valóban igazi Próféta vagy! – harsogta elismerően. – Az orkok által érinthetetlen Ereklye életre kelt a kezedben, és pusztító fegyverré vált. Romlatlan vagy és igaz szívű, mert más nem használhatja e fegyvert. Most már értem, miért lettél épp te a célpont! Miért éppen a te megjelenésed váltotta ki az Átokúrból azt, hogy megpróbáljon beavatkozni a dolgok menetébe! Mert te vagy az, akivel céljaink valóban kézzel foghatóvá, elérhetővé válhatnak! – Fejet hajtott. – Ezennel hűséget esküszöm neked... és ha életemmel vagy halálommal téged szolgálhatlak... hát ölj meg, vagy hagyj élni, kedved szerint.

 A Próféta kilépett hívei köréből, és lassan, nagyon lassan – és erőlködve – felhágott az emelvény lépcsőjén.

 Hihetetlenül fenyegető volt néma közeledése. Ghotagrom megrémült.

 – És emlékezz, Raghma'van! – kiáltotta utolsó esélyként. – Jóhiszeműségemet bizonyítja az is, amit érted tettem... Vén Ordas lenyilazott volna, ha én meg nem akadályozom! – Szinte már rikácsolta: – Megmentettem volna az életedet, ha valóban gonosz szándék lakozik a lelkemben?!... Én mondom: nem! Higgyetek nekem! A körülmények áldozata vagyok!

 A Próféta odaért, és karnyújtásnyi távolságból meredt a térdelő fogoly szemébe.

 Hosszan, nagyon hosszan nézte.

 Ghotagrom akart még mondani sok szép dolgot saját mentségére, de csupán vinnyogni tudott. Azt is csak halkan, szánalomra méltóan.

 Talán két végeérhetetlen percig is elhúzódott a kényszerű csend.

 – Mit mondasz, Mennydörgőszavú? – kérdezte végül Raghma'van.

– Hihetünk a sarokba szorított patkánynak?

 A vezérek és a sámán is a Prófétára néztek, és megdöbbenve látták, hogy annak kifordul a szeme fehérje, szája szélén nyálpatak csorran, és minden ízében remegni kezd. A kezéből kihulló Ereklyét Raghma'van kapta el...

 ...és úgy érezte, tőből szakad ki a válla a rettentő súly alatt!

 Az eldőlő Prófétát Szarvas M'goath fogta meg, de már ugrott a segítségére Csillagarcú Magraf is. Közben a Bélkiontó minden izmát megfeszítve, teljesen kivörösödve engedte a földre az Ereklyét.

 – Uhh! – lihegte elkínzottan. – Groomsra... ez legalább két mázsa, ha nem több!

 – Csak annak ilyen nehéz, aki nem a Kiválasztott – kotyogott közbe Ghotagrom. – De szerencsére a te szándékaid nyilván tiszták, különben a puszta érintése porrá omlasztott volna.

 A Raghma'van 'összeszűkült szemmel mérte végig a Kerítőt. – Valóban... milyen szerencse.

 Ghotagrom elfordult a Bélkiontótól, és inkább a Prófétára és az őt támogatók felé nézett, miközben tudta, érezte, hogy a Könyörtelen arra gondol: „Vajon te porrá omlanál-e, ha megfognád?!".

...

A Próféta rángógörcs-rohama miatt befejezték Ghotagrom vallatását, de végül is valamennyi jelenlévő kényetlen-kelletlen elismerte, hogy lehet némi igazság a Kerítő szavaiban, és akár el is hihetik a történetét. Az a tény, hogy ő volt az, aki időt és fáradtságot nem kímélve végigjárta a törzseket és egyesítette a seregeket, mindenképp mellette szólt. Hisz' miért tette volna ezt, ha csak az lenne a célja, hogy aztán meg elárulja és szétbomlassza a szövetségüket? Végül is, abban maradtak, hogy Ghotagromot megfosztják vezéri címétől és parancsnoki jogaitól. Mint a Kerítők Legfőbbike, természetesen továbbra is parancsol népének, de a sereg fölött mostantól níncs hatalma. Aranyló Nap fogja kommandírozni a Kerítők seregét, ő pedig csak és kizárólag Raghma'vannak engedelmeskedik. Vagyis: Ghotagrom megtarthatta ugyan az életét, de hatalma csupán névleges maradt. Vagy talán még névleges sem. Megtűrt személy lett, akire gyanakodva pislogtak, és akinek a jelenlétében azonnal elhallgattak.

 A hírhedett kristálygömböt egyelőre nála hagyták. Ugyanis abban biztosak voltak, hogy a kudarc ellenére az Átokúr újra jelentkezni fog valahogy, és legjobb lesz, ha Ghotagrom továbbra is úgy tesz, mintha még mindig a hatalma alatt állna. Inkább, minthogy a Káoszpüspök új áldozatot keressen, akit zsarolással, fenyegetéssel, ígéretekkel a szolgálatába kényszerít. Ez még mindig a jobbik megoldás, mint várni a jelre, egy újabb orgyilkos támadásra, amikor újra kibukik, hogy ki az, akit Soldron Seliar újfent behálózott és ellenük fordított. Ghotagrom meggyőzte őket arról, hogy képes lesz megtéveszteni a Káoszpüspököt anélkül, hogy bevallja, az ő szerepe lelepleződött. Így legalább ellenőrizhetik, mi az, amit az Átokúr tud vagy tudni akar, és akkor előre felkészülhetnek rá, és tehetnek is ellene.

 Mert abban mindenki egyetértett: ha Soldron Seliarnak valami felkeltette a figyelmét, arról egyetlen kudarc miatt nem fog lemondani. És ki tudja, rajta kívül hány szempár fordult már a Kondor Birodalom felé, amióta a sereg gyülekezni kezdett...

 Aranykéz Ghotagrom pedig megkönnyebbülten felsóhajthatott: meleg helyzet volt, de megúszta... mert ő az, aki: a Legfőbb Kerítő, aki képes minden helyzetből kidumálni magát.

 S ha újabb kenyértörésre kerül sor, miért ne úszhatná meg másodszor is?!

...

A merénylet áldozatainak maradványait még aznap éjjel elégették. Egyrészt, mert ebben a hőségben a testek gyorsan bomlanak, és Raghma'van nem akart betegségeket, másrészt azt még kevésbé óhajtotta, hogy a vérbe fagyott, megcsonkított tetemek látványa indulatokat gerjesszen.

 Eredetileg egyetlen hatalmas máglyát akartak, nem téve különbséget az ellenfelek között, sem a különböző törzsek halottai között, ám az Ítélethozók elengedték a fülük mellett a parancsot, és saját halottaiknak külön máglyát emeltek. Hogy ez ne legyen túl zavaró és szembeszökő, Komor Tarong sietve úgy rendelkezett, hogy a többi tetemet is több kisebb máglyán adják át az enyészetnek, de semmilyen különbséget nem tettek a halottak között.

 Az önkívületben heverő Próféta nem lehetett jelen, és bár ott volt Szarvas M'goath – meg az összes sámán –, a lélekbúcsú-szertartást Szürke Kador, egy zömök, csapott homlokú, ezüstös sörtéjű ork végezte, aki bár nem tartozott a kannibálok közé, a Próféta követőjeként a Fekete Karmúakkal együtt csatlakozott a sereghez.

 Könyörtelen Raghma'van szenvtelen képpel hallgatta a hosszas imádságot, kivárta, amíg az összes máglyát meggyújtják, aztán megfordult, és határozott léptekkel a sátrába sietett. Pillantást sem vetett a holtak kupaca felé; mintha nem is saját kezűleg küldte volna át a Sötétség honába saját fiát, és az árulók kapitányát, Akhnar Odgert.

 Ghotagrom egészen más okból maradt távol az eseménytől; a hadúr határozott parancsára. Ő ugyan hangoztatta, hogy nincs szégyellnivalója, és ha kell, emelt fővel kiáll az egész sereg elé...

 ...Tigrismancs Ignorong azonban, aki Raghma'van parancsát hozta, lecövekelt a szoba egyetlen kijáratába néhány Bélkiontóval, és megismételte:

 – A hadúr azt javasolja, maradj a palotádban! Ne gerjessz nemkívánatos indulatokat a megjelenéseddel!

 A Legfőbb Kerítő nyugton maradt hát, és csak az ablakból bámulta a sötét sátrak közti térségben vibráló lángokat. Nagyokat nyelt; jelentős lelkifurdalást érzett azokért, akik miatta vesztek el, és önmagát nem igazán tudta meggyőzni azokkal a mentegetőzésekkel, magyarázatokkal, amiket az őt kikérdező törzsfőknek adott elő. Persze, kényszerből cselekedett, nem önszántából, de történhetett volna másképp is.

 Ez esetben Rőt Agyar még mindig élne!

 Akhnar Odger, a renegát Véreskezű, aki titokzatos okból elszökött törzsétől, hogy magányosan vándoroljon szerte a világban, hogy gladiátor legyen a yumai arénában, majd onnan is elszökve visszatérjen saját népe birodalmába, saját kompániát szervezzen, és egy idegen törzsbéli királyt szolgáljon nyolc hosszú éven át egészen mostanáig.

 Ghotagrom nem tudott másra gondolni, csak hűséges kapitányára, és elméjében sorra tolultak elő az emlékek. Bár túl sok kalandban nem vettek részt együtt, de bármiféle múltbéli esemény ködlött is fel, Rőt Agyar szilárd, megbízható jelenlétét mindig ott érezte maga mellett. Bár ez nem lehetett így, még némely gyerekkori emléke is furcsa módon a zsoldoskapitány személyéhez látszódott kötődni...

 Csak ahogy jobban belegondolt ebbe a képtelenségbe, akkor döbbent rá, hogy ezekben az emlékképekben valójában az apja szerepelt, csak ő valahogy Rőt Agyarral helyettesítette be...

 De most már elment mindkét apa, az igazi és a vélt, egyaránt: Telezsák Ghotagrom is, Rőt Agyar is...

 Miközben ezen járt az esze, halk, mormogást, duruzsolást hallott pár lépésnyivel távolabbról. Oda se kellett pillantania, hogy tudja, Vén Ordas az, aki a maga módján búcsúzik Rőt Agyartól, aki nem csupán a kapitánya volt, de egyfajta nevelőapja is. Hisz' ő valóban kölyök volt még, amikor Agyar a szárnyai alá vette, mindenhová magával vitte, tanítgatta, képezgette...

 Ghotagrom egy pótapa elvesztését gyászolta magában, de az ifjú hadnagy még nála is elárvultabbnak érezhette magát.

 Vajon mit mormolhat?

 A Legfőbb Kerítő a fülét hegyezte, és hamarosan rádöbbent, hogy nem valamiféle monoton búcsúbeszédet hall, hanem egy lassú, szomorkás, méltóságteljes dalt, amit az ifjú az orra alatt dünnyögött:

Hős volt, ki halálba hullott;

Vérét vették váltott vassal.

Ordas farkas, merre marsz most?

Kedves kardod kiket vagdal?

Törzs tanácsa, vad toportyán

Vértet rontott roppant marka -,

Szomjas torkú, szörnyű orkán;

Halál hűse hamvad rajta.

Aki elment, vissza nem tér;

Tűz eméssze tagját-csontját!

Koponyája inni vért kér;

Gyilkos vére oltsa szomját!

 Ghotagrom lassú léptekkel odaballagott a fiatal hadnagyhoz, és atyaian a vállára tette a kezét.

 – Miért vagy itt, Ordas? Nem odalent lenne a helyed, a máglya tövében?

 – Tigrismancs, főség. Engem is itt fogott.

 – Megpróbálhatom rábeszélni...

 – Ugyan, minek? – Az ifjú hanyagul megrántotta a vállát. – Én már elbúcsúztam Agyartól. Attól, hogy látom elhamvadni a húsát és szagolom az égő testek bűzét, semmivel sem leszek boldogabb.

 – Való igaz.

 – Meg aztán – folytatta vehemensen az ifjú –, most, hogy Agyar már nem áll mögötted, talán nem az én dolgom-e, hogy melletted legyek és védelmezzelek, főség?

 – De. Dehogynem.

 – Na azért. Már-már kezdtem azt hinni, hogy szélnek akarod ereszteni a kompániát, főség.

 – A „kompániát"? – visszhangozta Ghotagrom szomorkásan, némi gúnnyal. – Magadra meg erre a háromra gondolsz?

 Vén Ordas összehúzott szemmel meredt a Legfőbb Kerítőre.

 – Kerítek én neked új kompániát, főség, ha hajlandó vagy megfizetni ugyanazt az összeget, amiben Agyarral megalkudtál. No persze, csak akkor, ha elfogadsz engem kapitányodul!

 Ghotagrom hálásan sóhajtott.

 Hát mégsem hagy el...

 – Nem találhatnék nálad jobb testőrkapitányt, Ordas, efelől fikarcnyi kétségem sincs. Mindent megtanultál Agyartól, amit ő tudott, hűségedet és bátorságodat már sokszorosan bizonyítottad, te lehetsz a legméltóbb utódja. – Pislogott. – Mindössze egyetlen kifogást emelhetnék ellened, amin ha esetleg változtatnál...

 – Bűzölgő, orrfacsaró rózsavizekkel kellene öntöznöm magamat nekem is, főség?

 – Ezt az áldozatot nem várom el tőled. Viszont hajlandó lennék emelni valamicskét a zsoldodon, ha megtennéd, hogy „uram"-nak, „nagyuram"-nak szólítasz, nem pedig „főseggnek"...

 – Úgyse menne. – Vén Ordas legyintett. – A megszokás nagy úr. Meg aztán... nem kell nekem emelés, főség. Elég, ha Agyar zsoldját megkapom.

...

Néhány nap múlva Raghma'van elgondolkozva állt a Próféta ágya mellett, ahol az önkívületben, görcsök között, habzó szájjal fetrengett. Körülötte némán tüsténkedtek a Szarvas M'goath vezette sámánok és a szolgálatkész Ítélethozók. A rohamokban nem volt semmilyen rendszer, nem tudták megállapítani, mi okból, sem azt, hogy mikor törnek ki rajta, vagy hogy mi váltja ki azokat. Csak jöttek és jöttek, mindig, újra és újra, váratlanul és kérlelhetetlenül – és nyáladzó eszelőssé alázták a félelmetes Mennydörgőszavút. Némelyek a Mogarddal és tanítványaival vívott megerőltető csata utóhatásainak tudták be ezt, mások annak a zöldes köpetnek tulajdonították, ami a Sápatag felhasított nyelvéből eredt, a fanatikusok pedig az isteni megszállottság legbiztosabb jelének vélték, egy ómennek, amivel – mint kinyújtott ujjával – Grooms rámutat a kiválasztottjára.

 Szarvas M'goath – bár a sámán óvakodott ezt szavakba önteni, a Bélkiontó mégis tudta – valamilyen ritka, de súlyos betegségre gyanakodott, ezért igyekezett gyógyfüvekkel, főzetekkel erősíteni a Próféta legyengült testét, és folyamatosan figyelemmel kísérte az állapotát.

 – Mindannyiunknak meg kell fizetnünk az árat a Birodalom egyesítéséért – jelentette ki egy tiszta pillanatában Mennydörgőszavú az állapota miatt aggodalmaskodóknak –, és én nem sajnálom érte az enyémet. Hát ti se sajnálkozzatok fölöttem!

 A hadúr, ahogy elnézte az ágyon fekvő, belső kínoktól elgyötört testet, most azon gondolkozott, hihet-e – merjen-e hinni ő is ebben az orkban. Szavai soha nem voltak álságosak, fellengzősek, sohasem hallott hamisságot kicsendülni belőlük. Átható tekintete mindig mások szemébe mélyedt, sohasem nézett félre tétován, bizonytalanul. Oly mély, oly feltétel nélküli hit sugárzott belőle, hogy aki csak látta, mind elhitte: ő és csakis ő lehet Grooms valódi prófétája.

 Raghma'van hosszan kereste benne a hibát. Megérkezésétől fogva árgus szemekkel ügyelte minden lépését – követte mindenhova, mintha ő is csak egy lenne a feltétel nélkül hívő Ítélethozók közül – és várta a pillanatot. Türelmesen leste azt az egy apró momentumot, azt a parányi rést a hitszónoki páncélon, ami alatt a másodperc törtrészére kivillan a Próféta igazi énje, megmutatkozik foga fehérje, amikor végre fény derül arra, hogy valójában ki ő, és mi az igazi célja... és bizonyosan tudta, hogyha lesz ilyen lehetőség, azt ő észre fogja venni. De nem volt.

...

A yumadani évek alatt rengetegszer találkozott színlelőkkel, alattomosokkal, hitvány kétszínűekkel, ravasz alakoskodókkal, simulékony kígyónyelvűekkel, azokat közvetlen közelről megfigyelhette, és később szinte már a szagukról felismerte. A megismerés kezdeti szakasza kemény iskola volt. Nemegyszer saját bőrén kellett megtapasztalnia, milyen az, amikor egy barátról kiderül, hogy alattomban ellene áskálódik, és orvul (ha nem is mindig a szó valós értelmében) kést döf a hátába... Ennek nem feltétlenül csatában vagy egy-egy elleni harcban kellett kiderülnie, hanem néha a hétköznapok küzdelmében. De ez nem azt jelenti, hogy akkor az árulás kevésbé ártalmas – vagy hogy kevésbé fáj.

 Ám most mégsem sikerült az öreg ork álcája mögé látnia; már ha volt annak olyanja egyáltalán. Úgy tűnt, igazán, szívéből hisz mindabban, amiről szónokol. Ráadásul hite vasakarattal párosul, és léleklátó szeme van... azaz ő valóban meglátja a hamisságot mindenkiben. És mégis: senkit nem ócsárol, senkiről nem mond rosszat. Ha valakit érdemtelennek talál, mindössze úgy érzékelteti, hogy nem áll vele szóba, és átnéz rajta, mint napfény az üvegen.

 Raghma'van egy pillanatra elmosolyodott, amikor eszébe jutott a „történelmi esemény" – amit legalábbis Ghotagrom orkjai annak igyekeztek beállítani – amikor a Próféta találkozott Kboekboe-val, Btoektoe állítólagos utódjával, az „Orkság Egyetlen és Igaz Királyával"... illetve egyelőre még „király-jelöltével". Mennydörgőszavú átható tekintetével végignézett a díszes öltözetű „királyi testőrgárdán", a felcicomázott, fontosságuk teljes tudatában pöffeszkedő „belső és titkos tanácsnokokon", majd tekintete végül megállapodott a trónusszerű karszékben ülő, láthatóan zavartan feszengő Kboekboe-n.

 Miután rezzenéstelen arccal, türelmesen végighallgatta, amíg Zsémbes Hagrao – egy önjelölt udvaronc – elsorolja a „király-jelölt" minden reá aggatott címét és rangját, és mindenki – majd' mindenki – arra várt, hogy térdet hajtva behódoljon, és hűséget fogadjon Kboekboe-nak, ő mindössze csak annyit mondott, hangjában mélységes szánakozással:

 – Szerencsétlen. – Azzal további fölösleges hang vagy mozdulat nélkül kifordult a fogadósátorból, és többé egy szót sem vesztegetett se a találkozásra, se a „királyra".

 Persze ez a kurta-furcsa, tiszteletlen távozás nem mindenkiben keltett ugyanolyan érzelmeket. Voltak olyanok – főképp Kboekboe tanácsadói és azok közvetlen talpnyalói, de egyszerű orkok is sokan, akik mind elhitték (el akarták hinni) a szépen felépített Btoektoe leszármazott-mesét –, akik szívében harag gyúlt a történtek miatt, és legszívesebben azonnal felkoncolták volna az arcátlan „felségsértőt". De mivel a Próféta köré gyűlt Ítélethozók létszáma, elhivatottsága és harcban való jártassága már ekkor is táborszerte közismert volt, így az elégedetlenkedők inkább csak egymás között mertek acsarogni a „hitvány hordószónok" ellen.

 Ám a Bélkiontó hadúrnak pont ez a találkozó volt az első jel, ami arra utalt, hogy az öregnek van szeme a dolgokhoz.

 Ezt követően is éberen figyelte, mindent látott, átgondolt és mérlegelt. Aztán jött a harc a palotában, és legnagyobb megdöbbenésére Mennydörgőszavú utána sem akarta átvenni a táborban a hatalmat! Nem szította hívei parázsló haragját, nem intézett dühödt kirohanásokat Ghotagrom vagy bármilyen más, vélt vagy valós ellenség ellen.

Élte megszokott hétköznapjait, rendületlenül járta a tábort, és oly közvetlenséggel beszélt az orkokhoz, mintha minden egyes harcossal személyesen akarna megismerkedni. És kezében a Szent Ereklyével sem éreztette magát többnek, mint annak előtte.

 Raghma'van tisztelte ezért.

...

És – bár ezt talán sohasem vallotta be magának – lassan ő is hinni kezdett benne.

Ármány és cselszövés