Elhallgatom, hogy zúg a szél,

Erdőn, vadonban, őszidőn,

Zord fenyvesekről mit regél

Titkos szavakba rejtezőn,

Hogy senki más ne értse –

Csak én, csak én, kit ősatyám

Álmomban ért egy éjszakán,

Alakja, mint a vércse;

Rikoltó árny jurtám falán,

Tudását így testálta rám,

S a vérem volt a mérce.

Eljött hozzám a vad vezér,

A múlt ködéből fölmerült;

Tanít, ki holt, tanul, ki él,

Kit magja s vére megbecsül

Így volt ez mind azóta,

Hogy szóra nyílt a szellemünk,

S ki harcon hullt, maradt velünk,

A törzs tanácsadója;

S míg így van, mink csak győzhetünk,

Az ellen pelyva lesz nekünk A szélbe szerteszórva.

Te ifjú harcos, jól figyelj:

Ki szőrtelen, nem ostoba.

Mit mondok én, szívedre vedd,

Ezen fordul csaták sora,

Az ősöm szól a számból;

Figyelj, mert így lesz cimborád

A vér, ha forr, a vas, ha vág,

A tűz, ha ég, ha lángol;

Míg úgy ölsz, hogy nem félsz halált,

A sámán bűve száll terád

A vércse-éjszakából.

Szilánkos Velők

Szökni próbálván a fojtogatóan párás levegőből, mely csapdába esve megszorult közöttük, göcsörtös ágaikat nyújtó faóriások markolásznak reménytelenül a távoli felhők felé. Szellő se rezdül, a rekkenő hőségben mégis vonaglani látszanak az indák, a folyondárok és a törzseken megtelepedett élősködők. Nyálkás aljnövényzet agonizál a vastag avaron, azokon az asztmásan lihegő, bűzös gázokat eresztő, rothadó növényi rostokon, melyek a létfontosságú táplálékot biztosítják az újabb és újabb növények nemzedékeinek.

 A dzsungel egy része haldoklik, a többi a haldoklókból él. Pusztulás és megújhodás birkóznak egymásba kapaszkodva, együtt zihálnak kimerülten, fojtogatón rátelepedve az itt élők mellkasára, mintha az őserdő mindent és mindenkit bele akarna fullasztani ebbe a féktelenül tobzódó vitalitásba.

 S a hangok......

 ......félelmetesek.

 A vadászok és a prédák ősi küzdelmének zajai; a győzelem és a pusztulás, a halál és a túlélés hangjai. Méltó pokla Worluknak az egyenlítői dzsungel, ami megtör és meggyötör testet, lelket egyaránt... de ez a gőzben fürdő, tűz nélkül izzó, veszélyes elmúlásszagú katlan az erőseket csak még erősebbé teszi.

 A Fekete Karmúak uralkodnak itt; gyűlöltek, rettegettek és megvetettek minden más ork szemében.

 Fekete Karmúak! Éjszakai hóhérok... sötét démonok... farkasok farkasai. Orkevő kannibálok!

 A zajok félelmetesek! Áradnak mindenhonnan: az ég felé menekülő ágak közül, a légszomjtól lihegő lombok rejtekéből, a görnyedt, roskatag fatörzsek takarásából, az egymásba fonódó indák szövevényéből, az ernyedten lehorgadó, csüggedt páfrányokból, a dacosan meredező tüskebozótból.

 A hangok... Sivítás, visítás, hörgés, morgás, vijjogás, rikoltás, recscsenés, roppanás, lihegés, sercegés, ütemes kopácsolás...

 Hátborzongató halálsikoly a távolból! Pár pillanatra minden más elhallgat... míg a tompa visszhangok végleg bele nem cuppannak a hőség sűrű és nyomasztó kulimászába... Aztán a dzsungel éli tovább megszokott életét, halja megszokott halálát.

...

Agyvelő Rog'hoag, a Szilánkos Velő klán vezére zordan elvigyorodott a távoli sikoly hallatán, majd amikor a tompa visszhangok végleg elenyésztek, megvetően a földre köpött.

 – Véreskezűek, hah! Vérestorkúak... inkább!

 Első asszonya, Rigba ott tüsténkedett mellette, dünnyögött, hümmögött, nagy barna nyelvével ura vérző könyökét nyalogatta, aztán amikor a tisztogatással végzett, megpróbálta betapasztani a sebet nyálpépes vadkantrágyával bélelt pálmalevéllel.

 Rog'hoagnak azonban sosem volt türelme az efféle ótvaros pepecseléshez. Indulatosan ellökte magától az alkalmatlankodó némbert. – Haggyál!

 A nő azonban nem tágított.

 – De a sebed...

 – Nem seb ez, te bamba, csak karcolás!

 – Látni a csontot!

 – Hát ne bámuld! – A főnök villámló tekintete lezárta a vitát. – El az utamból, ráncos varangy, mert még megtaposlak!

 Rigba húszegynéhány évet leélt már ura mellett, és eközben négy pompás porontyot ellett neki, meg két másikat, amelyik halva született. Tapasztalatból tudta, hogy a beígért „megtaposás" nem csupán légből kapott fenyegetés. A Velők ura mindig is hirtelen haragú volt, olyasvalaki, aki a maga útját járja, és sosem tűr ellentmondást. És neki tisztelnie kell, nem csupán azért, mert hímje és gazdája, hanem azért is, mivel Agyvelő Rog'hoag nem akárki; nem csupán e népes klán vezére, hanem a Fekete Karom^[1] törzs összes klánjának főnöke. A legnagyobb hatalmú az Eliadon folyó jobb partjától felfelé, végig a dzsungelben, vagy még azon is túl.

 A legrettegettebb hadúr egész Kondorban! Az ő neve talán még Könyörtelen Raghma'vanénál, a Bélkiontók legendás főnökénél is ismertebb.

 Morcos, sebhelyekkel tarkított, hadiszínekre mázolt pofájával, a pálmarostból font övére aggatott emberi koponyákkal, a mindkét csuklóján és bokáján lévő orkagyarakból fűzött karés lábpereceivel, és a roppant markában szorongatott másfél méteres, vasalt, szögekkel kivert bunkósbotjával, igazán méltónak látszott arra, hogy a Fekete Karmok vérszomjas nagyfőnöke legyen. Még így is, hogy a „nagyfőnöki" poszt – a klánok közötti állandó háborúskodás miatt – jelen esetben inkább csak címet és rangot jelentett, nem pedig közvetlen irányítást.

 Agyvelő Rog'hoag, bár lelkiekben is méltónak bizonyult riasztó megjelenéséhez, kellőképpen lusta és kényelemszerető volt. Szívesebben heverészett egy árnyas kunyhóban, pácolt orkhúst eszegetve, buggyant sört iszogatva, minthogy bősz csatakiáltással, vad csetepatékba vezesse harcosait.

A nagyfőnök ezt a mai napot is hasonló nyugalomban, kellemes semmittevéssel tervezte eltölteni... no de, ahogy a mondás tartja: ork tervez, Grooms vérez.

 Előbb azok a vakmerő Véreskezű törzsbéliek, akik nem átallottak besurranni a falujukba, most pedig ismét valami szokatlan...

 Rog'hoag ingerülten felhorkant, és ujjai görcsösen rászorultak bunkósbotja nyelére.

 – Mi van már megint?! Vurdonk tért vissza?!

 – Csak a purdék viháncolnak, velőm ura.

 A törzsfő a szemét meresztette.

 – Jól látom... hogy egy idegen ork sétált ki a sűrűből? – dörmögte vészjóslóan. Rettenetesen csodálkozott. – Nem falunkbéli... és még csak nem is Fekete Karom?

 – Őrült lehet ez – vihogott Rigba. – Megyek, készítem a kondért.

...

A falu szélén „gyilkolósdit" játszó csemeték egyszerre kapták fel a fejüket. A dzsungel szokásos lármájából számukra élesen kivált a brugunduk madár kettős rikoltása, ami két szívdobbanás után megismétlődött. Az őrszem riadójele. A rikoltások száma azt is elárulta: mindössze egyvalaki jön. A kölykök köveket markoltak fel, égetett fahegyű dárdákat ragadtak, csiszolt kőkéseket szorongattak. Bármily ifjak és éretlenek voltak is, harci dicsőségre, bátorságuk fitogtatására áhítoztak mindahányan.

 Pár pillanattal később szétnyíltak a bokrok, és egy rettentően magas ork lépett ki a tisztásra.

 Idegen, aki elunta az életét!

 A kölykök halált üvöltve rontottak rá...

 ...majd megtorpantak, és döbbenten hőköltek hátra.

 A harci üvöltések elapadtak, a torkokra forrtak. A dobásra lendített kövek kihullottak az elernyedő ujjak közül. A dárdák és a kőkések leereszkedtek. A gyilkolni vágyó szemekben kihunyt a harci tűz, és átadta a helyét... valami másnak...

 Az ismeretlen még csak nem is lassított; egyenesen a falu közepe felé tartott.

 Brukhta, a purdék legidősebbike, aki korát tekintve már a harcossá avatására készült, vakmerően a jövevény útjába penderült, rávicsorgott, és a szívének szegezte dárdáját.

 – Halott vagy!

 Az idegen rápillantott, és gyengéden, akárha egy alkalmatlan ágat terelne arrébb, eltolta maga elől a fegyvert.

 Brukhta meghátrált. Visszatotyogott dermedten álló társai közé, és fakó képpel tátogott. Nehezen kapott levegőt.

 Az idegen háborítatlanul ment tovább abba az irányba, ahol a törzs főnökét látta egy dagadt nőszemély társaságában.

 Kétméteres, hófehér, lengőszakállú ork volt. Ősöregnek látszott, és mégis... mivel szétnyitott, rongyos köpenye alatt csupán ágyékkötőt viselt, látni lehetett szívós, inas izmait, amik vasabroncsként ölelték körbe hatalmas alakját. Azonosíthatatlan színű, koszlott, rongyos köpenyén színes madártollak, állati fogak, apró csontocskák fityegtek – mintha tulajdonosa valami sámánféle lenne. Kezében jókora, fából faragott botot tartott, ami legalább fél méterrel magasodott a feje fölé. A bot alsó vége elkeskenyedett, de csak annyira, hogy a legvégén is még legalább kétujjnyi átmérőjű maradt, míg a megvastagodó felső vége összeszorított kézfejet formázott, ami egy lehunyt szemet tart.

 De nem a szakáll, nem a hatalmas termet, nem a tollakkal, csontokkal díszes, mocskos köpeny, és nem is a különös bot volt a legmegdöbbentőbb az ork megjelenésében, hanem...

 ...a szeme.

 Oly földöntúli lánggal izzott, hogy amikor tekintetét körbehordozta, a közvetlen közelében állók önkéntelenül hátraléptek.

 A kölykök kezdeti sivalkodására harcosok hada szivárgott elő a kunyhókból, mindegyikük kezében lesújtani kész fegyverek lendültek, fúvócsövek emelkedtek... néhányan pedig íjat feszítettek, halálos méreggel a nyílhegyen. Mögöttük asszonyok toporogtak, készen vért ontani otthonuk védelmében, és egyikük sem törődött azzal, hogy menynyi az ellen.

 De csupán egy magányos idegent láttak... akinek a szemét megpillantva mindenkiben elhalt a frissen támadt vérvágy.

 A különös jövevény végignézett az összesereglett Velőkön, de úgy, hogy minden egyes ork azt érezte, egyes egyedül az ő szemébe néz... és a lelkéig lát.

 A karok tétován, mintegy szégyenkezve hanyatlottak le, és a falusiak némán nyitottak utat a zavartalanul lépkedő ismeretlennek, aki immár nem nézett se jobbra, se balra, fejét felszegte, és nyugodt, térölelő léptekkel folytatta útját a falu közepe felé.

 A Szilánkos Velő-klánbeliek sohasem voltak a nemes lovagi erények letéteményesei. Nem egyszer, nem kétszer döftek, ütöttek le orvul, hátulról orkot, embert egyaránt, és emiatt sohasem bántotta őket a lelkiismeret – már ha volt nekik olyan egyáltalán – de most valahogy senki nem emelt kezet az idegen védtelen hátára. Tiszteletteljes, néma csöndben szegődtek a nyomába...

...

Agyvelő Rog'hoag értetlenül ráncolta a homlokát. Szokatlan jelenség volt errefelé a csend. A falu napközben mindig élettől hangosan nyüzsgött, pezsgett. Mindig is harsány kiáltások, visítások, sivítások, puffanások, durranások, reccsenések vagy roppanások jelezték, hogy vannak néhol még itt-ott házastársi nézeteltérések, esetleg a rivalizáló, heves vérű harcosok között késhegyre menő küzdelmek... vagyis a klán tagjai élik megszokott életüket. A vezér mindeddig észre sem vette, hogy ezek a megszokott zajok mennyire részévé váltak mindennapi életének – míg azok hiánya fel nem tűnt.

 Mert hogy most egy mukkanást sem hallott! Csak a lábak izgatott dobogását és a súlyos lélegzeteket.

 A hórihorgas idegent már messziről látta, és elszánt közeledése zavarba ejtette. Azt pedig végképp nem értette, miként lehetséges, hogy az idegen még mindig életben van.

 Nem volt még erre példa. Ezelőtt még soha senki nem sétálhatott be fényes nappal a Szilánkos Velő szálláshelyére. Ha mégis megpróbálta, már a kölykök elintézték, betartva a klán alapelvét: „Előbb üss... és utána már nem kell kérdezni".

 Ám ez a különös idegen zavartalanul elgyalogolt egészen a falu közepéig, és immár itt állt előtte.

 Agyvelő Rog'hoagnak az a baljós érzése támadt, hogy élete utolsó pillanatai vibrálnak körülötte. Az idegen azért jött, hogy megölje őt; talán amiatt, amit a vakmerő Véreskezűekkel tett.

 Vagy másért.

 Ütésre emelte vasalt csatabunkóját, és sárga fogait a félelmetes tekintetű idegenre vicsorította.

 – Ki...

 A jövevény nem felelt, de tekintetét a főnök első számú nőstényére villantotta.

 – Ő a Hang, az Éjben Szóló! – nyöszörögte Rigba.

 Rog'hoag dühösen rámeredt.

 – Te meg honnan tudod, vén varangy? Tán ismered?

 Asszonya nem válaszolt, csak reszketett, akár a kocsonya. Helyette Mukgrahan, a reszketeg vénség nyekeregte:

 – Ő a Szem, a Vakon Látó!

 Az idegen Brukhtára pillantott, és az ifjú ork fájdalmasan így sivított:

 – Ő a Szív, az Erőt Adó!

 Aztán sorban csatlakoztak a többiek is.

 Mintha valamennyien ismernék.

 – Ő a Gyermek... a Meg Nem Született.

 – Az Asszony, ki Megözvegyült.

 Mindig az szólalt meg, akire az idegen rápillantott.

 – A Harcos, a Véresen Elbukó.

 – A Hős, a Diadalmaskodó.

 – Ő a Nemzet... a Haldokló!

 Egyre harsányabban kiabálták; immár többen is, egymás szavába vágva:

 – Ő a Remény, a Soha Meg Nem Haló!

 – A Lélek, a Megtörhetetlen!

 – Ő Fény, az Utat Mutató!

 – A Szó, az Eget Rengető!!!

 Agyvelő Rog'hoagnak immár mindkét lába reszketett; de nem a félelemtől, hanem a haragtól.

 – Te mondd meg! – recsegte. – Ki vagy te?! Ki a fene vagy te?!

 Az idegen lehajtotta a fejét, és hihetetlenül mély, sztentori hangon válaszolt:

 – A Porban Járó.

 – A Próféta! – harsogták sokan. – Ő a Próféta! Grooms Szent Árnyéka!

 Agyvelő Rog'hoag rengeteg magát prófétának nevező ork beszédét hallotta már – a szónoklataikat követően nem egyet a saját két kezével fojtott meg és zsigerelt ki –, de most, az idegen szavait hallgatva valami megmagyarázhatatlan borzongás tört rá. Megigézve bámulta a nálánál legalább két fejjel magasabb, szikár alakot... és kezéből lassan a földre csúszott a veszedelmes csatabunkó.

 – Mit akarsz nálunk – dörmögte –, nálunk, a Szilánkos Velő otthonában?

 – Elrévedni a tüzeteknél – felelte a Próféta, még mindig lehajtott fejjel –, inni a sörötökből, enni a kondérotokból.

 Agyvelő Rog'hoag arra gondolt, hogy ez csak valami rémálom lehet, amiből mindjárt fel fog ébredni. Amennyire vissza bírt emlékezni, soha ezelőtt nem kuporgott még idegen orkfajzat a Velők tüzénél, nem itta a Velők sörét és nem evett a kondérjukból. Legfeljebb úgy következhetett be mindez, ha az illető húsa a kondérban rotyogva főtt a tűz fölött, és miután a gyomrokba került, langyos sört ittak rá.

 Képtelenség!

 Majd meghunyászkodva imigyen szólott:

 – Jöjj hát, Próféta, bambulj a tüzünknél, vedelj a sörünkből, zabálj a kondérunkból!

...

Az est csöndes éjszárnyakon suhant be az őserdő mélyén megbúvó faluba, ahol a reggeli ébredéshez képest valami érezhetően megváltozott. A klánbeliek csöndes csoportokban, halkan beszélgettek, miközben egyre-másra a falu közepén égő tűz felé pislogtak, ami mellett ott ült a hószakállú ismeretlen.

 Most valahogy kevésbé volt félelmetes jelenség. Elrévedve bámulta a táncoló lángokat, arca fájdalmasan eltorzult, mintha valami belső kín gyötörné, szája szélén nyálpatak csorrant, mint egy kisdednek, de ő erről – mint ahogy semmi más egyébről – tudomást sem vett. Felsőtestét valamiféle pusztán általa hallható dallam ütemére ringatta, miközben érthetetlen szavakat motyogott... vagy talán dúdolt magában. Olyan volt, mint egy megszállott... mint egy eszelős... és az orkevő vadorkok kellő távolságból, babonás tisztelettel figyelték.

 Agyvelő Rog'hoag elgondolkozva simogatta a pálmarost övére aggatott koponyák egyikét... és megpróbált tisztába jönni a lelkében kavargó érzésekkel. Nem tudta magának megmagyarázni, miért nem ölte, ölette meg ezt a különös idegent. Valahányszor a tűz mellett ülő alakra tévedt a tekintete, megmagyarázhatatlan bizonyosság öntötte el – ami azt súgta, jó, hogy közöttük van – és ez számára teljesen érthetetlennek és értelmetlennek tűnt. De nem tudott és nem is akart ez ellen tenni semmit. Várt.

 Hitt Groomsban – nem jobban és nem is kevésbé, mint bármelyik másik ork –, de sohasem annyira, hogy saját vagy a klán sorsát könynyelműen az isten szeszélyére bízta volna. Azt vallotta, hogy Minden Orkok Öregapja csak akkor adja jelét annak, hogy jelen van, és óvó szemét rajta tartja a Fekete Karmok törzsén – közöttük is igazán a Szilánkos Velőkön – ha valami kedve ellen valót tesznek. S mivel az isten sohasem utalt erre, így számára nyilvánvalóvá vált, hogy minden úgy van jól, ahogy van.

 A lelke mélyén most mégis arra várt, hogy Grooms adjon valami isteni útmutatást.

...

A brugunduk madár éles rikoltása hasított az éjbe, majd megismétlődött, és a törzsfő elégedetten elvigyorodott. A hang most a portyázók visszatértét adta tudtul, akiket a klán legveszekedettebb harcosa, Vurdonk vezetett.

 Ez jó. Nagyon jó – gondolta Agyvelő Rog'hoag. Ugyan, ki más alkalmasabb az istenítélet vak pallosának lenni, mint Vurdonk, a Gyűlölet?!

 Akinek szíve helyén érzéketlen kődarab lüktet; aki csak öl és foglyot sohasem ejt; aki nem ismeri azt a szót, hogy irgalom... A lelkében olthatatlan, fekete lánggal lobogó, feneketlen gyűlöletet csak saját klánjára nem terjesztette ki, de itt sincs senki, aki barátjának tekintette volna, és ő sem tartott senkit annak. Csak harcolt és ölt, miközben szeme pelyvaként szórta az elvakult gyűlölet mérgezett szikráit. De mivel képes volt érzéseit rettentő erővel kordában tartani, méltóvá vált arra, hogy a Szilánkos Velők portyamestere legyen – és amióta ő vezette a harcosokat, a klán ellenségei látványosan megfogyatkoztak. Vurdonk! Érkezik.

 Hamarosan feltűntek a visszatérő harcosok, és a fáklyák, tábortüzek fényében mindegyikük teste bíborvörösen látszott ragyogni. Régi szokás szerint a legyőzött ellenség vérét kenték magukra, ami diadalukat hivatott hirdetni. Persze, a bizonyosság kedvéért – hogy nem valami leölt állat vére ékesíti őket – néhány frissen levágott fej is lógott némelyük övén.

 Maga Vurdonk, a Gyűlölet lépkedett büszkén a portyázók élén. Nem látszott különösebben izmosnak, nem volt túl magas sem – csak a szemében bujkáló veszett düh jelezte, hogy nem egy egyszerű harcos az, aki a csapatot vezeti.

 Egyenesen Agyvelő Rog'hoaghoz sietett, a törzsfő előtt öt lépéssel megállt, és mindkét kezét ökölbe szorítva, karját győzelemittasan az égnek lökve harsogta:

 – Megdöglöttek mind!

 Kiáltása nyomán a törzsbeliek elégedetten felüvöltöttek, majd elnyújtott, csúfondáros vonyításuk, mellyel legyőzött ellenségeiket gúnyolták, tébolyult, kakofonikus sikongatásba, hujjogásba váltott. Vurdonk leengedte karját, és mindkét kezét előrenyújtotta. Tenyerein vérmocskos húscsomók – kivágott szívek cafatai – vöröslöttek. A szívek nagyobbik részét a harcosai emelték a magasba, így téve nyilvánvalóvá, hogy legyőzött ellenségeik száma éppen fél tucat.

 – Jól van. – Agyvelő Rog'hoag elismerően biccentett a portyamester felé. – Dicsőség néked és harcosaidnak! Mellettem ülsz ma a lakomán.

 A főnök két fiatalabb asszonya furakodott elő a tömegből egy kisebb kondérral. Begyűjtötték a szíveket, hogy azokból erőt és bátorságot adó étket készítsenek a győzedelmes harcosoknak és az arra érdemeseknek. Más asszonyok pedig a portyázók leghátul álló tagjait környékezték meg, akik vállukra vetett rudakon cipelték haza értékes zsákmányukat: több kondérnyi friss orkhúst.

 A klán lelkes kiáltozások közepette elözönlötte a vérrel ékes harcosok csoportját, és az arra illetékesek máris nekiláttak feldarabolni és kiosztani a megfelelő adagokat.

 Gyűlölet Vurdonk fintorogva eltávolodott a tolongók közül, és az elballagó Rog'hoag után indult, hogy részletesen beszámoljon a törzsfőnek és a véneknek a portyáról. Ám ekkor meglátta a tűznél üldögélő, magányos alakot, és a szeme összeszűkült.

 – Ez?! – vakkantotta kérdően.

 Agyvelő Rog'hoag megállt, és akaratlanul is követte portyamestere pillantását.

 – Idegen – felelte szűkszavúan, de az igazságnak megfelelően. – Besétált közénk, a vendégszeretetünket kérte.

 – De miért él még?! – hörögte döbbenettől elfúló hangon a portyamester. – Miért?!

 – Mi magunk sem tudjuk – dörmögte Agyvelő Rog'hoag elmélázva, mintha csak hangosan gondolkodna. – Nem tudtuk... vagy nem akartuk... de nem öltük meg...

 – De miért?! Miért?!?!

 A törzsfő végigmérte az indulattól remegő harcost, és látta, hogy annak szemére már ráborult az eszelős gyűlölet őrületbe hajló fátyla.

 – Eredj, fiam – suttogta neki szinte atyaian. – Tedd, amit tenni kívánsz!

 Gyűlölet Vurdonk felvonyított, rászorított bozótvágója nyelére, és kiéhezett farkasként mozdult a magányos alak felé. A zajongók lecsendesedtek, és mindenki az ölni induló portyamestert leste.

 A vén ork mozdulatlanul ült a hamvadó tűz mellett. Nem látszott rajta, hogy észlelte volna a falura szakadt csendet, vagy a közeledő harcost. Nem fordult meg, nem állt fel, csak bámulta a rőt parazsat, mintha ott lapulna a válasz az élet minden kérdésére.

 A portyamester a parázs túlfelére lépett, és lenézett. Az idegen – mintha az elszakadás fájdalmat okozna számára – nagy nehezen elvonta tekintetét a parázsról, és tekintetük egy végtelennek tűnő pillanatig összefonódott.

 A portyamester pattanásig feszített íjként remegő alakja lassan elernyedt, leeresztette vérre éhes pengéjét. Aztán kábán, mint akit megbabonáztak, néhány gallyat vetett a tűzre, majd bozótvágójával a kezében leült sarkaira a hószakállú mögé.

 Nem úgy, mintha támadni akarna, hanem mintha éppenséggel védelmezné. Végképp elhaltak a húsosztást övező ricsajok, méltatlankodások végső foszlányai is, és lassacskán szinte mindenki köréjük gyűlt.

 – Hatalmas háború lesz! – szólalt meg váratlanul a vén ork messze zengő hangon. – Eljöttem közétek, felkészítelek és harcba viszlek benneteket, hogy dicsőséget szerezzetek Grooms nevének!

 A Szilánkos Velő klánbeliek pisszenés nélkül, áhítattal bámultak rá. Senki nem tiltakozott, senki nem ellenkezett.

 Mert az ismeretlen szemében ott égett minden... a Kezdet... a Vég... és a Végtelen.

A Könyörtelen

Könyörtelen Raghma'van, a Bélkiontók főnöke a Vas-hegység egyik északra vezető ösvényének közepén várt. A dermesztő hideg ellenére nem toporgott, nem körzött elgémberedett karjaival, csak állt rezzenetlen szálfaként, mozdulatlanul. Körülötte a fák és a bokrok ágai mind meghajlottak a rájuk rakódott hó súlya alatt, és néha egy-egy reccsenéssel nyögték bele a néma jégvilágba terhük okozta kínjukat.

 Raghma'van egykedvűnek tűnt, elgondolkozva nézegette a kezében tartott csatacsákányokat, és csak az arca előtt időközönként felpárálló lélegzete árulta el, hogy a hatalmas, csupa izom alak egyáltalán él, nem pedig csak egy jéggé fagyott harcos szobra. Hosszú, egyenes szálú, barna haja nedvességtől és dértől csillogva keretezte ráncoktól és sebhelyektől barázdált arcát, és terült szét széles vállán, a kopott szőrzetű, vaskos medvebundán. Busa szemöldöke alól fenyegetően hideg, szúrós szempárral nézett a világra, tekintetében már-már kegyetlenséggel határos elszántsággal. Arcán, bal szeme sarkától, szája szegletén, állán, nyakán keresztül, egészen jobb vállgödréig, vörös heg húzódott, és ez egyáltalán nem tette barátságosabbá az arckifejezését. Ha valamiért megdühödött, ez a régi sebhelye fehéren világított.

 Most is, amikor már-már végtelenül unottnak tűnő képpel állt itt... arcán olyan vakítóan fehérlett a sebe, mint a frissen esett hó.

 Várt. Várt türelmesen.

 De nem egyedül.

 Az ösvény mindkét oldalán egy-egy tucatnyi harcosa lapult pattanásig feszült izmokkal figyelve a vezért, készen arra, hogy bármit tesz, csak egy szívdobbanásnyival lemaradva kövessék.

 Ugyanis Raghma'van nem szerette, ha valaki prédának tekinti a törzsét...

...

A Bélkiontók a Vas-hegység lábánál, Gogroh-sivatagától, a Gonosz Agyúak szállásterületétől északra, a Gahgorom-folyó forrásvidékétől, a Sötét Felhő törzsétől nyugatra lévő területet tekintették sajátjuknak, és ennek tiszteletben tartását elvárták mindenkitől. Akik pedig erről nem akartak tudomást venni, azokkal az erő szavával érttették meg. Mivel a Bélkiontó harcosok egyaránt meg tudtak birkózni a Vashegység jeges hóviharaival és a Gogroh forró számumjaival, kellőképpen edzettek voltak bármelyik irányból érkező ellenség megfékezéséhez.

 Ám sajnos mindig akadtak ostobák, akik nem tanultak az elbukott és felkoncolt elődök hosszú sorából, és érthetetlen módon olyasmit vettek el, ami nem az övék, vagy épp a Bélkiontókon próbálgatták karjuk erejét. A minap is egy csapat havasi óriás ütött rajta a Bélkiontók egyik legészakibb határfaluján, és iszonyatos pusztítással letarolták azt. Feldúlt, szétvert kunyhók, kibelezett, feltrancsírozott, félig felfalt harcosok, sziklákhoz csapott porontyok, megcsonkított öregek és asszonyok tetemei maradtak utánuk.

 A pusztítás híre szélvésznél is hamarabb jutott el Raghma'vanhoz, és a főnök lelke elfeketedett a dühtől. Nem kellett sem időt, sem energiát pazarolnia arra, hogy csapatot toborozzon a megtorlásra: a harcosok egymással vetélkedve jelentkeztek nála. Raghma'van pedig, aki képes volt legvadabb dühében is tiszta fejjel gondolkozni, a legjobbak legjobbjait választotta maga mellé. Így történhetett, hogy a támadás után két nappal az általa vezetett csapat már a Vas-hegységben járt, messze maga mögött hagyva az utolsó határfalut is.

 Nem esett nehezükre követni a kilenc portyázó havasi óriást, akiknek eszükbe sem jutott álcázni a nyomaikat, mert meg sem fordult a fejükben, hogy bárki is követni merészelné őket. Az óriások fiatalok voltak még, de már elég érettek a harcra és a pusztításra. Lelkükben égett a bizonyítási vágy, hogy megmutathassák, mekkora nagy harcosok ők. Épp ezért támadtak a Bélkiontókra – akiknek hírét-nevét az óriások is ismerték és félték – nem pedig valamelyik másik ork törzsre, vagy akár a hegyi-, akár a jégóriás fajtestvéreikre.

 Ölj meg egv hegyi óriást, és bátor vagy! Győzz le egy jégóriást, és erős vagy! Támadj a Bélkiontókra, éld túl, és harcos vagy! – tartotta a havasiak között a mondás. Tehát, aki igazán bizonyítani akarta saját bátorságát és rátermettségét, az nem adta alább a Bélkiontóknál.

 Diadaluk könnyű volt és édes: veszteségek nélkül felprédálták a félelmetesnek tartott Bélkiontók faluját! Megöltek mindenkit, aki élt és mozgott! Mindent leromboltak és elpusztítottak, hogy jelezzék a gőgös ork parányoknak: mától új szelek fújnak a Vas-hegység déli oldalán!

 Nem tudták, milyen – számukra szerencsés, az orkok számára szerencsétlen – véletlen egybeesés okozta elsöprő győzelmüket. A határfalut, támadásuk reggelén csaknem mind elhagyták a harcosok, mert a szomszéd vadásztelep segítségére kellett sietniük, amit az Eltévelyedettek szervezett portyázói szorongattak. A Káosz-törpék vérgőzös seregét a Bélkiontók bevert fejjel, megtizedelve kergették vissza a hegyekbe, de közben a szinte védtelen falujukra lecsaptak a havasiak...

 Ám épp ezért lettek a Bélkiontók az orkság talán legnagyobb harcosai: a természet könyörtelen szeszélyeitől gyötörve, a szüntelen harckészültségben, az újra és újra fellángoló csatározások tüzében edződtek acélkeményre. Nem vágytak könnyebb életre, nem vágytak nyugalomra, nem vágytak békés, boldog öregkorra. Az örökös harc lételemükké vált, és nem ismertek elbukást vagy vereséget.

 Egy átlagos ork számára ínszakasztó tempóban – ami egy Bélkiontónak csak kicsivel volt megerőltetőbb egy megszokott menetnél – Raghma'van és csapata beérték a havasi óriásokat, sőt, jócskán elébük is kerültek. Bőven volt idejük megtenni az előkészületeket, és immár ők lestek a bokrok közül a gyanútlanul, egymás között hangoskodva, csörtetve közeledő havasi ifjoncokra.

...

Raghma'van higgadtan várta az óriásokat.

 Az első havasi döbbenten horkantott fel az ösvényen álló ork láttán, és azonnal megtorpant. Imigyen a többiek is megállni kényszerültek, és a nyakukat nyújtogatva tekintgettek előre.

 Valamennyien legalább négy-öt méter magasak voltak, egytől-egyig állati bőrökbe burkolózva, amik alól jól láthatóan kidagadtak fajukhoz méltó, óriási izmaik. Hatalmas bunkósbotokat hurcoltak fegyverként, melyeknek többsége legalább húszéves fák törzséből készült Mármint kicsavarással vagy kitépéssel és legallyazással készült.

 A havasiak értetlenül bámultak az útjukat álló, aprócska alakra, és nem igazán tudták mire vélni a dolgot. De egyre erősödő mormogásuk elárulta, hogy nem akarnak és nem is fognak sokat tanakodni ezen. Azonban mielőtt rárontottak volna a vakmerő orkra, hogy eltiporják vagy a földbe döngöljék, az rájuk kiáltott:

–   Drog'naht ro'tanh, Gar'na'renkh^[2]!

...

A havasiak elképedése, ha lehet, még nagyobb lett. Az orkféreg az ő nyelvükön szólt! Sőt! Nyíltan megfenyegette őket!

 De nem tudtak hosszan elbosszankodni a hallottakon: a veszett kis korcs máris megtámadta őket!

 Raghma'van ráhajította egyik csatacsákányát az élen állóra. Bár ezt a fegyvert nem épp dobásra találták ki, a csákány süvítve, pörögve szelte át a harmincméteres távolságot, és halálos pontossággal fúródott az óriás koponyájába. A csákány, mely vaskosnak és roppantnak tűnt az ork főnök kezében, fura játékszerként fityegett a túl méretes fejben. Ám még így is végzetes sebet okozott.

 Ráadásul a megdöbbent ifjú ösztönösen odakapott, megragadta a homlokát átlyukasztó fegyvert, és vadul kirántotta, feltépve ezzel saját homloklebenyét, kiloccsantva ökölnyi agyvelőt és kifordítva saját bal szemét.

Még csak nem is ordított. Térdre rogyott. Imbolygott. Megmaradt jobb szemével rábámult a kezében szorongatott játékszerre, aztán előrebukott, és nagy puffanással fúrta arcát a szűz hóba.

 Ezzel egy időben fejhangú csataüvöltés harsant az erdőből. Felugráltak az ösvény északi oldalán lévő bokrok közt lapuló ork harcosok, és heves nyílzáporral, parittyakövekkel árasztották el a dermedt havasiakat.

 Zömében nem sok kárt okoztak az óriásoknak a nyílvesszők, és a számukra kavicsnak ható orkökölnyi lövedékek sem, ám ha érzékeny pontot találtak, fájdalmas bődülésekre késztették még ezeket a behemótokat is.

 Márpedig a nyilak többsége épp ezeket az érzékeny pontokat kereste. Az egyik havasinak mindkét szemét kilőtték már az első nyílzáporban, egy másiknak annyi vessző fúródott a torkába, mintha valami különleges nyakéket viselne. Egy harmadik pedig a combjába kapott négy-öt vesszőt, és felbukott nagy igyekezetében, ahogy támadni próbált.

 Aztán, amikor a feldühített havasiak a lesből lődözőkre rontottak, a hátukba is kaptak egy újabb sorozatot. Az ösvény déli oldalán rejtőzködők ugyanis csak ekkor fedték fel magukat, és alaposan megszórták a társaikra támadó behemótokat. Kövek, nyílvesszők, dárdák röpültek. Még nagyobb lett a kavarodás.

 Azok az óriások, akiket még nem vakítottak meg vagy nem taglóztak le a lesből leadott lövések, dühöngve vetették magukat a menekülő orkok után, de túl sok siker nem kecsegtette őket. Az orkfajzatok villámgyorsan mozogtak, és kihasználtak minden lehetséges tereptárgyat, míg a böhöm havasiak csak bukdácsoltak a sűrű erdőben, és miközben a vaskosabb fatörzseket kerülgetve – a kisebbeket kidöntögették – az ellenségeiket keresték, újabb és újabb nyílvesszőket kaptak a tarkójukba, a térdhajlatukba, a fülükbe, a halántékukba, és minden elképzelhető helyre. Parittyakövek kocogtak koponyájukon, akár a jégeső, és hiába hadonásztak, mintha méheket kergetnének, nem tudták megvédeni magukat.

...

Amikor az óriások vezetője holtan terült el, és felharsantak az első csatakiáltások, és záporozni kezdtek az első nyilak, két havasi is úgy érezte, hogy az útjukban álló orkfajzat a legfőbb ellenség, akit el kell tiporniuk, akin bosszút kell állniuk. Bömbölve, átkozódva lódultak meg feléje; lépteik alatt döngött a talaj, hópermet csapódott fel.

 Raghma'van rájuk vicsorgott, keményen megvetette a lábát, és megmaradt csatacsákányával a kézben úgy megfeszült, mintha azt gondolná, a puszta testsúlyával megfékezheti a két feldühödött behemót rohamát.

 Az elöl dübörgő havasi már csaknem elérte a Bélkiontók főnökét, amikor a lába alól kiszaladt a talaj...

 Éktelen dühében és gyilkolni vágyásától elvakítva nem vette észre azt az ágakkal és hóval álcázott vermet, amit a Bélkiontók ástak az úton több órai megfeszített munkával.

 A könnyű álca beszakadt a roppant súly alatt, és az óriás ordítva zuhant bele az öt méter mély gödörbe. A felfelé meredő karók egyike a bal combját fúrta át. Egy másik az oldalán hatolt be, és megbicsaklott egy kemény bordán. A harmadik viszont a torkát ütötte át, és a tarkóján bukkant elő.

 A fickó hörögve, bugyborékolva, rettenetes hangokat hallatva vergődött, és hatalmas teste az összes karót kiszakította, kiverte a gödör mélyén, de az életét ezzel nem mentette meg.

 A másik havasi észlelte ugyan a csapdát, amelybe a társa belezuhant, és megpróbálta átugrani, de elkésett.

 Ahogy elrugaszkodott, megcsúszott, és ahelyett, hogy sikerült volna átlendülnie a hat méter hosszú verem fölött, belebucskázott a lyukba, és a kövekkel, gyökerekkel erősített, fagyott földfalnak csapódott. Kalimpáló lába saját vergődő társára tiport, és még jobban beledöngölte őt a testét átjáró karókba.

 A havasi nem törődött kínlódó társával. Csakis a bosszú vezérelte. Megragadta a verem peremét, elrugaszkodott, felhasalt a szélére... Még egy erős rántás, és kimászott volna.

 Ekkorra azonban ott termett Raghma'van, és iszonyatos erővel vágta csatacsákánya hegyét a vérmes óriás halántékába.

 A megsebzett havasi felvisított, akár egy halálát érző vágókoca, és oldalra hanyatlott.

 Roppant testsúlyával kicsavarta a fejébe fúródott fegyvert támadója kezéből, és Raghma'van épp hogy el tudta engedni annak nyelét, mielőtt azzal együtt ő is a verembe zuhant volna.

 A havasi még felállt, és dühödten ordítva újra a perem felé kaparászott...

 Raghma'van előrántotta tőrét, és a vaskos ujjak felé csapott. Összevissza vagdalta a kézfejet, három ujjpercet is lenyisszantott, mire segítsége érkezett. Íjászok csörtettek elő az erdőből.

 – Sündisznót belőle! – recsegte Raghma'van, és meg sem várva, miként lődözik tele nyilakkal a hatalmas barmot, máris újabb ellenfelet keresett.

 Megkerülte a vermet, és késsel a kezében a mindkét szemére megvakított havasit támadta. A behemót nem látott ugyan, de úgy hadonászott két fatörzs méretű kezével, akár a cséphadaró, és a körülötte ugráló Bélkiontók meg se tudták közelíteni. Íjászok nem voltak a közelben – ők a sűrűben esetlenkedő havasiakat gyötörték –, a parittyalövedékek nem sok kárt okoztak, a lándzsások pedig nem mertek a suhogó öklök közelébe merészkedni, csak ímmel-ámmal döfködtek.

 Raghma'van egy szál késsel a kezében, megtorpanás nélkül rárohant a nála minimum két és félszer testesebb havasira. Rendkívüli reflexszel – vagy ösztönnel – lebukott a fejmagasságban elzúgó ököl elől, és kihasználva a havas-jeges talaj csúszósságát, besiklott az óriás lába közé. Pengéje jobbra villant, aztán balra kaszált. Szinte egyazon másodpercben metszette el az inat ellenfele mindkét lábszárán. Aztán máris továbblendült, hogy elkerülje a roppant test zuhanását. A földre került, kiszolgáltatott havasi szinte még fel sem foghatta, mi történik vele, Raghma'van már ráhasalt a fejére, és négy-öt lendületes vágással elmetszette a vaskos gigát.

 Sűrű, sötétvörös vérszökőkút lüktetett a magasba. Az óriás teste hídba hajlott, de elvágott inai miatt nem bírta oldalra dobni magát. Ráadásul Raghma'van továbbnyiszálta a torkát, elvágott minden int és izmot, amit csak elért, és a kése hegye már ellenfele csigolyáin csikorgott. De ekkor már érkeztek az eleddig óvatos dárdások is, és megadták a kegyelemdöféseket.

 Raghma'van tetőtől talpig véresen tápászkodott fel, szétkente arcán a mocskot, és villogó szemmel keresett volna újabb ellenfelet.

 Azonban eddigre már egyetlen havasi sem maradt, aki az ő kését áhította volna. Az, akinek első dobásával kiloccsantotta az agyát, már rég kiszenvedett. A verembe esett első fickóval végeztek a karók. A másodikat úgy telelődözték nyílvesszőkkel a gödör szélén felsorakozott íjászok, hogy alig látszott ki alóluk. Ez a megvakított, elvágott inú, torokmetszett példány pedig már vergődni sem bírt, csak kocsonyaként remegve vívta haláltusáját.

 A többi öt havasi sem úszta meg élve. A sűrű erdőben, a vaskos famatuzsálemek között bújócskázva esélyük sem volt a fondorlatos orkok ellenében. Igaz, a havasiak iszonytató fabunkóinak csapásai alatt megremegett a föld, és közepes méretű fákat is kidöntögettek, de túlságosan lassúnak bizonyultak a hozzájuk mérten kicsiny, és sebesen mozgó, fedezékből támadó ork harcosokhoz képest.

 Ha ezt a csatát sík terepen vívják, szemtől szemben, a havasi óriások könnyedén lecsapkodták volna apró ellenfeleiket, akár a pimasz ebeket... de azzal, hogy üldözni próbálták támadóikat a sűrűben, a vesztükbe rohantak.

 Az alattomos orkok nem kerültek a lecsapó bunkók közelségébe, viszont mindenfelől nyílvesszők özönét küldözgették, köveket lődöztek, dárdákkal szurkáltak. Vagy hátulról rontottak oda, irtóztató erejű csapásokat mértek a hatalmas, oszlopszerű lábakra, ezekkel kényszerítve fél térdre a havasiakat, akik az újabb csapásoktól, döfésektől kivágott faként omlottak a földre. S aki egyszer a földre került... az többé nem állt fel.

 A küzdelem tíz percig sem tartott... és a végére a győzhetetlennek tűnő gigászok némán, mozdulatlanul, kicsavarodott végtagokkal, rettentő sebekkel, egytől-egyig a földön feküdtek. Kiomló vérük még gőzölgött a jeges rengetegben, körülöttük pedig bíborvörös kásává lucskosodott az addig vakítóan fehérlő hómező.

 Az ork harcosok végigjárták az óriásokat, és megadták a kegyelemdöféseket a haldoklóknak. Aztán valamennyien visszaszállingóztak az útra a főnökükhöz.

 Raghma'van végigjáratta tekintetét a harcosain.

 – Egy sem menekült? – mordult fel. Persze, ő is tudta a választ.

 – Döglött mind a kilenc – jelentette büszkén Komor Tarong, Raghma'van alvezére.

 A Bélkiontók főnöke maga is így tudta. Rábiccentett.

 – Veszteségeink?

 – Nincs. Túléltük valamennyien.

 – Sérülés?

 – Csak egy. Az sem vészes. – Tarong grimaszolt. – Nyilallott boka. Ráesett az egyik havasi. De nem tört el.

 Raghma'van Hoargot kereste a tekintetével; remélte, hogy nem ő a bokaficamos. Szégyenkezni ugyan nem kéne egy ilyen sérülés miatt, de mégsem adná jól ki magát, ha épp a főnök fia lenne az egyetlen sérült.

 Hoarg azonban épen és bántatlanul vigyorgott rá, és egy idősebb harcos volt az a háttérben, aki furcsán tartotta a bal lábát, és akit ketten is támogattak.

 Raghma'van elnézően biccentett a sérült felé.

 – Láttalak téged, Thagorr – szólt oda neki. – Bátran harcoltál. Sérülésed erény, nem szégyellnivaló.

 – Hála neked, Könyörtelen – mormolta a sebesült. – E diadal csakis neked köszönhető!

 Valaki a nevét kiáltotta, és a többiek lelkesen átvették:

 – Raghma'van! Raghma'van! Raghma'van! – A vérszennyes vadon az ő nevétől zengett. Hoarg harsogta legvadabbul az apja nevét: – Raghma'van ! Raghma'van!

 A Bélkiontók főnöke komor képpel csendre intette csapatát.

 – Elég!

 – Hadd ünnepeljük még a diadalt, apám! – duruzsolta Hoarg, aki már kölyökként kiérdemelte magának a „Féktelen" nevet. – Ne légy érdemtelenül szerény! Hadd ivódjon neved e fákba és a bércekbe! Hisz' hihetetlen győzelmünk a te hadművészetednek és páratlan cselvetésednek köszönhető!

 – Hadművészet? Páratlan cselvetés? – Raghma'van gunyorosan elhúzta a száját. – Ez a pár olcsó trükk a Yumai Egyetemen bárki részére elsajátítható!

 – Milyen szerencse – röhögött fel Féktelen Hoarg –, hogy a havasiak nem jártak egyetemre!

 – Mint ahogy te sem, hiába nógattalak.

 – Apám...

 Raghma'van kurta intéssel lezárta a már többször megvitatott, kényes témát.

 – Végezzünk! – recsegte. – Vonszoljátok ide az összeset!

 Közös erővel összeszedték a havasiak hulláit – még a verembe esetteket is kihúzták –, és jókora kupacot emeltek belőlük az út közepén.

 – Temessétek be a vermet! – rendelkezett Raghma'van.

 Ez a pluszmunka sokaknak nem tetszett.

 – Apám, kell ez? – okvetetlenkedett Hoarg is.

 Komor Tarong azonban megadta a választ a főnök helyett.

 – Ha a többi havasi meglátja a gödröt, tudni fogja a cselt, legközelebb nem esnek bele!

 Betemették, majd Négyagyar, a sámán, mágiájával mindent elsimított, és ahogy korábban megolvasztotta a csontkeménnyé fagyott földet, most ugyanúgy visszadermesztette jeges álmába azt. Immár senki nem mondta volna meg, hogy itt miféle trükkel éltek a Bélkiontók. Végül a gödör betemetett tetejére rendezték a hullahegyet.

 Raghma'van komoran szemlélte az élettelen, kivérzett húskupacot.

 – És most gyerünk... ontsunk jövőt!

 Komor Tarong imaszavakat mormolt, mielőtt nekilátott volna a győzelmi szertartásnak. Aztán előhúzta tőrét, és két gyors mozdulattal felvágta a kupac oldalára helyezett óriás gyomrát. Beletúrt a sebbe, könyékig nyúlt a felvágott hasba, és erővel kitépte, kirángatta a hulla beleit, belsőségeit.

 Egyrészt, hogy jelezze a tetemek megtalálóinak, hogy a Bélkiontók végeztek velük...

 ...másrészt azért, hogy megismerje Grooms akaratát a kiontott belekből.

 – Halljuk! – recsegte Raghma'van. – Mít üzen fiainak az Orkok Öregistene?!

 Komor Tarong odatartotta az ujjai között szétmorzsolt, szétkent bélsarat sámánjuk orra elé.

 – Háború! – suttogta kimeredt szemmel Négyagyar. – Gyilkos... véres... iszonyatos... háború.

 – A havasiak ellen?

 – Ork ork ellen – krákogta a sámán. – Testvér testvér ellen. – Ostobaság! – torkolta le Raghma'van. – Miféle tökfej robbantana ki ily esztelen háborút?!

 Négyagyar transzba esve meredt a Tarong ujjain és kézfején szétkent bélmocsokra. Behunyta a szemét.

 – Egy Kerítő! – suttogta ihletetten és ugyanakkor hitetlenkedve. – A nevét is látom: Aranykéz Ghotagrom!

Örvénylő álmok

Aránykéz Ghotagrom, a Legfőbb Kerítő anyaszült szőrösen, hanyatt fekve süppedezett a puha párnák között, üzekedő krokodilokról vizionált, és azon töprenkedett, vajh hol lehet... és miért.

 Álomból ocsúdott? Betegségből? Heveny ájulásból? Talán a pokolból tért vissza? Vagy csak borgőzös kábulatból?

 Az utóbbi kettőt érezte a legvalószínűbbnek.

 A szeme bedagadt; alig látott át csipától ragacsos, sűrű szempilláin és az előtte lebegő homályon. Pár pislogás után mégiscsak felismerte kedvenc kéjszobája agyvelőszínű falait, és az azokon sorakozó, sokat látott freskókat, melyeken bujálkodó ork párokat – hármasokat, négyeseket és egymásba olvadó tömegeket – örökítettek meg az ismeretlen művészek, aprólékos részletességgel és alapossággal. Arra is hamar ráocsúdott, hogy üzekedő óriásokra méretezett, gigászi baldachinos ágyán fekszik, mely szinte a fél kéjszobát betöltötte, és amely oly hatalmas volt, hogy egy átlagos ork család – tíz-tizenöt fő – is kényelmesen elfért volna rajta. Ismerte jól ezt az ágyat, melyen legszebb óráit töltötte, élete legemlékezetesebb nőstényeivel...

 Az ágy faragott vörösdió oszlopai eltúlzott idomú, kéjesen vonagló, ruhátlan nőstényeket mintáztak. Ghotagrom ezerszer is megcsodálta már ezeket a tökéletes faragványokat.

 Ám most még jobban csodálkozott, amikor az egyik ilyen nőszobor ráhajolt, puha nyelvével a hallójárataiba túrt, majd éles fogaival a fülcimpáját harapdálta.

 Ez az ágy ezelőtt még sosem vetemedett efféle bizalmaskodásra!

– Fffagh!^[3] – hördült fel Ghotagrom. – Ez meg miféle...

Nagyjából ekkor döbbent rá, hogy nem az ágy faoszlopa birizgálja – a szobor változatlanul állt megszokott helyén –, hanem egy igenis hús-vér ork nőstény, aki oly gömbölyű volt a megfelelő helyeken, hogy akár ő is lehetett volna az, aki annakidején modellt állt az ágy tervezőinek.

 Egy csupasz nőstény, forró testtel, nedves puhasággal, kéjesen búgó hanggal:

 – Hasra fordulnál, pelyhes kanyimalacom?

 Ghotagromnak már a fordulás gondolatára is kavarogni kezdett a gyomra, és heves hányingere támadt.

– Fffagh, nem! – öklendezte undorral. – Dehogy!

– Segítünk! – röfögte kedvesen a nő. Aztán felemelte hangját. Nővérek! Fordítsuk!

 Mire a Legfőbb Kerítő felfogta volna, kihez beszél a rámenős nőstény, mindkét lábát megragadták, és oly hirtelen hasra rántották, hogy erőtlen feje a párnák közé fúródott, és ő csaknem megfulladt a torkára szaladó, tollas párnacsücsöktől.

 Értetlenül vergődött. Köpködött.

 Súlyos, csupasz testek telepedtek rá hátulról, leszorították. Erős ujjak markolászták az izmait, nedves nyelvek kényeztették az érzékenyebb részeit, érzéki karmok vakarászták a hátát...

 ...le a tarkójától a gerince mentén...

 Ghotagrom lúdbőrözött, és szinte nyerített a rátörő kéjtől.

 – Nyugi, csődörcica! – duruzsolta az előbbi hang. – Lazíts most! Messze még a hajnal!

...

Miközben kényeztetői a testét dolgozták, Ghotagrom kótyagos tudatába alvilági gázfoszlányokként kavarogtak be az átdorbézolt napok emlékei.

 Illőn ünnepelte a nevezetes évfordulót; harminc gödölyét vágatott, és harminc hordó sert üttetett csapra, hadd vigadjon a nép! Saját pereputtyát, rokonait és bizalmasait pedig tíz napig tartó, féktelen orgiára invitálta a palotájába. Nem számított, nappal van-e vagy éjszaka, mint ahogy az sem, mennyibe kerül majd az az iszonyatos mennyiségű étel és ital, aminek csupán egy része jutott a gyomrokba – és ez a rész sem tartózkodott ott túl hosszan –, a többi pedig magamutogató, hivalkodó pazarlásnak, játékos dobálódzásnak, sörkifröcskölésnek, félig megrágva kiköpött cafatoknak a formájában esett áldozatul.

 De ez alkalommal senkit nem érdekeltek a költségek. Ghotagrom tabuk nélkül, számolgatások nélkül, önfeledt mámorban akarta megünnepelni születésnapját és aranykupolás palotája új szárnyának megépültét.

 Amikor valaki több vékányi aranyat ömleszt az építőmesterek ölébe – akik persze valamennyien az ő rokonai –, nem fukarkodhat pár erszénynyi arannyal e nevezetes alkalom megünneplésénél.

 S mint az várható volt, legközelebbi rokonai is méltó ajándékkal kényeztették őt: fivérei az esemény teljes időtartamára befizették a város legnívósabb szajháriumánál, a Kifacsaró Nővéreknél a legdrágább tarifában – szabad felhasználásra.

 Mi több, legidősebb bátyja, Ónszemű Ghotamar fogadást ajánlott öccseinek: egy kisebb vagyont tett arra, hogy Ghotagrom nem fogja végigbírni az ünnepi dekádot napi két szajhával.

 Ghotagrom pedig önérzetesen megduplázta a tétet – mi több, feltette Manót, kedvenc paripáját, plusz háromtagú hóbagoly családját –, és naponta nem kettő, hanem három Kifacsaró Nővér kielégítését vállalta. Azt mondta, ha bármelyik szajha panaszt tesz rá, szó nélkül be fogja ismerni a vereségét, és fizet, mint a megfogott Kerítő!

 Hát így történt, hogy Ghotagrom nappal a rokonaival együtt evettivott, hetvenkedett, pofozkodott, tört és zúzott, hányt és mulatozott, éjszakánként pedig a Kifacsaró Nővérek legkívánatosabb példányait facsargatta, hármasával, „váltott kancákkal". Alig-alig aludt, és ha mégis, legfeljebb szűk órácskákat.

 Ő maga nem szenvedhette a mocskosan habzó, híg gabonalevet; sör helyett inkább fűszeres bort kortyolgatott egész héten át – nem adva alább napi három liternél –, és e borgőzös éjszakák mindegyikén tartotta vállalását: három nőstényt ölelt. Ha nem rúgott be idő előtt, ezeket néha többször is.

 Persze, már az ünnepi dekád első napjaiban rájött, hogy elhetvenkedte magát, mivel a Kifacsaró Nővérek nevezetű szajhárium, ahonnan éjszakai ágymelegítőit szerződtették, nem véletlenül választotta ezt a nevet.

 Hét napon át vitézül bírta alattuk, fölöttük és közöttük a gyűrődést, ám a nyolcadik éjszakán már a kimerülés oly jeleit produkálta, hogy szinte ő maga sem tudta megkülönböztetni a kifacsaró ébrenlétet a már jócskán kifacsart rémálomtól.

 Három professzionális ork nősténnyel kéjelegni egy időben még józan állapotban sem épp csekélység, de napok óta kialvatlanul, folyamatos részegségben henteregve, szinte már a művészet határait súrolta.

 A kilencedik napba többször is beleájult, és ilyenkor hidegleléses látomások kínozták – sötétben suttogó, dobhártyakarcoló hangokról, misztikusan vöröslő, testetlen szemekről, amorf, végtagnélküli, másvilági szörnyekről, véres, gennyes lucsokban tekergő, kígyószerű nyúlványokról, csapkodó krokodilfarkakról, vonagló, kínlódó, megcsonkított testek ezreiről, tízezreiről.

 És visszatért rettegett rémálma, mely az elmúlt öt évben több tucatszor rettegő őrületbe taszította már. Két tenyérnyi méretű, sötétvörös folt parázslott fel a homályban, akár valami gigászi szempár, mely öt bámulja. Ha valóban szempár volt ez, nem sugárzott belőle sem fenyegetés, sem gonoszság, ám az a szenvtelen tekintet oly könyörtelen ridegséget és közönyt hordozott magában, amilyennel Ghotagrom e világban még sosem találkozott. Mintha egy másik létsíkról bámulna rá, valamiféle démoni posványból.

 Vagy egyenesen az Ork Pokol legmélyebb bugyrából.

 Ez a szempár figyelte; szemmel tartotta őt már évek óta. A Legfőbb Kerítő már a puszta látványától reszketni kezdett álmában. Testét veríték lepte el, miközben képzelt láztól gyötörten dobálta magát, vergődött, és értelmetlen, összefüggéstelen szavakat kiabált.

 Félévnél is hosszabb ideje nem történt meg ez, s Aranykéz Ghotagrom már-már abba a hitbe ringatta magát, hogy végleg megszabadult lidércnyomásától. Ám ez az álom most, az ünneplés kilencedik éjszakáján minden eddiginél félelmetesebben és tapinthatóbban, elemi erővel..

 VISSZATÉRT!

 A Legfőbb Kerítő artikulátlanul ordítva lerugdosta, lehajigálta magáról a testét vakargató, harapdáló, csókolgató, nyalogató Kifacsaró Nővéreket, és eszelős tekintettel levetette magát az ágyról. Az ajtó felé akart iszkolni, de a lába belegabalyodott a vastag, brokát ágytakaróba. Valahogy feltápászkodott, de túlságosan kimerült és túlságosan részeg volt ahhoz, hogy talpon bírjon maradni. Próbált megkapaszkodni a baldachinos ágy szélében, de elhibázta, és nagy nyekkenéssel ismét elterült a padlón, akár valami hatalmas béka. Homloka nekicsattant a rideg kőnek, és ettől még inkább megszédült. Kóválygott körülötte az agyvelőszínű kéjszoba; a buja falfestmények alakjai összeforrtak, elmosódott közös foltjaik kétfejű, négylábú, sokkarú szörnyek kavalkádját formálták.

 A hatalmas, szenvtelen szempár közelebb lebegett. Az örvénylő homály immár épp fölötte kavargott.

 Ghotagrom testét jeges borzongás rázta, végtagjai érzéketlenné váltak. Páni félelmében valahogy az ajtó felé taszigálta zsibbadt testét, de a lábára tekeredő brokáttakaró szoros béklyóként visszatartotta.

 A démoni tekintetből mérhetetlen megvetés áradt; a gőgös, leigázó uralom, a végtelen hatalom sugallata.

 A távoli suttogás felerősödött, és dobhártya sercegtető kaparászássá durvult. Nem lehetett érteni az egyes szavakat, de a mondandó lényege ott csikorgott, dübörgött a halálra vált áldozat fejében.

 A Legfőbb Kerítő teli torokból ordított, sikoltott az iszonyattól, és meztelenül vergődött a padlón. Rémült, csupasz szajhák toporogtak körülötte, nem tudván eldönteni, próbáljanak-e segíteni megháborodott urukon, vagy inkább táguljanak a közeléből.

 Ghotagrom fenyegető, démoni teremtéseknek látta őket, és még frenetikusabban csapkodott, rugdosott feléjük.

 Ámde nem sokáig...

 – Fffagh! Hagyjatok! Hagyjatok!

 Az ajtó szinte berobbant. Homályos, zömök alakok rontottak a kéjszobába. Lábak dobogtak. Éles kiáltás harsant. Aztán cuppanások, pendülések és szisszenések; szinte egyazon időben. Még több lábdobogás. Fémlapok villogtak és suhogtak Ghotagrom körül, aki magzati pozícióba kuporodva még mindig úgy ordított, mintha nyúznák. – Hagyjatok! Takarodjatok!

 Súlyos testek dübbentek a padlón, ahogy a három lenyilazott, lekaszabolt szajha elvágódott.

 Ghotagrom testőrei ugyanis félreértelmezték a helyzetet; orgyilkosoknak vélték a rémült Kifacsaró Nővéreket. Egy pillanatot sem tétováztak uruk védelmében; nem kérdeztek semmit; kíméletlenül kivégezték mindhármat.

...

A Legfőbb Kerítő csak nehezen ocsúdott ájulásából. A homályörvény sűrűjéből bámuló szempár már nem meredt rá, de ő még mindig ott érezte azt a dermesztő nyomást a csontjaiban, és a végtagjai görcsösen belereszkettek az érzés emlékébe.

 Szőrtelen, megnyugtatóan hűvös tenyér támaszkodott a homlokán, lefelé nyomta fejét a puha tollpárnák sokaságába. Már nem a rideg kőpadlón hevert, hanem újra az ágyában, és a tenyér gazdáját is beazonosította. Yl'Agdardagh, a zoldrun varázsló mormogott mély torokhangon, egyre nagyobb erővel gyömöszölve a párnák közé az ő kobakját!

 Az ujjak között kilesve azonban nem csupán bérmágusa lenszőke fejét látta, de testőrkapitánya bronzvörös fürtjei is odavillantak.

 – Rőt Agyar... – lehelte erőtlen, elhaló hangon Ghotagrom. – Hagyod, hogy ez a nyavalyás mágusficsúr az ágydeszkákon keresztül lebrusztolja a fejem a padlóig és kitörje a nyakam?

 A személyi őrizetére szerződtetett zsoldosok kapitánya behajolt a látóterébe.

 – Ne aggódj, uram! – recsegte a zord képű hadfi nyugodtan. – Résen vagyok ám. Ha meghallom a végzetes reccsenést, leszedem az undorító fehér fejét a nyakáról, mielőtt elhagyná testedet a lélek!

 – Ez megnyugtat – motyogta Ghotagrom, de egyre idegesebb lett attól, hogy a zoldrun varázstudó szinte már a teljes testsúlyával az ő képébe tenyerelt. – De... mi a jóbüdösgroomssetétvalagát csinál ez a szőrtelen emberfatty?!

 – Asszem, uram... így űzi el a démonaidat.

 A mormogás abbamaradt, a nyomasztóan lefelé préselő, hűvös tenyér elemelkedett Ghotagrom homlokáról, és a bérmágus csupasz ábrázata töltötte be látóterét. Az ismerős búzakék szempár jobbra-balra mozgott, ahogy szemrevételezte a Legfőbb Kerítő fejének minden részletét.

 – Ugyanaz a rémálom, igaz? – Bár kérdő hangsúllyal hangzott el, mégis inkább tűnt állításnak. – Ismét az örvénylő sötétség!

 – Meg a rideg szempár – sercegte Ghotagrom. – Ezerszer valóságosabban, mint bármikor ezelőtt!

 – Ezerszer? – A bérmágus szeme derűsen csillogott. – Pont egyezerszer? Vagy csak kilencszázkilencvenkilencszer?

 – Nyavalyás esszenciaszürcsölő! – sziszegte Ghotagrom felháborodottan. – Nem azért fizetlek, hogy gúnyolódj rajtam, hanem hogy megszüntesd végre ezeket a dögverítékes álmokat!

 – Én pedig nem azért szolgállak, hogy a stílusomról értekezzek veled, hanem hogy a hasznodra legyek.

 – Akkor légy hasznomra, kutyafatty! Nem akarok még egy ilyen lidércálmot! Beleborzongok még az emlékébe is!

 – Nyugalom, barátom! Nyomon vagyok. Bármiféle teremtmény gyötör téged az álmaidon keresztül... legyen az evilági avagy sem... elkapom, ígérem.

 – Akkor kapd el, ne csak ígérd! Ne hagyd, hogy még tovább kínozzon!

 – Azon vagyok.

 – Kapd el! Intézd el! Facsard ki belőle még a szart is! – Gyanakodva hunyorgott. – Képes vagy rá, ugye?

 A szőke zoldrun magabiztosan biccentett.

 – Ha rájövök, ki az, aki megmérgezi az álmaidat, tudni fogom, mit tegyek. Még ha jóval erősebb lenne nálam... amit persze kétlek... téged akkor is meg tudlak védeni.

 Aranykéz Ghotagrom komoran bámult maga elé.

 – Ha megtudod, ki az... és olyasvalaki, akit elérhetek... hagyd, hogy én viszonozzam neki az eddigi keserveket! – Mindkét kezével a levegőt markolászta, fojtogató mozdulatokat tett. – Megszorongatom a rohadt gigáját! Már ha van neki...

 A zoldrun bérmágus szórakozottan bólogatott, és valahová a semmibe révedt.

 – Milyen volt ez a mostani álom? – tudakolta. – Lidérces? Ghotagrom elborzadt.

 – Még... annál is lidércesebb!

 – Látomás?

 – Volt. – Ghotagrom behunyta a szemét. – Sokkal erőteljesebb, mint ezelőtt bármikor.

 – Miről meséltek a képek és a füledbe suttogó hangok?

 – Háború! Öldöklés... vérengzés... kíméletlen mészárlás... felperzselt falvak... porig rombolt városok... ostromló seregek...

 A zoldrun mágus ismét ráhelyezte hűvös tenyerét az izgatottan hebegő törzsfő homlokára, és megnyugtatóan duruzsolta:

 – Megnyugodhatsz, barátom. Nem eljövendő szörnyűségek képeit láttad álmodban, csupán a múlt árnyai köszöntek vissza.

 – Fffagh! – sziszegte Ghotagrom dühödten. Kinyitotta a szemét, és olyan ingerülten bámult lenszőke bérmágusára, mintha az tehetne mindenről. – Én... nem voltam ott Groomarnál tíz éve, amikor a Káosz seregei megostromolták Grooms erődjét!

 – Az efféle látomások nem mindig a te emlékeidet idézik... Gyakorta valaki más emlékei bukkannak elő...

 A Legfőbb Kerítő ujjai ráfonódtak Yl'Agdardagh csuklójára, és erővel lekényszerítette homlokáról a hűvös kezet, hogy haragosan a mágusa szemébe bámulhasson.

 – A jövőt láttam, mágus, hidd el! – recsegte ingerülten. – Ebben a látomásban az én seregeim veszik körül Groomart! Ott vagyok én is! Füstben, vérmocsokban! Te meg Rőt Agyar ott álltok mellettem! Rám bámultok! És ekkor én... felemelem a karom... és kiadom a parancsot... az ostromra... a végső mészárlásra!

Az Aranykezű

Aranykéz Ghotagrom, a Legfőbb Kerítő kikönyökölt gogroomari^[4] királyi palotája keletre néző kéjszobájának ablakán, hunyorogva élvezte a reggeli napsütést, és bágyadt, lélektelen vigyorral bámulta a palotatéren perlekedő kofákat és a pöffeszkedő kupeceket. Mozgalmas éjszakát tudott maga mögött; beleértve négy liter vörösbort, egy törött ágylábat, egy széttépett selyempárnát és három kielégített szajhát. Ez kellett, hogy a rátörő lidércnyomás utóhatásaitól megszabaduljon... És persze igencsak bőkezű ajándékot kellett adnia a Kifacsaró Nővérek főmatrónájának a sajnálatos félreértés áldozatául esett három élszajhája miatt... és azért, hogy ennek ellenére adjon még neki párat a többiek közül.

 Így éjszaka nem sokat aludt, mégis fel kellett tápászkodnia már a délelőtt közepén, hogy fogadja a khumari király követét. A Zhíl kontinensről érkezett kétárbocos hajó pár héttel ezelőtt kötött ki a nyugati partnál, a követ a kíséretével felevezett a Gogrohon, egészen a fővárosig, és már három napja bejelentkezett hozzá audienciára. Állítólag „remek" üzleti ajánlattal és ajándékokkal érkezik.

 Ghotagrom ásított, már jó előre unta a kihallgatást, és nem dobódott fel sem a leendő üzlettől, sem a várható ajándékoktól. Mindene megvolt már, amire vágyott, és a kilátásban lévő új üzlet semmi egyebet nem jelentett számára, mint újabb gondot, ami nem kívánt problémákat és bosszúságokat hoz majd. De mivel megígérte a tanácsadójának, hogy lesz oly kegyes és fogadja a khumari követet, felkelt hát időben, és az ablakban könyökölve, a tűző napsütéstől remélt némi felfrissülést. Maga elé húzta a gyümölcsökkel megrakott aranytálcát, kiválasztott egy súlyos szőlőfürtöt, és miközben unottan majszolta, azzal szórakozott, hogy a szőlőmagokat az alant posztoló őrszemre köpködte. A fanyar képű ork mérgesen felhorkant, és felkapta a tekintetét, de amikor észlelte, hogy a Legfőbb Kerítő tisztelte meg őt szőlőmagvas nyálával, nem tette szóvá sérelmeit, csupán közelebb húzódott a falhoz.

 Így, hogy a palota kiugró reliefjei révén immár védve volt, Ghotagrom hiába ügyeskedett, nem bírta eltalálni, pedig még apró gránátalmákkal is próbálkozott.

 Leszólt hát neki parancsolón:

 – Posztos!

Az alabárdos ork nyomban kilépett a takarásból, és felbámult urára és parancsolójára.

 – Igen, Legfőbb Kerítő.

 – Nesze, fickó! Megeheted.

 Megbillentette a tálcát, és az őr fejére szórta róla a gyümölcsöket. Már csaknem a súlyos aranyholmit is lehajította, de végül visszafogta a mozdulatot; mert bár mókásan nagyot ütne, és púpot növesztene azon az aszimmetrikus kobakon, ennyit már nem ér meg a vicc. Ez a tálca túl értékes, kész vagyon. Kár lenne elvesztegetni.

 Nézte, mint kapkod a meglepett posztos a képébe hulló gyümölcsök után, és a látvány jobb kedvre derítette. Amikor egy túlérett mangó úgy szétcsattant a fickó homlokán és lapos orrán, hogy a magvakból és a kifröccsenő léből még a denevérszárnyakra emlékeztető, elálló fülekbe is jutott, Ghotagrom büszkén elmosolyodott.

 No, most már valamivel jobban tetszett neki ez a cudarul induló délelőtt...

 Hálóköntöse zsebében kotorászott, és megtalálta azokat a hatszögletű ezüstpénzeket, amikről tudta, hogy ott kell lenniük. Kéttucatnyi érmét vett magához éjszakára, a szajhák ösztönzése végett, de a dolgok a vártnál jobban alakultak; nem volt szükség az összesre. Leszórta a maradék három-négy ezüstöt a fennhangon átkozódó őrnek; immár vigyázva, hogy ne okozzon velük sérülést.

 Aztán, meg sem várva a hálálkodást, a tükörfalhoz vonszolta magát, és kelletlenül, hosszan vizslatta ábrázatát. Pár évvel ezelőtt még egy kifejezetten jóképű, ravaszkás tekintetű, tetterős, ifjú ork nézett vissza rá. Mostanra azonban már – nem csekély mértékben a féktelen, tivornyázó életmódnak köszönhetően – nyomot hagyott arcán a kor. Arcbőre megráncosodott, pofazacskója enyhén megereszkedett, szeme alatt a kialvatlanság karikái állandó zacskókká duzzadtak, ajkai aszottabbak lettek, agyarai megsárgultak. Bár kontyba formázott, gyapjas haja még ugyanolyan hollófekete maradt, mint amilyennel született, barnás pofaszőrzete itt-ott ujjnyi foltokban kihullott, mintha moly rágta volna meg, gondosan ápolt, kurta állszőre pedig hüvelyknyi ősz sávot kapott.

 Hiába no, lassacskán bekövetkezett az, amit korábban elképzelni sem tudott: öregedni kezdett.

 A múlt hónapban betöltötte a harmincat!

 S tekintve, hogy felmenőinek életkora csak ritkán haladta meg az ötvenet, rá kellett ébrednie, hogy túljutott élete delén.

...

Aranykéz Ghotagrom eleinte tudomást sem akart venni teste változásairól, de újabban sokat nézegette magát a tükörben, és egyre nagyobb gondot fordított a külsejére. Még mindig karcsú, izmos, jóarcú ork volt, aki egy párduc könnyedségével mozgott, és a legcsekélyebb gátlásokat is nélkülözve, prédára éhes ragadozótekintetet villogtatott a szemrevalóbb nőstényekre. Fajához oly méltatlan módon havonta kétszer is megfürdött, és csakis jól ápoltan, rendezett külsővel, alaposan beillatosítva mutatkozott. Öltözködésében az újgazdagok hivalkodó, magamutogató, ízléstelenséggel párosuló hányavetisége dominált. Több kontinensről összeharácsolt és az ő méretére alakított, vagy saját vad elképzelései szerint szabatott, csiricsáré ruháinak némelyike, értékét tekintve, önmagában kitette volna egy átlagos család félévi ellátmányát.

 Tudta ő jól, hogy színpompás megjelenésével, ápoltságával és illatosságával nemtetszést kelt törzsének hímjei körében, és a háta mögött sokan „Piperkőc Hímringyó" néven emlegetik, de ő szeretett úgy gondolni magára, mint az „Extravagáns^[5] Nagyúr", és titokban több zacskónyi ezüstöt és aranyat kifizetett bizonyos befolyásos egyéneknek, versfaragóknak, dalnokoknak, hogy mindenfelé e néven emlegessék. Ez persze kidobott pénznek bizonyult, hisz' kocsmaszerte inkább énekeltek gyalázkodó gúnydalokat a külsejéről és piperkőc szokásairól, mint a valódi értékeiről.

 Őt persze valójában mindez nem nagyon zavarta. Néha, egy-egy borgőzős estén, ha a hangulat úgy adta, maga is elgajdolta a gúnydalok egyikét-másikát, nagy sikert aratva ezzel pityókás vendégei körében, másrészt nyilvánvalóan csak a hímek gúnyolódtak rajta; a nőstények körében mindig is felcsillanó szemek, csábos mosolyok, riszáló hátsók és kidüllesztett csöcsök fogadták.

 Az édes örömökben kedvére válogathatott.

 Ha pedig valaki túllőtt a célon, és az efféle gúnydalon nem csak udvariasságból vagy a tréfát elértve röhögött – vagy épp azután kérdezősködött, hová tűnt az asszonya a Legfőbb Kerítő társaságában –, azt kezelésbe vette Rőt Agyar és néhány zsoldosa, és gondoskodott arról, hogy az illetőnek legközelebb már ne nagyon legyen kedve gúnyolódni, a nője után kérdezősködni, vagy másoknak megmutatni fogatlan vigyorát.

...

Ghotagrom épp csak odapislantott, amikor kinyílt mögötte a kéjszoba ajtaja, és a nagy terembe szolgák masíroztak be, akik valamennyien egy-egy öltözet ruhát hoztak. A tükörből bámulta őket, miközben azok felsorakoztak mögötte. Szemügyre vette a kínálatot, aztán elfintorodott. Fiatal szolgáin töltötte ki öregedése miatti ingerültségét.

 – Nem, nem... ez sem! – fröcsögte, ahogy sorra vette a lehetséges öltözeteket. Rájuk vicsorgott. – Mit képzeltek, ostobák?! Elment az eszetek?! Ilyen értéktelen krumpliszsákokba bújjak, amikor hamarosan a khumari követet fogadom?!

 A szolgák vezetője, egy széles képű, káposztafejű ork, rezzenéstelen arccal fejet hajtott előtte.

 – Mely öltözékét kívánja ma felvenni a Legfőbb Kerítő? – duruzsolta színtelen hangon. – Hozzam a kedvenced, jó uram, az óceánkék, gyöngydíszes jidori kimonót... esetleg az aranyszálas kerin selyemköntöst... vagy inkább törzsünk hagyományos, lószőrős díszdarócára áhítozol?

 – Grooms rogyasszon meg! – hördült fel Ghotagrom, és a szemét forgatta. – Ha nem tudtatok megfelelő öltözéket kínálni nekem, most már ne is próbálkozzatok!

 – Még hozhatunk, felség.

 – Döntöttem! Így fogadom a követet, a reggeli köntösömben. A szolgák vezetője jól láthatóan megrökönyödött.

 – No de, uram! Nem illendő...

 – Pofa be! – recsegte Ghotagrom derűs tekintettel. – Magadnak köszönd! Jobban kellett volna válogatnod!

 – Kérlek, uram, Legfőbb Kerítő – rimánkodott az udvarmester –, engedd, hogy gyűjteményed legkedvesebb darabjait hozassam eléd! Groomsra esküszöm, bőségesen lesz miből választanod!

 Ghotagrom azonban kéjes örömmel zárta le a vitát.

 – Kussolsz, takarodsz.

 – No de...

 – Tűnj már el! Holnap reggelig ne is lássalak!

 Az udvarmester kurtán tapsolt, és intett alantasainak. A pompás ruhadarabokat hordozó szolgák szótlanul kisorjáztak az ajtón.

 A Legfőbb Kerítő széthúzta magán aranyszálakkal hímzett, kanárisárga köntösét, és jó alaposan meglocsolgatta testét kedvenc illatszerével, rózsavíz és fekete oposszummirigy ravasz keverékével.

 Gondosan megfésülte kurta szakállkáját a tükör előtt, és hiányos arcszőrzetét igyekezett úgy elrendezni, hogy a „molyrágta" foltok nagyjából takarva legyenek. Aztán amikor végzett, a faragott nyelű gyöngyházfésűt beletűzte boglyas kontyába; egyrészt „extravagáns" díszítésül, másrészt, hogy szükség esetén kéznél legyen.

 Összehúzta magán sárga köntösét, és miután még egy utolsó pillantást vetett önnön tükörképére, ásítozva, unott képpel átsétált a fogadóterembe. A palota legdíszesebben, legpazarabbul berendezett helyisége kimondottan arra szolgált, hogy elkápráztassa és lenyűgözze vendégeit, üzleti partnereit. Hiába no, akinek van pénze, annak ezt meg is kell mutatnia a világ számára, a Kerítők íratlan, ősi törvénye szerint.

 A terem, hosszúságát és szélességét tekintve nem volt túl hatalmas, ám mégis óriásinak tűnt roppant belmagassága és színes, üvegkupolás mennyezete miatt, melyen besütött a napfény, és játékos megvilágításba borította még az árnyasabb alkóvokat is.

 Odabent egyelőre csak két alabárdos testőr posztolt a trónszék mellett, a túloldalon pedig néhány tétova szolga lökdösődött és acsarkodott. A sarokban lefetyelő mászkálókra kötöttek fogadásokat, hogy vajon melyikük végez leghamarabb a maga moslékadagjával. Legtöbben az egyik széles tomporú nőstényre fogadtak, és az okozott némi felbolydulást közöttük, hogy egy nyikhaj, beesett horpaszú, vékonydongájú hím felborította az esélyesnek tűnő nőstény tálkáját, és a padlóról nyalta a moslékot. A szolgák azon vitáztak, érvényes-e így a fogadás avagy sem. E tekintetben megoszlottak a vélemények; már-már ölre mentek.

 Ghotagrom általában maga is nagy élvezetet talált a szerencsejátékokban, de most nem érzett semmiféle érdeklődést vagy késztetést. Sürgetőn tapsolt.

 – Elég ebből! – parancsolta pattogós, tettekre sarkalló hangon. – Szolgák sorakozzanak! Mászkálók mászkáljanak!

 Máris előkerültek az ösztökék, és a szolgálók megbolygatták a lefetyelésbe feledkezett mászkálókat. Határozott csapásokkal és szitkokkal elterelték őket a tálaktól, és arra nógatták azokat, hogy végezzék a rájuk osztott szerepet.

 – Mászkálók, mászkáljatok!... Gyerünk, gyerünk, mozogjatok, lusta állatok, Yekken^[6] vigyen el benneteket!

 A mászkálók megértették, hogy az étkezés véget ért, és nem ellenkeztek; hangtalanul összevissza mászkáltak a fogadóteremben, bár többnyire a falak közelében maradtak, és leginkább az árnyas sarkokat, a homályos alkóvokat részesítették előnyben.

 Aranykéz Ghotagrom fellépett a kétlépcsős márványemelvényre, melynek tetején pompázatos fénnyel sziporkázott az aranykeretes, drágakövektől díszes fogadószék, mely oly remek mívű alkotás volt, hogy valószínűleg Maldiberan számos országának uralkodója első szóra elcserélte volna érte saját trónszékét.

 A Legfőbb Kerítő szeme most is – mint mindig – elfelhősödött kissé e drága karosszék láttán, és enyhén meghatódott. Isteni totemként imádta ezt a széket, és áldotta a nagyapja eszét, aki annakidején nem sajnálta sem a pénzt, sem a legkülönfélébb kényszeri eszközöket, hogy rávegye a legkiválóbb mestereket az elkészítésére.

 Simogatta a tekintetével, de egyelőre még nem tette ülepét a vörös bársony ülőpárnára.

 – Hol van Agyar? – pattogott. – És hol a mágus?! Hol késnek?! Nehogy már én érkezzek elsőnek!

 A káposztafejű főszolga ott sündörgött körülötte.

 – Ó, Legfőbb Kerítő, elfelejtetted, hogy tegnap te magad küldted portyázni Rőt Agyart? – A fickó a kezét tördelte. – Ő még nem tért vissza... de a mágus már a helyén ül, felséges uram.

 Ghotagrom leslattyogott a trónszékétől a jobb oldalt álló, díszes paravánhoz, és miközben kikerülte szobormereven posztoló alabárdosát, csaknem felbukott az egyik mászkálóban, ami vétlenül épp az útjába került.

 – Ffaggh! – sziszegte dühösen, és horpaszon rúgta a csupasz testűt. – Grooms rogyasszon meg!

 A mászkáló megnyikkant, eldőlt, de aztán a főszolga botjától sürgetve, sietve folytatta útját. Ghotagrom intett a szolgájának, hogy ne püfölje tovább a nyavalyást, aztán elfordult, és bekukkantott a színes paraván mögé.

 – Hé, Nyálas! – üdvözölte az ott üldögélő embert, és kedélyesen ráröhögött. – Már megint a tolladat nyálazod, ember? Vagy valami egészen mást?

 A magas, hosszúkás fejű, lenszőke hajú, csupasz képű, búzakék szemű fiatalember, aki korát tekintve nagyjából egyidős lehetett Ghotagrommal – külsejét nézve viszont inkább a kisöccsének látszott – rezzenetlen képpel reagált.

 – Mint azt te is tudod, barátom, a nevem nem „Nyálas", hanem „Nyájas" Yl'Agdardagh.

 Ghotagrom lekezelően legyintett.

 – Grooms rogyasszon meg, na és aztán? Nyálas vagy Nyájas, hát nem mindegy? Mindkettő egykutya. Elvégre te csak egy ember vagy, akit nem azért fizetek, hogy vitatkozzon velem, hanem azért, hogy tanácsokat adjon, ha azt igénylem.

 Yl'Agdardaghot nem lehetett kizökkenteni szenvtelen tónusából; a búzakék szempár még csak nem is pislogott.

 – Nem, barátom – mondta közönyösen –, te nem a tanácsaimért fizetsz, hanem azért, hogy a mágiámmal szolgáljalak és a védelmedre legyek. Azt, hogy néha-néha, barátságunk örvén, merő kedvességből ellátlak egy-egy jó tanáccsal, tekintsd egyfajta bónusznak, de ne alapvető elvárásnak.

 Aranykéz Ghotagrom kedvtelve méregette a pimasz emberfattyat. Még a legközelebbi rokonainak sem engedett meg ily arcátlanul vakmerő hangnemet és ily nyílt feleselést, mint Yl'Agdardaghnak. A fehér hajú bérmágus volt az egyetlen a környezetében, aki folyamatosan „barátom"-nak titulálta, dacára annak, hogy ő sosem bátorította efféle bizalmaskodásra, és eleinte meglehetősen zavarta. Mostanra viszont már hozzászokott a mágus közvetlenségéhez, és annyit hallotta a „barátom, barátom, barátom" megszólítást, hogy lassacskán már-már csaknem viszonozta azt.

 – Nocsak – dörmögte meglepetten –, új frizurád van, mágus? Úgy nézel ki ezzel az izével, mint valami szemérmes szűzleány!

 Yl'Agdardagh eleddig mindig leengedve viselte egyenes szálú, vállverdeső, lenszőke haját, most viszont két vaskos copfba fonva, vízszintes merevítőcsatokkal ívelve lógatta le azokat feje két oldalán.

 – Zavart már a rendezetlen, hosszú haj. A szemembe lógott, elhomályosította látásomat. Emiatt a változás.

 – Node copfba, Dagh! – viszolygott Ghotagrom. – Kontyoznád fel inkább fejtetőre, mint ahogyan én, férfiként!

 A bérmágus biccentett.

 – Köszönöm, barátom. Értékes és megszívlelendő tanács ez Olyasvalakitől, aki ahelyett, hogy illőn felöltözne, borés zsírfoltos hálóköntösben fogadja egy távoli kontinens királyának követeit.

 – Ez most... gúny volt??

 – Nevezzünk inkább szarkazmusnak! – javasolta a bérmágus, és vállat vont. – De persze megértem, hogy kilógó pöcsöddel kívánod szemléltetni a khumariaknak az igazi, honi orkok és a kivándorolt töketlenek közötti különbséget. Szép, szép az elmélet, ámde elég sokat ront az összhatáson ez a kikericssárga pongyola.

 Ghotagrom megszemlélte hálóköntösét, és sértetten grimaszolt. – Nem is lóg ki!

 – Hidd el, ki fog. És épp akkor, amikor leginkább nem akarnád!

 – Tudod, mit, Dagh? – dörmögte Ghotagrom. – Ha még sokat belepofázol az öltözködési stílusomba, nagyon hamar ott találhatod magad a mászkálók között... ahová tartozol!

 A mászkálók...

 Meztelenre vetkőztetett emberrabszolgák, akiket Ghotagrom drága pénzen vásárolt a Véreskezűektől, és akiket gazdagságának státuszszimbólumaként arra használt, hogy négykézláb járkáltassa őket a fogadótermében, mintegy a pazar díszítés egyfajta hivalkodó, barbár kiegészítéseként. Vásárolt ő másféle emberrabszolgákat is, a kutyákat, akiket a Véreskezűek harcra nemesítettek és veremharcosokká idomítottak. Ghotagrom egy egész falkát tartott ezekből az emberkutyákból, azon céllal, hogy amikor harcra kerül a sor, ezt a falkát zúdítsa rá elsőként az ellenségeire.

 Viszont a mászkálók csupán „extravagáns" díszeknek számítottak.

 – Tudod, mit? – visszhangozta az embermágus az ork gazda szavait. – Fél pillanat alatt elrohasztanám az undorító rózsavíztől bűzlő húsod, ha ezzel próbálkoznál.

 – És ez lenne életed utolsó varázslata! – recsegte Ghotagrom. – Agyar menten a nyakadat szegné!

 – Ó, igen? – Yl'Agdardagh nevéhez méltó nyájassággal mosolygott. – Igencsak meglepne, ha a piros fogú, harapós kutyád képes lenne megkarcolni a Sebezhetetlenség Kilencedik Héját, amivel körülveszem magam. – Még szélesebben mosolygott. – Ha pedig valami módon mégis áttörne a védelmemen, az ő húsát is elrothaszthatnám...

vagy egy pillanat alatt elteleportálhatnék valahová messze, nagyon messze.

 Aranykéz Ghotagrom eltűnődött ezen.

 – Te... tényleg ennyire hatalmas mágus vagy?!

 – Hatalmasabb, mint hinnéd – sustorogta Yl'Agdardagh félelmetesen. – Tán szerénytelenségnek hangzik... de bizton állíthatom, senkit nem tudok a Kondor Birodalomban, aki dacolhatna velem! Talán még maga Grooms se tudna elpusztítani engem...

 Ghotagrom a szemöldökét ráncolta.

 – Hát ezt tényleg nem hittem volna... hogy ekkora hazug vagy!!

 – Légy boldog, barátom, hogy élvezed a bizalmamat! Örülj, hogy téged szolgállak, és nem ellened vagyok! Kondor egyik legerősebb mágusát tudhatod magad mellett, erről biztosíthatlak! Amíg én létezem, senki nem árthat neked! Legalábbis mágiával nem...

 – Ez épp elég. Hisz' Agyar meg épp azon van, hogy ne férhessen senki hozzám holmi fegyverekkel.

 Nyájas Yl'Agdardagh szélesen mosolygott. Úgy, ahogy egy éhes puma vicsorog leendő áldozata láttán.

 – Aggódásra semmi okod, barátom. A legjobb kezekben vagy.

 – Na ja... én is ettől tartottam. – Ghotagrom ásított, és a zoldrun előtt heverő borantekercsre pislogott. – Mit firkálsz, Dagh? Már megint a buta meséidet írod?

 – Úgy érted, Groomar ostromának történetét? – A mágus nem zavartatta magát. – Találtam néhány érdekes feljegyzést a könyvtáradban, melyek egészen más megvilágításba helyezik annak a hadjáratnak a végkifejletét. Néhány lényeges momentum persze még mindig homályos, de talán egyszer majd, ha kegyes hangulatban leledzel, barátom, megtisztelsz azzal, hogy megosztod velem a te sajátságos szerepedet...

 Aranykéz Ghotagrom jóízűt röhögött ezen a naiv feltételezésen.

 – Nem volt nekem semmiféle szerepem – szögezte le vigyorogva. Aztán kacsintott. – De még ha lett volna is, ismered a mondást: a Kerítő kerít, és csak a hülye dumál.

Nos, igen. Ghotagrom sok hibával bírt, de nem véletlen, hogy az utódlás tekintetében épp őrá esett apja választása a hat fiúsarj közül. Ghotagromnak két bátyja és három öccse volt, ám a Kerítőknél az öröklést nem a születési sorrend, hanem a rátermettség határozza meg. Ghotagrom e tekintetben messze kimagaslott fivérei közül. Vérbeli Kerítő volt; kimondottan trónra született. Ismert minden fortélyt, minden rafinériát, minden üzleti fogást; a legkilátástalanabbnak látszó helyzetben is megőrizte önuralmát, és minden egyes üzletből a lehető legtöbbet csikarta ki. És amíg készséggel és szószátyár módon fecsegett mindenféle lényegtelen dolgokról, az igazán fontos ügyekben hallgatott, akár a sülthal.

 Esze ágában sem volt beavatni kedvenc bérmágusát hirtelen meggazdagodásának titkába. Találgassa csak Dagh, hogy vajh, mi volt az ő szerepe a Nagy Hadjárat utolsó felvonásában! Sosem fogja megismerni a legfontosabb részleteket! Pedig biztosan megnyúlna a képe, ha hallaná...

 Aranykéz Ghotagrom volt az, aki vakmerően és szemrebbenés nélkül megsarcolta Yvorl Groomar alól visszavonuló seregét. Fortélyos csapdába csalta a kimerült Káosz-csapatokat, és tekintélyes összegű „vámot" követelt tőlük. Igaz, pengeélen táncolt, hiszen a feszült hangvételű tárgyalások alatt olyan lincshangulat alakult ki, hogy fivérei már-már azon kezdtek vitatkozni, ki legyen a törzs új vezetője. Ugyanis szinte mindenki biztosra vette, hogy a Viharóriások felbőszült vezére, Redant Mal'Ychert, a veszett hírű meirani, előbb-utóbb cafatokra szabdalja – vagy szabdaltatja – a pofátlan Ghotagromot, aki nem tágított attól a szemérmetlen összegtől, amit a kiéhezett sereg élelmezéséért és a Vas-hegységen való biztonságos átkalauzolásáért követelt. Ám végül a dühöngő Redant Mal'Ychert – Groomsnak hála! – inkább fizetett, és Aranykéz Ghotagrom tekintélye (és magánvagyona) soha nem remélt magasságokba szökkent.

 Akadt persze némi bibi, ám az üzletnek ezen része végképp azon dolgok közé tartozott, amikről Ghotagrom nem beszélt. Es amikre még gondolni sem szeretett.

 Viszont a megszerzett vagyonból megerősíthette hatalmát, és felépíttethette végre régóta vágyott, aranytetejű palotáját; természetesen a legjobb és a legdrágább Aranyfülű mesterekkel, és örökéletű használati alapjogot vásárolhatott a Kifacsaró Nővérek szajhacégnél, akiktől a lehető legjobb szolgáltatásra számíthatott.

 Ghotagrom elmerengett kissé a Kifacsaró Nővérek szolgáltatásain, de nem adhatta át magát a kellemes emlékeknek, mert udvarmestere zavartan toporgott előtte.

 – Uram, a khumari követ...

 Ghotagrom vállat vont, visszasétált díszes trónszékéhez, és elterpeszkedett benne. Hanyagul intett a még mindig ott tüsténkedő káposztafejűnek.

 Na, mi van már? Készen állok fogadni a követet.

 – Ööö, uram... ha kegyeskednél összehúzni a köntösödet! – Mi? – horkant fel Ghotagrom értetlenül. – Hogy?!

 – Már én is szóltam az előbb – vetette oda hanyagul a zoldrun varázsló a paravánja mögül. – Kilóg a lóláb, barátom.

...

Aranykéz Ghotagrom ásított. Mindig is utálta az efféle hivatalos procedúrákat. Persze, ha jó üzlet kínálkozott, igyekezett jó képet vágni a dologhoz, ám most – így, harmincon felül, az öregség küszöbén – nem érzett sok kedvet a színleléshez. Szokványos tárgyalás ígérkezett, soksok szóvirággal, semmitmondó, fellengzős kijelentésekkel. Már jó előre unta az egészet. Ám amikor feltárult az ajtó, álláspontja pillanatok alatt gyökeresen megváltozott.

 A khumari követ négyfős kísérettel érkezett. Ketten közülük afféle úri szolgák lehettek, jó ruhában, díszes faragású faládát cipelve. Nyilvánvalóan ajándékokat hoztak, ám sajnálatos módon nem eleget, mivelhogy azok ketten egyáltalán nem roskadoztak a láda súlya alatt.

 Ha aranyakkal lenne tele, földig görnyednének!

 Azonban nem ez a két szolga és még csak nem is a láda keltette fel Ghotagrom figyelmét, hanem a kíséretnek az a két tagja, akik leghátul lépkedtek: két félvér nő.

 De micsoda pompázatos nőstények!

 A Legfőbb Kerítőnek még a lélegzete is elakadt, amikor megpillantotta őket. Amióta az eszét tudta, nagy rajongója volt a női bájnak, és e pillanatban úgy érezte, Grooms küldte hozzá ezt a két nőcsodát, teljesítve ezzel legtitkosabb vágyait.

 Magasabbak és vékonyabbak voltak az itteni ork asszonyoknál, és a mozgásuk is könnyedebbnek, kecsesebbnek hatott. Félvérek voltak, ez egyértelmű, ám, hogy emberek lehettek-e az őseik között avagy valamiféle ledér tündenépség, azt nehéz lett volna megállapítani. Bájos arcuk, mandulavágású, keskeny szemük és apró orruk arra utalt, hogy talán jidori lehetett valamely ősük, ámde szokatlan magasságuk és légies könnyedségük cáfolta ezt. Egyszerre léptek, együtt mozogtak, mintha egymás tükörképei lennének. Egyikük égővörös hajú volt, társának szőke fürtök hullottak a vállára, ám még így is annyira hasonlítottak egymásra, mintha egyazon anya szülte volna őket, egyazon napon. Ikrek lehettek, és hajszínükön kívül szinte semmi nem különböztette meg őket. Mindketten sötétkék selyemköpenyt viseltek, melyet szemérmesen összefogtak ugyan valamelyest a testük előtt, ám minden lépésnél elővillantak mezítelen, nyúlánk combjaik, formás térdeik és még formásabb bokáik, és egy olyan jó szemű ork, mint Ghotagrom, még mélyebbre látott a köpeny alá.

 A nőstények áttetsző, lilás fátylakat viseltek a sötét köpeny alatt, és ahogy csípőjüket tekergetve, csábosan bevonaglottak, megfeszülő, telt mellük csaknem szétpattintotta a vékony bőrpántok által tartott aranyszínű mellkosarakat, míg csillogó drágakövekkel díszített, féltenyérnyi szeméremfedőjük minden lépésükre meg-meglibbent, azzal kecsegtetve, hogy a következő mozdulatnál lehullanak és feltárják a mögöttük lévő, érzéki kincset.

 – Fekete Mogard nagyúr, Khumar királyának, a nagyméltóságú Hektanomak személyes követe – jelentette be szertartásosan az udvarnok, és Ghotagrom csak most pillantott rá a kis csoport élén haladó orkra.

 Nagydarab, hájas fickó volt, tekintélyes tokával, vaskos barkóval, sűrű, fekete pofaszakállal. Nem volt nehéz kitalálni, honnan kapta a „Fekete" előnevet; boglyas, hollófekete haj keretezte arcát, mint ahogy szurokragacs szeme fölött is sűrű, éj sötét szemöldök növekedett. A pofáját és a tagjait borító szőrzet is szürkésfekete volt, és úgy tűnt, még az agyarait is ilyenre festette. Puritán módon öltözködött; még ládacipelő szolgái is díszesebb hacukákat viseltek nála. Durva, bő szabású, fekete csuhájával még egy nincstelen szerzetes sem büszkélkedett volna, sötét bőrsaruja viseltesnek tűnt és szakadozottnak. Az öltözködésre általában kényes Ghotagrom a legcsekélyebb eleganciát vagy kellemet sem bírta felfedezni, ami arra utalna, hogy egy távoli földrész királyának becses követét fogadja. Azonban, bár ízlése nyilván nem volt ennek a fickónak, gazdagságát a szerény öltözék fölé jól láthatóan kirakta. Akkora vaskos aranylánc lógott a nyakában a hájas mellkasra, aminek súlya alatt egy cingárabb ork jócskán meggörbült volna. Mi több, díszes gyűrűket viselt minden ujján; sőt, még egyes lábujjain is. Ehhez mérten szinte hiányérzetet keltett azzal, hogy egyik füléből sem lógott vastag aranyfüggő, és az orrában sem fityegett karika.

 Bár az illő öltözködéshez nem konyított, rendkívül szokatlan külsejével mégis kivívta a piperkőc Ghotagrom elismerő figyelmét.

 Eközben a követ és kísérete odaértek az emelvény elé. A ládavivők letették terhüket, és fél térdre ereszkedtek. Mögöttük a bájos ikernőstények ugyanígy cselekedtek. A szuszogó, hájas követ térde is megroggyant.

 – Kelj fel, Fekete Mogard, nem kell letérdelned előttem! – intett nagylelkűen Ghotagrom.

 És legnagyobb megdöbbenésére a hájas követ imigyen felelt:

 – Köszönöm kegyességedet, Ghotagrom király, letérdelni nem volt szándékom. Csupán megmacskásodott a térdem a hosszú várakozás alatt, melyre rákényszerítettél. Ghotagrom, aki mindeközben a nőket szemlélte, gyanakodva pislogott a khumari követre. Micsoda arcátlan pimaszság! Honnan veszi a bátorságot, hogy így beszéljen ez a senkiházi?! Na jó! Illő választ kap! Ghotagrom összecsapta a kezét. – Mászkálók! – kiáltotta harsányan. – Mászkáljatok! – Aztán a követhez fordult, és megvetően nyilatkozott. – Ocsmány, értéktelen emberállatok... tudniuk kell, hol a helyük, nem de bár? – Úgy tett, mintha e pillanatban ismerte volna fel, hogy hibázott. – Ó, megbocsáss, követ... megfeledkeztem azon tényről, hogy a te királyod... a nagyméltóságú Hektanor is ember! – Sajnálkozva grimaszolt. – De ha már szóba került... tényleg, hogy viselitek? Hogy lehet egy ember az orkok királya? Hm? Még úgy is, ha a gúnyneve „Rettenetes"? – Oda sem figyelve a várható megrökönyödésre, ismét sürgetően tapsolt. – Mászkálók! Gyerünk, gyerünk, gyorsabban mászkáljatok, különben ebéd helyett jófajta korbácsot kaptok! – A követre vigyorgott. – Nos, mifelénk így bánnak az emberekkel. Tifelétek hogyhogy nem? Nagyjából arra számított, hogy a hosszasnak ígérkező társalgás pillanatokon belül véget ér. A hájas khumari azonban egyáltalán nem vette fel a gúnyolódást. – Ajándékokat hoztam neked, Ghotagrom király – jelentette be zavartalan nyugalommal. – Ládányi aranyat és ékszert, meg e két becses leányzót, kiknek különleges képessége bizton elbűvöl majd téged, kiről köztudott, hogy kedveli a női bájakat. Ghotagrom egy pillanatig megszólalni sem tudott. A két pompázatos nőstény – ajándék!? Hohóóóóóó! Ha így van, hát ostoba hiba volt gúnyolódni egy olyan királyon... még ha az csak egy gyalázatos ember is... aki ily találó ajándékkal kedveskedik! Míg ezen tipródott, a két szolga felnyitotta a ládikát, és megmutatta annak tartalmát: csillogó aranyakat, drágaköves ékszekereket, és mindezek tetején egy káprázatos, gyerekfejnyi kristályt.

 – Elfogadod az ajándékokat, Ghotagrom király? Aranykéz Ghotagrom csupán a szeme sarkából észlelte a ládányi arany és drágakő csillogását, és bár nyomban megfordult a fejében, hogy aki ilyen rendkívüli ajándékot küld, nyilván jó üzletet remél... ...nem bírta levenni tekintetét az elbűvölő nőstényekről. Francba az aranyakkal! Ez a két nő a valódi érték! Ám nem lett volna igazi Kerítő, ha kimutatja meglepetését és örömét. Faarccal kommentálta a dolgokat:

 – Az ajándékokat elfogadom, ámde felhívom a figyelmed arra, hogy ne nevezz királynak! A megfelelő megszólítás: Legfőbb Kerítő! Megértetted? – A „nyájas" tárgyalási taktikának megfelelően mutatott némi érdeklődést az ajándékok iránt. – Az a kristálygömb ott az aranyakon, értékes, ugye? És az ajándéknők különleges képessége vajh miben rejlik?

 – Igen, Legfőbb Kerítő, a kristálygömb kifejezetten értékes kincs, lévén mágikus tulajdonságú... és a leányzók, több elismerésre méltó képességük mellett mesterei egyfajta táncnak, mely rabul ejti a testet és a lelket. Engedd meg, hogy közelebbről is bemutassam őket neked. – A követ megvárta, amíg a két nő felegyenesedik, és széttárják sötétkék köpenyeiket, megmutatva domborodó bájaikat a rafinált fátylak alatt. – Noyk és Kyon, ikernővérek, kik már alig várják, hogy elbűvölhessenek.

 Nos, a Legfőbb Kerítő momentán nem bírta megőrizni a Kerítőkre oly annyira jellemző „hűvös érdektelenséget". Egészen belelkesült.

 – Noyk és Kyon? Egyazon név megfordítva... visszafelé olvasva... hah... elölről és hátulról! Tetszik! Bevallom, tetszik!

 – Igen, Legfőbb Kerítő – mormolta Fekete Mogard, és nem fordította el a tekintetét a Ghotagrom combjainál szétcsúszott köntösről tetszésed mértéke nyilvánvaló...

 – Hagyjuk a dicsőítést! – indítványozta Ghotagrom. – Tekintsük meg inkább az értékes ajándékokat!

 Fekete Mogard fejet hajtott a kívánság előtt.

 – Én magam is épp ezt akartam kérni, Legfőbb Kerítő. Megengeded tehát, hogy a közeledbe menjek, és megmutassak valami érdemlegeset?

 – Úgy értettem, hogy az iker leányzók... – Ghotagrom vállat vont. – Na jó, esetleg feljöhetsz te is.

 Fekete Mogard kiemelte a gyerekfejnyi kristálygömböt a kincsesládából, és a kecses ikernővéreket maga előtt terelve fellépkedett a lépcsőn a trónhoz.

 Amikor felértek, Noyk és Kyon lecsatolták vállukról a sötétkék köpenyeket. Ott álltak szemérmes fátylakban, alig takaró mell és szeméremvédőkben.

 – Igen – motyogta Ghotagrom elismerően –, az ajándék káprázatos! Elismerésem Hektanor királynak! Fel nem tudom fogni, hogy találhatta el ennyire az ízlésemet!

 – Mielőtt belemerülnél az ízlésed szerinti ajándékok kiélvezésébe, Legfőbb Kerítő, lennél oly szíves futó pillantást vetni erre a csodás gyűrűre, amit az ujjamon viselek?

 Ghotagrom türelmetlenül odapislantott.

 Megremegett.

 Erőnek erejével kellett visszafordítani a tekintetét a rúnamintás pecsétgyűrűre.

 – Grooms rogyasszon meg! – csikorogta elképedve. – Ez... ez... ez nem Rettenetes Hektanor gyűrűje!

 – Bizony hogy nem az, Ghotagrom – vágta vissza a hájas ork diadalmasan. – Hazudtam. Nem a khumari király követe vagyok. Soldron Seliarnak, a volenai Átokúrnak személyes üzenetét hozom!

...

Az ezt követő események villámgyorsan zajlottak.

A két nőstény sebesen mozdult. Hogy áttetsző fátyolruhájuk mely titokzatos rejtekéből rántották elő fegyvereiket, nem lehet tudni, ám mire bárki is felfogta volna, mi történik, kecsesen odaszökkentek a trón két oldalán mélázó alabárdosokhoz, és csillanó, arasznyi tűket döftek a nyakukba. A testőrök menten összerogytak, anélkül, hogy nyikkanni bírtak volna.

 A ládacipelő szolgák szintúgy megélénkültek. Egyikük az ajtóhoz rohant, és elállta az útját a meghökkent inasoknak, mielőtt elszelelhettek volna. Szabad szemmel alig lehetett követni kezének mozgását. Jobbra-balra csapott, kettőt-hármat, és a rémült palotaszolgák sorra zuhantak el.

 Társa pedig a nagy fejű udvarmestert vette kezelésbe; megragadta, és a falhoz préselte.

 – Sikoltozz csak! – biztatta olyasféle mosollyal, ami tudatta, hogy épp fordítva gondolja.

 Persze, hogy amaz nem mert hangoskodni.

 Az ál-khumari két ujjal megszorította a fickó torkát, és amikor elengedte, az udvarmester ott maradt a falnak támasztva, álló helyzetben, kimeredt szemmel, ledermedve, akár egy szobor, jajdulásra nyitott szájjal. Mégis: némán.

 Mindez hangtalanul történt, de azok az őrök, akik a fogadóterem ajtajának túloldalán posztoltak, mégis meghallhattak valamit, mert benyitottak és bekukkantottak. Az ajtónál álló „khumari" torkon vágta az egyiket a tenyere élével, a másikat berántotta, elgáncsolta, majd pedig a földre szorította. Gyors mozdulat, és a palotaőr nem vergődött tovább.

 Néma csend támadt, csupán a meztelen mászkálók fojtott szipogása hallatszott. A négykézláb csúszkáló emberállatok a legtávolabbi sarokba gyűltek, és halkan nyüszítve, összebújva kerestek menedéket.

 Ghotagrom nagyjából ekkor ocsúdott fel a gyűrű látványa okozta döbbenetből.

 – Úúúúúúúgy?! – kiáltotta vérszomjasan. Felugrott trónjáról, és a fegyveréért kapott.

 Beletelt néhány tétova mozdulatba, mire rádöbbent, hogy egy szál hálóköntösben van, és az egyetlen fegyver, amit marokra foghatna, immár nem kandikál elő a ruha résein oly peckesen, mint nem sokkal ezelőtt.

 Fekete Mogard, a kristálygömböt maga előtt tartva, fellépett a lépcsőn.

 – Bocsáss meg a rámenősségemért! Nem kívánunk kárt okozni sem benned, sem az alattvalóidban... csupán elkábítottuk őket, és egy órán belül magukhoz térnek... de az én uram és parancsolóm a lelkemre kötötte, hogy mindenképp biztosítsam feltétlen figyelmedet.

 A hájas ork a feje fölé tartotta a kristálygömböt két kezével, és érthetetlen varázsszavakat kántált.

 Ghotagromnak torkán akadt a kiáltás. Ugyanis...

 Megelevenedni látszottak hidegleléses látomásai!

 A kristálygömb belsejében madzagvékony, világosszürke füstszálak kanyarogtak, vastagodtak, formálódtak, pamacsokká sűrűsödtek, egyre sötétedtek, végül koromfeketévé váltak, és ez a feketeség áttört a gömb zártnak tűnő felszínén, és kitódult a terembe. Egyre növekvő, örvénylő, sötét foltok kavarogtak a kristálygömb körül, melyek megragadták és rabul ejtették a Legfőbb Kerítő tekintetét, letaglózták minden érzékét. Az egyik pillanatban még a trónszéke előtt állt, és mire kettőt pislogott volna, már az ork pokol legsötétebb zuga elevenedett meg előtte. Az a lidércnyomás zúdult rá, amelyről már oly sokszor álmodott...

 Sötétben suttogó, dobhártyakarcoló hangok, misztikusan vöröslő, testetlen szemek, amorf végtagnélküli, másvilági szörnyek, véres, gennyes lucsokban tekergő kígyószerű nyúlványok, csapkodó krokodilfarkak, vonagló, kínlódó, megcsonkított testek ezrei, tízezrei.

 S ott, ahol pár pillanattal ezelőtt még a kristálygömb volt, már egy dunyha nagyságú, koromfekete füstfelhő lebegett, melynek mélyén tenyérnyi méretű, sötétvörös foltok parázslottak fel, akár valami gigászi szempár, mely őt bámulja. Szenvtelen tekintet, mely oly könyörtelen ridegséget és közönyt hordozott magában, amilyennel a Kerítő e világban még sosem találkozott.

 Ghotagrom erőnek erejével kitépte magát a látomás hatása alól, és torkából előtolultak végre az elfojtott hangok.

 – Áááááááááááááááááááá! – ordította iszonyodva. – Itt van! Ő az! A pokolbéli rémség, ami megfertezi álmaimat! – Menekülni nem bírt, de segítségért ordított: – Dagh! Yl'Agdardagh! Grooms rogyasszon meg! Hol a fenébe késlekedsz?! Azt hazudtad, bármitől megvédsz... te átkozott emberkutya! Daaaaagh!

 „Kondor egyik legerősebb mágusát tudhatod magad mellett, erről biztosíthatlak! Amíg én létezem, senki nem árthat neked! Legalábbis mágiával nem...”

 A paraván, mely mögött a zoldrun mágus üldögélt, most nagy csattanással feldőlt, és mögüle a lenszőke emberférfi ugrott elő. Értetlenül, zavart képpel, egyik kezében egy kalamárissal, a másikban egy kihegyezett lúdtollal.

 Egy hosszú pillanatig, amíg befogadta és felfogta a helyzetet, dermedten állt. Nem csupán arról volt szó, hogy eleddig nem követte az eseményeket és paravánja mögött annyira belefeledkezett Groomar ostromának történetébe, hogy még a csatazaj sem zökkentette ki. Még valami mágiát is használt, amivel részben kizárta a külvilágot, hogy elmélyedhessen a munkájába.

 Még a második pillanatban is dermedten állt.

 Aztán a lúdtollról lecsöppent egy kövér tintacsepp. Egyenesen a varázsló ünnepi topánkájának orrára.

 Yl'Agdardagh kiszabadult dermedtségéből.

 – Shadarr! – harsogta, és egész testében megreszketett, mintha villámcsapás futott volna végig a gerincén.

 – Noyk! Kyon! – recsegte Fekete Mogard.

 A két félork nőstény sebesen mozdult az ember irányába. Yl'Agdardagh azonban nem várta tétlenül őket.

 – Shadarr! – kiáltotta ismét. A tintatartót a vörös hajú nőre hajította. A kalamáris hangos pukkanással szétrobbant, amikor a kemény testnek csapódott, és Kyont kékes-lilás lángok burkolták be.

 Szinte még ugyanazon szívdobbanáson belül érkezett a szőke Noyk, és a mágus nyaka felé döfött arasznyi tűjével.

 Csakhogy Yl'Agdardagh ekkor már nem volt ott.

 Egyszerűen kifakult arról a helyről, ahol állt, és egy tizedmásodperccel később a levegőbe döfő nőstény háta mögött materializálódott. Marokra fogta a lúdtollat, mint valami tőrt, és hátulról Noyk jobb vállába döfte.

 A kihegyezett lúdtoll úgy szaladt bele a szőke nősténybe, akárha vajból lenne az a karcsú test, és szinte azon pillanatban szikrákat vetett, égni kezdett.

 Noyk felbukott a csapás erejétől, és vállában a lángoló lúdtollal kínlódó vergődésbe kezdett.

 Yl'Agdardagh nem foglalkozott tovább vele. Szemmel alig követhető sebességgel felrohant az emelvényre, és oltalmazón ugrott a Legfőbb Kerítő elé.

 – Azt ígértem, megvédelek, barátom! – harsogta diadalmasan. – És most magad is láthatod, hogy nem a levegőbe beszéltem! Menj hátrébb! Engedd, hogy én nézzek szembe vele!

 Ghotagromot nem kellett túl nagyon biztatni. Behátrált a trónszéke mögé. El kellett volna szöknie, olyan messzire, amilyen messzire csak bír...

 ...de persze ez volt a legnagyobb távolság, ameddig a lába vitte.

 – Űzd el! – kiabálta magából kikelten. – Győzd le! Semmisítsd meg, alázd meg... és én gazdaggá teszlek! Gyerünk, Dagh, barátom, Grooms rogyasszon meg, mutasd meg neki, mit tudunk!

 Yl'Agdardagh sebesen varázsolt; ezúttal hosszabb szöveget mormolt:

 – Shadarr a shadarrakh arann da rahhk! Sötétség utazója, engem láss, engem kövess, az én szemembe nézz!

 – Milyen kár! – motyogta kelletlenül Fekete Mogard. – Mily esztelen elpocséklása ez a tapasztalatlan tehetségnek!

 – Sötét utazó! – harsogta az embervarázsló. – Legyőzlek téged! Elűzlek téged, mindörökre, az Ork Pokol leges-legmélyebb mélységébe!

 – Sajnálom, fiam – dörmögte szánakozva a hájas ork. – Mielőtt az én hatalmas nagyuram leereszkedne hozzád... az én hályogos, öreg szemembe kell beletekintened.

...

Ghotagrom fel sem fogta, mi történt. Az egyik pillanatban még bizakodva bámulta kedvenc udvari varázslóját a trónszéke mögül, a következő minutumban pedig már kiszolgáltatottan térdelt márvány emelvényén. Nem tudott sehová máshová nézni, csakis arra a félelmetes szempárra, amely az örvénylő sötétség közepén lebegett.

 S hogy hová lett utolsó mentsvára, a zoldrun varázsló?

 Erre a kérdésre nehezen bírt volna választ adni. Hisz' mindössze annyi történt, hogy Yl'Agdardagh elfogadta a kihívást, és hetykén belenézett Mogard éjfekete szemébe...

 Aztán pedig térdre rogyott, nyöszörögve hajlongott, és affélét jajveszékelt, hogy oda a szeme világa.

 Az tény, hogy az egyik szeme valóban kifolyt... de mi a helyzet a másikkal?? Miért adja fel ily hamar a küzdelmet, amikor a jobb szeme még épen maradt?!

 – Nézz fel, Kerítő! – parancsolta Fekete Mogard szinte atyai jóindulattal. – Nyisd tágra füled, és hallgasd, mit kíván szólni hozzád kegyes gazdám.

 A sötét gomoly immár ott lebegett a fél térdre ereszkedett Kerítő előtt, és teljesen betöltötte látóterét. Ghotagrom csupán a szeme sarkából észlelte, hogy a két nőszemély már nem kínlódik tovább; eloltották a ruháikat nyaldosó lángokat, térdre ereszkedtek, és kettejük között a szeme világát sirató zoldrun varázslót is térdre kényszerítették.

 Aztán a sötétség teljesen körülfolyta őt, és immár semmi mást nem látott, semmi mást nem érzékelt, csak maga körül a hömpölygő fekete füstöt. Ez a tömény kavargás nem formázott semmiféle alakot, ám az az égővörös szempár, mely kitekintett a mélyéről, szinte isteni hatalom jelenlétét közvetítette. Olyasvalakinek a kisugárzását, akivel életében csupán egyetlen egyszer találkozott... mégsem tudta elfeledni a belőle áradó erőt, ezt a semmi mással össze nem hasonlítható kiszolgáltatottság-érzetet.

 – Ghotagrom, te Aranykezű! – suttogta a megfoghatatlan, földöntúli hang, melynek hallatán a Legfőbb Kerítő iszonyodva szorította össze az állkapcsát, hogy fogainak kocogásával meg ne zavarja a megidézett szellemet. – Emlékszel rám?!

 – Sold... Soldron Seliar – hebegte Ghotagrom, és ha lehet, minden eddiginél jobban belesápadt saját vakmerőségébe, hogy botor módon néven merészelte nevezni a rettegett Átokurat^[7]. Hasra vetette magát, és homlokát a márványemelvényhez szorította. Közvetlen közelről látta a halvány erezetet, és elképzelte, vajh, milyen lesz ez pillanatokon belül, amikor szétmázolódik rajta kifröccsenő agyveleje. – Bo-bocsáss meg nekem, nagytiszteletű püspök! Ké-kérlek, légy kíméletes!

 – A kőbe túrod arcod? Elrejted tekinteted? – A teremben a levegő a testetlen hang minden egyes kiejtett szavával érezhetően hidegebb lett. A trónszék lábain jégcsapok jelentek meg, a bársony ülőpárna bezúzmarásodott... és Ghotagrom úgy érezte, hogy a szívét jeges kéz szorongatja. – Hová tűnt az a pimasz és hetyke fickó, aki tíz éve pofátlanul megsarcolta visszavonuló seregemet?

 – Ó, nagyuram, mindez oly rég történt, én már szinte nem is emlékszem... Az eltelt évek, a sok italozás, a dorbézolás, a kicsapongó életmód elhomályosították mára régi történeteket.

 – A palotád teteje viszont szépen csillog abból az aranyból, amit vezéremtől, Redant Mal'Ycherttől zsaroltál ki a nagy semmi fejében.

 Ghotagrom felkapta a fejét a márványról, és ijedten pislogott bele a feketeségbe.

 – Ne olyan hangosan, nagyuram! Ssssh, ssshh, ha megkérhetlek! Itt még a falnak is füle van! – Kelletlenül grimaszolt. – Én nem nagyon emlegettem ám ittenség a titkos egyezségünket! Te se kiabáld szerte... már ha nagyon szépen megkérhetlek!

– E beszédben csak te meg én vagyunk. Kívül rekedt kettőnkön a külvilág. Nem hallanak illetéktelen fülek.

 – Hála legyen Gro... ööö... mármint... ez nagy megkönnyebbülés, uram. Nagyon-nagyon nem lenne jó nekem, ha az a réges-régi történet kitudódna. Sokan, nagyon sokan esnének a torkomnak jussukat követelve, és vádolnának olyasmivel, amik könnyen súrolhatnák a... a félreérthetőség határait.

 – Tartozol nekem, Aranykezű.

 – Tiéd a lelkem, tiéd az életem, nagyuram – sóhajtotta Ghotagrom megadóan.

 A Halálúr hosszan kivárt. Úgy tűnt, eközben még hidegebb lett. Legalábbis a Legfőbb Kerítő megreszketett.

 – Halld parancsom, Aranykezű, s cselekedj úgy, hogy legjobb tudásod szerint szolgálj engem! Szervezz sereget, lépj szövetségre a szomszédos törzsekkel, vonulj délnek, igázd le, hódoltasd be a déli törzseket, űzd el Kerangort, a nagykodót, ki Grooms Evilági Helytartójának nevezi magát, és foglald el Groomart!

...

Ghotagrom meggörnyedt a hallottak súlya alatt, és olyan kicsire húzta össze magát, amilyenre csak tudta.

 – Nagyuram – nyöszörögte –, tudom, most azt kellene vinnyognom, hogy kérlek, mondd el újra, mert valószínűleg rosszul hallottam... de sajnos tudom, hogy jól hallottam... – Még sírósabbra vette. – Könyörgök, nagyuram... átgondoltad te, hogy kivel beszélsz? Én csak egy nyavalyás Kerítő vagyok! Kentek ezt-azt, ügyeskedek, üzletelgetek... csalok, ahol tudok, meg effélék... de én nem vezetek háborúkat, nem űzök el isteni helytartókat, nem szervezek ostromokat!

 – Majd fogsz.

 – De, nagyúr... ha ezt énrám bízod, a bukást máris biztosra veheted! Tökéletesen alkalmatlan vagyok! Kondor összes orkja közül épp azt az egyet választottad ki, aki nem viheti sikerre a tervedet!

 – Ghotagrom, az Aranykezű... Ghotagrom, az Aranytetős Palota Építője... Ghotagrom, a Fifikás Kerítő!... Szép nevek, amiket te aggattál magadra... Képzeld csak el – folytatta cinikusan Soldron Seliar –, ha nem vállalod a rád bízott feladatot, lesznek majd új, még hangzatosabb neveid is... miután szerte e földön elterjed, miféle szerepet játszottál Groomar ostromát követően és hogy honnan szerezted legendás vagyonodat...

 Ghotagromnak még a háta is borsódzott a szavak hallatán. Ráadásul a tirádák tovább folytatódtak:

 – Ghotagrom, az Áruló. Ghotagrom, a Mocsok. Ghotagrom, az Átkozott... Ghotagrom, Akit A Föld Is Kivet Magából, Amikor Majd Undorral Elkaparják... De tartok tőle, hogy nem sokáig fogod élvezni ezeket az új neveket. Ti, orkok nem a megbocsátó, irgalmas, jó szívetekről vagytok híresek. Űzött vad leszel saját hazádban; nem lesz se éjjeled, se nappalod! Százával fogják keresni a nyomodat feldühödött fajtársaid, mint vérszagtól megvadult farkasok! Bármelyik orknak dicsőséget jelent, ha levadászhat téged, Grooms árulóját! S ha végül elkapnak... mert el fognak kapni, ezt te is tudod... a gyönyörtől üvöltve, elevenen nyúznak meg... virgonc dorongodat levágják, és a szádba varrják... a beleidnél fogva akasztanak fel...

 – Elég! Elég! Elég! – nyüszítette Ghotagrom, és befogta mindkét fülét. Majd a beálló csendben ajkába harapott, és megacélozta akaratát; nem engedte, hogy végleg legyűrje a heveny kétségbeesés. – Azt hiszem, nincs más választásom – suttogta.

 – Nincs, soha nem is volt. Minden, ami történt, minden, amit tettél, az én akaratom láncát viselte magán. És most azt parancsolom, hogy szervezz szövetséget mindazon északi törzsekkel, akik hajlandók mögötted Groomar ellen vonulni. Nyerd meg őket, szítsd fel a lelkükben a háború lángjait!

 – Megértettem, nagyuram.

 – Ha a háborút sikerre viszed, neked adom a Birodalmat, és téged teszlek meg minden orkok nagykodójának. Azt akarom, hogy te ülj Groomar trónján, és kemény kézzel uralkodj!

 Ghotagrom csak most értette meg. Belesápadt a gondolatba: azt akarja, hogy a bábja legyek!

 De hangosan csupán annyit kérdezett:

 – És vajh Grooms mit szól majd ehhez?

 – Az istened nyomtalanul eltűnt Groomar ostromakor. A Nagy Hadjárat kudarcba fulladt ugyan, s csapataim vérző orral kullogtak haza... de annyit mindenképpen elértünk, hogy száműztük Worlukról az Orkok Öregistenét. Grooms nyilván egy távoli létsíkra menekült, és alig valószínű, hogy még ebben az ezerévben visszatér. Ájtatos Kerangor, a nagykodó csak egy elvakult Grooms-imádó, aki erőszakos természetének, megszállottságának és arcátlan hazugságainak köszönheti hatalmát. Vele majd elbánok én, amikor eljön az ideje. Te ülsz a helyére.

 Ghotagrom elmorfondírozott ezen. Kezdeti rettegése fokozatosan átalakult valamiféle mindenbe belenyugvó, tompa zsibbadássá, amely nem is annyira a végtagjait, inkább a tudatát támadta. Már nem tűnt annyira hihetetlennek ez az egész, mint első hallásra, és a kibontakozó hadjárat kezdett konkrét alakot ölteni megzavart elméjében. Groomar trónjára ugyan csöppet sem vágyott, de mindenféle régi sérelmek tolultak fel emlékeiben, bizonyos szomszédos törzsbeli uralkodók részéről, akikre most kemény kézzel sújthatna le, és az orruk alá dörgölhetné egykori durvaságaikat.

 – Egy efféle hadjárat sok pénzbe kerül ám, nagyuram – szólt óvatosan. – És nekem nincs ekkora vagyonom, amit erre fordíthatnék...

 – A pénzre nem lesz gondod. Mogard hajójának raktere annyi arannyal van tele, ami bőségesen fedezi a költségeket. Jut belőle zsoldra, élelemre, minden szükséges felszerelésre. A pénz fölött Mogard rendelkezik. Amellett, hogy nagy hatalmú varázsló, aki képes érzékelni a lopni, rabolni érkezők szándékait... s képes pokolra küldeni azokat... kiváló pénzügyi szakértő. Rábízhatod a háború költségeinek finanszírozását. Ha a sereg útra kel, ő akkor is itt marad Gogroomarban, és innen felügyeli és szervezi az utánpótlást. Arra, hogy a háborús készülődést nem te egymagad pénzeled, előbb vagy utóbb fény derül. Ha rákényszerítenének, hogy erről beszélj, mondd azt, hogy Khumar emberkirálya, Rettenetes Hektanor áll a háború hátterében.

 – Így lesz, nagyuram.

 – Hogy biztos lehessek hűségedben, két szolgámat melléd adom. Kyon és Noyk mindvégig veled lesznek, s gondoskodnak arról, hogy ne ess kísértésbe! Ha ellenem fordulsz, ők tudni fogják, és jelentik nekem. Jó, ha tudod: mindketten a Sápatagok rendjének tagjai.

 Ghotagrom nagyot nyelt. Egyszerre tolult a tudatába mindaz, amit a Sápatagokról tudott: a Halálúr saját orgyilkosai! Az élőhalott testőrség!

 – Soha ne feledd, valójában miért vannak melletted! Ha a legcsekélyebb jelét is tapasztalják, hogy elárulsz engem, habozás nélkül végeznek veled! Halálod után pedig nem az orkok poklába, hanem az én hatalmamba kerülsz... és ahhoz képest, ami az én markomban vár reád... a pokol maga lenne a paradicsom!

...

Aranykéz Ghotagrom néma csöndben hallgatta a Káoszpüspök szavait, és biztos volt abban, hogy „a feladat" végrehajtása után lelke örökre elkárhozik.

 S még szerencsésnek mondhatja magát, ha csak a végrehajtás után, nem pedig során, vagy előtt.