„Ha azt várod, hogy trágyában fetrengő, moslékzabáló disznóknak, vérivó szörnyetegeknek, tudatés gondolat nélküli dögevőknek fogom bemutatni az orkokat – jobb, ha már most leteszed e könyvet, vagy egyszerűen átlapozod a róluk szóló fejezetet.

 Nem azt mondom, hogy az a rengeteg elrettentő és visszataszító történet, amit róluk mesélnek, egytől-egyig szemenszedett hazugság; nem állítom, hogy szeretetre méltó, ártatlan teremtmények, akiket csak a gonosz világ tett azzá, amivé váltak. Maguk az orkok sem kérnének tőlem ilyesmit, mert rátartiak. Büszkék.

 Büszkék arra, hogy örökös harcra születtek. Büszkék erejükre és fékezhetetlen vadságukra. Büszkék rettentő hírükre. Büszkék arra, hogy orkok.

 Rövid élettel lettek verve-megáldva, ezért gyorsan és lángolva élnek. Azt tartják, hogy a Káosz és a Rend istenei tették népükre ezen átkot, de az ő Atyjuk, Grooms pusztító erőt, dühödt állhatatosságot és fogvicsorgató szívósságot adott, hogy megacélozza őket az érdemtelenül kurta, de kiontott vérben és fékevesztett, öldöklő csatákban gazdag életre.

 És ha a haláluk kellőképpen hősies és dicső, akkor méltóak lesznek istenük elismerésére.

 Ám azt jobb, ha mindenki tudja: nincs az orkok közt sem több becstelen, több hitvány, több alattomos, több kegyetlen gyilkos, több alávaló bitang, mint az emberek között.

 Nekik is megvannak a saját hőseik, rettenthetetlen vezéreik, lángszavú prófétáik, akikre – ha orkok lennénk – mi is büszkén tekintenénk, és azt mondanánk: HA Ő VEZET, AKÁR A POKOL KAPUJÁT IS BESZAGGATOM! „

 /Részlet „Nyájas" Yl'Agdardagh zoldrun varázsló emlékirataiból, „Az orkok" című fejezetből./