24. Végül a tengerbe omlik

 

Az éjszaka egyre sötétebb lett, ahogy az egykerekű végigrobogott a nem túl mély, salakos völgyeken, melyekben sem hó, sem növények, sem semmilyen más akadály nem állta útjukat, míg a hegyek felé közeledtek. Idővel a völgy kiszélesedett a csipkés csúcsok között, melyek magukon őrizték még a lemenő nap havas-rózsaszín nyomait. Találtak egy széles, homokból és kavicsból álló párkányt, ami csupasz kontúrként ölelte körbe a hatalmas völgyet, és úgy döntöttek, ezen mennek tovább. Kilométerekkel arrébb a felszínt porhó takarta, mely egyre vastagodott, ahogy haladtak előre. A fák vonala ötven méterrel alattuk húzódott.

– Ez itt egy út? – kérdezte zavartan Sharrow, miközben az egyik oldalsó völgyből ki, a másikba pedig befutottak.

– Azt hiszem, az ilyesmit hívják párhuzamos útnak – válaszolta Feril. – Időleges tavak vizei vagy inkább gleccserek szokták kialakítani... Feril elhallgatott, majd azt mondta:

– Elektromágneses rezgés.

– Micsoda?

A széles völgy körül magasodó hegyek csúcsai hirtelen rikító fehérek lettek.

Sharrow megállította az egykerekűt.

Megfordultak és hátranéztek, de a mögöttük meredező hegy havas válla szinte teljesen eltakarta az eget.

– Azt hiszem, az Öreg Tornyot most semmisítették meg egy termonukleáris fegyver segítségével – mondta Feril.

Sharrow még nézte egy ideig, ahogy a hegyek fölött magasan úszó, pihekönnyű felhők színe lassan sárgásfehérre válik, aztán újraindította az egykerekűt, és továbbhajtott a homokos, kavicsos úton.

A föld remegése kicsivel később érte el őket. Az egykerekű különösebb nehézség nélkül korrigálta a vibrálást, de a nő és az android látta, hogy alattuk a hóval fedett talaj rázkódik és hullámzik.

Sharrow és Feril felnéztek a tőlük jobbra húzódó hegyre, és látták, hogy a rajta csüggő párás felhőtakaró egyre nagyobb lesz, és viszonylag gyorsan terjeszkedik.

– A fenébe.

– Az ott lavina, ha nem tévedek.

– Szerintem is. Kapaszkodjon.

Végigrobogtak az ősi part peremén, hogy meghúzzák magukat egy kiálló szikla alatt. A lavina lassan növekvő robajként jelentkezett, mely jeges levegőt hozott magával, és elhomályosította a késő esti fényeket. A kiálló sziklaszirt felett eltűnt az égbolt. Mindent elborító szürkeség öntötte el a szikla-menedéket, és süvítő hang tört át a lavina mélyről jövő ordításán. Hirtelen teljesen ellepte őket a súlyosan örvénylő hótömeg.

A domb aljából mennydörgésszerű robaj hallatszott, amikor a hóból és jégből álló szökőár elérte az erdőt.

Ahogy a morajlás elhalkult, és a maradék hópelyhek is leszálltak körülöttük, leporolták magukat, majd lassanként átvágtak a fehér homályon át, a lezúdult hó hatalmas kupacain. Sharrow megtalálta a pilótafülke fűtés gombját, és bekapcsolta.

Feril kihajolt a jármű oldalán, és megnézte alulról, hogyan működik, miközben átvágtak egy ház magasságú hópárnán.

– Lenyűgöző – hallotta Sharrow az android hangját. Hátranézett. –A kerék ilyen szélesre felfúvódott odalent – mondta Feril, és több mint egy méterre kitárta a karját –, és ha jól látom, kis pöckök emelkednek ki belőle ott, ahol a felszínnel érintkezik. – A kerék Feril mögött pörgő része olyan vékony volt, mint egy kés.

– Elhiszem – mondta Sharrow, és ismét előre fordult –, de azért ne nagyon dőljön most hátra.

A párhuzamos utat szinte teljesen maga alá temette a jeges törmelék és szanaszét heverő kövek. Lejjebb, a lassan leülő hó homályán át látni lehetett, hogy az erdő nagy része eltűnt a fehér folyamban, s kitépett fatörzsek álltak ki mindenfelé a hóból, akár a törött csontok.

Sharrow az általa jónak ítélt irányban tartotta az egykerekűt, míg egy hatalmas, jégből és hóból álló barázdához nem értek, mely kavicsos ösvényként futott végig a feldúlt erdőn át a völgy lapos aljára. Sharrow rávezette az autót, és leereszkedtek rajta. A nappali fény utolsó sugara szivárgott át az égen.

Egy órán keresztül követték a befagyott folyót a sötétségen át, aztán megálltak.

Sharrow félrehúzódott a fehér folyó alkotta autóúton, melynek szélén egy C-alakú bemélyedés látszott, tetején hóval fedett fákkal. Feril a Lusta Fegyveren található zárat tanulmányozta, míg Sharrow kinyújtózkodott, és amennyire tudta, megvizsgálta a kereket a holdfényben. 

A kerék nagyjából harmincfokos szögben szélesedett lefelé. Szilárdnak tűnt, de nem lehetett az. Sharrow-nak eszébe jutott a vembyri raktárban látott motor, de még a flexifém sem volt képes arra, amire ez az anyag. Megkérte Ferilt, hogy guruljon kicsit előrébb. Úgy tűnt, a kerék inkább lebeg, mint egyszerűen forog. Matt higanyszíne volt. Kis tüskékkel barázdált futófelületével hatalmas fogaskeréknek nézett ki.

Az ágyú szája középen az autó orrába volt süllyesztve. A hátuljából kiálló, csillogó csövek, melyeket Sharrow eleinte kipufogónak nézett, a rúgásmentes fegyver gáznyílásai voltak. Feril megnézte az ágyú állapotjelzőjét, és jelentette Sharrow-nak, hogy még harmincegy különféle lövedék áll rendelkezésükre.

Attól tartok, az ágyú marad a leghatásosabb fegyverünk – mondta sajnálkozón Feril, s letette a Lusta Puskát, majd a ravaszt elzáró lakatra mutatott. – Ez egy rejtett eredetű kódzár. Képtelenség kinyitni a helyes számsort tartalmazó kulcs nélkül.

– Sebaj – mondta a nő.

– Sajnálom – mondta Feril. – Azonban azt hiszem, rájöttem, miért érdekelte annyira annak a férfinek a csuklóján látható heg korábban, és hogy mi köze ennek ahhoz a tényhez, hogy Udeste tartományba kíván menni.

Sharrow visszamászott az egykerekűbe.

– Eltartott egy ideig – mondta és ásított.

– Hát igen – jegyezte meg Feril elgondolkodva. – Én is csalódott vagyok.

– Nos – mondta Sharrow kiválthatja magát, ha átveszi az éjszakai műszakot. Nagyon fáradt vagyok.

– Kellő óvatossággal és nagyon figyelmesen fogok vezetni.

– Akkor jó – vágta rá Sharrow, és nagyot ásítva lemászott a pedálok mellé. – Lantskaarban szeretik az óvatos sofőröket.

A Lusta Fegyvert betették a fülke hátuljába. Feril ráült a Fegyverre, két lába lelógott oldalt a vezetőülésről. Kis kísérletezés után Sharrow talált végre egy kényelmes testhelyzetet odalent, míg az android olyan testtartásban hajolt előre az irányítópult felé, mely egy ember számára kínzó fájdalmakkal járt volna, de ő biztosította Sharrow-t, hogy neki teljesen kényelmes.

Sharrow aludt, Feril egész éjszaka vezetett.

 

– Eddig rendben lennénk.

– Tessék? Mi van?

– Azt mondtam, eddig rendben lennénk.

Az a férfi, aki igazából a Lusta Fegyver volt, ott ült mellette az egykerekű pilótaülésén. Bár nem volt elég hely a számára, de mégis ott ült.

– Most meg mit akarsz? kérdezte Sharrow a Puskától. Aludni szeretnék.

• Hogy mondod? Csak azt akartam mondani, ügyesen csináltad. Sajnálom, hogy egyelőre nem tudok pusztítani, de mint mondtam, meglátjuk, mit tehetünk... 

– Jól van, jól van, mondta a nő. Most menj el, fáradt vagyok.

– Rendben. Jó éjszakát, Sharrow kisasszony.

– Jó... A fenébe, ezt nem hiszem el. Jó éjszakát kívánok a saját tudatalattimnak. 

– Hát persze, mondta neki a Fegyver. – Most aludj. 

 

A levegő meleg volt körülötte, ahogy forgott, biztonságban az őket körülvevő hideg közepén. Az android ült az irányítópultnál. A régi gép búgott alatta, s vitte-vitte, miközben ő a gondolataiba merült. Álmában átölelte a tráf madár vastag nyakát.

 

Az ég őrjítően kék volt. A föld végtelen ívben terült el az egykerekű előtt, mely megállás nélkül gurult az előttük terjeszkedő horizont felé. A hegyek hóval beszórt dombokká szelídültek, azok pedig tundrává. Átrobogtak a fagyott tavakkal tarkított alföldeken a hegyek között, régi utakat találtak a dombokon, és addig keringtek az ingoványos tundrán, míg egy régi autópályára nem akadtak, melynek fémes felszíne úgy be volt repedezve, akár egy ősi festmény felülete, és jégből álló kis halmocskák magasodtak rajta.

Amennyire lehetett, elkerülték a településeket, és egyszer le kellett térniük a tundrán átvezető út egy egészen jól karbantartott szakaszáról, hogy elengedjenek egy katonai felszereléseket szállító hosszú konvojt, de ezen kívül embereknek még a nyomát sem látták. Ferilbe ugyan betáplálták a Golter földrajzi adottságait tartalmazó rendszert, de ebben nem volt benne igazán részletesen sem Lantskaar északi része, sem pedig a Zárolt Környék, az egykerekűnek pedig, úgy tűnt, egyáltalán nincsen navigációs rendszere. Ennek ellenére az android szerény véleménye szerint – szinte biztosan – a Környék közepe táján járhattak, közel a Farvel-parthoz, ezer kilométerre nyugatra attól a fjordtól, ahol a Fegyvert találták. Körülbelül hétszáz kilométert utaztak eddig az Öreg Torony óta. 

Sok kondenzcsíkot láttak, és egy alkalommal bár nem látták, de hallották, hogy egy alacsonyan szálló sugárhajtású gép elrepül a fejük felett, mialatt egy tó partjánál elterülő alacsony erdőben haladtak.

Az egykerekű elnyelte a kátyúk és kisebb kövek által keltett rezgéseket, átugrott a nagyobb mélyedéseken, és a kerekét ellipszis alakúra formálta, ha egy folyón kellett átkelnie. Egyszer, amikor nagy sebességgel haladtak egy kisebb emelkedőn valami híd felé, mely idő közben a szakadékba zuhant, az autó hirtelen megállt, miközben Sharrow még hunyorogva nézte a letört beton peremet, és csak ezután jutott eszébe, hogy fékezni kéne.

Ferilhez fordult.

– Ez maga volt?

– Nem – mondta az android. – Ez a jármű úgy tűnik, nagyon intelligens, hogy úgy mondjam. – Feril kissé lekicsinylő stílusban beszélt. –Habár nem elég érzékeny, természetesen.

– Természetesen.

– Én magam is éppen mondani akartam, hogy fékezni kéne.

– Na igen – mondta Sharrow. Keresett egy utat, ami levezethet a szakadékba, majd megfordította az egykerekűt, és elindult egy hajtűkanyarokkal tűzdelt út felé, mely eltűnt az erdőben.

 

Fel-le járkált, malmozott az ujjaival. Egy alacsony hegyek között megbúvó vízesésnél voltak, melyről úgy gondolták, közel van a Környék északnyugati határához. Az android a vízesés lábánál állt a kis tóban, a hullámok a combját nyaldosták. Sharrow elhatározta, hogy csak azért sem kérdezi meg, mit csinál.

– Feril – mondta aztán, amikor benézett a kerék alá. – Van itt valami karcolás, egy rovátka, vagy valami ilyesmi. – Az androidra nézett. – Mi történt az óvatos és körültekintő hozzáállással?

– Ó – mondta halkan Feril, s a víz tükrét bámulta. – Az ott egy golyónyom.

– Egy golyónyom? – kérdezte Sharrow. 

Feril lassan bólintott, de még mindig a vizet nézte.

– Tegnap éjjel szereztük Lantskaar határában. – Egy pillanatra a nőre nézett, fejét lassan fordította felé, majd vissza. – Az egész nagyon gyorsan történt – mondta nyugtatólag. – Mire alkalmam lett volna felébreszteni, már elmúlt a veszély. Azt gondoltam, legjobb lesz, ha hagyom aludni – mondta halkan.

Sharrow nem tudta, mit feleljen.

Feril előrehajolt, hirtelen a vízbe nyúlt, egyik keze a víz alatt cikázott, majd kiegyenesedett, és elindult Sharrow felé. Egy félméteres hal ficánkolt hevesen a kezében.

Sharrow a halat nézte.

– Azt mondta az előbb, hogy éhes – magyarázta Feril. – Gondoltam, megsüthetnénk ezt a halat a lézerrel.

Sharrow bólintott és azon töprengett, vajon miért nem jutott eszükbe a fjordon, hogy az android segítségét kérjék, amikor mindannyian éheztek.

– Köszönöm, Feril – mondta. Már nem volt ugyan éhes, de gondolta, jobb lesz, ha mégis eszik valamit. – Hozom a pisztolyt.

 

Aznap délután, miután végighajtottak számos katonai úton az erdőkkel borított dombok között, elérték a Biztonsági Felügyelet területét. Feril kommunikációs áthallásokat keresett, és figyelte az érzékelők hullámhosszát. Segített kikerülni azokat az utakat és területeket, ahol az elektromágneses zaj a legnagyobb volt. Mellékutakra, majd ösvényekre tértek át, s végül az erdő rothadó levelekkel és mohával takart, kövekkel teli aljzatán kellett keresztülvergődniük.

Átmentek azon a ponton, ami szerintük Caltasp határa volt. Ehhez az egykerekűnek egy sebes folyású patakon kellett átkelnie, egy ütött-kopott, elektromos kerítés alatt. Az autó egy ponton szinte hajszálvékonyra húzta össze a kerekét, míg máshol szabályosan úszott a sötét kis tó vizén, az örökzöld fák alatt. Még ekkor is tökéletesen stabilan állt, motorjának hangja alig hallatszott. Fény villant fel az egyik kijelzőn, és Feril azt tanácsolta, nyomják meg a világító mezőt. Amikor Sharrow keze hozzáért, az egykerekű megindult előre a vízen, fehér hullámokat hagyva maga után. 

A gép halkan berregve kiért a vízből, simán felgördült a sáros parton, majd ismét bevetette magát az erdőbe.

– Jó kis játék – mondta Sharrow.

– Meghiszem azt.

Visszatértek az erdei ösvényekre, onnét kisebb mellékutakra, a hegy lábánál végig vezető kacskaringós fémútra, és végül egy keskeny autópályára jutottak, mely nyílegyenesen vezetett az alacsony faültetvények közé. Páracsíkok szőttek hálót a tiszta kék égen a fejük felett, és megint hallották kétszer az alacsonyan repülő sugárhajtású gépek hangját.

A repülők harmadik csoportja pont felettük süvített el. Ez alkalommal nem hallottak semmiféle figyelmeztető, egyre erősödő hangot, csak az árnyékokat látták elsuhanni az úton, melyet egy megdöbbentően hangos csattanás követett, aztán a hajtóművek zaja, mely mintha mindkét irányból jött volna, lassanként elhalt. Az utat szegélyező fák ide-oda hajladoztak a hirtelen légörvényben, s kéregdarabok, gallyak és egész ágak szakadtak le róluk. Az egykerekű a hirtelen széllökésben kissé meginogott, de amúgy egyenesen tartotta magát.

– Továbbgurultak.

Caltaspban még soha nem látta az utakat ilyen kihaltnak.

– Hol vannak az emberek?

– Ez tényleg aggasztó – kiabálta túl Feril a légcsavarszél moraját. – Az elmúlt pár órában figyeltem a nyilvános csatornákat, és közülük elég sok csak zenét játszik, ami ha nem tévedek, katonai zene. A többi csatornán csak régi szórakoztató műsorokat sugároznak. Néhány gyenge elektromágneses vibrálást is regisztráltam az elmúlt órában.

Sharrow megfordult és ránézett.

– Úgy érti, robbantásokat? – kérdezte.

– Lehet, hogy nem. Okozhatták mágneses részecskékkel töltött fegyverek is.

Sharrow visszafordult, nézte a mellettük elsuhanó fákat.

– Akkor is – mondta halkan.

– Kitértek két katonai konvoj elől, egyszer úgy, hogy bementek az erdőbe, másodszor pedig legurultak a hepehupás tundrára. Az autópálya pedig amúgy is kikerülte a városokat és egyéb településeket.

A tundra egy idő után hatalmas gabonaföldbe torkollt.

Átszántottak az egyik óriási mezőn, hogy kikerüljenek egy útlezárást, aztán egy egyszerű, de egyenes úton rendesen fel kellett gyorsítaniuk, hogy lerázzanak egy helikoptert, mely megpróbálta követni őket.

Sharrow sokszor váltogatta az utakat ezek után, de folyamatosan észak és nyugat felé tartottak a hideg délután elhaló fényében. Végül a katonai forgalom túl sűrű lett, és letértek a fémburkolatos útról. Az erdei utakat, tűzgátakat, régi autóutakat választották helyette. Áthajtottak hegyi falvakon, sötét kinézetű városokon, gyümölcsösökön és fallal körbevett lakóközösségeken. Az egykerekű megemelkedett, leereszkedett, bedőlt és robogott az alkonyi szürkületben.

Sharrow mintha érzett volna valami furcsa szagot a levegőben, ahogy egy félig kiszáradt folyó medrében haladtak, vizenyős réteken, homokos partokon és sekély gázlókon át, a téli sötétségben tisztán látszó, fénylő dombok között. A folyó kiszélesedett és fák szegélyezte tölcsértorkolattá vált, mely egy homokdűnében végződött.

Egyszerre a tengerrel találták szemben magukat.

 

Feril vezetett az éjszaka sötét mélyén át, Sharrow elaludt. Jó iramban haladtak a hideg part mentén, és nézték, ahogy dél és kelet felé különféle színű fények vibrálnak és csillognak az égen. Feril befogta a hivatalosan is jóváhagyott híradásokat, melyek arról értesítettek, hogy a Biztonsági Felügyelet egységei – az Összvilág Bíróság seregeinek támogatásával – kisebb összetűzésbe kerültek Lantskaar fegyveres erőivel, azután, hogy az utóbbi először támadó lépéseket tett, majd egyenesen behatolt a lezárt területre. A helyzetet már irányításuk alá vették az illetékesek, így aggodalomra semmi ok. A hír sugárzását hirtelen erős elektromágneses vibrálás szakította félbe.

A pilótaülésben előrehajoló Feril csak nagy ritkán pillantott az egykerekű éjszakai navigációs rendszerére, hogy ellenőrizze saját érzékelőit. A tenger, a hullámok, a part és a homokdűnék fényesen világítottak a holdfényben. A tengerpart egyes helyeken lapos volt és egyenes, máshol azonban kis patakok és sekély tavak jelentek meg a sík területen. Az egykerekű monoton hangon robogott rajtuk végig, mintha üvegen gurulna. 

 

Pályaudvar peronján találta magát, egy havas alföld közepén. Régi gőzös zihált az összegyűlt emberek mögött. A Fegyver megint ott volt, de ez alkalommal nem mondott semmit, a háttérben maradt, amíg Sharrow elbúcsúzott Miztől, Dloantól, Zeflától és Cenuijtól. Semmi bajuk nem volt, egészségesek voltak mind, éppen ahogy Sharrow emlékezni szeretett volna rájuk. Megpróbálta visszafojtani a könnyeit, amikor megölelte őket, és elbúcsúzott. Végig olyan érzése volt, mintha lenne ott még valaki. Valaki, akit csak a szeme sarkából lát, arctalan alak egy tolókocsiban, de amikor odafordult, hogy megnézze, ki az, az alak mindig eltűnt.

Akkor meglátta Froterint, Carát és Vleitot ott állni a többiek mögött, ők is nagyon jó színben voltak, semmit sem öregedtek. Sharrow csak nevetett, aztán sírt, megölelte őket is, és mindannyian egyszerre beszéltek, és mindenki ölelgetett mindenkit, és mind nagyon boldogak voltak, hogy ennyi idő után viszontláthatják egymást, de hamarosan ideje volt menni, és Sharrow szeme megtelt könnyel, nem is látott tőle rendesen, amikor a többiek felszálltak a vonatra, integettek és szomorúan mosolyogtak, az öreg mozdony hangosan pöfögve elindult és lassan kihúzta a fekete vagonokat a havas tájon álló kis állomásról.

Sharrow és a Fegyver nézték, ahogy a vonat eltűnik a messzeségben. Sharrow a Fegyverre pillantott. A Fegyver mosolygott.

 

A nő álmában mocorgott, forgolódott az android lába alatt, nagyokat sóhajtott. Feril előrébb nyomta a kart, és gázt adott, ahogy elsuhantak egy város mellett, mely ott világlott a sötétben. Több fény is táncolt az égen tőlük délre, és a lomfény széles világító csóvája is felvillant időnként.

Az egykerekű átgázolt két folyón, hármon pedig átúszott.

Sharrow kisasszony napkeltekor ébredt.

 

Az égbolt alacsonyan függő felhőtakaró volt. Eső szitált. Elsüvítettek a dagálytól nedves parton, egyetlen csíkot hagyva maguk mögött a téli homokban. Az ég előttük sötétnek, mozdulatlannak és biztosnak tűnt a távolba vesző kék, valamint a felettük függő, alaktalan szürkeség után.

A part a távolba futott előttük, és Sharrow hagyta a sebességet addig emelkedni, amíg az egykerekű már nem tudott gyorsabban száguldani. A pilótafülke bezáródott a fejük felett, de a zaj még így is óriási volt. A csíkos homok és a víz villogva futott el alattuk és mellettük. Az autó hirtelen felrepült, s nagy ívben zuhant vissza az örvénylő kondenzcsíkban, melyet maga után hagyott, ahogy végigsüvített a part mentén, egész testében zúgva, rezegve, akár egy megfeszült, remegő állat. A sebesség olyan nagy volt, hogy a felfüggesztés végre érzékelte a bukkanókat és kisebb rázkódásokat. Sharrow mosolygott. A tőle jobbra futó dűnék elmosódtak. A sebességmérő szerint a hangsebesség hetven százalékán utaztak.

Feril a folyadékos burára tapadva utazott hátul. Sharrow megkockáztatott egy pillantást. Az android kifejezéstelen arca semmiféle érzelmet nem árult el.

A part kellemetlenül buckás lett, a homokba itt már kavicsok is keveredtek. A szitálás robbanó lövedékekként pattogott a szélvédőn, így aztán Sharrow elengedte magát, és lelassította az autót, amíg a fülke ablaka vissza nem húzódott, lyukat nyitva a feje fölött. A pattogó hang még mindig rettenetes volt.

– Minden rendben? – kérdezte az androidtól.

– Abszolút! – mondta hangosan Feril, és úgy tűnt, komolyan is mondja. – Micsoda szívderítő élmény!

Sharrow tovább vezetett. A háromszáz kilométer per órás sebesség rettentő lassúnak tűnt. Nagy hullám zúgott tőlük balra, közben a szitálás esővé vált, a felhő a fejük felett megvastagodott. Sharrow délben bevezette az egykerekűt a felhőktől sötét dűnék közé.

A bűzlő láp túloldalán, melyet régi, omladozó betontömbök és gazzal benőtt lagúnák szegélyeztek, egy kerítéshez értek. Romosnak tűnt ugyan, mégis masszívnak. Őrtorony állt a közelében, de senki nem volt benne, a falát már benőtte a gaz.

A hideg szél süvített a kerítés hatszögei és a torony fémlábai között. Kiszálltak a kocsiból. Feril nem talált semmiféle kamerát vagy megfigyelő rendszert. Sharrow végiggondolta, hogy ne vessék-e be az ágyút, csak hogy haladjanak, de arra jutott, túl nagy zajt keltene. Ehelyett inkább egyenként elvágta a kerítés acélszálait a lézerével. Az egykerekű lehúzta magát, úgy ment át a lukon, aztán továbbgurultak a mögötte húzódó láp hideg levegőjén át.

Sharrow nagy fröcskölve kivezette a kocsit egy zsíros, szennyezett patakból, és fel a nedves, sötét homokon keresztül egy magas dűnék között húzódó mélyedésbe. A Tengerparti Ház az esőben elmosódó messzeségben feküdt, sötét teste széllökésekbe és felhőkbe takarózott. A ház felső száz méterét nem lehetett látni, az ott meredező póznák és tornyok belevesztek a ködbe, akár egy megkövült erdő hatalmas fatönkjei.

A hideg szél vadul fújt. A rothadó hínár szaga iszapos, fojtogató kézként tapogatózott a mozdulatlan autó körül.

– Aha – mondta Feril.

– Igen – válaszolta Sharrow, és elfordította a jármű kerekét a kavicsos part felé, majd felpörgette a motort. – De még mennyire, hogy aha.

 

Az egykerekű könnyedén átfutott az öböl hínáros, pocsolyákkal tarkított partján, erőlködés nélkül mászott fel a töltésúthoz vezető meredek, zsíros köveken, és a földnyelv közepe környékén megállt, pontosan szemben a Tengerparti Házzal, groteszken egyensúlyozva egyetlen kerekén, akár egy pihegő madár. Sharrow kimászott, Feril az autóban maradt.

Sántítva ment oda a hatalmas vasajtóhoz, mely a töltésút végén a lejtő fölé magasodott. A kezében nem volt semmi. Remegett. A hasa korgott, és erőtlennek érezte magát. A vér keringett, lüktetett benne, és minden egyes szívdobbanáskor olyan volt, mintha a hatalmas építmény rengett, rázkódott és remegett volna. Mintha a fölé tornyosuló zömöksége ellenére a Tengerparti Ház igazából csak kivetített kép lenne, mely ki van szolgáltatva Sharrow lüktető szemének.

Semmi jelét nem látta, hogy valaki észrevette volna az érkezését. Felhők gyülekeztek a Ház lőrésekkel szabdalt meredélyei körül, megragadtak ott egy ideig, aztán tovább rángatta őket a szél. A hideg eső Sharrow arcát verte. Odaért a kifelé dőlő kapuhoz, és talált egy nehéz követ. Néhányszor nekivágta a vasajtónak. Kis kő és rozsdadarabok estek a nedves macskakövekre. Fájtak az izmai, és a karjában a csontok együtt remegtek minden egyes dübörgő ütéssel.

– Jól van! Jól van! – mondta egy hang. Sharrow ledobta a követ, és lehajolt a kis kémlelőnyíláshoz, mely nagy nehezen végre kinyílt.

– Mit akar? – kérdezte a hang a sötétben.

– Bemenni – mondta a nő.

– Micsoda?

– Engedjen be!

– Kicsoda maga? Mi a neve? Megbeszélt időpontot valakivel?

– Nem. Engedjen be. Kérem, engedjen be. Nagyon fontos lenne.

– Micsoda? Nincs megbeszélt időpont? Hát ez felháborító. Nem engedhetem be. Menjen innen! És ha az ott az ön autója, akkor jobb, ha tudja, itt tilos parkolni.

– Menjen el az ajtóból – mondta Sharrow, és lassan hátrálni kezdett.

– Tessék? – hallatszott a halk, vékonyka hang.

– Menjen jó messzire az ajtótól, ha még élni akar! – kiáltotta Sharrow, és még mindig hátrafelé lépdelt. – Menjen onnan!

Megfordult és futásnak eredt, majd intett az egykerekűben ülő androidnak, és levetette magát a töltésút kövére, kezét a fejére tette.

Az egykerekű ágyúja nyolcszor dördült el gyorsan egymás után, amire nyolc hatalmas robbanás válaszolt azonnal. Az utolsó után Sharrow felállt, és az egykerekűhöz futott, mely addigra már elindult felé. Feril kinyújtotta az egyik kezét, és könnyedén felhúzta őt az egykerekű pilótaülésébe.

Sharrow átvette a vezetést, Feril pedig hátrahúzódott. Az egykerekű végigkanyargott a töltésen, míg a törmelék még mindig zuhogott a felrobbantott kapu körül. Ahogy az autó a hínárok közt megbújó sekély pocsolyákban fröcskölve haladt a töltés lábánál, a Tengerparti Ház hatalmas vasajtaja egy óriási, poros, füstölgő darabként előredőlt és nekicsapódott a lejtőnek. Nagy repedés keletkezett a töltésen, és az azt borító kövek a levegőbe repültek. A kapus házának homlokzata meginogott és megcsúszott, füstölgő romhalmazzá roskadva a kidőlt kapu mellett. Óriási porfelhő emelkedett a kőtörmelék és a sötét, tátongó lyuk fölé.

Az egykerekű elhajtott, végigfutott az öböl mentén a Tengerparti Ház egybefüggő falához, majd belegázolt a visszavonuló dagály lomha vizébe, és a felette magasodó falak egy pontja felé tartott, mely az összedőlt kapuzattól számítva az épület egyharmadánál volt.

– Ott van – mondta Feril.

Sharrow a zömök gránitfalba vájt, hínárral benőtt alagút felé fordította a kocsit.

Az egykerekű felkecmergett a bűzlő csatorna kivezető nyílásán át egy elrozsdásodott rudakból álló csapórácshoz. A mocskos, zubogó víz a két méter átmérőjű rács közepéig ért. Sharrow a kezébe vette a lézert.

– Nagyon rozsdásnak tűnik – jegyezte meg Feril. – Próbálja meg egyszerűen benyomni.

Sharrow előregurult az egykerekűvel, mire a vaskeret csikordult egyet, majd megereszkedett. Gyorsan hátratolatott. A csapórács előredőlt, nagyot csobbanva zuhant az alagút kövére, szabad utat engedve a mögötte felgyülemlett szennyvíznek. Sharrow hallotta, ahogy a víz zubog mellettük, és kis híján elájult a szagától.

Újabb húszméternyit utaztak felfelé a csatornán, majd egy elágazáshoz értek, melyen a járatok túl szűkek lettek ahhoz, hogy az egykerekűvel behajthassanak. Felnéztek. Szürke fény szűrődött be egy rácson keresztül. Feril felállt az autó tetejére, és felnyomta a rácsot, majd arrébb lökte.

Az android kimászott, Sharrow odaadta neki a Lusta Fegyvert, aztán Feril felhúzta a nőt, hogy teljes legyen a csapat. Sharrow magára csatolta a Fegyvert, míg Feril visszarakta a rácsot a helyére. A nő odaadta neki a lézerpuskát, a pisztolyt pedig megtartotta magának.

Tágas, nyirkos teremben találták magukat. Az oldalsó magas ablakok közül egyiknek sem volt ép az üvegtáblája. Bevert az eső, moha nőtt a megkopott mozaikokon a lábuk alatt. A nő és az android egy ajtó sötét ürege felé futottak. Befordultak a sarkon, s nekiütköztek egy velük szembe tartó kis szerzetesnek. Egyik keze bilincsbe verve és a falhoz láncolva, szemét pedig egy gőzölgő tálra szegezte, melyet óvatosan vitt maga előtt tartva.

Sharrow nekiment a szerzetesnek, mire a férfi csuhájára és a falra fröccsent a zabkásaleves. A barát egy pillanatra mérgesen nézett rájuk, majd az android láttán eltátotta a száját, és a szemöldökét ráncolta, amikor észrevette, hogy a kezük nincs lánchoz kötve. Annyi ideje volt még, hogy rémült arcot vágjon, mielőtt Sharrow beleverte a fejét a falba a lánc sínje fölött. Eszméletlenül csúszott le a fal tövébe.

Feril hátrafordult és vetett egy pillantást a hason fekvő alakra, ahogy rohantak tovább.

Egyre szűkülő csigalépcsőn futottak felfelé, mely a hatalmas teremből indult, s egy zömök kőtorony tetején ért véget. Vékony kőhídon futottak át a Ház főépületének tetejére, magasan egy régen elhagyott dokk felett, ahol a düledező darukat már megrágta a rozsda, és itt-ott belepte a moha. Combvastagságú kötelek hevertek a rothadó móló szélén összetekerve, akár hatalmas giliszták.

Huzatos folyosókon követték a láncrendszert, sötét termeken rohantak át, és akárhányszor fordultak egyet, a sínekből mind kevesebb lett. Kétszer el kellett rejtőzniük, amikor szerzetesek vonultak végig a fénytelen folyosókon. A második csapat fegyvereket cipelt és a távoli összedőlt kapu irányába futottak.

A láncrendszer falba süllyesztett hierarchiája folyamatosan felfelé és befelé vitte őket, felfutottak széles, sötét lépcsőkön, rámpákon, melyek csigavonalban emelkedtek, vagy cikk-cakkban vezettek magasabbra és magasabbra a Ház felsőbb szintjeinek közepe felé. Termek és teraszok, alagutak és átjárók töltötték ki a kőtereket. Lépéseik kopogtak a lerakott kőlapokon, fagerendákon, csempéken és szegecselt fémen. A falban már csak két sín futott, ahogy még mélyebbre hatoltak az óriási épületben, aztán egyetlen egy.

Végül találtak egy folyosót, melynek fala viszonylag sima volt, és egyáltalán nem futottak benne sínek. Óvatosan mentek tovább, és kicsi, fallal körbevett udvarra értek, ahol a csípős, szürke köd szolgált mennyezetként, és ahol sáros harmatcseppektől nedves növények feküdtek mindenfelé. Az udvar közepén a kútnak tűnő lyuk egy roppant terembe nézett le, ahol apró figurákat láttak ide-oda rohangálni. A huzat avas levegőt hozott magával a kútból, s halk, rémült hangok csatlakoztak hozzá.

Körbenéztek és mindenhol a kis rejtett kertre nyíló ablakokat láttak. Feril az egyik sarokban álló ajtó felé biccentett.

Nem volt bezárva. Szűk folyosóra léptek be, melynek két oldalán mindenfelé pornográf holók sorakoztak. Feril megállt az egyik ajtó előtt. Sharrow is hallotta a hangokat.

Betörtek a szobába. Az ágyon fekvő nő sikított egyet, majd a paplan alá bújt. A kövér, meztelen férfi, aki a képernyőnél ült, tágra nyílt szemekkel fordult hátra. Rangidős szerzetes csuhája lógott összehajtva az egyik széken. Sharrow a lézerrel a képernyőbe lőtt. Csak a hangja volt bekapcsolva. A meztelen férfi a teste köré fonta a karját, védve magát a felrobbant képernyő szilánkjaitól.

– Öt percet kapsz – kezdte Sharrow –, hogy elvigyél minket bármelyik „Tiszteletbeli Vendéghez", aki az elmúlt három napban érkezett. –Sharrow Ferilre nézett. – Kezdjen számolni.

A kövér ember felült, próbálta megőrizni a méltóságát. Vett egy mély lélegzetet.

– És kibaszottul nem ártana, ha tudnád, hogy mire gondolok – tette hozzá, mielőtt a szerzetes megszólalhatott volna –, vagy fasírtot csinálok belőled.

– Lányom! – kezdte a barát, felállt, hangja magabiztos volt, meg sem remegett. A széken lógó csuhára mutatott. – Legalább engedd meg, hogy...

– Ó, nincs semmi legalább! – mondta Sharrow, hirtelen haraggal a hangjában. A férfi lába közé lőtt. Faforgács repült fel mindenfelé a lakkozott fapadlóból. Sikoly hallatszott a paplan alól, és a dagadt férfi fél lábon kezdett ugrálni. Ismét tágra nyíltak a szemei.

– Mozgás! – ordított rá Sharrow.

Végigmentek kis lakrészeken, a kövér szerzetes ott bicegett előttük, véres nyomokat hagyva maga után. Sharrow sántított mögötte, s komoran nézte a vörös foltokat, melyeket maguk mögött hagytak. Folyamatosan hátra fordult és figyelt. Felmásztak lépcsőkön, átmentek ólomüvegablakokkal fedett teraszokon, majd a dagadt emberke remegő kézzel egy ajtóra mutatott.

Sharrow két méterrel az ajtó mögé állította, mutatóujját a szájára tette.

– Vigyázzon itt rá – mondta Ferilnek halkan. Az android a meztelen férfi mögött állt, s megfogta remegő vállait. Sharrow odalapult a falhoz az ajtó mellett, és megfogta a kilincset. A kilincs elfordult, az ajtó kitárult.

– Ne! – kiáltotta a kövér emberke, egy pillanattal azelőtt, hogy a felsőtestén, a rekeszizmánál hatalmas vörös kráter keletkezett. Vér ömlött a szájából, a szeme fennakadt, belei kifolytak. Sharrow levetette magát a földre, és miközben végiggurult az ajtó előtt, folyamatosan tüzelt.

Feril elengedte a férfit, és oldalra lépett.

Sharrow felugrott, majd bekukucskált az ajtó szélénél a szobába. Molgarin feküdt óbégatva a földön odabent. A lézer mélyen beleégett az egyik lábszárába, és megperzselte a másikat. Vér folyt a sötét szőnyegre.

A férfi meglátta Sharrow-t.

– Ne öljön meg! – kiabálta. – Ne öljön meg! Nem vagyok halhatatlan! Én csak egy színész vagyok, nem valami hadúr! A nevem Lefin Chrolleser! Trodban dolgoztam egy repertoárszínházban, esküszöm! Könyörüljön meg rajtam, kérem! Ő vett rá, hogy megcsináljam! Ő vett rá! Elviszem hozzá! De kérem, ne öljön meg! – hátravetette a fejét, zokogott és értelmetlenül motyogott magában. – Úristen, a lábam! A lábam! – Sharrow-ra nézett, szeméből folytak a könnyek, és sírva mondta: – Kérem, ne öljön meg, kérem... Ígérem, elviszem hozzá...

Sharrow Ferilre pillantott.

– Fel tudná kapni? – kérdezte.

Az android bólintott.

– Azt hiszem, igen.

Sharrow a lézerpisztollyal égette ki a férfi lábán a sebet, hogy elálljon a vérzés. Az ordítása az ólomüveges szobákon át visszhangzott.

Akadálytalanul haladtak a leláncoltak között. Senki sem követte őket. Feril az ölében vitte a nyöszörgő férfit. Sharrow elöl bicegett, és követte a halk instrukciókat.

– Beszálltak egy régi, nyikorgó liftbe, és leereszkedtek a Ház belsejébe a kerek aknán keresztül.

*

A férfi monitoron keresztül figyelte az egész jelenetet a kapunál. Fegyveres szerzetesek özönlötték el a törmeléket, futkostak a fal mentén. Régi fegyvereket halásztak elő a rég elfelejtett tornyokban lévő ponyvák alól. Ősrégi tankok gurultak ki nagy robajjal a raktárból, és beálltak azokba a pozíciókba, ahonnan rozsdás ágyúcsöveik fedezni tudták a nagy repedést a töltésen.

A fejét csóválta. Le kellett volna mennie. Meggondolatlanság volt vakon bízni – úgy, ahogy ők – a hely rossz hírében, mely elvileg távol tartja az embereket.

Megnézte újra a normál és az előfizetős csatornák monitorjait. A legtöbb Caltasp déli részén elhelyezkedő állomásról egyszerűen nem jött adás. Golter többi részéről azonban egy kisebb háborúról tudósítottak, melyet a Lázadó Államok robbantottak ki. A Bíróság meglepően ügyesen tartotta kordában a konfliktusra vonatkozó tényeket. Az ő információi szerint ez a háború nukleáris konfliktussá vált, és a nagyobb fegyverek bevetését sem lehetett kizárni. Ez nem jelentette ugyan a világ végét, de lehangoló és felemelő volt egyszerre. Egy újabb céltalan háború, melytől újabb emelkedés várható Golter amúgy is félelmetesen magas sugárzási szintjében, és még több pusztítás... De ez talán az Összvilág Bíróság végét is jelentheti. Lehet, hogy közeleg az idő.

A Ház monitorjaira nézett. Tényleg fel kellett volna szerelni egy rendes megfigyelőrendszert. Nem maradt semmiféle felvétel arról, hogy mi is történt valójában a kapunál, ugyanis a felvevőrendszer a kapuőr házában volt.

A szoba hátsó bejáratánál megszólalt a csengő. A monitorra nézett. Az az ostoba Chrolleser... Lassan felnézett.

...és Sharrow.

Döbbenten nézett vissza a képernyőre.

Chrolleser izgatottnak tűnt, és erősen izzadt. A KéziÁgyút tartotta a kezében, amit kérésére megtarthatott az Öreg Toronynál történt fiaskó után. Pontosan Sharrow fejének szegezte.

– Uram! – nyelt egy nagyot. – Uram, nézze! És elhozta magával a Fegyvert!

Becsukta a száját. Biztos meglepetésében nyitotta ki. Hátrébb húzta a nagyítást a monitoron. A két alak egyedül állt a hosszú folyosón, mely az öreg lifthez vezetett. A Fegyver Sharrow derekára volt csatolva. A nő szeme öregnek tűnt, legyőzöttnek, arca szürke és sápadt. Akkor ő volt az, aki berobbantotta a kaput! Gondolhatta volna.

– Gyertek be! – kiáltotta és megnyomta az ajtónyitó gombot. Becsöngetett a Könyvtárba, és beállította az asztalba épített kamerát. Az adást a Könyvtárba kapcsolta át, majd felugrott a székéből, és átsietett a szobán, felment a kőlépcsőn, végig a teraszon, az éppen nyíló ajtó felé.

Visszahőkölt az ajtó előtt, amikor látta, hogy Sharrow éppen akkor kattintja a KéziÁgyú tárát a helyére, felhúzza a fegyvert, és a két szeme közé céloz vele.

Mögötte Chrolleser ájultnak tűnt, feje oldalra lógott, ennek ellenére nem esett el. Aztán valami megmozdult a csuhája alatt, és a férfi előredőlt. A színész nagyot nyögve a földre rogyott. Az android, amit a csapat Vembyrből hozott magával, előlépett Chrolleser csuhája mögül, és lézerfegyvert szegezett rá.

Észrevette, hogy megint kinyílt a szája. Sharrow-ról Chrolleserre, majd az androidra meredt, aztán megint Sharrow-ra.

A nő elmosolyodott.

– Szia, Geis – mondta. A bekötött kezében a KéziÁgyú alig rezdült meg, amikor a másik kezét ökölbe szorítva állkapcson vágta a férfit.

 

– Ne csináld! Sharrow, félreérted a helyzetet. Elkaptam Molgarint. Ő az én foglyom! Nézd, én egyszerűen csak boldog vagyok, hogy végre biztonságban vagy! – Felnevetett. – Jó a jobb horgod, de most már hagyjuk ezt, olyan nevetséges! Sharrow? Oldozz el!

A szoba nagy volt, szokatlan alakú, a mennyezet magas. Annyira tele volt kincsekkel, hogy igazából úgy nézett ki, mint egy hatalmas giccsbolt. Geis az egyik székhez, Molgarin vagy Chrolleser vagy akárhogy is hívják pedig egy másikhoz kötözve ült. Az android előttük állt, lézerfegyverrel a kezében.

Geis szája sarka vérzett egy kicsit. Néhányszor megmozgatta az állkapcsát, miközben a nőhöz beszélt. A másik férfi motyogott valamit, de alig volt magánál.

Sharrow a szobát uraló, középen álló nagy kőasztal másik oldalára ment. A Lusta Fegyver ezen az asztalon állt, mely kincsek tömkelegétől roskadozott. Még a kevésbé értékes darabok is felbecsülhetetlen értékűek voltak.

Sharrow az Általános Alapelvek borítójáról a fegyverek kupacára nézett, melyeket a fjordon álló torony raktárából ismert. Drágakövekkel kirakott hámok lógtak az asztal fölé egy sor csigáról. A hámok bandionméretűnek tűntek. Hátul a falon két hatalmas, gyémántokból kirakott ikon lógott, még a Gyík Bíróság korából. Mindkettő döbbenetes méretű volt, Sharrow olvasott róluk valamit még régen az iskolában. Már háromezer éve, hogy eltűntek. Egy ajtó állt a két ikon alatt, melytől sín futott végig a falon. A láncrendszer még ide is elért.

Sharrow végigsimította egy könyv mázas borítóját, mely olyan régi volt, hogy akár az első évezred előtti korból is származhatott, aztán ismét végignézett a szobán, és a kezét dörzsölte. Úgy tűnt, mintha felismert volna egy-két klasszikusabb kincset a piphrami Kék Hegy gyomrában lévő aranybányából.

– Mindig is szeretted a felhajtást, nem igaz, Geis?

– Sharrow, kérlek – mondta a férfi. – Rettenetes tévedésben vagy!

Sharrow megfordult és a homlokát ráncolva nézett Geisre.

– Na nézd csak! – mondta. – Ilyet tényleg mondanak emberek?

Kinyitotta az Általános Alapelvek borítóját. A Koronacsillag Függő volt benne egy vágott üvegnek tűnő valamire illesztve, mely méretre és formára is koronára hasonlított.

– Ez meg micsoda? – kérdezte és felemelte a súlyos, sziporkázóan csillogó gyűrűt. Valamiféle írás volt a peremébe vésve. Sharrow nem ismerte fel az írásmódot.

– Az – mondta Geis – a Koronacsillag.

– Ez az üvegdarab? – kérdezte Sharrow, és meg sem próbálta eltitkolni a csalódottságot a hangjában. Az úgynevezett Koronacsillag ágai le voltak csiszolva, úgy álltak ki a felületéből, akár a meredek hegycsúcsok.

– Ez nem üveg – sóhajtott Geis –, hanem gyémánt. Egyetlen, hibátlan gyémántdarab. Nagyon vigyázz rá.

– Aha – mondta kételkedve Sharrow. – Feril?

Az android szemügyre vette a kezében lévő tóruszt.

– Tényleg gyémánt – válaszolta.

– Látod? Mondtam – mosolygott Geis Sharrow-ra. – Ez a Koronacsillag.

– Nos – mondta Feril, kissé bocsánatkérő hangon –, lehet, hogy így is hívják, de eredetileg egy hármas elemiszállal átszőtt mélykérgi fúrófej volt.

– Micsoda? – kérdezte Geis, és úgy nézett az androidra, mintha az megőrült volna.

– Negyedik évezred – mondta Feril. – Elveszítették az egyik fúrót kilencven méterrel a Blaist-hegység alatt, és a pótfejet soha nem használták. Ez valószínűleg a tartalék fej egy része.

– És mi van a felirattal? – tiltakozott Geis. – A rovátkákkal.

– Sorozatszám – válaszolta Feril.

– Baromság! – mondta Geis. Dühösnek tűnt, de nem akart tovább vitatkozni. Molgarin/Chrolleser a mellette álló széken nyöszörögni kezdett. Geis rámordult. – Kussolj már!

Sharrow visszatette a Koronacsillagot a Függővel együtt a borítóba, és becsukta.

Néhány lépest tett az asztal körül. Kihúzott egy díszes, drágakövekkel kirakott kardot egy hasonlóan nem túl praktikusnak tűnő hüvelyből. A kard éle vastag volt és lapos. Sharrow a fejét csóválta, és visszacsúsztatta a kardot a tokjába.

– Mi ez a hely pontosan, Geis? – kérdezte, miközben folytatta a szemlélődést. – Valamiféle búvóhely?

– Breyguhn találta – mondta fáradt hangon Geis –, amikor bejött ide, hogy megkeresse az Általános Alapelveket. Miután a Szomorú Testvérek nem voltak hajlandók őt kiadni, azt szerettem volna, hogy ez a hely az ő szállása legyen. Először bele is mentek, habár ragaszkodtak ahhoz, hogy viselje a láncokat. Később ezt az engedményt is visszavonták, de addigra már én is rejtekhelyet kerestem, és meg tudtam egyezni a Szomorú Testvérekkel.

– És hol van Brey? – kérdezte Sharrow.

Geis a falba épített képernyőkre pillantott.

– Most? Valószínűleg a Dagályéneket hallgatja, aztán együtt eszik a többi fogollyal.

Sharrow körbenézett a szoba magas, árnyékoktól foltos terén. 

– És ezt itt mind Breynek akartad adni, mi?

– Igen – válaszolta Geis. – Mert családtag, Sharrow. És te is családtag vagy.

– Igaz. És persze álmodban sem jutna eszedbe ártani nekem, ugye?

– Sharrow – mondta Geis –, én a kezdetek óta csak segíteni próbáltam neked. Sőt, segítettem is neked a legelejétől fogva. Megpróbáltalak megmenteni ennek a... szörnynek a kezéből is, az Öreg Toronynál. – Geis a másik székre kötözött férfi felé biccentett. – Nem az én hibám volt, hogy a Huhszok is pont akkor támadtak. Fogalmam sem volt róla, hogy ők is ott vannak. – A férfi hangja keserű volt. – A csapataim egy része valóban bejutott, és ott találták ezeket a cuccokat. Sikerült nekik kimenteni, és elhozták ide nekem. Bátor férfiak haltak meg, hogy kimentsék ezt a gyűjteményt, Sharrow. Ebből nem szabadna viccet csinálnod.

– Geis – mondta a nő, de nem nézett a férfire –, perceid voltak rá, hogy ennél jobb kifogást találj. Csalódtam benned.

Geis egy pillanatra becsukta a szemét.

– Te, akárhogy is hívnak – szólt oda fáradtan Ferilnek. – Te biztos, hogy tudsz logikusan gondolkodni. Kérlek, térítsd már észre az unokahúgomat!

– Attól tartok, hogy amennyire én átlátom a dolgokat, Sharrow kisasszony gyanúi igencsak jogosnak tűnnek, Geis gróf – válaszolta Feril bocsánatkérően.

– Te hülye seggfej – fakadt ki Geis, és rázni kezdte a széket, amihez hozzákötötték. – Oldozzatok el!

Lihegett és elvörösödött. Nadrág volt rajta, és szűkre szabott zubbony a fehér inge felett. Sharrow az inget csíkokra tépte, azzal kötözte meg őt és Molgarin/Chrollesert. Nem sokat törődött azzal, hogy visszahúzza a zubbonyt a férfira, s Geis szánalmasnak és sebezhetőnek tűnt így félmeztelenre vetkőztetve. Sharrow a homlokát ráncolva nézett a férfi hasára.

– Geis – kezdte. – Csak nem kezdesz pocakosodni?

– Sharrow! – kiáltotta a férfi, és behúzta a hasát. – Hagyd már abba ezt az őrültséget! Engedj el!

– Lehet róla szó – mondta. – Ha odaadod a kulcsot a Lusta Fegyverhez.

– Nincs nálam a kulcs – mondta. – Viszont vannak jó klinikáim... ahol ki tudnák szedni azt a rettenetes izét a fejedből, amitől...

– Szóval nincs nálad a kulcs – vágott közbe Sharrow –, de vannak klinikáid, ahol talán fel tudnák törni a záron a genetikai kódot, és meg tudnák csinálni a kulcsot, ugye, Geis? – mondta mosolyogva Sharrow. –Csakhogy neked nem lenne szabad tudnod, hogy miféle zár van a Fegyveren. Habár, végül is tudhatod. Az öreg Molgarin elmondhatta neked, hogy génzár van rajta. Nem kellett volna ezt a hülye dumát nyomnod, de te megtetted – csóválta Sharrow a fejét. – Nagyon rezeg a léc, Geis. – Neheztelően nézett rá. – Azt kell, hogy mondjam, szerintem az egész család csalódni fog benned.

– Sharrow... – mondta Geis nyugodtan.

– Ugyan Geis, valld csak be. Az öreg Gorko lábnyomait követted, összegyűjtötted mindazt, amit ő próbált összeszedni, megpróbáltad befejezni a munkáját, és valahogy (ugyan még nem tudom pontosan, miféle abszurd terv alapján) meg akartad gyengíteni az Összvilág Bíróság hatalmát, még ha nem is tudod teljesen elpusztítani. – Sharrow a képernyőkre nézett, melyek betöltötték a boltozatos terem egyik falát. – Ó, csak nem elkezdődött az újabb háború? – kérdezte. – Ez ugye jól beleillik a terveidbe, nincs igazam?

– Sharrow – mondta ismét Geis, és nagy nehezen tudott csak uralkodni a hangján –, én tudom, hogy nehéz dolgokon mentél keresztül az utóbbi időben...

A nő arca eltorzult, majd megrázta a fejét, és legyintett, mintha az egész nem is lenne olyan fontos.

– ... de most már komolyan paranoiás lettél.

– Milyen csodálatos ötletnek tűnhetett – mondta Sharrow, oda sem figyelve arra, hogy mit mondott a férfi, hanem inkább a karját keresztbe fonva felült a nagy kőasztalra – bevetni megint az ElmeBombát. Tudod, azt, amit az öreg Ethce Lebmellin csinált az utasításodra, amikor a jel hatástalanította mindenki fegyverét. Ez alkalommal viszont egy egész erődítményt állítottál le, ami azt jelentette, hogy az embereid... vagyis nem is a te embereid, mert azt nem kockáztathattad meg, hogy őket elkapják, hanem olyanokat küldtél, akikről senki sem tudhatta, hogy a te embereid, mégpedig a Szomorú Testvéreket. Ők törtek be oda, mint a múltból jött lovagok, bandionokon! Meg kardokkal! Lobogó köpenyekben!

Összecsapta a kezét.

– Minden a tied lesz, ugye Geis? Miz halott. Játszottál vele, csúfot űztél belőle hónapokon keresztül. Azokat az ostoba sziálversenyeket használtad fel Tiálban, és mindenki azt hitte már, hogy paranoiás, és aztán ennek a paranoiának a megtestesülése végzett vele! Gondolom, a térdedet csapkodtad, amikor ezt kigondoltad. És nálad van minden, amit kerestünk, minden, amit te is akartál, csak nem hagyhattad, hogy bárki lássa, hogy te szerzed meg. Aztán meg odaraktad ezt az álszereplőt – itt Molgarin/Chrolleser felé biccentett –, hogy legyen valaki, akire ráverheted az egészet. Afelől semmi kétségem, hogy azt mondtad neki, utána elmehet, de vajon tényleg? Vagy ő lesz az odakint, akitől mindig meg kell majd védened? Esetleg kettészeled őt azzal a hatalmas pallossal, csak miattam?

Geis döbbenten meredt rá.

– És nekem kibaszott hálásnak kellene lennem, nem így van, Geis? –mondta a fejét csóválva. – Úgy képzelted, hogy majd a karjaidba omlok. Vagy csak áltatom magam? – zavartnak tűnt. – Ez is része volt a tervednek, vagy nem?

– Szerettelek – mondta Geis, és szomorú volt a hangja. – Még mindig szeretlek. Csak oldozz el, és bebizonyítom neked. Szeretlek téged, és szeretem a családunkat, az egész fajunkat... Mosolyogj csak azzal a cinikus arccal, ha akarsz, Sharrow, de komolyan mondom. Minden, amit tennem kellett, az a szeretetért volt.

Feril Sharrow felé fordult, és azt mondta:

– Azt hiszem, valaki közeledik. – Az alacsony ajtóra mutatott, a két gyémántos ikon alatt.

Sharrow megfordult, szembeállt az ajtóval, és felemelte a fegyverét. Lánc csilingelése hallatszott. Azonnal kitalálta, hogy ki lehet az.

Az ajtó kinyílt, és Breyguhn lépett be rajta. Úgy volt felöltözve, ahogy Sharrow emlékezett rá, egyszerű, szürke ingruhát viselt, ami azért piszkosabb volt, mint korábban. Szemében vad tűz égett, és amikor Sharrowra, majd az androidra, aztán Geisre nézett, tekintete különös módon üres volt. Furcsa tartásban egy kupac könyvet cipelt. Jobb keze még mindig a falban futó sínhez volt láncolva, mely egy bilincsben végződött, de a lánc most már nem vasból volt, mint korábban, hanem acélból.

Sharrow leengedte a fegyverét.

– Na szia – mondta. – Feril, ez itt a féltestvérem, Breyguhn. Feril megfordult és finoman meghajolt.

Breyguhn ebben a pillanatban ledobta a könyveket, és egy pisztoly villant meg a kezében. Sharrow fejére célzott, és lőtt, mialatt Geis félig felállt, félig megfordult, s a székkel, melyhez oda volt kötözve, kiütötte az android alól a lábát.

Sharrow érezte, hogy valami nekivágódik oldalt a fejéhez, és megpördült. Nekiesett az asztalnak, miközben próbálta felemelni és Breyguhnra irányítani a lézerét, de végül a padlóra zuhant, s a fegyver kicsúszott az ujjai közül.

Ott feküdt, és fájt a feje. Mintha vékony ködfelhő húzódott volna előtte, látta, hogy Feril megtántorodik az ütéstől, amit Geis mért rá a székkel. Breyguhn rálőtt az androidra. Feril jobb lába combtól lefelé lerobbant a testéről. Az android fél lábon ugrált tovább, próbált állva maradni. Az újabb lövés átszakította a mellkasát, szikrák pattogtak róla. Tovább ugrált. Még mindig a kezében volt a lézerpisztoly, de úgy tűnt, nem akarja használni. Sharrow megpróbált odakiáltani neki, hogy lője le ezeket a rohadékokat, de a szája nem engedelmeskedett. Feril csak ugrált és ugrált, nekiment a kőasztalnak és megtántorodott, de kezében azért ott szorongatta a fegyvert.

Aztán Geis kiáltott valamit, és lezuhant a földre, még mindig a székhez kötözve. Breyguhn odament hozzá, és a fegyvert folyamatosan az ugráló androidra szegezve kibogozta az ingcsíkokat, melyek Geist fogva tartották.

Amint kiszabadult, Geis felállt, kihúzta a tompa élű kardot a hüvelyéből, elfordította az egyik drágakövet, mire a penge széle rózsaszín tűzben kezdett játszani. Lecsapott vele az ugráló androidra.

Az ütés ugyan nem volt nagy, de levágta Feril fejét a törzséről, mintha papírból lett volna. Feril korábban felemelte az egyik karját a feje fölé, hogy azzal egyensúlyozzon, s Geis ugyanazzal a csapással azt is levágta. A fej leesett a földre, és begurult az asztal alá, míg a kar az asztal lapjára zuhant. Az android fejetlen törzse még egy másodpercig ott tántorgott egyetlen lábán. Aztán Geis a feje fölé emelte a kardot, és suhogva lesújtott vele. Feril teste kettévált, s a két része két oldalra dőlt, akár egy rajzfilmben.

Sharrow még egyszer utoljára megpróbálta felemelni a kezét, aztán feladta. Becsukta a szemét.

 

– Jól vagy...? Hahó? Azt kérdeztem, jól vagy-e?

– ...Ja, te... te vagy az már megint...? Most mit akarsz?

– Hát ez nem igazán úgy alakul, ahogy reméltük, ugye?

– ...Nem.

– Nos?

– A fenébe is... Kit érdekel?

– Senkit, ha téged nem. Végül is a te életedről van szó.

– ...Pontosan. Olyan fáradt vagyok. A kurva életbe, csak hagyjatok meghalni.

– Nem, nem hiszem, hogy eleget pusztítottunk volna. Az egyikünknek meg kell tennie. Mi mások vagyunk, végül is. Mi vagyunk az utolsók a nyolcból.

– A francba, igen, persze... Meglátjuk, mit tehetünk...

– Így van. Most kelj fel szépen.

– Nem akarok még felkelni.

– Azt mondtam, kelj fel.

– Nem kelek.

– Kelj fel!

– Nem ke...

– Azonnal!

– Nem.

– Az...

 

Valakik veszekedtek. Neki fáj a feje, az emberek meg itt veszekednek. Utálta, ha valaki veszekszik. Rájuk ordított, mondta nekik, hogy fogják be. Épp elég, hogy a Fegyver nem hagyja békén. Az ordibálástól csak jobban fájt a feje. Ráadásul úgy tűnt, meg sem hallották.

– Meg kell ölnöd.

– Nem, erre semmi szükség. Már majdnem sikerült meggyőznöm, amikor bejöttél.

– Ó, akkor az egész az én hibám, nem? Megmentem a bőrödet, erre...

– Ezt nem mondtam! Nem így értettem.

– Öld meg. Öld meg most. Ha te nem tudod, akkor majd én.

– Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen a testvéred!

Csak féltestvére, gondolta magában Sharrow.

– Tudom, hogy milyen, azért.

– Kuss! Fogjátok már be, ordított rájuk Sharrow.

Kezd magához térni. Hallottam, hogy mondott valamit.

– Nem mondott semmit. Nézz rá. Még szerencse, hogy nem loccsantottad ki az agyát.

– Pedig azt akartam. 

– Hát én pedig nem fogom hagyni. 

Meg volt kötözve. Ott ült egy székhez kötözve, akárcsak korábban Geis. Keze-lába megkötve, nem is, leragasztva. A száján is tapasz volt. A feje előrelógott. Fájt. Megint akart szólni, hogy fogják már be, de nem tette. Felemelte a fejét, és rájuk nézett.

Az asztal előtt álltak és veszekedtek. Breyguhn még mindig a falhoz volt kötve a lánccal. Sharrow nem értette ezt az egész lánc dolgot. Breyguhnnak biztos van valami külön helye, ahol a központi rendszerről rá tud kapcsolódni egy magánsínre. De legalább acélláncot adtak neki, és nem vasat. Biztos nagy engedményt kapott valamiben a Tengerparti Ház...

Vissza kellett engednie a fejét. Amúgy sem vették észre, legalábbis úgy tűnt. Minden elszürkült megint. De a hangokat még mindig hallotta.

– Öld meg, Geis! Kérlek, hagyd most ki a személyes érzelmeidet ebből. Ezt most... 

– Hogy én hagyjam ki a személyes érzelmeimet? Hát ez szép! Pont te mondod? 

– Én itt maradtam miattad! A fenébe is, miattad jöttem egyáltalán ide! És ki találta neked ezt a helyet? Pedig elmehettem volna, de itt maradtam miattad, érted és a családért! Nem hagyom, hogy ő most elrontson mindent. Pedig tudod, hogy az lesz, Geis! Tudod, hogy milyen. Nem fog megbocsátani. Nem tud megbocsátani! Geis, kérlek, öld meg! Az én kedvemért, kérlek. Kérlek... 

– Nem kértelek, hogy maradj itt. Te akartad.

– Tudom, de akkor is, kérlek, értem tedd meg... Ó, Geis...

– Szállj le rólam! Azért maradtál itt, mert itt akartál maradni, nem pedig miattam, vagy a család miatt. Jobban ragaszkodsz ahhoz a lánchoz, mint hozzám!

Sharrow úgy gondolta, hirtelen lihegést hall. Nevetni szeretett volna, de nem tudta felemelni a fejét. Ó, Geis, gondolta magában, mindig is túlságosan kicsinyes voltál.

– Hogy mered? Te egyszerűen meg vagy rémülve. Rendben, akkor majd én megmutatom, hogy kell az ilyet csinálni! 

– Brey! Ne! Tedd le azt a...!

Dulakodás hangja hallatszott. Egy lövés dördült el, és Sharrow hallotta a golyót visszapattanni valahonnan mellőle. Pofon csattant. Csend, majd egy kiáltás, aztán valaki sírni kezdett, zokogva mondott szavakat, amiket Sharrow nem értett.

– Brey... én...

– Akkor tartsd meg magadnak! – sírt Breyguhn. – Amúgy is mindig őt akartad! Hát csinálj, amit akarsz!

A lánca csörögni kezdett, majd egy ajtó becsapódott. Ajtó egy olyan helyen, ahol nem is szabadott volna ajtónak lennie. Sharrow viszont jó sok ajtót látott aznap. Sok-sok ajtót... Aztán megint elfelejtett mindent.

Hirtelen valamit az orra alá tartottak, éles, büdös szagot érzett, és a feje mintha kitisztult volna, aztán furcsa csengő hangot hallott valahonnan.

Geis guggolt előtte.

– Sharrow? – mondta.

Felemelte a fejét, és felhúzta a szemöldökét.

– Sharrow – mondta ismét a férfi. – Szeretném, ha tudnád, hogy mindig is szerettelek, mindig azt akartam, hogy boldog legyél, és rendes tagja legyél a családnak. Hozzám tartozol, nem ahhoz a bűnözőhöz, Kumához vagy akármelyikükhöz. ők nem számítanak. Egyikük sem számított. Megbocsátom neked az egészet. Meg is értem. De neked is meg kell értened. Azok a dolgok, amik történtek, nem csak nekem köszönhetőek. Voltak olyan emberek, aki azt hitték, azt teszik, amit akarom, hogy tegyenek, de nem tudták, mi is az valójában. Néha nem is tudtam, mi történik. Az emberek néha túlságosan lojálisak, tudod, Sharrow? Így történt most is, esküszöm.

Geis a férfire pillantott, aki még mindig a Sharrow mellett álló székhez volt kötözve. A férfire, akinek elfelejtette a nevét, de az biztos, hogy nem Molgarin volt. Halottnak tűnt.

– Az ilyen emberek tették ezt – folytatta Geis. – Átléptek egy határt, ezt nem tagadom. De jót akartak. Mint mondjuk a kristályvírus, amit a Nachtel Szellemén ültettek beléd, de akkor nem tudhattam, hogyan fogják felhasználni később ellened. Nem tudhattam, hogy Molgarin megpróbálja felépíteni a saját erődrendszerét, és hogy ehhez téged fog felhasználni. Fogalmam sem volt róla, hogy kínozni fognak téged. –Geis magán kívül volt. Sharrow észrevette, hogy visszavette a zubbonyát. – Azt viszont tudtam, hogy biztonságos – mondta, és megpróbált önfeledten rámosolyogni. – Ugyanis nekem is van egy olyan beültetve a fejembe, tudtad?

Sharrow megrázta a fejét. Persze, hogy nem tudta.

– Igen – mondta bólogatva Geis. – Egy biztosíték. Minden itt van bennem, amíg úgy nem döntök, hogy hatástalanítom a rendszert. – Geis megkopogtatta a halántékát. – Ha meghalok, a kristályvírus szerkezete érzékeli, hogy már nem élek, és kódolt jeleket küld mindenfelé. Minden, ami az enyém volt, az megsemmisül. Minden be van ide kötve, és akkor vége: aszteroidák, hajók, bányák, épületek, járművek, még a tollak is egyes politikusok és Társaságok vezetőinek a zsebében. Egyszerűen felrobbannak. Látod? Még akkor is, ha elkapnak, ha a Bíróság elkap, kirobbanhat egy háború. A biztosítási díjak és a kereskedelmi kapcsolatok megszakadása önmagában tönkretehet mindent. Látod, milyen fontossá válhat egyetlen ember? Érted már?

Sharrow halk, nyöszörgésszerű hangot hallatott a ragasztócsíkon keresztül. Geis felemelte a kezét, és finoman letépte a ragasztót Sharrow szájáról. Még így is fájt.

– Értem – mondta Sharrow, hangja érzelgősnek tűnt. A férfi elégedetten nézett rá. – Megértettem – folytatta a nő –, hogy legalább olyan kibaszott nagy őrült vagy, mint Breyguhn, drága unokabátyám.

Sharrow felsóhajtott, és elkapta a tekintetét, várva, hogy pofon vágják, vagy megüssék. A pillantása az asztalra tévedt. Ott feküdt a Lusta Fegyver. Valahogy most másképp nézett ki. Levették róla a zárat. Mégiscsak Geisnél volt a kulcs. Hát persze, hogy nála volt. 

Valami megmozdult az asztalon, úgy egy méterre a Fegyvertől. Sharrow ráncolni kezdte a homlokát, de akkor Geis az egyik kezével megragadta az arcát, a másikkal pedig visszatapasztotta a szájára a ragasztócsíkot.

– Nem, Sharrow – mondta a férfi. – Nem őrült. Csak előrelátó. Már nagyon régóta készülök erre, és a te szerepedet is réges-rég előkészítettem ebben az egész történetben. – Geis szünetet tartott. Hirtelen nagyon komoly arcot vágott. Sharrow-nak az az érzése támadt, hogy azon tanakodik magában, vajon elmondjon-e neki valami fontosat. Lassan megrázta a fejét, mintha azt szerette volna, hogy kitisztuljon.

Valami mozgott az asztalon Geis háta mögött.

A férfi megragadta Sharrow térdét. 

– Mi már a múlté vagyunk, Sharrow – mondta. – Tudom. Ez az egész... – körbenézett, és Sharrow azt hitte, talán észreveszi a mozgást az asztalon, de akármi is mocorgott ott, azonnal megmerevedett, ahogy Geis a fejét arra fordította. – Ez az egész itt azt segítheti, amit előkészítettem. Kiindulópontként szolgálhat, harci lobogóként vagy kenőpénzként, zavaró tényezőként... akármiként. De csak egy új rend mentheti meg Goltert, csak egy újfajta üzenet nyerheti meg az emberek szívét és gondolatait. Mindazt, amit itt látsz, akármilyen értékes is számunkra, talán fel kell majd áldoznunk. Lehet, hogy tényleg szükségünk van egy új kezdetre, tiszta lapra. Lehet, hogy ez az egyetlen reményünk. – Ezután megint halkan beszélt. Sharrow fülében a csengés lassan szűnni kezdett, és egy kicsit erősebbnek érezte magát, nem volt már olyan kába. Most már tudott arra koncentrálni, ami a kőasztalon mozgott.

Azt a kurva életbe, hiszen az android keze volt az!

Az alkarja. Az, amit ugyanaz a kardcsapás vágott le, ami a fejét. A kar az asztalra esett, és ott is maradt, majd az ujjai segítségével lassan, nagyon csendesen kúszott előre a kőlapon.

Sharrow érezte, hogy elkerekedik a szeme, és megpróbálta úgy álcázni a mozdulatot, mintha ismét a fejét rázná, hogy kitisztuljon.

Geis aggódva nézett rá, aztán halkan azt mondta: 

– Sharrow, ez mind nagyon sok lehet most neked egyszerre, de el kell hinned, hogy nekem köszönhetően a neved most már halhatatlan lesz. 

Rejtélyesen rámosolygott. – Lehet, hogy nem úgy, ahogy te azt elképzelted, de... 

A kéz a Lusta Fegyver felé húzta magát. Sharrow gyorsan Geisre nézett, és bárgyún mosolygott rá. 

– ...szóval, talán akkor is büszke leszel rá, még ha el sem tudtad volna képzelni, hogy így lesz.

Sharrow Feril fejét kereste. Nem volt ott az asztal alatt, ahova leesett. A teste sem feküdt már szanaszét a földön. És akkor meglátta: a testének mindkét fele neki volt támasztva egy hatalmas elektromos kapcsolódobozszerű valaminek a sarokban, nem messze az ajtótól, amin Breyguhn kiment. A fej...

A fej, Feril feje a fjordon álló toronyban látott talpazat szélére volt téve, amin korábban a Lusta Fegyver állt, pontosan az óriási kőasztal közepén. Onnan, ahova lerakták – feltéve, hogy az android feje még látott tökéletes rálátása volt a Lusta Fegyverre és a kézre, mely már kevesebb, mint egy méterre volt a Fegyver fedetlen ravaszától.

Geis tovább beszélt.

– ...hogy utálni fogsz azért, amit tettem, de csak eleinte, mert tudom, szívem mélyén tudom, hogy idővel, miután minden megtörtént, ami most történni fog, belátod, hogy helyesen cselekedtem. 

Mi a fenéről beszél itt ez az idióta barom? Sharrow próbálta a szemét az unokabátyja arcára szegezni, és nem azt figyelni, ahogy az android keze egyre közelebb húzza magát az asztal lapján a Fegyver ezüstös testéhez.

Vajon mit tehet a kéz, amikor odaér? Ugyan a ravaszt nem volt kifejezetten nehéz meghúzni, de mi lesz a célzással? Vajon lesz annyi erő a félméteres kardarabban ahhoz, hogy elfordítsa a Fegyvert, ha egyáltalán Feril három méterrel arrébb lévő feje képes célozni vele? Mire volt most beállítva az irányzéka egyáltalán? Milyen széles sávra? Ferilnek a fegyvert Geisre kellene szegeznie. Ebben a pillanatban a fegyver az... az Általános Alapelvek borítója felé állt.

Sharrow csak bámulta Geist, de nem figyelt rá.

– Azt a rohadt életbe, gondolta magában. Még ha Geis az Általános Alapelvek borítóját eldobhatónak tartotta is, nem valószínű, hogy ugyanezt gondolta a Függőről és arról a nevetséges Koronacsillagról. 

Talán még ki tud valahogy keveredni ebből. Érezte, hogy sírni kezd, és borzasztó dühös volt magára. A remény néha fájdalmasabb, mint a kétségbeesés.

– Ó, Sharrow – mondta gyengéden Geis –, ne sírj! – együttérző tekintettel meredt rá. Sharrow-nak az volt az érezése, hogy a férfi is mindjárt sírva fakad. Undorító. De legalább ez a kis jelenet lekötötte Geis figyelmét, és így nem vehette észre, mi van az asztalon. – Most még minden jól végződhet – mondta a férfi. – Együtt vagyunk, hát nem látod? Ez kezdetnek jó...

A kar a kézzel már majdnem odaért a Fegyver ravaszához. Sharrow megpróbálta szemmel tartani a szeme sarkából, miközben egyenesen Geisre meredt, és teljesen meg volt rémülve, hogy a nézéséből a férfi rájöhet, egy szavát sem hallja igazából.

– ...és olyan boldog vagyok, hogy idejöttél, örülök, hogy láttad ezt a helyet. Komolyan mondom, boldog vagyok. Mert ez az én legszemélyesebb helyem, a szentélyem, az a hely, ahol tényleg önmagam lehetek, és nem vesznek körbe a talpnyalók és a bólogatógépek, meg a...

Sharrow azon töprengett, vajon hol lehet Feril agya? A fejében vagy a testének más részében? Sharrow feltételezte, hogy a fején található szemekkel néz, és egy kommunikációs csatornán mondja a kéznek, hogy mit csináljon, de honnan? Hagyd abba, hagyd már abba, mondta magának. Úgyis mindegy.

– ...megint boldogok leszünk – mondta Geis. – Mindannyian boldogok leszünk. Mindenünk megvan hozzá, hogy boldogok legyünk, és te meg én gondoskodunk róla, hogy így is legyen. Még az a bűnöző, akit te olyan nagyra tartottál, még ő is nagyobb névre tesz majd szert, mint amekkorát megérdemel. Mert mindannyiunknak bűnös a múltja, nem igaz, Sharrow? Pont ez nyomja szegény Golter lelkiismeretét is az elmúlt tízezer évben, nem? Az első háború és a milliárdok, akik ott meghaltak. A nulladik év, húszezer év civilizáció után. Ez az, amit soha nem tudtunk igazán elfelejteni, ugye? De a büntetésünk nemsokára lejár, Sharrow. A tizedik millennium. Olyan nap lesz, mint a többi, ezt mindannyian tudjuk. De ezek a jelképek számítanak igazán, nem? Az egész erről szól, a kezdetek óta. A szimbólumokról. Nem így van? – Feldúltnak tűnt. A kezét Sharrow szája felé emelte, aztán habozott. – Ó, Sharrow – mondta –, csak annyit mondj, hogy megérted, mondd, hogy nem utálsz nagyon. Kérlek! Megteszed? – A nézése alapján úgy tűnt, nem tudja eldönteni, megbízzon-e Sharrow-ban, vagy ne. 

A nő kicsiket bólintott, és apró nyöszörgéseket hallatott.

Geis hunyorogva nézte, majd felemelte a kezét, és leszedte a ragasztócsíkot Sharrow szájáról.

– Na most – mondta a nő –, vedd le rólam az összes ragasztót, különben az android a levegőbe repíti a Függőt és a Koronacsillagot az Általános Alapelvek borítójával együtt.

Geis értetlenül meredt rá, majd felnevetett.

– Hogy mondod? – kérdezte.

– Jól hallottad – válaszolta a nő. – Fordulj meg nagyon lassan, és nézd meg. Az android keze a Lusta Fegyver ravaszán van. – Mosolygott. – Komolyan mondom, Geis.

A férfi lassan megfordult.

Az android kezén az ujj, amelyik a Lusta Fegyver ravaszára fonódott, most egy pillanatra kiegyenesedett, mintha integetett volna. Geis megdermedt.

– Üdv, Gróf Geis – hallatszott a halk suttogás a terem csendjében. Feril hangja volt. – Rettenetesen sajnálom, de teljes mértékben kész vagyok megtenni, amit Sharrow kisasszony mond. – A kísérteties, épphogy hallható hang, mely a fegyver talapzatára állított fejből jött, sajnálkozónak tűnt.

Geis még mindig guggolt. Lassan megfordult és ismét Sharrow-ra nézett. Nagyot nyelt.

– Ne mondj semmit, Geis – mondta a nő. – Csak csináld. A férfi lassan a nő háta mögé nyúlt, és elkezdte leszedni a ragasztót a karjáról. Sharrow Feril fejére nézett, mely magasan állt az asztalon, a Fegyver állványán.

– Fogalmam sem volt, hogy ilyen fejlett túlélési rendszert építettek önbe, Feril – mondta, miközben az egyik karja kiszabadult.

– Ez korábban nem volt különösebben lényeges – suttogta Feril, hangját majdnem teljesen elnyomta a letépődő ragasztó hangja. Geis megállt. Sharrow-nak az egyik keze és az egyik lába már szabad volt. A térdével vállon bökte a férfit. 

– Folytasd! – mondta.

Geis felállt és megrázta a fejét.

– Nem – válaszolta. – Nem.

A szék háta mögé került.

– Mi van? – kérdezte Sharrow, és Feril fejére pillantott. – Geis... A férfi a háta mögött állt, kétélű késsel a kezében. Megragadta a kis szék támláját a másik kezével.

Nem hiszem, hogy megteszi, de ha mégis... – kezét a nő gallérjára tette, a kést pedig a torkához szorította.

– Geis...

– Breyguhn! – ordította a férfi. Rángatni kezdte Sharrow-t a székkel együtt hátrafelé, az ajtó irányába. Sharrow a szabad kezével megfogta a férfi karját, amelyikben a kést tartotta, de nem volt elég erő benne, hogy letépje magáról. Csak kapaszkodni tudott. – Breyguhn! – kiáltott Geis újra.

– Geis... – mondta Sharrow, és úgy hallotta, Feril is mond valamit, de túl nagy volt a zaj ahhoz, hogy meg is értse, mi volt az.

– Breyguhn! Tudom, hogy ott vagy kint! Hagyd abba a duzzogást, és gyere be! Brey! – Geis az ajtóhoz ért. Sharrow az asztalra nézett. Feril feje már nem láthatta őket, de a kéz és az alkar, ami a fegyvert tartotta, most rándult egyet, és elfordította magát az egyik irányba, majd visszarántotta magát a másikba, akár egy nyársra húzott kígyó. így húzta-vonta a Lusta Fegyvert arrafelé, ahol Geis és ő volt. – Brey! – ordított még egyszer a férfi.

Csörömpölő hang hallatszott az ajtó túloldaláról. Ugyanabban a pillanatban Feril testének egyik fele felállt az ajtó melletti sarokban, hirtelen megmerevedett és magával rántotta az android maradványait, előredőlt az elektromos kapcsolódoboz mellett, és óriási zörgés közepette egyenesen Geis lába elé zuhant. A férfi ijedtében felkiáltott, pont amikor Breyguhn dühös képpel belépett az ajtón. Még mindig ott volt a kezében a fegyver.

Geis félreugrott és hagyta, hogy Sharrow széke oldalra dőljön és a padlóra essen. A kétélű késével az android rángatózó maradványaira csapott, majd eldobta a kést, és áthajolt az asztalon, megragadta a kardot, amit korábban is használt. Az android padlón mozgó darabjai felé suhintott.

A Lusta Fegyvert szorító kéz megfeszült. A kapcsolódoboz Geis háta mögött nagyot villanva felrobbant. A szobában a világítás megremegett, majd teljesen kialudt. A vészvilágítás gyér fényt sugárzott. Geis lesújtott a hatalmas karddal az android fél testének földön vonagló darabjaira, átvágva a fémet és a műanyagot, közben kis árkokat vésve a padlóba. Breyguhn sikított. Sharrow a kiszabadított bal kezével és lábával a kőasztal alá lökte magát, majd megpróbált arrébb gurulni, miközben vadul tépte a ragasztót, mely még mindig a székhez kötötte őt, és kereste a kést, amit Geis eldobott.

Lövéseket hallott, újabb sikolyokat, aztán fény villant fel, és a mennydörgésszerű hangot olyan zaj váltotta fel, mintha egy ablak millió kis szilánkja csörömpölve zuhanna a földre.

Breyguhn megint sikított, hangosan, élesen.

– Állítsd le! Állítsd le!

– Azt próbálom! – üvöltötte Geis.

Nagy puffanás rázta meg a földet Sharrow alatt, amikor végre kiszabadította a kezét és a lábát a ragasztóból, majd előmászott az asztal alól. A lába tocsogott valamiben. Lenézett, majd fel. Víz özönlött a homályosan megvilágított szobába a falon tátongó félméteres lukon át. Geis még mindig az android maradványait csapkodta. Breyguhn két kézzel célzott Feril fejére. A Lusta Fegyver köré fonódott kar látszólag teljesen rendszertelenül meg-megrándult és rászorított a fegyverre, forgott körbe, és nagyjából másodpercenként lőtt egyet a Fegyverrel. Az egyik gyémántikon darabokra tört. A csillogó szilánkok halmaza ott feküdt egy kupacban az ajtó és a kapcsolódoboz szikrázó maradványa között. Molgarin/Chrolleser halott volt, hátradőlve ült a székén, fennakadt szemeivel a plafont bámulta. Egy hatalmas cápafogsor harapta át a nyakát, vér szivárgott mindenhonnan, ahol a fogak hozzáértek. Erre még Sharrow is nagyot nézett, aztán a fogsor megint eltűnt.

A falon keletkezett üregből ömlő víz már Sharrow bokájáig ért. Felkapta az első fegyvert, amit a kőasztalon talált. A KéziÁgyú volt az.

Breyguhn megint elsütötte a pisztolyát. A lövéstől Feril feje körbeforgott az állványon. A Lusta Fegyver is forogni kezdett, miközben a kar, ami fogta, nekiütközött az Általános Alapelvek borítójának. A Fegyver egyenesen Sharrow-ra szegeződött. Sharrow levetette magát az asztal alá a vízbe. Gigantikus vibrálás rázta meg a levegőt, melyet robajló hang követett. Porfelhő tört elő a falból, aztán egy hatalmas, koszos vízhullám, ami Sharrow-t az asztal túloldala felé lökte. Lebegett a vízen. A fejét beverte a kőlap aljába. Előrébb lökte magát, a robajló hang elhalt. Az asztal alatt körbenézett, Breyguhn lábát kereste a vízzel telt szoba túloldalán, de a sötét levegő porral volt teli. 

Az egyik oldalon valami megvillant, s a falat borító festmény lángra lobbant. A porral telített szoba összement. Egyik fele – beleértve az ajtót, amin ő és Ferii korábban bejöttek, és a teraszt, ahol először találkoztak Geissel – most egy nagy halom törmelék volt, melyre több felső szint is rászakadt, s a plafonon keletkezett lyuk a sötétségbe nyílt. Víz és szikrák zuhogtak alá a magasból. A lángoló festmény táncoló sárga fénybe borította a poros szobát. Sharrow még mindig nem látta Breyguhnt és Geist. A Lusta Fegyvert betemették az asztalra hullott kincsek, és a fegyver állványa, amin Ferii feje állt, eltűnt.

Valami megmozdult a sötétségben odafent. Sharrow arrébb ugrott a derékig érő vízben, ahogy egy termetes kődarab süvítve közeledett felé, és rázuhant a kőasztalra, kettétörve azt. Minden rajta lévő dolog a levegőbe repült. Egy hatalmas hullám közeledett Sharrow felé, ami a megmaradt gyémántikon alatt lévő kis ajtó felé sodorta.

Rettenetes remegés futott végig a lábán, amikor a hullámok sisteregve nekicsapódtak az elektromos kapcsolószekrénynek, ahol korábban Feril teste feküdt.

Sharrow átgázolt a vízen, megcsúszott a lába alatt magasodó gyémánttörmeléken, aztán kinyitotta az ajtót a zúduló víz sodrásával szemben, és nagy fröcskölés közepette kitámolygott egy sötét, lefelé ereszkedő folyosóra. Megnézte a KéziÁgyút menet közben, mert úgy érezte, valami nincs rendben vele, és nagy átkozódás közepette vette észre, hogy üres a tár. A fegyvert a zsebébe csúsztatta.

Újabb mindent megrázó robbanás hallatszott a háta mögül, és hatalmas, sötét füstfelhő gomolygott elő a szobából, majd végighullámzott Sharrow feje fölött a plafonon.

A folyosó emelkedett, a víz a lába körül alacsonyabb lett.

A plafonról ide-oda himbálózó kábelek lógtak, Sharrow-nak nem volt egyszerű átverekednie magát a leomló falak, vezetékek és zúgó fémszekrények között. A füst megelőzte őt az árnyékoktól sötét folyosón, aztán végre fellépett pár lépcsőn, és kiért a vízből.

Lehúzta a fejét egy lehajló, sercegő kábel elől, s továbbment a maró füstön, az égő szigetelés szagán át, kikerülve a szikrákat, amiket a leszakadt kábel ide-oda kígyózó vége hányt a nedves padlón.

Amikor átjutott ezen a részen, kiegyenesedett és meglátta Breyguhnt úgy öt méterre tőle, jobb csuklója a falhoz láncolva, kezében pisztoly. A fején vérző seb éktelenkedett. A gyér, sárgás fényben féltestvérének arca halott sápadtnak tűnt.

Breyguhn rászegezte a fegyvert.

– Elment, Sharrow – mondta halkan. – Fogta azt a hülye kardot, és elment. – Vállat vont. – Attól félt, hogy a Fegyver valami felelőtlen dolgot csinál... – Breyguhn barátságtalanul mosolygott.

Egy lépést tett Sharrow felé, aki szintén egy lépést hátrált, majd összerándult, ahogy nekiment a lelógó vezetéknek. A kábel ott szikrázott és sistergett a lábánál.

– Fogta azt a hülye kardot, és elment... – mondta Breyguhn a régi gyerekes, éneklő hangján. Féltestvére arcára szegezte a fegyvert. A lánca csörgött.

A pisztoly eldördült, Sharrow levetette magát a földre. Megragadta a kábelt, és a szabad végét a falba mélyesztett sínbe dugta.

Breyguhn felsikoltott. Miközben rázkódott, a fegyverből kilőtte a maradék golyókat a falba. A csuklója füstölt.

Amikor a fegyverből már nem jött több golyó, Sharrow kihúzta a kábelt a sínből.

Breyguhn összerogyott, akár egy darab rongy, csak a még mindig füstölgő csuklója állt felfelé a falnak támaszkova.

Sharrow öklendezni kezdett az égett hús szagától, miközben előrébb botorkált, majd Breyguhn arcát a fény felé fordította, és megnézte a pulzusát. Féltestvére szeme mozdulatlanul bámult az alagút mélyére. Sharrow megrázta a fejét, és elengedte Breyguhn karját.

Újabb robbanás jött a szoba felől, ami leverte Sharrow-t a lábáról. Felállt és futásnak eredt. 

 

Volt ott még egy ajtó, ahol a láncrendszer véget ért. Sharrow nem törődött vele, hanem sántítva továbbfutott, lüktetett a feje, szaggatottan lihegve futott végig az alagúton, ami egy magas terembe torkollott, melyet felülről – és egy előtte felbukkanó, lefelé futó járatból – világított meg a szürke napfény. Dohos, büdös szag terjengett, a földön mindenfelé szalma volt szétterítve. Nagy bokszokat látott mindkét oldalon. Hámok, kantárok és magas nyergek lógtak a falon. Egyik bokszban sem álltak állatok. Az előtte lejtő útról beszűrődő szürke fény egy másik magas alagútból jött.

Sharrow lebotorkált, átment a két hatalmas csapórács fogazata alatt, és kijutott a szabadba, a hideg, szemerkélő esőbe.

Gazzal benőtt lejtőn állt, mely a Tengerparti Ház meredező falainak lábától az öböl homokos, kavicsos partjára vezetett. A tenger csak egy csíknak látszott a távolban, halvány, szürke vonal a sötét háttér előtt. Széles, kövekből rakott feljáró futott le a homokpadok és köves pocsolyák felé, melyeket a visszavonuló dagály hagyott maga mögött. A szürke víz fodrozódva özönlött vissza a tenger felé. Földet sehol nem lehetett látni.

Egy hatalmas állat egyetlen lovasával vágtatott a kavicshalmok között a homokos földnyelven túl, melyen sekély pocsolyák sora mutatta, merre futott az állat. Amikor a lovas visszanézett, a szél belekapott a köpenyébe, és meglobogtatta az egyik oldalán.

Sharrow lefutott, meg-megcsúszva a gazban, és belegázolt az első homokos pocsolyába. Homokkal befújt földet pillantott meg a Ház sötét falain túl elnyúló messzeségben.

Futott egy darabon, aztán megállt.

Mit csinál? A bandion felágaskodott, majd megfordult, szinte tapogatózva lépkedett előre a homokzátonyok között, míg szilárdabb talajt nem érzett a lába alatt.

Mekkora idióta vagy, mondta magának. Egy üres fegyver van a zsebedben. Mi a fenét akarsz azzal kezdeni? Megdobod vele? Az ellenkező irányba kellett volna futnod, a fal túloldalára, a kivezető nyíláshoz.

Elhozhattad volna az egykerekűt, és akkor aztán üldözhetnéd ezt barmot, a hülye hátasával együtt.

Geis ügetve közeledett a bandionon. Úgy harminc méterre lehetett. Meghúzta a gyeplőt. Ott állt az állat, és széles, sárgásbarna fejét rázta. A férfi előredőlt a nyeregben, és a nőre bámult.

– Elégedett vagy, Sharrow? – kérdezte. Hangja halk volt, és élesnek tűnt a hideg, sós szélben. – Tisztában vagy vele, hogy mit csináltál? 

Sharrow csak állt egy helyben. Azon gondolkodott, mit lehetne még tenni. Hideg víz szivárgott a cipőjébe. 

– Felfogtad? – ordította Geis. 

• Sharrow hátrafordult és a Tengerparti Házra nézett. Masszív falai ott meredeztek, mint mindig. Ha a Lusta Fegyver még pusztított is odabent valahol, akkor látszólag úgy döntött, hogy egyelőre még nem semmisíti meg ezt az egész kőhalmot. 

Visszanézett Geisre, és vállat vont. 

– Én meg még azt hittem, hogy szeretlek – a férfi a fejét csóválta. Olyan halkan mondta, hogy Sharrow alig hallotta. 

Geis előhúzta a drágakövekkel kirakott kardot a nyeregre szerelt hüvelyből, és bekapcsolta. Éleit hirtelen rózsaszín fény borította el. –Isten anyjává teszlek, Sharrow – mondta Geis, előre léptetve a bandionnal.

Sharrow nem volt biztos benne, hogy jól hallotta, amit mondott.

– Girmeyn – mondta Geis. – Girmeyn, a Nachtel Szellemén. Ő lesz a Messiás. Egy új hang az új korban, a mondat, ami be van vésve mindennek az alapjába, amit az elmúlt tízezer évben tettünk, és ő adja majd a reményt is az embereknek az elkövetkezendő tízezer évben. Girmeyn az enyém, én neveltettem fel. Az életét, mindenét, ami volt, a kezemben tartottam – mondta Geis, és felemelte a kezét, amiben a bandion gyeplőjét tartotta. – Felneveltettem, kitaníttattam. Minden, amit te ma elpusztítottál odabenn – folytatta Geis, és a Sharrow mögött magasodó Ház felé biccentett –, mindaz az ő öröksége lett volna, az én utolsó ajándékom a számára. De te elvetted tőle. Most az Alapítvány aszteroidán tartózkodik. Ott van Girmeyn, Sharrow. A te fiad.

– A fiam? gondolta magában. 

A bandion előrébb lépett. 

– A te fiad – ordította a férfi. – A tiéd és a tolvaj barátodé! Kivették belőled, amikor lezuhantál a Szellemen. Ott tartották, amíg az orvosaim nem találtak rá módot, hogy megmentsék, és onnantól úgy növekedett, mint egy klón. Csak tíz éve született, de a tartályban szépen fejlődött, és az ügy mellett elkötelezett egyik MI beletáplálta tíz évezred minden bölcsességét, és egy adag tökéletes, optimalizált stimulust. És mindezt az én terveim szerint. Ő az enyém, sokkal inkább, mint akárki másé. De biológiailag a te fiad, Sharrow. Efelől biztos lehetsz.

Fiam? gondolta. Girmeyn?

Geis oldalazva közelített a bandionon, az állat kemény patái fröcsköltek a vízzel telt pocsolyákban.

– De ezt is tönkretennéd, nem igaz, Sharrow? – folytatta Geis, és még mindig közeledett felé. – Elrontanád ezt a tervet is, ahogy minden mást, ugye?

Ki, én?, kérdezte magától.

Most már látta a drágakövek köszörült felületét megcsillanni a bandion sötét szemében, tompa szikrák a szürke fényben. Hátrébb lépett egyet, majd még egyet. El kellett volna menni az egykerekűért.

– A Messiás anyjává tennélek, Istenanyává, te pedig köpnél az egészre, ugye, Sharrow? – Geis oldalba rúgta a bandiont. A sarkantyú terminálja felbúgott, és az állat megindult, a fejét forgatva. Sharrow hátrálni kezdett.

Geis kezében zúgott a kard. A szemerkélő eső sistergett, köpködött, amikor a rózsaszín élekhez ért, és kis gőzfelhőkben szállt az ég felé.

– Itt állunk, közvetlen előtte, Sharrow – mondta Geis, kicsit megemelve a hangját. – Hát nem látod? – Felemelte a fejét, s a levegőbe szagolt. – Nem érzed? Itt vagyunk valami jobbnak a kezdetén, valami újnak, frissnek, és minden, amit tettem, ezt igyekezett előkészíteni, hogy könnyebbé tegye a születést. De te ezt is elrontanád, nem igaz, Sharrow? Hagynád, hogy a hiúságod, a büszkeséged, a te kisstílű bosszúvágyad az új jövő útjába álljon, mindenki reményét elvegye, nem így van?

De, gondolta a nő, így van. Önző vagyok. Mindig is önző voltam. És mi van, ha ennek a bolondnak igaza van, és tényleg egy új világ van születőben? A franc se tudja, olyan elcsépelt szöveg ez már. Szeretjük mindig azt hinni, hogy mindjárt minden jobbra fordul, és mindig csalódnunk kell, de idővel muszáj, hogy egyszer bejöjjön, nem?

– Ez azonban nem történhet meg – Most, hogy ilyen közel volt, már halkan beszélt. Lassan bólogatott. – Nincs nálad fegyver – folytatta. – Gondolom, örülnöm kéne. Nem vagyok benne biztos, hogy az a tudat, hogy ő a fiad, és ő is elveszne mindennel együtt, megállítana téged, vagy igen?

Sharrow a bandion busa fejéről a férfi szemébe nézett. Ja, igen, a kristályvírus, amit állítólag Geis magába is beültetett, hogy előkészítse a végső pusztítást. Sharrow nem tudta volna megmondani, hogy Geis igazat mondott-e ezzel kapcsolatban, vagy nem, de elég betegesnek tűnt ahhoz, hogy része legyen a repertoárjának.

– És Girmeyn. Girmeyn most ott van Geis valamelyik űrállomásán. Még ha nem is lenne a fia, hogyan tudná megölni?

Könnyedén, gondolta magában, ahogy ott állt, lába egyre belesüppedt a vizes homokba, és az áporodott szél az arcába fújt. Mindegyikőjüket, az egész szarságot, könnyedén.

Hány zsarnok kezdte úgy a pályafutását, hogy elbűvölő volt, elragadó, vonzó? Mégis mind ugyanúgy végezte.

Olyan faj vagyunk, melynek szüksége van a szörnyetegekre, gondolta magában, és amikor kreálunk egyet, leborulunk előtte. Miféle világ, milyen jó fordulat következhetne abból, ami itt történt?

Látta maga előtt mindegyikőjüket újra meghalni: Miz keresztülszúrva, a hóban kuporogva. Zefla sápadtan, egy szánalmas kis sátorban haldokolva. Dloan a hideg domboldalra dőlve. Cenuij lezuhan mellette a sötét éjszakába. (És Feril, felvagdalva, szétrobbantva, elpusztítva, még akkor is, ha a hét nappal fiatalabb másolatát életre is tudják majd kelteni a jövőben... és Breyguhn, aki áldozatul esett Geis terveinek, és mindenki más. Keteo, Lebmellin, Tard és Roa, Chrolleser és Bencil Dornay, csak a jó ég tudja, hány Szolipszista, Huhsz szerzetes és névtelen dárdás harcos esett még el. Ezek mind szenvedtek és meghaltak, mióta ő utoljára Issier üvegpartján állt Geissel együtt.)

 És az édesanyja, gondolta, ahogy valami felengedett benne a halottakra való emlékezés nyomása alatt, és hirtelen megint ötéves volt, ott állt a szétlőtt felvonóban, füst és vér és ablakszilánkok mindenütt, ő meg csak sír és sikoltozik, döbbenten és halálra rémülten, mire édesanyja felemelkedik, teste szétszakadva, szétzúzva, de még kinyújtja felé a karját – hogy megsimogassa, megvigasztalja, magához szorítsa, gondolta ő, biztos volt benne –, aztán kilöki az ajtón a szürke, hideg forgatagba.

Eszébe jutott az arctalan nő a tolószékben, akit álmában látott, és a kis állomás a hóban, és a várakozó vonat, ami pöfögve gurult ki a vágányok közül, minden kispriccelő gőzfelhője olyan, akár a lehelet vagy mint egy robbanás.

Lövések. Ez volt az első dolog, amire gyerekkorából emlékezett. Az az áldozatokat szedő, erőszakos hang, ahogy a felvonó ide-oda himbálózott, és a testőr feje szétrobbant. Mintha ott kezdődött volna az élete. Csak onnan emlékezett. Persze volt benne valami homályos kép az édesanyjáról, a melegségről és a biztonságról, ami előtte körbevette, de az valaki mással történt. Az, aki ő volt, akkor született, amikor az első embert meghalni látta, amikor látta, hogy az anyját kettészakítja egy nagysebességű golyó, és utána felé nyújtja a karját, és ellöki magától, kilöki, egy másodperccel az előtt, hogy a gránát felrobbant.

Azt, aki én vagyok a fegyverek és a halál szülte.

Nincs nálam fegyver, futott át az agyán. Nincs nálam fegyver. Én vagyok a Lusta Fegyver, az utolsó a nyolcból, és kurvára nincs nálam fegyver, csak ez a hülye, üres KéziÁgyú...

A zsebébe dugta a kezét. Az ujjai körbefogták a KéziÁgyút, érezte, hogy furcsán könnyű, és kitapogatta a széles, üres rést, ahol a tárnak kellett volna lennie.

Hát persze, talán van egy golyó a töltényűrben.

Egy golyó a töltényűrben, gondolta.

Nem emlékezett rá, hogy felhúzta-e a ravaszt korábban. A tárat akkor vette ki a KéziÁgyúból, amikor Molgarin/Chrolleser kezébe nyomta a fegyvert, és visszarakta, amikor Geis feléjük indult a teraszon, de vajon felhúzta akkor? Felhúzta-e a golyót a töltényűrbe?

Fogalma sem volt. Még ha fel is húzta, akkor sem tudta, ki vette ki utána megint a tárat, és hogy az a valaki kivette-e a golyót is az űrből.

Mi van, ha meg tudom ölni? Tegyük fel, hogy van egy golyó a töltényűrben. Hány ember fog még meghalni, ha Geis igazat mondott?

– Sajnálom, Sharrow – mondta Geis, és a fejét rázta. A sarkantyú terminálja megint felbúgott, és a bandion megugrott.

Sajnálja? Hát persze, hogy sajnálja. Az emberek mindig sajnálják. Sajnálják, hogy megtették, amit tettek, sajnálják, hogy azt teszik, amit tesznek, és sajnálják, hogy azt fogják tenni, amit majd tesznek. De ettől még megteszik azt a valamit. A sajnálat soha nem állítja meg őket. Csak jobban érezik magukat tőle. így aztán a sajnálatnak soha nem szakad vége. A fenébe is, hánynom kell ettől az egésztől. 

Geis még egyszer a bandion oldalába fúrta a sarkát, és az állat Sharrow felé rohant. Geis felemelte a kardot, kinyújtotta és hátrahúzta.

Pokolba a sajnálatoddal meg az összes terveddel! Baszd meg a híveidet, baszd meg a hozzád lojálisokat, az igazi hívőket. A kurva anyját az összes magabiztos és kétely nélküli embernek, akik készek megnyomorítani és megölni bárkit, aki az útjukba áll, és a kurva életbe minden olyan nemes céllal, ami gyilkolással és gyerekek sikolyával végződik.

Megfordult és futott.

A zsebében az ujjai rásimultak a fegyver markolatára.

Lehet, hogy benne van a golyó. Nem hagyhatja ki, hogy megpróbálja. Amikor a bandion patadobogását már közvetlenül maga mögött hallotta, oldalra ugrott és fél térdre ereszkedett.

Előhúzta a KéziÁgyút, célzott és meghúzta a ravaszt.

A bandion éppen akkor fordult felé. A pillanat feszültségében fogalma sem volt, hogy mire célzott, csak azt tudta, hogy letérdelt, míg meghúzta a ravaszt. A fegyver elsült, rúgott egyet a kezében, aztán Sharrow félreugrott az egyik oldalra, ugyanabban a pillanatban eldobta a fegyvert, a földre esett és arrébb gurult, becsukta a szemét, ahogy a homokhoz ért, aztán összehúzta magát.

Gyors, éles suhogás hallatszott.

Valami nekiütődött a derekának. A fájdalom az egész testén végigfutott, Sharrow felsikoltott, aztán kiterült egy sekély tócsában.

 

A víz hideg volt. Arcának és testének egyik fele elzsibbadt. Felemelte a fejét, és megpróbált felülni.

A fájdalom megint belehasított, úgy, hogy kapkodnia kellett a levegő után. Felguggolt, megfordult a homokos pocsolyában, összekuporodva ült a lábán. A fájdalom múlni kezdett.

Legalább egy bordája eltört. Ismerte már ezt a fájdalmat a gyerekkori és felnőttkori sérüléseiből. 

Óvatosan, egész testében remegve kihúzta magát, majd a Tengerparti Ház felé nézett. A bandion a fenti istállókhoz vezető bejáratnál ült, és nyalogatta a vért a lábszáráról. A nyereg félig oldalra csúszva lógott a csípőjén.

Sharrow körbenézett, és megpillantotta Geist, aki néhány méterre feküdt tőle abban az irányban, amerre a bandion futott korábban. A nő felállt és nagyot sikoltott, amikor a fájdalom ismét belenyilallt az oldalába. A karjával átfogta a mellkasát, megvárta, míg kitisztul a feje, aztán bicegve indult a férfi felé.

A kard ott feküdt nem messze tőle a homokban. Az éle megint tompa volt, a rózsaszín tűz, ami a pengéjén világított, kialudt. A nyomok arra engedtek következtetni, hogy a bandion eleshetett. Sharrow megtapogatta a kabátját azon a helyen, ahol az oldala fájt. Nem volt rajta vágás. A kard ezek szerint nem ért hozzá, csak a bandion rúgta meg. Sajgott. Úgy érezte, több mint egy bordája tört el. De azért még így is szerencsésnek kéne tartania magát.

Tovább bicegett a vérfoltok mentén.

Geis arccal lefelé feküdt a sekély tócsában, köpenye nedvesen lapult a vállához és fejéhez. Hátrahúzta a köpenyt. A pocsolya vize vörös volt. A lövedék szinte teljesen szétroncsolta Geis nyakát.

Az arca a vízbe merült. Sharrow a hátára fordította. Vér lüktetett elő a nyakán meredező ökölnyi lyukból. A feje ernyedten lógott, szeme félig nyitva, és rózsaszínű víz csöpögött a szájából. Sharrow kihúzta a vízből a homokra, és lefektette a vörösre festett pocsolya mellé a hátára.

Egy robbanás tompa hangját lehetett hallani a Tengerparti Ház felől. Sharrow megfordult. A bandion felpattant, idegesen ugrált az istállóhoz vezető bejárat előtt, a hátán égett valami. Az utolsó rúgástól a nyereg füstölve repült le az állat hátáról a sziklák közé. A bandion hátrafordította a fejét, és a megperzselődött irháját nyaldosta.

Újabb robbanás visszhangzott a Ház felől, aztán még egy, és még egy. Az egyik morajlás után törmelék repült a levegőbe, majd visszazuhant a távoli tornyok között, aztán tucatnyi helyen füstfelhő gomolygott elő a hatalmas épületből.

Sharrow visszafordult és Geis elernyedt, halott arcára nézett.

Remegés rázta meg a földet a lába alatt. A bandion, mely éppen újra leülni készült, most ismét megugrott, ide-oda forgatta a fejét, és ijedtében elbődült.

Sharrow becsukta a szemét, és várta a Lusta Fegyver termonukleáris végszavát.

Másodperceken keresztül alig hallható morajlás zúgott a fülében, egy infrahanghoz hasonló valamit érzett a csontjaiban, a vízben, szívének és agyának kamráiban.

Aztán semmi.

Kinyitotta a szemét. A Tengerparti Ház még mindig ott állt. Sötét füstoszlopok kígyóztak elő belőle. Szürkésbarna felhő szállt az istálló bejáratából, melyet felkapott a szél. A bandion leült és idegesen nézett körül, majd megint fel kellett állnia, mert zavarta a füst. Végiglépkedett a gazos lejtőn a magas gránitfalak alatt, a fejét rázta, és nagyokat horkantott.

Sharrow ott ült egy darabig a halott férfi mellett, a hideg homokban, az ellenséges szélben, a mindent eláztató szitálásban.

Idővel aztán sérült oldalát szorongatva lassan felállt.

Körbenézett. A bandion kis sárgásbarna foltként mozgott a Tengerparti Ház oldalában. Tekergőző füstgomolyagok szálltak fel az épület épen maradt tornyai között. A távolban az újabb dagály hullámai szürkén gyűrődtek a horizonton.

Semmi más nem mozdult, amennyire Sharrow látta.

Odabicegett a homokban fekvő kardhoz. Megpróbálta bekapcsolni, de tompa élei nem villantak fel. Visszadobta a homokba.

Arcát a szitáló eső és az esti szürkeség felé tartotta, majd a homályos égboltot bámulta, mintha egy hangra várna.

Leengedte a fejét, és így állt egy kis ideig. A homokról a lábára nézett, majd a pocsolyákon túl a kavicsos partra, és tovább a hínáros, tajtékos homokpadokra, az azokon túl húzódó szürke, köves csíkokra és a mögöttük magasodó dűnékre.

Megrázta a fejét, s a homokon át odabicegett, ahol a KéziÁgyú feküdt. Felvette a fegyvert a földről, megfordította az ép kezében, lefújta róla a homokot, és zsebre vágta.

Visszaindult, követte a saját nyomát a Tengerparti Ház közömbösen meredező gránitfalai felé. 

Zsebkendőt vett elő a belső zsebéből, menet közben kirázta, majd egy kézzel az orra és szája elé kötötte. Maga elé morgott káromkodásait, melyek ezt a vállalkozást kísérték, felkapta és magával vitte az egyre erősödő szél.

 

Nem sokkal később egykerekű jármű tolatott ki a csatorna kifolyónyílásán, piruettezve megfordult, akár egy tisztelgő hátas, majd elindult lefelé a zsíros köveken, a Ház falának tövében. Egy közeli toronyból lövések záporoztak felé, de lepattantak róla, és az egykerekű egyre gyorsítva elhajtott a dagálylepte homokon.