2. A Láncok Terme

 

A Közép-Tenger szigetvilágának, mely Golter harmadik legnagyobb óceánjának, a Phirarnak közepén található – legalább ezer kilométerre bármiféle más szárazföldtől –, Issier volt a legfontosabb szigete.

A kis nyílhegyű hidromobil óriási lendülettel indult el a sziget üveges partjától északnak, Jorva, a szigetvilág legközelebb eső tagja felé. Fél órával később ért be egy kikötőmedencébe.

Sharrow nem messze Issier II határától parkolta le a hidromobilt, ami a szigettenger legnagyobb városa és közigazgatási központja volt. Felébresztett egy őrt a kikötő irodájában, és miközben az mentegetőzött, hagyott egy üzenetet a kikötő vezetőjének, hogy vegye fel a hidromobilt az eladási listára. Megkereste a motorját, és elindult a keleti parton észak felé. Nem vette fel a bukósisakot, csupán a védőszemüvege volt rajta, haját vadul lobogtatta a szél. A felhők már felszakadoztak a feje felett, és rajtuk keresztül a hold- és a lomfény szürkéskékre festette a városon kívül elterülő mezőket és gyümölcsösöket.

Lekapcsolta a motor fényszóróját, gyorsan vezetett és ügyesen bedőlt az ide-oda kanyargó, fokozatosan emelkedő nyílt úton, melynek felszíne, mint halvány acélkék kígyó, újra és újra kibontakozott előtte. A szalagkorláton túli szurdokok alatt egy-egy rövid pillanatra látni lehetett a sziklákkal szabdalt partszakaszt, melyet a tenger egyre dagadó hullámainak ragyogó fehér vonala fogott közre. Csak akkor kapcsolta vissza a jó öreg motor fényszóróját, ha valaki közeledett, és minden alkalommal, amikor újra lekapcsolta, kis híján megállt a szíve az izgalomtól.

Egy órával azután, hogy Issier üveges partján állt, megérkezett sziklán magasodó, magányos, tornyos házába. 

 

– Sharrow, ezt nem teheted! 

– Úgy érted, veled nem tehetem? – morogta.

– Mi van?

– Semmi. – Elővett egy ujjnyi méretű fényképezőgépet a fésülködőasztal egyik fiókjából, és odacsatolta a táskájának egyik belső zsebéhez.

– Sharrow!

A nő összevonta a szemöldökét, és elfordult a táskától, mely kinyitva feküdt a tengerre néző, nagy kerek szobában, a nagy kerek ágyon. 

– Hm? Mi van? – kérdezte. 

Jyr zaklatottnak tűnt. Látszott, hogy sírt. 

– Nem hagyhatsz csak így itt! – mondta, és kitárta a karját. – Szeretlek! 

Sharrow csak bámulta. A férfi arcának világosabb fele elvörösödött. A szigeten ezen a nyáron az volt a divat, hogy az emberek fekete-fehérre festették az arcukat, mintha álcáznák magukat, és Jyr, meggyőződve arról, hogy ez a stílus jól áll neki, úgy döntött, hogy így hagyja az arcát egész évben, kétszínűen.

A nő elment mellette, és eltűnt az öltözőszobában, ahonnan egy pár hosszú kesztyűvel tért vissza, s beletömte a már telepakolt táskába. 

– Sharrow! – kiabált Jyr a háta mögött. 

– Mi van? – kérdezte ingerülten, és egyik kezét a szájához emelte, elgondolkodva kopogtatta a fogait, ahogy a táskát nézte. Lefoglalt másnap kora reggelre egy repülőjegyet nyugatra, aztán felhívta az ügyvédjét és az üzlettársait, és megbeszélt velük egy találkozót. Emellett kapcsolatba lépett a bankjával is, hogy átszervezze az anyagi ügyeit. Ettől függetlenül biztos volt benne, hogy valamit elfelejtett.

– Ne menj el! – kérlelte Jyr. – Nem hallottad, mit mondtam?! Szeretlek! 

– Aha. – A nő rátérdelt az ágyra, és megpróbálta összehúzni a táska cipzárját. 

– Sharrow – mondta Jyr halkan a háta mögött. – Kérlek... – és kezét a derekára tette, de a nő ellökte magától, halkan átkozódott, s közben a táskával vesződött.

Miután nagy nehezen sikerült becsuknia, felállt. Akkor Jyr hirtelen megragadta a vállát, maga felé fordította és megrázta. 

– Ne csináld ezt velem! – kiáltotta. – Figyelj már végre rám egy kicsit! 

– Hagyjál békén! 

A férfi elengedte, és csak állt egy helyben, remegett, szemei megdagadtak. Kifehérített haja kócosan meredt az égnek. 

– Legalább magyarázd meg nekem – kezdte –, hogy miért csinálod ezt? Miért kell hirtelen elmenned? 

– Ez egy nagyon hosszú történet. 

– Mondd el! 

– Rendben van! – csattant fel Sharrow. – Egyszer volt, hol nem volt, élt réges-régen valahol egy kislány, akinek az életét a szülei felajánlották egy nagy templomnak. Találkozott egy férfival, egy herceggel, és egymásba szerettek. Megesküdtek, hogy semmi sem fogja őket elválasztani egymástól, de átverték őket, és a lányt mégiscsak elvitték a templomba. A herceg eljött, hogy kiszabadítsa a lányt, akinek sikerült is megszöknie, és magával vinnie a szent hely legnagyobb kincsét. Összeházasodtak és ikreik születtek, egy fiú és egy lány. Amikor a rend ügynökei megpróbálták visszaszerezni a kincset, megölték a herceget és a kisfiút. A kincset a nő elrejtette, senki sem tudja, hova, és aztán megesküdött, hogy bármi áron, de bosszút áll a férje és a gyermeke haláláért, és semmiképpen nem tér meg a hívők közé. Megeskette erre az életben maradt kislányát, és minden egyes leszármazottját is.

A hívők érdekesen reagáltak erre. Az egyik prófétának látomása volt, ami alapján úgy döntött, hogy a Messiás addig nem fog eljönni a világra, amíg a hívők vissza nem szerzik a kincset, illetve amíg a család női ágon ki nem hal, attól függően, hogy melyik következik be előbb. Természetesen akárhogy is történik, mindennek be kell következnie a tizedik millenniumig.

Sharrow egy kis ideig Jyr könnyes, értetlen arckifejezését nézte, aztán megrázta a fejét. 

– Hát – mondta ingerülten –, te kérted, hogy mondjam el. 

– Vigyél magaddal! – suttogta Jyr. 

– Mi van? Szó sem lehet róla. 

– Vigyél magaddal! – kérlelte tovább a férfi, és megfogta az egyik kezét. – Bármit megtennék érted. Kérlek! 

Sharrow elhúzta a kezét. 

– Jyr – nézett a férfi szemébe –, nagyon szép nyarunk volt együtt, én nagyon élveztem. Remélem, te is. De nekem most el kell mennem. Ha gondolod, maradj itt nyugodtan a házban, amíg lejár a bérlet.

A férfi megütötte. 

Sharrow csak bámult rá, csengett a füle, az ütés szinte visszhangzott az arcán. A férfi soha nem emelte még rá a kezét. Nem tudta eldönteni, hogy mi lepte meg jobban: az, hogy Jyrnek sikerült végre meglepnie, vagy az, hogy a férfinek egyáltalán eszébe jutott megütni.

Jyr ott állt előtte, tágra nyílt szemekkel. 

– Sharrow megrázta a fejét, széles mosoly fakadt az arcán, és azt mondta:

– Hát ez nagyszerű. – Aztán tiszta erőből állkapcson ütötte a férfit.

Jyr feje hátravágódott, és a férfi nekiesett a mögötte álló öltözőasztalnak, leborítva vele a kis üvegeket, tégelyeket, hajkeféket. Lecsúszott a földre, a széttört üvegcsékből kifolyt parfümök és krémek sötétre festették a padlót körülötte.

Sharrow megfordult, felemelte és a vállára vette a táskáját. Megfogta az ágy szélén álló kis hátizsákját is, és a másik vállára akasztotta. Jyr arccal lefelé, a padlón fekve nyöszörgött. A szobában drága parfümök illata terjengett.

A lány megvizsgálta az ujjperceit, és összeráncolta a szemöldökét.

– Takarodj a házamból, de most rögtön! – sziszegte. – Telefon!

– Igen? – válaszolta egy hang.

– Állj készenlétben – utasította Sharrow.

– Készen állok.

A bakancsával hátba bökte Jyrt.

– Két perced van, azután hívom a rendőrséget, és bejelentem, hogy illetéktelen betolakodót fogtam.

– Jézusom! Az állkapcsom! – nyüszített Jyr, ahogy feltérdelt és az állát fogta. Hátul vérzett a feje. Kis törött üvegdarabok potyogtak le róla, ahogy remegve felállt. A nő hátrált néhány lépést, óvatosan szemmel tartva Jyrt. A férfi majdnem visszaesett, aztán fél kézzel megkapaszkodott az öltözőasztalban, és kicsit összeszedte magát.

– Eltörted az állkapcsomat!

– Nem hinném – válaszolta a nő. – Egy ilyen felütéssel nem. – Az éjjeliszekrényen álló órára pillantott. – Ha nem tévedek, másfél perc már le is telt.

A férfi ránézett.

– Milyen egy rohadt kis kurva vagy te!

A nő megrázta a fejét.

– Ugyan, Jyr. Sosem szerettem, amikor csúnyán beszélsz – mondta, majd elfordította a tekintetét. – Telefon?

– Készen állok.

– Kérlek, hívd a helyi rendőr...

– Jól van! Jól van! – kiáltott fel Jyr, és fájdalmas arccal tapogatva az állkapcsát az ajtó felé botorkált. – Megyek már. Elmegyek, de soha nem jövök vissza!

Felrántotta a hálószobaajtót, majd becsapta maga után. A nő hallgatta, ahogy a léptei dobognak lefelé a lépcsőn, aztán azt is hallotta, hogy becsapódik a bejárati ajtó. A kis torony falai megremegtek körülötte. Az utolsó csattanást a férfi autójának ajtaja adta ki, amit aztán a gumik csikorgása követett, ahogy a férfi eltűnt az éjszakában.

Sharrow egy ideig mozdulatlanul állt, majd leengedte a vállát, szemei becsukódtak.

Egy kicsit meginogott, nyelt, aztán kifújta a levegőt, és ismét kinyitotta a szemét. Szipogott. Megtörölte a szemét, mély lélegzetet vett, és ellépett az ágy mellől. Egy pillanatra megállt az öltözőasztalnál, és felállította az üvegcséket.

– Készen állok – jelentkezett a telefon.

A nő önmagát nézte az asztal tükrében.

– Törölve – mondta, aztán az egyik ujját végighúzta az asztal falapján és a rajta lévő parfümcseppeken, majd az illatot a füle mögé kenve elindult az ajtó felé.

 

Visszamotorozott a városba, rajta volt a sisak is, amin bekapcsolta az éjszakai kijelzőt, és mellette az összes világítást. Abba a magas városi épületbe tartott, ahol Bassidgék laktak, az a házaspár, akik a halas vállalkozás kétharmadának tulajdonosai voltak. Az ügyvédje már ott várt rá. Aláírta a papírokat, miszerint az üzlet ráeső tulajdonhányadát eladja Bassidgéknek. A telefonját a sziklán álló házban hagyta, mert tudta, hogy az alapján könnyen lenyomozhatnák. Miután az ügyvéd hazament, és Bassidgék lefeküdtek aludni, leült a ház antik asztali termináljához, és ott is maradt egészen hajnalig. Zing-pirulákat szedett, hogy ébren tartsa magát, mert ez alatt az éjszaka alatt akarta bepótolni az antikvitások terén felgyülemlett nyolcéves lemaradását.

Számos figyelemreméltó ajánlatot talált az Általános Alapelvekre. Ezek közül sok egyetemektől jött, vagy fontosabb Egyesületektől, akikről köztudott volt, hogy csak nagyobb értékű régiségekbe fektetnek be. Néhány ajánlat olyan tehetős magángyűjtőktől származott, akik az elveszett antik könyvekre specializálódtak, és volt egy névtelen jelentkező is. Ez az utóbbi tette anyagilag a legkedvezőbb ajánlatot, de csak olyan régiségkutatókat fogadott el, akiknek könnyen ellenőrizhető az üzleti múltjuk. Sharrow szinte már kísértésbe esett, hogy összeállítson egy árajánlatot, és elküldje a névtelen címre, de ehhez még túl sok dolgot el kellett intéznie. 

Gyanította, hogy így vagy úgy, de mindenképpen meg kell majd keresnie a könyvet. Keringett egy pletyka a Dascen családban és a hozzá tartozó klánokban, amely igencsak elterjedt a nagyapja, Gorko bukását követő kaotikus időszakban. E szerint a szóbeszéd szerint az utolsó Lusta Fegyver (amelyiket a hercegnő ellopott a Huhszoktól hét generációval korábban, és elrejtette a herceg halála után) rejtekhelyét felfedezték Gorko ügynökei, és a pontos adatokat valahogyan rögzítették az Általános Alapelvek című különleges, egyedi kiadású könyvben, amely szintén eltűnt, de már jóval korábban.

Sharrow számára ez a pletyka mindig is akkora őrültségnek tűnt, hogy akár azt is el tudta képzelni, hogy igaz, habár ő sem értette jobban, mint bárki más, hogy hogyan lehet rögzíteni egy üzenetet egy olyan valamiben, ami már évszázadokkal korábban eltűntnek volt nyilvánítva.

Éjszaka bizonyos időközönként telefonált is – külön odafigyelt persze, hogy az időeltolódás ne okozzon gondot –, és felhívta Franckéket Vidékiben, hagyott egy üzenetet Miznek a Vízi-Torlaszon, azonban abban a valamiben, amit Ajakváros adatbankjának nevezhetnénk, nem sikerült találnia senkit, aki Cenuij Mu névre hallgatna, viszont kitöltötte a látogatási kérelmet a Súlyállandó Szomorú Testvérei Igazsághintő Szolgálatánál, ugyanis el akart látogatni a Tengerparti Házba, Udeste tartomány Caltasp nevű városába.

Megnézte a Lusta Fegyver utolsó Régiség-státuszát, csak úgy a hecc kedvéért. Természetesen csak egyetlen fennmaradó ajánlat volt, méghozzá az Összvilág Bíróságtól, amely egy osztályozott jutalmi listát tartalmazott azok számára, akik megteremtik a fegyver biztonságos lefoglalásának lehetőségét a Bíróság számára, és egy ugyanilyen hatásos, egyre szigorodó listát is lehetett találni, amely komoly bírságokat, illetve rettenetes büntetéseket helyezett kilátásba azoknak, akik esetleg ilyen információval rendelkeznek, de nem hajlandóak azt a Bíróság tudomására hozni.

Kilenc évvel korábban tízesével jelentek meg az ajánlatok. Ezek között volt egy, ami közvetlenül a Huhszoktól származott. Ők kifejezetten azt a fegyvert keresték, amit Sharrow családja lopott el tőlük, több mint kétszáz évvel korábban. A többi ajánlatban viszont csak egy Lusta Fegyverhez akartak hozzájutni. Sharrow, csapatával együtt, felvette a kapcsolatot egy névtelen valakivel, aki az egyik legtöbbet ígérő ajánlatot tette, melyben az egyik fegyver előkerítését vagy esetleges megsemmisítését kérte. A csapat teljesítette a feltételeket, de azóta sem tudja egyikük sem, hogy ki volt az, aki egyetlen társukat kivéve kifizette őket. Cenuij Mu ugyanis nem volt hajlandó elfogadni a részét azután, hogy a Fegyver Ajakváros jelentős részét eltörölte a föld színéről.

Nem sokkal az Ajakvárosban bekövetkező robbanás után az Összvilág Bíróság törvényileg megtiltotta, hogy bárki magához vegye a megmaradt Fegyvert, habár a rendszer minden régiségszakértője és csoportja nagyon is tisztában volt vele, hogy a Huhszok, annak ellenére, hogy hivatalosan nem mondhatták ki, mindig az Összvilág Bíróság által kiírt díj fölé fognak ígérni, hogy megkaparintsák ezt a legendás fegyvert.

Végigfutotta azt a listát, amiben az állt, hogy az Összvilág Bíróság milyen maradandó csonkításokkal fenyegeti mindazokat, akik akadályozzák az utolsó Fegyver törvényes lefoglalásának folyamatát. Azután bezárta a Régiségbörzét, és megpróbálta valamilyen más úton lenyomozni Cenuij Mut Ajakvárosban, de most sem járt sikerrel.

Tansil Bassidge korán felkelt, reggelit készített, és a két nő együtt evett a konyhai képernyő előtt, megnézték az óránként jelentkező híradót, aztán Tansil elvitte Sharrow-t a repülőtérre, hogy elérje a hajnali sztratocirkálót.

Aludt egyet, amíg a gép megérkezett az Udeste Nemzetközi Repülőtérre, néhány órás utazás után, éppen pirkadat előtt.

Udeste még éppen Golter déli mérsékelt zónájába esett, keletről Phirarral volt határos, nyugatról pedig a Farvel, Golter legnagyobb óceánja fogta közre. Északon a Seproh-platóhoz csatlakozott, délen pedig a Biztonsági Felügyelet vékony sávja húzta meg a határát, ugyanis ez védte a Zárolt Környék erdőit és fjordjait, és a mögöttük elterülő, a történelemben lázadó tartományként szereplő Lantskaar hegyeit, tundráit és fagyos sivatagát, mely egészen a jégmezőig lehúzódott.

A Tengerparti Ház a Farvel Öböl utolsó hegyfokán állt. Ez az öböl a Zárolt Környéktől szinte töretlen ívben húzódott végig, majdnem kétezer kilométeren keresztül egészen a Házig.

Sharrow autót bérelt, és útja végigvezetett Belső-Udeste városállamain, egyházmegyéin, Testületi vidékein, beékelt területein, és családi birtokain, aztán ráhajtott egy másik autópályára, amely végigvitte Külső-Udeste nyugati határvidékén található falvain és gazdasági területein, míg végül a mocsarakon át elérte a partot. Utazás közben az időjárás egyre romlott, a felkelő napot mind több felhő takarta el, és ezáltal úgy tűnt, mintha folyamatosan szürkésbarna félhomályban vezetne. Az eső hirtelen jött és ment, záporok váltották egymást. A Ház területének határában, a magas drótkerítésen vágott egyetlen bejárat kis utat fogott közre, melynek egyik oldalán düledező őrhelyek álltak egymás hegyén-hátán, másik oldalán pedig régi, ízléstelen színektől harsogó, siralmas sátrakat lehetett látni. Északon zivatar cikázott a dombok felett, és alacsony felhők burkolták be a kapu mögött magasodó sziklaszirteket.

A rövid sor a kapunál szokás szerint a reménykedő kérelmezőkből állt. Sharrow a sor elejéhez hajtott, rádudált az útjában álló ápolatlan, beesett szemű nőre és férfira. Az elázott, terepszínű keppet viselő, sötét ábrázatú őr odament hozzá, és rászegezte a karabélyát.

– Na jól van. Mi a neve? – kérdezte utálattal a hangjában. Végignézett az esőtől csillogó turbinautón.

– Sharrow – válaszolta a nő.

– Teljes nevet kérek! – mondta a férfi gúnyos hangon.

– Sharrow – ismételte meg a nő mosolyogva. – Azt hiszem, már várnak. Az őr bizonytalannak tűnt. Hátrált egy lépést.

– Itt várjon – mondta és hozzátette –, hölgyem!

– Elnyelte az őrhely.

– Néhány másodperccel később megjelent egy kapitány, megigazította a köpenyét, és felvette a sapkáját. Az őr, akivel Sharrow beszélt, esernyőt tartott a kapitány feje fölé, aki hátratette a kezét, lehajolt az ablakhoz, és azt mondta:

– Ne haragudjon, hölgyem, de olyan kevés nemesember fordul meg errefelé... Elnézését kérem... teljesen elszoktunk már attól, hogy valaki egyszerűen a keresztnevén mutatkozik be... Tudja, a csőcselék, akikkel mi itt mindennap bajlódunk... Nem is tudom, kérhetném, hogy igazolja magát? Nemesi Családi útlevél, hát persze... Köszönöm, köszönöm szépen. Tökéletes, minden rendben, köszönöm. Megtiszteltetés, ha lehet megjegyeznem...

– Ne csak ácsorogjon itt, katona! A kaput!

Újabb félórába telt, mire Sharrow átért a meredek sziklaszirten, leereszkedett a felhők alatt elterülő medencébe, melyet romokban álló kihalt városok tarkítottak, és végül elérkezett a kavicsos part és a széles öböl előtt húzódó, csatornákkal szabdalt részre. Ahogy az út végéhez ért, egészen váratlanul kellemesebbre fordult az idő. Az út tejszínszalagja kibomlott, és ék alakú terítővé szélesedett, melynek tenger felé eső szélét szétszórt, rozsdásodó betondarabok rojtozták ki. Úgy feküdtek ott a homokos parton, mint nagy, húsos levelek. E szakasz mögött nagyjából félkörívben terült el a Kavicsos Öböl, melyet a magas töltésen vezető út enyhe kanyarulata vágott ketté. Az öböl egyik felét szinte teljesen kitöltötte a Tengerparti Ház hatalmas épülete. Az öböl magasabban fekvő szürkés területeit barna és krémszínű csíkok szabdalták, ahol mindenfelé kiszáradt hínárt és a szél által odafújt tengerhabot lehetett látni, melyek ruhafoszlányokként terültek szét a szürke kavicson.

A töltés végén, a Ház mesterséges földszorosának két oldalán két magas gránitobeliszk állt. Közöttük hatalmas, rozsdásodó lánc lógott, ami végképp lezárta volna a közlekedést akkor is, ha a betonhátfal össze lett volna kötve a töltés régi kőlapjaival, melyeket az idő lassan fényesre csiszolt. A hideg fuvallat szennyvíz és rothadó hínár szagát hozta magával, amitől Sharrow majdhogynem öklendezni kezdett.

Felnézett. Kis villám cikázott a Tengerparti Ház legmagasabb tornyai, bástyái és antennái között. Közvetlen felettük sötétszürke, sűrű felhők gomolyogtak. Sharrow még csak kétszer járt itt, de az eső és a köd miatt egyszer sem látott többet, mint ötven métert a Tengerparti Ház magasra törő épületéből. Ezen a napon a felhőtakaró alatt azonban ott tornyosult előtte a háromszáz méter magas épület a maga teljes valójában.

A szája és orra köré tekerte illatos sálját, vállára vette a hátizsákját, átverekedte magát a rozsdásodó betontömbökön, átlépett a nagy vasláncon, és kissé bicegve ugyan, de azért gyorsan elindult lefelé a töltés keréknyomokkal szabdalt útján. 

Legalább az eső elállt, gondolta.

A Tengerparti Ház nagyjából a golteri civilizációval egyidős volt. Már régen betemetett alapja állítólag egy olyan ősi kastély vagy templom maradványaiból állt, amely már az Első Háború nulladik éve előtt itt magasodott. Az elmúlt ezer év alatt az épület egyre csak nőtt, új falak, udvarok, kisebb és nagyobb tornyok, mellvédek, termek, hangárok, barakkok, kikötők és kémények épültek hozzá.

Az egész bolygó, sőt az egész rendszer története belevésődött súlyos, ősi köveibe. Volt, amikor a védekezés volt a fontos, ezért lőrések és bástyák épültek a házhoz. Aztán az istenek dicsőségét kívánták kiemelni, és csavart oszlopok, csonka bálványok, száz meg száz vallásos szimbólum díszelgett a kövekbe faragva vagy különböző fémekből kovácsolva, azonban ezeknek nagy része mostanra már elveszítette a jelentését. Máshol a ház lakói politikai jótevőiknek akartak tetszelegni, ezért szobrokat, domborműves oszlopokat, diadalíveket emeltettek az út mentén. Megint máshol a kereskedelem határozta meg a kor gondolkodását, így daruk, rakodóállványok, szárazdokkok, leszállópályák és kilövőállomások nőttek gomba módra a Ház vastag falain kívül. Az információ és kommunikáció korára emlékeztetve rozsdásodó antennák és törött parabolatányérok hevertek szerteszét az óriási építmény tetején.

A Tengerparti Ház jelenlegi fenntartói (akik a fennálló, számos őket meghazudtoló bizonyíték ellenére azt állították, hogy kezdetektől fogva övék volt az épület, és bizonyos, hogy az elmúlt körülbelül ötszáz évben ők vezették a helyet) a Súlyállandó Szomorú Testvérei voltak. Ez a rend csak egy volt Golter számos ősi, titokzatos vallási rendje közül. Kizárólag férfiak léphettek be a testvérek közé, akik azt állították magukról, hogy az absztinenciában, az önmegtartóztatásban és az Istennek teljesen alárendelt életben hisznek.

Golteri mértékkel mérve együttműködők és viszonylag aktívak voltak, sőt, egészen odáig elmerészkedtek, hogy megengedték a világi tudósoknak, hogy kutassanak azokban a könyvtárakban, archívumokban és lerakatokban, melyek az elmúlt évezredben épültek ki a Házban. Az ökumenizmusra hivatkozva más rendek szerzetesei is ellátogathattak a rendházba, és a rendszer számos vallási elítéltjét is itt tartották fogva. Egyéb látogatókat nem engedtek be.

Sharrow azért kapott mégis engedélyt a belépésre, mert hat évvel korábban a féltestvére, Breyguhn beosont az építménybe, hogy megkeresse és ellopja az Általános Alapelveket, a rendszer egyik legtitokzatosabb Egyediség könyvét. Breyguhn nem járt sikerrel, ugyanis elfogták és a Tengerparti Ház börtönébe zárták. Mivel Sharrow volt a legközelebbi hozzátartozója, megengedték neki, hogy meglátogassa.

A Szomorú Testvérek az Általános Alapelvek felkutatását szabták meg annak feltételeként, hogy Breyguhnt kiengedjék, amely (minden valószínűség szerint) iróniára való hajlamukat tükrözte. Azzal kapcsolatban ugyanis, hogy vajon ezzel arra akartak utalni, hogy nincs a tulajdonukban a könyv, de szeretnék megkapni, vagy arra, hogy náluk van a könyv, és tulajdonképpen lehetetlent kívánnak, mindenki csak találgatni tudott.

A töltés távolabbi végén a macskaköves út felfelé emelkedett, és egy óriási, düledező kapu felé vezetett, amely az egyetlen szárazföld felé néző nyílás volt a Ház sima, hínárral szegélyezett gránitfalán. A kapuzat lőrésekkel ellátott felső része úgy lógott az utat elzáró, rozsdásodó, tízméteres vaskapu-száj felett, mint egy ormótlan, megfeketedett fogsor. A masszív kapu és a hozzá tartozó építmény a töltés fölé magasodott, kissé kifelé dőlve, ami vagy azért volt, mert komoly felújításra szorult, vagy pedig azért, hogy megfélemlítse az ide tartó látogatókat.

Sharrow felkapott egy követ a töredezett, keréknyomoktól szabdalt töltésről, és amilyen erősen csak tudott, dörömbölni kezdett vele a kemény vaskapun. A nagy kapu tompa hangot hallatott. A szél port és rozsdás vasdarabkákat vitt magával. Sharrow eldobta a követ, a keze sajgott az erőlködéstől.

Úgy egy perc múltán fémes csikorogást hallott az ajtó mögül, aztán elnémultak a zajok. Még egy perccel később Sharrow idegesen sziszegett a foga között, ismét felkapta a követ, és többször is nekivágta a kapunak. Dörzsölgette a karját, és felnézett a kőkapu sötét ívei felé, kamerákat, arcokat vagy valamilyen ablakot keresve. Kisvártatva újra hallatszott a csörömpölés odabentről.

Hirtelen kis kémlelőnyílás nyílt ki az ajtón, úgy mellmagasságban, mire újabb adag rozsda hullott le a földre. Sharrow lehajolt. 

– Igen? – kérdezte egy magas, éles hang. 

– Engedjen be – mondta a nő a vaskeret mögött húzódó sötétségnek. 

– Hogy gondolja maga nőszemély...? Csak így „Engedjen be"!? Mi a neve? 

Levette a sálat a szájáról. 

– Sharrow. 

– Teljes ne... 

– Ez a teljes nevem, ugyanis én egy kibaszott ariszto vagyok. Engedj már be, te szerencsétlen! 

– Hogyan? – sipított a hang. 

Sharrow hátralépett, zsebre tette a kezét. A kémlelőnyílás becsukódott, és csikorgó, nyikorgó hang rázta meg az egész kaput, míg Sharrow végül egy kis bejáratot fedezett fel a hulló rozsdadarabok alatt. Recsegve nyílt ki az ajtó, ami akkorára volt szabva, hogy egy normális ember csak lehajolva tudjon belépni rajta. Alacsony, csuklyás-reverendás alak bámult ki rá. Sharrow jobb kezével felemelte az útlevelét, és megrázta a szürke, betegesnek tűnő arc előtt, még mielőtt a szerzetes megszólalhatott volna. A férfi az igazolványra szegezte a tekintetét.

– Hagyjuk a dumát – dörrent rá Sharrow. – Ezen már a múltkor túlestem. Signor Jalistréval szeretnék beszélni. 

– Most rögtön? Hát, várnia kell egy kicsit. Signor Jalistre... – kezdte a kis szerzetes, és megpróbálta becsukni az ajtót egyik láncra vert kezével.

Sharrow közelebb lépett és lábával megállította az ajtót. 

A testvér tágra nyílt szemekkel nézte a bakancsát. 

– Vigye... innen... a koszos... női lábát az én... – mondta, de ahogy felemelte a fejét, észrevette, hogy egy méretes kézifegyver csöve szegeződik rá. Sharrow a szerzetes orrához nyomta a pisztolyt. A férfi bandzsítva bámulta a vastag hangtompítót.

Lassan kinyitotta az ajtót. 

– Fáradjon beljebb – mondta rekedt hangon. 

A hangtompító szája kis fehér kört hagyott a férfi szürke orrhegyén.

 

– De uram! Ez a nő megfenyegetett.

– Efelől semmi kétségem. Ennek ellenére, fiatal testvérem, láthatóan a hajad szála sem görbült, mely állapot változni fog, ha még egyszer ellentmondasz nekem. Tehát szépen elveszed Sharrow kisasszonytól a fegyverét, írsz róla egy átvételi elismervényt, aztán elkíséred kedves vendégünket a Láncok Termébe, és ellátod őt egy látogatói lánccal. Most azonnal. 

Signor Jalistre arcának holoképe, mely az őr homályos, dohos cellájában világított, lassan a nő felé fordult. Signor Jalistre kerek, zsíros arcán halvány mosoly jelent meg.

– Sharrow kisasszony, a testvére a Fájdalmak Termében fogadja önt. Már várja. 

– Csak féltestvérem. De köszönöm – mondta Sharrow. A holokép lassan elhalványult. 

Sharrow megfordult, és átadta fegyverét az őrnek, aki kifejezetten ellenségesen nézett rá, de azért elvette a fegyvert, bedobta egy fiókba, ráfirkált valamit egy műanyagdarabra, és miután odadobta a nőnek, megindult kifelé.

– Erre, maga akaratos nőszemély – vicsorgott rá. – Ne izguljon, mindjárt keresünk magának egy jó nehéz láncot. Bizony ám! – mondta és magában morogva elviharzott, lánca minden lépésnél visszhangzott a folyosón. Sharrow követte.

 

A szerzetes rátette a bilincset a nő jobb csuklójára, és jól megrázta a súlyos vasláncot, amely néhányszor a falnak ütődve rángatta a nő karját.

– Na tessék – vigyorgott megvetően. – Így biztos, hogy nem fog elkódorogni, ugye, asszonyom? 

A nő higgadtan pillantott a kékesfekete bilincsre, és finoman végigfuttatta ujjait a vastag láncszemeken.

– Tudja – kezdte halkan, és rámosolygott a szerzetesre –, vannak egypáran, akik jó sokat fizetnek azért, hogy ilyen ellátásban részesüljenek. – Sharrow felhúzta az egyik szemöldökét.

A férfi tágra nyitotta a szemét, majd fogta a csuklyáját, a szemére húzta, aztán az egyik remegő, csontos kezével a hosszú, gyéren megvilágított terem másik végébe mutatott. 

– Ki innen! Tűnjön a szemem elől! Induljon a Fájdalmak Termébe! Az majd móresre tanítja!

 

A Tengerparti Ház ajtók nélküli börtön volt. Rendelkezett más funkciókkal is, de alapjában véve nem volt más, mint egy hatalmas börtön.

A Házban a rangidős püspöktől és a Nagyúrtól kezdve a legszigorúbb büntetésben részesülő rabokig mindenki bilincset és láncot viselt. Mindegyik lánc végére miniatűr futókereket szereltek fel. Ez a négy kerékből álló kis szerkezet a kövezetbe süllyesztett, fogaskerekű sínek mentén futott végig minden folyosón, szobában és szabadtéri területen. A síneket legtöbbször a falba vésett mélyedésekbe építették be, de gyakran a padlón, a plafonon, vagy kis állványokra szerelve lehetett őket látni. Ez a mindenfelé egymást keresztező lánc-sínhálózat alkotta a ház csontvázát.

A legalul futó nyom nagyjából ujjnyi vastag volt. Ez a rangidős testvéreket kötötte össze a házzal, gazdagon díszített szerkezetek és finom, nemesfémből sodort láncok segítségével. Ezek az előkelő kellékek voltak hivatottak a rangok differenciálódását jelezni.

A legkülső sínpálya a látogatóknak volt fenntartva, de a világi és a nagy tiszteletben álló rabok is ezt használták. Ez a menet egy súlyos vázszerkezeten futott végig, és ujjnyi vastag szemekből álló lánc csatlakozott hozzá.

A kettő között húzódó síneket az alacsonyabb beosztású Testvérek két csoportja használhatta, mégpedig a Ház novíciusai, illetve azok szolgálói. A súlyosbított büntetésben részesülő rabok vonóláncot is viseltek a bokájukon, amely egy még jobban bebiztosított menetben futott. A legalacsonyabb sorban lévőket egyszerűen a cellájuk falához láncolták. Olyan történetek is keringtek a Házban, hogy vannak titkos helyek az épületben – régi termek odalent, illetve (a Tengerparti Ház korához képest) viszonylag modern helyek magasan odafent –, ahol nincsenek sínek, és a Rend rangidős papjai ott, az elvileg nem létező ajtók mögött élhetik ki a rendházba nem illő vágyaikat... azonban a Tengerparti Ház és a benne futó láncrendszer nem tette lehetővé ennek a pletykának a tisztázását.

Sharrow láncörve kattogott, ahogy végighaladt a sötét folyosón, mely megérzése szerint a Nagyterembe vezetett.

Egyetlen emberrel találkozott útközben. Egy szolga jött éppen arra, aki jól megtömött szennyes-zsákot cipelt, és ugyanazon a sínpályán, melyre Sharrow volt rákapcsolva, egyenesen a nő felé tartott. Megállt egy falba szerelt váltónál, néhány porcelánkapcsoló segítségével áthúzta láncörvét a magasabb sínre, aztán a lábával dobolva várta, hogy a nő odaérjen. Amikor Sharrow lehajolt, a férfi átlendítette láncát a feje felett, visszahúzta a sínre, és magában morogva folytatta az útját.

A Fájdalmak Terme óriási volt és sötét, de egyáltalán nem visszhangzott. A plafon a sötétbe veszett, a falakat hatalmas, fakó zászlók és kopott lobogók takarták, melyeket szinte alig lehetett látni a homályban. Az óriási teremben csípős hideg volt, és erős kriptaszag terjengett. Sharrow összerázkódott, és ismét az orrára húzta illatosított kendőjét. Ahogy áthaladt keresztben a Termen, lánca ott csörgött mellette a padlón futó sínben, s kopogott minden lépésnél, mint valami utálatos rovar.

Breyguhn magas támlájú kőszéken ült egy robusztus gránitasztal mellett, ami elég masszívnak tűnt ahhoz, hogy egy kisebb házat is elbírjon. Hasonló, magas támlás szék volt az asztal másik oldalára állítva, hét méterrel távolabb. Breyguhn feje fölött egy, az asztalnál nagyobb kristálytábla tűnt elő a homályból, és eltakarta a plafont. A vékony, ferde ablakon keresztül párás, sárga fény hullott a gránitasztal lapjára.

Breyguhn szigorú arca még annál is sápadtabb volt, mint amire Sharrow emlékezett, a haja szorosan kontyba fogva, és valamilyen bő, vastag durva anyagból szőtt, palaszürke zsákruhát viselt.

Sharrow leült az üres kőszékre. Lábai nem értek le a földre. Breyguhn sötét szemei mindvégig rászegeződtek. 

– Sharrow – szólalt meg gyenge és élettelen hangon, mely szinte teljesen elveszett a Terem mindent átható csendjében. 

– Breyguhn – üdvözölte Sharrow. – Hogy vagy? 

– Látod, hogy itt vagyok – mondta monoton hangon a húga. 

– De azon kívül. 

– Nem létezik azon kívül.

Breyguhn felemelte kezét az öléből, és alkarját megtámasztotta, tenyérrel fölfelé a fényes asztallapon. 

– Mit akarsz már megint? Úgy rémlik, hogy említették, de elfelejtettem.

Breyguhn két évvel fiatalabb volt Sharrow-nál. Termete kicsit zömökebb és alacsonyabb, szemei mélyen ülők, ami régebben erősnek tüntette fel, de mostanra elgyötörtnek és fáradtnak tűnt.

– Meg kell találnom Cenuijt – válaszolta Sharrow. – És... talán egy régiség felkutatásában is tudsz nekem segíteni. 

– Mit akarsz Cenuijtól? – kérdezte Breyguhn gyanakvón. 

– A Huhszok megkapták az engedélyüket. Hamarosan üldözőbe fognak venni. Szükségem van Cenuijra. 

Breyguhn rosszallóan nézett rá. 

– Nem fog menni. 

– Ha nem jön velem önszántából, a Huhszok rá fogják kényszeríteni, hogy nekik dolgozzon. Arra kell majd nekik, hogy engem megtaláljanak.

Breyguhn tágra nyílt szemekkel nézett rá. 

– Lehet, hogy pont ezt akarja. 

– Lehet. De lehet, hogy nem, és akkor is a legkevesebb, amit tehetek, hogy figyelmeztetem: ha a Huhszok megtudják, hogy elmenekültem, akkor meg fogják őt keresni – folytatta Sharrow, és a húgára mutatott. – Úgy tűnik, te vagy az egyetlen ember, aki pontosan tudja, hol van.  

Breyguhn vállat vont. 

– Hat éve nem találkoztam vele. Nem engedik ide be az ember szeretteit. Csak olyan látogatók jöhetnek, akikről tudják, hogy az ember nem akarja látni őket. Akikkel kínszenvedés beszélgetni. – Az ajka megrándult, de nem mosolygott.

– Kapcsolatban állsz vele – mondta Sharrow. – Szokott neked írni. 

 Breyguhn elmosolyodott, de úgy tűnt, nagyon meg kell erőltetnie magát, mert teljesen elszokott ettől az emberi gesztustól.

– Igen, szokott írni nekem, igazi leveleket, papírra. Az sokkal romantikusabb... – válaszolta és kiszélesedett a mosoly az arcán, amitől Sharrow libabőrös lett. – Azt mondják, Ajakvárosból küldi.

– Ott is él?

– Igen, azt hittem, tudod.

– És a városban hol? 

– Nincs bejelentve a Városi Hivatalban? – kérdezte Breyguhn, gúnyos kifejezéssel az arcán. 

Sharrow haragosan nézett. 

– Az a hely egy elmaradott gettó, Brey, te is tudod jól. Vannak olyan negyedek, ahol még áram sincs. 

Breyguhn fagyosan mosolygott. 

– És ki tehet erről, Sharrow? 

– Kérlek, Brey, mondd meg, hol van Cenuij! 

Breyguhn megvonta a vállát. 

– Fogalmam sincs. Én is csak egy postafiókszámra küldöm a leveleimet. – Az asztal lapjára szegezte a tekintetét. A mosoly hirtelen az arcára fagyott. – Magányosnak tűnik – mondta halkan. – Azt hiszem, most már más nőkkel találkozgat, de akkor is magányosnak tűnik. 

 – Nincs valami a leveleiben, ami... 

Breyguhn szúrós szemmel nézett rá. 

– Visszhang utca – mondta hirtelen. 

– Visszhang utca. 

– De ne mondd meg neki, hogy tőlem tudod. 

– Nem fogom. 

Breyguhn összerázkódott. Kezét az asztal lapjáról az ölébe ejtette. Egy pillanatra zavartnak tűnt. – Van még valami? 

– Egy régiségről lenne még szó. 

– Egy bizonyos régiségre gondolsz? 

– Az Á.A.-ra. 

Breyguhn hátravetette a fejét, és nevetett. Nevetésének halk visszhangja pár másodperccel később érte őket el odafentről. A lány összeráncolta a homlokát, és kezét a szájához emelte.

– Jesszusom, ezért később még fizetni fogok – mondta és hunyorogva nézett a nővérére. – Meg akarod keresni az Általános Alapelveket? 

– Igen. 

– Na ne, hiszen ezt tűzték ki a Testvérek értem váltságdíjul. Miattam teszed, Sharrow? – kérdezte, s hangján erős gúny érződött. – Milyen kedves tőled!

– Kettőnkért teszem – válaszolta Sharrow. Azon kapta magát, hogy suttogva beszél, holott tudta, hogy teljesen mindegy, a Tengerparti Ház vezetői hallgatóznak-e vagy sem. – Szükségem van némi... mellékes információra a könyvből, olyasmire, ami elvileg benne van. Ahogy azt megszereztem, biztosítalak, hogy odaadom a könyvet a Szomorú Testvéreknek. Végre kiszabadulsz innen. 

Breyguhn egyik kezét színészkedve a szívéhez kapta, és gyorsan pislogott. 

– Miből gondolod, hogy én tudnék segíteni? – kérdezte erőltetetten magas hangon. 

Sharrow a fogát csikorgatta. 

– Abból, hogy amikor legutóbb itt jártam, azt mondtad, megengedik, hogy használd a könyvtárakat. Akkor még azt mondtad, nyomon vagy, és...

– Valóban – hunyorgott Breyguhn. – És küldtem is neked egy levelet. – Körbenézett és közelebb hajolt. – Azt írtam neked, hogy rájöttem, hogyan lehet – suttogta –, miképpen lehet megtalálni azt a... könyvet.

Sharrow felsóhajtott. Emlékezett arra a levélre, ami a húgától jött. Kézzel írták, alig olvashatóan, zavaros volt, tele vádakkal, bizarr, összefüggéstelen politikai szónoklatokkal és mindenféle dagályos és érthetetlen, kvázi-vallásos monológokkal. Breyguhnnak az az állítása, mely szerint rájött, hogy hogyan lehetne megtalálni az elveszett könyvet, szinte csak mellékesen volt megemlítve a tébolyultan szenvedélyes támadások közepette, amiket az általános jogi és politikai rendszer, pontosabban az Összvilág Bíróság ellen intézett. Sharrow akkor meg is szabadult a levéltől, mert az egészet őrültségnek tartotta.

– Igen, Brey – válaszolta –, és én vissza is írtam neked, hogy már nem foglalkozom Régiségekkel. 

– De mondtam, hogy csak te találhatod meg! – köpte ki a szavakat Breyguhn. 

Sharrow lassan bólogatott, de nem nézett rá. 

– Valóban azt mondtad. 

– És nem hittél nekem. 

Sharrow vállat vont. 

– Te voltál az, aki azt állította, hogy a könyv itt van. 

– Lehetséges, hogy itt is van – mondta Breyguhn, összehúzott szemmel. – Lehet, hogy mind itt van. Az Á.A., a Gnosz, a Legfontosabb Utazások Elemzése, mind itt vannak. Golter minden egyes rohadt kötete, ami valaha létezett, és aztán elveszett az elmúlt több mint tízezer év alatt. Lehet, hogy mind itt van. Millió Egyediség, millió kincs lehet itt elrejtve. Mind itt rohadnak ezen a trágyadombon. – Sápadtan nővérére mosolygott. – Nem találtam meg őket, de lehet, hogy itt vannak. Még maguk a Testvérek sem tudják. A Házban olyan titkok lappanganak, amiket még ők sem fejtettek meg.

– Ebben biztos vagyok – válaszolta Sharrow, miközben ujjaival a gránitlapon dobolt. – Nos... 

Breyguhn hunyorogva figyelte. 

– Mindketten tudjuk, hogy a könyv mihez adja meg az utat. Mit fogsz vele csinálni?

– A Huhszoknak adom – mondta Sharrow. Halkan felnevetett, körbenézett az őket körbevevő hatalmas árnyakon. – Mindkettőnknek ki kell fizetni a maga... furcsa kis szektáját – tette hozzá, és szemét ismét Breyguhnra emelte. – Na, mit tudsz nekem mondani? Mi az, amire rájöttél, és...

– Vérhűség – mondta Breyguhn hirtelen.

– Micsoda?

– Vérhűség – ismételte el Breyguhn. – Nagyapa segédeinek és szolgálóinak belső köre a genetikai szolgaság rabja volt. Nagyapa viselkedési mintákat programozott beléjük.

– Tudom, ez volt az egyik indok, amiért az Összvilág Bíróság olyan magasról csapott le rá. 

– Ah – sóhajtott Breyguhn, és szemei egy pillanatra felragyogtak. –Igen, mert gondolj bele, ha ilyen hatalmat gyakorolt volna néhány törvényszéki bírón vagy céges vezérigazgatón... – a fejét rázta.

Sharrow is felsóhajtott.

– Tehát betiltották az ilyesmit.

– Bizony, betiltották – bólogatott Breyguhn. – Teljes mértékben zárolták, még háborúban sem engedélyezik. – Most már gyorsan beszélt, a szavai szinte összefolytak. – De az öreg így rejtette el az információkat – hadarta csillogó szemekkel. – Amikor érezte, hogy az Összvilág Bíróság dögkeselyűi bekerítették, akkor a legfontosabb dolgokat oda rejtette, ahol csak a leszármazottai találhatják meg. Megtette! Komolyan megtette! Tudom, mert láttam a feljegyzéseket a családi laboratóriumból. Azok is itt vannak!

Előrébb ült a hatalmas széken, és karjait az asztal lapjára fektette. Suttogni kezdett. 

– A Testvérek összegyűjtöttek szinte mindent, amit nagyapánk felépített, Sharrow. Olyanok, mint a szarkák, mindent összegyűjtenek. Semmit sem csinálnak vele, nem érdekli őket a külvilág. Csak úgy gyűjtögetnek. De ezek a dolgok már ötven éve itt penészednek, és egyedül az én kutatásaim fedték fel őket.

Sharrow előrehajolt. 

– De miket? – Próbált nyugodtnak tűnni. 

– A titkokat! Minden titkot! Minden dolgot, amit nagyapa megtalált, minden Régiséget. Azokat, amiket összegyűjtött, és azokat is, amiket csak lenyomozott, de még nem tudott megszerezni. A szolgálóiba programozta bele, hogy hol lehet megtalálni őket, hogy így végül mi találjunk rájuk.

Sharrow hátradőlt. 

– Biztos vagy ebben? 

– Teljesen biztos – válaszolta Breyguhn, és sápadt, eltorzult arca szinte teljesen az asztallapra hajolt. Keze ökölbe szorul, azzal verte a fénylő gránitasztalt, hogy szavainak súlyát érzékeltesse, miközben a vaslánc hangosan csörgött a csuklóján. – Csak a női vérvonalnak van hozzáférése ezekhez a titkokhoz – sziszegte a fogai közt. – Mindössze ennyit tudok, és abban sem vagyok biztos, hogy én ebbe beletartozom-e, mivel én már azután születtem, hogy nagyapát elfogták, éppen akkor a tárgyalásra várt. Valószínűleg már nem tudta eljuttatni az utasításokat a klinikusaihoz, de te biztosan örökölted ezeket a hozzáférési géneket anyádtól. Persze, csak ha nem tette őket tönkre az az óriási sugárzás, vagy a te drágalátos SZNK-d.

Sharrow leintette. 

– Szerintem azzal nem lesz gond. Csak azt mond meg, mit kell tennem? 

 Breyguhn hirtelen gondterheltnek tűnt, előre-hátra dülöngélt és gyorsan körbenézett. 

– Megígéred, hogy átadod a könyvet a Testvéreknek, ahogy megszerezted belőle, ami neked kell?

– Igen. 

– Megígéred? Meg fogom mondani Cenuijnak, hogy megígérted.  

Sharrow felemelte az egyik kezét. 

– A szavamat adom. 

Breyguhn előrehajolt, arca a gránitasztalt súrolta, szemei tágra nyíltak. – Szóval az Á.A. kell? – suttogta. – Bencil Dornay. 

– Micsoda? – kérdezte Sharrow, mert alig értette a nevet. – Tansil... – Nem, nem Tansil. Egy férfi, Bencil. Bencil Dornay Vemasayalból. 

– Rendben – bólogatott Sharrow. – Egyszerűen kérjem meg, vagy mi? 

 Breyguhn hirtelen kuncogni kezdett, és a szabad kezét a szájához emelte, akár egy ideges kamaszlány. 

– Nem, Sharrow – vigyorgott. – Nem csak egyszerűen megkéred. 

– Akkor mit csináljak? 

– Össze kell, hogy keveredjenek a testnedveitek. 

– Micsoda? – fakadt ki Sharrow, és hátrahőkölt. 

Breyguhn ismét kuncogni kezdett, és közben idegesen körbenézett. 

– Ó – intett az egyik kezével, s a mosoly lassan eltűnt az arcáról. –Elég, ha megcsókolod. Habár akkor is meg kell harapnod, vagy meg kell karmolnod őt friss nyállal a körmöd alatt. Bármit, amitől vérezni kezd, vagy ami összekeveredik a vérével. – Látszott, hogy úgy kell visszatartania a kuncogást. – És ha jól értettem, akkor mindezt nyilvánosan kell megtenned. Hát nem pikáns?

Sharrow gyanakvóan nézett a húgára. 

– Komolyan beszélsz? 

Breyguhn vállat vont, pupillái kitágultak. 

– Teljes mértékben. Végül is mi veszítenivalód van, Sharrow? Korábban szeretted, ha kukkoltak az alsóbb osztályok, nem? 

– Hogy a fenébe ne, az ölebeikkel együtt? 

– Bencil Dornay – sziszegte Breyguhn –, ne felejtsd el! 

– Nem fogom. Sokszor adott becsületszavamra. 

– Sharrow! Ez egyáltalán nem vicces. Hát nem látod, mi kell ennek a világnak? Nem látod át, hogy ez a család min dolgozott generációkon át? Amit Gorko elért, és amit Geis is elérhetne, ha meglenne rá a lehetősége?

A nő szótlanul becsukta a szemét. 

– Sharrow, te önző dög! Hát nincs szemed?! Olyan vagy, mint a többiek, képes vagy végignézni, hogy mások arassák le a gyümölcsöket helyetted. Meddig fog ez még így tartani? Állandóan ugyanazokat a köröket futjuk. Fel és le, szegénység és könnyelműség, egészen addig, amíg a Cégek, az Iskolák, az Egyházak vagy a Bíróságok halált osztó keze ránk nem nehezedik. Mi értelme ennek? Stagnálás! Értelmetlenség! – kiabálta Breyguhn. – A mi végzetünk ezen túl kell, hogy vezessen! A Régiségek kellenek nekünk. Azok lesznek a lobogóink, a kiindulópontok, talán a kenőpénz, de még akár a fegyverek is. Törjünk ki ebből a mókuskerékből! Katonákra van szükségünk, nem ügyvédekre! Egy erős férfira vagy egy erős nőre, akinek megvan az akarata hozzá, aki nem állandóan a közös nevezőt keresi mindenféle pitiáner kompromisszumokon keresztül!

– Breyguhn... – szólalt meg Sharrow, majd kinyitotta a szemét, és hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát.

– Mióta létezik az űrutazás? – kiáltotta Breyguhn magából kikelve, és öklével az asztalt verte. A lánc nekiverődött a fényes lapnak, és kis gránitdarabok repültek szerteszét. Úgy tűnt, Breyguhn észre sem veszi. –Hétezer éve! Hét-ezer-éve! – üvöltötte és felpattant, széttárta a karját, hangja visszhangzott a teremben. Sharrow hallotta, hogy valahol megszólal egy csengő.

– Hetven évszázada, Sharrow! Hét millennium óta itt toporgunk ebben a nyomorúságos rendszerben, egyik sziklától a másikig vonszoljuk magunkat, és közben már kétszer elveszítettük az ajándékot, és mindez idő után a fele annak, amit korábban elértünk, ma csodának tűnik! Nyálcseppek repültek ki nagy ívben Breyguhn szájából, megcsillantak a halvány sárga fényben, aztán lehulltak a hatalmas asztal széles lapjára.

– Megállt az evolúció! A gyengék és a bénák szaporodnak, egyre hígul a fajunk. Ki kell szabadulnunk, különben magukkal rántanak minket a mocsokba!

Sharrow mozgást észlelt valahol a húga háta mögött, és rövid csilingelő hangot hallott.

– Brey – mutatta a lánynak, hogy üljön le.

– Hát nem látod?! Az egész csillagrendszer a miénk lehetne, de nekünk csak a morzsák jutottak! El kell söpörni! – visította Breyguhn. –El kell söpörni az egészet! Betelt a pohár! Ki kell önteni, és újat kell kezdeni! Közeleg a dekamillennium! Le a gazzal! 

Sharrow felállt, amikor két koszos fehér csuhába öltözött szerzetes jelent meg a féltestvére mögött. Az egyik szerzetes megfogta Breyguhn láncának egyik végét, gyakorlott mozdulattal átlendítette a nő feje felett, és a karjai köré tekerte. Szorosra húzta a láncot, majd elrántotta Breyguhnt az óriási kőasztal mellől. A nő becsukta a szemét, és mialatt a másik szerzetes csillogó zsákot húzott a fejére, hirtelen örömteli kifejezés jelent meg sápadt arcán. Sóhajtás hallatszott, a zsák megtelt levegővel, aztán összezsugorodott. Később lerántották Breyguhn fejéről, aki bénultan esett az egyik szerzetes karjaiba. Kényszerzubbonyt húztak rá, mely egy vékony, szíjakkal felszerelt hálózsákra hasonlított, aztán végigvonszolták a földön. Lánca végig ott csörömpölt mellette.

Az egész művelet szinte egy szempillantás alatt zajlott le, és a két szerzetes még csak rá sem pillantott Sharrow-ra, aki dermedten nézte, ahogy távolodnak.

A három ember eltűnt az árnyak között, és láncaik csörgése addig halkult, amíg Sharrow már csak a magas kéményben süvítő távoli szél zúgó hangját hallotta. Összerázkódott, felvette a hátizsákját, és elindult visszafelé a sötét, üres termen keresztül.

 

Signor Jalistre szélesen mosolygott a holoképernyőn, a kapus homályos irodájában.

– Hm, az Általános Alapelvek méltányos áron, plusz a testvére szabadsága... 

– Csak féltestvérem.

– Persze, persze – mondta a Nagyúr, és lassú mozdulatokkal simogatta dagadt állát. – Nos, szerzetestársaim elé fogom terjeszteni a kérését, Sharrow kisasszony.

– Nagyon köszönöm.

– Meg kell értenie természetesen, hogy messzemenő következtetés lenne azt gondolnia, hogy elfogadjuk az ajánlatát. Nem szokásunk Régiségekért pénzt felajánlani, és mivel ezt a csodálatos, de igencsak régi épületet fenn kell tartanunk, messze nem nevezhetjük magunkat gazdag rendnek, amit ön is minden bizonnyal megért. Abban azonban biztos vagyok, hogy ajánlatát kellő komolysággal fogjuk kezelni. Mindenképpen tartani fogjuk a kapcsolatot önnel.

– Talán jobb lenne, ha én jelentkeznék – válaszolt a holoképnek. 

– Ahogy gondolja. Ha javasolhatnám, várjon néhány napig, amíg megtárgyaljuk az ajánlatát. 

– Úgy három-négy nap múlva jelentkezem, rendben? 

– Az tökéletes lenne, Sharrow kisasszony. Nem is tudom elmondani, mennyire sajnálom, hogy sietnie kell és nem találkozhattunk személyesen. 

– Talán valamikor máskor. 

– Igen, máskor – bólogatott a Nagyúr. – Hm. Nos, akkor viszontlátásra Sharrow kisasszony. Kérem, mondja meg a testvérnek a kapunál, hogy visszaállhat a posztjára.

– Megmondom. Viszontlátásra.

– Kinyitotta az ajtót. Az őr a nagykapu mellékajtajában állt fintorogva, a Kéziágyút a csövénél fogva tartotta koszos kezében. A holokép elhalványult az irodában, míg Sharrow lement a lépcsőn, és odaért, ahol a szerzetes ácsorgott. A nő odaadta neki a kis műanyag korongot, amit korábban a szerzetestől kapott.

– Az elismervény. 

– A fegyver – válaszolt a szerzetes. – Vegye el, aztán tűnjön innen. A kis szerzetes felrántotta a mellékajtót, és kifelé mutatott. A szél és az eső hirtelen betört, lefújta a fejéről a csuklyát. 

– Kapkodd magad, asszony! Vidd innen a mocskos, lyuggatott testedet! 

 Sharrow tett egy lépést az ajtó felé, aztán megtorpant és a szerzetesre meredt. 

– Tudja – kezdte –, ahhoz képest, hogy maga fogadja itt az embereket, a hozzáállása igencsak kifogásolható. Panaszt fogok tenni az udestei Hotel Ajánló magazinnál.

– Dugd fel az okoskodó megjegyzéseidet oda, ahova a nők dugni szokták a dolgokat! 

– Igazán nem szükséges ilyen hangon beszélnie velem. 

– Ki innen, menstruáló! 

– Sharrow megállt a küszöbön, és megrázta a fejét. 

– Már nem menstruálok – mondta és rámosolygott az apró alakra. –Maga kasztrált? 

A kapuőr szemei tágra nyíltak. 

– Dehogy vagyok kasztrált! – csattant fel. 

Ekkor Sharrow tiszta erőből megrúgta őt a két lába között, a vastag fekete reverendán keresztül. A férfi összecsuklott, majd lihegve az udvar kövezetére esett, a lánca csörömpölt körülötte.

– Nem – mondta a nő, miközben kilépett az ajtón a hideg esőbe –, én is erre tippeltem volna. 

Végighaladt a széles, szürke töltésen, az eső az arcát verte, a kellemetlen szagú szél pedig a hajába kapott, miközben ő némiképp meglepetten gondolta végig magában, hogy nyolc év békés semmittevés után most kevesebb mint huszonnégy óra leforgása alatt sikerült két férfival is elbánnia. Az élet kezdett újra izgalmasnak tűnni.