5. A buli

A Mélytengeri Síkság Konkréció Feldolgozó Berendezésének Mozgó Szerviz Modulja egy perccel éjfél előtt ébredt fel, áramkörei és érzékelői gyorsan bemérték a helyzetét, ellenőrizték belső állapotát és a külső körülményeket, akárcsak a beprogramozott utasításokat.

Golteren volt, egy sekély lagúnában, Piphram partjainál, a Vízi-Torlasz nevű úszó város alatt. Tökéletesen funkcióképes volt, nemrég végezték el rajta a generáljavítást, amely kimutatta, hogy víztartályainak, tankjainak, fegyverzetének és akkumulátorának minimum kilencvenkilenc százaléka hibátlanul üzemel. Egy beprogramozott alparancs installálta az újabb felszerelését és fegyverzetét, melyeket nemrég szereltek be, és most azokat is teljesen késznek találta.

Kupolaérzékelője 27,1 méter mélységben helyezkedett el, nyomvonala két méterrel lejjebb húzódott, negyven centiméter mélyen a lágy iszapba süllyedve. Feltételezvén, hogy a kronométer pontosan mér, az árapály éppen a dagály felénél tarthatott. A hatalmas, lehorgonyzott hajó gerince nyolc méterre felette volt. Fény csak akkor szökött be ide, amikor a két hajó kissé eltávolodott egymástól, és ilyenkor a vékony fénysugarak megvilágították körös-körül az iszapot. A nyomon, amit odalent hagyott a fény, látszott, hogy nem természetes forrásból fakad. Enyhe áramlást is lehetett érzékelni, de csak pár milliméternyit másodpercenként. A tengerfenék csendesnek tűnt, azonban a víz tele volt távoli, rendszertelen morajokkal, fehérzajokkal, melyek az iránytű minden tája felé kiterjedt, kilométerekre elnyúló hajókról érkeztek.

A víz összetétele enyhén sós volt, oxigénszegény, és a szennyező anyagok széles spektrumát ki lehetett mutatni benne, de ennek ellenére teljesen átlátszónak tűnt. Szinte kizárólag fémes hulladék és hajóroncsok tömege feküdt az iszapban, némelyik akár kilenc méter mélyen eltemetve, másokat meg éppen csak elfedte az üledék. Mágneses mezőket lehetett érzékelni mindenfelé, és a messziről jött hullámzás motorokat jelzett. Az elektromos aktivitás egyenlően eloszlott, a felette lebegő minden hajón érzékelte.

A sugárzás Golterhez képest teljesen normálisnak tűnt.

Az instrukciók egyértelműek voltak. Felkészült és lekapcsolt az oldalszárnyairól két óriási súlyt, s ezzel beállította a hajtóerejét. A súlyok pár centit süllyedtek, majd belemerültek az iszapba, alig kavarva fel a felszínt.

A modult még mindig fogva tartotta a tengeri homok, de a motorok ereje erősebb volt ennél a bilincsnél. A lehető leghalkabban indította be a gépezetet, megrezegtette a motorokat, ami által nagyon lassan, lassabban, mint a tengeri áramlat, elkezdett fel-le mozogni az iszapban, súlya a tengerfenék felszínére hozta a nyomvonalát.

Lapátkerekei és hajtóművei segítségével finoman gyorsítani kezdett, szinte hang nélkül, lassan kúszott, majd hirtelen fordult egyet, és beállt a megadott célpont irányába, melyet már korábban pontosan bemért. A nagy hajó tőkesúlyához tartott. A tengerjáró nagysága orrától faráig, éppúgy mint a vízmennyiség, melyet maga körül kiszorított, azt mutatta, hogy ez valaha egy hatalmas cirkáló, valószínűleg hadihajó volt.

Az ötszáz méter hosszú tengerjáró fedélzetén – mely korábban a Jonoltey és Caltasp közötti igencsak jól jövedelmező kereskedelmi utakat járta – Ethce Lebmellin belépett az állami rendezvényeknek fenntartott díszterembe, ahol a fogadás már javában zajlott. Legdíszesebb ünnepi köpenyét viselte, mely nehéz, vörös, arany és kék anyagból készült, s a színes felületeket kihalt, illetve mitikus tengeri lények képei tették élővé, minden lépésénél színes szörnyek csaptak össze egymással.

Lebmellin kísérői elkezdték őt bemutatni a vendégeknek. Hallotta magát, amint betanult válaszok hagyják el a száját. Tökéletesen adta elő ismét az üdvözlés, érdeklődés és hízelgés forgatókönyvében megírt jeleneteket. A két évtizedes képzés és gyakorlat, melyet fogadások, díszvacsorák és kisebb összejövetelek alkalmával szerzett meg (eleinte a Yadayeypon főiskoláin és tudományos akadémiáin, majd itt, a Vízi-Torlaszon) ellátta őt a szükséges, gondolkodást nem igénylő udvariaskodás minden olyan fordulatával, melyet az ilyen alkalmak megköveteltek.

Megpillantotta Kumát a terem másik oldalán, amint éppen bemutatta az ittenieket az arisztokratának és két új barátjának, Dloannak, aki olyan hallgatag és tagbaszakadt volt, amilyet Lebmellin még testőrben sem látott, és mellette álló, ellenállhatatlanul vonzó húgának.

Az emberek szánalmasan igyekeztek megismerkedni a nemesi származású nővel, aki pár nap múlva talán már az életét mentve menekül majd a Huhszok elől. Az arisztokrata, aki majdnem a fogadóterem közepén állt a harsogó, színes fények között, levette a cipőjét, meztelen lábai félig elmerültek a szoba gazdagon díszített puha szőnyegében. Lebmellin megvetette az ilyesfajta arisztokratikus affektálást. Elfojtott egy gúnyos mosolyt, míg éppen viccet mesélt az egyik legnépszerűbb, legbefolyásosabb kurtizánnak, akit ostobaság lett volna nem szórakoztatni ezen az estén.

Könnyedén felnevetett, fejét hátrahajtotta. Jól van, Kuma éppen a Főfelügyelőt mutatja be a Franck lánynak.

Pár perccel éjfél után, egy rutin javítási munka, melyet egy gyárhajón végeztek pár hajótestnyire a Pusztítótól, a Tilian Birodalmi Haditengerészet volt parancsnoki cirkálójától, robbanáshoz vezetett az ipari cirkáló fenékrészén.

A Szerviz Modul apróbb változást érzékelt a távoli hajó vízbe lógó részén, aztán regisztrálta a robbanás okozta hullámot, mely végigfutott az egymáshoz kapcsolt hajótesteken, majd végül hallotta és meg is érezte a robbanás lüktetését a vízben, miközben finoman, halkan gurult az iszapban a hadihajó irányába.

A gázrobbanástól felszakadt a gyárhajó néhány külső lemeze, és megrepedt a fő elektromos kábel szigetelése is, így amikor a víz bezúdult a réseken a hajótestbe, rövidzárlat keletkezett az elektromos rendszerben, és ezáltal megszűnt több tucat hajó áramellátása a Vízi-Torlasz szívében. A városnak ezt a részét elnyelte a sötétség.

A Modul rögtön megérezte, hogy az elektromos mező gyengül, majd teljesen megszűnik körülötte. Egyedül a hajók anyagának mágneses kisugárzása volt érzékelhető.

A vészvilágítás azonnal bekapcsolódott a hajókon pár másodpercre, míg a készenléti generátorok működésbe léptek, és a hajók egyenként újra lubickolni kezdtek a világításban. A Vízi-Torlasz áramszolgáltató központja, még azelőtt, hogy visszaállította volna a normális áramszolgáltatást a kérdéses területen, ellenőrzéseket indított el (tucatnyi régi tengeralattjárót átvizsgált, végigtapogatta a Kereskedelmi Leszállópályát alkotó nyolc, nukleáris fegyverrel felszerelt repülőgép-anyahajó közül négynek a reaktorát), hogy meghatározza, hol jött létre a rövidzárlat.

A Pusztító áramellátásának visszaállítása egy kicsit több időbe telt, mert a hajó riasztóit is ellenőrizni kellett. Amikor a régi hadihajó rendszerét újraindították, a készenléti kábelek legtöbbje – melyet hónapokkal korábban cserélt ki a hajó karbantartási programjának keretében egy elektromos társaság, melynek egyik közvetett tulajdonosa éppen Miz Gattse Kuma volt – azonnal megolvadt, és számos apró tűz ütött ki az öreg hajón. A rendszert újra lekapcsolták. Mialatt a Pusztító szolgálatos mérnökei – akik az őrökön kívül a hadihajó nagyjából ötvenfős éjszakai személyzetét alkották – azon dolgoztak, hogy visszaállítsák az áramot szolgáltató generátort, az akkumulátorról működő tűzoltórendszerek felvették a harcot a tűzzel. Pár perc alatt sikerült majdnem az összes lángot eloltani.

A Modul félig az iszapot szántva, félig felette lebegve közeledett a csendes hadihajó alatt elterülő sötét részhez. A hajó széles, lapos feneke ott úszott méterekre a puha, fekete iszapréteg felett.

 

Lebmellin küzdött a vággyal, hogy az órájára nézzen, vagy megkérdezze valamelyik kísérőjétől, hogy milyen késő van. Nézte a Főfelügyelőt, amint az öreg hagyja magát megbabonázni az aranyhajú Franck lánytól. Zefla még az arisztokratát is túlragyogta. Ez a nő fénylett, megtöltötte maga körül a levegőt élettel, szépséggel és olyan bájjal, melyet az ember majdhogynem a szájában érzett.

A Sharrow nevű nő egyfajta csendes, sötét szépség volt, karakteres vonásai háttérbe szorultak abban a félelmetes kisugárzásban, melyet még akkor is érzett az ember körülötte, ha nem tudta, hogy a nő nemesi családból való. Olyan volt, mint egy sötét, felhőkbe burkolt bolygó: hallgatásba és hideg titokzatosságba öltözött.

De ez a Franck lány a Thrialhoz, a naphoz hasonlított. Sugarait Lebmellin az arcán érezte, ahogy a nő az ő közvetlen felettesével csevegett és viccelődött. Az a bolond öreg meg ráharapott, teljesen elkábította a szépség, magával ragadta a lány.

Az enyém, gondolta a helyettes felügyelő, miközben nézte, ahogy a nő nevetgél, beszélget, ahogy mozgása, vonzó nyakának gyönyörű, törékeny íve teljesen beillatozza körülötte a levegőt. Az enyém, mondta magában, és szemét a lány kezére szegezte, ahogy az kinyújtotta, hogy megérintse a Főfelügyelő karját, köpenyének gazdagon hímzett anyagát. 

Az enyém leszel, sziszegte a szavakat Lebmellin a lány sugárzó arany hajának, okos, gyerekesen pajkos szemének, tökéletes, mozgékony, finoman tekergő testének és kéjes, hívogató, körülölelő hangjának, szép vágású szájának. Egyedül az enyém, ha ennek az egésznek vége van, és az enyém lehet az, amit csak akarok. Az enyém.

A Főfelügyelő felajánlotta a testvérpárnak, hogy megmutatja nekik a Vízi-Torlaszt a jachtjáról. A lány elfogadta a meghívást, bátyja pedig inkább maradt volna még, a Főfelügyelő egyértelmű megkönnyebbülésére. A nő elfogadta a férfi karját, és két testőr, a személyi titkár, a pohárnokmester, a szakács és az orvos kíséretében elvonultak, maguk mögött hagyva a kíséret többi tagját, akik egy pillanatra kényelmetlenül érezték magukat, ám végül megkönnyebbülten élvezték tovább a társaságot.

A fő áramszolgáltatót egy másik úton újra rácsatlakoztatták a rendszerre, mielőtt a Pusztító generátorát bekapcsolták volna az áramkörbe. Amikor a hadihajó áramszolgáltatása helyreállt, a legtöbb riasztó bekapcsolt. Még mindig lángolt számos kisebb tűzcsóva a fedélzeten, és bár nem sokkal azután, hogy visszatért az áram a hajóra, ezeket kioltották, a cirkáló sok kabinjában és termében füst gomolygott, melyet csak lassanként vitt ki a nagy robajjal újra életre kelt ventilátor huzata.

A riasztók még mindig szóltak, nem lehetett őket úgy kikapcsolni, hogy aztán valamitől újra be ne induljanak. A mérnökök és a technikusok a fejüket vakarták, és többféle ellenőrző programot futtattak le a rendszeren.

Percekbe telt, míg rájöttek, hogy nem egy belső, állandóan visszatérő téves riasztással állnak szemben, hanem valami más lesz a baj. Addigra a Modul egy termikus fűrésszel átvágta a hadihajó alsó páncélzatát, éppen annyira, hogy beférjen rajta a hajótestbe, pontosan a Függő Terem alatt. Egy kicsit hátrébb gurult, hagyta, hogy a három méter nagyságú páncéllap fehéren izzó szélével leessen az iszapba, és eltűnjön, aztán áthajtott a sűrűn kavargó üledéken, pontosan a luk alá. Átprogramozta a nyomvonalát és a hajtómű gépezetet a legkisebb-elérési-útvonal szerint, aztán beindította a vertikális pumpát, és felúszott a hajófenék nyitott terébe. 

 

A Koronacsillag Függőt a Pusztító fegyverraktárában tárolták, az egykori B-lövegtorony alatt. A fegyvertár és a lőtorony is eredetileg úgy lett kialakítva, hogy forogni tudjon, ezáltal negyven centiméteres puskáit mindig a célpont felé tudja irányítani. Eredetileg is komolyan felszerelt raktár volt a B-torony alatt, de amikor átalakították fegyvertárból a Függő termévé, ráadásként megerősítették extra-ellenállású titánpáncéllal. Emellett egy kivételével minden bejáratát lezárták, így amikor elforgatták a tornyot a belső tokon található illeszkedő nyílásról, az egyetlen bevezető út a legalább egy méter vastag páncélrétegen át vezetett.

A Modul, miután egy töltetet irányított egyenesen a fegyvertár-terem aljára, mely nagyobb volt, mint bármilyen lövedék, amit a Pusztító valaha kilőtt, a vízzel telt tér oldalára húzódott, minden érzékelőjét visszahúzta a páncéllal felszerelt burka mögé, és teljesen kikapcsolta az összes külső mikrofont.

A robbanás a Pusztító mind a hatvanezer tonnáját megrázta. Meglepett arcok, pohárhoz koccanó jégkockák jelezték a történteket a hozzá kapcsolódó hajókon. A két felelős technikus, aki a hajó biztonsági irányító szobájában ült, lassan egymásra nézett, és a Teljes Riasztás feliratú gomb felé nyújtotta a kezét. Minden eddig nem vijjogó riasztó csatlakozott a többihez.

– Az F fedélzeten van! – mondta a biztonsági parancsnok, majd mérgében rácsapott a mellette álló tartópillérre, és körbenézett a füsttel telt irányító termen, ahol szinte mindenhol fények villogtak, minden széken ült valaki, aki gombokat nyomogatott, hadarva beszélt a telefonon, vagy éppen egy kezelési útmutatót böngészett.

– Elnézést, Helyettes Felügyelő úr! – pattant fel a parancsnok. Lebmellin segédeit a folyosón hagyta, és felment a parancsnoki szobába, végigjáratta szemét a villogó műszereken és falakon.

– Nos – kezdte a lehető legnyugodtabb, de így is határozott hangján –, mi a fene folyik itt, parancsnok? 

– Valami behatolt a terembe, uram. Miután elvágott egy vezetéket, egyenesen felúszott alulról, és már csak két válaszfal (meg kell, hogy mondjam, igen vékony válaszfal) áll közte és a központi terem között. A vészüreg elvileg megállítja, de mivel ez eddig semminek sem sikerült... – a parancsnok vállat vont. – Betört a terembe uram, de nem fog tudni elmenekülni. Két mikroalattjárónk vár a luknál odalent, és négy, sőt, hamarosan hat tengerfenékjáró egység is a helyszínre ér és biztosítja a hajóüreg körüli területet. Emellett az ügyeletes tengeralattjárónk is úton van már, hogy elfoglalja helyét a lehető legjobb állásban, és persze búváraink is készen állnak, minden fedélzeti erőnk bevetésre készen kétszáz méter távolságban. Értesítettük a Városi Tengerészetet, és ők is küldenek repülőket és erősítést. A Főfelügyelő...

– Nem igazán ér rá, gondolom – fejezte be finoman a mondatot Lebmellin.

– Így van, uram. Nem tudtam elérni, uram, ezért léptem kapcsolatba önnel, uram.

– Nagyon jól tette, parancsnok – mondta Lebmellin. – Kérem, folytassa a munkáját!

 

A Modul füstfelhőtől körülvéve verekedte át magát a középső terembe, páncélburkolata vörösen izzott. Egy géppuska jelent meg és nyitott tüzet a Modulra, de az ügyet sem vetve rá, dübörögve haladt tovább, mögötte ott húzódott összeroncsolódott sínpárja. Egyik karja leszakadt, burkolatán itt-ott horpadások és sérülések látszottak.

A kerek szoba levegője megtelt láthatatlan gázzal, mely pillanatok alatt végzett volna egy emberrel. A gép tovább csikorgott, zörögve haladt a terem közepe felé, ahol titánburok ereszkedett alá a plafonról, és maga alá zárta a Függő átlátszó kristályból készült buráját.

A Modul betöltött egy formázott töltetet, és pontosan oda célzott, ahol a titánburok eltűnt a plafonban, majd átlőtte a páncélt, és szétrepesztette a burkot. Egy elektromos fegyver szegeződött ekkor a modulra, de azon kívül, hogy szikrákkal töltötte meg az átláthatatlan, füstben úszó termet, nem sikerül megzavarnia a Modul fotonikus áramkörét.

A gép egy méter vastag, szőnyegszerű valamit húzott elő az egyik páncélozott kis kamrájából a burkolata alól, az anyagot nagyjából a titánoszlop köré csavarta a megmaradt, nehéz karjával, aztán a méretre szabott védőburok pulzálva megremegett. A lövés négy mikroszkopikus vékonyságú rést vágott a fémen, s ezen a négy ponton, egy méter magasságban szétesett a titán védőburkolat, és előbukkant a kristályburok, valamint alatta a Koronacsillag Függő teljesen épen, mint a mag egy félbevágott gyümölcsben.

A Modul kinyújtotta finoman kidolgozott karját egy oldalsó nyíláson keresztül, és a kristályburokért nyúlt. Vékony karjának végén hiperszonikus vágólap zúgott. Körbevágta a kristályburkot az aljánál, óvatosan felemelte, lerakta oldalra, és a Függő után nyúlt, mely ott lógott egy nyakszerű, fekete anyaggal bevont talapzaton.

A három ujj ide-oda forogva közeledett a nyakékhez, mintha a Modul nem lett volna benne biztos, hogyan is kell megfogni egy ilyen finom ékszert.

Egyszer csak a kar lelassult és megállt.

A Modul ziháló, csikorgó hangot adott, mintha darabokra akarna esni. A kar, mely a Függőért nyúlt, lejjebb ereszkedett, megingott, fémből és műanyagból álló ujjai megmerevedtek, mindössze pár centiméterre a céltól. Az ujjak megremegtek, aztán még egyszer, utoljára megfeszültek, de végül a kar leereszkedett.

Füst gomolygott elő a Modul páncélja alól, és csatlakozott a termet betöltő gázfelhőhöz. Morgásszerű hang hallatszott a viharvert gép gyomrából.

Több mint negyed óra telt el, mire a tartalékmotorok el tudták görgetni a régi raktár belsejét, és a terem belső nyílása nagy nehezen egy vonalba ért a külső ajtóval. Ez idő alatt a belső szobában a hőmérséklet lehűlt, és a gáztartalom lecsökkent annyira, hogy Ethce Lebmellin, a biztonsági parancsnok és a többi őr bemehessen.

Mindegyikük gázmaszkot viselt. Beléptek a terembe, át a még mindig izzó fémdarabkákon, és a Modult ott találták, ahol korábban megállt, vékony fémkarja még mindig a Függő felé nyúlt. Az őrök óvatosan belestek, parancsnokuk hitetlenkedő dühvel nézett körbe a tönkretett termen.

Lebmellin óvatosan átlépett egy darab titánon, köpenyét összefogta, nehogy a mindenfelé szétszóródott törmelékhez érjen. 

– Lehet, hogy új nevet kellene adnunk a hajónak, nem igaz, parancsnok? Az Elpusztított – kuncogott a maszkja alatt.

A biztonsági parancsnok arcán fagyos mosoly jelent meg. 

Lebmellin a nyakékhez lépett, mozdulatlanul bámulta, de nem ért hozzá.

– Csak nagyon óvatosan, uram – szólt oda neki a biztonsági parancsnok, hangja furcsán tört elő a maszk alól. – Nem lehetünk biztosak benne, hogy ez az izé tényleg meghalt-e.

– Hm – hümmögött Lebmellin. Körbenézett, aztán biccentett egyet a biztonsági parancsnoknak, mire az kiküldte az őröket a teremből. 

Ezután a két férfi odament a tűzoltótömlő fémből készült tároló szekrényéhez, és mindketten beleillesztettek egy-egy kulcsot a zárba, mely úgy nézett ki, mint a szokásos, nem zárható kilincsek. A behorpadt acélszekrény kinyílt, Lebmellin benyúlt a régi vászontömlő maradványai alá, majd előhúzott egy vékony, tiszta rongyokba csavart kis csomagot.

Kihajtogatta a rongyokat, és hirtelen előbukkant az eredeti Koronacsillag Függő, amely persze túlságosan is értékes volt ahhoz, hogy kivigyék a teremből, azonban ahhoz is, hogy ott tartsák, ahol az emberek gondolták, hogy van. A két férfi nagyítót vett elő a zsebéből, és azzal tanulmányozta a nyakéket. Mindketten egyszerre sóhajtottak fel.

– Nos, parancsnok – szólalt meg Lebmellin, és azzal a kezével, mellyel nem éppen a Függőt fogta, benyúlt a köpenye alá, és dörzsölni kezdte a mellkasát. – Itt van, de ettől függetlenül ki kell töltenünk egy csomó formanyomtatványt, talán három példányban is.

Pontosan ebben a pillanatban a Modul olyan hangot hallatott, mint egy pisztolylövés, aztán megmozdult egy pillanatra, ám végül elhallgatott és mozdulatlanul feküdt a helyén. A biztonsági parancsnok megfordult, szemei tágra nyíltak, és rövid sikoly hagyta el a száját. De egy pillanat múlva már vissza is fordult.

– Valószínűleg csak hűl, az az oka – mondta szégyenlősen mosolyogva. A helyettes felügyelő közömbösen nézett rá. 

– Igaza van, parancsnok – mondta, majd betakarta a kezében fekvő nyakéket a rongyokkal, és visszatette a tömlőszekrénybe. Összehangolt mozdulattal zárták be. 

Lebmellin a gépre mutatott.

– Küldje le az embereit, és lökjék vissza ezt az izét oda, ahonnan jött – adta ki a parancsot. – Majd a lent várakozó egységek elszállítják. Mert mi nem akarjuk, hogy itt semmisítse meg önmagát vagy valami ilyesmi, ugye parancsnok?

– Nem, uram – mondta a férfi fájdalmas arckifejezéssel. – Természetesen lehetséges, hogy pontosan ez fog történni, ha megpróbáljuk megmozdítani, uram.

Lebmellin nyomatékosan a szekrényre nézett.

– Csak a Főfelügyelő és a Városi Tanács öt tagja viheti el innen, ami idebent van. Ma este már nincs más választásunk. Lökjék le ezt az átkozott valamit a lukon, amit magának vágott, és gondoskodjon róla, hogy ezt a helyet megfelelően őrizzék!

– Igen, uram.

– Na, most már viszont menjünk innen. Rettentő kellemetlen szag terjeng idebent, még a maszkon át is érezni. Még napok múlva is bűzleni fog a hajam tőle. Hívja vissza az őröket.

– Igen, uram!

Még végignézték, ahogy parancsukra az őrök eltávolítják azt a nyakláncot, melyet a modul karja meg akart ragadni. Lebmellin elindult ötven állig felfegyverkezett haditengerész kíséretében (akik két idegesnek tűnő bankigazgató-helyettest kísértek) a Torlasz második legjobban őrzött termébe, a Vízi-Torlasz Első Nemzetközi Bank kiszögellésébe, amely egy régi olajkútfúró mintájára épült másodhajón álló betonépületben volt.

Lebmellin a bankot a hivatalos Légpárnás Járművén hagyta el, segédei kíséretében. A biztonsági parancsnok hívta a Pusztító fedélzetéről. A modul felemelése és leengedése a hajón keresztül különösebb esemény nélkül zajlott le, és jelen pillanatban egy haditengerészeti tengerfenékjáró vontatta el a helyszínről.

– Nagyon jó – válaszolta Lebmellin, és a pilótafülke ponyváján át a lomfényekkel megvilágított felhőtakarót bámulta. Rámosolygott a kíséretében lévő két férfira, és azon tanakodott magában, vajon melyikük állhat Kuma szolgálatában. Valószínűleg mindkettő.

Nagyot sóhajtott, majd egyik kezét a mellkasára tette, mintha elakadt volna a lélegzete. Üdvözült mosoly jelent meg az arcán. 

– Ha jól tudom, Kuma úr partit rendezett a fogadás után. Nézzük meg, mi maradt belőle, rendben? Maguknak nem szükséges maradniuk. Elmehetnek és élvezhetik a jól kiérdemelt pihenést.

• Igen, uram!

•  

Miz Gattse Kuma partiján, melyet egy vegyes forgalmú kompon rendezett, a hangulat éppen kezdett leülni. A felső emeleti autószállító részen volt a táncparkett, a lenti, vonatszállító részlegen pedig egy tucat vasúti szerelvényt rendeztek be kellemes hangulatú bárnak. A komp nemrég csatlakozott a Vízi-Torlaszhoz, így a város szélén horgonyozták le. Egyenesen a lagúnában található fövenytorlódásra és a mögötte elterülő tengerre lehetett látni róla, közönséges pallóhidak kötötték össze a város többi részével. Stabilizálói segítségével a hajó képes volt ringatni magát egyik oldalról a másikra, és ezáltal utánozni az óceáni áramlat mozgását, amit a finom társaságon kívül mindenki felettébb szórakoztatónak tartott.

Lebmellin fellépett a komphoz vezető hídra, ügyet sem vetve a szétesőben lévő partira, és odabiccentett a Kuma testőrcsapatát alkotó tagbaszakadt fickóknak. A szája kiszáradt, és azon kapta magát, hogy teljes testében remeg, részben a Függő ellopásának utóhatásaként, részben pedig azért, mert kíváncsian várta, hogy most mi fog történni.

A piros fényben úszó, széles híd teljesen üres volt, a kompról szinte minden felszerelést elszállítottak. Ők viszont ott álltak: az arisztokrata nő, Kuma és a Franck nevű férfi. Mindegyikőjük közönséges utcai ruhát viselt. A nőnél volt egy hátizsák is. Lebmellin odabiccentett Kumának – aki természetesen és lazán állt, kezében itallal –, aztán elindult, majd megállt egy megvilágított részen, éppen egy régi térképasztal mellett, melyen italok sorakoztak. A kristálypoharak összecsendültek egy pillanatra.

– Magával hozta az ékszert, Lebmellin úr? – kérdezte Kuma.

– Íme – válaszolta a férfi, és köpenye alól elővette a rongyokba csavart Függőt, majd lefektette az asztalra, és elkezdte kibontani. A három alak közelebb lépett és az ékszert bámulta.

Lebmellin figyelte őket, ahogy a nyakéket bűvölik. Próbálta megfejteni, hogy mi volt bennük a különleges, hogyan változtatta meg őket ez az SZNK vírus, ez az ősi tudományos varázslat. Megfertőzte őket egymással valahogy, és képessé tette őket arra – legalábbis a szóbeszéd szerint –, hogy néha jobban ráérezzenek egymás reakcióra, mint az egypetéjű ikrek. A helyettes felügyelő elvégezte a házi feladatát, tanulmányozta Kuma úr múltját és hogy ez a vírusos drog miként változtatta meg a férfit – és a társait – örökre. De vajon miben jelentkezik ez? Vajon lehet látni valamiben? Hallható a hangjukban? Vajon most is hasonlóan reagálnak? Mindig ugyanarra gondolnak? Összeráncolt homlokkal bámulta őket, és valami olyasmit szeretett volna látni, amiről tudta, hogy puszta szemmel láthatatlan. 

Á, hagyjuk, gondolta és elfojtott egy mosolyt. Legendás erejük ellenére ők sem tudtak jobban ellenállni a nyakék megbabonázó szépségének, mint akárki más.

A Koronacsillag Függő nem okozott csalódást. Ott feküdt csillogva az asztalon, a fény csak úgy áradt a hagyományos módszerekkel megformázhatatlan higanyhurkairól, mintha nem is visszaverné a fényt, hanem egyenesen belőle áradna valamiféle tiszta tűz. Mintha olyasminek lett volna a része, amely még nála is mesésebb, valaminek, amely magasabb létezési szintről véletlenül küldte el ebbe a közönséges univerzumba ezt a szépséget.

Lebmellin önelégült mosollyal nézett végig rajtuk. Még az arisztokrata is kegyeskedett kimutatni, hogy nagy hatással van rá a nyakék. A helyettes felügyelő a szeme sarkából mozgást vett észre a híd túlsó végén, és úgy hitte, hallott egy elfojtott puffanást odafentről.

A Franck nevű férfi, aki teljesen olyan volt, mint egy testőr, felnézett.

– Hát ez gyönyörű – szólalt meg végül Sharrow, hangja szinte elcsuklott.

– De ezeket ön valószínűleg könnyebben tudja hasznosítani – mondta Kuma, és egy kis bőrtasakot helyezett le az asztalra a nyakék mellé. Meghúzta rajta a vékony kis bőrszíjat, és a batyu kinyílt, felfedte a benne rejlő tizenkét közepes méretű smaragdot.

– Valóban – válaszolta Lebmellin, majd felemelte a kis batyut, és mosolyogva nézegette a zöld köveket.

– Erre inni kell – szólalt meg Kuma, azzal felemelte az egyik kristályból készült likőrös üveget. Aranyosan csillogó speyri töményitalt töltött ki Lebmellinnek. 

– Engedje meg, hogy megmutassam, hogyan szoktak Yadayeyponban inni egymás egészségére, Kuma úr – mondta a felügyelő, majd bedugta a smaragdokat a köpenye alá. Elvette a másik férfi poharát, és a saját poharába öntötte, ami benne volt. Az aranyosan csillogó likőr összekeveredett a világoskék itallal. Lebmellin átöntötte Miz poharába az egészet, majd végül megfelezte az italt, s átnyújtotta az elnézően mosolygó Kumának a poharát.

Mire iszunk? – kérdezte Kuma. – A mérgezésmentes koccintásra?

Ahogy mondja – mosolygott Lebmellin.

Az átjáró mindkét oldalán kitörtek az ablakok, és ugyanebben a pillanatban kivágódott a híd ajtaja. A hidat hirtelen fekete álarcos férfiak lepték el, kezükben valószínűtlen alakú fegyvereket tartva. Dloan Franck még megpróbált a pisztolyáért nyúlni, de megállt, és szépen lassan a feje fölé emelte a kezét.

Addigra Lebmellin is elővette a saját fegyverét. Kuma felé fordult, aki italát még mindig a kezében tartotta, és kissé idegesnek tűnt.

– Mi a szar ez, Lebmellin? Elment az esze?

– Téved, Kuma úr – mondta Lebmellin, és elvette a Függőt az asztalról, betette a köpenye alá, míg az emberei lefegyverezték a három embert. – Az ön esetében viszont fennáll annak az esélye, hogy még annál is többet veszít el.

Az egyik feketébe öltözött férfi egy félkör alakú eszközt nyújtott át Lebmellinnek, ami úgy nézett ki, mint egy fejpánt. Lebmellin a fejére illesztette, a többi férfi követte a példáját. Dloan Franck higgadtan nézett, a homlokát ráncolta, bámulta a fegyvert, melyet a hozzá legközelebb álló férfi ráfogott. Aprócska vörös fény villogott a fegyver éjszakai irányzékának tetején.

– Lebmellin, öreg fiú – kezdte Kuma, hangjában fáradt szomorúság hallatszott –, hacsak nem egy hadsereg áll odakint, akkor ez az egész nagyon csúnyán is végződhet. Miért nem teszed inkább vissza az ékszert az asztalra, és cserébe elfelejtjük, hogy mi is történt itt?

Lebmellin elmosolyodott, aztán jelt adott egy másik feketébe öltözött férfinak, akinek a kezében egy körülbelül harminc centiméter széles, egyszerű fémkocka volt. A férfi letette a dobozt a térképasztalra. Nagy piros gomb látszódott a tetején.

– Ez itt – mondta Lebmellin – egy ElmeBomba.

– A három ember nem hatódott meg. Az arisztokrata és Kuma egyszerre nézett Dloanra, aki vállat vont.

– Ettől itt – folytatta Lebmellin – mindenki, aki ötméteres körön belül áll, el fogja veszíteni az eszméletét, hacsak nincs rajtuk egy ilyen – mondta, és a fején lévő pántra mutatott.

Kuma Lebmellinre meredt, látszott, hogy megrémült. Dloan Sharrow-ra pillantott és alig láthatóan megrázta a fejét.

– Ronda álmokat, kedves barátaim – mondta Lebmellin, és jó erősen megnyomta a piros gombot.

Sharrow krákogott egyet. Miz Gattse Kuma felnevetett.

Dloan Franck még mindig a fegyvert nézte, melyet Lebmellin embere szegezett rá. A kis vörös fény a célzón egyszerre kialudt. A fekete ruhás férfi a fegyverére pillantott, és nagyot nyelt.

Lebmellin a három emberre bámult, akik még mindig ott álltak a térképasztal körül, aztán előrébb lépett, és amilyen erősen csak tudta, újra lenyomta a piros gombot.

Mintha ez lett volna a jel, a nő és két társa hirtelen, összehangolt mozdulattal elugrott az asztal mellől, és – kinek-kinek kedve szerint –megütötték, lerúgták, lefejelték a három, hozzájuk legközelebb álló alakot. Dloan és Sharrow kiütötte a két férfit, aki elvette a fegyverüket, míg azok még mindig azzal próbálkoztak, hogy a saját fegyvereiket lövésre bírják. Miz el akarta kapni Lebmellint, de a felügyelő ellökte magát az asztaltól, és hátraesett, aztán végigbotladozott a piros fényben úszó hídon.

Négy feketébe öltözött férfi hevert a térképasztal körül, rajtuk kívül mindenki verekedett. Újabb ember esett a földre, de az arisztokrata nem hagyta annyiban, hanem lába közé fogta és ütötte-verte, kitépett egy darabot a ruhájából is. Lebmellin látta, hogy az ajtóban álló két embere a verekedőkre céloz, de rázzák a puskákat, mert valamiért nem működnek. Sharrow elsütötte a pisztolyát, melyet korábban már visszaszerzett, mire az egyik alak az ajtóban a földre esett, fájdalmasan ordítva szorongatta a combját. Erre a másik eldobta a fegyverét, és futásnak eredt.

Lebmellin is futni kezdett, el is érte a híd végét, ahol egy hirtelen ötlettől vezérelve kiugrott az egyik kitört ablakon. Valaki felkiáltott mögötte. A felügyelő a hátulsó fedélzetre zuhant, egyenesen a kitört ablak üvegszilánkjaira.

Sharrow felpattant és üldözőbe vette Lebmellint. Látta, hogy a férfi végigbiceg a kinti fedélzeten, majd utánaugrott, és a fémes felületen valami kisméretű, kemény, kavicsszerű tárgyon landolt. Egy nagy, fényes motoros hajó várakozott a komp mellett a vízen. Sharrow KéziÁgyújával Lebmellinre célzott, aki úgy húsz méterre volt tőle. Valaki a fedélzet túloldaláról megállásra szólította fel a felügyelőt, mire a testes alak megtántorodott és megállt. Lebmellin visszapillantott Sharrow-ra, egy pillanatig habozott, aztán átugrott a korláton, és lezuhant a sötétbe.

Sharrow figyelte, ahogy esik. Látta a motorcsónak burkolatának jobb oldalára zuhanni, majd az élettelen test a fekete vízbe csúszott. Egy pillanattal később kis ajtó nyílt ki a motorcsónak kabinjának közepénél, és egy alak vetette ki magát a csapkodó hullámok közé.

– Mi történik odalent? – kérdezte Miz a kitört ablakon keresztül.

Sharrow hátrafordult, ránézett és vállat vont.

– Sok minden – válaszolta, aztán lenézett a földre, hogy lássa, mi az, amin áll. A Koronacsillag Függő volt az. 

– Á, megtaláltam az ékszert – mondta könnyedén, és óvatosan felemelte a nyakéket a földről. 

– Akkor jó – kiáltotta oda neki Miz. A csónak hangtompítós motorja felpörgött, és a gép lassan elindult előrefelé, zúgó motorral. Végigsiklott a kis hullámokon, hátrafelé permetezte a vizet a hajótestből, ahogy gyorsított. Két A-alakú talpára emelkedve hidroplánná alakult a víz felszínén.

Miz és Dloan odaért a lenti korlátnál álló Sharrow-hoz. A fekete hidroplán távolodott az éjszakában, két kékes-rózsaszínes, vibráló fénycsíkot húzva maga után. A fémdoboz, melyet Lebmellin ElmeBombának nevezett, most Dloan kezében volt, teteje felnyitva. Nála volt még egy olyan fegyver is, melyet a feketeruhás férfiak fogtak rájuk.

– Nézd – szólt oda Miznek, míg Sharrow hunyorogva a sötét vizet kémlelte. Dloan felnyitotta a fegyver irányzékát, és kihúzott belőle egy-két vezetéket. – Közönséges szinapszis-bénító, rádión lehet kikapcsolni – mondta Dloan, és felemelte az ElmeBombát, mely egyetlen apró áramkör kivételével teljesen üres volt. – És itt a rádió adóvevő...

Miz zavartan emelte a tekintetét az üres dobozról Dloan arcára. 

– Azt hiszem, látok valakit... – szólalt meg Sharrow, és kezével szemét ernyőzte. 

– Helló – mondta egy halk, női hang a hullámok között. 

– Zefla? – kérdezte hitetlenkedve Dloan, és a fegyvert a dobozzal együtt lerakta a fedélzetre. 

Gunyoros hangot hozott feléjük a víz. 

– Nem, de ha hagysz üzenetet, átadom neki. 

Sharrow már majdnem tisztán látta Zefla szőke fejét a víz felszínén úszni. 

– Mi az istent csinálsz odalenn? – kérdezte. 

– Mondjuk, talán egy kötélre várok. 

– Ha szemtelenkedsz, akkor akár lent is maradhatsz, megkeresheted Lebmellint. Ő is odalent van valahol. Látod? 

– Nem. De azzal a kötéllel kapcsolatban csak annyit, hogy... 

Pont amikor ledobták volna neki a kötélhágcsót, Lebmellin beleütközött Zeflába. A test ott úszott mellette, arccal a vízbe fordulva, eldeformálódott koponyájából szivárgott a vér. Zefla megfogta a hullát egy pillanatra. Miz csodálkozva nézte.

– Mit csinálsz ott, Zef? – kiáltotta. 

– Megkeresem ennél a rohadék árulónál a smaragdokat – kiáltotta vissza Zefla.

– Á, hagyd csak – szólt oda neki Miz. – Hamisak voltak! 

Zefla morgott egyet, Sharrow pedig szigorúan nézett Mizre, aki cserébe egy sugárzó mosollyal ajándékozta meg. 

– Hát nem csodálatos? – sóhajtott fel örömében a férfi. – Mint a régi szép időkben! 

Sharrow megrázta a fejét, kibiztosította a hágcsót, és a másik végét ledobta Zeflának. Átsegítették a lányt a korláton, és akkor látták meg, hogy csak egy tanga és egy fekete kombiné van rajta.

– Minden rendben? – kérdezte Sharrow. 

– Persze. Minden rendben – válaszolta Zefla, közben csöpögött lenge ruhájából a víz. – A Főfelügyelőt megölték, a jachtját elsüllyesztették, engem pedig elraboltak – hadarta, és elkezdte kicsavarni a hajából a vizet. – Nektek hogy telt az estétek? 

– Majd később elmondjuk – válaszolta Miz, azzal az egyik felfogadott emberéhez fordult. – A Torlasz biztonsági emberei és a hadiflotta idefelé tart – mondta Sharrow-nak. A nő becsúsztatta a nyakéket a hátizsákja zsebébe.

– Akkor indulás.

 

Az útjuk a hajó gyomrán át vezetett, és közben elhaladtak Miz emberei mellett, akik igencsak idegesen néztek körül. Miz parancsba adta az őröknek, hogy senkit se engedjenek utánuk menni.

A palló, amely épphogy a víz felett húzódott, a komp testétől egy nagyobb utasszállító hajóra vezetett. Ahogy futottak át rajta, lövéseket és helikopterek zaját hallották. Miután mindannyian átértek rajta, Miz a vízbe lökte a palló végét.

Átfutottak az üres, visszhangos termen, amely valaha a hajó motorháza volt. A terem távolabbi végén egy igénytelenül, utólag odahegesztett ajtót találtak, mely körül a festék még mindig pergett a fémnek azon a részén, ahol a magas hő érte.

A rövid, csőszerű folyosó egy hasonló ajtóhoz vezetett, és amikor Miz becsukta maguk mögött, egy hatalmas, magas, kongóan üres tér legalján találták magukat. Csupasz fémfalak tornyosultak előttük, a plafon a sötétbe veszett. Egyetlen sárgás körte világította be gyengén a teret, mely vékonyka dróton lógott be a felettük húzódó árnyékból. A levegő áporodott volt és fémszagú.

– Ez egy régi olajszállító – lihegte Miz, és a többiek előtt futott, a tócsákkal tarkított hatalmas tartályon keresztül. Árnyékaik úgy járták körbe a tartály padlóját, mintha óramutatók lettek volna. – A hajó a mólónál van, néhány tartállyal arrébb.

– Remélem, valami gyors hajó lesz – mondta Zefla.

– Sajnos nem. Az embereim választották. Egy ősrégi vitorlásunk van, elektromos motorral. Az elvisz a tengerparti sétányra. Ők nem ilyeneket fognak keresni.

– Csak reménykedj – mondta Sharrow. 

Tovább futottak, sorra ugrálták át a keresztgerendákat, melyek a hajó bordáit alkották, és lehúzott fejjel léptek át a füstös ajtókon a következő tartályokba.

Sharrow egyik alsó bordájába éles fájdalom hasított, amitől hirtelen elakadt a lélegzete. Az oldalát fogva futott tovább. 

– Jól vagy? – kérdezte Zefla. 

Sharrow bólogatott és mutatta, hogy menjenek csak. 

– Csak egy kis horzsolás. Fussatok tovább. 

Akkor hirtelen kialudtak a fények. 

– A francba! – hallotta Sharrow Mizet káromkodni. Az előtte haladó lépések lelassultak. 

– Halvány fény szűrődött át egy előttük levő tartályból. 

– Valószínűleg csak egy biztosíték, nem támadás – mondta Miz. –Vigyázzatok a keresztgerendákra. Aúú! 

– Találtál egyet? – kérdezte Zefla. 

Tompa robbanást hallottak valahol a hátuk mögött, melyet egy távoli dörömbölő hang követett. 

– A kurva életbe! – kiáltott fel Miz. 

– Na, ez pont egy olyan éjszaka, nem? 

– Na ja – válaszolta Miz. – Lefogadom, hogy ha Aïs Városba érünk, szakadni fog az eső. Gyerünk tovább! 

Futottak. Sharrow felsőtestében a fájdalom egyre erősödött, és most már a lábaiba is belehasított valami. Mintha minden lépésnél tűket szúrtak volna belé.

– Sharrow? – hallotta Dloan hangját a sötétben, mialatt Miz árnyéka átmászott a következő tartályba. 

– Itt vagyok – mondta és elakadt a lélegzete, ahogy tántorgott. – Menj tovább! Itt vagyok! Megvagyok! 

A többiek távolodtak tőle. Átértek a következő tartályba, botorkáltak keresztgerendákon és láthatatlan pocsolyákon át. Sharrow lábait égette a fájdalom. Összeszorította a fogait, hívatlan könnyekkel telt meg a szeme. A fájdalom egyre nőtt. Először Zefla, majd Dloan is átléptek az ajtón a következő terembe. Hallotta, hogy egyikük kérdez tőle valamit.