1. Nyitány 

Lá, lá, lá, lá-lá;

Vajon élesebben lá-átsz az üvegpartról?

Hmm, hmm, hmm, hmm-hmm...

 

Ez az egyetlen sor maradt csak meg benne. Ott állt az összeolvadt parton, karba font kézzel, csizmájának sarka csikorgott az aprószemcsés, finomra mosott köveken. Szemével a horizontot pásztázta, és félig suttogva, félig énekelve emlékezett erre az egy mondatra.

A levegő fojtogatóan párás volt, mivel a szárazföld felé fújó szél már elhalt, az esti szellő viszont, melyet a meleg felhőtakaró késleltetett, még nem éledt fel a mozdulatlan szigetvilág levegőjében.

A nyílt tengeren, a víz felett függő felhők sötét mennyezete alatt a Nap éppen lenyugvóban volt. Vörösre festett hullámok zuhogtak tajtékozva, finom permetet szórva az üveges partra, mely a széllel együtt, a tenger kanyargós partja mentén a messzi távolban halványan csillogó dűnék felé repült. Sós szaggal telt meg a levegő. A nő mélyet lélegzett, és elindult a part mentén.

Egy kicsit magasabb volt az átlagnál. Nadrágot viselt, lába vékonynak tűnt a könnyű kabát alatt. Sűrű, fekete haja szétterült a hátán. Amikor kicsit oldalra fordította a fejét, a lenyugvó nap fényében arca pirosnak látszott, mintha elpirult volna. Nehéz, térdig érő csizmája csikorgott a homokon, és séta közben látni lehetett, hogy alig észrevehetően sántít, akárha hirtelen elgyengült volna a lába.

 – ...Élesebben lá-átsz... – énekelt magában lágy hangon, lassan lépkedve Issier üvegpartján, miközben azon gondolkodott, vajon miért hívták ide, és egyáltalán minek egyezett bele, hogy idejön. 

Elővett a zsebéből egy antik órát, idegesen cuppantott, majd visszadugta az órát a zsebébe. Mindig is utált várni.

Tovább sétált az olvadt homokból képződött dűnék hegyes dombjai mentén a hidromobil felé. A másodkézből szerzett, kopott járművet kikötötte – talán egy kicsit bizonytalanul, gondolta most magában – pár száz méterrel arrébb ezen a valószínűtlen parton, egy furcsa valamihez.

A hidromobil, melynek hosszúkás alakját a homályban csak elmosódott körvonalként lehetett látni, hirtelen csillogni kezdett, ahogy a partnak ütköző hullámokon ringatózott. Krómozott felülete visszaverte a nap lassanként elhaló, vörösen izzó fényét.

Megállt és nézte a tarka, vörösesbarna üvegfelszínt, és azon gondolkodott, vajon milyen vastag ez az összeolvadt szilikátréteg. Belerúgott a lábával. Az ütéstől megfájdult a lábujja, de az üvegen egy karcolás sem látszott. Vállat vont, aztán megfordult és elindult a másik irányba.

Messziről nyugodtnak tűnt. Csak aki elég jól ismerte, vette volna észre, hogy valójában milyen vészjósló is ez a nyugalom. Arca sápadtnak hatott a napnyugta vörös fényéhez képest. Szemöldöke két fekete ívet húzott széles homlokán, haja finoman hátrasimítva, szemei nagyok és sötétek, orra hosszú és egyenes, mint egy oszlop, amely azért áll ott, hogy megtámassza a szemöldökök sötét árkádjait. Vékony ajkait összeszorította. Széles arccsontja ellensúlyozta kissé kiálló állkapcsát.

Ismét sóhajtott, és alig hallhatóan újra elénekelte azt az egy sort. Ezután a feszültség feloldódott az arcán, ajka megint telt és kicsi lett.

 Egy magas, szögletes alakú automata homoksimítót vett észre a parton, pár száz lépéssel arrébb. A nő elindult felé, gyanúsan méregetve a régi gépet, amely hangtalanul és sötéten ült meg az alatta fekvő gumiállványon. Látszott, hogy félreállították, egészen addig, amíg meg nem jön a következő dagály, ami majd újabb munkát ad neki. Kopott, rozoga burkolatát a naplementében rózsaszínen csillogó madárürülék tarkította, és ahogy nézegette, egy habfehér madár szállt le a gép lapos tetejére, egy pillanatra megült, aztán továbbrepült a szárazföld felé.

A nő ismét elővette a régi órát, rápillantott, és halkan morgott valamit a fogai között. A hullámok úgy sisteregtek, mint apró elektromos kisülések.

Úgy döntött, még elsétál egészen a homoksimítóig, aztán megfordul, visszamegy a hidromobilhoz, és elindul. Aki elhívta erre a randevúra, ezek után már valószínűleg nem jön el. Lehet, hogy az egész csapda, gondolta és végigfuttatta a szemét a dűnéken. Szívébe visszatértek a régi félelmek. De lehet, hogy csak egy hülye tréfa, valaki viccnek szánta ezt az egészet.

Már csak úgy húszlépésnyire lehetett az öreg homoksimítótól, amikor megfordult és elindult visszafelé kissé sántító járásával, énekelgetve magában a monoton dallamot, valamiféle régi emlék maradványát.

 A férfi egy állat hátán, a nagy dűne tetején jelent meg hirtelen, úgy ötven méterre tőle jobbra. A nő megállt és figyelt.

A homokszínű állat embermagasságú volt, széles, izmos lapockával. Vékony testére csillogó nyereg volt felszerelve, zömök farát ezüstös anyag takarta. Kantára megcsörrent, ahogy hatalmas, vörösesbarna fejét hátravetette. Felhorkantott és mellső lábaival dobbantott egyet. A rajta ülő férfi továbbösztökélte az állatot, sötét foltként közeledtek a homályos felhők előterében. Az állat leengedte a fejét, és ismét felhorkantott, vizsgálta a szilánkos talajt, ott, ahol a homok a dűne felszínén üveggé vált. Megrázta a fejét, aztán gazdája nógatására óvatosan leügetett a homokdombról a két dűne közti mélyedésbe. A férfi mögött úgy lobogott a köpenye, mintha olyan könnyű lenne, akár az őket körülvevő levegő.

A férfi mormogott valamit, és belemélyesztette sarkait az állat oldalába. Az állat visszahőkölt, ahogy a sarkantyú terminálja hozzáért a bőréhez, és a terminál kis jeleket küldött, melyek apró izom-összehúzódásokat váltottak ki. Egyik patájával puhatolózva az üvegre lépett, aztán a másikat is előrenyújtotta. A férfi bíztatta. A még mindig ideges állat újra horkantott, de végül megtett néhány lépést a meredek parton, aztán nyüszítő hangot adva megtorpant, megingott és leült hatalmas tomporára, majdnem kidobva a férfit a nyeregből. Az állat hátravetette a fejét, és elbődült.

A férfi gyorsan leugrott róla, de mivel köpenye beakadt a magasan ülő nyeregbe, elég furcsa mozdulatok kíséretében lépett le az üveges felületre. Majdnem elesett. A felnyergelt állat szintén megpróbált lábra állni, de csak imbolygott, patái csúszkáltak a sima felszínen. A férfi összehúzta a köpenyét; és egyenesen a nő felé indult, aki egyik kezét csípőre téve állt ott. Másik kezét a homlokához emelte, mintha a szemét akarta volna védeni, amíg a partot fürkészte. Csóválta a fejét.

A férfi magas volt, vékony testét lovaglónadrág és szűk kabát fedte. Sápadt és keskeny arcát frissen nyírt, fekete szakáll keretezte, fejét fekete fürtök borították. Odasétált a nőhöz. Talán néhány évvel lehetett idősebb nála.

 – Sharrow – szólította meg. – Drága kuzin, köszönöm, hogy eljöttél. Hangja finom volt, érezni lehetett rajta, hogy művelt és csendes, de ennek ellenére öntudatos egyéniség. Megragadta a nő kezét, megszorította, aztán elengedte.

 – Geis – válaszolta a nő, és a férfi válla fölött a bömbölő állatot figyelte, ahogy az nagy remegve feltápászkodik a földről. – Mit csinálsz ezzel az állattal? 

Geis megfordult és a hátasára nézett.

 – Megpróbálom betörni – mondta vigyorogva, aztán lassan elkomolyodott. – Valójában csak ezzel tudtam jönni, hogy elmondjam neked... – vállat vont, és bűntudatosan mosolygott. – A fenébe, Sharrow, olyan idétlenül drámai ez az üzenet. Szóval... veszélyben vagy. 

 – Lehet, hogy ezt telefonon gyorsabban el tudtuk volna intézni. 

 – Látnom kellett téged, Sharrow! Ez sokkal fontosabb annál, mint hogy telefonon intézzük el. 

A nő a felnyergelt állatra pillantott, amely a hozzájuk legközelebb eső dűnét szegélyező füvet szaglászta érdeklődve.

 – Akkor legalább taxival jöttél volna – mondta. Hangja lágy volt, nehéz bársonyhoz hasonló.

Geis elmosolyodott. 

 – A taxi olyan... közönséges, nem gondolod? – kérdezte csipetnyi iróniával a hangjában. 

 – Jó, de akkor miért éppen ezt a... – és itt a nő az állatra mutatott. 

 – Bandionnak hívják. Nagyon rendes állat. 

 – Legyen. Akkor miért pont egy bandionnal? 

Geis vállat vont. 

 – Csak úgy. Vettem egyet. És amint mondtam, most próbálom betörni – kesztyűs kezével legyintett egyet. – Nézd, hagyjuk az állatot. Elég sürgős a dolog.

A nő felsóhajtott. 

 – Rendben. Miről van szó? 

A férfi mély lélegzetet vett, aztán kifújta a levegőt. 

 – A Huhszok. 

Sharrow egy kis ideig csendben maradt, aztán vállat vont és a távolba nézett.

 – Á, a Huhszok. 

A csizmája orrával csikorgatta az üveget. 

 – Igen – válaszolta Geis. – Az embereim az Összvilág Bíróságon azt mondják, hogy most készül egy egyezmény, mely szerint valószínűleg hamarosan meg fogják kapni a... a Vadászengedélyüket. Lehet, hogy akár napokon belül. 

Sharrow bólogatott, de nem nézett az unokabátyjára. Összefonta a karját, és lassan elindult a part mentén. Geis lehúzta a kesztyűjét, még vetett egy pillantást a kérődző bandionra, majd követte a lányt.

– Sajnálom, hogy tőlem kellett hallanod, Sharrow.

– Semmi gond.

– Nem hiszem, hogy bármit is tudnánk tenni. A család ügyvédjei már dolgoznak a fellebbezésen, és az ismerőseim mindenben segítenek, amiben csak tudnak. Van rá esély, hogy ki tudjuk harcolni az eltiltást, de úgy tűnik, a Stehrinek visszavonták a tiltakozásukat, a Nul Egyház Tanácsa pedig a pergátló intézkedést. Az a hír járja, hogy a Huhszok alkut kötöttek egy földdarabra Stehrinben, feldaraboltak egy beékelt területet, az Egyházat pedig egyszerűen lefizették, de az is lehet, hogy felajánlottak nekik valamilyen ereklyét.

A nő erre semmit sem reagált, egyszerűen sétált tovább a parton a földet bámulva.

Geis sajnálkozva tárta szét a karját.

– Az egész olyan hirtelen robbant ki. Azt hittem, sikerült azokat a rohadékokat hosszú évekre lecsukatni, de a Bíróság gyorsított eljárásban újratárgyalta az ügyet, félretéve olyan pereket, amiknek már réges-régen sorra kellett volna kerülniük. – A férfi itt nagyot sóhajtott. – Ráadásul az idén Llocaran a soros, ők adják a bírót ezen az ülésszakon. És persze honnan származik a jelöltjük, ha nem Ajakvárosból?! 

– Igen, Ajakváros – mondta Sharrow. – Gondolom, még mindig dühösek amiatt az átkozott Lusta Fegyver miatt. – A távolban halványan csillogó hidromobilt nézte.

(És képzeletben ismét a sivatagi dombokat látta a hotel erkélyének oszlopos korlátján keresztül, felettük ott kúszott a pirkadat halvány fénye, melyet hirtelen elnyeltek a láthatáron közeledő halk tűz lüktető lángjai. Ő meg csak nézte – rémülten, kábultan, zavartan –, ahogy ez a távoli, végzetes robbanás egy pillanatra megvilágítja szerelme arcát.)

Geis hangja fáradtnak tűnt, amikor megszólalt. 

– Azt hiszem, a Huhszok már rá is szálltak az egyik bíróra. Nemrég hallottam azt a pletykát, miszerint az egyik öregfiút rajtakapták egy drogbarlangban. Nem sok kétségem van afelől, hogy a Huhszok keze van a dologban. Ők rendezték így, csak hogy az öreget zsebre vághassák.

– Istenem – sóhajtott Sharrow, és kezét végighúzta sűrű haján. (A férfi csak nézte, ahogy a sápadt ujjak végigszántanak a fekete mezőn). –Ezek a Huhsz fiúk rettentő erősek és jól szervezettek.

Geis bólintott. 

– Valóban. Emellett szerencséjük volt mostanában a beruházásaikkal és a tagfelvételekkel is. Nagyon sok pénzük van. Azt is mondhatnám, hogy Golteren most az ő rendjüknek megy a legjobban. Ezért tudták így feltölteni a hadipénztárukat – folytatta Geis, majd összeráncolta a homlokát. – Sajnálom Sharrow, úgy érzem, mintha csődöt mondtam volna.

A lány vállat vont.

– Ez előbb vagy utóbb várható volt. Te mindent megtettél. Köszönöm. – A férfira nézett, aztán hirtelen kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a karját. – Nagyon köszönöm, Geis.

– Hadd bújtassalak el, Sharrow – fakadt ki a férfi hirtelen. A nő megrázta a fejét.

– Nézd, Geis...

– Olyan kapcsolataim vannak, amiket...

– Nem lehet, Geis. Nekem...

– Kérlek, figyelj ide! Ismerek olyan helyeket, ahol...

– Nem lehet, mert...

– Biztonságos házak, irodák, olyan ingatlanok, amiket nem tartanak számon. Itt is vannak ilyenek, de akár más bolygókon is. Olyan titkos cégek, amikről még a saját cégem vezérigazgatói sem tudnak...

– Tényleg nagyon köszönöm az ajánlatot, Geis, de...

– Nagy, szabad területekről beszélek. Aszteroidákról vagy akár bányákról a Fianon vagy a Speyren. Kis házak a trontsephori szigetvilágban...

– Geis! – vágott közbe a nő, megállt és a férfihoz fordult, egy pillanatra megfogta a karját. Geis arca sápadtan világított az egyre mélyülő vörös fényben. – Geis, nem lehet. – Mosolyt erőltetett az arcára. – Tudod, hogy előbb-utóbb kinyomozzák, hol vagyok, és akkor csak bajba kerülnél miattam. Amiért elbújtattál. Használni fogják az Engedélyeket. Ha akarnak... darabokra tépnek azzal az indokkal, hogy szerintük engem rejtegetsz, Geis.

– Tudok vigyázni magamra.

– Nem arra gondoltam, hogy téged személyesen, hanem azt a vállalkozást, amit olyan szorgalmasan építgettél az elmúlt időben. Én is figyelem a híreket, és látom, hogy a trösztellenes liga már így is a nyakadon van.

A férfi legyintett.

– Ezek csak bürokraták. El tudok bánni velük.

– Akkor nem, ha a Huhszok bevetik a Vadászengedélyeket, hogy megnyissák az adatbankodat, és átvizsgálják a fájljaidat. Ezeket az értékes cégeket, a kamatokat... mindent elveszíthetsz.

Geis csak állt ott, és Sharrow-ra szegezte a tekintetét.

– Még ezeket is kockára tenném – mondta halkan.

A nő a fejét rázta.

– De, megtenném – erősködött a férfi. – Érted igen. Ha megengednéd, bármit megtennék...

– Geis, kérlek – mondta Sharrow, aztán megfordult és elindult a másik irányba, a lerobbant homoksimítógép távoli alakja felé. Geis utánasietett.

– Sharrow, hiszen tudod, mit érzek irántad. Engedd, hogy...

– Geis! – vágott közbe a nő éles hangon, és alig mert a férfira pillantani.

Az megállt, a lába elé meredt, aztán gyorsan elindult a nő után.

– Rendben – mondta, amikor már ismét mellette lépkedett. – Sajnálom, nem kellett volna előhozakodnom ezzel. Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni – mondta és mély lélegzetet vett. – De nem engedhetem meg, hogy üldözőbe vegyenek. Én is tudok keményen harcolni. Olyan helyeken vannak ismerőseim, ahol nem is gondolnád, ahol senki sem sejti. Nem engedem, hogy azok a vallásos fanatikusok elkapjanak.

– Nem hagyom magamat elkapni – válaszolta Sharrow. – Ne aggódj! A férfi keserűen elnevette magát.

– Hogy tudnék nem aggódni?!

A nő megállt és ránézett.

– Legalább próbáld meg. Nem teszek semmi olyat, ami miatt aztán mindketten még nagyobb bajba kerülünk.

Oldalra billentette a fejét, és a férfit bámulta. Geis nem állta sokáig a pillantását.

– Jól van.

Tovább sétáltak.

– Nos – kérdezte a férfi –, akkor mit fogsz csinálni?

Sharrow vállat vont.

– Futni – válaszolta. – Csak egy évük van. És...

– Egy évük és egy napjuk, ha pontosak akarunk lenni.

– Igen. Tehát mindössze egy-két lépéssel előttük kell járnom egy évig... és egy napig. – A nő belerúgott az üvegfelszínbe, amin sétáltak.

– És nem ártana megkeresnem az utolsó Lusta Fegyvert. Azt, amelyiket a Huhszok akarják megkaparintani. Ez az egyetlen módja, hogy véget vessünk ennek az egésznek.

– Össze fogod hívni a csapatot? – kérdezte Geis közömbös hangon.

– Szükségem van rájuk, ha meg akarom találni azt a rohadt Fegyvert – felelte a nő. – És egyébként is meg kéne próbálnom, mert ha a Huhszok elkapják valamelyiküket... akkor engem is könnyebb lesz megtalálniuk.

– Ezek szerint tényleg nem kopik el?

– Az SZNK? Nem, Geis, nem kopik el. A szerelemmel ellentétben a szinkroneurokötés egész életen át megmarad, akárcsak egyes egzotikus betegségek.

A férfi lesütötte a szemét.

– Nem voltál mindig ilyen cinikus, ha szerelemről volt szó.

– Ahogy mondani szokás, a tapasztalatért fizetni kell.

Geis úgy nézett, mintha mondani akarna valamit, de végül megrázta a fejét.

– Akkor viszont pénzre lesz szükséged – mondta. – Hadd adjak...

– Mindenem megvan, Geis – vágott közbe a nő. – És lehet, hogy vannak még jól fizető ajánlatok egyes Régiségekre. – Összecsapta a kezét, és ösztönösen dörzsölgetni kezdte. – Ha igazat mond a családi hagyomány, akkor ahhoz, hogy egy Lusta Fegyvert megtaláljunk, először az Általános Alapelveket kell megkeresni.

– Igen, ha a családi hagyomány igazat mond – jegyezte meg Geis csipetnyi szkepticizmussal a hangjában. – Ezt a pletykát már én is megpróbáltam visszafejteni, de senki nem tudja, hogyan kezdődött.

– Hát, akkor csak ennyit tudunk, Geis.

– Nos, ha segítségre van szükséged, hogy megtaláld a csapat többi tagját...

– Utoljára azt hallottam, hogy Miz vállalkozósdit játszik a Vízi-Torlaszon, Franckék szerfliket tenyésztenek Vidékiben, Cenuij pedig meghúzta magát valahol Kis-Caltaspban. Udestében, ha jól emlékszem. Meg fogom találni.

Geis mély lélegzetet vett.

– Valóban, Cenuij Mu Caltaspban van az én forrásaim szerint is, de Udestétől egy kicsit északabbra.

Sharrow felkapta a fejét, és érdeklődve húzta fel a szemöldökét.

– Tessék?

– A férfi szomorúan elmosolyodott.

– Úgy tűnik, pont Ajakvárosban telepedett le.

Sharrow bólintott és a fogát csikorgatva sétált tovább. Nézte a tengert. A görbülő horizonton már eltűnőben volt a nap utolsó sugara.

– Hát ez remek – mondta.

Geis a saját kézfejét méregette.

– Van egy biztonsági csapatom Ajakban, akik egyes velünk kapcsolatban álló kliensek berendezésének biztosítására szerződtek. Elképzelhető lenne, hogy Mu... egy óvatlan pillanatban a város határain kívülre kerüljön...

– Nem, Geis – válaszolta a nő. – Ez nem jó ötlet. Ha elraboljuk, azzal csak magunkra haragítjuk. Meg kell keresnem Cenuijt. Hátha meg tudom győzni az én drágalátos féltestvéremet, hogy segítsen benne. Azt hiszem, ők még tartják a kapcsolatot.

– Breyguhn? – kérdezte kételkedve Geis. – Az is lehetséges, hogy nem akar beszélni veled.

– Azért meg lehet próbálni, nem? – kérdezte elgondolkodva Sharrow. – Lehet, hogy arról is tud valamit, hogy az Általános Alapelveket hol találjuk meg.

Geis rápillantott. 

– Akkor ezek szerint azt kereste a Tengerparti Házban, ugye? Sharrow bólintott.

– Küldött nekem egy levelet tavaly, tele érthetetlen félmondatokkal arról, hogyan lehet megtalálni a könyvet. 

Geis meglepettnek tűnt. 

– Valóban? – kérdezte. 

Sharrow felvonta az egyik szemöldökét. 

– Igen. Emellett még azt is állította, hogy megtalálta az élet értelmét, ha jól emlékszem. 

– Aha. 

– Megálltak, nem messze a régi homoksimító masina sötét alakjától. A nő nagyot sóhajtott, körbenézett a parton; már elég sötét volt, látni lehetett, ahogy a foszforeszkáló hullámok zöld szellemekként fodrozódnak a parton. 

– Hát, Geis, van még valami jó híred a számomra, vagy ennyi lett volna? 

– Szerintem mára ennyi elég volt, nem? – kérdezett vissza a férfi szomorkás mosollyal az arcán. 

– Mindenesetre nagyon köszönöm, hogy mindezt elmondtad nekem, Geis. Mostantól viszont viszonylag gyorsan kell mozognom. Az lenne a legjobb rád és a családra nézve is, ha kerülnétek engem a következő évben. Ügyesen kell manővereznem, ha érted, mire gondolok. 

– Hát, ha tényleg ezt akarod... – Sértettség érződött a férfi hangjában. 

– Minden rendben lesz – mondta neki a nő, és kinyújtotta felé a karját. A férfi ránézett a kezére, aztán megrázta. – Tényleg, Geis, nem lesz semmi bajom. Tudom, mit csinálok. Még egyszer, köszönöm. – Azzal előrehajolt és arcon csókolta a férfit. Aztán hátralépett és elengedte a kezét. 

Geis arcára halvány mosoly ült ki. Bólogatott, majd nyelt egyet. 

– Állok rendelkezésedre most is, mint mindig, kedves kuzin. 

Geisnek sikerült ezt a dagályos mondatot szomorúan, ugyanakkor őszintén kimondania. Hátrébb lépett a víz irányába. Egy hullám végigsimította az egyik csizmáját, és a sarkantyú-terminálja kéken villant fel egy pillanatra a rövidzárlat miatt. Geis hirtelen visszahőkölt, és gyorsan arrébb lépett. Sharrow önkéntelenül felnevetett. 

A férfi szomorkásan elmosolyodott, és halántékát vakargatta. 

– Valahogy sohasem sikerülnek ezek a drámai búcsúk, amikor itt vagy –sóhajtott. – Na, ha kellek, ha valamiben szükséged van rám... csak szólj. 

– Szólok. Szia! 

– Isten veled, Sharrow. 

Geis hirtelen megfordult, és visszasietett a bandionhoz. 

  A nő nézte, ahogy távolodik a dűnék irányába. Hallotta, hogy szólongatja az állatot, és halkan nevetett magában, amikor látta, hogy a férfi egy távoli dűne tetejénél eltűnik az előle menekülő bandiont üldözve.

Végül megrázta a fejét, megfordult, és a kihalt parton a tőle körülbelül száz méterre lehorgonyzott hidromobil felé vette az útját. 

– Jó napot – szólalt meg egy hang közvetlenül mögötte. 

Sharrow kővé dermedt, aztán lassan megfordult, bal kezét a kabátja zsebébe csúsztatva. 

A homoksimító gép tetején felfedezett néhány piros fénypontot, úgy tízméternyire tőle. A fények lassan villogtak. Egy pillanattal korábban még nem voltak ott. 

– Igen? – válaszolta. 

– Sharrow kisasszonyhoz van szerencsém? – kérdezte a gép. A hangja mély volt, és minden szó első szótagját jellegzetesen csilingelve ejtette ki, azt jelezve ezzel az embereknek, hogy egy gép beszél hozzájuk.
Sharrow hunyorított. A gép érzékelte, hogy bal karja megfeszül. 

– Ezek szerint tudod, ki vagyok – mondta Sharrow. 

– Igen, tudom. Engedje meg, hogy bemutatkozzam... 

A gép csikorgó hangot adott ki magából, és közeledni kezdett a nőhöz, baloldalán a gumitalpat az alacsony hullámok nyaldosták. Sharrow két nagy lépést tett gyorsan hátrafelé. A gép hirtelen megállt. 

– Ó, ne haragudjon! Nem állt szándékomban megrémíteni önt. Egy pillanat, és... 

A gép néhány méternyit hátrébb gurult, pontosan oda, ahol korábban állt. 

– Így ni. Tehát, engedje meg, hogy bemutatkozzam. A nevem... 

– Nem érdekel, hogy hívnak. Miért kémkedsz utánam és az unokatestvérem után? 

– Talán elegendő az az indok, kedves hölgyem, hogy meg kellett győződnöm róla, hogy a megfelelő embereket azonosítottam be. Egészen pontosan önt és Geis grófot. Emellett akaratom ellenére olyan közel találtam magam az önök beszélgetésének színhelyéhez, hogy úgy tartottam helyénvalónak, mi több, udvariasnak, ha csak azután mutatkozom be, miután az imént említett úriember elbúcsúzott öntől. Az illemtudáson kívül még az is erre sarkallt, hogy utasításom van arra, hogy önnek és csakis önnek fedjem fel magam, legalábbis egyelőre. 

– Te aztán baromira szeretsz beszélni homoksimító létedre.

– Ó, kedves hölgy, ne hagyja, hogy ez az otromba külső megtévessze! Toprongyos álcám sokkal többet takar: egy teljesen új Hipervédelmi (bejegyzett védjegy) Személyi Kíséreti Egység Tizenötös Sorozat Ötös osztályának meglehetősen gyors alkatrészei bújnak meg itt alant. Legálisan alkalmazható mindenfelé a civil térben, egyes bírósági és harci területet kivéve. És én (ez alatt értendő a fent megnevezett rendszer), számos jól képzett emberi munkatársam kíséretében szolgálatára állok, csakis önnek, hölgyem, egészen addig, amíg kívánja.

– Tényleg? – Sharrow arcán óvatos mosoly bujkált.

– Tényleg – válaszolta a gép. – Egy egyszerű homoksimító például nem tudná megmondani önnek, hogy az, amit ebben a pillanatban a kabátja bal zsebében a kezében fog, és aminek a ravaszán a mutatóujját, biztosítóján pedig a hüvelykujját tartja abból a célból, hogy bármikor meghúzhassa, az egy hangtompítóval felszerelt, tíz milliméteres FrintArms KéziÁgyú, tizenegy darab általános, tíz-hetes koncentrikus urániumhüvelyű, higanymagos tölténnyel a tárban. Emellett van még egy golyó a töltényűrben, és persze még egy kétvégű tár a másik zsebében, amiben öt acélmagvas és hat drótlövő töltény lapul.

Sharrow hangosan felnevetett, előhúzta kezét a zsebéből, és megfordult. Elindult a part mentén. A gép néhány lépéssel hátrébb zötyögve követte.

– Emellett úgy érzem, nem árt megjegyeznem – folytatta a gép –, hogy a FrintArms részvénytársaság külön felhívja a figyelmet arra, hogy az általa gyártott kézifegyvereket nem tanácsos golyóval a töltényűrben szállítani.

– A fegyvernek – kezdte a nő éles hangon, és egy pillanatra hátranézett – van biztosítózára.

– Valóban, de szerintem ha elolvassa a Használati Utasítást...

– Tehát – vágott közbe Sharrow – ezek szerint én rendelkezem veled.

– Teljes mértékben.

– Remek. És kinek dolgozol?

– Hát önnek, kisasszony.

– Jó, de ki a megbízód?

– Ó, drága hölgyem, nagyon kínos ez nekem, de be kell vallanom, hogy ezzel kapcsolatban vissza kell vonnom – és kissé aggódom, hogy emiatt nem ad majd hitelt szavamnak – azt a mondatomat, hogy minden kívánságát teljesítem. Egyszerűen szólva, nem vagyok felhatalmazva, hogy felfedjem ezt az információt. Hát ez van, kimondtam. Ha kérhetném, gyorsan evezzünk tovább a disszonancia ezen kellemetlen vizéről az egyetértés szilárd alapjaira, ami reményeim szerint kapcsolatunkat jellemezni fogja a jövőben.

– Ezek szerint nem mondod meg – bólogatott Sharrow.

– Drága hölgyem – mondta a gép, továbbra is a nő mögött zötyögve –, anélkül, hogy feleslegesen szaporítanám a szót... nem.

– Rendben.

– Ezt vehetem úgy, hogy igényt tart a szolgálataimra?

– Kösz, de nincs igazán szükségem senkire, hogy vigyázzon rám.

– Nos – csilingelte a gép, s a hangján az érződött, hogy elég jól szórakozik –, a legutóbbi alkalommal igenis alkalmazott kísérőszemélyzetet, amikor Arkosseur városban tett látogatást, és a kereskedelmi hadsereg konszernjével is kötött egy szerződést, hogy őrizzék a házát Jovrén.

A nő hátrafordult, egyenesen a gépre nézett. 

– Nicsak, milyen jól informáltak vagyunk!

– Köszönöm, szeretném valóban azt hinni.

– Na jó, akkor mi a kedvenc színem?

– Az ultraibolya, legalábbis aszerint, amit egy tanárának mondott korábban.

A nő megállt, a gép úgyszintén. Sharrow megfordult és a homoksimító kopott burkolatára nézett. A fejét csóválta:

– A francba, el is felejtettem, hogy ezt mondtam. – Az üveges homokot nézte a földön. – Szóval ultraibolya? Jé, tényleg ezt mondtam. –Megvonta a vállát. – Ez már-már szellemes.

Megfordult és továbbment, a homoksimító pedig követte.

– Te gép, úgy tűnik, jobban ismersz engem, mint én magamat – mondta. – Van még valami magammal kapcsolatban, amit tudnom kéne? Mármint, ha esetleg elfelejtettem volna. 

– Az ön neve Sharrow...

– Nem, azért ezt nem szoktam elfelejteni.

– ...a golteri Dascen őrnagy első házából. 9965-ben született, Tzant házában, az azonos nevű birtokon, amit azóta eladtak Dascen őrnagy szinte minden vagyonával együtt, az Összvilág Bíróság döntése értelmében, azután, hogy Gorko nevű nagyapjának sajnálatos módon illegálisan működő kereskedelmi cégét feloszlatták. Pedig az a hír járta, hogy akkoriban az volt az egyik legjobb cég.

A mi családunk mindig nagyban utazott. Főleg ha katasztrófáról volt szó.

– Édesanyjának sajnálatos halála után...

– Ha jól tudom, ezt gyilkosságnak hívják.

– ...meggyilkolása után, amit a Huhsz zelóták követettek el, édesapja nevelte fel, szerény véleményem szerint igencsak zaklatott körülmények között.

– Ha éppen nem rokonoknál kellemetlenkedtünk, akkor vagy kaszinókban, vagy különböző bíróságokon jártunk. Apámnak az volt a kényszerképzete, hogy pénzt tud kisajtolni belőlük. Persze többnyire fordítva történt.

– Különböző... magán-tanárai voltak...

– Egyedül az volt közös bennük, hogy egyáltalán nem volt humoruk. Egyiküknek sem.

– ...és olyan oktatásban részesült, amit a legnagyobb jóindulattal is csak sokszínűnek lehet mondani.

– A hivatalos iratok nagy részének nem igazán lehet hinni.

– Valóban nagy az eltérés az írott dokumentumok és a hozzájuk kapcsolódó számítógépes adatok között. Az ön által látogatott számos intézetben úgy hiszik, hogy esetleg valamiféle kapcsolat lelhető fel eme jelenség és aközött, hogy ön szenvedélyes érdeklődést mutat a programozás iránt.

– Csak véletlen egybeesés, semmit sem tudtak rám bizonyítani.

– Valóban, azt hiszem, még sosem hallottam arról, hogy valaki egy iskolai évkönyvet perelt volna be.

– Ez elvi kérdés. A családi becsület forgott kockán. Amúgy meg a pereskedés nálunk már családi hagyomány. Gorko ötéves korában bíróság elé citálta az apját, mert kevesellte a zsebpénzt, Geis pedig többször majdhogynem önmagát perelte be.

– Miután befejezte az iskolát Claavban, a politika kezdte érdekelni, és a helyi fiatalemberek... igencsak kedvelték.

A nő vállat vont.

– Nem voltam egy egyszerű gyerek, de kamaszkoromban már sokkal könnyebb volt velem.

– Mindenki nagy meglepetésére, leszámítva persze önt, felvételt nyert a Yadayeypon Egyetem diplomáciai fakultására, de két év után, pontosan az Ötszázalékos Háború kirobbanásakor otthagyta az iskolát.

– Újabb véletlen egybeesés. A professzor, akivel dugnom kellett, hogy jó jegyeket kapjak, szépen meghalt, nekem meg nem volt kedvem mindent elölről kezdeni.

– Csatlakozott egy Adóellenes cirkáló legénységéhez, akikkel a TP 105-ön, a Roaval holdjának területén kívül dolgoztak, és aztán hét altiszttársával együtt háromszáz év óta elsőként bevették az akkor újra megjelent SZNK3v szimbiovírust. Ön lett a vezető, és az új szinkroneurokötéses csapatból mindenki kapott egy együléses, továbbfejlesztett klippert, amivel aztán megkezdték repüléseiket az OtthonÉdesOtthonról, a Közel-Miykenns katonai-kereskedelmi bázisáról, és persze önök lettek a közép-rendszeren belül dolgozó tizenhét repülőosztag közül a legsikeresebbek.

– Igazán zavarba hozol.

– A csapatból hárman meghaltak a legutolsó bevetésen, a háború legvégén, pont a fegyverletételről szóló tárgyalások alatt. Az ön gépe is komoly sérüléseket szenvedett, és kényszerleszállást kellett végrehajtania a Nachtel Szellemén, melynek során életveszélyes sérüléseket szenvedett, az óriási sugárzás és eredeti küldetésének teljesítése közben szerzett komoly sebek mellett.

– Kutyaharapást szőrével. Ez lehetne akár a családi mottónk.

– Kiszabadították a roncsok közül, és a háborús megállapodások értelmében a Nachtel Szelleme bányászkonszern Adósemleges kórházában ápolták...

– Irtózatos volt a kaja.

– ...ahol elvesztette azt a magzatot, ami a csapatának egyik tagjától, Miz Gattse Ensil Kumától fogant.

A nő megállt egy pillanatra és a hidromobilt nézte, ami húsz méternyire horgonyzott. Száját kissé lebiggyesztette, mély lélegzetet vett, majd lassan továbbsétált.

– Nem egyszerű módja ez az abortusznak, de akkor ott sterilizáltak is, úgyhogy tulajdonképpen egész jó üzletet kötöttem.

– A háborút követő hónapokat a Tenaus börtönkórházában töltötte Nachtelben. A Délebéd Egyezmény értelmében szabadságot nyert, pontosan a huszadik születésnapján. Ön és csapatának fennmaradó négy tagja létrehoztak egy korlátolt felelősségű társaságot, amin keresztül aztán alkalmi legális kereskedelmi megfigyeléseket és ipari kémmunkát folytattak, aztán elkezdtek a Régiségek kutatási és visszaszerzési ügyein dolgozni. Ezt a munkát végzi az ön húga is, Breyguhn.

– Csak féltestvérem. És vele ellentétben minket soha nem kaptak el.

– Csapatának utolsó sikeres szerződését a feltételezhetően utolsó előtti Lusta Fegyver felkutatására és elpusztítására kötötte, ám ez végül is oda vezetett, hogy mialatt az Ajakvárosi Egyetem fizika tanszékén a fegyver szétszerelésén fáradoztak, a Fegyver megsemmisítette önmagát.

– Éveken keresztül tisztázatlan volt, hogy milyen módszerrel dolgoztak rajta.

– Az ebből következő detonáció romba döntötte a város körülbelül húsz százalékát, és közel félmillió ember életét követelte.

Sharrow megállt. Odaértek ahhoz a part szilikátjába ágyazott, megközelítőleg henger alakú roncshoz, amihez a hidromobil ki volt kötve. A nő bámulta a félig megolvadt fémből álló sötét kupacot.

– A csapat rögtön ezután feloszlott – folytatta a gép. – Jelenleg a tropikus halak tenyésztésének egyharmadát az ön cége végzi, emellett pedig kiskereskedése van Jorve szigetén.

– Hm – hümmögött elgondolkodva a nő. – Olyan banálisan hangzik. Mármint ez az utolsó mondat. Mintha már középkorú lennénk. Úgy látszik, fogytán az önbizalmam.

Megvonta a vállát, és belegázolt a vízbe, a hullámok a csizmáját mosták. Kioldotta a kötelet, amely magától feltekeredett az orsóra.

A homoksimítóra nézett.

– Köszönöm szépen, de azt hiszem, mégsem.

– Mégsem mi?

A nő felmászott a mobilra, beillesztette a lábát, és lenyomta az indítógombot.

– Mégsincs szükségem a szolgálataidra, kedves homoksimító.

– Na várjunk csak egy percet, Sharrow kisasszony...

A nő lenyomott néhány kapcsolót, mire a jármű megelevenedett, fények villogtak rajta, csipogott minden, aminek csipognia kell.

– Kösz, de nem.

– Várjon egy pillanatot, jó?! – A gép hangja szinte mérgesnek tűnt.

– Hallgass ide! – kezdte Sharrow, mialatt beindította és felbőgette a motort. – Mondd meg Geisnek, hogy köszönöm... de nem lehet.

– Hogy-hogy Geisnek? Nézze kisasszony, ön olyan feltételezésekbe bocsátkozik a megbízómmal kapcsolatban, melyek...

– Jó, fogd be, és tolj már ki innen, ha megkérhetnélek!

Újra megbőgette a motort, mire a jármű faránál fodrozódni kezdett a víz. Az orra lebukott, belehasított a vízbe. A homoksimító segített a mobilt továbblökni a vízben.

– Nézze, valamit be kell vallanom önnek.

– Ennyi elég volt – mondta Sharrow, és egy pillanatra rámosolygott a gépre. – Köszönöm. – Bekapcsolta a reflektorokat, csillogó utat jelölve ki magának a ringatózó hullámok között.

– Várjon! Nem tudna várni még egy pillanatot?!

Volt valami gép hangjában, ami arra kényszerítette, hogy ránézzen.

A homoksimító kopott burkolatának elülső fele felnyílt, és Sharrow egy vörösen megvilágított belsőt látott maga előtt, amiben képernyők és kijelzők világítottak. A nő arca elkomorult, és kezét rögtön a kabátja zsebébe csúsztatta, amikor egy férfi emelkedett ki vállmagasságig a kis kabinból.

A férfi fiatal volt, fekete pólója alatt kidolgozott izmok domborodtak, feje kopasz. A vörös fény sötét árnyékokat rajzolt az arcára és a szemei köré, melyek aranyszínűnek tűntek a félhomályban. Finoman csillogó fején a bőr rézszínben játszott.

– Beszélnünk... – kezdte a férfi, de ekkor egyszerre szólalt meg a homoksimító gépi és a férfi igazi hangja is.

Lecsatolt egy kis gömböt a felső ajkáról. 

– Beszélnünk kell. – Volt egy kis finom basszus a hangjában, és Sharrow tudta, hogy ezt a hangszínt rendkívül vonzónak találná, ha fiatalabb lenne.

– Ki az isten maga? – kérdezte, miközben elfordított egy-két kapcsolót a vezetőfülkében, anélkül, hogy levette volna a szemét a férfiról, vagy másik kezével elengedte volna a zsebében lapuló fegyvert.

– Valaki, akinek beszélnie kell önnel – válaszolta a férfi, és megnyerő mosoly kíséretében elővillantotta fogait. A homoksimító burkolatára mutatva, kissé zavartan azt mondta:

–Ne haragudjon az álcám miatt – és bűnbánó arcot vágott. – De szükségesnek találták... 

– Nem – rázta meg a fejét a nő. – Nem akarok beszélni magával. Viszlát.

Hirtelen lenyomta az indítót, és körbefordult a tajtékzó vízben, elárasztva a homoksimító elejét. A víz átbukott a nyitott fedélen, és befolyt a gép belsejébe.

– Vigyázzon! – kiáltott fel a férfi, majd hátrahőkölt és lefelé nézett, a gép belső terébe. – Na de Sharrow kisasszony! – kiabálta kétségbeesve. – Valamit tisztáznom kell önnel!

Sharrow beletaposott a gázba. A motor felbúgott, és a kis vízi jármű elhúzott az üvegpartról.

– Tényleg? – kiabálta hátra a nő. – Tudja mit? Tisztázza a...

De a vulgáris megjegyzést elnyelte a csapkodó hullámok és a felbúgó motor zaja. A jármű kifutott a nyílt tengerre, sebesen a szárnyaira emelkedett és eltűnt a láthatáron.